Tudom, hogy nagyon soká, de megérkezett a friss fejezet. Utólag is bocsánat érte, de közbejött egy csomó minden. Először is egy esküvő, aztán egy helyesírási verseny, és egy nagyon fontos témazáró. Tényleg sajnálom, máskor tényleg tartom magam az ígértekhez! :D Cserébe elrejtettem a fejezetben egy spoilert, ami utal a következő tartalmára. Mondjuk nem foglak titeket izgalmak nélkül hagyni, annyi biztos! És egy páran szerintem már nagyon várjátok az a bizonyos 'first kiss'-t...:) És ez a mondatot nem fejezem be!
Apropó, tud valaki verset írni? Kéne egy kis segítség. :)
Szóval a fejezetről: újraírtam. Az első borzalmas, ez már egy fokkal jobb. :)
Na, szeretet van. :D
Denselle
Odabent nem fogadnak sem barátok, sem tanárok, de még csak a
biztonsági őr sem. Az egész szálloda kihalt, csak az éjjeli lámpák világítanak,
és halk zümmögés hallatszik az ebédlőből.
Sammel megállunk az aulában, és mindketten döbbenten nézünk
körül.
Legalább arra számítottam, hogy az éjjeli őr itt lesz. De
nincs.
- Hol van mindenki? – kérdezi Sam hitetlenkedve.
- Talán fönt vannak. – tippelek, és elindulok a lift felé.
Samantha követ, és közösen várjuk meg, amíg leér a lift a harmadikról.
Az ötödik emeleten kísérteties a csend, csak a lift
kattanása hallatszik, ahogy kinyílik előttünk az ajtó.
Sam szobája az ellenkező irányban van, két ajtóval az
osztályfőnökünké mellett.
Nem kell semmit mondania, már a nézéséből tudom, hogy váljunk
szét, és úgy nézzünk körül.
Ő elindul Mrs. Morison szobája felé, míg én a sajátom felé
lépkedek.
Vajon mi vár majd odabenn? Ébren találom majd a barátaimat?
Vagy nyugtalanul forgolódnak álmukban? És miattam?
Nem merem lenyomni a kilincset. Pedig olyan könnyű lenne, de
mégis annyira nehéz! De hiába habozok, egyszer úgy is meg kell tennem, és hát a
közmondás szerint jobb előbb, mint utóbb.
A szobánkban teljes a sötétség, csak valami halk szuszogás
hallatszik Izzie ágya, felöl. Ahogy rá nézek, látom, hogy békésen alszik. És
Belle is.
Az én ágyam viszont...Mikor odanézek valami különös dolgot,
veszek észre.
Valaki fekszik az ágyamban, és néha-néha megmoccan. Nem
látom, ki lehet az, mert a takarót ráhúzta a fejére, de feltételezem, hogy
valamelyik barátom akar megviccelni. Talán Mike.
Lassan elindulok felé, és megállok mellette. Nem szólok
hozzá, megpróbálok a legnagyobb csendben lenni.
Kinyújtom felé a kezemet, mikor megmoccan, és a takaró kezd
kisimulni, mintha eltűnne az alatta kuporgó személy.
Egy mozdulattal lerántom róla a takarót, és azonnal a szám
elé kapom a kezemet.
Az ágyamban nem fekszik senki, csak egy kártyalap van a
gyűrött lepedőn. Egyetlen kis lapocska, melyen csak két szó áll...
Azonnal Damian ugrik be róla.
Csak ő írhatta az üzenetet! De mit akar elérni vele? Hiszen
meg akart ölni, és ma megmentette az életemet! Vagy talán a saját kezével akar
majd végezni velem?
- Hagyd abba! – suttogom, majd kinyúlok a céduláért, és
óvatosan megfogom a csücskénél fogva.
Nem kell tőle semmiféle üzenet, jól tudom, mit akar elérni!
De azt ugyan nem kapja meg!
Nem tudom, mit tegyek. Földúltnak érzem magam; ma annyi
minden történt. Nincs más vágyam csak bedőlni az ágyamba, és örök időkig
aludni.
