Végre sikerült befejeznem a fejezetet. Hát nem lett olyan jó, mint képzeltem, és későn is jött, de a lényeg, hogy itt van. Lényegében azért késett, mert mostanában nagyon rákaptam az Odaátra, szóval ha tehetem azt nézem. A másik meg, hogy tegnap volt, a kedvenc bandám, és a TLD múzsájának, a Within Temptation-nek a budapesti koncertje. Amin sajnos nem voltam. :-( Tényleg valaki volt?
Hát akkor jó olvasást! :D
Denny
Egy pillanatra kihagy a szívverésem.
Nem akarom elhinni, de, ahogy besétál az osztályba, arcán a
nagymenők mosolyával, már tudom, hogy nem vicc.
Ez tényleg ő! Itt van!
Megáll zsebre dugott kézzel Mrs. Morison mellett, és
körbenéz az osztályban. Mintha csak keresne valakit, szeme gyorsan végigsiklik
az arcokon, majd...majd megpihen rajtam.
Szenvtelenül nézek vissza rá, mire ő csak még szélesebben
mosolyog.
Hogy kerül ő ide? Londonban kéne lennie! Miért van mégis
itt?
Végigmérem.
Szokásos fekete farmer, fekete póló, és egy szürke öv van
rajta. Táskáját lazán átvetette egyik vállán, amiben alig lehet több egy doboz
tízórainál.
Fekete haja a szemébe lóg, és kissé kócos, mintha reggel nem
fésülködött volna.
Mintha...megváltozott volna. De nem tudom pontosan, mi lehet
olyan szokatlan rajta, de valami nem stimmel.
Pedig ugyanazt a szögletes állat, sápadt, fehér bőrt, és
kiemelkedő arccsontot látom, mint egy hónappal ezelőtt. Még mélységes fekete
szeme is ugyanaz.
Várjunk csak...nem.
Nem az.
Csillog. A szeme csillog, Damian tekintete vidám! De minek
örül ennyire?
Az egész lénye megváltozott, a kisugárzása. Teljesen eltűnt
az a gonosz, borús srác, akit Londonban megismertem, és a helyét átvette valami
új.
Csak azt nem tudom, hogy ez jó vagy rossz.
Valószínűleg csak trükk az egész. Leplezés. Nagyon okos!
- Nos, Mr. Crusader foglaljon helyet! – szól Mrs. Morison,
mire Damian bólint.
Elindul az Izette felőli sorban és leül két paddal mögénk.
De jó, hogy nem ültettek szét minket!
Halkan megkönnyebbülök, és hátrasandítok rá.
Damian ledobja a táskáját, és megtámaszkodik a padon. Engem
figyel, tekintetünk találkozik.
Gúnyos tekintetére, csak egy gyilkos pillantással
válaszolok, majd visszafordulok a tanárnőm felé.
- Ekkora parasztot! Még csak nem is köszönt. – súgom oda
Izzie-nek.
- Ühmm... – válaszolja, és mocorogni kezd.
Ránézek.
- Izette, valami baj van?
Felém fordul, és megrázza a fejét.
- Nincs semmi baj. Miért? Mi lenne?
- Hát nem tudom. Sápadt vagy és remegsz.
Kinyitja a száját, majd visszacsukja.
- Csak egy kicsit melegem van, ennyi az egész.
- Attól inkább kipirulnál. Talán...ismered őt?
Óvatosan teszem föl a kérdést, Izzie mégis halálra rémülve
csattan rám.
- Mi?! Dehogy! Hogy ismerném már, Jen? Az életben nem láttam
még.
- Jól van. Nem kell így kiakadni, csak egy sima kérdés volt.
– Próbálom adni a félénket, és a semmit sem sejtőt, de Izzie viselkedése kezd
gyanússá válni.
- Nem akadtam ki. – válaszolja nyugodtan.
- Oké, ne haragudj, hogy rákérdeztem, csak érdekelt.
- Nem haragszom, Jen. Rád sose! – mosolyog rám, én pedig
viszonzom.
Izette valamit titkol! Talán Damian bántotta? Ott volt a
hotelszobában, mikor Izzie beteg volt? Meglátogatta őt? Ki kell derítenem!
Annyi biztos, hogy Izzie fél tőle. Libabőrös, és kiverte a
víz, mikor belépett a terembe. Nyugtalan lett, és ez engem is aggaszt. Oda kell
figyelnem. Mindkettőjükre.
