Díj - Dorien-től :)

Köszönöm szépen a díjat Dorien-nek! ^^

Írj magadról 11 dolgot!

1. Idén kezdtem a gimnáziumot.
2. Utálom a reál tárgyakat. :)
3. Kedvenc állatom a ló.
4. Két keresztnevem van. :)
5. Állatorvosnak készültem, de lebeszéltek róla.
6. Végtelenül imádom az Éhezők Viadalát.
7. Kedvenc filmem a Star Wars. (ez volt az első xd )
8. The Mortal Instruments és Eragon rajongó vagyok.
9. Imádok fotózni és röplabdázni.
10. Kevés barátom van, de őket nagyon szeretem.
11. Júniusban fogok öt éve először találkozni Jazz-zel. ^^

Válaszolj 11 kérdésre!

1. Hány éves vagy?

15 éves vagyok. :)

2. Mióta írsz blogot?

Ha jól számolom, akkor már 7 hónapja. :)

3. Van testvéred?

Nincs. Legalábbis vér szerinti. :-D

4. Szeretsz olvasni?

Most hogy kérdezhetsz ilyet? :-D Élni nem tudok nélküle, bár a Rómeó és Júliát nem vagyok hajlandó elolvasni! xd

5. Milyen nyelvet tanulsz?

Angolul és németül tanulok.

6. Mikor szoktál blogot írni?

Hét közben esténként, hétvégén meg délután, vagy amikor rám jön. :-)

7. Elakadtál már a blogod írása közben?

Szerencsére még nem.

8. Van háziállatod?

De van ám! Van két őrjítően rosszcsont papagájom, akiket ébresztőórának is lehet használni. De legalább nem kések el a suliból. :-DD

9. Van legjobb barátnőd?

Az is van. ;-)

10. Van valamilyen rossz szokásod?

Nem is egy.

11. Nézel valamilyen sorozatot?

Nézek hát...kedvencem a Once Upon A Time. :-))

Írj 11 kérdést!

1. Miről írsz szívesen?
2. Van valamilyen beceneved?
3. Van valamilyen titkos vágyad?
4. Kedvenc filmed / sorozatod?
5. Van olyan személy, aki befolyásolni tud téged?
6. Van kedvenc városod/ országod?
7. Mit csinálsz szívesen szabadidődben?( íráson, olvasáson kívül)
8. Szoktál sportolni? Ha igen, mit?
9. Milyen zenei irányzatokat szeretsz?
10. Volt már olyan, hogy nem volt kedved az íráshoz?
11. Ha lehetne egy kívánságod, mi lenne az?

Nekik küldöm:

Jazz

Elizabeth Angel

A díjért még egyszer köszönet Dorien-nek! :DD

Chapter Four - Ki ő valójában?

Szép estét mindenkinek, itt Denny egy újabb résszel.^^
Próbáltam egy kicsit hosszabbra írni, izgalmasabbra, de, hogy milyen lett döntsétek el ti. Btw, a helyszínen még nem jártam, így próbáltam a magam képzeletére formálni, a hasonlóság vagy megegyezés csak a véletlen műve! Remélem azért tetszeni fog...:)

Mély levegőt veszek és hátradöntöm a fejem, ami így enyhén koppan a csempén. Szememet a fehérre meszelt plafonra emelem és bámulom egy rövid ideig.

Mivel nem túl érdekes, tekintetem újból a telefonom kijelzőjére siklik. Alig két perce tette le anya a telefont. Jó volt hallani a hangját, bár csak két napja utaztam el, máris hiányzott egy kicsit. Még az öcséim vad, zajos kiabálása is.

Lezárom a billentyűket és visszacsúsztatom a készüléket a farmerem zsebébe.

Nem értem miért vagyok ilyen állapotban. Csak nem azért, mert anya első kérdése nem az volt: na milyen London? Ugyan! Az első kérdése az volt: Nos, felszedtél már valami helyes angol srácot? Ez kiborított. Tudja, hogy nem vagyok az a pasizós lány, kissé szégyenlem bevallani, de még egy fiúm sem volt és csupán egyszer voltam szerelmes. Egyetlen egyszer. Haboztam, mielőtt nemmel feleltem, anya pedig tovább kérdezősködött:

Mi volt ez a kis szünet? Csak nem tetszik valaki? És a szállodában nincsenek helyes pasik? Akár alkalmazottak is! Gyerünk, kicsim, szedj fel végre valakit és érezd jól magad!

Olyan, aki anyának mondja magát, hogy mondhat ilyet a lányának? Hát nem érti, hogy én akkor érzem jól magam, ha nincs fiúm?