Lerántom a cipőmet, és teljesen felöltözve befekszem az
ágyba. Magamra rántom a takarót, és megpróbálok elaludni, de valami nem hagy
békén.
Túl sok volt a mai nap, hogy még valami más is történjen,
de, ahogy lehunyom a szemem, azonnal rájövök mi zavar.
Damian itt járt!
Érzem az illatát a párnámon! Ő feküdt itt, mikor beléptem az
ajtón! De akkor most hová tűnt?
Fölkapom a fejem, és hitetlenkedve bámulok le a párnámra. Az
ugyanolyan, mint eddig volt, csak most tisztán érzem rajta Damian jellegzetes,
férfias illatát. Azt a tömény fűszeres, mentolos illatot, ami elbódít minden
egyes alkalommal.
De most nem fog.
Fölocsúdva kábulatomból fölkapom a vánkost, és minél
messzebb tőlem, a szoba másik sarkába dobom. Ott jó helye lesz, nem fog ártani
senkinek. De egy párna, hogy is bántana már bárkit?
Gondolkozom azon, hogy talán ki kéne ugranom az ágyból, de a
fáradság visszahúz.
Visszafekszem a matracra, és Izette ágyát bámulom, mikor a
szemem megakad valamin, amiről azt hittem már rég megszabadultam tőle.
Az éjjeli szekrényemen, ott virít a fekete rózsa frissebben,
és illatosabban, mint bármikor. És ekkor rájövök: nem csak a párnám ontja
magából Damian illatát, hanem a rózsa is.
Mintha Damian része volna ez az átkozott növény.
Ahogy nézem, még levegőt is elfelejtek venni.
A rózsa egyik szirmán egy méretes, sötét színű vércsepp
jelenik meg, és - lenyomva a rózsa szirmát - pár másodpercig egyensúlyozva
rajta, a pohárba hullik. Figyelem, ahogy a vízben kavarog, majd szinte teljesen
eltűnik, csak jellegzetes halvány vörös színt hagy maga után a vízben.
Kitágult szemeim ismét a rózsára szegezem, mely egészen
koromfekete, és szirmain apró, vörös vércseppek ülnek meg.
Csak most fogom föl igazán, mi is ez. A rózsa mindig akkor
vérzett, mikor velem valami rossz, halál közeli élmény történt.
Mikor majdnem elütött a busz, mikor lezuhantam a lépcsőn –
amire nem is emlékszem - és most, amikor tényleg meghaltam.
A rózsa a szenvedéseimből táplálkozik. Vagy inkább a
halálomból. Ez élteti.
Amíg én meg nem halok – úgy istenigazából – addig a rózsa
nem fogja teljesen kibontani a szirmait.
Vagyis Damian még mindig meg akar ölni.
De miért? Mit akar tőlem? És miért kínoz?
Lehunyom a szemem; érzem, ahogy egy könnycsepp gördül elő
összezárt szempilláim közül, és folyik végig az arcomon.
Miért csinálod ezt?
Miért nem hagysz végre békén? – üvöltöm magamban.
De már az sem segítene, ha békén hagyna. Hiszen már teljesen
tönkretette az életemet! Erre a két hétre örök időkig emlékezni fogok; az
érzésekre, a történtekre, mindenre. Szinte belevésődött az emlékezetembe, és
semmi sem törölheti már ki onnan.
Mindig, majd ha ránézek egy virágra, a fekete rózsa fog
eszembe jutni róla. Ha közel kerül hozzám egy elhaladó kamion, majd rettegve
húzódom el. És ki tudja mi változott még? Mert már nem vagyok ugyanaz az ember.
Már nem.
Emlékszem az első napra itt, amikor megláttam Damiant
Sammel. Ahogy bejutott a szobámba, ki tudja hogyan? Talán sosem fogom megtudni.
Tisztán látom magam előtt, ahogy az ágyhoz szorít, és
meglóbálja előttem a kulcsot. És mikor megpróbálom ellökni, ráébredek, hogy nem
ver a szíve. Nem lélegzik. Halott!
És én ezt közlöm is vele, mire egy gúnyos-gonosz mosoly
jelenik meg az arcán, és megragadva a kezemet, elránt valami más helyre.
