Chapter Eleven - Elrabolva

Helló, helló kiscsibéim!

Oké így teljes vasárnap este nem igazán vagyok magamnál, nézzétek el nekem...:) 

Szóval a rosszul járó ( számítógépes ) órám szerint jelenleg pontosan éjfél van, szóval, már valamilyen szinten hétfő. Azaz jövő hét, és mit ígértem én? Hogy valamikor jövő héten hozom a friss fejezetet. 

Oké, még tudom, hogy nincs jövő hét, de ez most kit érdekel? :D

Szóval meg is hoztam ezt a frissecskét, és még van egy meglepim is! :)

Mivel hamarosan ( nem mondom meg mikor ) névnapom lesz, azt gondoltam megajándékozlak titeket valamivel. Végül is arra jutottam, hogy az első kommentelők mondhatják meg, mikor hozzam a friss fejezetet. :) Azért ne felejtsetek el véleményt mondani se, nekem sokat jelent, mint minden bloggernek. :)

Gondolom jól is fog jönni ez a kis ajándék, főleg ilyen befejezés után...:D

Szóval izzanak azok a billentyűk, és válasszatok egy dátumot, amikor a frisset szeretnétek olvasni!

Puszi.:

Denny :)

Egyre szaporábban kapkodom a levegőt, ahogy próbálom tartani Damian gyors tempóját. Már órák óta kénytelen vagyok kis híján futni utána az irdatlan londoni tömegben.

A tempó és a sok gyaloglás meg se kottyanna, főleg egy lánynak, aki olyan helyen nőtt föl, mint én, de, most, hogy Damian szó szerint kettészakított...

Gyenge lettem.

Damian hirtelen megáll, és én majdnem nekiütközöm a hátának. Csak az utolsó pillanatban veszem észre, és térek ki.

Lihegve állok meg mellette, és megpróbálom legalább egy pillanatra kifújni magam, mielőtt Damian újra nekilódul.

- Te... – kezdek bele – lemásoltál engem! – nézek rá vádlón.

- Nem hagytál más választást. – úgy mondja, hogy közben rám se néz.

- Pedig lett volna...

- Az, hogy békén hagylak, tudom. – nyugtázza – De ezt nem tehetem!

- Miért nem? Talán az...jobb megoldás, hogy...klónt készítesz rólam?

- Klónt? – megrázza a fejét, és egy sóhaj kíséretében rám néz. – Én nem készítettem rólad klónt, kicsim. Szimplán csak szétszakítottalak. – felel olyan nyugalommal, amilyen még a holtaknak sincs.

- Szimplán...csak...szétszakítottál? – kapkodom a levegőt, most már nem csak azért, mert kifulladtam. – Szimplán csak szétszakítottál? – ordítom dühösen, hogy a közelben lévők mind odakapják a fejüket. – Hahh! Erre már...tényleg nem tudok mit mondani! Neked ez...lehet, hogy egyszerű, de most belőlem kettő rohangál a városban! Egyáltalán, hogy mondhatod azt, hogy ’szimplán csak szétszakítottál’? Ha? Mert ez...olyan mindennapos mi? – kezdem egyre jobban belelovallni magam, és érzem, hogy egyre nagyobb hangerőre kapcsolok. Sőt. Már haragomban toporzékolok is. – Tényleg! Miért is ne? Szakítsuk ketté Jenessát, hogy legyen belőle egy sötét, gonosz én, és egy gyenge, félénk, aki, még arra sem képes, hogy ellenkezzen, amikor akarata ellenére elviszik! Mert ez így jó! Igen, hölgyeim és uraim, így van, Jenessa Cox-ból most kettő van! Van egy cuki démoni énje is, aki tudta nélkül, lehet, hogy bankot rabol, vagy nem is tudom...hmm, lehet, hogy estére, egy börtönben találja majd saját magát? Mert ugyebár nem tudom, mit csinál szeretett sötét énem, de amilyen gonosz, tuti, hogy elkövet legalább egy gyilkosságot! És ezt kinek is köszönhetjük? Had gondolkozzam! Ó, megvan: Damian Crusader-nek, aki volt olyan tündéri, hogy létrehozzon belőlem egy pokolian gonosz lényt, és minderre csak annyit felelt...idézem! „Szimplán csak szétszakítottalak”... – mondandóm végére jobban kifulladok, mint a soha véget nem érő séta végére.

