Season Two • Chapter Nine - A játszma kezdetét veszi

Hey!
Meghoztam az évad következő fejezetét, bár tudom sokat kellett rá várni. Ne haragudjatok, de nagyon sok a dolgom, még így nyáron is, mivel készülnöm kell a nyelvvizsgára. Szorítsatok nekem! :D Amint tudom, hozom a következő fejezetet, addig pedig kitartást, és használjátok ki, ami még maradt a nyári szünetből!
Jó olvasást,
Denny


Zihálok. Hullafáradt vagyok már, de nem hagyom abba. Fölemelem a kardot és ismét támadok, amíg Luke nem áll teljesen a lábán.  Minden erőmet beleadom az újabb csapásba, amitől Luke ismét megtántorodik, és hátralép. Csakhogy nincs már mögötte semmi, csak a lépcső. Luke elejti a kardot és lebukfencezik azon a néhány lépcsőfokon, ami elválasztja az étkezőt a nappalitól. Háttal csapódik a padlóba közvetlenül a szőnyeg szélénél. Hallom, ahogy kiszorul a tüdejéből a levegő, de nem érdekel. Melléugrom, és a torkának szegezem a pengémet, időt se hagyva neki, hogy moccanjon.
- Megadod magad? - fújtatom.
Luke nem válaszol, csak rám mered, keze valami használható tárgy után kutat, amivel ismét felveheti velem a harcot. Megszorítom a markolatot, és egészen a torka finom bőrének nyomom a kard hegyét.
- Megadod magad? - teszem fel újra a kérdést.
Luke szeme ide-oda jár a szobában, nyilván a saját fegyverét keresi. Az viszont a legfölső lépcsőfokon egyensúlyoz, messze tőle.
Végül egy megadó sóhajjal hátrahajtja a fejét; a kardom hegye már nem szúródik a bőrébe.
- Elismerem. Legyőztél. - válaszolja fújtatva.
Lelkesen kapom hátra a kardomat, a párbaj tüze még száguldozik az ereimben. Rég éreztem magam ennyire fölszabadultnak, vagy talán soha nem is éreztem. Fejlődtem, méghozzá sokat. Ezt neki is el kell ismernie. Ez alatt a három hónap alatt ez az első alkalom, hogy legyőztem őt bármiben is.
Félrehajítom a fegyvert, ami csörömpölve hullik a padlóra vagy három méterre tőlünk. Luke odakapja a fejét, de ekkora már a saját testemmel szegezem a földnek, nem a kardommal.
- Azt is elismered, hogy jobb vagyok nálad?
Luke fölnevet, feje a fán koppan.
- Sosem leszel olyan jó, mint én. - jelenti ki.
- Ó, igen? Fogadni is mernél rá? - addig helyezkedem, amíg a fejünk egy vonalba nem kerül. Ő a földön fekszik kiterülve, én pedig fölé hajolok.
- Csak nem...? - emeli meg a szemöldökét. - Milyen kis bevállalós lettél!
Hirtelen megragadja a derekamat és leránt magára, immár egyedül csak az arcunk nem ér össze. Lábait egybefonja az enyémekkel, kezei a hátamat simogatják. - És mégis mibe akarsz te fogadni?
Nagy levegőt veszek, erre nem gondoltam. Azt hittem Luke nem fog belemenni, de úgy látszik bejön neki a dolog.
Aztán a célomra gondolok. Megölni Damiant. Megtalálni a tőrt, és végezni vele. Pénteken nem sikerült megszereznem tőle, sőt semmilyen információt a hollétéről. De Luke ebben is segíthet nekem, mint annyi minden másban is.
- Ha következőnek ismét legyőzlek - kezdek bele -akkor megteszel nekem valamit. Bármit, amit csak kérek. - Erre még jobban fölszalad a szemöldöke, de arcán ott van a vigyor.
- Bármit? - kérdez vissza és mosolya kiszélesedik.
- Bármit. - Hangom nem több egy sóhajnál. Luke teste izzik,  kezei finoman simogatnak, de a legrosszabb, hogy gúzsba kötött. Mozdulni sem tudok.
- És ha én nyerek? - kérdezi, és közben még közelebb húz magához. Most már majdnem összeér az arcunk.
- Mit szeretnél, ha nyersz? - suttogom, mert többre nem futja az erőmből. Erre Luke elgondolkodik, mintha fontolóra venné az összes lehetséges megoldást.
- Bármit. - feleli - Bármit, amit csak kérek.
- Most szórakozol velem? - csattanok föl. Luke újból vigyorog, de olyan erővel, hogy már attól félek, szétszakad az arca.
- Komolyan rettegek tőle, hogy elmenekülsz, ha meghallod a kívánságomat. - Nyugalmat erőltet magára, és komolyan néz rám.
- Mi volna az?
Luke habozik, aztán kiböki. - Tölts velem egy éjszakát! - mondja mire megdermedek. Vele tölteni egy éjszakát? Egy...egy...egész éjszakát?
- Itt. Velem. - suttogja. - Csak egy éjszaka.
 Kettesben?
Ez az első olyan kérése, ami megdöbbent. Ezt a döbbenetet ő is láthatja az arcomon, mert hirtelen elvigyorodik és így szól:
- Szóval még mindig fogadni akarsz?
- Áll az alku! - felelem határozottan, mire Luke egy észveszejtő mosolyt küld felém, de a szemében látom a huncutságot.
- Ha áll, akkor meg kell pecsételni. - feleli, mire zavarodottan pillantok rá, de időm sincs semmit mondani, a szája forrón tapad az enyémre.Nem ellenkezem, nincs miért, hiszen nem ez az első csókunk.  Inkább hagyom, hogy Luke még közelebb húzzon magához, és beleveszek a édes érzésbe. Érzem, ahogy Luke karjai átölelnek, majd átfordít minket, így én kerülök alulra, ő pedig fölülre, de eközben egy pillanatra sem szakítja meg a csókot.
- Suliba kell mennem. - nyögöm ki fújtatva, két csók között. Csak egy pillanatra szakad el tőlem, hogy válaszolni tudjon, de aztán ismét lecsap rám.
- Kit érdekel? - kérdezi, és érzem, ahogy megragadja a csípőmet.
Igaza van, mégis kit érdekel? Lucas angyal, talán el tud intézni egy nap hiányzást az iskolából. Végül is, ő is az egyik tanárom. Igaz nem tanít nekem matematikát vagy történelmet, de elég sokat megtudtam már az angyalokról, és hasonló természetfeletti lényekről. Mégis ki gondolta volna, hogy a démonok nagy része - amiket egyszer Londonban láttam - valójában ártalmatlan az emberekre nézve? Mindig is úgy hittem, hogy veszélyesek.
Luke csókja elmélyül, majd lassan fölemeli a fejét. Zihálva az enyémnek támasztja a homlokát, lélegzetünk összekeveredik.
- Tényleg suliba kell menned. - jelenti ki váratlanul. Bevallom a lelkem sötétebbik fele másra számított.
- Igen. - felelem bódultan. Elveszi a kezét a hasamtól, és végigsimít a hajamon.
- Én vagyok a jó fiú, ugye? Miattam nem maradhatsz ki az iskolából. - azzal lehengeredik rólam, és föláll, kezét nyújtva felém. Egy pillanatig meglepve bámulok rá, majd megfogom.
- Elvigyelek? - kérdezi miközben végighúzza ujjait zilált haján.
- Nem, kösz. - nyögöm ki. Még mindig a kezemet fogja. Mi volt ez?!
- Elviszlek. Úgy is át kell ugranom Brooklynba.
Elengedi a kezemet, majd a bejárati ajtó mellett fogashoz lép. Leveszi róla a dzsekijét, magára rántja, majd leveszi az enyémet is, és fölsegíti rám. Egyszerűen képtelen vagyok megszólalni, mégis mit kéne mondanom? Pénteken majdnem hagytam, hogy az ellenségem megcsókoljon, most meg Luke-nak engedtem meg ugyanezt Megint.Nem mintha zavart volna, mert igenis baromira jól csókolt! Lehet, hogy az öcsémnek igaza van, és járnunk kéne.
Fölkapom a táskámat a padlóról, ahova érkezésemkor hajítottam, a vállamra veszem, majd felé fordulok. Lucas engem figyel, miközben szórakozottan forgatja a kezében a kocsikulcsát. Néha elgondolkodom, hogy minek egy angyalnak autó? Miért nem repül egyszerűen? Oké, persze azért mert nem láthatatlanok, de New York lakói sok mindent láttak már.
- Indulhatunk, ha gondolod. - mondom neki, mert jobb nem jut eszembe. Erre ő megragadja a tarkómat, és magához húz. Annyira ledöbbenek, hogy csak egy kemény, szenvedélyes csókot érzékelek, aminek túl hamar vége szakad.
- Most már indulhatunk. - jelenti ki vigyorogva, majd kitárja előttem az ajtót. - Hölgyem.
Nagy levegőt veszek, újra ráillantok, majd kivonulok az ajtón. Miközben Luke a zárral ügyködik, én hívom a liftet. Azon gondolkodom, Ronny-nak mennyiben van igaza: tényleg összeillünk Luke-kal? Komolyan úgy festünk, mint egy pár? Mert a tetteink ezt bizonyítják. Különösen a ma reggel. Hogy egyezhettem bele egy éjszakába vele?
