Season Two • Chapter Ten - 20 nyugodt nap

Sziasztok!
Jaj, istenem, nem is tudom mit írjak, annyira szégyellem magam. :( Tudom, már egy éve nem hallottatok rólam, se szó se beszéd eltűntem, és tééééényleg nagyon sajnálom! :( Erre tényleg nincs mentség, szánom-bánom, sajnálom. Lehet kiosztani a virtuális fejbecsapkodást. :)
Csakhogy most hoztam nektek egy vadiúj, friss fejezetet, amit már jobban átgondoltam. Így visszaolvasva elég gyenge lett az egész sztori, úgyhogy megpróbálom kissé jobban megírni. Ami azt jelenti, hogy változtatok rajta. :) De egy éve nem írtam egy kukkot se, ha az esszéket, érveléseket, meg elemzéseket nem számítjuk, úgyhogy ne legyetek túl szigorúak. :) Kijöttem a formámból, na.
És téényleg bocsánat, tudom, senki soha nem várt ennyit a frissre.Szerintem már el is feledtetek, de aki nem annak most itt van. Főleg neked Titania, mert tudom, hogy tetszik. :D
Ezer bocsi és sok puszi,
Denny



Mennydörgésre ébredek. A szobában még sötét van, de a függönyömön túl valami felizzik egy pillanatra, majd ismét minden feketeségbe borul. A mennydörgés elnyújtott robaja még hallatszik odakintről.
A mobilomért nyúlok, de még a gyenge fényben is majd megvakulok. 20 perc van még az ébresztőmig, és habár fáradt vagyok, úgy döntök, hogy nem alszom vissza. A lepedőre dobom a telót, és visszahanyatlok az ágyba. A mozdulat során valami tompán a padlóra esik.
Lenézek. Luke egyik könyve az, amit kölcsönadott nekem, hogy abból tanuljak. Mellette a kémiakönyvem hever kinyitva.
Nyögve huppanok vissza a takaróim közé. Még egy év szenvedés Mr. Tapletonnal, a kémiatanárunkkal. Alig várom már az érettségit, de komolyan. Soha többet nem akarok kémiát tanulni, soha, de soha!
Odakinn az ég ismét megdördül, hatalmas robajába beleremeg még az ablak is. A behúzott függöny mögött ismét valami felvillan, majd egy másodperc múlva kihuny.
- Akkor keljünk. - nyögöm ki nyúzottan, és félrecsapom a paplant, majd álmosan a fürdőszobába vonulok. Majd elalszom, de a frissítő zuhany valamennyire felébreszt. Miután végzek, az ablakhoz botorkálok és széthúzom a függönyöket. Odakint majdhogynem még éjszaka van, az ég fekete esőfelhőktől terhes, amit csak egy-egy villám világít meg. Úgy szakad odakint, mintha dézsából öntenék. Az elmosódott vízfüggönyön át azonban még így is elég New York utcáinak a fénye, hogy megvilágítsa valamennyire a szobát.
Már épp megfordulnék, amikor valami elvonja a figyelmemet: két szokatlan sárga fényfolt, túl közel az ablaküveghez. Egy pillanatig azt hiszem csak hallucinálok, majd lehajolok és jobba szemügyre veszem.
Ezek tényleg egy macska szemei? Nem. Az ki van zárva. Az esőcseppek tengerén át viszont a szemek mégis egy macskáéi. Vagyis...
Hátrahőkölök. Egy démon!
Tágra nyílt szemmel bámulok az ablakon túl kapaszkodó kis démonra. Nem nagyobb egy macskánál, sárgán izzó szemeit pedig fürkészőn szegezi rám. Apró fejét az ablaküvegnek nyomja, amitől úgy néz ki, mintha felkenődött volna rá. Nevethetnékem támad, és el is mosolyodom.
A kis lény észreveszi, és kihúzza magát. Közelebb hajolok, és, ahogy jobban szemügyre veszem, látom, hogy leginkább egy miniatűr sárkányra hasonlít. Négy lábával az ablakkeretben kapaszkodik, bőrszárnyait pedig kitárja, hogy védje magát az esőtől. Kíváncsian félrehajtja a fejét, és kérlelőn néz rám.
Hirtelen felfogom, mit keres az ablakban.
- Na azt már nem! - kiáltok föl, és összecsapom az orra előtt a függönyt. - Kint maradsz!
Őszintén szólva nem is értem miért lepődtem meg, hogy itt látom. A múlt hétvégén ugyanis Luke megtanított benézni az árnyékok mögé - ahogy ő fogalmaz. Ez azt jelentette, hogy egy kis gyakorlással, olyan dolgokat is megláthatok, amik eddig rejtve maradtak előlem. Mint például ezt a kis démont. Luke elmagyarázta, hogy a démonok teljesen ártalmatlanok, csak néha bosszantóak tudnak lenni. Mint most.
Már épp befejeztem volna a készülődést, de ekkor halk neszezés, majd szörcsögés ütötte meg a fülemet. Valami leesett. Megfordulok. Egy rakás könyv hever a padlón, amik az íróasztalomról estek le.A sarokban pedig egy magányos sárga szem kukucskál ki, egy doboz mögül.
A kis démon apróra húzza össze magát, szerintem remélte, hogy nem fedezem fel, hogy valahogy sikerült bejutnia. Még mielőtt átgondolhatnám mit is csinálok, fölkapok egy könyvet és hozzávágom.
- Hogy jutottál be?! - Azonban a fekete lény nem válaszol - nem is tudna - csak kiröppen a doboz mögül, és felkapaszkodik a könyves szekrényen. Végig fut a tetején, majd fölugrik a plafonra, miközben könyvekkel és egyéb tárgyakkal hajigálom. - Kifelé! - vágok hozzá egy párnát, sikertelenül.
A démon félreugrik, majd lemászva a falon, hangos csörömpöléssel az éjjeliszekrényemen landol. Szegény olyan szerencsétlenül érkezik, hogy a feje beszorul a rózsámat tartó pohárkába. Miközben próbálja magát kiszabadítani, kétségbeesetten verdes és ugrál, míg a padlón landol. Fején a pohárral össze-vissza dülöngél, amíg meg nem fogom, és le nem húzom róla.
A rózsát a éjjeli szekrényen hagyva, a kezemben a furcsa kis lénnyel megindulok a szoba túlsó végébe. Meglepetésemre nyugton marad. Csak akkor kezd el ellenkezni, mikor kiürítek egy jól záródó tárolódobozt, és belehajítom, majd lezárom a tetejét. Odabentről visítás és morgás hallatszik.
A biztonság kedvéért még egy gumival is lezárom a fémcsat mellett, és, hogy ne találja meg senki belököm a beépített szekrénybe. A démon idegesen kaparászik a dobozban és vinnyog, szinte már megsajnálom. Azonban nem lesz semmi baja odabent, és nem akarom, hogy fölforgasson itt mindent, vagy megtalálja valaki. Főleg a családom. Azon túl, hogy ők nem látják, ő igenis látja őket, és ez épp elég probléma.
- Itt maradsz szépen! - mondom neki, és rázárom a szekrényajtót.
Csak miután befejezem a reggelit, jut eszembe, hogy lehet, jobb lett volna, ha kihajítom az ablakon. De úgyis visszajönne.
- Ronny! Jared! Indulunk! - kiáltom fől az öcséimnek, majd felveszem a gumicsizmámat, és felkapok egy esernyőt. Meg sem várva őket, elindulok kifelé, és legnagyobb meglepetésemre Luke-ot találom az ajtó előtt.
- Szia! - köszöntöm.
- Szia, szépségem! Készen vagytok? - kérdezi, miközben megölel.
- Hogyhogy itt vagy?  - ölelem vissza.
- Esik. - feleli, mintha ez mindent megválaszolna. - Gondoltam jobb, hogyha elviszlek titeket.
- Nekem jó. - hagyom rá, majd a vállam fölött hátramutatok, ahonnan hangos csattogás és dörömbölés hallatszik. - Nekik még eltarthat egy darabig.
Alig mondom ki, Ronny tűnik fel az ajtóban, állig becipzározott nagykabátban. Ahogy meglátja Luke-ot, fölkiált és rámutat, amennyire a kabát engedi.
- Luke!
- Helló pajtás! - üdvözli Luke is. - Szia Jared! - kiált be, ahonnan idősebbik öcsém ordít kifelé.
- Értünk jöttél? - néz rá Ronny, majd felhúzza a sapkáját.
- Aha, elviszlek titeket. - mondja, mire Ronny szeme csillogni kezd, és kinyújtja Luke felé a kezét. Ő kelletlenül emeli fel, ujjai között lógatva valamit.
- De nagyon vigyázz rá! - ejti a slusszkulcsot Ronny kezébe. - És meg ne lépj vele! - kiált még utána.
Nevetek, és Luke visszanevet rám. Zsebre vágja a kezét, és ideges pillantást vet felém.
- Mi az? - nézek rá zavarodottan, de hirtelen eszembe jut a reggeli látogatóm. - Ooó, Luke, meg tudnál szabadítani egy démontól?
- Mi? - néz le rám döbbenten. Azt hiszem nem erre számított.
- Van egy démon a szobámban. Azt hiszem a vihar elöl menekült be. - magyarázom. Luke sóhajt, majd megígéri, hogy délután benéz, és a gondjaiba veszi a démont.
Amint Jared végez, elindulunk lefelé, majd mindannyian beszállunk Luke kocsijába.
- Öveket becsatolni! - indítja be a kocsit, majd lassan kihajt a parkolóból. Odakint úgy zuhog az eső, hogy alig látok ki a szélvédőn, és Luke csak lépésben tud haladni. Így legalább egy óra lesz, mire bejutunk a suliba.
- Damian? - kérdezi hirtelen Luke, és rám sandít, de szinte azonnal vissza is kapja a tekintetét.
- Még mindig semmi. - válaszolom. A színház utáni hétfő óta nem láttam. Azóta nincs hír róla, nem jött iskolába, nem bukkant föl sehol, egyszerűen felszívódott. És ennek már több, mint két hete. Nem mintha bánnám, hogy nem látom őt többé, hiszen ezt akartam. Reménykedem benne, hogy így van, és örökre eltűnt, de valahol mélyen belül tudom, hogy nem így van. Hogy ez a vihar előtti csend. És azt hiszem Lucas-nak is ez a meglátása. - Lehet megijedt, amikor tökön rúgtam. - próbálom elviccelni a dolgot, de még én magam is érzem az idegességet a hangomon. Luke mégis elvigyorodik. Szinte látom magam előtt mire gondol: azt kétlem, elvégre Damianről van szó!
- Kit rúgtál tökön? - kapaszkodik előre Ronny kíváncsian.
- Senkit, senkit. - legyintek. - Csak egy hülye osztálytársamat.
- Miért?
- Mert hülye volt.
Luke ismét elvigyorodik, és behajt egy kevésbé forgalmas utcába. Talán mégsem érünk oda egy óra alatt.
- És mi van Izzie-vel? - Hát igen. Végül nem bírtam magamban tartani, és elmondtam a gyanúmat neki. Először eltöprengett rajta, majd azt mondta amitől rettegtem: lehet, hogy Damian az irányítása alatt tartja őt. Ennek kiderítésére, néhány nappal később közös tanulást szerveztem vele nálunk. És úgy intéztük, hogy Luke váratlanul betoppanjon. Ami nem is volt olyan váratlan. És Luke legnagyobb megkönnyebbülésemre azt mondta, Izette teljesen normálisan viselkedik. Lehet, hogy csak én képzeltem be magamnak ezt az egészet, de  szerencsére az utóbbi két és fél hétben visszakaptam a legjobb barátnőmet.Bár felhőtlen örömöm még így sincs, Luke szerint Damian eltűnése összefüggésben lehet Izzie-vel. Lehet, hogy ő akarja így. De erre még gondolni sem akarok. Damian biztosan nem Izette-en keresztül akarna szíven szúrni. Inkább közvetlenül tenné meg.
- Minden a legnagyobb rendben vele. - felelem.
- Biztos?
- Igen. - bólintok. - Teljesen olyan, mint Damian előtt.
Luke csak egy apró biccentéssel válaszol, majd néhány perc után megáll az iskola kapuja előtt.
- Hát akkor sok sikert a mai napra! - nyom egy puszit az arcomra. - És ügyesen azon a dolgozaton! - Áhh, már el is felejtettem a matematika dolgozatot. Lebiggyesztem a számat.
- Szia Luke! - kászálódom ki a kocsiból, majd futva - amennyire tudok - indulok a bejárat felé. A szél olyan erős, hogy kis híján ledönt a lábamról, de végül sikerül elérnem a bejáratot. Egy pillanattal később valami a hátamba vágódik.
- Jared! - kiáltok fel bosszúsan. - Figyelj már oda!
