Gondoltam hozom a frisset így szombat este, had örüljenek a népek. Sajnos eddig nem volt túl sok időm írni, osztálykirándulás, el is utaztunk így aztán félbemaradt a fejezet. Általában este írtam, elég fáradtan így nem tudom milyen lett, talán kicsit erőltetett is lett.
Miközben írtam, ezt a dalt hallgattam.Nekem nagyon tetszett, hallgassátok meg ti is!:))
A dal
2010.
Július 25.
Nem vagyok egy vallásos ember, de most már komolyan el kéne
mennem egy templomba gyónni. Vagy egy ördögűzőhöz, hogy kikergesse belőlem a
gonoszt. Vagy csak szimplán egy pszichológushoz.
Arra, hogy már harmadszorra álmodom ugyanazzal a hellyel,
nem mondhatom, hogy pusztán véletlen!
De aztán még a pap megkérdezné, hogy miért mentem oda? És én
válaszoljam azt, hogy meggyónni bűneimet, mert beütött a mennykő és elment a
józan eszem? Mondjam azt, hogy láttam a Halál Angyalát, aki megpróbált megölni?
És amire mindenki azt mondta, hogy csak leestem a lépcsőn?
Fogadni mernék, hogy azonnal orvoshoz küldene! Vagy egy
elmegyógyintézetbe.
És akkor a pszichológus szépen végighallgatna, én meg
elmondanám neki, hogy mit éltem át Damian-nal, a rózsával, az álmokkal, és,
hogy mi történt a Madame Tussauds-ban. És ő bólogatna, és kedvesen mosolyogna.
Majd fölírna szépen nekem egy gyógyszert, és azt mondaná, hogy nagyon sokat
kell pihennem és terápiára járnom. Aztán pedig sürgősen fölhívná a szüleimet!
Kinek lenne az jó? Mert nekem nem!
Akkor most mondja meg nekem valaki, hogy mit tegyek! Mi a
lószart tegyek?
Csak ne mondja nekem senki, hogy szokásos rémálom, hogyha az
embert megsütik álmában!
Beszélnem kell Damian-nal! Azóta vannak rémálmaim, mióta
ismerem őt!
De mégis, hogyan tegyem meg ezt? Tegnap nem láttam.
Tegnapelőtt is csak...
Ó, Istenem! Mit tettél velem?
Fölemelem a kezem és végigdörgölöm vele az arcom. Csak ekkor
jut el a tudatomig, hogy borzasztóan fáradt vagyok, és rémesen fáj a fejem. Nem
is csodálkozom ezen, ilyen éjszaka után képtelenség kipihenten ébredni.
A lehető legnagyobb csendben kikászálódom az ágyból és
megpróbálok fölállni, de visszazuhanok az ágyra. Úgy érzem, forog velem a
világ, hihetetlenül szédülök, mindenhol csillagokat látok. Belekapaszkodom a
takarómba és várom, hogy elmúljon, de nem akar szűnni.
A fejem zúg, és iszonyatosan sajog, végtagjaim elgyengültek,
és nincs erőm, hogy kimenjek a mosdóba. Mikor megérintem a fejemet, egy méretes
kinövést érzek. Mi a franc ez..?
- Izette! – nyögöm, de nem mozdul.
- Izzie, kelj fel! – szólongatom. – Belle!
Újból megpróbálkozok felkelni, de csak még jobban forog
velem a világ. Belekapaszkodom az éjjeliszekrényem sarkába, és közelebb húzom
magam. Megtámaszkodom mindkét kezemmel, de úgy érzem az ájulás, környékez.
- Izette! Izette, ébredj! Izzie! Belle, keljetek fel! –
zihálom. Teszek Izette ágya felé egy lépést, és égő szemeimmel látom, hogy
aprót mozdul, majd álmosan felém, fordítja a fejét.
- Izette! – nyújtom felé a kezem. Már csak néhány centi
választ el tőle, de egyre sűrűbb a köd a szemeim előtt, a zúgás a fülemben
erősödik, és a szoba túlsó végében a bútorok elmosódnak. Barátnőm halálra
rémülve néz rám, mint aki szellemet lát, majd föltérdel és felém, kap...
- Nem vagyok jól – suttogom mielőtt az ágyába, zuhanok...
A sötétség fekete örvénye magával ragad, és egyre mélyebbre
húz. Hihetetlen sebességgel zuhanok, hogy már hányingerem lesz, és levegőt is
alig kapok. Valami iszonyatosan nehéz nyomja a mellkasomat, olyan, mintha a
fejembe ezer szöget vertek volna, a szemeim szárazak és égnek, és olyan
nehéznek érzem az egész testemet, mint egy darab sziklát.