Mrs. Morison utoljára olvassa föl a házirendet, és közöl
némi változást, a tanulást illetően. Elmondja az érettségi menetét, meghirdet
számos versenyt, és az idén is induló szakköröket.
Úgy érzem, ha jelentkezek néhányra, és folytatom az edzést
Luke-kal, Damianra egy perc szabad időm, és energiám sem marad!
Az ügy letudva.
Két hosszú, és végtelenül unalmas osztályfőnöki óra megy el
így.
Az ebédszünetet követően viszont már megkezdődnek az óráink.
Az első mindjárt angol lesz.
Fogom a táskámat, és egy pillantást sem vetve Damian-ra,
kimegyek az osztályból, és azonnal belerohanok valakibe.
- Jaj, ne hara...Marshall?
- Szia Jennykém! – ölel meg, és egy perc habozás után,
boldogan ölelem vissza. – Olyan rég láttalak, már úgy hiányoztál!
- Te is nekem, el sem tudod képzelni mennyire! Olyan régen
volt az a tegnapeste, mikor együtt buliztunk. – mondom, és szarkasztikusan
grimaszolok hozzá.
- Istenemre mondom, úgy röpül az idő. – emeli mellkasához a
kezét Marshall, és nagyot sóhajt, mire kitör belőlem a nevetés.
- Hagyd már ezt a hülyeséget!
- Bocs, ha kicsit megnevettettelek.
- Hol van Michael? – kérdezem két nyekkenés között.
- Háát... – fordul hátra, de nem bírja befejezni a mondatot.
Valaki hirtelen átkarolja hátulról a vállamat, és erősen
magához húz.
Egy pillanatra halálra rémülök, hátha Damian, de mikor
oldalt nézek, Avalon vigyorog vissza rám.
Hogy is gondolhattam, hogy ő az? Damiannak fent kell
tartania a látszatot, hogy teljesen idegen az osztályban, és nem ismer engem
sem. Pláne azt az új külsejét, amit magára varázsolt.
Komolyan azt hitte, hogy egy kis mosolygás, és máris olyan
lesz, mint egy átlagos végzős gimnazista fiú?
Nem gondoltam volna, hogy a Pokol egyik Hercege ennyire
ostoba!
- Szia Marshall! – szorongat még mindig Ava. – Idetaláltál?
Már kezdtünk félni, hogy eltévedtetek!
- Tessék? Dehogy! Csak hűek akartunk maradni a
hagyományunkhoz.
- Jövőre már úgy sem lesz ilyen szerencsétek. – adja meg
Avalon a kegyelemdöfést.
- Azt gondolod, hogy az egyetemről nem fogunk késni első
nap?
- Hmmm...igen.
- Szóval, hol van Mike? – vágok közbe, mielőtt eldurvulna a
dolog.
- Hát az ebédlőben.
- És te miért nem vagy vele? – szólal meg mögöttünk valaki.
Hála a jóistennek csak Belle az és a lányok.
- Féltem, hogy nem találtok oda.
- Nagyon vicces. – ragadja meg a kezemet Avalon, és maga
után húz.
Egyenesen az ebédlőbe vezet, ahol már a gimi valamennyi
osztálya egybegyűlt. Az elsősök még a mi helyünket is elfoglalták.
Apropó, elsősök! Hol vannak az öcséim?
Körülnézek, de nem találom őket a nagy tömegben. Aztán az
egyik sarokban meglátom Jared fejét, ahogy hevesen magyaráz valamit egy csapat
fiúnak.
Oké, akkor még sincs annyira elveszve. De már hogy is lenne?
Jared?
Miután mindenki kért magának ebédet, kivonulunk az udvarra
enni, mert bent már nincs hely. A sportpálya melletti egyik padot foglaljuk el.
Elég szűkösen vagyunk, a pad elég kicsi, így beszorulok
Izette és Belle közé. Még a karomat sem tudom letenni az asztalra!
- Ti tudtátok, hogy új osztálytársunk lesz? – fordul Belle a
fiúkhoz, mire mindketten fölkapják a fejüket.
- Új osztálytárs? Remélem valami dögös csajszi. – bökdösi
meg Mike a testvérét.
- Ki kell, hogy ábrándítsalak titeket. Fiú. – kortyol az
üdítőjébe Avalon.
Mike és Marshall csalódottan dobják le a villájukat, mire
fölnevetünk.