- Nem én tehetek róla, hogy ilyen hirtelen megálltál előttem - sziszegi vissza, miközben belém kapaszkodva próbálja meg visszanyerni az egyensúlyát. Hárman egyszerre furakszunk át a kapun, hogy minél előbb melegbe kerüljünk. Hátrahajtom a kapucnimat, miközben Ronny kutya módjára rázza meg magát Jared oldalán. Hehe. Még jó, hogy Jared a nagy részét felfogta. Miköben Jared az öcsénkkel üvölt, én addig elindulok a gimnáziumi részleg felé, majd bevetődöm meleg osztályunkba. Izette kivételével az összes barátom itt van már.
És Izette egészen csöngetésig nem is jön.
- Már kezdtem aggódni miattad. - mondom neki mikor megérkezik.
- Katasztrófa ami odakint van. Az busz belefutott egy balesetbe. Mindenkinek idáig kellett jönnie a szakadó esőben. - magyarázza, és leveti átázott kabátját.
Elhúzom a számat, és neki adom a saját kabátomat, mert látom, hogy még a pulóvere is vizes.
A matematika dolgozat végül nem volt annyira nehéz, mint amennyire számítottam. Legalább egy B-s osztályzatot fogok rá kapni. Mondom legalább.
És Damian ma sem bukkant föl. Azt hiszem nem is baj. Remélem csak a halálos ágyamon jön újra el, nyolcvan év múlva. Addig is az érettségi fontosabb.
- Akkor hétfőn. - ölel szorosan magához Izzie, majd a többiekkel együtt kisétál a teremből.
Jared és Ronny már odakint vár rám, és együtt megyünk haza. Mivel nem akarom, hogy nyakig sárosak legyünk, az iskolabusszal megyünk.
Otthon épp a leckémet írom, mikor eszembe jut a kis démon. Fölpattanok a helyemről, és kitárom a szekrényajtót. A hangos kaparászás, amit eddig tompított az ajtó azonnal megszűnik.
- Élsz még? - suttogom be az egyik kör alakú lyukon. Válaszul egy fél fej jelenik meg a nyílásban, izgatottan szaglászva a levegőt.
- Oké. Ide figyelj! Kiengedlek, de nem csinálsz semmi zűrt, érted? - mondom neki, mire a démon mordul egyet. Luke felkészített, hogy ezek a bestiák, ha hiszem, ha nem értelmes teremtmények.
Leszedem a gumit a dobozról, majd felnyitom a zárat is. A doboz feltárul, benne a fekete lény hunyorogva néz rám a lámpafényben. Óvatosan kiveszem, és leteszem a földre. Szinte azonnal az ágy alá bújik, onnan figyel engem. Nem jön ki, csak néha mordul egyet.
Nem foglalkozom vele, folytatom a tanulást. Egy óra múlva lépteket hallok a lépcsőről, mire síri csönd lesz a szobában. Csak a tollam súrlódik a papíron. Egy pillanattal később, rövid kopogás után, két alak jelenik meg a küszöbömön. Mire bármit is tehetnék, a démon őrült visítással, szárnycsattogtatás közepette ráveti magát Ronny nadrágjára, miközben vadul kapkod Luke felé.
Ronny fölkiált, és rémülten próbál megszabadulni a haragos kis démontól, miközben az egyre jobban kapaszkodik belé. Luke mindhiába próbálja megfogni, az mindannyiszor belé harap, mikor érte nyúl.
Végül nekem sikerül lerángatnom a visítozó szörnyet a testvéremről. Jó erősen lefogom a szárnyait, a mellső lábai alatt, miközben a hátsókkal a levegőt karmolássza. Úgy tűnik engem nem akar megkóstolni, úgyhogy a mellkasomhoz szorítom.
- Mi ez az izé? - kapkod levegő után az öcsém.
- Te látod?! - kérdezzük kórusban Luke-kal.
- Persze, hogy látom, nem vagyok vak! - háborodik fel. Hirtelen egyikőnk sem tudja mit is válaszoljon erre. Hogy lehet, hogy látja? Ezek szerint anya, apa és Jared is látná? Te jó ég!
- Ő egy...- kezdem - ő egy..egy...egy hibrid fajta. - Istenem, de gyenge!
Ronny rémülettel vegyes kíváncsisággal néz az immár csöndben lévő démonra.
Luke azonnal kapcsol.
- Ez egy nagyon különleges fajtájú állat. - magyarázza - Jen tőlem kapta.
Rám néz, segítséget várva.
- Öö, igen. Szóval az van, hogy itt volt egy ideig. De...mivel nem...nem kedveli az embereket...ezért Luke elviszi.
Ronny mintha nem is figyelne, megbabonázva néz a szörnyecskére. Majd kinyúl, és az álla alatt megvakarja a démont, mire az jóleső morgással ellazul a kezemben.
- Nekem is hozol egyet? - néz Luke-ra.
- Veszélyes! - vágom rá azonnal. Lucas megerősít.
- Bocs, öcskös, nem maradhat. Látod mi történt az előbb.
Az öcsém csak legyint. - Csak megijedt. Maradhat? Nézzétek! Már nem is fél. - mondja miközben a démon hasát vakarja.Az meg mint egy kutya élvezi. Összenézek Luke-kal, aki szintén tanácstalannak tűnik. Mi a  francot kezdjek egy démonnal? Mérgesen bámulok le a szörnyre.
- Csak hétvégén. - felelem, mielőtt jobban átgondolhatom. - És most menj. - tessékelem kifelé. - És öcsi...anyáéknak egy szót se! Ha megtudják, biztosan öö...menhelyen végzi.
Ronny bólint, és cinkos mosolyt vet rám. - Később játszhatok vele?
- Aa-aha - mondom bizonytalanul. Ronny újra bólint, majd ledübörög a lépcsőn. Én meg felkészülök Luke gyilkos tekintetére, és óvatosan fordulok hátra. Lucas azonban nem gyilkosan inkább kutatóan néz rám. Vagyis a démonra.
- Azt hittem nagyobb. - mondja. A démon rávicsorog.
- Elég! Mondtam, hogy ne okozz balhét! Mész vissza a dobozba.
- Várj! - mondja Luke, azzal földbe gyökerezik a lábam, ahogy lehúzza a nadrágját. A démon sivítva acsarkodik a kezemben, és próbál kiszabadulni. Luke az ágyra hajítja a gatyát, majd vidám mosollyal rám néz.
- Most már elengedheted. - vigyorog. Döbbenten állok, kezemben az ordítozó démonnal, és szólni sem tudok. Luke közelebb jön, és kihámozza a kezemből a démont, mire az ráveti magát a nadrágra.
- Úgy látszik nadrágfóbiás. - alig bírja visszatartani a nevetést. - Ja! És ezt neked hoztam. - nyújt át egy foszladozó, vékony könyvet. Hirtelen megjön a hangom.
- Újabb tanulnivaló?
- Nem. Ez az alkimistáról és a tőrről szól-  feleli óvatosan. Elkerekedik a szemem, majd kinyitom a könyvet.
- Angol. - nézek föl rá. Bólint. Nem kérdezek többet, leülök, és olvasni kezdek.
Mire a végére jutok, csalódottabb vagyok, mint valaha. - Tehát a tőr nincs Damiannál.
Fejrázás.
- És nincs is New Yorkban.
Újabb fejrázás.
- Nincs is a földfelszínen. - Nincs válasz. - Fenébe! Hogy szabaduljak így meg Damiantól?
- Adj egy kis időt! Már dolgozom rajta. - mondja és föláll. A démon - miután órákon át eszeveszettül ráncigálta Luke nadrágját - most fáradtan terül el az ágyamon. Észre sem veszi, mikor Luke kihúzza alóla a ruhadarab maradékát.
- Azt hiszem a nyakadon marad. Elvihetem, de...
- Visszajönne. - Bólint. Nagyot sóhajtok, és tudomásul veszem, hogy kénytelen leszek egy démonnal osztozkodni. - Hogyhogy az én nadrágjaimmal nincs baja? És hogyhogy itt van?
- Nyilván mert itt akar lakni. És valószínűleg azért jött, mert a többi démon elkergette, és magányos. És te látod őt..- Sötét pillantást vetek rá, majd kikísérem őt. Szegény kénytelen nadrág nélkül hazamenni, mert az mindenhol lyukas. - Ne aggódj miatta. Még enni sem kell adni neki. Már ha nem kér. - vigyorog, azzal homlokon csókol. Megölelem.
- Szia Luke!
- Szia Jen! Várlak holnap a vívásra. Hozhatod a szobatársadat is. - int a szobám irányába, majd távozik.
A démont végül nem vittem el Luke-hoz, ellenben egész hétvégén Ronny foglalkozott vele. Még Jarednek sem mutatta meg. Hétfő reggel viszont valahogy az én ágyamból keveredett ki.
- Szemtelen vagy. - mondom a takaró alatt összegömbölyödött kis démonnak. - Remélem a barátaidat nem hozod. - azzal bemasírozok a fürdőszobába. Fél órával később indulásra készen, még visszanézek rá. Megmondom neki, hogy ne csináljon bajt, vagy élete hátralevő részét a dobozban tölti. És az jó hosszú idő.
Nyugodtan vonulok be az osztályunkba, és először nem is tűnik föl semmi szokatlan. Leülök a helyemre, és várom, hogy Izzie megérkezzen. Csakhogy nem jön. Senki nem tud róla semmit, még nekem sem küldött üzenetet. Ebédszünetben fölhívom, de a hangposta válaszol. Hirtelen nem is tudom mit érzek: gyanakvást, vagy aggodalmat. Vagy mindkettőt.
A délutáni óráink után nyugodtan pakolok, és először fel sem tűnik semmi. Mrs. Morison hangja rángat vissza a gondolataimból a jelenbe. - Mr. Crusader! Ugye hozott igazolást?
Felkapom a fejem, és a tekintetem találkozik az övével. Damian! Rám villant egy arrogáns mosolyt, miközben Mrs. Morisonnal beszél, majd egyszerűen kivonul a osztályból. Itt volt...? Mi?!
Mozdulni sem tudok, majd hitelen bevágok mindent a táskámba, és kirohanok a teremből. Damian eltűnt. Eszeveszetten rohanok a kijárat felé, és még épp meglátom az utcasarkon, ahogy egyre távolodik.
- Damian! - sziszegem összeszorított fogaim között. Lassan 3 hete várok erre a napra, hogy végre megtudjam, hol bujkál. Bár már sok jelentősége nincs.
Mégis elszántam követem, utcákon és körutakon át, egy helyen még egy sikátoron is áthaladunk. Pocsolyákba lépek, a cipőm elázik, a tüdőm szúr, a táskám a vállamat húzza. Kis híján megfagyok az októberi szélben. Mire észbe kaphatnék már East Village-ben találom magam. Damian jóval előttem jár, majd befordul a sarkon. Zihálva veszem a levegőt, és úgy érzem minden sejtem fel akar robbanni, de utánafutok, majd ahogy bekanyarodom a sarkon, egyenesen belerohanok valakibe. Egy ütemet kihagy a szívem, mert azt hiszem ő az.
- Luke! - mondom, de alig futja az erőmből. Hogy lehet Damian ilyen gyors?
- Jen! Mit csinálsz te itt? - néz le rám értetlenül és aggodalmasan. Te mit csinálsz itt? Damian most ment itt el!
- Én... - zihálom és elnézek Luke mögé. Damian jóformán már eltűnt. - ... nekem... - Újra futásnak eredek, mikor átmegy az úton és eltűnik egy konténer és néhány fa mögött.
- Jenessa! - hallom mögülem.
Nem jön egy autó sem, így átrohanok az úton, végig, Damiant követve egy kis sikátoron. Kezd ismerős lenni a hely, szinte már biztos vagyok benne, hogy mi lesz a következő utca. Megállok a következő sikátor végében egy kidobott kanapé árnyékában. Szemben velünk kissé balra egy ismerős ház magasodik. Nem akarom elhinni, hogy itt vagyunk, és Damian egyenesen ehhez a házhoz megy.
Majdnem kiszakad belőlem egy sikoly, amikor valaki hátulról megragad.
- Mi a fene volt ez? Hova rohantál úgy? - kérdezi Luke követelőzően.
Én csak előre mutogatok, mert válaszolni is alig bírok a zihálástól. Luke előre bámul és még épp meglátja.
- Azazel. - szinte hangtalanul ejti ki a nevét, és abban a szempillanatban lehúz az árnyékok közé. Mindketten lekuporodunk, és bár egyre sötétebb van, mégis elrejtőzünk a kanapé mögött.
- Követted? - Bólintok. - Gondolod, hogy...? - Néz rám. Hát nagyon remélem, hogy nem - akarom válaszolni. Mindketten ismét a házra nézünk, ami lassan beleburkolózik a sötétbe. Felkapcsolódnak az utcai lámpák, majd néhány pillanattal később abban a bizonyos lakásban a villany. Damian körvonala rajzolódik ki az ablak előtt,majd egy másik. Egy lányé. Damian közelebb lép hozzá, a lány fölnéz rá, ő pedig megcsókolja. Alig kapok levegőt. Ez nem lehet! Damian fölnéz, magához szorítja a lányt, majd leereszti az ablakon a rolót.
- Ne... - suttogom rémülten. - Ez nem lehet! Nem.
- Mi nem lehet? - néz rám Luke. - Ki volt az a lány?
Nagyot nyelek, de nem nézek rá. Alig bírom kinyögni a következő szavakat.
- Izzie. Izzie rejtegeti Damiant.