Sikítani, ordítani, hisztizni akarok, hogy szűnjön a kín,
pedig nem érzek, csak a fejemben fájdalmat. Valahol mélyen, tudat alatt. Mégis
ez rosszabb, mint a fájdalom, és egy egyszerű rosszullét. Ez valami teljesen
más.
Szabadulni próbálok a hurrikán fogságából; megmozdítom nehéz
fejemet, de csak villámok kezdenek cikázni előttem, úgyhogy inkább lehunyom a
szemeimet, és hirtelen megszűnik minden.
Csak a lüktető fájdalom és a mardosó rosszullét marad.
Valami jóleső, valami nedves van a homlokomon, ami
borzasztóan hideg! Szinte már fáj, ahogy hozzá ér érzékeny bőrömhöz.
Föl akarom kapni a kezem és lerántani magamról, de nincs
hozzá erőm. Még ahhoz sincs elég, hogy kinyissam a szemem.
- Jen? – hallom a suttogást mellőlem. Izette az, ez az ő
hangja!
- Szerinted magához tért? – kérdezi Belle.
- Úgy látom, ébredezik. – feleli egy harmadik.
- Talán, hagyni kéne pihenni. – mondja Luce.
Megpróbálom kinyitni a szemem, de ismét kóvályogni kezd a
fejem, és csak egy nyögésre telik az erőmből.
- Jenny? Jól vagy? – hallom az aggódó hangokat.
- Avalon? – magam is meglepődöm azon, hogy milyen
cérnavékony a hangom.
- Igen? – furakszik közelebb.
- Ne hívj Jenny-nek! – suttogom, mire fölnevetnek.
- Szóval nincs komoly bajod, édes? – érdeklődik Luce.
- Mondhatom alaposan rám, hoztad a frászt reggel! – kezdi
Izette, és gyengéden megfogja a kezemet, mire sikerül résnyire kinyitnom a
szemem. Lassan kezd visszatérni belém az élet. – Úgy megijesztettél! Olyan volt
az arcod, mint egy halotté...
- Nézzétek! Még most is olyan! – szól közbe Avalon és fölém
hajol.
- Jajj, hagyd már te hülye! Nincs is most másra szüksége,
mint a fárasztásodra. – üti vállba Izzie, mire ismét nevetni kezdenek.
- Bocsi, Jen. De azért jól áll.
- Avalon! – kiáltanak a lányok, mire újból rám tör a szörnyű
érzés.
- Halkabban... – nyöszörgöm.
- Bocs, Jenessa. Szóval ott tartottam, hogy alaposan
berezeltem, mikor megláttam a képedet. Falfehér voltál, és olyan csapzott, mint
egy esőben ázó kutya. – Izette kedves szavaira halványan elmosolyodom.
- Örülök, hogy tetszettem.
- Igen! – bólint és folytatja. – Jézus! Le sem tudlak írni
szavakkal. A szemeid teljesen feketék voltak, mint egy mély kút feneke.
- Mint akit megszállt a gonosz. – veti közbe Avalon.
- Csss, Avalon! És tántorogtál, alig tudtad tartani
magad...ha nem zuhanyoztál volna két hete, és szakadt ruhában lettél volna,
komolyan azt hiszem, hogy eljött értem a csaj a Körből! – nevet, mire újból
elmosolyodom.
- Szóval, kábé úgy szokásosan festettél. – bólint Avalon.
- Köszi, Ava! Én is szeretlek ám téged. – vigyorgok
bágyadtan.
- Szóval, bejött a szállodadoktor és azt mondta a mai napot
mindenképp ágyban, kell töltened. Megerőltetted magad.
- Hogy erőltette volna már meg magát alvás közben?
- Elfelejted, Avalon, hogy tegnapelőtt két emeletet gurult a
lépcsőn! És a tegnapi napot végigcsinálta.
- Mrrr. Jó, akkor én be is fogom!
- Az a baj, hogy nem pihentem? – kérdezem.
- Az, drágaságom, az! Úgyhogy ma pihi van. És talán holnap
már velünk jöhetsz. Mrs. Morison azt mondta, soha többet nem engedi, hogy
velünk jöjjön bárki is ekkora esés után.
- Igaza volt.
- Igen. De nekünk mennünk kell. A busz nem vár – áll fel az
ágyamról Luce.
