Először is, sajnálom, hogy ilyen későn, de meghoztam a frisset. Másodszor pedig, Boldog Nyuszit, minden drága olvasómnak! :D Legyen sok locsolótok, és kapjatok sok csokitojást. :D
Úgy gondoltam, így Húsvét alkalmából hozom a következő fejezetet. Eddig sajnos nem tudtam, mert szabadidőmben vagy közmunkán voltam, vagy tanultam, vagy ünnepségre készültem, vagy rendezvényen voltam vagy vagy vagy...itt van.
Jó olvasását!
Denny
Nem változott itt semmi, amióta utoljára itt jártam.
Ugyanazokat a fekete kőből faragott falakat látom, a kő – és vascsipkéket, a
kitárt szárnyú angyalokat a fekete tükrök csúcsánál, ahogy üres tekintetükkel
lenéznek rám.
A folyosó vége, és az eleje sötétségbe vész, de már tudom mi
vár rám, ha a vaskapuhoz érek.
Megint nem világít itt semmi, csak az az egy fáklya, ami
valahogy a kezembe került.
Lenézek a talpam alatti fényesre csiszolt, tükörszerű fekete
kőre. Látom, ahogy magamra nézek. Látom a hátragumizott hajamat, az alvástól
kótyagossá vált arcomat, és gyűrött pizsamámat.
Már megint itt!
Nagyszerű!
Lassan elindulok a folyosón, hogy minél előbb szembenézzek
azzal, amivel szembe kell. Árnyékaim a fekete tükrök végtelen sorában követnek.
Mindig újak. Ahogy az egyik tükörben fölbukkan egy, végigkísér a hatalmas tükör
széléig, majd a következőben már egy másik lép a helyébe.
Mintha mellém szegődnének, majd megérezvén mi vár rám, el is
hagynának.
Az angyalokra nézek, amik a tükrök csúcsban összeérő tetején
ülnek. Mindegyik kitárt szárnyú, de mást ábrázolnak.
Az előttem lévő éppen boldog. Kinyújtott karjában egy kehely
van, és mosolyogva nyújtja valakinek. A következő a harcias. Egy hatalmas
kardot tart a feje fölé, mintha lesújtani készülne valakire.
A tükröket egy vastag vascsipkés keret választja el, aminek
csipkéi végigfutnak a falon, és gótikus csúcsos lezárást adnak a térnek. A
csúcsív közepén egy vékony láncon egy óriási fekete kristálycsillár lóg. És ez
húszlépésenként ismétlődik.
De a csillárok nem égnek, és nem tudom, hogyan nyújthatnám
meg őket.
Nagyot sóhajtok, és továbbmegyek.
Már elég rég gyalogolhatok, mert mindjárt lefagy a lábam.
Talán tél lehet a Pokolban, hogy ilyen hideg van?
De akkor eszembe jut a szél, ami arra kényszerít, hogy a
kapu felé haladjak.
Jaj ne! Megint?
Gyorsabb tempóra kapcsolok, és hiába fut végig a hideg a
hátamon, nem érdekel mi lesz. Csak ne jöjjön a szél!
A távolban föltűnik a vascsipkékkel kivert, és körbefuttatott,
szépen kidolgozott kapu köralakja. Az indák komótos aggastyánokként, ide-oda
tekeregnek, visszahúzódnak, vagy kinyúlnak.
Zárva van.
A vasrúd az ajtó közepén megmozdíthatatlanul fekszik a
helyén.
Aztán az indák lassan letekerednek róla, és a rúd
kettéválik, a kapu pedig fülsiketítő csikorgással kinyílik.
A visszhangos, kőoszlopos Fekete Terem – aminek Damian
naplójából tudom a nevét – ott van a kapu mögött.
A kőlapokat itt is tükörsimára és fényesre csiszolták, az
oszlopok szálkásak és égbetörők, a plafon fekete, és alatta viharfelhők
gyülekeznek. Vörös, és lávaszínű villámok lobbannak fel és alszanak ki a fekete
felhők között.