Kavargó színek jelennek meg előttem majd a kép változik, és
egy kitárt szárnyú angyal áll előttem, kezében ékkővel kirakott tőrrel.
A feje fölé emeli a tőrt, és egyenesen a szívemre céloz, de
én hátraugrom, megbotlom a láncban, és hatalmasat esek hátra.
Mindenem sajog, a nyakam nyíllal, de legalább még élek. Még
igen.
Fölnézek rá, ő kissé csalódottan, de jókedvűen vigyorog rám,
kezéből kiesik a tőr, majd suhint egyet a szárnyaival, mire szélvihar söpör
végig a termen.
Mikor vége lesz, Londonban találom magam. Esik az eső, az
arcomba vág, a csípős szél pedig a hajamat tépi. Fázom.
Két világító, fényes sárga folt jelenik meg a jobb
oldalamnál, ami gyorsan közelít felém. Elvakítanak, úgy, hogy mozdulni se
tudok...és ők csak jönnek tovább és tovább.
Csattanás hallatszik, majd tompa puffanás, és hirtelen
rengeteg víz vesz körül.
Meleg, lágy, habfürdős víz.
Nem nyitom ki a szemem, tudom hol vagyok. A víz nem mozdul
körülöttem, én pedig egyre mélyebbre süllyedek az elmémben. Tudom, hogy levegőt
kéne vennem, de annyira egyszerű lenne örökre itt maradni a víz alatt.
Valami a vízbe csapódik mellettem, és hirtelen egy jéghideg
kéz ragad meg a derekamnál fogva, és ránt ki a víz alól.
A hirtelen támadt hideg érzéstől sikítani tudnék, ahogy
Damian jól szórakozva néz le rám, a kád pereméről.
Azután az arca semmivé foszlik, és sötétség veszi át a
kivilágított fürdő helyét. Az eső a szélvédőre csap, és elhomályosítja a
kilátást.
Megfagy bennem a vér. Az eső szürke foltján át is látom a
közeledő fényszórókat, hallom, ahogy a motor egyre gyorsabban pörög az autóban,
és csikorognak a kerekek a vizes aszfalton.
És a kamion ezüstfehér fényszórói mögött ott van Damian...
Fölriadok...szaporán veszem a levegőt, a szívem hevesen,
szabálytalanul ver. A szememet forró könnyek öntik el, majd csorognak végig
verejtékes bőrömön.
Nyugalom! Nyugalom Jen, ez csak egy rémálom volt! Egy nagyon
rossz álom.
Fura hang hallatszik a fürdőszobából, mire még levegőt is
elfelejtek venni. Valami van odabent!
Mérhetetlen lassúsággal fölemelem a fejem és fölülök az
ágyban.
A hang nem szűnik meg; olyan, mint a halk nyöszörgés és a
mély levegővételek keveréke.
Ebben is Damian keze van?
- Belle? – szólok neki. – Belle! Izzie! – Belle csak mordul
egyet majd alszik tovább, Izette viszont meg sem mozdul. Takarója
föltornyosulva hever az ágyon, teljesen eltakarva őt.
- Izette! – szólítom meg újra, de most sem hallja meg.
Kénytelen vagyok egyedül utána járni a dolognak, de érzem, hogy a gyomromat
valami elfojtja, és rettegés lesz úrrá rajtam.
Ha ez Damian, akkor ma még rosszabb is történhet, mint az
éjszaka!
Óvatosan elindulok az ajtó felé, majd lenyomom a kilincset.
Odabent föl vannak kapcsolva a lámpák, de látszólag a
helyiség üres. Majd észreveszem a kád előtti szőnyegen kuporgó alakot.
- Izette? – kerekednek el a szemeim. – Mit csinálsz? Rosszul
vagy? – ugrom oda hozzá.
Izzie hamuszín arccal néz föl rám, szeme alatt hatalmas
karikák éktelenkedtek, és a tekintetéből kiveszett minden fény.
- Beteg vagy? – simítom meg az arcát, de ő csak a fejét
rázza.