Meg kéne beszélnünk a kapcsolatunkat, de még sosem csináltam ilyet, nem tudom, hogyan fogjak hozzá. Te jó ég, muszáj beszélnem erről Luce-vel. Ebben ő a szakértő.
Hat emelet volt még a mélygarázsig, és a csend kezdett kínossá válni közöttünk. Nem tudtam mivel rukkolhatnék elő, ezért megkérdeztem azt, ami a hétvégén a leginkább nyomasztott.
- Luke? Lucifer tényleg létezik? - tudtam, hogy ezzel egy lavinát indítok el, de most nem tudott érdekelni.
- Lucifer? - nézett rám meglepődve. - Miért érdekel ez téged?
- Nemrég olvastam egy könyvben róla, és többet szeretnék tudni a dologról. - a hazugság olyan könnyen jött a számra, mintha nem is lett volna az. - Az Isteni Színjátékban. - tettem még hozzá.
Elképedésemre Luke felnevetett. - Danténak igazán jó képzelőereje volt. Sok minden kitaláció. Bár személyesen nem jártam a Pokolban, de hallottam ezt-azt. - A liftajtó kinyílt, mi pedig elindultunk Luke kocsija felé. Bepattantam a anyósülésre, ő pedig beindította a motort és elindultunk az iskola felé.
- De Lucifer is csak Dante kitalációja? - Nem hagyhattam annyiban a dolgot, muszáj volt többet kiderítenem. Legalább már tudtam, miért kellek annyira Damiannak, de azt nem, hogy miért pont én kellettem neki. És mi közöm van nekem Luciferhez? Úgy éreztem sötétben tapogatózom.
- Nem. - Luke válaszától megrökönyödtem. - Lucifer valóban valóságos személy, angyal. Volt. De a Pokol örök foglya lett, a holtak világa őt magát is felemésztette.
- A többi bukott angyalt miért nem? - Damiant miért nem?
- Mert ők nem kötődtek olyan szinten a Pokolhoz, mint ő maga. Ezért ők még mindig élnek.
- Szóval Lucifer halott?
- Igen.
Minden világos lett hirtelen. Hogy Damian miért akart megölni, hogy miért mondta, hogy segítenem kell őt kiszabadítani. A Pokolban minden halott volt, így Lucifer is. Egyszerűen a foglya lett, és Damian csak egy módon tudja kiszabadítani halott testvérét: az én életemmel. Ha én meghalok, Lucifer újraéled.
És két nappal ezelőtt majdnem sikerült is neki!
Luke leparkolt az iskola előtt, majd adott egy búcsúcsókot. - Jó legyél, Jenny! - mondta vidáman, ahogy kiszáltam.
- Szia Luke! És kösz a fuvart. - A gyomrom összeszorult, ahogy elhajtott, és új kocsi gurult elém. Még nem csöngettek be, de már nem volt hátra sok idő. Mélyet sóhajtottam és megfordultam, hogy bemenjek az épületbe. Jenessa Cox meg tudja védeni magát, még a legaljasabb angyallal szemben is! Kell az a tőr. És el is határoztam, hogy megszerzem.
Ahogy beléptem az osztályba, megláttam őt, ahogy a helyén ül. Még csak rám sem hederített, de engem átjárt a rettegés. Én ezt a srácot pénteken tökön rúgtam! Tökön rúgtam a Halál Angyalát!
Újabb mély lélegzetet vettem, és elindultam a helyem felé.
- Jenny! - hirtelen két ölelő karral találtam szemben magam. - Ne haragudj, hogy nem vettem fel a telefont. - mondta egy bűntudatos hang. Csak ekkor tűnt fel, Izzie. Annyira lefoglalt Damian, hogy nem is vettem észre a legjobb barátnőmet.
- Izzie! - mondtam felderülve, és meg is könnyebbültem, hogy nincs semmi baja. - Hol voltál?
Komolyan attól rettegtem azt válaszolja, hogy Damian tehet róla, és, hogy segítsek neki, mert nem tudja mit csináljon. Hogy zaklatja őt.
- Beteg voltam. - feleli. - De most már jól vagyok, semmi bajom. - megragadja a kezemet, és a padunkba húz. - Mesélj mi volt, amíg nem voltam itt! Mindent tudni akarok! Úgy hallottam van valami közetetk az új sráccal. - bök Damian felé, de a szemében mintha egy csöppnyi pánik bujkálna. Egy pillanattal később már nincs sehol. Ugyan már, Jen, Izette nem titkol semmit sem! És mégis megmarad bennem a a szorongó érzés, amikor róla beszélek a legjobb barátnőmmel.
Nem tudom mit feleljek a kérdésre, így elkezdem valahol. És, ahol lehet kihagyom Damiant.
- Igaz, hogy randiztatok pénteken? - kérdezi Izzie az utolsó óránkon. Még tíz perc volt kicsöngetésig.
Kis híján félreveszem a levegőt, a kérdés hallatán. Hogy mi van? Megrázom a fejem, és rémülten meredek Izette-re. - Dehogy! Nem is mentünk sehova együtt. Mégis honnan veszed ezt?
- Ez a pletyka járja. - vállat von, és kutatóan mered rám. - És hazudsz! Nem voltál otthon pénteken!
- Senki nem volt otthon. - felelem. Csak Jared. - Családi program volt.
- Aha - mindent tudóan bólint, és a szeme sarkából továbbra is figyel engem.
Befejezem a jegyzetemet kémiából, majd mikor megszólal a csöngő, becsapom a füzetemet, és besöpröm a felszerelésemet a táskámba. Csodálkozva veszem észre, hogy Izzie még nálam is gyorsabb volt, táskája már a vállán lóg.
- El kell mesélned mi volt pénteken! - sziszegi oda nekem. - Találkozunk a Dimesban egy kávéra?
Rámeredek. Az előbb úgy viselkedett, mintha nem is ő lenne. Értetlenül meredek rá. - Izzie, jól vagy?
Kisimul az arca, eltűnik az a gonosz szikrázás a szeméből. - Persze. - küld felém egy vidám mosolyt. Ismét a régi önmaga. - Szóval? Mit szólsz? Olyan régen lógtunk már együtt!
- Oké, benne vagyok. - felelem nyugtalanul, műmosolyt erőltetve magamra. Izette mindig kiszúrta, ha csak megjátszom magam, de most jelét sem adta, hogy föltűnt volna neki.
- Akkor találkozzunk ott ötkor. Most mennem kell. - odahajolt hozzám, és adott egy puszit, meg egy ölelést. Viszonoztam, majd intettem neki, még mindig egy kicsit döbbenten.
- Ez meg mi volt? - kérdezte egy hang mellettem. Eddig észre sem vettem, hogy közönségünk is akadt. Úgy látszott Avalon, Luce és Belle is éppen annyira döbbent, mint én.
Lassan megráztam a fejemet, és a kényelmesen csomagolgató Damianra téved a pillantásom. Egész nap levegőnek nézett engem, és meg sem próbált a közelembe férkőzni. Most önelégült pillantással mered rám, majd egy gúnyos mosoly kíséretében kisétál a teremből. - Nem tudom.
De azt tudom, hogy Damiannak van valami köze Izette viselkedésváltozásához. Hirtelen ötlettől hajtva fölkapom a táskámat, és utána rohanok. Elég nehéz Damiant követni a zsúfolt folyosón, d emegpróbálok magamnak utat vágni a diákok tömegében. Szerencsére mindenki a kijárat felé igyekszik, így nincs túl nehéz dolgom.
Odakint arcomba csap a hűvös októberi szél. Vége a szép időnek, a délelőtti napos időt fölváltotta a borongós, esővel fenyegető. Összehúzom magamon a dzsekimet, majd körülnézek a diákok erdejében.
Damian már jócskán messze jár, gyalog indult útnak a Cherry Street felé.
Egy percig sem habozom, utánarohanok, jó pár diákon átgázolva. Ahhoz képest, hogy Damian lassan lépked az utcán veszettül gyorsan halad, ráadásul az sem könnyíti meg a dolgomat, hogy néha beleolvad a tömegbe. Lélekszakadva rohanok utána, amikor kiszúrom a sok színes pulóver és dzseki között az ő szürke pulóverét. Csak akkor lassít, amikor egy kereszteződéshez ér. Majdnem háromszáz méter van közöttünk és a lámpa pont most vált át. Pont most, hogy nekem még gyorsabban kelljen rohannom!
Damian lelép az útra és szinte azonnal elnyeli az úton áthaladni kívánó tömeg. Nem látom már őt.
Hajamat tépi a szél, az, hogy nem húztam be a dzsekim cipzárját, csak akadályoz a mozgásban, ráadásul a cipőfűzőm is meglazult, de még így sem érem el a zöld jelzés végét. Éppen hogy csak a járdaszegély mellett meg tudtam állni. A taxik és személygépkocsik tengerén át, alig láttam a túloldalát az útnak, de így is ki tudtam venni, hogy Damian eltűnt.
Tulajdonképpen nem bántam, hogy elvesztettem őt magát, mert egy terv körvonalai kezdtek kibontakozni a fejemben. Nem is igazán volt hozzá segítségre szükségem. Föltűnt, hogy Damian sosem autóval jár iskolába, hanem gyalog. Egyszerűen csak követnem kell őt, amíg haza nem ér, és máris tudom hol rejtőzködik. És akkor megszerezhetem végre a tőrt, és megölhetem vele Damiant.