- Nagyszerű! Legalább valami stréber gyík?
- Nem. Dögös csávó. Méghozzá nagyon! – Hát igen, a
bandánkból Luce az, aki minden egyes pasiba képes belezúgni. Úgy érzem ez alól
Damian sem lesz kivétel.
És ha ez így van, Luce rá fog hajtani.
Ajjaj!
Itt el is kezdődnek a gondok. Mivel Damian gonosz – hiába az
álca, én átlátok rajta – bántani fogja Luce-t, és mindenki mást is! Te jó
isten, hogy mehet egyáltalán emberek közé?
Ráadásul egy iskolába!
Beszélnem kell vele, bármennyire nem szeretném. Sőt. Nem is
beszélni, elérni, hogy elmenjen innen, vissza oda, ahonnan jött! És távol
tartani tőle mindenkit, ami azt jelenti, hogy valamennyi időt vele kell
töltenem.
A francba!
Miután megebédeltünk, a többiek visszamennek az osztályba,
én viszont a szekrényemhez megyek. Ideje újra telepakolni könyvekkel, és egyéb
cuccokkal.
Ahogy lefoglal a pakolás, észre sem veszem, hogy a folyosó
kihalt lett körülöttem, és egészen elsötétült.
Majdnem olyan mintha éjszaka lenne, pedig még csak kora
délután van.
Fölkapom a fejemet. Nagy a csönd. Túl nagy. Damian biztos
itt van!
Arra számítok, hogy a nyitott szekrényajtó mögött lesz, mint
a filmekben, de mikor becsapom nem áll ott senki.
Körülnézek az üres folyosón, és eltűnödöm azon, hogy mikor
is csöngetnek? Lehet, hogy késésében vagyok? Talán elfelejtettek volna
csöngetni?
Aztán meglátom őt az egyik ablaknál, ahogy lazán nekidől a
keretnek. Hátulról világítja meg az a kevés fény, ami beáramlik kintről, és így
szinte teljesen árnyékban marad.
Nem tudok olvasni az arcáról, de mintha mosolyogna.
Rábámulok, és ő vissza rám. Nem vártam ezt a pillanatot! Azt
hittem egy életre megszabadultam tőle, és most mégis itt van.
Nem szólok semmit, még csak nem is mozdulok. Hosszú percekig
csak hallgatunk, aztán ő szólal meg először.
- Hiányoztál.
Nem válaszolok azonnal, ami egy kicsit bosszantja.
- Te nem. – felelem végül.
Hú, hát ilyen újra látni valakit?
- Azt sejtettem. – löki el magát a faltól, és közelebb lép
hozzám. Végigmérem, de nem látok nála semmiféle fegyvert. – Azt hiszem, rosszul
mutatkoztam be Londonban. Biztos nem vagyok túl népszerű a számodra.
Fölhorkanok.
Meg akartál ölni, és
most azzal jössz, hogy nem lehetsz túl népszerű?! Te beteg vagy!
- Mit akarsz Damian? Minek jöttél ide? – szegezem neki a
kérdést.
- Lassíts, angyalom! Ez nekem túl gyors tempó! – vigyorog.
- Halljam!
- Jól van. – emeli fel a kezeit, mintegy védekezésképp. –
Azt hittem, újra kezdhetjük...
- Újra kezdeni? Mit?! Damian, neked teljesen elment az
eszed! Jobban tennéd, ha eltűnnél innen, mert látni sem akarlak!
- Gondoltam, hogy így fogsz reagálni, de hallgass meg! –
nyomul hozzám egyre közelebb.
- Nem Damian. Elég volt belőled, menj el innen, menj vissza
Londonba!
- Muszáj meghallgatnod, Jenessa! Addig nem megyek el.
- Oké, szóval, ha meghallgatom, hogy mit akarsz mondani,
akkor végre elmész innen, és békén hagysz?
Bólint.
- Kapsz öt percet. – lépek hátrébb, mert ő csak egyre
közelít felém. Szinte észrevétlenül szorított maga és a szekrény közé, ahonnan
már nincs kiút.
Jaj, Istenem, jöjjön már valaki és mentsen meg!
De ahogy általában lenni szokott, senki nem jön. Magamnak
kell kitalálnom valamit.
Miért is mondtam öt percet? Miért nem csak kettőt?
