Season Two • Chapter Eight - Pokolbéli színdarab

Sziasztok!
Huh, hol is kezdjem? Először is nagyon sajnálom, hogy ilyen hosszú ideje nem adtam magamról semmi hírt, pláne, hogy új fejezet sem volt. De most már megvan az összes vizsgám, készen van az iskolai előadásom is, ami rengeteg időmet elvette. Igaz jövő hónaptól kezdve megint nagy lesz a hajtás a suliban is, ráadásul nyelv vizsgázni is megyek, úgyhogy nem tudom hogyan alakul majd az időm, de megpróbálok mindig hozni frisset. :)
Nos, hát akkor itt van az ígért új fejezet(igaz először téli szünetre, aztán március elejére, ezért még egyszer bocsánat) bár ez inkább ilyen leíró jellegű. A színdarab(hogy írjam, hogy ne spoilerezzek?) mintáját nem olvastam, ezért lett ennyire összecsapva, de mentségemre szóljon, hogy megpróbáltam elolvasni! És nem értettem belőle semmit. xD Szóval leginkább a Wikipédiára, a többit meg a fantáziámra bíztam, ezért csak erős idegzetűek olvassák. :D Mellesleg ezt a darabot vettük az iskolában, mikor kitaláltam, hogy elindítom ezt a blogot, szóval a színdarab főhősének köszönjétek, hogy ez a történet megszületett. :D Vagy ne. :)
Ahogy elnézem ma is nagyon értelmes vagyok, úgyhogy inkább Kellemes Húsvéti Ünnepeket és sok locsolót kívánok nektek! :D
Puszi,
Denny

Egy pillanatig átjár a rettegés, aztán elégedett mosoly terül szét az arcomon. Damian úgy gondolja, ez a ruha Luke-hoz tartozik – ahogy én is. És ma ebből nem akar engedni.

Hozzásimulok, de a mosolyomat nem tudom elrejteni.

Damian reszelősen szívja be a levegőt, miközben végighúzza kezét a derekamon, hogy jobban magához szorítson. Átkarolom a nyakát, miközben ő a hajammal babrál.

Nem szól egy szót sem, de elengedni sem akar. És nekem jó ez így.

Egy pillanat múlva azt veszem észre, hogy félrehúzza a nyakamból a hajamat, és lágyan csókolgatni kezdi a bőrömet. Oldalra döntöm a fejemet, hogy jobban hozzáférjen, s közben belekapaszkodom a vállába. Észre sem veszem, hogy lehunyom a szememet, és halkan fölsóhajtok.

Ezt nem lenne szabad! Nem élvezhetem Damian közelségét!

De mégis megteszem. Önző módon kellemesnek találom minden egyes apró csókját, és ez förtelmes! Damian gonosz lény, és mégis annyira tökéletes.

- Be kell mennünk. – suttogja a fülembe. – Kezdődik az előadás.

Kinyitom a szemem. Észre sem vettem, hogy már csak mi vagyunk itt.

A lámpákat lekapcsolták, már csak a bejáratok fölötti fények világítanak.

Damian homlokon csókol, majd megfogja a kezemet, és szorosan maga mellett tartva, a mi páholyunk felé terelget. Félrehúzza a fehér ajtót rejtő vastag, vörös függönyt, majd kitárja előttem az ajtót.

Odabent sötét van, csak a nagyteremben égnek a kristálycsillárok.

A páholyunk kicsi, négy személyes, de csak ketten vagyunk bent. Az erkélyhez legközelebb eső székre ülök le, és kihajolok a korláton.

A színház lenyűgöző:

Mindenhol arany díszítések és csipkék, vörös színek és bársony. Az épület beltere óriási, mindenütt boltívek, és arany kidolgozások futnak végig egészen az üvegkupoláig. Előttünk hatalmas nézőtér nyílik, míg szemben páholyok sora. Jobb oldalamon van a színpad, míg a bal beleveszik a félhomályba.

Annyira nézelődöm, hogy kis híján megfeledkezem Damian jelenlétéről.

- Ugye milyen szép?

Nem akarok neki válaszolni, mégis megteszem.

- Meseszép.

- És még el sem kezdődött az előadás!

Rápillantok, majd le a színpadot eltakaró függönyre. Látom, hogy mozog az anyag, így biztosan hevesen készülődnek a szereplők.