T H E 100 • F A N F I C T I O N

Hey, guys!
Először is, bocsánat, hogy így eltűntem, ígérem máskor nem fogok így fölszívódni ilyen hosszú ideig. A kilencedik fejezetet már elkezdtem írni, hamarosan hozom is, ne aggódjatok! :)
Most pedig egy fanfictionnel térek vissza. Nemrég láttam egy sorozatot, amibe szó szerint beleestem, és annyira, de annyira tetszett, hogy gondoltam írok róla egy fanfic-et. :) Tudom van róla könyv is, de én a saját elképzelésemet szeretném megmutatni a világról. Ez az első fanfic-em, úgyhogy jöhet hideg is meleg is. Próbáltam követni a sorozatot, de hű is maradni magamhoz, majd meglátjuk mi jön össze belőle. :)
Addig is kitartást a 3. évadig! :D
Puszi,
Denny





- Clarke Griffin? - az érzelemmentes férfihangra a lány megtorpant. - Kérem álljon a falhoz! - három őr tűnt fel a két lány mögött, kettő pedig velük szemben. Mindegyikük keze a fegyverüket rejtő tokon volt, az egyik őr pedig épp egy bilincset vett elő.

- Mi folyik itt? - kérdezte a szőke lány értetlenül. - Nem csináltam semmit! - úgy fordult, hogy az összes férfit szemmel tudja tartani. A másik, barna hajú lány közé, és a Bárka hideg fémfala közé szorult. Alig lehetett valamivel fiatalabb a mellette álló lánynál, aki megpróbálta megvédeni őt az öt férfitől. Remegve szorította a kezében tartott cserepes fikuszt, amit eddig olyan gondosan nevelgetett a botanikusi vizsgájára.
- Clarke? - szólalt meg elhaló hangon, ahogy az egyik férfi még közelebb jött. - Mit akarnak tőled? Mit csináltál?
Clarke épp csak egy pillantást vetett barátnőjére, de még így is látta a rémületet a barna szemekben. Ha "nem tudom"-mal válaszol, hazudott volna. Nagyon is jól tudta miért jöttek érte az őrök, de meg kellett tennie. Muszáj volt. Az apjáért. Az egész Bárkáért.
- Kérem álljon a falhoz, Miss Griffin! - szólította fel ismét az őr. A lány tudta, hogy nincs értelme küzdenie, hiszen az őrök túlerőben voltak. És itt volt Olena is. A kedves kis Olena, aki soha senkinek nem ártana, és akit valószínűleg sosem lát többé. Nem voltak túl régóta barátok, de ez az idő elég volt arra, hogy megkedvelje a lányt.
Clarke fölemelte a kezét, mire az egyik őr odaugrott hozzá, kis híján fellökve Olenát. Megragadta a lány csuklóit, és rátette a bilincset. Az elektronikus zár pittyent egyet, és a lány tudta, hogy már nem szabadulhat. Csak akkor ha leveszik róla.
- Clarke Griffin, ezzel letartóztatom a törvények megszegésének, és egy árulónak való segítségnyújtás vádjával.
Az őr ismét megragadta a lány karját, aki ugyan küzdött a szorítás ellen, de sikertelenül.
- Clarke? - szólalt meg újra a vékony hang. A szőke lány a hang irányába kapta a fejét, amíg a többi négy férfi körbeállta, és elkezdték a folyosón hurcolni.
- Olena! - kiáltott hátra - Keresd meg anyát! Mondd el neki mi történt!
- Csendet, Miss Griffin! - a bal oldali őr szorítása erősebbé vált a karján. Ennek nyoma maradhat - gondolta Clarke hirtelen.
- Olena, kérlek! - kiáltott ismét hátra, nem törődve a négy őrrel körülötte. Csak a szeme sarkából láthatta, hogy a másik lány bólint, majd magához ölelve a fikuszt, visszafelé rohan, amerről jöttek.
Clarke leejtette a kezéből a rajzszenet. Ennek már három hónapja, és azóta semmi sem változott. Ugyanúgy be van zárva ebbe a hideg fémbörtönbe, amit már lassan az otthonának nevezhet.
A Bárkán minden bűnért - legyen az a legapróbb is - halál járt. De mivel a Bárka egy hatalmas űrhajó volt, így a bűnözőket egyszerűen kirepítették az űrbe. Legalábbis a felnőtt bűnözőket. Akik még nem töltötték be a tizennyolcadik életévüket, börtönbe zártak, amit ők egyszerűen csak Felhőnek neveztek. Nagykorúságuk napján a bűnelkövetők ügyét megtárgyalta a Tanács, és az esetek 99%-ban halálra ítélték őket. Így lesz ez vele is. Árulónak bélyegeztek. Ahogy az apját is. Amiért ki is repítették őt a világűrbe.
Az anyja persze néha meglátogathatja. Neki szabad, hiszen ő az egyik orvos a Bárka fedélzetén. Ő is annak készült. Néha azon gondolkodott, hogy vajon milyen lett volna. Olyan, mint anyja?  Esetleg jobb vagy rosszabb? Lehetett-e volna annyira profi, mint ő? De ez már sosem fog kiderülni.
Az ablakra szegezte a tekintetét. A Föld kéken és fehéren tűnt fel az üveg túloldalán. A Holdat most nem lehetett látni, pedig néha annyira közel volt, hogy azt gondolta, meg is érintheti. De a Földdel kapcsolatban ilyet sosem érezett. Hiszen itt volt az orra előtt, mégis olyan távol.
97 évvel ezelőtt egy nukleáris katasztrófa elpusztította a Földet. Az emberi faj mégsem halt ki. A szerencsétlenség idején 12 nemzetnek volt állomása az űrben kutatási céllal. Majdnem olyan volt ez, mint a Mars-expedíció. Mint az apokalipszis előtt kiderült, a Mars élhetetlen, az ott tevékenykedő szondák mérései alapján. Az ott élő emberek magukra maradtak, mert még nem volt űrhajó, ami visszahozná őket a Földre. Így születtek meg az űrállomások. Közel négyezer ember tartózkodott kint az állomásokon, amikor az apokalipszis bekövetkezett. Először mindegyik a maga módján próbált túlélni, de aztán két állomás összekapcsolódott, amit a többi is követett. Így jött létre a Bárka - a 12 állomás összeolvadásából.
A Bárka kutatói azt mondták a Földnek száz évre van szüksége ahhoz, hogy ismét lakhatóvá váljon. Hogy négy generáció múlva a Bárka lakossága leköltözhet a Földre, hogy újra benépesítse azt.
De a száz évből csak kilencvenhét telt el, és most a Bárka haldoklik. Nem bírja már ki azt a maradék három évet, amit még meg kellene várniuk a visszatérésig. Az oxigénkészlet rohamosan fogy, a Bárkának maximum csak egy éve van hátra. Hiába az újrahasznosított levegő, hiába a földről származó sok növény. Már semmit sem érnek a folytonos javítások és az állandó karbantartás. A Bárkának vége.
Csak három évet kellene még kibírnunk valahogy, hogy lejuthassunk a bolygóra. Hogy friss levegőt szívhassunk. Hogy érezzük a napsütést az arcunkon. Hogy láthassuk a fákat magunk körül. Érezhessük a szél mozgását, és friss vizet ihassunk, újrahasznosított helyett. 