Egy pillanat! – hirtelen fölkapom a fejem, és szemeim kitágulnak. Mi volt ez a dolog az alkalmazottakkal?

Damian! Őt is csak a szállodában látom, és mielőtt iderepültünk volna, mondták, hogy kapunk egy kísérőt. Szóval ő lenne az? Csak egy szállodai alkalmazott, aki ide-oda kísérget minket?

Majd’ beleőrülök a gondolatba, hogy ez a londoni utazás mennyire megváltoztatta az életemet. És még mit tartogat a számomra?

Már alig vártam, hogy ide jöhessek és megismerjek az országomon kívül valami mást is. Valami egészen újat. Nem hittem volna, hogy ez az újdonság ennyire különbözni fog tőlem! London tartogatott számomra meglepetések és abba már bele sem merek gondolni, hogy mit fog még hozni a sors?

Előbb Izette betegedett le, oké, valljuk be, ez előfordul. Nem bírja a gyomra a repülőutakat. Teljességgel természetes!

Majd jött Damian, aki enyhén szólva megváltoztatta a mindennapjaimat. Na, ő már tényleg nem a véletlen műve! És miközben velem ’szemez’, összeszűri a levet az osztályom ribancával – aki a maga módján tényleg dögös.

És ha még nem szerzett volna nekem valami csodás első estét itt, akkor már a többiről nem is beszélnék. A csukott ajtón át jött be a szobánkba!

Tegnap este átgondoltam ezt a dolgot, és pontosan tudom, hogy miután kinyitottam a kulcsommal az ajtót a kis előszobában lévő polcra tettem. Nem maradt a zárban! Ő mégis azt állította. És persze az is alátámasztja, hogy bejött az ajtón, másképp nem is nagyon tudott volna!

Ez még nem lenne elég? Küldött nekem rózsát! Méghozzá feketét! Miért küldene nekem rózsát, miközben másik lánnyal kavar? Ja, igen el is felejtettem: mert szívtiprónak gondolja magát, aki minden lányt meghódít! De velem rossz lóra tett. Én nem adom be a derekam!

De ez még mind semmi; azt mire véljem, hogy mindig olyan hideg a bőre, nem lélegzik és mikor tegnapelőtt el akartam lökni magamtól, nem éreztem a szívverését? Ki ez az ember? De ez is csak az én képzeletem szüleménye. Legalábbis nagyon remélem!

És hát a mai nap? Arra már tényleg nem tudok mit mondani! Ma kedves volt! Nagyon is. Egy teljesen másik oldalát ismertem meg, amit eddig rejtegetett! De még mindig nem volt hajlandó elárulni, mit is akar tőlem. De azt legalább már tudom, hogy meg akar ismerni. De miért engem? Miért nem Belle-t vagy Avalont? Ők sokkal vonzóbb lányok, ráadásul igazi bulizós típusúak!

Mit gondoljak róla? Már magam sem tudom! Ellentétek mestere ez a srác! Sötét és kedves én. Ördögi és angyali egyszerre. Erre nincs jobb kifejezés.

Örülök, hogy nem szóltam semmit róla anyának. Jobb, ha nem tud róla. Már előre elborzaszt a gondolat, hogy egy kicsit is bejön. Mi lesz velem? Ha továbbra is ezt teszi, komolyan elcsábít!

Vigyázz, Jenessa, ne dőlj be minden jöttment pasinak!

Kifújom a levegőt, észre sem vettem, hogy benn tartottam. Föltápászkodom a padlóról és kinyitom a vécé ajtaját.

A Madame Tussauds tágas női mosdójában találom magam. A falakat halványsárga és krémszínű mintás csempék borítják, a mosdók fölött tükrök; meg kell, mondjam, hogy eléggé luxus kivitelű ez a mosdó. Még egy szépen gondozott páfrány is van a sarokban!

És ide beengedtek minket csupán egy csoportos jegy megvásárlásával?

Leteszem a mosdó szélére a táskámat, és megnyitom a csapot. Hagyom, hogy folyjék a víz, majd alányúlok és megtöltöm a tenyerem. Percekig élvezem a vizet, elmerülök előbbi gondolataimban, nem is veszem észre, hogy Belle bejött.

- Jen? Már megint a vízzel játszol? – kérdezi és hallom a jókedvet a hangjában.

- Csak kezet mosok!

- Azt gyorsabban is lehet.

- De egy mini vízesésben jobb, mint egy csapban! – vágok vissza és megtörlöm a kezem.

- Siethetnél, a csoport már elindult.

- Sietek, nem látod? – dobom ki a kéztörlőt és felkapva a táskámat a nyomába eredek. Belle elindul egy sötét, vörös és fehér égőkkel megvilágított folyosón.