Újból kapkodom a levegőt, de belül még mindig tombolok, és, úgy érzem, mintha a Vezúv készülne kitörni a szívem mélyén.

Fölpillantok Damianra; azt hiszem sötéten, és kegyetlenül fog lenézni rám, és ott helyben meggyilkol, de nem. Mosolyog, és jót mulat rajtam!

- Te ezt szórakoztatónak találod? – emelem föl ismét a hangomat.

- Nagyon is. Kétszáz éve nem volt ilyen szórakoztató védencem. – vigyorog le rám, és szemei fölcsillannak. – El sem tudod képzelni, mennyire aranyos vagy, amikor haragszol! Többet foglak bosszantani – söpör ki egy hajtincset az arcomból.

Dühödten fújtatok; legszívesebben beverném Damian képét, de biztos olyan kőkemény az arca is, mint a szorítása.

Aztán valami kattan az agyamban, és már csak azt veszem észre, hogy iszonyatosan sajog az öklöm, és csúnyán kivörösödik.

Fájdalmamban rázogatom, majd Damian-ra pillantok, aki az arcára szorítja a kezét. Szeme elsötétül, és egy gyilkos pillantást vet rám, majd azt hiszem, nyomban megragad, és úgy vonszol végig Londonon, hogy a legmegalázóbb legyen.

Elkapja a kezét, és én látom a vörös folton a szeme alatt. Valószínűleg be is fog kékülni.

Ledermedek. Sosem akartam bántani Damiant, kivéve, amikor jól belérúgtam tegnap, de azon kívül mást nem. Reméltem, hogy ért a szóból, és sose látom többé. Most pedig itt állok, sajgó kezemet rázogatom, és Damian monoklis arcába bámulok. Erre még én sem számítottam.

Már majdnem bocsánatot kérek tőle, amikor megszólal...

- Erősebb vagy, mint hittem – hangja érzelemmentes. – Még így is.

Tudom, mire érti. Azzal, hogy kettészakított, a rosszabbik énemet, amelyik képes ellenállni neki, a másik Jenessába száműzte, és belőlem egy engedelmes, szófogadó ént faragott.

De nem végzett elég alapos munkát.

- Megérdemelted. – felelem fenyegetően.

- Ezt eddig még senki sem merte megtenni...!

- Örülök, hogy én lehettem az első!

- Tudod, te, mit fogok veled tenni? – kérdezi, és megrémülök. Nem is a kérdés maga ijesztett meg, hanem, ahogy kérdezte. Remélem, nem látja rajtam, hogy rettegek tőle.

- Rám nyitsz, amikor zuhanyozok? – kérdezem gúnyosan, és a szemébe nézek.

Érdekes, hogy eddig mindig magával ragadott Damian éjfekete szeme, de most semmi reakciót nem vált ki belőlem. Pedig most különösen tüzes a tekintete, és mégsem...

Damian nem válaszol, csak megragadja a kezemet, és magával rángat, úgy, ahogy az előbb.

Emberektől hemzsegő utcákon megyünk végig, tereken, olyan helyeken, ahol túl sokan lennének szemtanúi, ha Damian meg akarna kísérelni valamit.

Aztán azon kapom magam, hogy a Tower Bridge-en vagyunk. A szél lehűti kimelegedett testemet, és tépi a hajamat, de Damian nem is foglalkozik vele. Azon gondolkodom, hogy vajon belelökne-e a vízbe, hogy a folyó elsodorjon?