A terem közepén, egy indás emelvényen, ott van a trón. Három
lépcsőfok vezet föl, a Pokol Három Hercegére utalva – ezt is Damian könyvéből
tudom. De mintha a lépcső megolvadt volna, helyenként tűszerűen rányúlik a
padlóra.
A finoman faragott, csipkés trónon megint ott ül az
ismeretlen alak. Hatalmas fekete uszályos ruhája eltakarja, de legalább az
öltözetéből már tudom, hogy nő.
Talán Damian anyja?
Lehajtja a fejét, amit fekete ékköves korona díszít. Haját
hátrafogta, és hagyta, hogy merész hullámokban végigomoljon a hátán. Csak most
veszem észre, hogy a sötét fürtök között ezüst, és fehér drágakövek csillognak,
mintha gyémántok volnának.
Még nem vett észre, de ahogy kifújom a benntartott levegőt,
lassan fölemeli a fejét.
De nincs időm szemügyre venni őt, mert azonnal lángok
borítják el a termet. Előtörnek a padlóból, vagy a semmiből, fölperzselik a
levegőt, nyaldossák a falakat, majd megjennek a tűzből született holtak
szellemei.
Sikoltozva, ordítozva kapnak utánam, hogy a mélybe
rántsanak, de mielőtt megtörténne, zihálva riadok föl...
Kinyitom a szememet, és kissé lehiggadva nyugtázom, hogy a
szobámban vagyok, és Damian nincs sehol.
Megkeresem a telefonomat, és megnézem az időt. Még csak
hajnali három óra van.
Visszadőlök az ágyamba, és a nyakamig húzom a takarót, pedig
nagyon meleg az éjszaka.
A rémálomra gondolok, ami Londonban kezdődött, mikor először
találkoztam Damiannal. Most, hogy ismét fölbukkant, a rémálom is visszatért.
Beszélnem kell Lucas-szal, hátha tud ellene valami hatásos
megoldást. Mondjuk eltenni Damiant láb alól. Úgy is az adósa vagyok még neki,
az autóbalesetért.
De hogy gondolhatok ilyesmire? Megölni valakit, csupán
azért, mert ő is meg akar?
Neked elment az eszed
Jenessa! – vakarózik a tudatalattim.
De miért ne? Még néhány hónap edzés, vagy egy fél év, és már
képes leszek ártani neki.
A lelkem mélyén lakó kis szörny most gonosz vidámsággal
lassú mosolyra húzza a száját.
Annyira élvezem a gondolatot, hogy én is mosolyogni kezdek,
majd hirtelen kipattannak a szemeim.
A telefonom pityegése zavarja meg a nyugalmamat.
Mi az már?
Lenyúlok érte, és látom, hogy az ébresztő az. Mi a fene?
Elaludtam volna?
Kinyomom, és visszateszem az éjjeliszekrényre. Kipattanok az
ágyból, és a fürdőbe sietek, hogy lezuhanyozzak. Alig fél órán belül kész
vagyok mindennel; felkapva a táskámat levágtatok a lépcsőn a nappaliba, majd
onnan a konyhába.
Anya hagyott egy üzenetet a pulton, miszerint ma nem tud
elküldeni minket az iskolába, mert be kellett mennie a munkahelyére.
Apa szokás szerint nincs itthon.
Elkészítem a müzlimet, és már végzek vele, mire Jared
álmosan levonszolja magát a lépcsőn.
- Szia! – köszönök neki, mire rám emeli a tekintetét.
- Mi a kaja? – kérdezi két szusszanás között.
- Hát neked is jó reggelt.
- Jó reggelt! – ugrik be Ronny is az étkezőbe. Készít
magának egy adag müzlit, majd kiéhezve enni kezdi.
Csodálkozom, hogy nem szól semmit, hiszen tegnap nem tudtuk
megbeszélni a dolgokat. Valamikor este tíz körül jöttem haza Luke-tól. Eléggé
dühös volt, mikor megtudta, hogy Damian beiratkozott az osztályomba.
El is maradt az edzés, pedig kíváncsi lettem volna a
vívásra. Helyette jó tanácsokat osztogatott a káromkodássorozatai között,
hogyan védekezhetek ellene.