- Hova tűntek?

- Én tudjam? Te mondtad, hogy már elindultak!

- Igen, de...ott vannak! – bök előre és megszaporázza lépteit. Gyorsabb sebességre kapcsolok, hogy tudjam követni őt, de előre félek, mit fog szólni az osztályfőnököm.

Legnagyobb meglepetésemre nem teszi szóvá, de még csak rám sem néz. Ennyire leköti az idegenvezető prédikációja?

Egy magas, vézna, kopaszodó – talán úgy negyven éves lehet – férfi hadovál a panoptikum értékeiről és a kiállított tárgyakról.

Meg kell, mondjam, elég szigorúnak tűnik. Őszintén örülök, hogy nem ő az egyik tanárom, és annak még jobban, hogy nem az osztályfőnököm.

Mikor meglát, bosszúsan mered rám, de tovább magyaráz. Hát igen, ez jár annak, aki késve jön!

A csoport nagy része már nem is figyel rá, mindenki elnézelődik, egyedül Mrs. Morison tünteti ki figyelmével. Ekkor olyat tesz, amit nem néztem volna ki belőle, főleg, hogy egy panoptikumban vagyunk!

- Volnának olyan, kedvesek és rám figyelnének végre? – emeli meg a hangját, hogy már szinte kiabál. – Ha nem érdekli magukat a magyarázatom, akkor el is mehetek, de önök is! Nem kötelező végigjárni a termeket!

Mindenki döbbenten kapja felé a fejét, a beszélgetések elcsendesülnek, és lassan mindenki újból csak rá figyel. Ez az ember nagyon szeret a középpontban lenni!

- Akkor talán el is indulhatnánk! – simul ki ismét az arca, majd újból magyarázásba kezd, miközben lassan hátrál. A csoport szófogadóan követi, mikor besétál az első terembe, ahol egy csomó vörös bársonykötelekkel elkülönített viaszszobor áll.

- Ezek a figurák tuti az őskorból vannak! – súgja oda nekem Izzie. – Nézd azt a táncoló ősmajmot!

- Az nem egy ősmajom...az egy ősember. – javítom ki. – Elolvastad a bejárat fölötti feliratot? Az volt ráírva, hogy az Őskor Terme!

Izette egy pillanatra eltátja a száját, majd legyint.

- Hát akkor örülök, hogy nem az őskorban élek.

A második terem már az ókoré volt, és így jött sorba a többi, míg föl nem jutottunk a második emeletre. Itt is időrendben voltak a szobrok, de ezek már sokkal érdekesebbek voltak.

Már kezdett mindenki elfáradni és unni a vezetőnk monológját, mikor szabad utat adott nekünk. Azt mondta nyugodtan, megnézhetjük közelebbről a szobrokat, le is fotózhatjuk őket, de semmi esetre sem mehetünk föl a tetőtérbe! De mégis miért? Mi lehet ott? A kíváncsiság őrült vágy módjára lepi el az agyamat, és nem tudok ellenállni neki.

Befejezi a mondandóját és – szinte vigyázzállásban – tekintetével ide – oda cikázik közöttünk.

Úgy vettem észre, örül, hogy megszabadul tőlünk, és túl van az idegenvezetés nagy részén. Nem lehet könnyű munkája! Főleg ilyen kölykökkel, mint mi!

Arra eszmélek fel, hogy Izette karon ragad.

- Gyere, Jen! Szabad program!

- Izette, csak ésszel! - szól hátra a tanárunk, mire Izzie megnyugtatja, hogy vigyázni fog mindenre. Na persze, majd pont Izette!

- Kapd elő a gépedet, drága! – öleli át a vállamat Avalon. – Most jön a műsor!

Először nem értem, mire akar kilyukadni, de hamar rájövök. Belle és Izzie szorosan hozzábújnak Daniel Radcliffe viaszszobrához, és követelik, hogy kapjam le őket.

Már vagy a huszadik képet csinálom, mikor én is odaállhatok az egyikhez. Átadom a gépet Marshall-nak, és odarohanok Napóleonhoz. Én jobbról, Avalonék balról, Michael pedig hátulról sündörög be a képbe.

Oké, bevallom a mi kis társaságunk, egyszerűen botrányos! Úgy viselkedünk, mint az ötévesek! Sosem fog benőni a fejünk lágya.

Marshall fölveti, hogy menjünk le az ősemberekhez néhány képet készíteni. Mindenki jó ötletnek tartja, én is szívesen mennék, de még meg akarom nézni, mi van a tetőtérben.

- Megszeged a szabályokat?