Izgatott leszek. Már alig várom, hogy lássam az előadást. Vajon mit akar nekem Damian megmutatni? Miért olyan fontos ez neki? És mi köze van hozzám?

Hirtelen az összes fény kialszik, és átláthatatlan sötétség telepszik a színházra.

Megrémülök. Mi van, ha ez csapda? Damian akár kelepcét is állíthatott nekem. Mi van ha az egész színház teljesen üres, csak mi ketten vagyunk itt? Vajon ebben az iszonyú sötétségben akar megölni?

Érzem, amint egy kéz fonódik az enyémre, majd lassan a távolba húzza Damian felé. Aztán egy másik kezet érzek, majd közvetlenül a fülem mellől szól:

- Nincs mitől félned.

Próbálok megnyugodni, de nem tudok. Ott motoszkál a fejemben, hogy össze vagyok zárva vele. Vele, Azazellel. És teljes sötétség van. Nem látom őt, és reménykedem benne, hogy ő sem lát engem.

Aztán vörös fény gyúl a színpad irányából, és egy nő lépked a függöny elé.

- Hölgyeim, és Uraim! Megkérném Önöket, hogy szíveskedjenek kikapcsolni a mobiltelefonjaikat; az előadás alatt videót és fényképet készíteni szigorúan tilos. Az előadás két felvonása között tizenöt perces szünetet tartunk. A műsorhoz jó szórakozást és kellemes estét kívánunk!

Döbbenten kapom oda a fejemet. Hoztam én telefont? Úgy rémlik nem.

Damian megszorítja a kezemet, és mormol valamit, amit nem értek.

- Mi? – hajolok közelebb, a vörös fényben alig látom az arcát, majd az is kialszik.

A távolból kék és zöld fény villan, megvilágítva a teret, miközben széthúzódik a függöny. Taps hallatszik, miközben az előadás kezdetét veszi.

Nem törődöm többé Damiannal, csak a színészekre és a darabra koncentrálok.

A színpadon egy erdő van berendezve, egy férfi kóborol benne, miközben régi, alig érthető nyelven beszél. Figyelek, hogy rájöjjek, melyik darab ez, de nem ismerős.

A férfi a színpad elejére jön, majd hirtelen aranysárga fény gyúl, ami elvakítja. Karját szemellenzőként használja, hogy lásson.

Baljóslatú zene hallatszik, majd három sötét alak jelenik meg a színpadon. Egy asszony jajveszékel valahol.

Először azt hiszem, hogy a három ismeretlen, összegörnyedt ember, de tévedek: három vadállat az.

Az egyik árnyéka egy oroszláné.

Eláll a lélegzetem. Egy oroszlán?

A férfi a földre hull, és fölzokog. Meglepően jól játssza a – számomra még mindig ismeretlen – karaktert. Aztán valami ismerős csendül, de nem a színpadról; Damian suttog mellettem.

- „És im, amint meredni kezde lejtőm, egy fürge, könnyü párduc tünt elémbe szép foltos bőrrel, csábosan, megejtőn. S nem tágított utamból tarka képe, inkább elzárta s úgy előmbe hágott”

Damian megragadja az ölébe húzott kezemet, és kinyújtva mutatóujjamat, az egyik sötét szörnyetegre bök.

Kecses testű, vad párduc tárulkozik elém. Mereszti a fogát, vicsorog a férfira, aki elfordul tőle, egyenesen az oroszlán felé.

- „de jaj! a félelem megint leláncolt, feltünvén egy oroszlán szörnyü képe mely emelt fővel közeledni látszott s dühös éhséggel zsákmányát kereste, úgy hogy a lég tőle remegni látszott.”

És az oroszlán ordítani kezdett, olyan hanggal, hogy majd’ beszakadt a dobhártyám. A férfi összerezzent, és újra menekülőre fogta, de elé állt a harmadik fenevad.

- „S egy nőstényfarkas, melynek vézna teste terhesnek tünt föl minden céda vággyal s ki miatt lőn már annyi népnek veszte.”

A férfi mozdulatlanná merevedett, ahogy én is. Honnan tudja ezt Damian? Honnan tudja mi fog történni? Ha ő tudja, nekem is tudnom kell!

- Dante! – szól egy erős hang. Idegen férfi lép a színpadra, furcsa fehér ruhában, ami a földig ér.

A három rettenetes szörnyeteg elhátrál előle, Dante pedig felé fordul.