Season Two • Chapter Nine - A játszma kezdetét veszi

Hey!
Meghoztam az évad következő fejezetét, bár tudom sokat kellett rá várni. Ne haragudjatok, de nagyon sok a dolgom, még így nyáron is, mivel készülnöm kell a nyelvvizsgára. Szorítsatok nekem! :D Amint tudom, hozom a következő fejezetet, addig pedig kitartást, és használjátok ki, ami még maradt a nyári szünetből!
Jó olvasást,
Denny


Zihálok. Hullafáradt vagyok már, de nem hagyom abba. Fölemelem a kardot és ismét támadok, amíg Luke nem áll teljesen a lábán.  Minden erőmet beleadom az újabb csapásba, amitől Luke ismét megtántorodik, és hátralép. Csakhogy nincs már mögötte semmi, csak a lépcső. Luke elejti a kardot és lebukfencezik azon a néhány lépcsőfokon, ami elválasztja az étkezőt a nappalitól. Háttal csapódik a padlóba közvetlenül a szőnyeg szélénél. Hallom, ahogy kiszorul a tüdejéből a levegő, de nem érdekel. Melléugrom, és a torkának szegezem a pengémet, időt se hagyva neki, hogy moccanjon.
- Megadod magad? - fújtatom.
Luke nem válaszol, csak rám mered, keze valami használható tárgy után kutat, amivel ismét felveheti velem a harcot. Megszorítom a markolatot, és egészen a torka finom bőrének nyomom a kard hegyét.
- Megadod magad? - teszem fel újra a kérdést.
Luke szeme ide-oda jár a szobában, nyilván a saját fegyverét keresi. Az viszont a legfölső lépcsőfokon egyensúlyoz, messze tőle.
Végül egy megadó sóhajjal hátrahajtja a fejét; a kardom hegye már nem szúródik a bőrébe.
- Elismerem. Legyőztél. - válaszolja fújtatva.
Lelkesen kapom hátra a kardomat, a párbaj tüze még száguldozik az ereimben. Rég éreztem magam ennyire fölszabadultnak, vagy talán soha nem is éreztem. Fejlődtem, méghozzá sokat. Ezt neki is el kell ismernie. Ez alatt a három hónap alatt ez az első alkalom, hogy legyőztem őt bármiben is.
Félrehajítom a fegyvert, ami csörömpölve hullik a padlóra vagy három méterre tőlünk. Luke odakapja a fejét, de ekkora már a saját testemmel szegezem a földnek, nem a kardommal.
- Azt is elismered, hogy jobb vagyok nálad?
Luke fölnevet, feje a fán koppan.
- Sosem leszel olyan jó, mint én. - jelenti ki.
- Ó, igen? Fogadni is mernél rá? - addig helyezkedem, amíg a fejünk egy vonalba nem kerül. Ő a földön fekszik kiterülve, én pedig fölé hajolok.
- Csak nem...? - emeli meg a szemöldökét. - Milyen kis bevállalós lettél!
Hirtelen megragadja a derekamat és leránt magára, immár egyedül csak az arcunk nem ér össze. Lábait egybefonja az enyémekkel, kezei a hátamat simogatják. - És mégis mibe akarsz te fogadni?
Nagy levegőt veszek, erre nem gondoltam. Azt hittem Luke nem fog belemenni, de úgy látszik bejön neki a dolog.
Aztán a célomra gondolok. Megölni Damiant. Megtalálni a tőrt, és végezni vele. Pénteken nem sikerült megszereznem tőle, sőt semmilyen információt a hollétéről. De Luke ebben is segíthet nekem, mint annyi minden másban is.
- Ha következőnek ismét legyőzlek - kezdek bele -akkor megteszel nekem valamit. Bármit, amit csak kérek. - Erre még jobban fölszalad a szemöldöke, de arcán ott van a vigyor.
- Bármit? - kérdez vissza és mosolya kiszélesedik.
- Bármit. - Hangom nem több egy sóhajnál. Luke teste izzik,  kezei finoman simogatnak, de a legrosszabb, hogy gúzsba kötött. Mozdulni sem tudok.
- És ha én nyerek? - kérdezi, és közben még közelebb húz magához. Most már majdnem összeér az arcunk.
- Mit szeretnél, ha nyersz? - suttogom, mert többre nem futja az erőmből. Erre Luke elgondolkodik, mintha fontolóra venné az összes lehetséges megoldást.
- Bármit. - feleli - Bármit, amit csak kérek.
- Most szórakozol velem? - csattanok föl. Luke újból vigyorog, de olyan erővel, hogy már attól félek, szétszakad az arca.
- Komolyan rettegek tőle, hogy elmenekülsz, ha meghallod a kívánságomat. - Nyugalmat erőltet magára, és komolyan néz rám.
- Mi volna az?
Luke habozik, aztán kiböki. - Tölts velem egy éjszakát! - mondja mire megdermedek. Vele tölteni egy éjszakát? Egy...egy...egész éjszakát?
- Itt. Velem. - suttogja. - Csak egy éjszaka.
 Kettesben?
Ez az első olyan kérése, ami megdöbbent. Ezt a döbbenetet ő is láthatja az arcomon, mert hirtelen elvigyorodik és így szól:
- Szóval még mindig fogadni akarsz?
- Áll az alku! - felelem határozottan, mire Luke egy észveszejtő mosolyt küld felém, de a szemében látom a huncutságot.
- Ha áll, akkor meg kell pecsételni. - feleli, mire zavarodottan pillantok rá, de időm sincs semmit mondani, a szája forrón tapad az enyémre.Nem ellenkezem, nincs miért, hiszen nem ez az első csókunk.  Inkább hagyom, hogy Luke még közelebb húzzon magához, és beleveszek a édes érzésbe. Érzem, ahogy Luke karjai átölelnek, majd átfordít minket, így én kerülök alulra, ő pedig fölülre, de eközben egy pillanatra sem szakítja meg a csókot.
- Suliba kell mennem. - nyögöm ki fújtatva, két csók között. Csak egy pillanatra szakad el tőlem, hogy válaszolni tudjon, de aztán ismét lecsap rám.
- Kit érdekel? - kérdezi, és érzem, ahogy megragadja a csípőmet.
Igaza van, mégis kit érdekel? Lucas angyal, talán el tud intézni egy nap hiányzást az iskolából. Végül is, ő is az egyik tanárom. Igaz nem tanít nekem matematikát vagy történelmet, de elég sokat megtudtam már az angyalokról, és hasonló természetfeletti lényekről. Mégis ki gondolta volna, hogy a démonok nagy része - amiket egyszer Londonban láttam - valójában ártalmatlan az emberekre nézve? Mindig is úgy hittem, hogy veszélyesek.
Luke csókja elmélyül, majd lassan fölemeli a fejét. Zihálva az enyémnek támasztja a homlokát, lélegzetünk összekeveredik.
- Tényleg suliba kell menned. - jelenti ki váratlanul. Bevallom a lelkem sötétebbik fele másra számított.
- Igen. - felelem bódultan. Elveszi a kezét a hasamtól, és végigsimít a hajamon.
- Én vagyok a jó fiú, ugye? Miattam nem maradhatsz ki az iskolából. - azzal lehengeredik rólam, és föláll, kezét nyújtva felém. Egy pillanatig meglepve bámulok rá, majd megfogom.
- Elvigyelek? - kérdezi miközben végighúzza ujjait zilált haján.
- Nem, kösz. - nyögöm ki. Még mindig a kezemet fogja. Mi volt ez?!
- Elviszlek. Úgy is át kell ugranom Brooklynba.
Elengedi a kezemet, majd a bejárati ajtó mellett fogashoz lép. Leveszi róla a dzsekijét, magára rántja, majd leveszi az enyémet is, és fölsegíti rám. Egyszerűen képtelen vagyok megszólalni, mégis mit kéne mondanom? Pénteken majdnem hagytam, hogy az ellenségem megcsókoljon, most meg Luke-nak engedtem meg ugyanezt Megint.Nem mintha zavart volna, mert igenis baromira jól csókolt! Lehet, hogy az öcsémnek igaza van, és járnunk kéne.
Fölkapom a táskámat a padlóról, ahova érkezésemkor hajítottam, a vállamra veszem, majd felé fordulok. Lucas engem figyel, miközben szórakozottan forgatja a kezében a kocsikulcsát. Néha elgondolkodom, hogy minek egy angyalnak autó? Miért nem repül egyszerűen? Oké, persze azért mert nem láthatatlanok, de New York lakói sok mindent láttak már.
- Indulhatunk, ha gondolod. - mondom neki, mert jobb nem jut eszembe. Erre ő megragadja a tarkómat, és magához húz. Annyira ledöbbenek, hogy csak egy kemény, szenvedélyes csókot érzékelek, aminek túl hamar vége szakad.
- Most már indulhatunk. - jelenti ki vigyorogva, majd kitárja előttem az ajtót. - Hölgyem.
Nagy levegőt veszek, újra ráillantok, majd kivonulok az ajtón. Miközben Luke a zárral ügyködik, én hívom a liftet. Azon gondolkodom, Ronny-nak mennyiben van igaza: tényleg összeillünk Luke-kal? Komolyan úgy festünk, mint egy pár? Mert a tetteink ezt bizonyítják. Különösen a ma reggel. Hogy egyezhettem bele egy éjszakába vele?
Meg kéne beszélnünk a kapcsolatunkat, de még sosem csináltam ilyet, nem tudom, hogyan fogjak hozzá. Te jó ég, muszáj beszélnem erről Luce-vel. Ebben ő a szakértő.
Hat emelet volt még a mélygarázsig, és a csend kezdett kínossá válni közöttünk. Nem tudtam mivel rukkolhatnék elő, ezért megkérdeztem azt, ami a hétvégén a leginkább nyomasztott.
- Luke? Lucifer tényleg létezik? - tudtam, hogy ezzel egy lavinát indítok el, de most nem tudott érdekelni.
- Lucifer? - nézett rám meglepődve. - Miért érdekel ez téged?
- Nemrég olvastam egy könyvben róla, és többet szeretnék tudni a dologról. - a hazugság olyan könnyen jött a számra, mintha nem is lett volna az. - Az Isteni Színjátékban. - tettem még hozzá.
Elképedésemre Luke felnevetett. - Danténak igazán jó képzelőereje volt. Sok minden kitaláció. Bár személyesen nem jártam a Pokolban, de hallottam ezt-azt. - A liftajtó kinyílt, mi pedig elindultunk Luke kocsija felé. Bepattantam a anyósülésre, ő pedig beindította a motort és elindultunk az iskola felé.
- De Lucifer is csak Dante kitalációja? - Nem hagyhattam annyiban a dolgot, muszáj volt többet kiderítenem. Legalább már tudtam, miért kellek annyira Damiannak, de azt nem, hogy miért pont én kellettem neki. És mi közöm van nekem Luciferhez? Úgy éreztem sötétben tapogatózom.
- Nem. - Luke válaszától megrökönyödtem. - Lucifer valóban valóságos személy, angyal. Volt. De a Pokol örök foglya lett, a holtak világa őt magát is felemésztette.
- A többi bukott angyalt miért nem? - Damiant miért nem?
- Mert ők nem kötődtek olyan szinten a Pokolhoz, mint ő maga. Ezért ők még mindig élnek.
- Szóval Lucifer halott?
- Igen.
Minden világos lett hirtelen. Hogy Damian miért akart megölni, hogy miért mondta, hogy segítenem kell őt kiszabadítani. A Pokolban minden halott volt, így Lucifer is. Egyszerűen a foglya lett, és Damian csak egy módon tudja kiszabadítani halott testvérét: az én életemmel. Ha én meghalok, Lucifer újraéled.
És két nappal ezelőtt majdnem sikerült is neki!
Luke leparkolt az iskola előtt, majd adott egy búcsúcsókot. - Jó legyél, Jenny! - mondta vidáman, ahogy kiszáltam.
- Szia Luke! És kösz a fuvart. - A gyomrom összeszorult, ahogy elhajtott, és új kocsi gurult elém. Még nem csöngettek be, de már nem volt hátra sok idő. Mélyet sóhajtottam és megfordultam, hogy bemenjek az épületbe. Jenessa Cox meg tudja védeni magát, még a legaljasabb angyallal szemben is! Kell az a tőr. És el is határoztam, hogy megszerzem.
Ahogy beléptem az osztályba, megláttam őt, ahogy a helyén ül. Még csak rám sem hederített, de engem átjárt a rettegés. Én ezt a srácot pénteken tökön rúgtam! Tökön rúgtam a Halál Angyalát!
Újabb mély lélegzetet vettem, és elindultam a helyem felé.
- Jenny! - hirtelen két ölelő karral találtam szemben magam. - Ne haragudj, hogy nem vettem fel a telefont. - mondta egy bűntudatos hang. Csak ekkor tűnt fel, Izzie. Annyira lefoglalt Damian, hogy nem is vettem észre a legjobb barátnőmet.
- Izzie! - mondtam felderülve, és meg is könnyebbültem, hogy nincs semmi baja. - Hol voltál?
Komolyan attól rettegtem azt válaszolja, hogy Damian tehet róla, és, hogy segítsek neki, mert nem tudja mit csináljon. Hogy zaklatja őt.
- Beteg voltam. - feleli. - De most már jól vagyok, semmi bajom. - megragadja a kezemet, és a padunkba húz. - Mesélj mi volt, amíg nem voltam itt! Mindent tudni akarok! Úgy hallottam van valami közetetk az új sráccal. - bök Damian felé, de a szemében mintha egy csöppnyi pánik bujkálna. Egy pillanattal később már nincs sehol. Ugyan már, Jen, Izette nem titkol semmit sem! És mégis megmarad bennem a a szorongó érzés, amikor róla beszélek a legjobb barátnőmmel.
Nem tudom mit feleljek a kérdésre, így elkezdem valahol. És, ahol lehet kihagyom Damiant.
- Igaz, hogy randiztatok pénteken? - kérdezi Izzie az utolsó óránkon. Még tíz perc volt kicsöngetésig.
Kis híján félreveszem a levegőt, a kérdés hallatán. Hogy mi van? Megrázom a fejem, és rémülten meredek Izette-re. - Dehogy! Nem is mentünk sehova együtt. Mégis honnan veszed ezt?
- Ez a pletyka járja. - vállat von, és kutatóan mered rám. - És hazudsz! Nem voltál otthon pénteken!
- Senki nem volt otthon. - felelem. Csak Jared. - Családi program volt.
- Aha - mindent tudóan bólint, és a szeme sarkából továbbra is figyel engem.
Befejezem a jegyzetemet kémiából, majd mikor megszólal a csöngő, becsapom a füzetemet, és besöpröm a felszerelésemet a táskámba. Csodálkozva veszem észre, hogy Izzie még nálam is gyorsabb volt, táskája már a vállán lóg.
- El kell mesélned mi volt pénteken! - sziszegi oda nekem. - Találkozunk a Dimesban egy kávéra?
Rámeredek. Az előbb úgy viselkedett, mintha nem is ő lenne. Értetlenül meredek rá. - Izzie, jól vagy?
Kisimul az arca, eltűnik az a gonosz szikrázás a szeméből. - Persze. - küld felém egy vidám mosolyt. Ismét a régi önmaga. - Szóval? Mit szólsz? Olyan régen lógtunk már együtt!
- Oké, benne vagyok. - felelem nyugtalanul, műmosolyt erőltetve magamra. Izette mindig kiszúrta, ha csak megjátszom magam, de most jelét sem adta, hogy föltűnt volna neki.
- Akkor találkozzunk ott ötkor. Most mennem kell. - odahajolt hozzám, és adott egy puszit, meg egy ölelést. Viszonoztam, majd intettem neki, még mindig egy kicsit döbbenten.
- Ez meg mi volt? - kérdezte egy hang mellettem. Eddig észre sem vettem, hogy közönségünk is akadt. Úgy látszott Avalon, Luce és Belle is éppen annyira döbbent, mint én.
Lassan megráztam a fejemet, és a kényelmesen csomagolgató Damianra téved a pillantásom. Egész nap levegőnek nézett engem, és meg sem próbált a közelembe férkőzni. Most önelégült pillantással mered rám, majd egy gúnyos mosoly kíséretében kisétál a teremből. - Nem tudom.
De azt tudom, hogy Damiannak van valami köze Izette viselkedésváltozásához. Hirtelen ötlettől hajtva fölkapom a táskámat, és utána rohanok. Elég nehéz Damiant követni a zsúfolt folyosón, d emegpróbálok magamnak utat vágni a diákok tömegében. Szerencsére mindenki a kijárat felé igyekszik, így nincs túl nehéz dolgom.
Odakint arcomba csap a hűvös októberi szél. Vége a szép időnek, a délelőtti napos időt fölváltotta a borongós, esővel fenyegető. Összehúzom magamon a dzsekimet, majd körülnézek a diákok erdejében.
Damian már jócskán messze jár, gyalog indult útnak a Cherry Street felé.
Egy percig sem habozom, utánarohanok, jó pár diákon átgázolva. Ahhoz képest, hogy Damian lassan lépked az utcán veszettül gyorsan halad, ráadásul az sem könnyíti meg a dolgomat, hogy néha beleolvad a tömegbe. Lélekszakadva rohanok utána, amikor kiszúrom a sok színes pulóver és dzseki között az ő szürke pulóverét. Csak akkor lassít, amikor egy kereszteződéshez ér. Majdnem háromszáz méter van közöttünk és a lámpa pont most vált át. Pont most, hogy nekem még gyorsabban kelljen rohannom!
Damian lelép az útra és szinte azonnal elnyeli az úton áthaladni kívánó tömeg. Nem látom már őt.
Hajamat tépi a szél, az, hogy nem húztam be a dzsekim cipzárját, csak akadályoz a mozgásban, ráadásul a cipőfűzőm is meglazult, de még így sem érem el a zöld jelzés végét. Éppen hogy csak a járdaszegély mellett meg tudtam állni. A taxik és személygépkocsik tengerén át, alig láttam a túloldalát az útnak, de így is ki tudtam venni, hogy Damian eltűnt.
Tulajdonképpen nem bántam, hogy elvesztettem őt magát, mert egy terv körvonalai kezdtek kibontakozni a fejemben. Nem is igazán volt hozzá segítségre szükségem. Föltűnt, hogy Damian sosem autóval jár iskolába, hanem gyalog. Egyszerűen csak követnem kell őt, amíg haza nem ér, és máris tudom hol rejtőzködik. És akkor megszerezhetem végre a tőrt, és megölhetem vele Damiant.