Szép álmok - gondolta Clarke fanyarul, majd ismét kezébe vette a rajzszenet, amit még az anyja hozott be neki. A rajza még nem volt egészen készen. Ez volt a legújabb: a Földet ábrázolta. Az eget éjszaka, szürke, komor esőfelhőkkel, amik lassan eltakarták a Holdat és a csillagokat. A fák meghajlottak a szélben, leveleiket hullajtva.
Clarke ismét nekifogott, és árnyékolást készített a jobb oldali viharfelhőnek. Az most egy súlyos, esőtől terhes óriásnak tűnt, ami éhesen kebelezte be a Hold még látható maradékát.
A többi rajza eltörpült az új alkotása mellett. Ez volt a egyetlen szórakozása. A rajzolás. Az egész cella tele volt madarak, virágok, fák és még sok más festett vagy rajzolt képével. Olyanokéval, amit csak a digitális panelen láthatott az iskolában. Mennyire szerette volna akkor élőben látni őket! Kislányként arról álmodozott, hogy majd lejut a szüleivel a földre, és segít nekik újraépíteni azt.
Az emlék hatására elmosolyodott, és újra a fémre helyezte a rajzszén hegyét. Egy maradat készült rajzolni, ami a vihar elöl menekül.
A cella ajtaja éles sivítással nyílt ki, és két őr lépett be a kis helyiségbe. Clarke azonnal fölpattant, elejtve a szenet a kezéből.
- 319-es rab, álljon a falhoz! - Clarke a fal felé hátrált, de mindvégig szemmel tartotta a két férfit. Már megtanulta, hogy nem éri meg ellenkezni olyan emberekkel, akiknek fegyvere van.
A másik őr, egy fémládát hozott be, és tett le az ágyára. Amikor fölnyitotta, a lány látta, hogy fém karperecek vannak benne.
- Nyújtsa a jobb kezét! - szólította fel az első őr. Clarke elbizonytalanodott.
- Mi folyik itt? Mik ezek? - kérdezte.
- Csak nyújtsa a jobb karját! - ismételte meg az őr, majd megragadva a lány kezét, a másik őr megpróbálta fölhelyezni rá a fémet, de annak apró hegyei nem fúródtak bele a lány bőrébe. Az első férfi fölrántotta a lány ingének ujját, pont abban a pillanatban, amikor az kitépte magát a kezei közül.
- Az órát!
- Nem! - Clarke dühöt érzett. Dühöt és félelmet. - Az apámé volt, nem vehetik el! Nem adom oda!
- Adja ide az órát, 319-es rab! - harsogta az őr, és kihúzta a fegyverét. Clarke viszont tudta mi lesz. Megragadta az őr fegyvert markoló kezét, és teljes erejéből a fal felé lökte, majd megpördült, és nekivetette magát a másiknak. A férfi kibillent az egyensúlyából, elejtve a karperecet.
A lánynak csak ez kellett. Kirontott a ajtón, majd megragadva a fém fogantyút, rácsukta az ajtót a két őrre.
Nem volt túl sok ideje, ezért rohanni kezdett, de alig tett meg pár lépést, földbe - pontosabban fémbe - gyökerezett a lába.
A börtönszinten hatalmas volt a nyüzsgés, mind a hét emeleten tucatnyi férfi járőrözött, egyes őrök rabokat kísértek éppen. Mindenkit egyfelé.
Arra amerre a zsilipkapu is található. Kirepítik őket.
A gondolat hideg zuhanyként érte, és Clarke torkából fojtott zokogás tört fel. Nem! Nem! Nem érhet így véget!
Elengedte a korlátot, amit megragadott, és újból futásnak eredt. A folyosó végén, szemben vele, két őr tűnt fel, kivont fegyverrel. Clarke azonnal megfordult, de döbbenten vette észre, hogy cellájának ajtaja nyitva van, és a két férfi akit bezárt, most felé közelednek.
Kétségbe esett, az egyetlen megoldása az maradt, ha lemászik az alsó emeletre a korláton át. De ki tudja ott mi várna rá? Ide-oda kapkodta a fejét, keresve a kiutat a szűk folyosóról, aminek egyik oldalán cellák sorakoztak, a másikon pedig a rács.
Clarke csak egy pillanatig habozott, majd újra megragadta a rácsot, és átemelte a lábát fölötte. A futó léptek közeledtek, igyekeznie kellett, ha meg akart szökni az őrök elöl. Még mindig volt egy halvány kis reménysugara a túlélésre. Nincs semmi bizonyíték arra, hogy áruló lenne.
- Clarke, állj! - az ismerős női hangra felkapta a fejét. Már majdnem átmászott a rácsokon, amikor észrevette édesanyja felé rohanó alakját. - Mit művelsz?
- Anya? - suttogta Clarke vékony hangon.
- Ne! Maradjanak! - kiáltotta Abby Griffin az őröknek. Piszkos-szőke haja lobogott utána ahogy a lánya felé rohant. Megragadta Clarke-ot, majd segített neki visszamászni a folyosóra.
- Anya mi folyik itt? Hová visznek minket? - Clarke érezte, hogy könnyek égetik a szemét. - Kirepítenek minket igaz? Azért, hogy több oxigén maradjon nektek.
Abby a fejét rázta, és kezébe vette lánya arcát. - Nem, nem, nyugodj meg, Clarke.
- De ezt nem tehetik! Csak egy hónap múlva leszek tizennyolc! Akkor majd fölülvizsgálják az ügyemet, addig nem repíthetnek ki! - érezte, amint megindulnak a könnyek lefelé az arcán. Anyukája odanyúlt és letörölt egyet, majd finoman megrázta a lányt.
- Figyelj rám, Clarke! Nem fognak kirepíteni titeket, érted? Egyikőtöket sem. - Clarke elfordította a fejét, és az alsóbb szinteken lévő őröket bámulta. Rabok keveredtek közéjük bilincsben, mindegyikük csuklóján egy olyan fém karperec volt, mint amilyet neki is viselnie kellett volna.
- Anya! Mi történik itt? Hová visznek minket?
- Clarke! - Abby ismét megrázta a lányát - Kaptok egy új lehetőséget. Mind a százan. Leküldenek titeket a Földre!
- Hogyan? - Clarke úgy érezte, mintha valaki egy hatalmasat vágott volna a hátába. Először nem is érezte a csípést, de aztán szétáradt a hátában a tompa fájdalom. Zsibbadtság lett úrrá rajta, már nem akart küzdeni. - De hát a Föld mérgező! Radioaktív! Meg fogunk ott halni!
- Nem, nem, Clarke. - Abby magához szorította a lányát, átölelte, majd a fülébe suttogott. - A mérések változást mutattak. Így kaptok egy új esélyt. Egy esélyt a túlélésre. Clarke! Vigyáznod kell a többiekre! Mutasd meg nekik a helyes utat!
Abby arca lassan elmosódott Clarke szeme előtt, a fáradtság erőt vett rajta. - Anya?
- Légy óvatos, Clarke! Nem veszíthetlek el téged is! Szeretlek! - Abby ölelése szorosabbá vált, ahogy Clarke előtt elmosódott a világ.  A nyugtatólövedék, amit az egyik őr lőtt ki rá, lassan hatott. - A Föld, Clarke! - suttogta Abby. - Le fogtok menni a Földre.