Tehát ő Dante! Tanultunk róla az iskolában, de nem sokra emlékszem. Mit is vettünk tőle?

Az előadás közben folytatódik, az ismeretlen férfi fölsegíti Dantét, majd int egyet a kezével. Az erdő hatalmas reccsenések közepette eltűnik kétoldalt, mögötte egy hatalmas kapu jelenik meg.

Az idegen férfi megszólal:

- Lásd, Dante, a Pokol Kapuja!

Aztán fölolvassa a kapura vésett feliratot. Ugyanazt a feliratot, amit álmomban láttam a síromon, a vasúti vágány mellett.

Újra előtűnnek az emlékek, és tisztábbak, mint valaha. A Londonban töltött minden egyes percre emlékszem. A találkozásunkra, a tetteire, a céljaira. Mindenre.

Azazel gonosz, és akárhogy is játssza magát, még mindig az ellenségem és meg akar ölni. De miért engem?

Összerezzenek. Ez nem lehet igaz! Miért teszi ezt velem?!

Damian szorosabbra fogja a kezemet, de a tartása laza marad.

- Csak nyugalom, Jenny, még nagyon az elején járunk. – súgja.

- Jöjj, Dante, végigvezetlek utadon, mint kísérőd, s , mint szerelmed követe. – szól az idegen, és átlép a kapun.

Dante egy percig habozik, majd a férfi után átlép a kapun. Egy másodpercig sötétséget látok csak, majd gyertyák halvány fénye lobban, és vulkánkitörés zaja hallatszik. Egy barlangot látok, a talajból forrónak tűnő gőz szivárog, a sziklák izzanak, Dantét pedig kiveri a veríték. Eddig fel sem tűnt, hogy a másik férfi halvány, mintha halott lenne.

Dante hunyorog, tesz néhány lépést előre, mire a gőz eloszlik és egy fekete, és vörös folyó tűnik fel, rajta egy csónakkal.

- A Csónakos! – suttogom elképedve. Hiszen én már láttam őt!

- Az ott az Akherón folyó, melynek nincs vize.

- Hogy érted, hogy nincs vize? – kapom oldalra a fejemet. Hiszen ott van vize, méghozzá olyan poshadt feketés, mint a motorolaj az autókban.

- Azért nincs vize, mert az Akherónban a holtak vére folyik. – feleli Damian vigyorogva.

Nyelek egy nagyot, és libabőrös leszek. Ugye csak viccel?

-A csónakos pedig Kharón. – Kharón? Hát így hívják?

Kharón közben visszautasítja Dantét, nem viszi át a folyón. Dante ekkor a szívéhez kap és összegörnyed, és mikor fölegyenesedik a túloldalon, találja magát. Döbbenten néz körbe, majd a társára, aki hamiskásan mosolyog.

- Üdvözöllek a Pokol Tornácán! – int körbe kezével. Elhúzom a számat. A Pokol Tornáca nem is így néz ki!

Lebegő alakok áttetsző hada borítja a végtelenséget. A Pokol Tornácát egy nagy üres köves pusztának ábrázolják, mintha egy szikla tetején lennének. A repedésekben apró sárga, fénylő valamik csordogálnak, ami szerintem láva akar lenni. Úgy ítélem itt is forróság, van.

A szikla túloldalán egy kőkapu van, ami felé most a két főszereplő elindul.

Odaát folytatódik a pusztaság, de az ég szürkés vörössé változott, a távolban hegyek láthatók, az alakok pedig fehér ruhát viselnek, és elhervadt vörös rózsákat hullatnak maguk után. A lelkek egy csoportba gyűlnek, nem szállingóznak szerteszét. Az egyik halott asszony lelke Dantéhoz száll, és a kezébe ejt egy elhervadt rózsát.

- A szerelmesek halottjai. – fordul hozzám Damian. – Itt van Kleopátra, Akhilleusz, sőt még Trisztán is!

- Honnan tudsz te róluk? – súgom vissza, de alig figyelek közben rá.

- Művelt vagyok. Még nem mondtam? – vigyorog rám a félhomályban.

Morgás és vonyítás hallatszik a színpad felöl, és mikor odapillantok egy háromfejű kutyát látok. Olyan, mint a Harry Potterben, csak ez a szörny rosszabb.