T H E 100 • F A N F I C T I O N

Hey, guys!
Először is, bocsánat, hogy így eltűntem, ígérem máskor nem fogok így fölszívódni ilyen hosszú ideig. A kilencedik fejezetet már elkezdtem írni, hamarosan hozom is, ne aggódjatok! :)
Most pedig egy fanfictionnel térek vissza. Nemrég láttam egy sorozatot, amibe szó szerint beleestem, és annyira, de annyira tetszett, hogy gondoltam írok róla egy fanfic-et. :) Tudom van róla könyv is, de én a saját elképzelésemet szeretném megmutatni a világról. Ez az első fanfic-em, úgyhogy jöhet hideg is meleg is. Próbáltam követni a sorozatot, de hű is maradni magamhoz, majd meglátjuk mi jön össze belőle. :)
Addig is kitartást a 3. évadig! :D
Puszi,
Denny





- Clarke Griffin? - az érzelemmentes férfihangra a lány megtorpant. - Kérem álljon a falhoz! - három őr tűnt fel a két lány mögött, kettő pedig velük szemben. Mindegyikük keze a fegyverüket rejtő tokon volt, az egyik őr pedig épp egy bilincset vett elő.

- Mi folyik itt? - kérdezte a szőke lány értetlenül. - Nem csináltam semmit! - úgy fordult, hogy az összes férfit szemmel tudja tartani. A másik, barna hajú lány közé, és a Bárka hideg fémfala közé szorult. Alig lehetett valamivel fiatalabb a mellette álló lánynál, aki megpróbálta megvédeni őt az öt férfitől. Remegve szorította a kezében tartott cserepes fikuszt, amit eddig olyan gondosan nevelgetett a botanikusi vizsgájára.
- Clarke? - szólalt meg elhaló hangon, ahogy az egyik férfi még közelebb jött. - Mit akarnak tőled? Mit csináltál?
Clarke épp csak egy pillantást vetett barátnőjére, de még így is látta a rémületet a barna szemekben. Ha "nem tudom"-mal válaszol, hazudott volna. Nagyon is jól tudta miért jöttek érte az őrök, de meg kellett tennie. Muszáj volt. Az apjáért. Az egész Bárkáért.
- Kérem álljon a falhoz, Miss Griffin! - szólította fel ismét az őr. A lány tudta, hogy nincs értelme küzdenie, hiszen az őrök túlerőben voltak. És itt volt Olena is. A kedves kis Olena, aki soha senkinek nem ártana, és akit valószínűleg sosem lát többé. Nem voltak túl régóta barátok, de ez az idő elég volt arra, hogy megkedvelje a lányt.
Clarke fölemelte a kezét, mire az egyik őr odaugrott hozzá, kis híján fellökve Olenát. Megragadta a lány csuklóit, és rátette a bilincset. Az elektronikus zár pittyent egyet, és a lány tudta, hogy már nem szabadulhat. Csak akkor ha leveszik róla.
- Clarke Griffin, ezzel letartóztatom a törvények megszegésének, és egy árulónak való segítségnyújtás vádjával.
Az őr ismét megragadta a lány karját, aki ugyan küzdött a szorítás ellen, de sikertelenül.
- Clarke? - szólalt meg újra a vékony hang. A szőke lány a hang irányába kapta a fejét, amíg a többi négy férfi körbeállta, és elkezdték a folyosón hurcolni.
- Olena! - kiáltott hátra - Keresd meg anyát! Mondd el neki mi történt!
- Csendet, Miss Griffin! - a bal oldali őr szorítása erősebbé vált a karján. Ennek nyoma maradhat - gondolta Clarke hirtelen.
- Olena, kérlek! - kiáltott ismét hátra, nem törődve a négy őrrel körülötte. Csak a szeme sarkából láthatta, hogy a másik lány bólint, majd magához ölelve a fikuszt, visszafelé rohan, amerről jöttek.
Clarke leejtette a kezéből a rajzszenet. Ennek már három hónapja, és azóta semmi sem változott. Ugyanúgy be van zárva ebbe a hideg fémbörtönbe, amit már lassan az otthonának nevezhet.
A Bárkán minden bűnért - legyen az a legapróbb is - halál járt. De mivel a Bárka egy hatalmas űrhajó volt, így a bűnözőket egyszerűen kirepítették az űrbe. Legalábbis a felnőtt bűnözőket. Akik még nem töltötték be a tizennyolcadik életévüket, börtönbe zártak, amit ők egyszerűen csak Felhőnek neveztek. Nagykorúságuk napján a bűnelkövetők ügyét megtárgyalta a Tanács, és az esetek 99%-ban halálra ítélték őket. Így lesz ez vele is. Árulónak bélyegeztek. Ahogy az apját is. Amiért ki is repítették őt a világűrbe.
Az anyja persze néha meglátogathatja. Neki szabad, hiszen ő az egyik orvos a Bárka fedélzetén. Ő is annak készült. Néha azon gondolkodott, hogy vajon milyen lett volna. Olyan, mint anyja?  Esetleg jobb vagy rosszabb? Lehetett-e volna annyira profi, mint ő? De ez már sosem fog kiderülni.
Az ablakra szegezte a tekintetét. A Föld kéken és fehéren tűnt fel az üveg túloldalán. A Holdat most nem lehetett látni, pedig néha annyira közel volt, hogy azt gondolta, meg is érintheti. De a Földdel kapcsolatban ilyet sosem érezett. Hiszen itt volt az orra előtt, mégis olyan távol.
97 évvel ezelőtt egy nukleáris katasztrófa elpusztította a Földet. Az emberi faj mégsem halt ki. A szerencsétlenség idején 12 nemzetnek volt állomása az űrben kutatási céllal. Majdnem olyan volt ez, mint a Mars-expedíció. Mint az apokalipszis előtt kiderült, a Mars élhetetlen, az ott tevékenykedő szondák mérései alapján. Az ott élő emberek magukra maradtak, mert még nem volt űrhajó, ami visszahozná őket a Földre. Így születtek meg az űrállomások. Közel négyezer ember tartózkodott kint az állomásokon, amikor az apokalipszis bekövetkezett. Először mindegyik a maga módján próbált túlélni, de aztán két állomás összekapcsolódott, amit a többi is követett. Így jött létre a Bárka - a 12 állomás összeolvadásából.
A Bárka kutatói azt mondták a Földnek száz évre van szüksége ahhoz, hogy ismét lakhatóvá váljon. Hogy négy generáció múlva a Bárka lakossága leköltözhet a Földre, hogy újra benépesítse azt.
De a száz évből csak kilencvenhét telt el, és most a Bárka haldoklik. Nem bírja már ki azt a maradék három évet, amit még meg kellene várniuk a visszatérésig. Az oxigénkészlet rohamosan fogy, a Bárkának maximum csak egy éve van hátra. Hiába az újrahasznosított levegő, hiába a földről származó sok növény. Már semmit sem érnek a folytonos javítások és az állandó karbantartás. A Bárkának vége.
Csak három évet kellene még kibírnunk valahogy, hogy lejuthassunk a bolygóra. Hogy friss levegőt szívhassunk. Hogy érezzük a napsütést az arcunkon. Hogy láthassuk a fákat magunk körül. Érezhessük a szél mozgását, és friss vizet ihassunk, újrahasznosított helyett. 
Szép álmok - gondolta Clarke fanyarul, majd ismét kezébe vette a rajzszenet, amit még az anyja hozott be neki. A rajza még nem volt egészen készen. Ez volt a legújabb: a Földet ábrázolta. Az eget éjszaka, szürke, komor esőfelhőkkel, amik lassan eltakarták a Holdat és a csillagokat. A fák meghajlottak a szélben, leveleiket hullajtva.
Clarke ismét nekifogott, és árnyékolást készített a jobb oldali viharfelhőnek. Az most egy súlyos, esőtől terhes óriásnak tűnt, ami éhesen kebelezte be a Hold még látható maradékát.
A többi rajza eltörpült az új alkotása mellett. Ez volt a egyetlen szórakozása. A rajzolás. Az egész cella tele volt madarak, virágok, fák és még sok más festett vagy rajzolt képével. Olyanokéval, amit csak a digitális panelen láthatott az iskolában. Mennyire szerette volna akkor élőben látni őket! Kislányként arról álmodozott, hogy majd lejut a szüleivel a földre, és segít nekik újraépíteni azt.
Az emlék hatására elmosolyodott, és újra a fémre helyezte a rajzszén hegyét. Egy maradat készült rajzolni, ami a vihar elöl menekül.
A cella ajtaja éles sivítással nyílt ki, és két őr lépett be a kis helyiségbe. Clarke azonnal fölpattant, elejtve a szenet a kezéből.
- 319-es rab, álljon a falhoz! - Clarke a fal felé hátrált, de mindvégig szemmel tartotta a két férfit. Már megtanulta, hogy nem éri meg ellenkezni olyan emberekkel, akiknek fegyvere van.
A másik őr, egy fémládát hozott be, és tett le az ágyára. Amikor fölnyitotta, a lány látta, hogy fém karperecek vannak benne.
- Nyújtsa a jobb kezét! - szólította fel az első őr. Clarke elbizonytalanodott.
- Mi folyik itt? Mik ezek? - kérdezte.
- Csak nyújtsa a jobb karját! - ismételte meg az őr, majd megragadva a lány kezét, a másik őr megpróbálta fölhelyezni rá a fémet, de annak apró hegyei nem fúródtak bele a lány bőrébe. Az első férfi fölrántotta a lány ingének ujját, pont abban a pillanatban, amikor az kitépte magát a kezei közül.
- Az órát!
- Nem! - Clarke dühöt érzett. Dühöt és félelmet. - Az apámé volt, nem vehetik el! Nem adom oda!
- Adja ide az órát, 319-es rab! - harsogta az őr, és kihúzta a fegyverét. Clarke viszont tudta mi lesz. Megragadta az őr fegyvert markoló kezét, és teljes erejéből a fal felé lökte, majd megpördült, és nekivetette magát a másiknak. A férfi kibillent az egyensúlyából, elejtve a karperecet.
A lánynak csak ez kellett. Kirontott a ajtón, majd megragadva a fém fogantyút, rácsukta az ajtót a két őrre.
Nem volt túl sok ideje, ezért rohanni kezdett, de alig tett meg pár lépést, földbe - pontosabban fémbe - gyökerezett a lába.
A börtönszinten hatalmas volt a nyüzsgés, mind a hét emeleten tucatnyi férfi járőrözött, egyes őrök rabokat kísértek éppen. Mindenkit egyfelé.
Arra amerre a zsilipkapu is található. Kirepítik őket.
A gondolat hideg zuhanyként érte, és Clarke torkából fojtott zokogás tört fel. Nem! Nem! Nem érhet így véget!
Elengedte a korlátot, amit megragadott, és újból futásnak eredt. A folyosó végén, szemben vele, két őr tűnt fel, kivont fegyverrel. Clarke azonnal megfordult, de döbbenten vette észre, hogy cellájának ajtaja nyitva van, és a két férfi akit bezárt, most felé közelednek.
Kétségbe esett, az egyetlen megoldása az maradt, ha lemászik az alsó emeletre a korláton át. De ki tudja ott mi várna rá? Ide-oda kapkodta a fejét, keresve a kiutat a szűk folyosóról, aminek egyik oldalán cellák sorakoztak, a másikon pedig a rács.
Clarke csak egy pillanatig habozott, majd újra megragadta a rácsot, és átemelte a lábát fölötte. A futó léptek közeledtek, igyekeznie kellett, ha meg akart szökni az őrök elöl. Még mindig volt egy halvány kis reménysugara a túlélésre. Nincs semmi bizonyíték arra, hogy áruló lenne.
- Clarke, állj! - az ismerős női hangra felkapta a fejét. Már majdnem átmászott a rácsokon, amikor észrevette édesanyja felé rohanó alakját. - Mit művelsz?
- Anya? - suttogta Clarke vékony hangon.
- Ne! Maradjanak! - kiáltotta Abby Griffin az őröknek. Piszkos-szőke haja lobogott utána ahogy a lánya felé rohant. Megragadta Clarke-ot, majd segített neki visszamászni a folyosóra.
- Anya mi folyik itt? Hová visznek minket? - Clarke érezte, hogy könnyek égetik a szemét. - Kirepítenek minket igaz? Azért, hogy több oxigén maradjon nektek.
Abby a fejét rázta, és kezébe vette lánya arcát. - Nem, nem, nyugodj meg, Clarke.
- De ezt nem tehetik! Csak egy hónap múlva leszek tizennyolc! Akkor majd fölülvizsgálják az ügyemet, addig nem repíthetnek ki! - érezte, amint megindulnak a könnyek lefelé az arcán. Anyukája odanyúlt és letörölt egyet, majd finoman megrázta a lányt.
- Figyelj rám, Clarke! Nem fognak kirepíteni titeket, érted? Egyikőtöket sem. - Clarke elfordította a fejét, és az alsóbb szinteken lévő őröket bámulta. Rabok keveredtek közéjük bilincsben, mindegyikük csuklóján egy olyan fém karperec volt, mint amilyet neki is viselnie kellett volna.
- Anya! Mi történik itt? Hová visznek minket?
- Clarke! - Abby ismét megrázta a lányát - Kaptok egy új lehetőséget. Mind a százan. Leküldenek titeket a Földre!
- Hogyan? - Clarke úgy érezte, mintha valaki egy hatalmasat vágott volna a hátába. Először nem is érezte a csípést, de aztán szétáradt a hátában a tompa fájdalom. Zsibbadtság lett úrrá rajta, már nem akart küzdeni. - De hát a Föld mérgező! Radioaktív! Meg fogunk ott halni!
- Nem, nem, Clarke. - Abby magához szorította a lányát, átölelte, majd a fülébe suttogott. - A mérések változást mutattak. Így kaptok egy új esélyt. Egy esélyt a túlélésre. Clarke! Vigyáznod kell a többiekre! Mutasd meg nekik a helyes utat!
Abby arca lassan elmosódott Clarke szeme előtt, a fáradtság erőt vett rajta. - Anya?
- Légy óvatos, Clarke! Nem veszíthetlek el téged is! Szeretlek! - Abby ölelése szorosabbá vált, ahogy Clarke előtt elmosódott a világ.  A nyugtatólövedék, amit az egyik őr lőtt ki rá, lassan hatott. - A Föld, Clarke! - suttogta Abby. - Le fogtok menni a Földre.