- Akarod, hogy maradjunk?
- Nem engednék. Tudod, Izette, már megkérdeztük egyszer az
orvost.
- De nem kell neki szót fogadnunk! – tudtam, hogy ebből vita
lehetne, ezért még idejében félbeszakítottam.
- Elég! Menjetek csak. Én úgyis átalszom az egész napot.
- Biztos, ne maradjon itt valaki?
- Biztos.
- Hát jó. – áll fel Izzie csalódottan az ágyamról. – Akkor
jó legyél, és tessék pihenni, nem pedig rohangálni!
- Rendben. – mondom és figyelem, ahogy sorban kimennek,
közben pedig mindenfélét ordibálnak búcsúzásképp.
- Sziasztok! – intek, mikor már csak Izette marad. – Izzie?
- Mégis maradjak? – perdül meg.
- Csak kérdezni akarok valamit.
- Kérdezz.
- Mi volt a Madame Tussauds utolsó termében, a sarokban?
Ahol szabad programot adtak nekünk?
- Hmm. – fintorog. – Talán egy márványlépcső fölfelé. Nem
emlékszel? Azzal a szép díszítéssel, ami a falban is folytatódott.
- Nem
- Nagy kár, de azt hiszem le is fényképezted. – ennél a
mondatnál nagyot dobban a szívem.
- Tényleg?
- Igen!...biztos ne maradjak itt?
- És akkor ki nézi meg helyettem Londont, he?
- Akkor megyek. – mosolyog. – És készítek képeket – kapja
fel a saját gépét. – Aztán jó legyél!
- Az leszek, szia, Izzie! – intek, és megvárom, míg csapódik
az ajtó, majd az oldalamra fordulok, és addig kotorászok, még el nem érem a
gépemet.
Bekapcsolom, és lázasan kutatok a kép után. Mikor megtalálom
az első képet, ami a Madame Tussauds-ban készült, elmosolyodom.
A csoportkép Daniel Radcliffe-fel.
Pár percig nézem, és azon gondolkozom, hogy igaz volt-e? Úgy
volt-e ahogy emlékszem, vagy hazudnak az emlékeim? Aztán továbblépek, és
végignézem az összeset. Mind megvan...és az utolsó is.
A gyönyörű bronzos lépcső, a faragott indákkal és a falon
folytatódó díszítéssel. Nincs ott semmilyen falépcső.
A Halál Angyala nem létezik...és én leestem azon a lépcsőn.
Valami hangos morgásra ébredek föl, és először azt hiszem
valaki bejött a szobába. Nem nyitom ki a szemem, legszívesebben tovább aludnék,
de a morgás egyre hangosabb.
A közelből jön. Talán itt van mellettem? Vagy rajtam?
Lassan kinyitom a szemem, és pislogok az erős fényben – már
délután van. Átaludtam az egész délelőttöt. Végre kipihentem magam!
Lenézek a hasamra és látom, ahogy lassan emelkedik és
süllyed rajtam a fényképezőgép.
Elaludtam a képek nézegetése közben – morfondírozom, majd
újból hallom az erős morgást, és valami sürgető érzést érzek.
A felismeréstől majdnem felnevetek.
Óvatosan az éjjeliszekrényre rakom a gépet, és benyúlok az
alsó fiókba, valami ehető után kutatva.
Ahogy elfordulok, leesik a homlokomról egy törülközőbe
csavart jéggel teli zacskó. Szóval mégis járt valaki a szobában! Ez reggel még
nem volt itt.
Félredobom és előhalászok egy zacskó mézes kekszet. Arra nem
gondoltak, hogy egy lábadozó embernek ennie is kell? Vagy rólam teljesen
megfeledkeztek?
Miután ettem sokkal, jobban érzem magam. Bár nem a
legfinomabb étel volt, amire most vágytam, de mégis több a semminél.
Kezdem unni magam, ezért bekapcsolom a kis tévénket, de
mindenhol reklám, híradó és vetélkedő show megy. Ezeken csak újból elalszom.
Vagy egy órán át semmittevéssel töltöm az időt, fekszem az
ágyamon és pislogok, pihengetek, vagy inkább csak szenvedek a tehetetlenségtől.
Sokkal jobban vagyok, a jeges borogatásnak hála a pukli is
kezd leapadni, és a fejfájás is alábbhagyott, csak külsőleg vagyok egy
romhalmaz. Tegnap este óta nem néztem tükörbe.
Kimászok az ágyból és elbotorkálok a fürdőig, de mielőtt
belépnék, elgondolkodom: meg akarom én nézni, hogy hogy nézek ki?