A faliórára pillantok, és fölkapom a cókmókomat.
- Indulnunk kell. – szólok az öcséimnek.
- Miért? Még tök korán van. – nyavalyog Jared.
- Tényleg? És tudod milyen a forgalom odakint?
Jared grimaszolni kezd, majd elteszi a tányérját.
Tíz perc múlva kint állunk az utcán, és a szokatlanul nagy
autós forgalmat figyeljük.
Oké, New York nem éppen kisváros, de ez azért mégis csak
brutál sok autó!
Alig jutunk át eddig két zebrán, anélkül, hogy ránk ne
dudált volna valaki.
Az út az iskoláig beletelik vagy negyven percbe. Épp
csöngetés előtt csak egy kicsivel zuttyanok le a helyemre.
Izette kérdőn néz rám, mikor kifulladva kapkodom a levegőt.
- Mi történt?
- Csak New York. – felelem. Mindig ezt mondom, ha a város
valamelyik hibájával van bajom. Lassan már Őt
is ide lehetne sorolni.
Hátrafordulok, hogy itt van-e már, de a helye üres.
Tehát betartotta az ígéretét? Meghallgattam, mit akar, és
többet nem zargat? Nagyon helyes!
Alig jutok a gondolatom végére, már be is csöngetnek.
Előkapkodom a könyveimet, és a füzetemet, majd várakozóan
nézek a tanár helyére.
Mrs. Morison alig két perc múlva fut be. Damian sehol.
Valami furcsa megelégedést tapasztalok mélyen legbelül a
hiányával. De alig jelenne meg a mosoly az arcomon, mikor kopognak az ajtón, és
Damian lép be rajta.
Csábító vigyorgással az arcán elnézést kér a késésért, és a
helyére megy.
Nem nézek rá, de tudom így is le, tudja olvasni az arcomról
az érzelmeket.
Dögölj meg! –
gondolom magamban. – Megígérted!
Az első óra a szokásos ütemben telik le, majd a második is.
Az ebédszünet előtti óra végén, Mrs. Morison vidám mosollyal
fordul Damian felé.
- Mr. Crusader megmutatták már magának az iskolát?
- Nem, asszonyom. – válaszol mély hangon, amitől csak
mégjobban fokozódik a dühöm.
- Nos, akkor kérnék egy jelentkezőt, aki megmutatja Mr.
Crusadernek, hogy mi hol van.
Samantha azonnal jelentkezik, és legnagyobb döbbenetemre
Luce is.
Ne, Luce, ne!
Mrs. Morison végignéz rajtuk, majd megállapodik a
tekintete...rajtam.
- Miss Cox?
- Igen tanárnő? – kérdezek vissza óvatosan. Remélem, érzi,
hogy nem akarom körbevezetni őt a suliban.
- Körbevezetné Mrs. Crusadert az iskolában?
A rohadt életbe!
- Öhhmmm...
- Miss Cox? Megkérhetem?
A tanárnőről, Samre pillantok, aki ádáz tekintettel néz
vissza rám. Nyoma sincs már annak a lánynak, akivel együtt szenvedtem
autóbalesetet.
- Igen, tanárnő. – mondom automatikusan.
Micsoda?! Hogy mondhatok ilyet? Nem, nem és nem!
- Köszönöm Miss Cox, akkor órák után legyen szíves
megmutatni neki a gimnáziumot.
- Jó.
Nyelek egyet és Damian felé fordulok, aki gúnyosan
vigyorogva viszonozza a pillantásomat.
Ezért még megfizetsz! – tátogom neki, de őt látszólag ez még
inkább mulattatja.
Biztos vagyok benne, hogy ő befolyásolta a tanárnő
választását. Aztán pedig engem.
Egész szünet alatt kerülöm, és még csak véletlenül sem
maradok egyedül, hogy ne tudjon a közelembe férkőzni. Még csak az hiányzik,
hogy megismételjük a tegnapi ’jelenetet’.
Az a gondolat pedig még ijesztőbb számomra, hogy még nem
adtam választ a kérdésére.