Season Two • Chapter Eight - Pokolbéli színdarab

Sziasztok!
Huh, hol is kezdjem? Először is nagyon sajnálom, hogy ilyen hosszú ideje nem adtam magamról semmi hírt, pláne, hogy új fejezet sem volt. De most már megvan az összes vizsgám, készen van az iskolai előadásom is, ami rengeteg időmet elvette. Igaz jövő hónaptól kezdve megint nagy lesz a hajtás a suliban is, ráadásul nyelv vizsgázni is megyek, úgyhogy nem tudom hogyan alakul majd az időm, de megpróbálok mindig hozni frisset. :)
Nos, hát akkor itt van az ígért új fejezet(igaz először téli szünetre, aztán március elejére, ezért még egyszer bocsánat) bár ez inkább ilyen leíró jellegű. A színdarab(hogy írjam, hogy ne spoilerezzek?) mintáját nem olvastam, ezért lett ennyire összecsapva, de mentségemre szóljon, hogy megpróbáltam elolvasni! És nem értettem belőle semmit. xD Szóval leginkább a Wikipédiára, a többit meg a fantáziámra bíztam, ezért csak erős idegzetűek olvassák. :D Mellesleg ezt a darabot vettük az iskolában, mikor kitaláltam, hogy elindítom ezt a blogot, szóval a színdarab főhősének köszönjétek, hogy ez a történet megszületett. :D Vagy ne. :)
Ahogy elnézem ma is nagyon értelmes vagyok, úgyhogy inkább Kellemes Húsvéti Ünnepeket és sok locsolót kívánok nektek! :D
Puszi,
Denny

Egy pillanatig átjár a rettegés, aztán elégedett mosoly terül szét az arcomon. Damian úgy gondolja, ez a ruha Luke-hoz tartozik – ahogy én is. És ma ebből nem akar engedni.

Hozzásimulok, de a mosolyomat nem tudom elrejteni.

Damian reszelősen szívja be a levegőt, miközben végighúzza kezét a derekamon, hogy jobban magához szorítson. Átkarolom a nyakát, miközben ő a hajammal babrál.

Nem szól egy szót sem, de elengedni sem akar. És nekem jó ez így.

Egy pillanat múlva azt veszem észre, hogy félrehúzza a nyakamból a hajamat, és lágyan csókolgatni kezdi a bőrömet. Oldalra döntöm a fejemet, hogy jobban hozzáférjen, s közben belekapaszkodom a vállába. Észre sem veszem, hogy lehunyom a szememet, és halkan fölsóhajtok.

Ezt nem lenne szabad! Nem élvezhetem Damian közelségét!

De mégis megteszem. Önző módon kellemesnek találom minden egyes apró csókját, és ez förtelmes! Damian gonosz lény, és mégis annyira tökéletes.

- Be kell mennünk. – suttogja a fülembe. – Kezdődik az előadás.

Kinyitom a szemem. Észre sem vettem, hogy már csak mi vagyunk itt.

A lámpákat lekapcsolták, már csak a bejáratok fölötti fények világítanak.

Damian homlokon csókol, majd megfogja a kezemet, és szorosan maga mellett tartva, a mi páholyunk felé terelget. Félrehúzza a fehér ajtót rejtő vastag, vörös függönyt, majd kitárja előttem az ajtót.

Odabent sötét van, csak a nagyteremben égnek a kristálycsillárok.

A páholyunk kicsi, négy személyes, de csak ketten vagyunk bent. Az erkélyhez legközelebb eső székre ülök le, és kihajolok a korláton.

A színház lenyűgöző:

Mindenhol arany díszítések és csipkék, vörös színek és bársony. Az épület beltere óriási, mindenütt boltívek, és arany kidolgozások futnak végig egészen az üvegkupoláig. Előttünk hatalmas nézőtér nyílik, míg szemben páholyok sora. Jobb oldalamon van a színpad, míg a bal beleveszik a félhomályba.

Annyira nézelődöm, hogy kis híján megfeledkezem Damian jelenlétéről.

- Ugye milyen szép?

Nem akarok neki válaszolni, mégis megteszem.

- Meseszép.

- És még el sem kezdődött az előadás!

Rápillantok, majd le a színpadot eltakaró függönyre. Látom, hogy mozog az anyag, így biztosan hevesen készülődnek a szereplők.

Izgatott leszek. Már alig várom, hogy lássam az előadást. Vajon mit akar nekem Damian megmutatni? Miért olyan fontos ez neki? És mi köze van hozzám?

Hirtelen az összes fény kialszik, és átláthatatlan sötétség telepszik a színházra.

Megrémülök. Mi van, ha ez csapda? Damian akár kelepcét is állíthatott nekem. Mi van ha az egész színház teljesen üres, csak mi ketten vagyunk itt? Vajon ebben az iszonyú sötétségben akar megölni?

Érzem, amint egy kéz fonódik az enyémre, majd lassan a távolba húzza Damian felé. Aztán egy másik kezet érzek, majd közvetlenül a fülem mellől szól:

- Nincs mitől félned.

Próbálok megnyugodni, de nem tudok. Ott motoszkál a fejemben, hogy össze vagyok zárva vele. Vele, Azazellel. És teljes sötétség van. Nem látom őt, és reménykedem benne, hogy ő sem lát engem.

Aztán vörös fény gyúl a színpad irányából, és egy nő lépked a függöny elé.

- Hölgyeim, és Uraim! Megkérném Önöket, hogy szíveskedjenek kikapcsolni a mobiltelefonjaikat; az előadás alatt videót és fényképet készíteni szigorúan tilos. Az előadás két felvonása között tizenöt perces szünetet tartunk. A műsorhoz jó szórakozást és kellemes estét kívánunk!

Döbbenten kapom oda a fejemet. Hoztam én telefont? Úgy rémlik nem.

Damian megszorítja a kezemet, és mormol valamit, amit nem értek.

- Mi? – hajolok közelebb, a vörös fényben alig látom az arcát, majd az is kialszik.

A távolból kék és zöld fény villan, megvilágítva a teret, miközben széthúzódik a függöny. Taps hallatszik, miközben az előadás kezdetét veszi.

Nem törődöm többé Damiannal, csak a színészekre és a darabra koncentrálok.

A színpadon egy erdő van berendezve, egy férfi kóborol benne, miközben régi, alig érthető nyelven beszél. Figyelek, hogy rájöjjek, melyik darab ez, de nem ismerős.

A férfi a színpad elejére jön, majd hirtelen aranysárga fény gyúl, ami elvakítja. Karját szemellenzőként használja, hogy lásson.

Baljóslatú zene hallatszik, majd három sötét alak jelenik meg a színpadon. Egy asszony jajveszékel valahol.

Először azt hiszem, hogy a három ismeretlen, összegörnyedt ember, de tévedek: három vadállat az.

Az egyik árnyéka egy oroszláné.

Eláll a lélegzetem. Egy oroszlán?

A férfi a földre hull, és fölzokog. Meglepően jól játssza a – számomra még mindig ismeretlen – karaktert. Aztán valami ismerős csendül, de nem a színpadról; Damian suttog mellettem.

- „És im, amint meredni kezde lejtőm, egy fürge, könnyü párduc tünt elémbe szép foltos bőrrel, csábosan, megejtőn. S nem tágított utamból tarka képe, inkább elzárta s úgy előmbe hágott”

Damian megragadja az ölébe húzott kezemet, és kinyújtva mutatóujjamat, az egyik sötét szörnyetegre bök.

Kecses testű, vad párduc tárulkozik elém. Mereszti a fogát, vicsorog a férfira, aki elfordul tőle, egyenesen az oroszlán felé.

- „de jaj! a félelem megint leláncolt, feltünvén egy oroszlán szörnyü képe mely emelt fővel közeledni látszott s dühös éhséggel zsákmányát kereste, úgy hogy a lég tőle remegni látszott.”

És az oroszlán ordítani kezdett, olyan hanggal, hogy majd’ beszakadt a dobhártyám. A férfi összerezzent, és újra menekülőre fogta, de elé állt a harmadik fenevad.

- „S egy nőstényfarkas, melynek vézna teste terhesnek tünt föl minden céda vággyal s ki miatt lőn már annyi népnek veszte.”

A férfi mozdulatlanná merevedett, ahogy én is. Honnan tudja ezt Damian? Honnan tudja mi fog történni? Ha ő tudja, nekem is tudnom kell!

- Dante! – szól egy erős hang. Idegen férfi lép a színpadra, furcsa fehér ruhában, ami a földig ér.

A három rettenetes szörnyeteg elhátrál előle, Dante pedig felé fordul.

Tehát ő Dante! Tanultunk róla az iskolában, de nem sokra emlékszem. Mit is vettünk tőle?

Az előadás közben folytatódik, az ismeretlen férfi fölsegíti Dantét, majd int egyet a kezével. Az erdő hatalmas reccsenések közepette eltűnik kétoldalt, mögötte egy hatalmas kapu jelenik meg.

Az idegen férfi megszólal:

- Lásd, Dante, a Pokol Kapuja!

Aztán fölolvassa a kapura vésett feliratot. Ugyanazt a feliratot, amit álmomban láttam a síromon, a vasúti vágány mellett.

Újra előtűnnek az emlékek, és tisztábbak, mint valaha. A Londonban töltött minden egyes percre emlékszem. A találkozásunkra, a tetteire, a céljaira. Mindenre.

Azazel gonosz, és akárhogy is játssza magát, még mindig az ellenségem és meg akar ölni. De miért engem?

Összerezzenek. Ez nem lehet igaz! Miért teszi ezt velem?!

Damian szorosabbra fogja a kezemet, de a tartása laza marad.

- Csak nyugalom, Jenny, még nagyon az elején járunk. – súgja.

- Jöjj, Dante, végigvezetlek utadon, mint kísérőd, s , mint szerelmed követe. – szól az idegen, és átlép a kapun.

Dante egy percig habozik, majd a férfi után átlép a kapun. Egy másodpercig sötétséget látok csak, majd gyertyák halvány fénye lobban, és vulkánkitörés zaja hallatszik. Egy barlangot látok, a talajból forrónak tűnő gőz szivárog, a sziklák izzanak, Dantét pedig kiveri a veríték. Eddig fel sem tűnt, hogy a másik férfi halvány, mintha halott lenne.

Dante hunyorog, tesz néhány lépést előre, mire a gőz eloszlik és egy fekete, és vörös folyó tűnik fel, rajta egy csónakkal.

- A Csónakos! – suttogom elképedve. Hiszen én már láttam őt!

- Az ott az Akherón folyó, melynek nincs vize.

- Hogy érted, hogy nincs vize? – kapom oldalra a fejemet. Hiszen ott van vize, méghozzá olyan poshadt feketés, mint a motorolaj az autókban.

- Azért nincs vize, mert az Akherónban a holtak vére folyik. – feleli Damian vigyorogva.

Nyelek egy nagyot, és libabőrös leszek. Ugye csak viccel?

-A csónakos pedig Kharón. – Kharón? Hát így hívják?

Kharón közben visszautasítja Dantét, nem viszi át a folyón. Dante ekkor a szívéhez kap és összegörnyed, és mikor fölegyenesedik a túloldalon, találja magát. Döbbenten néz körbe, majd a társára, aki hamiskásan mosolyog.

- Üdvözöllek a Pokol Tornácán! – int körbe kezével. Elhúzom a számat. A Pokol Tornáca nem is így néz ki!

Lebegő alakok áttetsző hada borítja a végtelenséget. A Pokol Tornácát egy nagy üres köves pusztának ábrázolják, mintha egy szikla tetején lennének. A repedésekben apró sárga, fénylő valamik csordogálnak, ami szerintem láva akar lenni. Úgy ítélem itt is forróság, van.

A szikla túloldalán egy kőkapu van, ami felé most a két főszereplő elindul.