- Semmi bajom. Csak egy kis fejfájás. – mondja, de látom
rajta, hogy ez nem csak egy kis fejfájás.
- Kiszáradtál. – állapítom meg, majd fölugrok, és megtöltöm
vízzel a fogmosó poharát.
- Nem kell víz! – utasítja el, mikor felé nyújtom.
- Idd meg! Addig nem megyek el, amíg meg nem iszod!
Izette kelletlenül elveszi tőlem a poharat, és megissza.
Látszik rajta, hogy nem esett neki túl jól, de azért megpróbál egy savanyú
mosolyt erőltetni az arcára.
- Azt hiszem a mai nap, inkább pihenek. Valószínű, hogy
elrontottam a gyomromat a túrán.
- Gyomorrontás? Ugyan már! Mégis mi a baj? – nézek mélyen a
szemébe.
- Kicsit rosszul vagyok ennyi.
- Ha elrontottad a gyomrodat, attól még nem kéne a fejednek
is fájnia! – jegyzem meg, és a homlokára simítom a kezem, de nincs láza.
- Lehet, hogy megfáztam. Nem tudom pontosan. – vág vissza,
és gyengéden eltolja a kezemet.
- Pihenj le! – mondom. – Ne ücsörögj itt.
Fölállok, és várom, hogy Izzie kövessen. Először kicsit
vonakodik, de aztán föláll, és utánam, jön a szobába.
Tudom, hogy nem rajong azért, hogy megmondják neki, mit
csináljon, de mikor beparancsolom az ágyába, nem ellenkezik.
Mikor megbizonyosodom róla, hogy nem lesz vele gond,
összeszedem a ruháimat és bevonulok a fürdőbe.
Csodálkozom is azon, hogy Izette nem kérdezett rá, miért van
már rajtam ruha. De azt hiszem nem ez az első alkalom, hogy ruhában lát kora
reggel.
Éppen csak végzek, mikor Belle dörömböl az ajtón, és beordít
nekem.
- Jen? Készen vagy?
- Gyere be! – húzom meg a tusvonalat. Belle kinyitja, majd
becsukja maga mögött az ajtót, és megáll mellettem.
- Valami nincs rendben Izzie-vel! – suttogja. Szembe fordulok
vele és leteszem a tust . Ha tudnád, hogy
velem mi a helyzet!
- Erre a rejtélyes betegségére gondolsz?
- Igen. Azt mondja megfázott a túrán.
- Ezt nekem is említette. Meg az is, hogy szerinte
gyomorrontása van.
Belle kétkedőn ráncolja a homlokát, és leteszi a ruháit.
- Nem tudom. Az biztos, hogy gyomorrontásra már a táborban
is panaszkodott! Biztos, hogy nem ott szedte össze!
- Hogy mi? – döbbenek meg. Izzie már a táborban is beteg
volt? Miért nem szólt róla?
- Emlékszel rá nem? Egész nap nem evett semmit. –
magyarázza, mire csak bólintok, mintha teljes mértékben tudnám, miről beszél.
- Hívjuk föl hozzá az orvost! – javaslom.
- Nem akarja. Azt mondta, itt marad ma pihenni, de nem
akarja, hogy lássa orvos. – fogja össze a haját.
- De lehet, hogy komolyabb baja van!
- Ezt mondtam én is, de nagyon erősködik!
- Tudod mit? – határozom el magam. – Figyelni fogjuk, és ha
nem változik orvost, hívunk hozzá.
- Oké. De szerintem, titkol valamit. – mondja, és
jelentőségteljesen a szemembe néz.
- Igen, ezt már én is észrevettem. – bólintok. De mit titkolhat? És miért nem árulja el?
- Hagyjuk? – kérdezi.
- Egyelőre. Lehet, hogy csak most ilyen. Várjunk, amíg
hazaérünk, és meglátjuk mi lesz. – döntöm el. Belle bólint, majd kizavar, azzal
az indokkal, hogy zuhanyozni szeretne.
Izette az ágyán ül, és egykedvűen bámulja a
fényképezőgépemen a képeket.
- Ma is készítesz? – emeli fel.