A matematika és a francia szokásosan unalmasan telik. A
tanár magyaráz, de én oda sem figyelek, és csak hébe-hóba jegyzetelek. Egész
végig azon kattog az agyam, hogyan fogom megúszni vagy végigszenvedni az
elkövetkezendő időt. Damiannal.
Mi lenne, ha rosszullétre hivatkozva hazamennék? Hm, Mrs.
Morison kapásból azt vonná le belőle, hogy el akarom lógni a körbevezetést.
És ha fölajánlanám a segítségemet az egyik tanárnak? Mondjuk
pakolásban?
Damian megvárna!
A francba, ez alól
nincs kibúvó!
A kicsöngetés most nekem nem a megváltást jelenti, hogy
végre hazamehetek. Nekem azt jelenti, hogy még legalább egy órát itt kell
maradnom, legádázabb ellenségemmel karöltve. Pazar.
Összedobálom a cuccaimat, mindent begyömöszölök a táskámba,
és fölállok a helyemről.
Izette részvétteljesen néz rám.
- Sajnálom, Jen. – simítja meg a karomat.
- Kösz. – suttogom.
- Akkor, szia.
- Szia.
Izzie küld felém még egy szomorú mosolyt, majd lassan kimegy
a többiek nyomában a teremből.
A hátamra veszek a batyumat, de ekkor valaki megfogja a
kezemet.
Damian! Most véged van!
Már épp az arcába ordítanám, hogy ne nyúljon hozzám, de
ekkor a szemem egy pár szórakozott, de mégis aggódó szürke szempáron akad meg.
- Minden oké, Jen? Ne maradjak itt veled? – kérdezi halkan
Avalon.
- Persze, minden rendben. – Dehogy van! Minden egyre rosszabb lesz!
- Biztos?
- Igen. – Nem.
- Elkísérjelek?
- Elbírok vele. Csak körbevezetem a suliban – Könyörgöm, gyere velem! Ne hagyj minket
kettesben!
- Oké. Akkor majd hívj, ha végeztél. – erőltet magára
mosolyt, majd elbúcsúzik tőlem.
Ne! Ne hagyj itt! Avalon! Gyere vissza!
Nagy levegőt veszek, és Damian felé fordulok. Ő nyugodtan ül
a padjában és komótosan pakol be a táskájába.
Odalépek mellé, és megköszörülöm a torkomat.
- Mehetünk?
Felnéz rám, pillantása kissé zavarodott, majd gonosz
elégedettség csillan meg benne.
- Megvársz? Haza akarsz jönni velem? Ez igazán csábító!
- Körbevezetlek az iskolában. – jelentem ki szenvtelen
hangon.
- Nem érdekel az iskola, Jenessa. Csak te.
Fölvonom az egyik szemöldökömet.
- Oké, akkor holnap találkozunk. – mondom, de elkapja a
kezemet, mielőtt elmehetnék.
- Nem mehetsz el!
- Ha nem akarod, hogy körbevezesselek, akkor nincs miért
maradnom.
- Maradj. – szorítja meg a kezemet.
Belesöpri a táskájába a padján lévő könyveket, és várakozóan
néz rám.
Elindulok kifelé, közben halkan beszélek.
- Gondolom az osztályba, már idetalálsz.
- Megoldom. – szorítja meg bőrtáskája pántját.
Elindulok a folyosón, ő pedig követ. Egy ideig némán
haladunk, amíg föl nem érünk a harmadik emeletre.
Egészen a folyosó végig vezetem, ahol a kémia labor van.
- Jen?
- Mi van? – kérdezem kissé indulatosabban, mint ahogy
szeretném.
- Gondolkodtál a tegnapin?
- Kellett volna? – lépkedek lefelé a lépcsőn.
- Csak szerettem volna időt hagyni neked, hogy átgondold.
- Időt hagyni?! – fakadok ki – Időt akartál hagyni nekem,
miközben nekiszorítottál a szekrénynek, és könyörögtél, hogy mondjak igent?! –
sikítom.