Odaát folytatódik a pusztaság, de az ég szürkés vörössé változott, a távolban hegyek láthatók, az alakok pedig fehér ruhát viselnek, és elhervadt vörös rózsákat hullatnak maguk után. A lelkek egy csoportba gyűlnek, nem szállingóznak szerteszét. Az egyik halott asszony lelke Dantéhoz száll, és a kezébe ejt egy elhervadt rózsát.

- A szerelmesek halottjai. – fordul hozzám Damian. – Itt van Kleopátra, Akhilleusz, sőt még Trisztán is!

- Honnan tudsz te róluk? – súgom vissza, de alig figyelek közben rá.

- Művelt vagyok. Még nem mondtam? – vigyorog rám a félhomályban.

Morgás és vonyítás hallatszik a színpad felöl, és mikor odapillantok egy háromfejű kutyát látok. Olyan, mint a Harry Potterben, csak ez a szörny rosszabb.

Az idegennek sikerül megnyugtatnia a kutyát, de mikor túljutnak rajta, hatalmas robaj hallatszik. Megrémülök, keresem a hang forrását: csak nem ágyú volt?!

Aztán villog valami, és zápor támad a színpadon.

Damian nevet. – Ez csak a vihar, nyugi. Nézd a torkosokat, mind kidőltek a sok falástól! – mutat a földön fekvő lelkekre.

- Az igazi Pokolban is hasonlóak ám. – jegyzi meg vidáman, szeme csillog a színpadi lámpák fényében.

A következő kapun túl egy hegyet látok. Egy csapat jól öltözött ember egy hatalmas sziklát próbálnak a hegy tetejére felgurítani, de a gravitáció erősebbnek bizonyul, és a szikla visszagurul. A férfiak lehorgasztják a fejüket, és a hegy lábához visszaballagva, újra és újra megpróbálják, de sosem sikerül nekik.

Dante és kísérője továbbmennek, és a hegy mögül előtűnik egy irdatlan magas torony. Olyan, mint a világítótornyok, csak ennek a tetején reflektor helyett, körben jelzőtüzek vannak. Ezek fénye nélkül nem látnám a két utazó előtt elterülő széles fekte folyót, mely néha-néha fölizzik, és kikap belőle egy-egy kar.

Újabb csónakot és Csónakost pillantok meg. Dantéék beszállnak a ladikba, mire az azon nyomban elindul; a csónak közül vörösen izzó, dühödt arcú lelkek kapnak a két utazó után, hogy lehúzzák őket magukhoz.

- Mégis hány Csónakos van? – kérdezem Damiantól, aki épp a kezemmel játszadozik, mintha untatná az előadás.

- Szerinted hányan halnak meg naponta? Nem lehet egy, akkor hatalmas sor állna a Pokol kapuja előtt. – vigyorog rám.

A folyó túloldalán egy város vastag, acélszürke kőfalai tűnnek elő. A városon belül hatalmas tornyok látszanak, füst száll fel; a város vörösen izzik, mintha futótűz pusztítana. A város vaskapuja kitárul, és a vörös izzásból lelkek és angyalok tömege tűnik elő, fejszékkel, csákányokkal, kardokkal, és őrjöngve indulnak meg az érkezők felé.

Tágra nyílt szemmel figyelem mi történik:

Dante az arca elé kapja a kezét, és elhajol, de ahogy a zúgolódó nép hozzáérne, homokká válnak és tovaszállnak a folyó felé a széllel.

Dante és kísérője belép a városba, és szinte azon nyomban maguk mögött is tudják azt A vaskapu, bezárul mögöttük, és nem nyílik ki többet. Előttük pusztaság terül el, feketés barna föld, melyet vérpatakok kereszteznek. Dante és kísérője átlépnek rajtuk, majd egy erdőben találják magukat. A fáknak nincsenek lombjaik, kopaszok, mintha tél lenne. Dante vezetője letör egy gallyat, mire a fa vérezni kezd.

- Öngyilkosok. Mind megkeseredett lelkek. - nyomja Dante kezébe az ágat.

Dante eldobja az ágat, mire a táj megváltozik. A fák eltűnnek, sivatag jelenik meg, a homok gőzölög, időnként még fel is lobban.

Váratlanul szikrázni kezd a színpad, mintha kigyúlt volna, tűzgolyók hullanak alá az égből, fölrobbantva az egész tájat. A lelkek a homokba vetik magukat, de azon nyomban ordítani is kezdenek, testük megperzselődik, majd lángra kap, és lassan elég. Nem marad más belőlük, csak füst, ami fölszáll, és keveredik a tűzgolyók parázsával.

Alig hiszek a szememnek, mikor a füstből és az izzó darabkákból újraformálódnak, a tűzeső eláll, majd pár perc után újra kezdődik az egész.

Robaj hallatszik, Dante megfordul, leveti magát a színpadról, ahogy egy tűzgolyó ott csapódik be, ahol az előbb állt.

Hátrahőkölök; azok a lángok igaziak! É eltaláltak vele egy színészt! Hiszen ezek nem normálisak!

Tátott szájjal figyelem, ahogy a lángok kialszanak, és ismét sötétség lesz.

Oldalról mozgást érzékelek, de még mindig annyira bódult vagyok, hogy alig fogom föl. Aztán valaki megrángatja a karomat. Damian.

- Ha? – fordulok felé.

- Gyere édesem, vége az első felvonásnak. – mondja és föláll a székéből.

- Mi? – Édesem?!

- Gyere, menjünk ki! Biztos ki akarsz egy kicsit mozdulni.

Fölállok; közben fölkapcsolódtak a nézőtéren a csillárok, a nézők zsongani kezdenek, és kifelé tódulnak.

Damian maga mellé húz, és átkarolja a derekamat.

- Talán folytathatnánk, amit elkezdtünk. – bújik oda hozzám.

Torkomon akad a szó. Amit elkezdtünk? Nem kezdtünk mi el semmit! Gyerünk, Jen, talál ki valamit!

- Ki kell mennem a mosdóba.- mondom és elindulnék, de nem enged.

- Elkísérlek. – feleli, és kinyitja előttem az ajtót. – Kell egy kis mozgás, elvégre másfél órán át ültünk.

Bólintok és kilépek az ajtón. Odakint nagy a nyüzsgés, jönnek-mennek az emberek, és én szememmel a női mosdó ajtaját kutatom.

- Gyere, édes én tudom, hol van.

- Micsoda? – hökkenek meg. Damian tudja, hol van a női mosdó?

- Mit micsoda? Nem te vagy az első nő, akivel eljöttem színházba.

Hogy micsoda?! Mégis hány áldozatodat hoztad már el? – akarom kérdezni, de inkább csak meresztgetem a szememet, és tartom a tempót.

A női mosdó a pincében van, ha egyáltalán lehet egy színháznak pincéje. A lényeg, hogy a földszint alatti részen, és nagyon sokan vannak. Bár van vagy húsz fülke, és mind nagyon tágas mégsem megy túl gyorsan a dolog.

Hosszú percekig várakozok, mire bejutok egybe. Szerencsére Damian kinn marad az előtérben, így lehet egy nyugodt lélegzetem. El sem hiszem, hogy kibírtam mellette másfél órát! És azt hiszem még egyszer ennyit, ki kell.

Bezárkózom a fülkébe, ami nagyon tágas és tiszta. Mindenütt fehér csempe, és márvány padlólapok. Sőt még akasztó és tükör is dukál. A csaphoz megyek, és a tükörben vizslatom magam.

Leginkább egy ijedt kislányra emlékeztetek, akire vadászik a cukros bácsi. Mély levegőt veszek, és kihúzom magam. Gondolj a tervre Jen, szedd össze magad! Ne hagyd, hogy rád ijesszen!

Mikor készen vagyok, kilépek a fülkéből, és oda megyek, ahol elváltam Damiantól. A falnak dőlve vár rám, fekete haja a szemébe hullik, testtartása laza. Inkább hasonlít, egy fiatal felnőtt rocksztárra, mint a Pokol Urára. – Készen vagyok. – lépek elé egy ragyogó mosollyal. – Mehetünk?

Büszke vagyok színészi képességeimre, és a tökéletes álcámra. A magabiztosság jó húzás volt, legalábbis ezt olvasom ki Damian szeméből.

- Gyönyörű vagy. – suttogja áhítattal, mintha tényleg tetszenék neki. Újra rámosolygok, és felé nyújtom a kezemet. Damian a karon fog, és szorosan hozzám simulva visszavezet a páholyunkba.

Épp hogy leülünk, már el is kezdődik az előadás.

Széthúzzák a függönyöket, és a megperzselődött ruhájú, de ép Dantét látom. Egy kígyótestű emberarcú lény előtt kuporog. A tüzes homoksivatag eltűnt, az egész jelenet egy folyóparton játszódik. A parton emberek ülnek, nyakukban táskával. Egyes táskákat, oroszláncímer díszit, másokat lúd, a többit disznó.

- Ezek az uzsorások. – szólal meg ismét Damian.

Közben Dantét és társát átviszi a szörnyeteg a túlpartra, ahol vezetője elmondása szerint a Rondabugyrod található.

Az első bugyorban ördögöket látok: vörös testű, bikaarcú embereket, akinek szarvak nőnek ki a fejükből. Kezükben hosszú ostor van, azzal csapdossák a megkínzott lelkeket. Először nem látok rajtuk semmi különöset, de aztán észreveszem, hogy mindegyikük meztelen.

Elkerekedik a szemem: komolyan vállalták ezt a színészek?

Dante és vezetője továbbmennek egészen egy hídig. A híd a következő bugyor fölött vezet át, ahol a lelkek barna iszapban fulladoznak. Tulajdonképpen ez a bugyor egy kráter, melynek oldalán barna vízesés zuhog a tóba.

Damian mellettem fölnevet.

- Még mielőtt azt hiszed, az nem víz vagy iszap. – jegyzi meg.

Ledöbbenek, bele se merek gondolni, hogy mi lehet az. Ráadásul Damian ezt még szórakoztatónak is tartja!

A híd végén egy barlang szájához érnek a színészek. Ahogy belépnek, egy tágas magas mennyezetű teremben találják magukat. A lelkek odafönn a mennyezeten kőlyukakba vannak beszorítva, testük mellett néha lángok csapnak ki a nyílásokon át.  Dante döbbenten nézi őket, de társa továbbrángatja.

A következő jósnőket és jövendőmondókat látok, amint hátrafelé mennek. Egyesek a talajon vergődnek, és a kő, mint az iszap lassan beszippantja, majd kiköpi őket, csak, hogy újra elnyelhesse a testeket.

Dante továbbmászik a réseken át, és a következő bugyorba ér. Itt is ördögök vannak, olyanok, mint az elsőben, csak most ostor helyett vasvillák vannak a kezükben.

Az ördögök óriási fekete üstöket állnak körben, melyek alatt tűz ég, és bennük szurok bugyog. Ezekben szenvednek a lelkek, miközben az ördögök a vasvillákkal szurkálják őket, mint valami pecsenyekacsát.

Fölfordul a gyomrom; bár nem számítottam másra a Pokollal kapcsolatban.

A következő bugyorban először semmi visszataszítót nem veszek észre. Az emberek aranyozott, hímzett ruhákban járnak, de meggyötörtnek, fáradtnak tűnnek. Mintha mázsás súly húzná a vállukat.

- Ők kik? – suttogom Damiannak.

- Ők a képmutatók. Láthatóan semmi bajuk, vígan élnek, de az aranyozás alatt, ólomból készült a ruhájuk. Ezért néznek ki így. – válaszolja.

Dante közben a következő barlangba lép, de ahogy leteszi a lábát, egy hatalmas kígyó felé kap. Az egész terem tele van mérges kígyókkal, amik tépik, szaggatják a holt lelkeket. Azok lassan elporladnak, de mindig újjászületnek, így szenvedésük sosem ér véget.

Ahogy Dante a következő folyosóra lép, lángnyelv csap fel előtte. Sikoly hallatszik, a tűzben egy ember teste porlad hamuvá. A tűz kialszik, a lélek újjáéled, de a tűz ismét elemészti.

- Ilyenek tényleg vannak a Pokolban? – kérdezem háborgó gyomorral.

Damian rám sandít, majd újra megragadja a kezemet, és simogatni kezdi a bőrömet.

Ez azt jelenti, hogy lesz ennél rosszabb is?

És igazam lett: a következő bugyorban testek hevernek mindenfelé, vérben, sárban összefagyva. Mindannyian ordítoznak, elborzadva nézik saját magukat: testük szétvágott, felnyitott, kilógnak a belső szerveik.

Mély levegőt veszek és lehunyom a szemem.

- Ez borzalmas! Miért akartad hogy megnézzem?

- Css! – csitítgat Damian. – Csak figyelj!

Rámeredek, de nem reagál. A színpadot figyeli.

- Mindjárt itt a legérdekesebb rész. Ami miatt eljöttünk.

Odapillantok. Dante épp valami eltorzult emberek között lépked. Sebesültek, véreznek, sebeik elfertőződtek, rühesek. A lelkek tépik, szaggatják saját magukat, de nem tudnak megszabadulni tőlük.

Komolyan kezdem úgy érezni, hogy kidobom a taccsot. Hogy voltak képesek ezt a szörnyűséget színpadra vinni?

- Íme Dante! – szólal meg az idegen férfi. – A Pokol közepe. – lép ki a barlangból, egy ijesztően sötét, jéghideg helyre. A talaj nem más, mint befagyott víz, melynek közepén egy apró szárazföld található. A sziget közepén egy kút magasodik a szürkeségben.

Dante elindul felé, de megtorpan.

- Hát te nem jössz, Vergilius? – néz vissza kísérőjére.

Vergilius! Hát persze! Hogy nem jöttem rá? Hiszen ez az Isteni színjáték! De miért akarta megnézettetni velem ezt Damian? Elolvashattam volna a könyvet is.

- Itt el kell, váljunk, drága barátom. – szól, és enyhén meghajol Dante felé. Dante viszonozza, majd kút felé fordul.

A kút mélyén zavaros víz van, kívülről egészen halvány, szinte tejszerű, a közepe felé sötétedve egészen a feketéig. Minden színű vízben lelkek fuldokolnak, egészen fehér, összefagyott emberek. A fekete vízben egy három kutyafejű szörnyeteg ordít siralmasan. Hatalmas denevérszárnyaival csapkod, miközben három embert marcangol.