Az idegennek sikerül megnyugtatnia a kutyát, de mikor túljutnak rajta, hatalmas robaj hallatszik. Megrémülök, keresem a hang forrását: csak nem ágyú volt?!

Aztán villog valami, és zápor támad a színpadon.

Damian nevet. – Ez csak a vihar, nyugi. Nézd a torkosokat, mind kidőltek a sok falástól! – mutat a földön fekvő lelkekre.

- Az igazi Pokolban is hasonlóak ám. – jegyzi meg vidáman, szeme csillog a színpadi lámpák fényében.

A következő kapun túl egy hegyet látok. Egy csapat jól öltözött ember egy hatalmas sziklát próbálnak a hegy tetejére felgurítani, de a gravitáció erősebbnek bizonyul, és a szikla visszagurul. A férfiak lehorgasztják a fejüket, és a hegy lábához visszaballagva, újra és újra megpróbálják, de sosem sikerül nekik.

Dante és kísérője továbbmennek, és a hegy mögül előtűnik egy irdatlan magas torony. Olyan, mint a világítótornyok, csak ennek a tetején reflektor helyett, körben jelzőtüzek vannak. Ezek fénye nélkül nem látnám a két utazó előtt elterülő széles fekte folyót, mely néha-néha fölizzik, és kikap belőle egy-egy kar.

Újabb csónakot és Csónakost pillantok meg. Dantéék beszállnak a ladikba, mire az azon nyomban elindul; a csónak közül vörösen izzó, dühödt arcú lelkek kapnak a két utazó után, hogy lehúzzák őket magukhoz.

- Mégis hány Csónakos van? – kérdezem Damiantól, aki épp a kezemmel játszadozik, mintha untatná az előadás.

- Szerinted hányan halnak meg naponta? Nem lehet egy, akkor hatalmas sor állna a Pokol kapuja előtt. – vigyorog rám.

A folyó túloldalán egy város vastag, acélszürke kőfalai tűnnek elő. A városon belül hatalmas tornyok látszanak, füst száll fel; a város vörösen izzik, mintha futótűz pusztítana. A város vaskapuja kitárul, és a vörös izzásból lelkek és angyalok tömege tűnik elő, fejszékkel, csákányokkal, kardokkal, és őrjöngve indulnak meg az érkezők felé.

Tágra nyílt szemmel figyelem mi történik:

Dante az arca elé kapja a kezét, és elhajol, de ahogy a zúgolódó nép hozzáérne, homokká válnak és tovaszállnak a folyó felé a széllel.

Dante és kísérője belép a városba, és szinte azon nyomban maguk mögött is tudják azt A vaskapu, bezárul mögöttük, és nem nyílik ki többet. Előttük pusztaság terül el, feketés barna föld, melyet vérpatakok kereszteznek. Dante és kísérője átlépnek rajtuk, majd egy erdőben találják magukat. A fáknak nincsenek lombjaik, kopaszok, mintha tél lenne. Dante vezetője letör egy gallyat, mire a fa vérezni kezd.

- Öngyilkosok. Mind megkeseredett lelkek. - nyomja Dante kezébe az ágat.

Dante eldobja az ágat, mire a táj megváltozik. A fák eltűnnek, sivatag jelenik meg, a homok gőzölög, időnként még fel is lobban.

Váratlanul szikrázni kezd a színpad, mintha kigyúlt volna, tűzgolyók hullanak alá az égből, fölrobbantva az egész tájat. A lelkek a homokba vetik magukat, de azon nyomban ordítani is kezdenek, testük megperzselődik, majd lángra kap, és lassan elég. Nem marad más belőlük, csak füst, ami fölszáll, és keveredik a tűzgolyók parázsával.

Alig hiszek a szememnek, mikor a füstből és az izzó darabkákból újraformálódnak, a tűzeső eláll, majd pár perc után újra kezdődik az egész.

Robaj hallatszik, Dante megfordul, leveti magát a színpadról, ahogy egy tűzgolyó ott csapódik be, ahol az előbb állt.

Hátrahőkölök; azok a lángok igaziak! É eltaláltak vele egy színészt! Hiszen ezek nem normálisak!

Tátott szájjal figyelem, ahogy a lángok kialszanak, és ismét sötétség lesz.

Oldalról mozgást érzékelek, de még mindig annyira bódult vagyok, hogy alig fogom föl. Aztán valaki megrángatja a karomat. Damian.

- Ha? – fordulok felé.