Kettészakítva úgyis túl gyenge lennék küzdeni az árral, és valószínűleg elérné, hogy senki se jöjjön a segítségemre.

De nem ezt teszi. Áthaladunk a hídon, anélkül, hogy belelökne a Temzébe, és folytatjuk tovább – nekem már megerőltető – utunkat.

Úgy tűnik órák óta gyalogolunk már, a folyót már messze magunk mögött hagytuk, és nekem még mindig fogalmam sincs hova visz. Talán a rejtekhelyére? Vagy a társaihoz? Elrabol?

Végignézek a széles, emberektől nyüzsgő, tipikus londoni utcán, és nem tudom, hol vagyunk. Sosem jártam még itt, és az itt töltött idő alatt sem láttam még.

Ezek az utcák annyira egyformák!

Autók, buszok, taxik jönnek, mennek, a fejem fölött angol zászlók vannak kifeszítve, és a széles úton egy tábla sem jelzi merre kéne menni, vagy merre van a vissza.

Lelassítok, és érzem, hogy Damian egyre erősebben húz maga után, dühös lépésekkel vágva utat az emberek tömegében. Olyan erősen markolja a kezemet, hogy félek összeroppantja, és azt kívánom, bár engedne el!

Megtorpanok, mire Damian nagyot ránt rajtam. Kis híján elvesztem az egyensúlyom, de ő megtart, ezzel megfeszítve a csuklómat.

- Hol vagyunk? – kérdezem, mikor ismét biztosan állok a lábamon. Nem válaszol, csak türelmetlenül hátra néz rám, és ismét megránt, hogy induljak már, de én lecövekelek.

- Hol vagyunk, Damian? – kérdezem erélyesebben.

- Ne kérdezősködj! – veti oda, és a kezemnél fogva maga után húz. Annyira erősen cibál, hogy kénytelen vagyok megtenni néhány lépést, de nem akarom föladni harc nélkül.

- Tudni akarom! Hová viszel?

- Megmondtam, hogy ne kérdezősködj, csak gyere!

- Nem, Damian! Elég volt ebből! – kiáltok rá, és abban a pillanatban az agyam mélyén óvatosságra int valami, azt üvöltve, hogy hagyjam abba, és menjek vele. Nem szabad ellenkeznem Damiannal. De miért nem szabad? Mintha megszállta volna a fejemet, és elérte volna, hogy minden egyes szavára ügyeljek. A saját kénye-kedve szerint irányít. Ezt tette hát velem? Megfosztott az akaratomtól?

- Nem vagyok a bábúd, akit ide-oda rángathatsz! Tudni akarom, hova tartunk! – tépem ki magam a szorításából.

Megdördül az ég, majd érkező eső illatát hozz magával a szél.

Damian csigalassúsággal, veszedelmesen fordul szembe velem, olyan a szeme, mint az ég a vihar előtt. Mint most.

Vissza akarom szívni a szavaimat, a kedvére akarok tenni, hogy ne haragudjon rám, de kitartok. Szabad akaratom utolsó morzsájával, de kitartok!

Elnyomom magamban a vágyat, hogy csöndben maradjak, és vele menjek, akárhová vezet. Ha egyszer elindulok vele, azt tesz velem, amit csak akar, és a legrosszabb, hogy ezer örömmel hagynám. Ellenállnom kell a varázsának, vagy bárminek s, amit velem tett!

 - Egy helyre. Tetszeni fog. – válaszolja nyugodtan, de érzem a szavai mögött a türelmetlen feszültséget.

- Ez nem válasz! Azonnal mondd meg! – követelem. Megfeszül az állkapcsa, és most már tudom, hogy nagy önuralomra van szüksége, nehogy a legközelebbi ház falához vágjon.

Mégis milyen angyal az ilyen?

A szemembe néz, de nem válaszol. Talán azt reméli, hogy a tekintetétől, megint elolvadok, mint azelőtt, mikor egyek voltunk másik énemmel. De ezt most benézte!