- Szeretném elölről kezdeni. Nem azért vagyok itt, hogy
bántsalak. Figyelj, Jen, szükségem van a segítségedre! Adj még egy esélyt
nekem, hogy helyrehozzam a hibáimat. Ígérem, nem fogsz csalódni bennem!
- Mennyit adhatok egy gyilkos szavára?
- Nem vagyok gyilkos! – mondja, és látom, hogy ez rosszul
esett neki. Megfeszül az állkapcsa.
- De igen az vagy, Damian. Nem bízok benned, és ezt te is
tudod nem? Akkor meg miért vagy még itt?
- Csak had kezdjem elölről. Nem foglak bántani sem téged,
sem a családodat, és a barátaidat sem. Még Lucast is békén hagyom, rendben?
- Őket hagyd ki ebből! – mordulok rá.
- Akkor meg kell engedned, hogy veled maradjak. Hogy jobban
megismerjelek.
Damian nekinyom a szekrénynek, fölém, tornyosul, és egy
pillanatra elönt a rémület. Hiábavaló volt az a kemény kiképzés, amit Luke
adott nekem, mert most elszáll minden bátorságom.
Damian megfogja a kezemet, és gyengéden megszorítja.
Kérdőn néz rám.
Csapdába estem! Mi lesz, ha nemet mondok? Legjobb esetben is
csak nekem támad, rosszabb esetben meg is öl.
Damian tekintete fájdalmas, szinte könyörögve néz rám.
Megmarkolja a kezemet, és a fejem mellett két oldalt a
szekrényhez szorítja, míg csípőjét nekem nyomja.
A francba, ez már nem játék!
- Mondj valamit! – suttogja, és a nyakamhoz hajtja a fejét.
Hogy mondhatnék bármit
is, ha ilyen közel vagy hozzám?!
Újra előtör belőlem a régi érzés, és mintha tőrök
döfködnének belülről.
- Mondj igent! – orrával a bőrömet csiklandozza, majd egy
puha csókot nyom a nyakam külső részére.
Sikítani akarok, ez kínzás!
Próbálok kiszabadulni, mielőtt igent mondanék, de nem enged.
Erősen tart.
- Hagyd abba! – alig tudom kinyögni ezt a két szót, de nem
fejezi be.
Egyre följebb halad a nyakamon, ajka alig érinti a bőrömet,
mégis mintha tűz égetne.
- Kérlek, Jen! Kérlek, mondj igent. Kérlek!
- Ne... – összeszorítom a szemem, próbálom megrúgni, de már
mozdulni se tudok.
- Ne ellenkezz. Csak mondj igent. Kérlek!
Furcsa fény csillog fekete szemeiben, és attól tartok rabul
ejt. Minden férfi ezt csinálja?
Fogadjunk, hogy a sötét angyaloktól tanulták!
- Kérlek!
Csípőjét teljesen nekem nyomja, térdét meg a lábaim közé,
teljesen elvágva a menekülési utakat.
- Kérlek! – ismételgeti lágyan.
Nem bírom már tovább...
- Engedj el... – suttogom. Csak most veszem észre, hogy
zihálok.
- Kérlek, Jenessa...
Sötét szemei az enyémbe fúródnak, már csak egy lehelet
választ el attól, hogy megcsókoljon...
Ne! Elég!
- Jen? – az egész folyosó kong ettől az üres hangtól.
Mindketten arra kapjuk a fejünket. Úgy érzem, mintha
kábulatból ébrednék, a fejem zúg, és mintha a gyomrom tájékán kést döftek volna
belém.
A folyosó végén, a homályban egy alak áll. Egy kisfiú.
Ronny!
Damian arca alig fél centire van az enyémtől, és még mindig
szorít, de az, hogy bánthatja az öcsémet, új erőt ad, és kitisztítja a fejemet.
Ellököm magamtól, és Ronny felé rohanok, aki bénultan bámul
ránk.
- Jól van, Ronny! Gyere! Miért nem vagy órán? – fogom meg a
kezét, és magam után húzva, szabályosan elrohanok Damian égető tekintete, elöl.
Még hallom, ahogy egy hatalmasat üt a szekrénybe, de azután
teljes csend lett.
Ahogy befordulok a sarkon Ronny-val, a folyosó ismét
megtelik élettel. Diákok jönnek-mennek, beszélgetnek mindenhol.
- Ki volt az a fiú? – rántja meg a karomat.