- Azt terveztem, hogy itt maradok veled.
- Micsoda? – háborodik fel. – Dehogy maradsz itt! Elmész
szépen és csinálsz néhány fotót! Olyan kevés van!
- Nincs kevés. És valakinek figyelnie kell rád. – mondom,
mire nagyon csúnyán néz rám.
- Nem vagyok már kisgyerek! Tudok vigyázni magamra, nem kell
a felügyelet! – nyomja a kezembe a gépet, majd visszafekszik az ágyba.
- Miért nem akarod, hogy maradjak? – kérdezem.
- Mert ez egy kirándulás! Idebentről a szobából semmit sem
fogsz látni! És amúgy is az utóbbi néhány napban nem is jöttél velünk. –
magyarázza fáradtan. Bólintok, majd...
- Várj csak! Az utóbbi napokban a túrán voltunk. Azt
mondtad, emlékszel, hogy ott voltam veletek, most pedig azt mondod, hogy nem
voltam ott?
Izzie arcán egy pillanatra a teljes leleplezettség fut át,
de ez abban a pillanatban eltűnik, ahogy megjelent.
- Tessék? – habog. – Ott voltál velünk, te is jól tudod! Én
a tegnapról beszéltem. Mrs. Morison azt mondta Samantha visszavitt a Trafalgar
Square-re, mert elhagytál valamit. – mondja.
- Hogy? Mit hagytam el?
- Nekem is gyanús volt, de hát Mrs. Morison mondta!
- De... – kezdem, de ekkor csapódik az ajtó, és Belle lép
mellém.
- Megyünk?
- Mindj...
- Igen! Gyerünk, menjetek! Engem pedig hagyjatok pihenni.
Na, hess hess! – tuszkol ki minket Izette az ajtón.
- Izzie, minden rendben? – kérdezi Belle gyanakodva.
- Persze! És most estig ne is kerüljetek a szemem elé! – int
majd becsapja az ajtót.
Egy pillanatig teljesen döbbenten bámulunk a fára, majd
összenézünk.
- Ide több kell, mint egy orvos. – jegyzi meg, majd elindul
lefelé. Követem őt, majd leülök mellé az ebédlőben.
A reggeli sonkás tojás és vajas kenyér, teával. Annyit eszek
belőle, amennyi csak belém fér. Farkaséhes vagyok, és ez a többieknek is
feltűnik.
- Mi van? Éhes vagyok! – mondom, a rám szegezett szempárok
tulajdonosainak.
Mrs. Morison a csoport közepére lép, és szélesen
elmosolyodik.
- Figyeljetek egy kicsit rám! Bejelentenivalóm van, utána
folytathatjátok az evést. – megvárja, amíg mindenki rá néz, majd folytatja. –
Szóval, a kirándulás előtt néhányan kértétek, hogy az utolsó itt töltött napon
szórakozni menjünk, ne pedig városnézésre. Hogy mindenkinek meglegyen a
kívánsága, úgy döntöttem, hogy holnap a szabad program csak délelőtt és kora
délután lesz. Három órára mindenki visszajön a szállodába, értitek? – kérdezi,
mire mindenki bólogat.
- Nos, este hétre mindenki elkészül, aki jönni akar, és
együtt elmegyünk a The Den and Centro-ba! – jelenti ki, mire valamennyi
osztálytársam hangosan éljenezni kezd.
- A tanárnő is jön? – röhög Michael, és oldalba böködi
Marshallt.
- Amíg ésszerűen tudtok viselkedni, addig maradunk! Értve
vagyok? – kérdezi ellentmondást nem tűrő hangon, mire mindenki csak bólogat,
majd folytatódik a pusmogás. Ezúttal a buliról, nem pedig arról, hogy milyen
unalmas is a városnéző körút.
- Nem is hoztam bulihoz ruhát. – szólal meg Luce.
- Nekem sincs. – helyesel Belle. – De majd elmegyünk reggel
venni. Félnapnyi szabadságunk van!
- Jaj Belle! Te és a koránkelés! – legyint Avalon és
visszaviszi a tálcáját.