Season Two • Chapter Eight - Pokolbéli színdarab

Sziasztok!
Huh, hol is kezdjem? Először is nagyon sajnálom, hogy ilyen hosszú ideje nem adtam magamról semmi hírt, pláne, hogy új fejezet sem volt. De most már megvan az összes vizsgám, készen van az iskolai előadásom is, ami rengeteg időmet elvette. Igaz jövő hónaptól kezdve megint nagy lesz a hajtás a suliban is, ráadásul nyelv vizsgázni is megyek, úgyhogy nem tudom hogyan alakul majd az időm, de megpróbálok mindig hozni frisset. :)
Nos, hát akkor itt van az ígért új fejezet(igaz először téli szünetre, aztán március elejére, ezért még egyszer bocsánat) bár ez inkább ilyen leíró jellegű. A színdarab(hogy írjam, hogy ne spoilerezzek?) mintáját nem olvastam, ezért lett ennyire összecsapva, de mentségemre szóljon, hogy megpróbáltam elolvasni! És nem értettem belőle semmit. xD Szóval leginkább a Wikipédiára, a többit meg a fantáziámra bíztam, ezért csak erős idegzetűek olvassák. :D Mellesleg ezt a darabot vettük az iskolában, mikor kitaláltam, hogy elindítom ezt a blogot, szóval a színdarab főhősének köszönjétek, hogy ez a történet megszületett. :D Vagy ne. :)
Ahogy elnézem ma is nagyon értelmes vagyok, úgyhogy inkább Kellemes Húsvéti Ünnepeket és sok locsolót kívánok nektek! :D
Puszi,
Denny

Egy pillanatig átjár a rettegés, aztán elégedett mosoly terül szét az arcomon. Damian úgy gondolja, ez a ruha Luke-hoz tartozik – ahogy én is. És ma ebből nem akar engedni.

Hozzásimulok, de a mosolyomat nem tudom elrejteni.

Damian reszelősen szívja be a levegőt, miközben végighúzza kezét a derekamon, hogy jobban magához szorítson. Átkarolom a nyakát, miközben ő a hajammal babrál.

Nem szól egy szót sem, de elengedni sem akar. És nekem jó ez így.

Egy pillanat múlva azt veszem észre, hogy félrehúzza a nyakamból a hajamat, és lágyan csókolgatni kezdi a bőrömet. Oldalra döntöm a fejemet, hogy jobban hozzáférjen, s közben belekapaszkodom a vállába. Észre sem veszem, hogy lehunyom a szememet, és halkan fölsóhajtok.

Ezt nem lenne szabad! Nem élvezhetem Damian közelségét!

De mégis megteszem. Önző módon kellemesnek találom minden egyes apró csókját, és ez förtelmes! Damian gonosz lény, és mégis annyira tökéletes.

- Be kell mennünk. – suttogja a fülembe. – Kezdődik az előadás.

Kinyitom a szemem. Észre sem vettem, hogy már csak mi vagyunk itt.

A lámpákat lekapcsolták, már csak a bejáratok fölötti fények világítanak.

Damian homlokon csókol, majd megfogja a kezemet, és szorosan maga mellett tartva, a mi páholyunk felé terelget. Félrehúzza a fehér ajtót rejtő vastag, vörös függönyt, majd kitárja előttem az ajtót.

Odabent sötét van, csak a nagyteremben égnek a kristálycsillárok.

A páholyunk kicsi, négy személyes, de csak ketten vagyunk bent. Az erkélyhez legközelebb eső székre ülök le, és kihajolok a korláton.

A színház lenyűgöző:

Mindenhol arany díszítések és csipkék, vörös színek és bársony. Az épület beltere óriási, mindenütt boltívek, és arany kidolgozások futnak végig egészen az üvegkupoláig. Előttünk hatalmas nézőtér nyílik, míg szemben páholyok sora. Jobb oldalamon van a színpad, míg a bal beleveszik a félhomályba.

Annyira nézelődöm, hogy kis híján megfeledkezem Damian jelenlétéről.

- Ugye milyen szép?

Nem akarok neki válaszolni, mégis megteszem.

- Meseszép.

- És még el sem kezdődött az előadás!

Rápillantok, majd le a színpadot eltakaró függönyre. Látom, hogy mozog az anyag, így biztosan hevesen készülődnek a szereplők.

Izgatott leszek. Már alig várom, hogy lássam az előadást. Vajon mit akar nekem Damian megmutatni? Miért olyan fontos ez neki? És mi köze van hozzám?

Hirtelen az összes fény kialszik, és átláthatatlan sötétség telepszik a színházra.

Megrémülök. Mi van, ha ez csapda? Damian akár kelepcét is állíthatott nekem. Mi van ha az egész színház teljesen üres, csak mi ketten vagyunk itt? Vajon ebben az iszonyú sötétségben akar megölni?

Érzem, amint egy kéz fonódik az enyémre, majd lassan a távolba húzza Damian felé. Aztán egy másik kezet érzek, majd közvetlenül a fülem mellől szól:

- Nincs mitől félned.

Próbálok megnyugodni, de nem tudok. Ott motoszkál a fejemben, hogy össze vagyok zárva vele. Vele, Azazellel. És teljes sötétség van. Nem látom őt, és reménykedem benne, hogy ő sem lát engem.

Aztán vörös fény gyúl a színpad irányából, és egy nő lépked a függöny elé.

- Hölgyeim, és Uraim! Megkérném Önöket, hogy szíveskedjenek kikapcsolni a mobiltelefonjaikat; az előadás alatt videót és fényképet készíteni szigorúan tilos. Az előadás két felvonása között tizenöt perces szünetet tartunk. A műsorhoz jó szórakozást és kellemes estét kívánunk!

Döbbenten kapom oda a fejemet. Hoztam én telefont? Úgy rémlik nem.

Damian megszorítja a kezemet, és mormol valamit, amit nem értek.

- Mi? – hajolok közelebb, a vörös fényben alig látom az arcát, majd az is kialszik.

A távolból kék és zöld fény villan, megvilágítva a teret, miközben széthúzódik a függöny. Taps hallatszik, miközben az előadás kezdetét veszi.

Nem törődöm többé Damiannal, csak a színészekre és a darabra koncentrálok.

A színpadon egy erdő van berendezve, egy férfi kóborol benne, miközben régi, alig érthető nyelven beszél. Figyelek, hogy rájöjjek, melyik darab ez, de nem ismerős.

A férfi a színpad elejére jön, majd hirtelen aranysárga fény gyúl, ami elvakítja. Karját szemellenzőként használja, hogy lásson.

Baljóslatú zene hallatszik, majd három sötét alak jelenik meg a színpadon. Egy asszony jajveszékel valahol.

Először azt hiszem, hogy a három ismeretlen, összegörnyedt ember, de tévedek: három vadállat az.

Az egyik árnyéka egy oroszláné.

Eláll a lélegzetem. Egy oroszlán?

A férfi a földre hull, és fölzokog. Meglepően jól játssza a – számomra még mindig ismeretlen – karaktert. Aztán valami ismerős csendül, de nem a színpadról; Damian suttog mellettem.

- „És im, amint meredni kezde lejtőm, egy fürge, könnyü párduc tünt elémbe szép foltos bőrrel, csábosan, megejtőn. S nem tágított utamból tarka képe, inkább elzárta s úgy előmbe hágott”

Damian megragadja az ölébe húzott kezemet, és kinyújtva mutatóujjamat, az egyik sötét szörnyetegre bök.

Kecses testű, vad párduc tárulkozik elém. Mereszti a fogát, vicsorog a férfira, aki elfordul tőle, egyenesen az oroszlán felé.

- „de jaj! a félelem megint leláncolt, feltünvén egy oroszlán szörnyü képe mely emelt fővel közeledni látszott s dühös éhséggel zsákmányát kereste, úgy hogy a lég tőle remegni látszott.”

És az oroszlán ordítani kezdett, olyan hanggal, hogy majd’ beszakadt a dobhártyám. A férfi összerezzent, és újra menekülőre fogta, de elé állt a harmadik fenevad.

- „S egy nőstényfarkas, melynek vézna teste terhesnek tünt föl minden céda vággyal s ki miatt lőn már annyi népnek veszte.”

A férfi mozdulatlanná merevedett, ahogy én is. Honnan tudja ezt Damian? Honnan tudja mi fog történni? Ha ő tudja, nekem is tudnom kell!

- Dante! – szól egy erős hang. Idegen férfi lép a színpadra, furcsa fehér ruhában, ami a földig ér.

A három rettenetes szörnyeteg elhátrál előle, Dante pedig felé fordul.

Tehát ő Dante! Tanultunk róla az iskolában, de nem sokra emlékszem. Mit is vettünk tőle?

Az előadás közben folytatódik, az ismeretlen férfi fölsegíti Dantét, majd int egyet a kezével. Az erdő hatalmas reccsenések közepette eltűnik kétoldalt, mögötte egy hatalmas kapu jelenik meg.