Nem, de egyszer úgyis, muszáj.
Közelebb megyek a tükörhöz és sokkol a látvány. Ez a lány
biztosan nem én vagyok! Az nem lehet!
A hajam kócos, és mosatlan, az arcom nyúzott és sápadt,
szemeim alatt hatalmas karikák, a tekintetem furcsán üres...és a szemem tényleg
olyan, mint egy kísérteté.
A ruha csak lóg rajtam és az egész testem libabőrös.
Behunyom a szemem; kezdenem kell magammal valamit.
Leveszem magamról a pizsamámat és a szennyesbe dobom, majd,
úgy ahogy vagyok, kimegyek és összeszedem a holmikat, amire szükségem lesz.
Megengedem a kádban a vizet és telerakom fürdősóval,
habfürdővel és minden más löttyel, amit csak találok.
Tíz perc múlva már benne ülök és élvezem a forró vizet.
Megmosom a hajamat és az egész testemet, ledörgölöm valami szappannal.
Annyira jólesik, hogy el sem tudnám mondani. Ennyi izgalom
és elmegyötrés után megérdemlem a relaxációt.
Hátradöntöm a fejem, belesüllyedek a vízbe, és lehunyt
szemmel hallgatom a zenét, amit még akkor kapcsoltam be, mielőtt csobbantam
volna egyet.
Észre sem veszem, hogy lekapcsolódnak a villanyok, és csak a
tükör fölötti kis fali lámpa világít, és így félhomály telepedik a helyiségre.
- Talán zavarok? – a hangra felkapom a fejemet, és hirtelen
elakad a lélegzetem. Magam sem tudom, hogy mit tegyek most: sikítsak,
kiabáljak, vagy csak tátsam a számat? Attól félek, hogy ha ordítani kezdenék,
még újból megfájdulna a fejem, és berohanna valaki, hogy mi történt, és miért
nem vagyok inkább az ágyamban?
- Mondjuk, szerintem pont jókor jöttem. – rám villantja
leggúnyosabb mosolyát és szemei vadul villognak. Lazán nekitámaszkodik a
vállával az ajtófélfának, hátát a csukott ajtónak vetve.
Még mindig meg sem tudok szólalni, csak bámulok rá, mintha
szellemet látnék.
- Damian! – suttogom elborzadva.
- Hiányoztam? – löki el magát az ajtótól.
- Nem! – vágom rá azonnal.
- Milyen kár! – sóhajt színpadiasan, miközben végigmér a
tekintetével. – Pedig nekem nagyon hiányoztál, Jen!
- Hogy a fenébe jöttél be? Azonnal menj ki! – mondom
haragosan, miközben lenézek. Áldom az eszemet, hogy túlhabosítottam a vizet, és
most nem látszik semmi belőlem.
- Menjek ki? Azt már nem! Inkább maradok.
- Tűnj el, Damian!
- Nem. Nincs kedvem.
- Eleve már be sem kellett volna jönnöd! Hogy jutottál be? –
kérdezem ingerülten – És még mielőtt azzal jönnél, hogy a zárban felejtettem a
kulcsot, közlöm veled, hogy az ajtó be volt zárva! – csak vigyorog, miközben
tüzetesen végigmér.
- Kicsit följebb emelkedhetnél abban a kádban! – mondja, és
én érzem, hogy egyszerre kezdek vörösödni és elsápadni.
- Elég ebből! Azonnal menj el!
- Nem, Jenessa, nem megyek el. – lép közelebb az MP3
lejátszóhoz és kikapcsolja. Abban a pillanatban halotti csend telepedik a
fürdőre. Kihasználom, hogy hátat fordít, és a törülközőm után kapok, de nincs a
helyén.
- Ezt keresed? – emeli fel a kezét.
- Add vissza! – nyújtom ki a kezemet, és erősen ügyelek
arra, hogy mélyebbre süllyedjek a vízben.
- Ahhoz közelebb kell mennem, ugye tudod?
- Akkor dobd ide.
- Még mit nem. – dobja le a padlóra, távol tőlem. Mi a
francért nincs ebben a hülye fürdőszobában zuhanyfüggöny?
- Damian! Add ide a törülközőmet.
- Nem adom. – fordul ismét felém.
- Te csak ne élvezd a helyzetet, hanem add ide azt a
nyomorult rongyot! – már- már ordítok.
- Ha odaadom, végighallgatsz?
- Ne kérdezősködj, csak add ide!