- Egyszer el kell kezdeni. – mondom. – Megfognád a táskám? Nem akarom, hogy aggasson odafenn! – alig mondom ki, Marshall helyeslően bólint, és ördögien vigyorogni kezd, de ez a vigyor meg sem közelíti Damianét. Az övében százszor több gonoszság rejlik, Marshallé a nyomába sem ér.

- Miért érdekel, hogy mi van fent? Ilyen jó kislány, mint te igazán nem keveredhet bajba!

- Jajj, fogd be, és figyelj! – mondom és körülnézek. Mrs. Morison már rég a többiek után indult, csak az idegenvezető lézeng még a teremben. Gondolom, megvizsgálja, hogy nem tettünk tönkre egy szobrot sem.

Marshall bólint, mire odaadom neki a gépet, de figyelmeztetem, ha bármi baja lesz, halott ember!

Megnyugtat, hogy vigyázni fog rá, de amilyen hülye, nem bízom meg teljesen benne. Futva indul a többiek után, a vézna vezetőnk rosszalló pillantásától kísérve. Nem is tétovázik sokat, utána indul, hogy jól kioktassa. Úgy kell neked, Marshall! De most kivételesen valami jót tettél.

Hátat fordítok a kijáratnak és a sarokban lévő ingatag falépcsőre, pillantok. Átlépem a kötélen himbálódzó tiltótáblát, majd a lábamat a harmadik lépcsőfokra teszem, ami megnyikordul a súly alatt. A lépcsők vékonyak, csúszósak és nagyon meredekek, kénytelen vagyok végig kapaszkodni.

Lent még megvilágította a fokokat a terem lámpáinak fénye, de följebb egyre sötétebb van, míg el nem érem a korhadt ajtót. Minden erőmet össze kell szednem, hogy ki tudjam nyitni, de végül is megadta magát a nyomásnak.

Odabenn sötétség fogad, a nagy boltíves ablakokon keresztül csekély fény szűrődik be. Mikor jobban körülnézek, látom, hogy idefenn is szobrok vannak. Néhány le van takarva, mások viszont nem, így vagy ujjnyi porréteg van rajtuk.

A szobrok között van néhány kacat is, olajlámpák, vésőeszközök, és még ki tudja mik. A falakról mállik a vakolat, és néhol lóg róluk a tapéta. Az egész helyiséget betölti a por és a füst szaga. Az ablakok vaskeretei megrozsdásodtak, az üvegek koszosak voltak, a függönyök félig letépve.

Már értem miért tilos ide feljönni.

A sarokban áll egy instabil könyves szekrény, amelyről félig lerámolták a könyveket és a szekrény előtt, szétdobálták.

Most komolyan, ide egy elmebeteget zártak be? Mert úgy néz ki ez a hely!

Lépek egyet, és a padló keservesen megnyikordul alattam. Lenézek és egy csomó levelet, látok. Valamelyik megégett, valamelyik ép, vagy csak egy papírfoszlány maradt belőle. A nyikorgás erősödik, pedig meg sem mozdultam! Talán jár itt rajtam kívül más is?

Körülnézek, de nem látok senkit, de a nyikorgás már - már ütemes robajjá erősödik. Hogyhogy ezt nem hallják odalent?

Azt gondolom, megijedek ettől a helytől, de nem így van. Vonz, és mérhetetlen kíváncsiságot érzek, hogy fölfedezzem. Mélyen legbelül, valami az súgja, kövessem a hangot, a robajt, mely nem akar szűnni. Annyira kísérteties, hogy föláll a szőr a hátamon!

Elindulok a zaj irányába és mikor már elég közel, vagyok, érzem, hogy ez nem robaj, hanem ütemes szárnycsapkodás. Mintha egy óriási madár készülne fölszállni.

A hang egy pódiumra vezet, ahol egy letakart szobor van. Körülötte láncok, és az egyiken egy megkopott táblán a szobor neve, akit megtestesít: A Halál Angyala.

Mivan?

Hitetlenkedve bámulok, de valahogy érzem, hogy ez nem kitaláció, hanem igaz személyről mintázott figura van a lepedő alatt.

A csábítás egyre erősebb, már nem tudok neki ellenállni, ezért átmászok a láncokon. Lehajolok és megfogom a lepedő megperzselődött alját, és egy rántással lehúzom...

Abban a pillanatban, hogy a lepedő lekerül, óriási porfelhő keletkezik, és a fejem fölött lévő rohadt gerendákról több száz denevér száll föl.

Betöltik az egész termet, össze-vissza verdesnek, nekem jönnek, és belém csípnek.

Rémülten húzom le a fejemet, és karjaimmal próbálom védeni, mire egy idő után már nem érzek semmilyen fájdalmat a kis bestiák által.