- Gyere édesem, vége az első felvonásnak. – mondja és föláll a székéből.

- Mi? – Édesem?!

- Gyere, menjünk ki! Biztos ki akarsz egy kicsit mozdulni.

Fölállok; közben fölkapcsolódtak a nézőtéren a csillárok, a nézők zsongani kezdenek, és kifelé tódulnak.

Damian maga mellé húz, és átkarolja a derekamat.

- Talán folytathatnánk, amit elkezdtünk. – bújik oda hozzám.

Torkomon akad a szó. Amit elkezdtünk? Nem kezdtünk mi el semmit! Gyerünk, Jen, talál ki valamit!

- Ki kell mennem a mosdóba.- mondom és elindulnék, de nem enged.

- Elkísérlek. – feleli, és kinyitja előttem az ajtót. – Kell egy kis mozgás, elvégre másfél órán át ültünk.

Bólintok és kilépek az ajtón. Odakint nagy a nyüzsgés, jönnek-mennek az emberek, és én szememmel a női mosdó ajtaját kutatom.

- Gyere, édes én tudom, hol van.

- Micsoda? – hökkenek meg. Damian tudja, hol van a női mosdó?

- Mit micsoda? Nem te vagy az első nő, akivel eljöttem színházba.

Hogy micsoda?! Mégis hány áldozatodat hoztad már el? – akarom kérdezni, de inkább csak meresztgetem a szememet, és tartom a tempót.

A női mosdó a pincében van, ha egyáltalán lehet egy színháznak pincéje. A lényeg, hogy a földszint alatti részen, és nagyon sokan vannak. Bár van vagy húsz fülke, és mind nagyon tágas mégsem megy túl gyorsan a dolog.

Hosszú percekig várakozok, mire bejutok egybe. Szerencsére Damian kinn marad az előtérben, így lehet egy nyugodt lélegzetem. El sem hiszem, hogy kibírtam mellette másfél órát! És azt hiszem még egyszer ennyit, ki kell.

Bezárkózom a fülkébe, ami nagyon tágas és tiszta. Mindenütt fehér csempe, és márvány padlólapok. Sőt még akasztó és tükör is dukál. A csaphoz megyek, és a tükörben vizslatom magam.

Leginkább egy ijedt kislányra emlékeztetek, akire vadászik a cukros bácsi. Mély levegőt veszek, és kihúzom magam. Gondolj a tervre Jen, szedd össze magad! Ne hagyd, hogy rád ijesszen!

Mikor készen vagyok, kilépek a fülkéből, és oda megyek, ahol elváltam Damiantól. A falnak dőlve vár rám, fekete haja a szemébe hullik, testtartása laza. Inkább hasonlít, egy fiatal felnőtt rocksztárra, mint a Pokol Urára. – Készen vagyok. – lépek elé egy ragyogó mosollyal. – Mehetünk?

Büszke vagyok színészi képességeimre, és a tökéletes álcámra. A magabiztosság jó húzás volt, legalábbis ezt olvasom ki Damian szeméből.

- Gyönyörű vagy. – suttogja áhítattal, mintha tényleg tetszenék neki. Újra rámosolygok, és felé nyújtom a kezemet. Damian a karon fog, és szorosan hozzám simulva visszavezet a páholyunkba.

Épp hogy leülünk, már el is kezdődik az előadás.

Széthúzzák a függönyöket, és a megperzselődött ruhájú, de ép Dantét látom. Egy kígyótestű emberarcú lény előtt kuporog. A tüzes homoksivatag eltűnt, az egész jelenet egy folyóparton játszódik. A parton emberek ülnek, nyakukban táskával. Egyes táskákat, oroszláncímer díszit, másokat lúd, a többit disznó.

- Ezek az uzsorások. – szólal meg ismét Damian.

Közben Dantét és társát átviszi a szörnyeteg a túlpartra, ahol vezetője elmondása szerint a Rondabugyrod található.

Az első bugyorban ördögöket látok: vörös testű, bikaarcú embereket, akinek szarvak nőnek ki a fejükből. Kezükben hosszú ostor van, azzal csapdossák a megkínzott lelkeket. Először nem látok rajtuk semmi különöset, de aztán észreveszem, hogy mindegyikük meztelen.

Elkerekedik a szemem: komolyan vállalták ezt a színészek?