- Akkor itt marad. – feleli és leül a fürdőszobaszekrényre
felém fordulva.
- Jólvan. Halljuk, mit akarsz? Mi olyan fontos, hogy rám
törj fürdés közben? – nem válaszol azonnal, csak elismerően méreget ragyogó
tekintetével, ami egyre jobban idegesít.
- Megmondtam, hogy ne élvezd a helyzetet! Sokkal jobban
tudnék figyelni rád, ha nem a fürdőben kéne beszélgetnem veled! – csattanok
föl.
- Szerintem így is jó vagy. Sőt.
- Na ide figyelj, Crusader... – kezdem – nyögd, ki mit
akarsz, vagy menj innen a pokolba és hagyj engem békén! – jót mulat a
kitörésemen, és csak azért sem válaszol.
Lehunyom a szemem, és halkan megszólalok:
- Legalább had vegyek föl valamit.
- Nem Jenessa, így tökéletes vagy egy kis beszélgetésre! –
feleli, mire olyan szitokáradatot zúdítok rá, amilyet még soha senkire.
- Hol is kezdjem? – töpreng, és én alig bírom elviselni fürkésző
tekintetét. Csak még mélyebbre csúszok a kádban, mire fölnevet.
- Legjobb lesz, ha nem húzod az időt. Kezdd a közepén!
- Oké. – bólint. – Akarod tudni, miért szeretnék veled
lenni? – hajol közelebb, mire kíváncsian ránézek fél szememmel.
- Na miért?
- Úgy hallottam a minap nagyon estél a lépcsőn. Emlékszel
rá, hogy történt?
- Hogy jön ez ide?! – csattanok föl, és majdnem fölállok a
vízben, hogy jól kiosszam, de ekkor ismét eszembe jut, hogy tök pucér vagyok. A
picsába is!
- Nagyon is sok köze van hozzá, Jen! Emlékszel vagy nem?
- Nem fontos. Megcsúsztam. – felelem kelletlenül, és kutatni
kezdek a tekintetemmel a ruháim után.
- Megcsúsztál?
- Hol vannak a ruháim, Damian? – kiáltom, forrongó dühvel.
- Nem akarod tudni!
- De akarom!
- Akkor sem fogod. Szóval, megcsúsztál?
- És ha igen, akkor mi van?
- Az, hogy én tudom, hogy nem csúsztál meg. – feleli gonosz
mosollyal.
- Hogy?
- Mi volt a padláson, Jenessa? Mit találtál ott? Csak nem a
Halál Angyalát? A pontos másomat? – szavai hallatán, kifut minden szín az
arcomból, és a hideg kezd fölkúszni a gerincem mentén.
A félhomályban olyan az arca, mint magáé az ördögé, ahogy a
szemembe néz, és minden percét kiélvezi, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetben
lát.
- Szóval igen. – állapítja meg elégedetten. – Ne is tagadd,
rá van írva az arcodra!
- Igen, Jen, tudom. Tudom, hogy megtaláltad az angyalt
odafönn. Szerinted mégis ki akarta így?
- Te. – kockáztatom meg.
- Nagyon ügyes! Én voltam.
- Miért?
- Láttad az angyalt nem? Akkor meg tudod.
- Te vagy?
- Igen, angyalom, én vagyok. Én vagyok a Halál Angyala!
Damian Crusader a pokolból. Jól hangzik, nem?
- Csöppet sem! Nem hiszek neked Damian! Angyalok nem
léteznek!
- Pedig nekem elhiheted, hogy angyalok igenis léteznek! Jók
és gonoszak egyaránt. Még a mai csodás, modern világunkban is!
- Gonoszak? És jók? – suttogom. – És te? Gonosz vagy? –
kérdezem, mire föláll és odalép a kád mellé. Leguggol, mire én elhúzódom, de
csak pár centit tudok arrébb csúszni.
Elvigyorodik, és mosolyában minden benne van: gonoszság,
kegyetlenség, gúny és valami fenséges.
Fölemeli jobb kezét, és könyökéig belemártja a kádba, mire a
meleg víz azonnal hűlni kezd.
- Jó meleg.
- Hagyd ezt abba! A frászt hozod rám!
- Ugyan, kicsim! Én nem bántalak... – feleli, de érzem, hogy
befejezetlen a mondat. Damian végig a keze által kavargó vizet nézi, és én nem
tudom, mit csináljak.
Hát minden igaz volt! Minden.