Lassan fölemelem a fejem és látom, hogy körülöttem és a szobor körül köröznek, de nem érnek hozzánk. Óvatosan fölállok, és ujjaim elengedik a lepedőt.

Amit látok, az félelmetesebb, mint a denevérek...

Sikítani akarok, de egy hang sem jön ki a torkomon, csak állok megfagyva, a vér jegesen lüktet az ereimben.

A szobor egy fekete páncélban és vértben álló férfit formáz. Magas, izmos, és vékony, olyan, mint egy középkori lovag, vagy egy gróf. Nyakában egy ezüstlánc van, rajta egy fekete rózsát formázó medál. Kezeit összefonja a hasa előtt és ujjai tompán rásimulnak egy ezüst tőrre. Markolata szépen kidolgozott, cifra, gótikus hangulatú, rubinokkal ékesített. Pengéje hosszú és kétfelé csiszolt.

A férfi arca hidegségről, mégis hatalmas szenvedélyről árulkodik, amibe beleszövődik még valami más is....a gyilkolni akarás! Szeme sötét, üveges, és éjfekete, fekete haja egészen a tarkójáig ér és szépen kiemeli az arcát.

Megfogott. Sötét, gonosz, haragos és eszméletlenül jóképű! És egy angyal...

Mégis félek...megfeledkezem a denevérekről, és csak az előttem magasodó angyalra meredek. Hátából, hatalmas koromfekete szárnyak nőnek, melyeket puha fekete és hosszú tollak borítanak.  Káprázatos, hogy a szárnyai hátborzongatóak, de milyen lenyűgözőek.

Megbabonázva állok, észre sem veszem, hogy elnyomom magamban a félelmem, egészen addig, amíg a szobor kitárja vagy ötméteres szárnyait. Arca életre kel, szeme tűzben ég, keze mozdul, hogy a tőrrel lesújtson rám...

Földbe gyökerezik a lábam. Egészen eddig nem ismertem föl...

Damian!

Chapter Three - Egy hullámhosszon

Sziasztok!
Kisebb csodának számít, hogy ilyen gyorsan megírtam az új részt, jó rövid lett. Igen, itt van a friss, remélem örültök neki. Nem lopom itt tovább a szót, faljátok a betűket. :)

2010. Július 23. 

Olyan érzésem van, mintha egy börtönbe lennék bezárva; egy olyan börtönbe, aminek se eleje, se vége. Fogalmam sincs, hogy kerültem ide. Az egyik pillanatban még a szobámban voltam, a másikban pedig már itt álltam a folyosón. Nincs itt más csak a kézzel fogható sötétség és számtalan tükörképem.

Az egész helyen nincs egy nyamvadt csillár se, így a folyosó vége és az eleje – ahonnan valószínűleg jöttem – sötétségbe veszik. Egyedül a kezemben tartott fáklya ad némi világosságot. Fényénél megfigyelhetem a helyet, ahol vagyok.

Furcsa és hátborzongató ez az egész, legszívesebben sikítva menekülnék innen, de nincs szabadulási lehetőségem. A padlót fekete tükör járólapok borítják, ahogy a falakat is fekete tükrök. Ezeket ezüstből kifaragott indák és más díszítések választják el, de két tükör között alig öt centi a távolság.

Fölnézek és látom, hogy az ezüst a tükrök fölött összeér és egy szárnyait kitáró angyalformában végződnek. A szobrok feje fölött a plafon is fekete tükrökből áll és csúcsívet zárnak a fejem fölött. Így minden oldalról láthatom magamat.

Egyszerre tölt el félelemmel és kíváncsisággal ez a hely.

Teszek egy lépést és figyelem, ahogy a tükörképeim követnek. Majd még egyet, és még egyet és a végén már futni kezdek. A fáklya lángja lobogni kezd és a tükörben olyan hatást kelt, mintha futótűz szabadult volna el.

Érzékeim becsapnak, azt hiszem órákig, futok így, de még csak el sem fáradok. Mégis olyan sok időnek tűnik, mire elérek a folyosó végére. Megállok, és akkor már érzem; majd szétszakad a tüdőm, a szívem a torkomban dobog, és alig kapok levegőt.

Egy óriási fekete faragott vaskapu előtt állok. Nincs rajta se fogó, se kopogtató, csak egy vízszintes vasrúd, ami zárva tartja. Ezért jöttem el eddig? Akár már most visszafordulhatnék!