Biztos rájött már, hogy az ’ elájulok egy érintésedtől’ érzelem a másik Jenessában maradt. Úgy, ahogy a Damian iránti bűnös szenvedély is. Együtt jár a gonosszal.

Percekig néz a szemembe, egészen addig, míg elered az eső. Nagy kövér cseppek ülnek meg az arcomon, a karomon, hajamon és a mellkasomon, majd egyre erősebben esik.

Aztán már csak zuhog.

Az emberek futva menekülnek a kitörő vihar, elöl, néhányuk esernyőt ragad, mások a kardigánjukkal, pulcsijukkal védekeznek.

Mi pedig csak ott állunk Damiannal, farkasszemet nézve. Egyikünk se mozdul, nem is szólal meg, csak azt várja, hogy a másik lesüsse a szemét.

Villám fényére leszek figyelmes, és csak ekkor jut el a tudatomig, hogy annyira besötétedett, hogy fölkapcsolódtak az utcai lámpák.

A következő mennydörgéssel Damian fölkap, megragadja a kezemet, és a vállára hajít, úgy visz tovább a zuhogó esőben.

Üvöltök, rugdosom, de leszorítja a lábam, hogy mozdulni se tudjak. Fölkapom a fejemet, és megpróbálok hátralesni a vállam felett.

A járókelők ügyet se vetnek ránk, azt gondolják csak egy civódó szerelmespár, vagyunk, de nincs igazuk! Néhány nap múlva itt hagyom Londont, és Damiant örökre elfelejtem...

Bőrig ázok. Hajam csuromvizes, rátapad az arcomra, az esővíz befolyik a ruhámba, annyira, hogy már látom a pólóm alatt a melltartómat.

Olyan sűrűn esik, hogy nem látok, így Damianra hagyatkozom, remélem, tudja, merre megy. Ezt akartad, nem, szépségem?

Ismét megtorpan, de nem értem miért. Talán megérkeztünk?

Aztán valami jéghideg ömlik a lábamra, eláztatva a nadrágomat és a cipőmet.

Legszívesebben ráordítanék a taxisra, hogy vigyázzon már; nem olyan élvezetes, ha egy autó lefröcsköli az embert! Főleg ha az a víz, egy koszos pocsolyából van!

Észreveszem, hogy Damian furcsán sunnyog, és halványan elmosolyodik.

Nagyon dühös leszek, és ismét ordítva kezdem ütni Damiant, ott ahol érem, de mintha meg se érezné.

Tehetetlen dühömben kiszabadítom a lábam, és teljes erőmből hasba rúgom, mire meggörnyed, és ledob.

Egy pocsolyában landolok, és azzal a lendülettel már föl is állok.

A döbbenettől bénultan, zihálva figyelem, ahogy a hasára szorítja a kezét, levegő után kapkod, és arca eltorzul a fájdalomtól. Ha eddig csak falhoz akart vágni, most biztosan végezni akar velem!

Hátralépek egyet, kezemmel valami támaszt keresek, de hogy találnék bármit is egy útkereszteződésben?

Damian hirtelen felegyenesedik, olyan dühösen fújtat, mint egy bika, szeme éktelen haragról árulkodik, ahogy megindul felém.

Még hátrálni sincs erőm, ahogy közvetlenül elém áll, és megragadja az államat. A szemébe nézek, és tudom, hogy most végem.

Az a tűz felemészt...

- Harcolni akarsz? – kérdezi alig titkolt indulattal – Akkor háború lesz! – mondja, és késve érzem meg az erőteljes lökést a mellkasomon.

Hátraesem, és a vizes betonon megcsúszva, kis híján kiterülök az úton. Megbotlok a saját lábamban, és mikor fölnézek...

...már csak két fényszórót látok.