Az idegen férfi megszólal:

- Lásd, Dante, a Pokol Kapuja!

Aztán fölolvassa a kapura vésett feliratot. Ugyanazt a feliratot, amit álmomban láttam a síromon, a vasúti vágány mellett.

Újra előtűnnek az emlékek, és tisztábbak, mint valaha. A Londonban töltött minden egyes percre emlékszem. A találkozásunkra, a tetteire, a céljaira. Mindenre.

Azazel gonosz, és akárhogy is játssza magát, még mindig az ellenségem és meg akar ölni. De miért engem?

Összerezzenek. Ez nem lehet igaz! Miért teszi ezt velem?!

Damian szorosabbra fogja a kezemet, de a tartása laza marad.

- Csak nyugalom, Jenny, még nagyon az elején járunk. – súgja.

- Jöjj, Dante, végigvezetlek utadon, mint kísérőd, s , mint szerelmed követe. – szól az idegen, és átlép a kapun.

Dante egy percig habozik, majd a férfi után átlép a kapun. Egy másodpercig sötétséget látok csak, majd gyertyák halvány fénye lobban, és vulkánkitörés zaja hallatszik. Egy barlangot látok, a talajból forrónak tűnő gőz szivárog, a sziklák izzanak, Dantét pedig kiveri a veríték. Eddig fel sem tűnt, hogy a másik férfi halvány, mintha halott lenne.

Dante hunyorog, tesz néhány lépést előre, mire a gőz eloszlik és egy fekete, és vörös folyó tűnik fel, rajta egy csónakkal.

- A Csónakos! – suttogom elképedve. Hiszen én már láttam őt!

- Az ott az Akherón folyó, melynek nincs vize.

- Hogy érted, hogy nincs vize? – kapom oldalra a fejemet. Hiszen ott van vize, méghozzá olyan poshadt feketés, mint a motorolaj az autókban.

- Azért nincs vize, mert az Akherónban a holtak vére folyik. – feleli Damian vigyorogva.

Nyelek egy nagyot, és libabőrös leszek. Ugye csak viccel?

-A csónakos pedig Kharón. – Kharón? Hát így hívják?

Kharón közben visszautasítja Dantét, nem viszi át a folyón. Dante ekkor a szívéhez kap és összegörnyed, és mikor fölegyenesedik a túloldalon, találja magát. Döbbenten néz körbe, majd a társára, aki hamiskásan mosolyog.

- Üdvözöllek a Pokol Tornácán! – int körbe kezével. Elhúzom a számat. A Pokol Tornáca nem is így néz ki!

Lebegő alakok áttetsző hada borítja a végtelenséget. A Pokol Tornácát egy nagy üres köves pusztának ábrázolják, mintha egy szikla tetején lennének. A repedésekben apró sárga, fénylő valamik csordogálnak, ami szerintem láva akar lenni. Úgy ítélem itt is forróság, van.

A szikla túloldalán egy kőkapu van, ami felé most a két főszereplő elindul.

Odaát folytatódik a pusztaság, de az ég szürkés vörössé változott, a távolban hegyek láthatók, az alakok pedig fehér ruhát viselnek, és elhervadt vörös rózsákat hullatnak maguk után. A lelkek egy csoportba gyűlnek, nem szállingóznak szerteszét. Az egyik halott asszony lelke Dantéhoz száll, és a kezébe ejt egy elhervadt rózsát.

- A szerelmesek halottjai. – fordul hozzám Damian. – Itt van Kleopátra, Akhilleusz, sőt még Trisztán is!

- Honnan tudsz te róluk? – súgom vissza, de alig figyelek közben rá.

- Művelt vagyok. Még nem mondtam? – vigyorog rám a félhomályban.

Morgás és vonyítás hallatszik a színpad felöl, és mikor odapillantok egy háromfejű kutyát látok. Olyan, mint a Harry Potterben, csak ez a szörny rosszabb.

Az idegennek sikerül megnyugtatnia a kutyát, de mikor túljutnak rajta, hatalmas robaj hallatszik. Megrémülök, keresem a hang forrását: csak nem ágyú volt?!

Aztán villog valami, és zápor támad a színpadon.

Damian nevet. – Ez csak a vihar, nyugi. Nézd a torkosokat, mind kidőltek a sok falástól! – mutat a földön fekvő lelkekre.

- Az igazi Pokolban is hasonlóak ám. – jegyzi meg vidáman, szeme csillog a színpadi lámpák fényében.

A következő kapun túl egy hegyet látok. Egy csapat jól öltözött ember egy hatalmas sziklát próbálnak a hegy tetejére felgurítani, de a gravitáció erősebbnek bizonyul, és a szikla visszagurul. A férfiak lehorgasztják a fejüket, és a hegy lábához visszaballagva, újra és újra megpróbálják, de sosem sikerül nekik.

Dante és kísérője továbbmennek, és a hegy mögül előtűnik egy irdatlan magas torony. Olyan, mint a világítótornyok, csak ennek a tetején reflektor helyett, körben jelzőtüzek vannak. Ezek fénye nélkül nem látnám a két utazó előtt elterülő széles fekte folyót, mely néha-néha fölizzik, és kikap belőle egy-egy kar.

Újabb csónakot és Csónakost pillantok meg. Dantéék beszállnak a ladikba, mire az azon nyomban elindul; a csónak közül vörösen izzó, dühödt arcú lelkek kapnak a két utazó után, hogy lehúzzák őket magukhoz.

- Mégis hány Csónakos van? – kérdezem Damiantól, aki épp a kezemmel játszadozik, mintha untatná az előadás.

- Szerinted hányan halnak meg naponta? Nem lehet egy, akkor hatalmas sor állna a Pokol kapuja előtt. – vigyorog rám.

A folyó túloldalán egy város vastag, acélszürke kőfalai tűnnek elő. A városon belül hatalmas tornyok látszanak, füst száll fel; a város vörösen izzik, mintha futótűz pusztítana. A város vaskapuja kitárul, és a vörös izzásból lelkek és angyalok tömege tűnik elő, fejszékkel, csákányokkal, kardokkal, és őrjöngve indulnak meg az érkezők felé.

Tágra nyílt szemmel figyelem mi történik:

Dante az arca elé kapja a kezét, és elhajol, de ahogy a zúgolódó nép hozzáérne, homokká válnak és tovaszállnak a folyó felé a széllel.

Dante és kísérője belép a városba, és szinte azon nyomban maguk mögött is tudják azt A vaskapu, bezárul mögöttük, és nem nyílik ki többet. Előttük pusztaság terül el, feketés barna föld, melyet vérpatakok kereszteznek. Dante és kísérője átlépnek rajtuk, majd egy erdőben találják magukat. A fáknak nincsenek lombjaik, kopaszok, mintha tél lenne. Dante vezetője letör egy gallyat, mire a fa vérezni kezd.

- Öngyilkosok. Mind megkeseredett lelkek. - nyomja Dante kezébe az ágat.

Dante eldobja az ágat, mire a táj megváltozik. A fák eltűnnek, sivatag jelenik meg, a homok gőzölög, időnként még fel is lobban.

Váratlanul szikrázni kezd a színpad, mintha kigyúlt volna, tűzgolyók hullanak alá az égből, fölrobbantva az egész tájat. A lelkek a homokba vetik magukat, de azon nyomban ordítani is kezdenek, testük megperzselődik, majd lángra kap, és lassan elég. Nem marad más belőlük, csak füst, ami fölszáll, és keveredik a tűzgolyók parázsával.

Alig hiszek a szememnek, mikor a füstből és az izzó darabkákból újraformálódnak, a tűzeső eláll, majd pár perc után újra kezdődik az egész.

Robaj hallatszik, Dante megfordul, leveti magát a színpadról, ahogy egy tűzgolyó ott csapódik be, ahol az előbb állt.

Hátrahőkölök; azok a lángok igaziak! É eltaláltak vele egy színészt! Hiszen ezek nem normálisak!

Tátott szájjal figyelem, ahogy a lángok kialszanak, és ismét sötétség lesz.

Oldalról mozgást érzékelek, de még mindig annyira bódult vagyok, hogy alig fogom föl. Aztán valaki megrángatja a karomat. Damian.

- Ha? – fordulok felé.

- Gyere édesem, vége az első felvonásnak. – mondja és föláll a székéből.

- Mi? – Édesem?!

- Gyere, menjünk ki! Biztos ki akarsz egy kicsit mozdulni.