Még át sem gondolom teljesen, mikor a kapu fülsiketítő nyikorgás közepette kinyílik előttem. Azt várom, hogy valami különleges lesz mögötte, valami olyan, amit sosem láttam, de nem látok mást csak a sötétséget. Aztán fölcsapnak a padlóból a lángok és egészen a plafonig érnek. Látom, hogy egy óriási vascsipkés, faragott oszlopos és tükörpadlós terembe jutottam. A terem közepén egy fekete trón áll és valaki ül benne, de nem tudom kivenni az arcát.

Közelebb lépek, annyira, hogy már perzselni kezdi a tűz a bőrömet és végignézek a termen. Nincs benne semmi különös, de először a padló fogja meg a tekintetemet.

Nem is teljesen fekete, hanem...úszik rajta a tűz, miközben lángok törnek elő belőle. A lapok ezernyi lángoló testet rajzolnak ki, akik felém kapnak, megpróbálnak elérni, hogy maguk közé rántsanak, és én fölsikoltok. Sosem hallottam még magamat ilyen vérfagyasztóan sikítani.

Még mielőtt hátralépnék, hogy meneküljek, egy lángcsóva indul el felém, hogy porrá égessen, de ekkor...fölriadok.

Hajam csatakos, fürdök a verejtékben, és szaporán veszem a levegőt.

A homlokomhoz nyúlok, és megpróbálok megnyugodni. Csak egy álom volt. Egy nagyon rossz álom.

Kinyitom a szemem, és oldalra nézek. Belle és Izette még alszik, de már reggel van.

Sikerül valamennyire megnyugodnom, légzésem lassan helyreáll, de mielőtt bármit tehetnék, újból elakad.

A fekete rózsa ott virít az éjjeliszekrényemen, egymagában de most már egy fényes zöld levele is van, amelyen lassan egy vörös vércsepp folyik le a vízbe, amiben van.

Figyelem, ahogy a szabályos csepp a vízbe csöppen, és kavarogni kezd, majd teljesen eltűnik. Átkozott növény!

Már nyúlok, hogy kidobjam vagy a kukába, vagy az ablakon, de valami azt súgja, hogy nem kéne megtennem. Megrémít a gondolat, hogy hozzá kell érnem ehhez a bizarr növényhez.

Visszahúzom a kezem és fölállok. Fölkapok néhány tiszta ruhát és berohanok a fürdőbe.

***

Mire a szobatársaim fölkelnek, már készen is vagyok. Rákérdeznek, de csak annyit felelek, hogy már izgatottan várom a mai napot, hiszen London annyira más az otthonomhoz képest. Na jó, nem sokban.

Mrs. Morison nem hagy minket nyugodtan reggelizni, egyfolytában beszél és követeli, hogy figyeljünk rá. Aha, szóval ma nem városnézésre megyünk, hanem már meglátogatjuk a nevezetességeket is.

Ahogy fölszállok a buszra, egy csapásra elfelejtem reggeli szörnyű élményemet. A fényképezőm újból a kezemben van, és én eszeveszettül fókuszálok vele.

Csak mikor visszanézem a képeket, veszem észre, hogy átjöttünk a Temzén. Csináltam a hídon pár jó képet a folyóról és a városról. Eszeveszett, hogyha fotózok mennyire, nem figyelek a külvilágra.

Mikor fölnézek döbbenten, fogom fel, hogy a London Eye magasodik előttem. Egészen hátra kell döntenem a fejemet, hogy föl tudjak nézni rá. Szóval most az óriáskereket fogjuk megnézni...vagy ki is próbálhatjuk? Akaratlanul is egy óriási mosoly terül szét az arcomon, és a szememhez emelem a gépet. Három, négy jó képet is készítek róla, és ezzel úgy érzem, a mai boldogságadagomat teljes mértékben megkaptam.

Mrs. Morison rikácsoló hangja azonban megszólal a busz hangszóróin, és nekem azonnal eltűnik az arcomról a mosoly. Arról beszél, hogy mi is a múltja a világ legnagyobb óriáskerekének. Jó, jó, tudjuk, de nem ülhetünk föl rá?

A tíz perces kiselőadás után már biztosra veszem, hogy a busz folytatja tovább az útját, de még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy a tanárom azt mondja, mindenki szálljon le a járműről. Apropó, álmok...a rózsának és a vércseppnek köze lehet a folyosóhoz és a tűzteremhez? És hol van Damian?

Nem sok időm van agyalni rajta, mert Izette jön ide hozzám és ragad meg a karomnál fogva. Közben arról beszél, hogy fölülhetünk a London Eye-ra.

- Micsoda? Mit mondtál? Megismételnéd? – nyögöm, és újból elterül az arcomon a mosoly. Izzie lerángat a buszról, majd egy csoportba vergődve csatlakozunk a többiekhez. Belle, Luce és még Avalon is – akire ez egyáltalán nem jellemző – majd kiugrik a bőréből az izgatottságtól, én viszont azt sem tudom, hol vagyok.