Fél órával később már a buszban ülünk. Kész csoda volt, hogy
eljutottam a járműig, anélkül, hogy szétrepedt volna a hasam a sok tojástól.
Nem kellett volna annyit ennem!
Az utcát fürkészem, és lefényképezek egy – egy részletet
London életéből, amíg csak eszembe nem jut mik is történtek ezeken, az utcákon.
Vajon Damian is itt van? Vagy valahonnan távolról figyel?
Körbenézek, de senki sem néz vissza rám. Mindenki el van
foglalva azzal, hogy a társával beszélget, a telefonján pötyög, vagy nasival
tömi a fejét.
Hiányzik mellőlem Izette.
De ekkor feltűnik, hogy
Samantha sincs itt. Hol lehet? Csak nem ő is beteget jelentett?
Vagy visszavitte a kocsit? De
akkor miért nem szólt nekem? De mintha már reggelinél se láttam volna.
A busz lassítani kezd, majd megáll, mi pedig leszállunk.
A városnak egy teljesen ismeretlen részében vagyunk. Néhol
üzletházak magasodnak üvegből, máshol szűk utcák vannak, apró sütödékkel, és
indiai éttermekkel. Egy téren állunk, aminek a közepén egy szökőkút van.
Mrs. Morison egybeterel minket és elindul az egyik
macskaköves utca felé.
Boltok, kiállítótermek, magánemberek irodái, cukrászdák és
egyéb érdekes dolgok vannak az utcában. Az utca végén, a baloldalon egy magas
üvegfalú torony áll. Kék üvegfalán visszatükröződik a fény, és úgy csillog,
mint valami kristály.
A tanárnő hagy némi időt arra, hogy megnézzük, majd lassan
továbbsétál, de az osztály többsége még mindig ott ácsorog.
Készítek róla néhány fotót, majd közelebb megyek hozzá.
Kezemet az üvegre teszem, és bekukkantok, hogy mi van benne.
Egy szépen kialakított, fekete és arany fából álló szobát
látok, bőrkanapéval, és drága szőnyegekkel. Nincs odabenn senki, de mintha
mozgásra lennék figyelmes.
Pislantok egyet, mert biztos vagyok benne, hogy rosszul
láttam, de a következő pillanatban egy furcsán ismerős fej tapad az üveg
túloldalára.
Damian!
Hátraugrom, mintha megrázott volna az áram, és elborzadva
nézek az üvegre. Annak túloldalán már nincs semmi, a helyiség újra csendes és
kihalt.
Megrázom a fejemet, biztos csak a képzeletem és az
üldözési-mániám játszadozik velem.
Damian biztosan Sam-mal van. Próbálja megmagyarázni neki,
hogy mi is történt tegnap. Tényleg, mit mondhat neki? Azt, hogy csak meg akart
viccelni? Hogy az ellensége vagyok – ami valóban igaz is. Vagy csak bosszúállás
volt?
Elűzöm magamtól a rémisztő gondolatokat, és a többiek után
sietek. Fölzárkózok melléjük, és elhatározom, hogy sosem megyek tőlük
túlságosan távolt.
Ha Damian mégis itt van, nem kaphat el. Nem fogom hagyni
magam!
Az utca vége egy kis macskaköves terecskébe torkollik,
ahonnan három út vezet tovább. Pontosabban három kőlépcső, ami három különböző
irányba megy el.
Mrs. Morison a jobb oldali keleti irányba néző lépcső felé
indul el, az osztály pedig követi őt.
Egy szűk, magas, karcsú házakból álló utcában járunk, ami
tele van tömve boltokkal, éttermekkel, üzletekkel, de elvétve akad itt egy-két
lakóház is.
Egy rozsdás, himbálódzó cégér alatt áll meg. A cégér szerint
ez a Magyar Sárkány étterem. Az étterem neve alatt egy tűzokádó sárkány képe
villan meg a napfényben.
Olyan furcsa. Mintha már láttam volna valahol.
A tanárnő mond valamit, majd bemegy az épületbe; mikor
kinyitja az ajtót hangos csilingelés, hallatszik.