- Figyelj, Ronny! Amit most láttál senkinek, nem mondhatod
el, jó? Főleg nem anyáéknak! Érted?
Bólint.
- Megígéred, hogy titokban tartod?
Ismét bólint.
- Mit akart tőled? – kérdezi.
- Csak elcsúszott és elkaptam mielőtt elesett volna.
Az istenit, de átlátszó!
- Nem vagyok hülye, Jen! Ezt nem veszem be. Rád mászott
igaz?
- Miért érdekel? Nem is láttál semmit.
- De neked Luke a pasid!
- Luke nem a pasim.
- De igen.
- De nem.
Sóhajtok.
- Oké, most menj órára, jó? Délután gyere föl a szobámba, és
elmondom. Így jó lesz?
Elmosolyodik és bólint, majd a társai után rohan.
Miután eltűnik a lépcsőnél, az osztályom felé veszem az
irányt.
Levetem magam a székemre, és szinte abban a pillanatban be
is csöngetnek.
Végignézek a többieken. Marshall és Mike talán azt sem vette
észre, hogy bejöttem, egyedül Avalon pillant rám gyanakodva.
Damian a tanár előtt pár másodperccel lép be az osztályba,
és el is megy néhány perc azzal, hogy bemutatkoznak egymásnak.
Nem tanulunk – szerencsére. Most úgy sem lennék rá képes.
Angol után jön egy biológia, majd egy dráma, és illemtan.
Az utolsó óráról kicsöngetve, szinte kirohanok az
osztályból. Fullasztó majd négy órán át Damiannal egy levegőt szívni.
Az iskola előtt megvárom a barátaimat, és elbúcsúzom tőlük.
- Jen? Várj egy pillanatot! – Avalon fut utánam.
Anyu autójára nézek, és intek neki, hogy mindjárt megyek.
- Ismered ezt az új srácot? Ugye igen? – néz mélyen a
szemembe.
- Nem, Avalon, mégis honnan ismerném?
- Jen, kérlek! Ne hazudj! Londonban találkoztatok igaz?
Izette-re és a barátaimra nézek. Damian nincs sehol,
szerencsére.
- Igen, ott. De csak látásból ismerem.
- Látásból? Ő szorított a falnak abban a sikátorban? –
Avalon kezd erőszakossá válni.
Te jó isten! Most megrémültem.
- Uram-atyám Ava! Mégis hogy...persze, hogy nem ő volt.
Avalon arcán megrándul egy izom, de nem szól közbe.
- Biztos?
- Persze. Ha ő lenne, elmondanám, esküszöm.
- Jól van. Ne haragudj, csak aggódom. Nem úgy nézett rád,
mint aki csak meg akar ismerni. – feleli.
Tessék? Ezt mégis, hogy érti?
- Semmi baj. Rendes vagy, hogy törődsz velem! – ölelem meg,
majd az autónkhoz szaladok.
Jared és Ronny már a kocsiban ülnek. És ki ül megint az
anyósülésen?
Hátrasandítok Ronny-ra, de ő nem néz rám.
Egész úton hazafelé csöndben marad, még Jareddel sem beszél.
Csak anyának válaszol, ha kérdezgeti.
Otthon egyből fölmegyek a szobámba, de Ronny nem jön. Hiába
várok rá, majd két órán át, mégsem jön. Netalán Damian meglátogatta őt? És
bántotta is?
Bepakolok és tanulok holnapra, majd lemegyek.
Anyu nincs itthon, és az öcséim sem. Tehát azért nem jött,
mert anya elvitte őket. De miért nem szólt?
Fölkapom a kulcsomat és egy kis pénzt, majd elmegyek
otthonról. Egy félórányi kóválygás után az utcán, Lucashoz vezet az utam.
Bekopogok az ajtaján, mire ő szinte azonnal kinyitja.
Boldog mosollyal fogad, és utat enged nekem.
Belépek. Becsukom magam mögött az ajtót, és nekidőlök.
Luke engem fürkész, majd odalép elém, és megsimogatja a
karomat.
- Baj van? Vagy még mindig másnapos vagy a tegnapi buli
után? – vigyorog rám, és a kezemmel játszadozik.
- Luke...
- Hmm? – simít végig az arcomon. – Pedig ma azt terveztem,
hogy keményebb edzésben részesítelek. Mit szólnál egy kis víváshoz?
- Luke!
- Mi az?
Fölnézek rá.
- Damian visszatért!