A keletkezett örvény olyan erős, hogy befagyasztotta a kút vizét, így senki sem szabadulhat onnan.

- Lucifer! – szól Dante – Ki egykoron a legszebb angyal voltál, most a legszörnyűbb ördög vagy. – int felé, aztán megkerüli a kutat, és elsétál a távolba.

Nem értem hová tart, hiszen nincs más csak végtelen jég és hóvihar, de egyszer csak feltűnik egy lék a jégen. Dante megáll előtte, majd mély levegőt vesz és beleugrik, mire elsötétedik a színpad. Dante kijutott a Pokolból. Vajon nekem is menne?

A nézősor felől taps hallatszik, meggyulladnak a lámpák, és a szereplők – hű, mennyien vannak! – mindannyian a színpadra tódulnak, hogy meghajoljanak.

Én viszont mozdulni sem bírok, csak ülök ott némán. Ez volt az a nagy darab, amit Damian meg akart nekem mutatni? Mi volt olyan érdekes benne? Hiszen nem tudtam meg belőle semmit!

Damianra pislogok, aki visszafogott eleganciával tapsol, mint a 19. századi urak. Rám pillant.

- Tetszett, édesem? – még a hangja is olyan.

Bólintok, és én is tapsolni kezdek. A közönség hamarosan föláll és szállingózni, kezd, mire követem a példájukat és én is fölállok.

Damian előzékenyen maga elé enged, de végig a hátamon tartja a kezét. Az úr, aki elvette a kardigánomat, visszasegíti rám, majd kezével az utat mutatja.

Damiannal nem szólunk egymáshoz, míg végigmegyünk a folyosón, le a lépcsőn, át a hallon az épület elé. A hölgy, aki fogadott bennünket megérkezésünkkor – szemernyit sem titkolva – végigméri Damiant. És mintha ez hízelegne neki.

És engem ez mégis miért érdekel?!

Kilépek a hűvös levegőbe, és összehúzom magamon a kardigánt, mire Damian azonnal odakap.

- Ne takard el a bájaidat, édesem, had lássa mindenki, hogy kivel érkeztem! – azzal fogja és széthúzza rajtam a ruhadarabot, láthatóvá téve vörös ruhámat.

- Nem akarok megfázni, Damian! – De aztán eszembe jut, hogy csak addig kell mutogatnom magam, míg megérkezik a limuzin.

Damian levezet a lépcsőn, majd az órájára pillant.

- Elmúlt éjfél. Milyen kár, hogy a limuzin csak éjfélig volt az enyém. – húzza el a száját, majd hirtelen vigyorogni kezd. – Sétáljunk!

Megragadja a kezemet, majd magával húz a Broadway élettől lüktető szívébe.

- Miért nem fogunk egy taxit?

- Az nem lenne hozzánk illő. Amúgy is szép este van.

- És milyen hideg! – morgom, és a kardigánom után kapok, de Damian elrántja.

- Ne olyan hevesen, kiscicám! Had mutogassalak egy kicsit! – élcelődik velem.

Úgy döntök szó nélkül, hagyom, és duzzogok egy ideig. Annak ellenére, hogy didergek, belülről fűt az indulat és a düh.

A Broadway-en jönnek mennek az autók, és a taxik, és nekem minden vágyam leállítani egyet, hogy elmenekülhessek végre. De nem vagyok gyáva, én nem menekülök el.

Belekapaszkodom Damianba, és közelebb húzódom hozzá.

- Miért akartad megnézni ezt a darabot? Mert az otthonodról szól?

Damian arcán megrándul egy izom.

- A Pokol nem az otthonom! – morogja.

- Akkor hol van az otthonod?

- Nem jöttél rá, hogy miért nézettem meg veled? – hagyja figyelmen kívül a kérdésemet.

- Nem. – aztán elgondolkodom. – Lucifer miatt? Gondolom nem azt akartad, hogy megnézzem milyen a Pokol Dante elképzelése szerint.

Damian bólint, miközben lefordulunk a Broadway-ről.

- Szóval Lucifer miatt. – állapítom meg. – De miért olyan fontos ő neked? És mihez kell a segítségem?

Damian hallgat.

- Vele kapcsolatos? – kérdezősködöm tovább. Újból bólint.

- Miért nem tudsz válaszolni? – kezdek bedühödni. Mi a fenének rángatott el ide, ha most nem ad választ a kérdéseimre?

Damian nagyot nyel, és megáll az üres utcában. Már csak pár saroknyira vagyunk a mi utcánktól. A kis mellékutcába beszűrődik a forgalmas sugárutak zaja.

Kezdek félni, általában az ilyen sikátorokban rablók, és gyilkosok lesnek az áldozataikra. Most az egyszer nagyon remélem, hogy Damian hazakísér.

- Igen, Luciferrel kapcsolatos. – feleli, de nem mond mást. Újra kézen fog, és elindul, de nem mozdulok. A sötét ablakok fenyegető szemekként néznek ránk, és úgy érzem valaki, figyel. Rettegés jár át, amibe beleremegek.

- Mi az? – fölvonom az egyik szemöldökömet, és közelebb lépek hozzá, szinte hozzábújok. Átkarolom, és fölnézek rá. – Hogyan segíthetnék, ha nem mondod meg?

Lenéz rám, és ő is átkarol, majd magához szorít. Tekintetünk találkozik, és összekapcsolódik. – Szóval segíteni szeretnél? Igazán?

Most én nem válaszolok, csak várom, hogy folytassa.

Damian előre lép egyet, én pedig hátra, és így nekihátrálunk a mellettünk lévő ház tűzfalának. Érzem, amint a hátam a jéghideg téglákhoz ér.

- Szükségem van rád, Jen. Jobban, mint valaha. – suttogja. Homloka az enyémhez ér, de tekintete nem engedi el az enyémet. – Csak te vagy rá képes. Annyi ideje várunk már rád. Olyan régóta kereslek már, és végre itt vagy. Azt hittem, ha meghalsz, azzal megoldódik a dolog, de ez koránt sem ilyen egyszerű. – mondja, és homlokon csókol.

- Szóval már nem akarsz megölni?

- Sosem akartalak. De muszáj segítened. Muszáj lejönnöd velem a Pokolba. – mondja.

Megdöbbenek. Mégis meg akar ölni! Ez az egész csak színjáték, itt az életem a tét! De nyugodtan kell maradnom, el kell hitetnem vele, hogy hajlandó vagyok rá.

- Hogyan?

- Nem fog fájni. Csak lejössz és segítesz nekem. Csak annyi kell, hogy kiszabadítsd Lucifert. Megteszed nekem?

- Miért? – a hangom már alig hallható.

- Ő a családom. És olyan régóta raboskodik már. Te vagy az egyetlen, aki kiengedheti Jen. Szabadítsd őt ki! Tedd meg, és sosem látsz viszont. Se te, se a családod.

Én? Miért csak én engedhetem ki? Milyen kapcsolat van köztem és Lucifer között? Egyáltalán létezik ez a Lucifer?

- Szállj alá velem! – kérlel, szeme könyörög, ajka vészesen közelít.

- Hogyan? – teszem fel újra a kérdést.

Most már nem válaszol. Látom a szemében, hogy cselekedni készül.

Damian meg akar csókolni!

Csak pár milliméter választja el ajkunkat egymástól, arcunk összeér, egymás levegőjét lélegezzük be. Érzem az illatát, és a testéből áradó meleget.

Hogyan? Hogyan? – csak ez a kérdés jár a fejemben. És akkor megvilágosodom. Hogyan, ha nem a csókjával? Damian csókja, egyet jelent a halállal. Így akar a Pokolba vinni, most azonnal. Ez volt hát a cél.

Még mielőtt felfognám, hogy mit teszek, fölrántom a térdemet, és ellököm magamtól Damiant. Látom még, amint összegörnyed, és levegő után kapkod, de azon nyomban futásnak is eredek. És nem nézek vissza többet.

Jelentés

Sziasztok!

Jelentem, hogy élek és virulok. Bocsánat, hogy így eltűntem, de rengeteg a tanulnivalóm, ugye megkezdődött a suli, így sok a dolgom. Emellett vezetni is járok, így az is elvesz egy csomó időt. Emiatt előre szólok, hogy, amíg nincs meg az összes vizsgám, nem tudok új fejezetet hozni. :( Ezer bocsánat érte. Azt még nem tudom mikor fogom hozni a következő részt, de ne aggódjatok, nem hagyom abba a blogot. :)
A Vaskirálynő fordítását sajnos nem tudom folytatni, nincs rá elég időm. Ugye a fordítás nagyon sok időt igényel - legalábbis nekem - de ha szeretnétek kisebb részleteket/részletekben talán tudom hozni, de egyben a fejezetet biztosan nem.
Nem tudom nektek, hogy lenne jó, ha van valami ötletetek, szívesen fogadom őket! :D Ha nem válaszolnék rá azonnal, ne haragudjatok, nem tudok mindig följönni.
Kitartást a sulihoz, már csak másfél hónap és téli szünet! ;-D

UI.: Már előrendelhető a Vaskirálynő, december 12.-én pedig megjelenés! :)

Season Two • Chapter Seven - Vágyak útvesztője

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet, remélem ebben már nem fogtok csalódni. :) Úgy gondoltam ennek már éppen ideje volt már, úgyhogy mostantól beindul a történet - legalábbis nagyon remélem. :) Nem is tudom miért, de egyik este rám jött az írás és nem is tudtam abbahagyni, és annak az estének ez lett az eredménye. :D
Hát akkor jó olvasást!
Denny

A tükör előtt állok. Olyan mintha nem is én lennék. Olyan idegen most ez a test, olyan szokatlan.

Csinos vagyok.

Úgy látszik az edzések megtették a hatásukat. Eddig észre sem vettem, hogy ennyire megváltozott az alakom.

A csipkés ruha ráfeszül a testemre, kiemelve a csípőm vonalát, és vékony derekamat, megemelve a dekoltázsomat a szoros húzással.

A fekete magassarkú tartást ad, és meghosszabbítja a combjaimat.

Ez a lány a tükörben nem én vagyok! Én nem így nézek ki.

Fölemelem a jobb kezem, és megérintem a tükröt. Az idegen lány ugyanezt teszi.

Hát mégis én lennék? Lehetek ez én?

Leejtem a kezem, és hátravetem, apró, laza hullámaimat.

Valójában nem szeretem az ékszereket, de most úgy döntök, fölveszek egy fekete, köves nyakláncot. Nem csak azért mert jól illik a ruhámhoz, hanem, mert az indák olyanok, ahol találkoznak, mintha apró fekete rózsák lennének.

Hátrapillantok a vállam fölött a pohárban álló fekete rózsára – ami nem meglepő módon visszakerült a helyére – és a nyakamhoz illesztem a vékony láncot.

Nem volt újabb vércsepp. Az alatt a két hét alatt, mióta újból megjelent, egy sem.

Visszanézek a tükörbe, és egy pillanatra elbizonytalanodom.

Nem túl sok ez? Mi van, ha a Central Parkba megyünk, egy kis szabadtéri színházba? Nem lenne jobb egy farmer és egy pulóver?

Nagy levegőt veszek, és mélyen tükörképem szemébe nézek.

Nem! Le kell nyűgöznöd Damiant! Le kell győznöd őt!

Az idegen lány szeme perzselően csillog a gardrób lámpájának fényében, hosszú szempillái alól mintha egy ragadozó nézne vissza rám. Aztán mosolyra húzza vörös ajkait, és kissé hátrébb hajol.

Rám kacsint.

- Itt az út vége. – suttogja.

Fölkapom hosszú, combközépig érő kardigánomat, és magamra terítem. Épp csak egy kicsivel hosszabb, mint a ruha, így eltakarja.

Úgy tervezem, hogy csak a színházban – ha tényleg oda megyünk – mutatom, meg neki mi van rajtam, hogy teljes legyen a hatása.

Kihúzom a finom anyag alól a hajamat, kiszabadítok egy tincset a fülbevalómból, majd ismét a tükörképemre vetek egy pillantást.

Megszólal a csengő, majd alig fél másodperccel később hallom Jared hangját.

- Jeeeen! Ajtóó!

- Megyek. – ordítom vissza, és látom, hogy az idegen lány is ezt teszi.

Csak Jared és én vagyunk itthon, mert Ronny-t sikeresen rá tudtam venni, hogy ráncigálja el anyáékat bowlingozni. Aztán ha sikerül neki meggyőzni őket, még a McDonald’s-ba is elviszik. Ronny-t nem kellett sokáig győzködnöm arról, hogy menjenek el, arról már kevésbé voltam képes gondoskodni, hogy engem hagyjanak itthon. Jared meg szívesebben videojátékozik. Persze őt a legkevésbé sem érdekli, mit csinálok, így miatta nem aggódom. Csak anyáékat kellett eltüntetni itthonról, nehogy véletlen kinyissa valamelyikük az ajtót Damian előtt, vagy lássanak elmenni. Még csak az kéne, hogy kérdezősködjenek, majd maradásra bírjanak bennünket!

- Elmegyek egy pár órára. – szólok be Jarednek, a szobája ajtaján keresztül.

- Oké.

- Ha anyáék hazajönnek, mond nekik, hogy sietek vissza.

- Azért ne vidd túlzásba. – válaszolja. Újból csöngetnek, mire bosszúsan fölhorkan. – Kinyitnád végre?

Bólintok, bár ő ezt nem látja. Próbálok a lehető legkisebb zaj nélkül lemenni a lépcsőn, nehogy meghallja tűsarkúm kopogását.

Átvágok a nappalin, majd kezemet a bejárati ajtó kilincsére helyezem. Lehunyom a szemem és egy mélyet sóhajtok.

Itt az idő.

Mikor kinyitom a szemem, megpillantom Damiant az ajtókeretnek dőlve.

Szmoking van rajta, egy elegáns fekete öltöny, fehér inggel, és fekete nyakkendővel.

Haját rövidebbre vágatta, és elöl hátrasimította, de még így is elég hosszú volt, hogy bele lehessen túrni.

De nem csak az öltözete és a haja lett más. Az egész lénye.

Fekete szeme gonoszul csillog, szája gúnyos vigyorba torzul.

Lélegzetelállítóan fest.

Ismét eszembe jut, hogy levegőt kéne vennem.