- Én sosem könyörgök. És amúgy is nekem jól esett, hogy
csapdába estél köztem és a szekrény között. – vonja meg széles vállait,
miközben féloldalasan vigyorog.
- Menj a picsába!
- Naa! Ilyet nem illik mondani. Főleg nem egy hercegnek. –
ingatja a fejét.
- Itt nem vagy herceg. Itt te egy senki vagy.
- Igen. Egy senki, aki bármikor elrabolhat, megsebesíthet,
vagy megölhet. – vigyorog rám.
Megrémülök.
- Ezek szerint beismered végre, hogy ez a szándékod? –
fordulok el tőle.
- Mondtam már, hogy nem akarlak bántani.
- Hát az előbb nem éppen ezt mondtad. – fuldoklom. Légy
erős, Jen!
- Sajnálom. Így jó? Tényleg nem akarom, hogy bajod essen.
Nézd, Londonban tényleg nagyon rossz utat választottam, de azért jöttem, hogy
helyrehozzam. Komolyan szükségem van rád. – arcáról leolvad a gúny, és szinte
könyörögve néz rám. Arca teljesen őszinte, de én tudom, hogy csak álca.
Hazugság.
- A fiú WC. – mutatok a szembe lévő ajtóra. Damian bosszúsan
néz a mosdó ajtajára.
- Jen, kérlek! Kell még idő?
Elfordulok tőle, és lemegyek a földszintre. Nem is nézek
hátra, hogy követ-e.
Damian nem hozza szóba a dolgot, ahogy megmutatom neki a
fizika, biológia előadót, a nyelvi labort, a tanárit, és különböző más
helyeket.
Nem beszélünk. Csak akkor szólal meg újra, mikor a
tornacsarnokba érve mutatom meg neki mit hol talál.
- Még sosem jártam iskolába. – sóhajt, hangja őszinte. –
Bonyolultabb, mint gondoltam.
- És most miért vagy itt?
Fekete szemével zavarodottan pislog le rám, mint egy
ártatlan kisfiú.
- Miért kezdtél iskolába járni? Csak azt ne mondd, hogy
tudásvágyból!
- Miattad.
- Vicces vagy. – lököm ki a tolóajtót.
- Komolyan beszélek! – kapja el a karomat, és maga felé
fordít a folyosó félhomályában.
Csak őt látom magam előtt, és ez megrémiszt.
Maradj erős, Jen!
- Tudnom, kell. Tudnom kell, hogy számíthatok-e rád?
- Miben?
Próbálom kiszabadítani a kezemet, de erősen tart. Csillog a
szeme, légzése reszelős.
- Abban, hogy segítesz-e nekem?
- Minek kéne neked az én segítségem?
- Nem mondhatom meg. Még nem. Csak arra kérlek, bízz bennem!
- Azok után, hogy megpróbáltál...
- Jajj, kérlek felejtsd már el! Koncentrálj a jelenre!
Látod, ez a baj az emberekkel, hogy mindig a múlton rágódnak!
Fújtatok. Megint kezdi.
- Engedj el!
- Válaszolj!
- Damian, engedj el!
- Válaszolj a kérdésre!
- Nem! – kiáltom dühösen az arcába.
Damian megdöbben.
- Nem? Úgy érted nem válaszolsz a kérdésre, vagy a válaszod
a kérdésre nem?
- Ezt a Pokol Hercegének igazán kéne tudnia, nem? –
sziszegem neki. A tűzzel játszok.
Damian reszelősen szívja be a levegőt, a vállában
rángatóznak az izmok.
- Ne mondd ezt, Jenessa.
- Nem. A válaszom nem.
- Ne tedd ezt!
Hangja fenyegető, de nem érzek félelmet. Bátornak érzem
magam. Luke tanítása kifizetődik.
Egészen közel hajolok hozzá, a szemébe nézek.
- Már megtettem.
Damian arca elborul, szeme elsötétedik, szinte túlnő a
helyiségen.
Lehullik az álca, olyanná válik, mint Londonban.
Kegyetlenné. Gonosszá. Erőssé és vonzóvá.
- Akkor kényszeríteni foglak.