Dante és vezetője továbbmennek egészen egy hídig. A híd a következő bugyor fölött vezet át, ahol a lelkek barna iszapban fulladoznak. Tulajdonképpen ez a bugyor egy kráter, melynek oldalán barna vízesés zuhog a tóba.

Damian mellettem fölnevet.

- Még mielőtt azt hiszed, az nem víz vagy iszap. – jegyzi meg.

Ledöbbenek, bele se merek gondolni, hogy mi lehet az. Ráadásul Damian ezt még szórakoztatónak is tartja!

A híd végén egy barlang szájához érnek a színészek. Ahogy belépnek, egy tágas magas mennyezetű teremben találják magukat. A lelkek odafönn a mennyezeten kőlyukakba vannak beszorítva, testük mellett néha lángok csapnak ki a nyílásokon át.  Dante döbbenten nézi őket, de társa továbbrángatja.

A következő jósnőket és jövendőmondókat látok, amint hátrafelé mennek. Egyesek a talajon vergődnek, és a kő, mint az iszap lassan beszippantja, majd kiköpi őket, csak, hogy újra elnyelhesse a testeket.

Dante továbbmászik a réseken át, és a következő bugyorba ér. Itt is ördögök vannak, olyanok, mint az elsőben, csak most ostor helyett vasvillák vannak a kezükben.

Az ördögök óriási fekete üstöket állnak körben, melyek alatt tűz ég, és bennük szurok bugyog. Ezekben szenvednek a lelkek, miközben az ördögök a vasvillákkal szurkálják őket, mint valami pecsenyekacsát.

Fölfordul a gyomrom; bár nem számítottam másra a Pokollal kapcsolatban.

A következő bugyorban először semmi visszataszítót nem veszek észre. Az emberek aranyozott, hímzett ruhákban járnak, de meggyötörtnek, fáradtnak tűnnek. Mintha mázsás súly húzná a vállukat.

- Ők kik? – suttogom Damiannak.

- Ők a képmutatók. Láthatóan semmi bajuk, vígan élnek, de az aranyozás alatt, ólomból készült a ruhájuk. Ezért néznek ki így. – válaszolja.

Dante közben a következő barlangba lép, de ahogy leteszi a lábát, egy hatalmas kígyó felé kap. Az egész terem tele van mérges kígyókkal, amik tépik, szaggatják a holt lelkeket. Azok lassan elporladnak, de mindig újjászületnek, így szenvedésük sosem ér véget.

Ahogy Dante a következő folyosóra lép, lángnyelv csap fel előtte. Sikoly hallatszik, a tűzben egy ember teste porlad hamuvá. A tűz kialszik, a lélek újjáéled, de a tűz ismét elemészti.

- Ilyenek tényleg vannak a Pokolban? – kérdezem háborgó gyomorral.

Damian rám sandít, majd újra megragadja a kezemet, és simogatni kezdi a bőrömet.

Ez azt jelenti, hogy lesz ennél rosszabb is?

És igazam lett: a következő bugyorban testek hevernek mindenfelé, vérben, sárban összefagyva. Mindannyian ordítoznak, elborzadva nézik saját magukat: testük szétvágott, felnyitott, kilógnak a belső szerveik.

Mély levegőt veszek és lehunyom a szemem.

- Ez borzalmas! Miért akartad hogy megnézzem?

- Css! – csitítgat Damian. – Csak figyelj!

Rámeredek, de nem reagál. A színpadot figyeli.

- Mindjárt itt a legérdekesebb rész. Ami miatt eljöttünk.

Odapillantok. Dante épp valami eltorzult emberek között lépked. Sebesültek, véreznek, sebeik elfertőződtek, rühesek. A lelkek tépik, szaggatják saját magukat, de nem tudnak megszabadulni tőlük.

Komolyan kezdem úgy érezni, hogy kidobom a taccsot. Hogy voltak képesek ezt a szörnyűséget színpadra vinni?

- Íme Dante! – szólal meg az idegen férfi. – A Pokol közepe. – lép ki a barlangból, egy ijesztően sötét, jéghideg helyre. A talaj nem más, mint befagyott víz, melynek közepén egy apró szárazföld található. A sziget közepén egy kút magasodik a szürkeségben.

Dante elindul felé, de megtorpan.

- Hát te nem jössz, Vergilius? – néz vissza kísérőjére.