Damian gúnyos tekintete megtalál, és egy pillanatra megállapodik rajtam. Azután gyorsan végigmér. Áldom az eszemet, hogy eltakartam a ruhát, vagy ő is döbbenten – és dühösen – állna itt.

- Jó estét, szépségem – lép felém, s közben megcsap parfümének illata. Újból elfelejtek levegőt venni.

Nem tiltakozom, mikor egy apró csókot nyom az arcomra. Tulajdonképpen mozdulni sem tudok. Lehunyom a szemem, és élvezem ajka érintését a bőrömön. Az sem igazán zavar, hogy nem akar elhúzódni, hanem egy kicsit elidőz rajta.

- Nem számította rá, hogy pulcsiban jössz színházba, de nekem így is jó. – vigyorog rám.

Ezek szerint visszatért a régi Damian.

Vágj vissza, Jen! Gyerünk már!

Egy pillanatig csak bámulom, azután megrándul az arcom.

- Hát te sem nézel ki rosszul. – felelem fintorogva, mire fölnevet.

Csak nem kedélyesen fogunk csevegni, mikor el akarjuk tenni egymást láb alól?

Damian nem húzódik messzire, pedig nagyon szeretném, ha minél távolabb lenne most tőlem. Arca alig egy arasznyira van, onnan néz a szemembe.

Lángokat látok az ő szemében, egyébként teljesen éjfekete a szeme. Pupillája teljesen beleolvad az íriszébe. Olyan, mint két sötét lyuk, mégis érzelmek tengerét látom benne.

Vajon ő mit láthat az enyémben?

- Indulnunk kell. – duruzsolja, majd kinyújtja felém a kezét.

Nem bírok mozdulni. Damian megbabonázott. Még sosem láttam ilyen szívdöglesztőnek.

Szemében pajkosság szikrája villan, majd lepillant a kezemre. Kinyúl és óvatosan a kezébe, veszi, majd a másikat ráfekteti, így a kezem a két tenyere között van.

- Kész vagy? – kérdezi meglepő melegséggel a hangjában. Összeszorítom a számat, és bólintok.

Csak most veszem észre, hogy a szívem dörömböl a mellkasomban.

Megpróbálom elhúzni a kezemet az övétől, de nem engedi. Kinyúlok a retikülömért, és kilépek mellé az ajtón. Még akkor sem enged el, mikor bezárom magam után.

Reménykedem benne, hogy nem ég az arcom. Nem akarom, hogy így lásson. Nem akarom, hogy így hasson rám. Nem akarom, hogy itt legyen.

Vonakodva de ismét rá emelem a tekintetemet. Fürkészve bámul rám, majd ismét mosolyra húzza a száját.

Közelebb hajol, hogy majd’ összeér az orrunk.

- Miért vagy ilyen kis szótlan? – kérdezi tettetett csalódottsággal. Jól tudja! A szemét, jól tudja! Direkt csinálta! Tisztában van vele, milyen hatással van rám.

- Nem akarom, hogy bárki meglásson veled. – suttogom.

- Ó, igazán? – biggyeszti szórakozva az a száját. – Tényleg ez az igazi oka?

- Miért? Mégis mit hittél? – kérdezem szarkasztikusan.

Oldalra dönti a fejét, úgy néz rám.

- Mintha beléd fojtották volna a levegőt.

- Képzelődsz. – mondom dühösen, mire diadalittasan elhúzza a száját. Újból végigmér.

- Mi van a pulcsid alatt?

A kérdés kizökkent kábultságomból. Érzem, hogy mosolyra húzódik a szám.

- Majd meglátod.

- Az illatodból ítélve tetszeni fog. – hajol közelebb, és orrát finoman a nyakamhoz dörgöli.

Mozdulatlanul, szint karót nyelten állok, mire ismét fölnevet.

- Csak nem zavarban vagy? – vigyorog le rám.

Fölhorkanok.

- Nagyon rossz megfigyelő vagy. – rántom el a kezemet. Összesimítja a tenyerét. – Ne érj többet hozzám. – mondom, hónom alá vágva retikülömet, majd elfordulok. Elindulok a folyosón a lift felé. Damian zsebre vágott kézzel követ.

Dühösen fújtatva állok a liftajtó előtt, mikor mellém lép.

- Van egy kis probléma. – sóhajt fel színpadiasan.

- És mi lenne az? – vetem oda neki.

- Nem ígérhetem meg, hogy nem érek hozzád többé.

- Ugyan miért nem? – kérdezem, pont, mikor a liftajtó egy pittyenéssel kinyílik.

Titokzatos mosolyra húzza a száját, miközben szembefordulok vele. Én a liftben, ő a folyosón.

- Majd meglátod. – feleli, és belép mellém. Rávág a parkolóház gombjára, majd elégedett pillantásokkal körbejáratja tekintetét a lift szűk helyiségén.

Már majdnem megérkeztünk, mikor újra megszólalok. Nem bírom ezt a feszült csendet.

- Csak nem taxival megyünk? – vonom fel az egyik szemöldökömet.

- Úgy viselkedsz, mint egy úrinő! – vigyorog. – És egy úrinőnek nem dukál egy taxi!

Fölpillantok rá.

A lift egy zökkenéssel megáll, majd kinyílik az ajtó.

A parkolóház sötét, gyenge fényű neonlámpákkal megvilágított terében találom magam. Kilépek a liftből, és hunyorgok, hogy hozzászokjak a gyér fényhez.

Damian gyengéden megfogja a kezemet, majd úgy igazítja, hogy belékaroljak. Másik kezével még meg is fogja, hogy még csak véletlenül se tudjam elhúzni.

Pislogok, miközben megindul velem a félhomályban. A parkolóház túlsó felén, egy elsötétített ablakú, fekete limuzin áll.

Döbbenten kapom föl a fejemet, mikor Damian megáll velem mellette, és kinyitja előttem az ajtót.

- A hintó előállt, úrnőm. – mosolyog, majd kezével a limuzin belseje felé int.

Egy pillanatig megrökönyödötten bámulok, majd beszállok az autóba. Nem csúszok arrébb, hogy Damian is beférjem mellém, de mintha nem is várná el.

Becsukja utánam az ajtót, majd egy pillanatra eltűnik.

Csak nem ő lesz a sofőr?

Vegyes érzelmeim vannak. Ha ő lesz, nem kell elviselnem egész úton, viszont azt kockáztatom, hogy nekivezet egy másik autónak, vagy otthagy a síneken egy közeledő vonat előtt.

Nem tudom eldönteni melyik a jobb, de nem is kell. Damian egy pillanat múlva kinyitja a másik oldalamon lévő ajtót, és beül mellém.

- Ki vezet? –érdeklődöm.

- Egy ismerős. – vigyorog, és kényelembe helyezi magát.

- Honnan szerezted a limuzint?

- Miért vagy ilyen kíváncsi?

- Tudni akarom, mibe rángattál bele.

Mosolyog.

- Semmibe. Nem loptam a kocsit. – feleli, majd az ölemben nyugvó kezem után nyúl.

El akarom húzni, de nem tudom. Megragadja, és odahúzza a saját ölébe.

- Így jobb. – jelenti ki.

Remegek. Azt képzeltem gyerekjáték lesz, hogy simán el tudom intézni, de tévedtem. Össze vagyok zavarodva. A tőrre kéne összpontosítanom, de nem tudom rendezni a gondolataimat, ha ő is itt van.

Ezt meg kellett volna beszélnem Luke-kal. Ó, Luke! Szükségem van rád!

Remegve fújom ki a levegőt, de nagyon ügyelek arra, hogy Damian ezt ne érezze meg. Oldalra fordítom a fejemet, és New York elsuhanó felhőkarcolóit és a dudáló, tülekedő autókat, és taxikat nézem.

Damian nem szól semmit és én sem. De nem bírom ezt a csöndet. Inkább beszéljen, de nem bírom hallgatni a nyugodt lélegzetvételeit.

- Mit nézünk meg? – nem fordulok felé. Úgy teszek, mintha a neonfeliratok teljesen elvonnák a figyelmemet.

- Egy klasszikus darabot. Tetszeni fog. – válaszolja rezzenéstelenül.

- Honnan tudod, hogy tetszeni fog? – pillantok rá a szemem sarkából. Engem néz.

- Feltételezés.

- Lehet, hogy rosszul feltételezel.

Elhúzza a száját, de érzelmet nem látok az arcán. Kisvártatva a fülemhez hajol, és belesuttog.

- Én még sosem láttam ezt a darabot. De azt mondják sok köze van hozzánk.

Hozzánk?! Úgy érti hozzám és őhozzá? Azt már nem!

Ökölbe szorul a kezem, de gyorsan el is ernyesztem, Damian mégis észreveszi. Gúnyos mosoly terül szét az arcán.

- Ez most felidegesített? – néz rám ismét. Mintha vidám lenne. Elégedett, hogy így láthat. – Talán nem szeretnéd megtudni, miért akarom a segítségedet?

Elernyednek az izmaim. Tehát mégsem kettőnkről van szó. Kettőnk. Micsoda baromság!

- Úgy érted, ma választ kapok a kérdésemre?

- Meglehet. – pillant rám. Tekintetünk találkozik, és egy perccel később én kapom el elsőként. Újból az utcákat vizslatom. Mióta lehetünk már úton? Húsz perce? Fél órája?

Az emberek tömege nőni kezd. Több a régi épület, és a hatalmas neonfények is megszaporodnak.

A járdán nevetgélő fiatalok, és csodálkozó turisták álldogálnak. Szinte minden épület előtt egy-két őr ácsorog. Díszes estélyikbe öltözött nők, és szmokingot viselő férfiak szállnak ki méregdrága autóikból.

A limuzin lassítani kezd, majd az út szélére húzódik. Nincs időm jobban szemügyre venni, hol vagyunk, mert kinyílik az ajtó, és egy kéz nyúl be.

Egy perc habozás után elfogadom, és kilépek az éjszakába.

A fények olyan erősek, mint egy kifutón. Vörös szőnyeg terül el a lábam alatt, és egy hatalmas neon felirat hirdeti:

Winter Garden Színház.

Damian lép mellém, a karját nyújtva felém. Döbbenetemben elfelejtek belékarolni, pedig itt ezt várják el tőlünk.

- Te a Broadway-re hoztál? – kapom felé hitetlenkedő tekintetemet. Damian ismét diadalittasan vigyorog, majd elindul velem a bejárat felé.

A karomnál fogva húz magával; ha nem tenné, valószínűleg, még az autó mellett állnék.

Nem áll kint sor, hiszen a legtöbben már odabent vannak. Damian föllépked velem a lépcsőn, a biztonsági ember pedig kinyitja előttünk az ajtót.

A színház előcsarnokában még lézengenek a párocskák, pezsgőt iszogatnak vagy süteményt, eszegetnek, vagy csak kedélyesen beszélgetnek. Néhányuk egy másik nő vagy férfi megjegyzésén nevet.

Egy rövid ruhás, szőke jegykezelő kisasszony siet felénk, mire Damian előkap valamit a belső zsebéből.

A nő mosolyog majd mindkét papírt, betépi egy kicsit. Visszanyújtja Damiannak, majd siet a következő vendég felé, akik utánunk érkeztek.

Csak ámulok, és bámulok, ahogy, végigvisz az aranyozott folyosón. Indák, rózsák, és vörös szőnyeg mindenütt. Damian egy lépcsőhöz vezet, amelynek két oldalán ember nagyságú antik vázában friss virágok vannak. Fölvezet a széles lépcsőn, a második emeletre, majd elindul egy sötétebb folyosón.

Meg akarom kérdezni, honnan tudja, merre megy, de túlságosan lefoglal, hogy csodálkozzak.

Jobb oldalamon, ahol Damian áll, sötét függönyök vannak. Fölöttük ezüsttáblán római számok.

Damian az utolsóhoz vezet, ahol egy férfi áll. Idősebb ember, őszülő hajjal. Ünnepélyesen mosolyog, majd üdvözöl bennünket.

- Jó estét, uram! Kezét csókolom hölgyem! – üdvözlésképp biccent. – Elkérhetem a kabátjukat?

Csak most veszem észre, hogy Damiannak melege van. Nyílván ez az úrnak előbb föltűnt, mint nekem.

Damian megkönnyebbülten veti le a szmokingját, mire szabaddá válik fehér inge. Reszelősen veszem a levegőt, ahogy meglátom lazán betűrt ingét.

- És a kisasszonyét? – néz rám melegen.

- Ne aggódj édesem, nem fogsz fázni! – karol át Damian, majd óvatosan elkezdi lefejteni rólam a kardigánt.

Képtelen vagyok megszólalni, így csak hagyom, hogy lehúzza rólam. Érzem a megütközést rajta, látom a szemében a düh apró szikráját. Tudom, hogy visszaemlékszik.

Le sem veszi rólam a tekintetét, miközben átadja a kardigánomat a férfinak.

Itt állok hát előtte. A vörös-fekete csipkés ruhában, ami tökéletesen kihangsúlyozza az alakomat. Ami annyi emléket ébreszt.

Eddig Damian volt fölül, de most átvettem az irányítást. Mintha a kardigántól való megszabadulással a zsibbadtságtól is megszabadultam volna.

Tisztán rajzolódik ki a fejemben tervem minden egyes részlete.

Azt már tudom, hogy Damian nem hozta magával a tőrt. De erre számítottam is.

- Tetszik? – suttogom. Damian újból végigmér. A fogai között szűri a levegőt. Érzem, ahogy megfeszül. Ez a ruha telibe talált! A tudtára adtam, hogy aznap Londonban Luke-ot választottam. És ma is.

Aztán olyat tesz, amire nem számítok.

Odalép elém, átkarol, szorosan magához húz, majd lehajol hozzám, hogy a fülembe suttogjon.

Most nem rettenhetek meg. Átfogom a csípőjét, fölemelem a fejemet, hogy tisztábban érthessem sziszegését.

Arcát a hajamba temeti, mire én az övéhez szorítom az arcomat. Lehunyom a szemem, mintha élvezném a helyzetet.

Élvezem is. Szenvedj csak Damian!

Böködni kezd az orrával, ajkát végighúzza nyakam ívén, egészen a fülemig.

- Ma éjszaka az enyém vagy. Senki másé, csak az enyém!