A bejárat előtt hatalmas a tömeg, az osztályom egy turistacsoporttal, néhány vakációzó családdal és több helyi emberrel vegyül. Kétségbeesetten kapok Izette után, mikor két termetes férfi tolakszik közénk. Kedvem lenne  rájuk ordítani, hogy figyeljenek már, ne lökjék föl a másikat, de inkább visszanyelem.

A barátaim eltűntek. Hiába kutatom őket, nem találom sehol. Mélyet sóhajtok, hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Alig fél óra alatt elveszítettem az egész csoportomat! Mrs. Morison? A közelben van?

Idegesen kapom oldalra a fejem, mikor az egyik alkalmazott kedvesen megérinti a vállam és szól, hogy szálljak be. Egy percig habozom, majd teljesítem a kérését. De hol vannak a többiek?

Az előttem lévő fülkében egy házaspár ül, a mögöttem lévőben pedig egy nagydarab ember – hát mellé biztosan nem ül már senki.

Tehát enyém az utolsó fülke. Talán mégis van egy kis szerencsém ezen a napon.

Kíváncsian vizsgálom át a többi kapszulát is, hátha meglátom a barátaimat, és nem is számítok arra, hogy nem egyedül fogok utazni. Mikor záródik a kordon, összerezzenek, de nem nézek oda. Érzem, hogy ül mellettem valaki. Remek! Pont egy vadidegent ültettek be mellém!

- Helló újra. – vigyorog rám, bár az arcán örömnek nyoma sincs.

- Damian?! – képedek el. Csak bólint, és úgy látszik, jól szórakozik a reakciómon. – Te hogy kerülsz ide?...Akarom mondani, nem láttalak a buszon. – javítom ki magam.

- Mert a busz belsejében ültem.

- Értem. – mondom és elkapom róla a tekintetemet. Nem szólunk egymáshoz, a fülke lassan elindul, és úrrá lesz rajtam az élvezet. Damian az ő oldalán nézelődik, így megkockáztatok néhány gyors kattintást a fényképezővel. Annyira belejövök, hogy észre sem veszem, hogy már engem figyel. Visszahúzódom és leengedem a karomat.

- Helló. – mondom és rápillantok. Fölhúzza a szemöldökét, mintha nem értené, miért mondom. – Még nem köszöntem. – végre leesik neki a tantusz, és már szinte ott tart, hogy fölnevessen.

- Hol hagytad Samanthát?

- Nem érzi jól magát. Úgy döntött a szállodában marad.

- Egyedül jöttél? Vagyis Mrs. Morison megengedte? Hiszen nem is vagy az osztályunk tagja! – fakadok ki, mire csak mosolyog. Szeme jégszikrákat szór, és úgy érzem, megfagyaszt.

- Van egy titkom, de nem mondom meg. Majd megtudod, ha eljön az ideje. – suttogja sejtelmesen.

- Ezt mintha már tegnap is említetted volna! – mondom.

- Az más. – veti oda, és tovább nézelődik. Nem tudom ennyiben hagyni a dolgot, muszáj megtudnom tőle mi a fenét akar tőlem?

- Szóval most már hajlandó vagy elárulni, hogy mit akarsz tőlem? – nem válaszol azonnal.

- Még nem. – nem néz rám, csak a vakvilágnak suttog.

- És esetleg később? – kérdezem.

- Ha eljön az ideje! – válaszolja nyomatékosan.

- Csak tudod... – kezdek bele – ha megtudom, mit szeretnél, talán tudnám teljesíteni. – vetem föl, mire jóízűen felnevet. Alig egy perccel később sötét és komor tekintete, amibe most némi érdeklődés is vegyül, rám szegeződik:

- Ezt nem tudod! Majd én megoldom. Csak hagyj nekem időt! – elfordul, és nem beszélünk többet, mindketten el vagyunk foglalva a saját gondolatainkkal.

- Szóval...vannak testvéreid? – kérdezi bátortalanul. Először hallom így beszélni, és ez meglep. Beszélgetni akar, csak nem tudja, hogyan! Elmosolyodom, mire egy győzedelmes pillantást lövell felém.

- Végre megmosolyogtattalak! – kiált büszkén, és szeme csillog – látok ott büszkeséget, érdeklődést, és valami ördögi dolgot is, amire nem vagyok kíváncsi.

- Vannak. – felelem – Kettő is. Van két öcsém. Neked?

- Nekem nincsenek. De jobb nekem így. Mindig is magányos farkas típus voltam.