Vergilius! Hát persze! Hogy nem jöttem rá? Hiszen ez az Isteni színjáték! De miért akarta megnézettetni velem ezt Damian? Elolvashattam volna a könyvet is.

- Itt el kell, váljunk, drága barátom. – szól, és enyhén meghajol Dante felé. Dante viszonozza, majd kút felé fordul.

A kút mélyén zavaros víz van, kívülről egészen halvány, szinte tejszerű, a közepe felé sötétedve egészen a feketéig. Minden színű vízben lelkek fuldokolnak, egészen fehér, összefagyott emberek. A fekete vízben egy három kutyafejű szörnyeteg ordít siralmasan. Hatalmas denevérszárnyaival csapkod, miközben három embert marcangol.

A keletkezett örvény olyan erős, hogy befagyasztotta a kút vizét, így senki sem szabadulhat onnan.

- Lucifer! – szól Dante – Ki egykoron a legszebb angyal voltál, most a legszörnyűbb ördög vagy. – int felé, aztán megkerüli a kutat, és elsétál a távolba.

Nem értem hová tart, hiszen nincs más csak végtelen jég és hóvihar, de egyszer csak feltűnik egy lék a jégen. Dante megáll előtte, majd mély levegőt vesz és beleugrik, mire elsötétedik a színpad. Dante kijutott a Pokolból. Vajon nekem is menne?

A nézősor felől taps hallatszik, meggyulladnak a lámpák, és a szereplők – hű, mennyien vannak! – mindannyian a színpadra tódulnak, hogy meghajoljanak.

Én viszont mozdulni sem bírok, csak ülök ott némán. Ez volt az a nagy darab, amit Damian meg akart nekem mutatni? Mi volt olyan érdekes benne? Hiszen nem tudtam meg belőle semmit!

Damianra pislogok, aki visszafogott eleganciával tapsol, mint a 19. századi urak. Rám pillant.

- Tetszett, édesem? – még a hangja is olyan.

Bólintok, és én is tapsolni kezdek. A közönség hamarosan föláll és szállingózni, kezd, mire követem a példájukat és én is fölállok.

Damian előzékenyen maga elé enged, de végig a hátamon tartja a kezét. Az úr, aki elvette a kardigánomat, visszasegíti rám, majd kezével az utat mutatja.

Damiannal nem szólunk egymáshoz, míg végigmegyünk a folyosón, le a lépcsőn, át a hallon az épület elé. A hölgy, aki fogadott bennünket megérkezésünkkor – szemernyit sem titkolva – végigméri Damiant. És mintha ez hízelegne neki.

És engem ez mégis miért érdekel?!

Kilépek a hűvös levegőbe, és összehúzom magamon a kardigánt, mire Damian azonnal odakap.

- Ne takard el a bájaidat, édesem, had lássa mindenki, hogy kivel érkeztem! – azzal fogja és széthúzza rajtam a ruhadarabot, láthatóvá téve vörös ruhámat.

- Nem akarok megfázni, Damian! – De aztán eszembe jut, hogy csak addig kell mutogatnom magam, míg megérkezik a limuzin.

Damian levezet a lépcsőn, majd az órájára pillant.

- Elmúlt éjfél. Milyen kár, hogy a limuzin csak éjfélig volt az enyém. – húzza el a száját, majd hirtelen vigyorogni kezd. – Sétáljunk!

Megragadja a kezemet, majd magával húz a Broadway élettől lüktető szívébe.

- Miért nem fogunk egy taxit?

- Az nem lenne hozzánk illő. Amúgy is szép este van.

- És milyen hideg! – morgom, és a kardigánom után kapok, de Damian elrántja.

- Ne olyan hevesen, kiscicám! Had mutogassalak egy kicsit! – élcelődik velem.

Úgy döntök szó nélkül, hagyom, és duzzogok egy ideig. Annak ellenére, hogy didergek, belülről fűt az indulat és a düh.

A Broadway-en jönnek mennek az autók, és a taxik, és nekem minden vágyam leállítani egyet, hogy elmenekülhessek végre. De nem vagyok gyáva, én nem menekülök el.

Belekapaszkodom Damianba, és közelebb húzódom hozzá.

- Miért akartad megnézni ezt a darabot? Mert az otthonodról szól?

Damian arcán megrándul egy izom.

- A Pokol nem az otthonom! – morogja.

- Akkor hol van az otthonod?