Odabent mindent fából, és kőből alakítottak ki. A padló, a
bútorzat, a bokszok mind-mind fából vannak. A falak és a plafon pedig fa és kő
egyvelege.
A hatalmas fa pult mellett egy óriási kőből készült kemence
van. Benne ropog a tűz, és egy fekete bográcsban valami fő benne.
A tanárnő mosolyogva kezet ráz az egyik pult mögött álló
nővel, aki az asztalainkhoz vezet minket.
Én, Avalon, Belle, Luce, Marshall és Mike egy bokszba
kerülünk, aminek nagyon örülök. Így ha valami idegen járna a közelben, nem tud
ártani nekem. Ugye?
A bokszok félkörívesek, és a kívül fa kanapét belül puha, és
meleg fehér anyag fedi.
Kezdem megszeretni ezt az éttermet.
Ahogy az étlapot nézegetem, rájövök, hogy olyan ételek
szerepelnek a menüben, amiről még sosem hallottam.
Mégis mi az a lecsó? Ki sem bírom mondani!
Aztán egy ínycsiklandónak kinéző étel mellett döntök. Adnak még hozzá uborkát és rizst is. Bár az
étel neve elég fura, valami pörkölt, azért piszok finom!
Már értem miért jöttünk ide. Mrs. Morison odavan a magyar
ételekért, ebben az étteremben pedig csak magyar ételeket lehet enni.
Épp jóízűen iszogatom a limonádémat, és hallgatom barátnőim
pletykálását, mikor valami szokatlan tűnik föl.
Az egyik pincér engem figyel.
Az egyik pincér, aki nem más, mint Damian!
Kiül az arcomra a döbbenet, ahogy gúnyosan vigyorogva néz
rám, de szemében egy csöppnyi vidámság sincs.
Mélyről jövő csalódottság, bosszúvágy és hataloméhség
csillog benne. Továbbra is engem akar. Meg akar ölni. De miért engem? És tegnap
akkor miért mentett meg?
- Jen? Minden oké? – kérdezi Avalon, és azt keresi, hogy mit
nézek. Egy pillanatra elkapom a fejem, de mikor visszanézek, Damian már sehol
sincs. Eltűnt, úgy, ahogy órákkal ezelőtt.
- Persze. – válaszolom egy hamis mosoly kíséretében. – Csak
azt hittem egy ismerőst látok.
- Miféle ismerőst? – kérdezi gyanakodva, majd közelebb hajol
és odasúgja. – Őt? Aki bántott?
- Nem, dehogy! Egy másikat.
- Egy másikat? – néz körül újra. – És mi van Vele?
- Semmi. Már rég nem láttam. – felelem ránézve. Látom rajta,
hogy nem hisz nekem, de azért békén hagy.
Mikor elhagyjuk az éttermet, szorosan Belle mellé szegődöm,
és egy pillanatra sem megyek tőle távolabb húsz centinél.
Megnézzük a környéket, öt órakor elmegyünk teázni egy közeli
teaházba, utána pedig visszaindulunk a buszhoz.
Kezdek reménykedni, hogy ezt a napot sikerült megúsznom
Damian komolyabb akciója nélkül. Végre egy nyugis napom volt tőle. Eddig minden
nap tett valamit, de ma... Ma itt voltak a barátaim, és akaratukon kívül is
megvédtek engem tőle.
Épp a lépcsőn megyek lefelé, a kis terecskére, mikor a
szemben lévő nyugati lépcsőn meglátom őt.
A nap éppen lebukik mögötte, vörös, és arany lángokba
öltöztetve őt. Olyan mintha ő maga égne fekete ruhájában, és a nap csak egy
lángcsóva lenne mögötte.
Karba tett kézzel, terpeszben áll, és egyenesen a szemembe
néz. Pillantásától megdermedek.
Tudom, hogy nem menekülhetek. Már nem. Bárhová is megyek meg
fog találni engem.
És ahogy engem néz egy jelenet, játszódik le a fejemben. Egy
jelenet, ahogy Izette becsukja mögöttünk az ajtót, majd neki dőlve, hátra néz.
És pillantása találkozik Damianéval...