Fölállok; közben fölkapcsolódtak a nézőtéren a csillárok, a nézők zsongani kezdenek, és kifelé tódulnak.

Damian maga mellé húz, és átkarolja a derekamat.

- Talán folytathatnánk, amit elkezdtünk. – bújik oda hozzám.

Torkomon akad a szó. Amit elkezdtünk? Nem kezdtünk mi el semmit! Gyerünk, Jen, talál ki valamit!

- Ki kell mennem a mosdóba.- mondom és elindulnék, de nem enged.

- Elkísérlek. – feleli, és kinyitja előttem az ajtót. – Kell egy kis mozgás, elvégre másfél órán át ültünk.

Bólintok és kilépek az ajtón. Odakint nagy a nyüzsgés, jönnek-mennek az emberek, és én szememmel a női mosdó ajtaját kutatom.

- Gyere, édes én tudom, hol van.

- Micsoda? – hökkenek meg. Damian tudja, hol van a női mosdó?

- Mit micsoda? Nem te vagy az első nő, akivel eljöttem színházba.

Hogy micsoda?! Mégis hány áldozatodat hoztad már el? – akarom kérdezni, de inkább csak meresztgetem a szememet, és tartom a tempót.

A női mosdó a pincében van, ha egyáltalán lehet egy színháznak pincéje. A lényeg, hogy a földszint alatti részen, és nagyon sokan vannak. Bár van vagy húsz fülke, és mind nagyon tágas mégsem megy túl gyorsan a dolog.

Hosszú percekig várakozok, mire bejutok egybe. Szerencsére Damian kinn marad az előtérben, így lehet egy nyugodt lélegzetem. El sem hiszem, hogy kibírtam mellette másfél órát! És azt hiszem még egyszer ennyit, ki kell.

Bezárkózom a fülkébe, ami nagyon tágas és tiszta. Mindenütt fehér csempe, és márvány padlólapok. Sőt még akasztó és tükör is dukál. A csaphoz megyek, és a tükörben vizslatom magam.

Leginkább egy ijedt kislányra emlékeztetek, akire vadászik a cukros bácsi. Mély levegőt veszek, és kihúzom magam. Gondolj a tervre Jen, szedd össze magad! Ne hagyd, hogy rád ijesszen!

Mikor készen vagyok, kilépek a fülkéből, és oda megyek, ahol elváltam Damiantól. A falnak dőlve vár rám, fekete haja a szemébe hullik, testtartása laza. Inkább hasonlít, egy fiatal felnőtt rocksztárra, mint a Pokol Urára. – Készen vagyok. – lépek elé egy ragyogó mosollyal. – Mehetünk?

Büszke vagyok színészi képességeimre, és a tökéletes álcámra. A magabiztosság jó húzás volt, legalábbis ezt olvasom ki Damian szeméből.

- Gyönyörű vagy. – suttogja áhítattal, mintha tényleg tetszenék neki. Újra rámosolygok, és felé nyújtom a kezemet. Damian a karon fog, és szorosan hozzám simulva visszavezet a páholyunkba.

Épp hogy leülünk, már el is kezdődik az előadás.

Széthúzzák a függönyöket, és a megperzselődött ruhájú, de ép Dantét látom. Egy kígyótestű emberarcú lény előtt kuporog. A tüzes homoksivatag eltűnt, az egész jelenet egy folyóparton játszódik. A parton emberek ülnek, nyakukban táskával. Egyes táskákat, oroszláncímer díszit, másokat lúd, a többit disznó.

- Ezek az uzsorások. – szólal meg ismét Damian.

Közben Dantét és társát átviszi a szörnyeteg a túlpartra, ahol vezetője elmondása szerint a Rondabugyrod található.

Az első bugyorban ördögöket látok: vörös testű, bikaarcú embereket, akinek szarvak nőnek ki a fejükből. Kezükben hosszú ostor van, azzal csapdossák a megkínzott lelkeket. Először nem látok rajtuk semmi különöset, de aztán észreveszem, hogy mindegyikük meztelen.

Elkerekedik a szemem: komolyan vállalták ezt a színészek?

Dante és vezetője továbbmennek egészen egy hídig. A híd a következő bugyor fölött vezet át, ahol a lelkek barna iszapban fulladoznak. Tulajdonképpen ez a bugyor egy kráter, melynek oldalán barna vízesés zuhog a tóba.

Damian mellettem fölnevet.

- Még mielőtt azt hiszed, az nem víz vagy iszap. – jegyzi meg.

Ledöbbenek, bele se merek gondolni, hogy mi lehet az. Ráadásul Damian ezt még szórakoztatónak is tartja!

A híd végén egy barlang szájához érnek a színészek. Ahogy belépnek, egy tágas magas mennyezetű teremben találják magukat. A lelkek odafönn a mennyezeten kőlyukakba vannak beszorítva, testük mellett néha lángok csapnak ki a nyílásokon át.  Dante döbbenten nézi őket, de társa továbbrángatja.

A következő jósnőket és jövendőmondókat látok, amint hátrafelé mennek. Egyesek a talajon vergődnek, és a kő, mint az iszap lassan beszippantja, majd kiköpi őket, csak, hogy újra elnyelhesse a testeket.

Dante továbbmászik a réseken át, és a következő bugyorba ér. Itt is ördögök vannak, olyanok, mint az elsőben, csak most ostor helyett vasvillák vannak a kezükben.

Az ördögök óriási fekete üstöket állnak körben, melyek alatt tűz ég, és bennük szurok bugyog. Ezekben szenvednek a lelkek, miközben az ördögök a vasvillákkal szurkálják őket, mint valami pecsenyekacsát.

Fölfordul a gyomrom; bár nem számítottam másra a Pokollal kapcsolatban.

A következő bugyorban először semmi visszataszítót nem veszek észre. Az emberek aranyozott, hímzett ruhákban járnak, de meggyötörtnek, fáradtnak tűnnek. Mintha mázsás súly húzná a vállukat.

- Ők kik? – suttogom Damiannak.

- Ők a képmutatók. Láthatóan semmi bajuk, vígan élnek, de az aranyozás alatt, ólomból készült a ruhájuk. Ezért néznek ki így. – válaszolja.

Dante közben a következő barlangba lép, de ahogy leteszi a lábát, egy hatalmas kígyó felé kap. Az egész terem tele van mérges kígyókkal, amik tépik, szaggatják a holt lelkeket. Azok lassan elporladnak, de mindig újjászületnek, így szenvedésük sosem ér véget.

Ahogy Dante a következő folyosóra lép, lángnyelv csap fel előtte. Sikoly hallatszik, a tűzben egy ember teste porlad hamuvá. A tűz kialszik, a lélek újjáéled, de a tűz ismét elemészti.

- Ilyenek tényleg vannak a Pokolban? – kérdezem háborgó gyomorral.

Damian rám sandít, majd újra megragadja a kezemet, és simogatni kezdi a bőrömet.

Ez azt jelenti, hogy lesz ennél rosszabb is?

És igazam lett: a következő bugyorban testek hevernek mindenfelé, vérben, sárban összefagyva. Mindannyian ordítoznak, elborzadva nézik saját magukat: testük szétvágott, felnyitott, kilógnak a belső szerveik.

Mély levegőt veszek és lehunyom a szemem.

- Ez borzalmas! Miért akartad hogy megnézzem?

- Css! – csitítgat Damian. – Csak figyelj!

Rámeredek, de nem reagál. A színpadot figyeli.

- Mindjárt itt a legérdekesebb rész. Ami miatt eljöttünk.

Odapillantok. Dante épp valami eltorzult emberek között lépked. Sebesültek, véreznek, sebeik elfertőződtek, rühesek. A lelkek tépik, szaggatják saját magukat, de nem tudnak megszabadulni tőlük.

Komolyan kezdem úgy érezni, hogy kidobom a taccsot. Hogy voltak képesek ezt a szörnyűséget színpadra vinni?

- Íme Dante! – szólal meg az idegen férfi. – A Pokol közepe. – lép ki a barlangból, egy ijesztően sötét, jéghideg helyre. A talaj nem más, mint befagyott víz, melynek közepén egy apró szárazföld található. A sziget közepén egy kút magasodik a szürkeségben.

Dante elindul felé, de megtorpan.

- Hát te nem jössz, Vergilius? – néz vissza kísérőjére.

Vergilius! Hát persze! Hogy nem jöttem rá? Hiszen ez az Isteni színjáték! De miért akarta megnézettetni velem ezt Damian? Elolvashattam volna a könyvet is.