- Sosem szerettél volna testvéreket?

- Nem. Sosem. – hajtja le a fejét és lenéz a mélybe. Követem a pillantását, és ekkor beugrik még valami.

- És háziállataid? – nem értem miért, de ezen megint nevet. Összevonom a szemöldökömet, mire magyarázni kezd.

- Ha elmondanád, nem hinnéd el.

- Azért megpróbálhatnád!

- De nem most. Még nem ismerlek elég jól.

- Szóval meg akarsz ismerni? – kérdezem, és tudom, hogy most elárulta magát. Tehát csak ismerkedni akar! De vajon ez minden? És legfőképp ez az igazság? Ezért jár a nyomomban?

- Is. – feleli egy titokzatos vigyorral az arcán. Bólintok és ismét kinézek. Már a London Eye tetején járunk és innen egyszerűen lenyűgöző a kilátás! Damian hagyja, hogy kattogtassak egy párat, hagy nézelődni, élvezni a tájat, majd ismét fölveszi a beszélgetés fonalát. Ezúttal már nem csak a családomról kérdez. Hihetetlen, hogy mennyi mindenről tud az ember beszélni, és mennyire gyorsan repül az idő, ha jól érzi magát az ember. Szinte végigmosolygom az egész utat, és mikor megáll a kerék, Damian száll ki elsőnek, majd a kezét nyújtja.

Habozom, majd elfogadom a segítségét. Érintése finom, segítőkész, nem úgy, mint tegnap...de bőre jéghideg. Nem rémít meg, a fönti hűvös levegőnek tulajdonítom.

Megköszönöm egy hálás mosoly kíséretében, majd körülnézek a többiek után. Visszafordulok, hogy magammal hívjam a barátaimhoz – ne kelljen már egyedül lennie – de már nincs mellettem. Egyszerűen fölszívódott.

Kutatom a tekintetemmel, de nem látom sehol. Olyan, mint egy szellem, egyik pillanatban itt, a másikban ott. Félelmetes!
A távolban meglátom Izette és Belle integető alakját, és elindulok feléjük. Közben azon gondolkodom, hogy most szereztem egy új barátot?

Elizabeth-től :))

Ezer és egy köszönet a díjért Elizabeth Angel-nek! :))

Szabályok:

a) Köszönd meg a díjat annak akitől kaptad (ez alap)!

b) Tedd ki a díj képét az oldaladra bármilyen formában, majd másold át a kérdéseket a díj adójának oldaláról!

c) Válaszolj az eredeti kérdésekre (szám szerint öt darab)

d) Küldd tovább maximum öt blogírónak (fanfictinök tulajdonosának, valamint minden kreativitást mellőző blognak ne)!

Válaszaim:

1. Mi/ki ösztönzött arra, hogy elkezdj írni?

Magam is alig akarom elhinni azt, amit most írni fogok, de az iskola. Már évek óta írogatok - eddig csak Wordben - kisebb történeteket, tulajdonképpen ide menekülök a rengeteg tanulnivaló elöl. És van egy személy is, ő pedig Connie. 

2. Mi volt az első történeted?

Az első történetem az a She Wolf - Farkasvadász című iromány. Úgy béna, ahogy van, de én szeretem írni.

3. Mióta írsz? Mióta publikálod az írásaid?

Tavaly októberben kezdtem "hivatalosan is hobbiszinten" foglalkozni vele, de úgy januártól vált igazán véglegessé a dolog. 

4. Van valami komolyabb szándékod az írással vagy csak hobbi szinten űzöd?

Jelenleg csak hobbi szinten űzöm az írást. Korábban már gondoltam egy esetleges könyvre, de nem tudnám megvalósítani. Nekem fura lenne ha a saját könyvemet látnám a könyvesbolt polcain. Inkább maradok a hobbinál.

5. Mit csinálsz olyankor, ha ihlethiányod van, ha van?

Először is keresek YouTube-on egy jó számot és rongyosra hallgatom. Ha ez nem segít fölmegyek egy képmegosztó portálra és elkezdek keresgélni. Ez általában be szokott jönni. De leginkább este, elalvás előtt jön rám az ihlet, és akkor tudnék írni agyba-főbe. :)

Akiknek továbbküldöm:

HappyGirl

Dorien

Kérdéseim:

1. Mi ihlette a történetedet?

2. Van másik blogod?

3. Inkább a valóságos vagy a kitalált történeteket szereted?

4. Voltál már úgy, hogy nem tudtad, hogyan folytass egy blogot?

5. Szerinted mi a legfontosabb egy történetben?

A díjat pedig még egyszer köszönöm Elizabeth-nek! :)