- Nem jöttél rá, hogy miért nézettem meg veled? – hagyja figyelmen kívül a kérdésemet.

- Nem. – aztán elgondolkodom. – Lucifer miatt? Gondolom nem azt akartad, hogy megnézzem milyen a Pokol Dante elképzelése szerint.

Damian bólint, miközben lefordulunk a Broadway-ről.

- Szóval Lucifer miatt. – állapítom meg. – De miért olyan fontos ő neked? És mihez kell a segítségem?

Damian hallgat.

- Vele kapcsolatos? – kérdezősködöm tovább. Újból bólint.

- Miért nem tudsz válaszolni? – kezdek bedühödni. Mi a fenének rángatott el ide, ha most nem ad választ a kérdéseimre?

Damian nagyot nyel, és megáll az üres utcában. Már csak pár saroknyira vagyunk a mi utcánktól. A kis mellékutcába beszűrődik a forgalmas sugárutak zaja.

Kezdek félni, általában az ilyen sikátorokban rablók, és gyilkosok lesnek az áldozataikra. Most az egyszer nagyon remélem, hogy Damian hazakísér.

- Igen, Luciferrel kapcsolatos. – feleli, de nem mond mást. Újra kézen fog, és elindul, de nem mozdulok. A sötét ablakok fenyegető szemekként néznek ránk, és úgy érzem valaki, figyel. Rettegés jár át, amibe beleremegek.

- Mi az? – fölvonom az egyik szemöldökömet, és közelebb lépek hozzá, szinte hozzábújok. Átkarolom, és fölnézek rá. – Hogyan segíthetnék, ha nem mondod meg?

Lenéz rám, és ő is átkarol, majd magához szorít. Tekintetünk találkozik, és összekapcsolódik. – Szóval segíteni szeretnél? Igazán?

Most én nem válaszolok, csak várom, hogy folytassa.

Damian előre lép egyet, én pedig hátra, és így nekihátrálunk a mellettünk lévő ház tűzfalának. Érzem, amint a hátam a jéghideg téglákhoz ér.

- Szükségem van rád, Jen. Jobban, mint valaha. – suttogja. Homloka az enyémhez ér, de tekintete nem engedi el az enyémet. – Csak te vagy rá képes. Annyi ideje várunk már rád. Olyan régóta kereslek már, és végre itt vagy. Azt hittem, ha meghalsz, azzal megoldódik a dolog, de ez koránt sem ilyen egyszerű. – mondja, és homlokon csókol.

- Szóval már nem akarsz megölni?

- Sosem akartalak. De muszáj segítened. Muszáj lejönnöd velem a Pokolba. – mondja.

Megdöbbenek. Mégis meg akar ölni! Ez az egész csak színjáték, itt az életem a tét! De nyugodtan kell maradnom, el kell hitetnem vele, hogy hajlandó vagyok rá.

- Hogyan?

- Nem fog fájni. Csak lejössz és segítesz nekem. Csak annyi kell, hogy kiszabadítsd Lucifert. Megteszed nekem?

- Miért? – a hangom már alig hallható.

- Ő a családom. És olyan régóta raboskodik már. Te vagy az egyetlen, aki kiengedheti Jen. Szabadítsd őt ki! Tedd meg, és sosem látsz viszont. Se te, se a családod.

Én? Miért csak én engedhetem ki? Milyen kapcsolat van köztem és Lucifer között? Egyáltalán létezik ez a Lucifer?

- Szállj alá velem! – kérlel, szeme könyörög, ajka vészesen közelít.

- Hogyan? – teszem fel újra a kérdést.

Most már nem válaszol. Látom a szemében, hogy cselekedni készül.

Damian meg akar csókolni!

Csak pár milliméter választja el ajkunkat egymástól, arcunk összeér, egymás levegőjét lélegezzük be. Érzem az illatát, és a testéből áradó meleget.

Hogyan? Hogyan? – csak ez a kérdés jár a fejemben. És akkor megvilágosodom. Hogyan, ha nem a csókjával? Damian csókja, egyet jelent a halállal. Így akar a Pokolba vinni, most azonnal. Ez volt hát a cél.

Még mielőtt felfognám, hogy mit teszek, fölrántom a térdemet, és ellököm magamtól Damiant. Látom még, amint összegörnyed, és levegő után kapkod, de azon nyomban futásnak is eredek. És nem nézek vissza többet.