- Itt el kell, váljunk, drága barátom. – szól, és enyhén meghajol Dante felé. Dante viszonozza, majd kút felé fordul.

A kút mélyén zavaros víz van, kívülről egészen halvány, szinte tejszerű, a közepe felé sötétedve egészen a feketéig. Minden színű vízben lelkek fuldokolnak, egészen fehér, összefagyott emberek. A fekete vízben egy három kutyafejű szörnyeteg ordít siralmasan. Hatalmas denevérszárnyaival csapkod, miközben három embert marcangol.

A keletkezett örvény olyan erős, hogy befagyasztotta a kút vizét, így senki sem szabadulhat onnan.

- Lucifer! – szól Dante – Ki egykoron a legszebb angyal voltál, most a legszörnyűbb ördög vagy. – int felé, aztán megkerüli a kutat, és elsétál a távolba.

Nem értem hová tart, hiszen nincs más csak végtelen jég és hóvihar, de egyszer csak feltűnik egy lék a jégen. Dante megáll előtte, majd mély levegőt vesz és beleugrik, mire elsötétedik a színpad. Dante kijutott a Pokolból. Vajon nekem is menne?

A nézősor felől taps hallatszik, meggyulladnak a lámpák, és a szereplők – hű, mennyien vannak! – mindannyian a színpadra tódulnak, hogy meghajoljanak.

Én viszont mozdulni sem bírok, csak ülök ott némán. Ez volt az a nagy darab, amit Damian meg akart nekem mutatni? Mi volt olyan érdekes benne? Hiszen nem tudtam meg belőle semmit!

Damianra pislogok, aki visszafogott eleganciával tapsol, mint a 19. századi urak. Rám pillant.

- Tetszett, édesem? – még a hangja is olyan.

Bólintok, és én is tapsolni kezdek. A közönség hamarosan föláll és szállingózni, kezd, mire követem a példájukat és én is fölállok.

Damian előzékenyen maga elé enged, de végig a hátamon tartja a kezét. Az úr, aki elvette a kardigánomat, visszasegíti rám, majd kezével az utat mutatja.

Damiannal nem szólunk egymáshoz, míg végigmegyünk a folyosón, le a lépcsőn, át a hallon az épület elé. A hölgy, aki fogadott bennünket megérkezésünkkor – szemernyit sem titkolva – végigméri Damiant. És mintha ez hízelegne neki.

És engem ez mégis miért érdekel?!

Kilépek a hűvös levegőbe, és összehúzom magamon a kardigánt, mire Damian azonnal odakap.

- Ne takard el a bájaidat, édesem, had lássa mindenki, hogy kivel érkeztem! – azzal fogja és széthúzza rajtam a ruhadarabot, láthatóvá téve vörös ruhámat.

- Nem akarok megfázni, Damian! – De aztán eszembe jut, hogy csak addig kell mutogatnom magam, míg megérkezik a limuzin.

Damian levezet a lépcsőn, majd az órájára pillant.

- Elmúlt éjfél. Milyen kár, hogy a limuzin csak éjfélig volt az enyém. – húzza el a száját, majd hirtelen vigyorogni kezd. – Sétáljunk!

Megragadja a kezemet, majd magával húz a Broadway élettől lüktető szívébe.

- Miért nem fogunk egy taxit?

- Az nem lenne hozzánk illő. Amúgy is szép este van.

- És milyen hideg! – morgom, és a kardigánom után kapok, de Damian elrántja.

- Ne olyan hevesen, kiscicám! Had mutogassalak egy kicsit! – élcelődik velem.

Úgy döntök szó nélkül, hagyom, és duzzogok egy ideig. Annak ellenére, hogy didergek, belülről fűt az indulat és a düh.

A Broadway-en jönnek mennek az autók, és a taxik, és nekem minden vágyam leállítani egyet, hogy elmenekülhessek végre. De nem vagyok gyáva, én nem menekülök el.

Belekapaszkodom Damianba, és közelebb húzódom hozzá.

- Miért akartad megnézni ezt a darabot? Mert az otthonodról szól?

Damian arcán megrándul egy izom.

- A Pokol nem az otthonom! – morogja.

- Akkor hol van az otthonod?

- Nem jöttél rá, hogy miért nézettem meg veled? – hagyja figyelmen kívül a kérdésemet.

- Nem. – aztán elgondolkodom. – Lucifer miatt? Gondolom nem azt akartad, hogy megnézzem milyen a Pokol Dante elképzelése szerint.

Damian bólint, miközben lefordulunk a Broadway-ről.

- Szóval Lucifer miatt. – állapítom meg. – De miért olyan fontos ő neked? És mihez kell a segítségem?

Damian hallgat.

- Vele kapcsolatos? – kérdezősködöm tovább. Újból bólint.

- Miért nem tudsz válaszolni? – kezdek bedühödni. Mi a fenének rángatott el ide, ha most nem ad választ a kérdéseimre?

Damian nagyot nyel, és megáll az üres utcában. Már csak pár saroknyira vagyunk a mi utcánktól. A kis mellékutcába beszűrődik a forgalmas sugárutak zaja.

Kezdek félni, általában az ilyen sikátorokban rablók, és gyilkosok lesnek az áldozataikra. Most az egyszer nagyon remélem, hogy Damian hazakísér.

- Igen, Luciferrel kapcsolatos. – feleli, de nem mond mást. Újra kézen fog, és elindul, de nem mozdulok. A sötét ablakok fenyegető szemekként néznek ránk, és úgy érzem valaki, figyel. Rettegés jár át, amibe beleremegek.

- Mi az? – fölvonom az egyik szemöldökömet, és közelebb lépek hozzá, szinte hozzábújok. Átkarolom, és fölnézek rá. – Hogyan segíthetnék, ha nem mondod meg?

Lenéz rám, és ő is átkarol, majd magához szorít. Tekintetünk találkozik, és összekapcsolódik. – Szóval segíteni szeretnél? Igazán?

Most én nem válaszolok, csak várom, hogy folytassa.

Damian előre lép egyet, én pedig hátra, és így nekihátrálunk a mellettünk lévő ház tűzfalának. Érzem, amint a hátam a jéghideg téglákhoz ér.

- Szükségem van rád, Jen. Jobban, mint valaha. – suttogja. Homloka az enyémhez ér, de tekintete nem engedi el az enyémet. – Csak te vagy rá képes. Annyi ideje várunk már rád. Olyan régóta kereslek már, és végre itt vagy. Azt hittem, ha meghalsz, azzal megoldódik a dolog, de ez koránt sem ilyen egyszerű. – mondja, és homlokon csókol.

- Szóval már nem akarsz megölni?

- Sosem akartalak. De muszáj segítened. Muszáj lejönnöd velem a Pokolba. – mondja.

Megdöbbenek. Mégis meg akar ölni! Ez az egész csak színjáték, itt az életem a tét! De nyugodtan kell maradnom, el kell hitetnem vele, hogy hajlandó vagyok rá.

- Hogyan?

- Nem fog fájni. Csak lejössz és segítesz nekem. Csak annyi kell, hogy kiszabadítsd Lucifert. Megteszed nekem?

- Miért? – a hangom már alig hallható.

- Ő a családom. És olyan régóta raboskodik már. Te vagy az egyetlen, aki kiengedheti Jen. Szabadítsd őt ki! Tedd meg, és sosem látsz viszont. Se te, se a családod.

Én? Miért csak én engedhetem ki? Milyen kapcsolat van köztem és Lucifer között? Egyáltalán létezik ez a Lucifer?

- Szállj alá velem! – kérlel, szeme könyörög, ajka vészesen közelít.

- Hogyan? – teszem fel újra a kérdést.

Most már nem válaszol. Látom a szemében, hogy cselekedni készül.

Damian meg akar csókolni!

Csak pár milliméter választja el ajkunkat egymástól, arcunk összeér, egymás levegőjét lélegezzük be. Érzem az illatát, és a testéből áradó meleget.

Hogyan? Hogyan? – csak ez a kérdés jár a fejemben. És akkor megvilágosodom. Hogyan, ha nem a csókjával? Damian csókja, egyet jelent a halállal. Így akar a Pokolba vinni, most azonnal. Ez volt hát a cél.

Még mielőtt felfognám, hogy mit teszek, fölrántom a térdemet, és ellököm magamtól Damiant. Látom még, amint összegörnyed, és levegő után kapkod, de azon nyomban futásnak is eredek. És nem nézek vissza többet.