Mim van nekem? + Mennyei Tűz Városa kiadás :D

Na mim van nekem? Elveszett Lelkek Városám van nekem! Na jó abbahagytam. :)
Épp ma reggel siettem el érte a könyvesboltba, és nagyon jól tettem, mert ez volt az utolsó darab!
Juce követtem a példádat, ha nem haragszol! :D
Azt hiszem a 11. fejezetre majd egy kicsit várni kell.

És majd elfelejtettem! Mit láttam én Twitteren? Nem tudom, hogy hivatalos-e, de ha már kiírták, biztos az!

"This is very exciting. The Mortal Instruments: City of Heavenly Fire will be released on May 6th 2014."
Ezek szerint májusban már olvashatjuk a befejező kötetet! Én nagyon várom, és ti? :D
Puszi Denny :)

Chapter Ten - Te vagyok

Sziasztok!
Elkészültem a tizedik fejezettel is, remélem épp annyira jó lett, mint szerettem volna. Sajnálom, hogy erre majdnem két hetet kellett várnotok, de voltak dolgaim. De most itt és teljesen a tiétek vagyok! :)
Remélem, hogy jól választottam meg a képeket ehhez a fejezethez, TJ direkt a te kedvedért vannak! :D
Jó olvasgatást!
Denny :)

 Az érkező viharfelhők eltakarják a Hold ragyogását, majd egy ezerágú villám hasít az éjszakába. Fekete alakjuk feltornyosul az égen, gomolyognak, verekednek egymással, vagy épp békét kötve egybeolvadnak, hogy együtt végezzenek pusztítást a földön.

Nézem a felhőket. Ők olyan mások. Néha háborúznak, vad csatákat vívnak, de mindig kibékülnek, és az egyezségüket vad esővel írják alá. Ez az ő védjegyük.

Csak most jövök rá, hogy ők a pusztítók. Károkat, és begyógyíthatatlan sebeket okoznak, miközben éltetnek is. Akárcsak Damian....

Újabb csodás villám szeli keresztül az eget, megvilágítva a felhők rengetegét.

Elmerülök a ragyogásban, az ezüstös és fekete színekben. Olyan nem mindennapi látvány ez! Annyira fantasztikus!

Aztán egy kövér esőcsepp csöppen a mellkasomra, majd lassan táncolva a nyakamba folyik, és ott megáll.

Már hallom az érkező eső moraját, érzem az illatát, a hideget, ami lehűti, az amúgy is hűvös éjszakai levegőt.

Fölemelem a fejemet a sínről, amin eddig pihentettem, és letörlöm az esőcseppet.

Ideje lenne indulni, ha nem akarok megázni. De hova menjek? Közel s távol semmi sincs, ami megvédhetne.

Fölállok, és leporolom hosszú, gyönyörű ruhámat. Nem szeretném bepiszkolni ezt a meseszép öltözéket, hiszen annyira tiszta, annyira hófehér!

Fölemelem az alját, és óvatosan haladva elindulok a sínek között.

A koromfekete éjszakában csak a vasúti sín mellett elhelyezett ős öreg lámpák világítanak, mint valami szellemek. Gyér fényük megvilágítja az előttem álló hosszú utat. Vajon meddig kell mennem?

Lassan lépkedek, már nem akarok bujkálni az eső, elöl. Hagyom, hogy elázzak, hagyom, hogy megbénítson a félelem, amikor eldördül egy-egy haragos mennydörgés.

Égi csata dúl – elmosolyodom a gondolatra. Olyan szép az égiek dallama, mint a démonok éneke. Földöntúli.

A ruhám már teljesen elnehezült az esővíztől – ami kegyetlenül ostoroz – olyannyira, hogy már alig tudom megtartani. Hajam vizes tincsekben omlik a vállamra, bőröm nyirkos és hideg, ahogy végigfolyik rajta az esővíz, és már tudom, hogy nincs miért menekülni.

Megállok. A lámpák fénye álmosan pislákol, és halványan megvilágít egy temetőt a vasúti sín mellett. Magányosan a semmiben.