- Meg akartál ölni! – suttogom remegve, és egy félelmetes
gondolat suhan át az agyamon. Újból elmosolyodik, és kezével a csípőmhöz ér, és
lágyan cirógatni kezd, mire libabőrös leszek. Megpróbálom eltolni a kezét, de
megfogja a karomat, és nem enged el.
- Úgy véled letettem a szándékomról? – úgy tudtam! Jelenleg
nagyon is sebezhető vagyok!
- Nem fogom hagyni magam! – sziszegem a képébe, mire
fölemeli a fejét, és belenéz a szemembe. Keze továbbsiklik fölfelé, és már a
derekamnál érzem a lágy mozgást.
- Ne is. Nem szeretem a gyenge védenceket.
- Mivan? – lepődöm meg.
- Mit vártál, kicsikém? Azt hiszed az angyalok szórakozni,
járnak a halandókhoz? Nem, Jen! Mi vigyázunk rátok. Mi angyalok. Legalábbis a
jók. – hajol közelebb. Érzem bódító illatát, és ebben a percben nincs kedvem
vitatkozni vele.
- És a gonoszak?
- A gonoszak? A bukottak? Ők nem vigyáznak senkire. Ők csak
élni akarnak, és bajt okozni. De hozzá vannak kötve egy halandóhoz, akit életük
végéig szolgálniuk kell. De mi nem vagyunk szolgák! Mi bukott angyalok vagyunk!
Az ördög szövetségesei!
- Tudod mi vagy Damian? – kérdezem, mire olyan közel hajol,
hogy csak pár centikre van tőlem. Nem nézek a szemébe, csak szabadulni akarok.
- Az angyalod. A bukott angyalod, akinek halálodig
szolgálnia kéne...! – suttogja, és egyre közelebb hajol. Homloka hozzá ér az
enyémhez, ajka vészesen közelít.
- Nem! – ordítom, és minden erőmet összeszedve ellököm
magamtól – Nem vagy más csak egy idióta! Egy elmebeteg gyilkos, semmi több! –
üvöltöm, és már nem érdekel, hogy meglát meztelenül. De még mielőtt sikerülne
megmozdulnom, újból ott terem mellettem, és egészen hátraszorít. Karjaival
lefog, és magához húz, majd addig szorít, még abba nem hagyom a kapálózást és
kiáltozást.
- Nem Jenessa! Az angyalod vagyok, és ha úgy akarom, meg is
ölhetnélek itt és most! De tanultam némi tisztességet az évezredek alatt, amíg
szolgáltam a halandókat. Nem akarom, hogy így legyen vége! Hiszen még nem is
játszottam veled.
- És soha nem is fogsz! – ordítom vissza, mire még
szorosabban ölel, vizes mellkasom az övéhez nyomódik és egyedül a kád fala
választ el minket.
- De igen, fogok! – kiált rám, majd csend lesz. Csak a
zihálásom hallatszik és a víz lágy ritmusának hangja. Lehunyom a szemem és
próbálom elhitetni magammal, hogy ez nem valós.
Hagyom, hogy Damian keze végigcsússzon a derekamon le a
csípőmre; karjaimmal megtámasztom magam a karjain, és ő egy mozdulattal kiemel
a kádból.
Csöpög rólam a víz, és hirtelen rettentő hideg lesz;
szégyenérzet fog el. Damian egészen a fürdőszobaszekrényig hátrál velem, majd
nekidönt és becsavar egy törülközőbe.
Fészkelődni kezdek, de újból elkapja a derekam.
- Nem győzhetsz le! Érted? – leheli, és hozzányomja homlokát
az enyémhez. Szeme csukva, és – nagy meglepetésemre – élettelen testéből árad a
forróság; szíve hevesen ver – akárcsak az enyém!
- Sosem hagyom, hogy nyerj! – suttogja, és apró csókot nyom
a homlokomra. Ellép tőlem, és én szorosabbra fogom magamon a törülközőt.
Mire kinyitom a szemem már nincs itt, hiába kapkodom a
fejemet.
Erőt vesz rajtam a fáradság, de még tartom magam. Nem
engedek a zokogásnak.
Damian nem az őrangyalom! Ő az ellenségem! És nem fogja
hagyni, hogy nyugodtan éljek.
Föltépem az ajtót és kirontok rajta, mire visszafordul, és
gonoszan rám mosolyog.
- Nem hagysz nyerni? – szólok utána. – Akkor én sem hagyom,
hogy megtörj!
U.I- Jazz drágám remélem a terjedelem kielégíti igényeidet. :-DD