Mindenütt puszta. Letaposott, kiszikkadt föld, elszáradt növények, és feketéllő fák. Tehát ez a fák paradicsoma? Itt csak fák élnek?

Lelépek a vágányról, és bevetem magam a halott növényzet közé. Lehunyom a szemem, ahogy, a fákról a nyakamba ömlik az eső, mégjobban eláztatva engem.

A temető halott, és üres, nincs megvilágítva, csak egy helyen ég gyertya.

Egy régmúlt századi sírhelynél, amit már kikezdett az idő, és számtalan természeti csapás érte. Ugyan miért pont ennél a helynél ég a mécses?

Jobban megnézem a sírt; a kőből kifaragott keresztre, egy halálfejet véstek a felirat mellé.

„Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,

én rajtam át oda, hol nincs vígasság,

Rajtam, a kárhozott nép városába.

Nagy Alkotóm vezette az igazság,

Isten Hatalma emelt égi kénnyel,

az ős Szeretet és a Fő Okosság,

Én nem vagyok egykorú semmilyen lénnyel,

Csupán örökkel, s én örökkön állok.

Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.”

Megbabonázva állok a szakadó esőben, és figyelem, ahogy az esőcseppek kereszttüzében a mécses fénye halványan megvilágítja a sírt.

Fölemelem a kezem, és csigalassúsággal megérintem a durva kőbe vésett feliratot, majd az egész tenyeremet ráfektetem a kőre.

Olyan üres így minden, olyan magányos. Mintha már nem is élnék, csak egy álombeli figura lennék, akit hamarosan elmos a víz. Talán nem is én vagyok, hanem egy kísértet.

Lehajtom a fejem, és azon töprengek, kié lehet ez a sír? Se név, se évszám, csak egy vészjósló koponya és egy felirat Dante Poklából.

Vagy még meg sem halt az, akinek ez készült? Esetleg máshova temették?

Túl öreg ez a hely, ahhoz, hogy az az ember még éljen! Több évszázados is lehet, vagy még annál is több.

Kinyitom a szemem és visszapillantok a sínekre. Nézem, ahogy teljes erővel dübörög rajta az eső, ahogy rongálja az ősi szerkezetet, és lemossa róla a múlt mocskát.

Vajon engem is megtisztít?

Négykézlábra támaszkodom, és óvatosan a sír márványlapjára helyezem a fejem.

Bármi történjen is, én itt várom! Nincs már hová mennem, ez az út vége.

A hátamra fordulok, és már az sem érdekel, ha bemocskolom hófehér báli ruhámat. Bár nem tudom, hogy került ez rám, nem is bánom, hogy rajtam van.

A jéghideg eső az arcomba vág, áztatja a fűzőmet, és szorosan rám tapasztja a ruhát, mégsem foglalkozom vele.

Ki tudja mi lesz velem? Lehet, hogy itt fogom bevégezni, a tomboló viharban, egy meseszép ruhában, a vasút menti temetőben fekve. Még tetszik is ez a halál.

Miért gondolok én ilyesmikre? Nem szabad, Jenessa, nem szabad! Térj észhez! – dorgálom magamat. – Élvezd inkább az esőt, és hagyd ezt!

Ahogy kinyitom a szemem, azonnal megtelik vízzel, így inkább ismét összeszorítom. Érzem, ahogy fölázik mellettem a föld, sáros masszává alakul, és befolyik a ruhám kis résein. Az ég csatornái csak nem akarnak elállni, így, hogy nem mozgok, pillanatok alatt csontig átfagyok.

Reszketni kezdek, remegnek az ajkaim, és kegyetlenül ráz a hideg.

Legyen már vége! – rimánkodom. – Csak legyen vége!

Akárhogy is fázom, és akármennyire vizes vagyok, meg sem moccanok. Még a karomat sem emelem fel, hogy védjem magamat. Kiterülve fekszem a sír tövénél, arcommal az ég felé, és várom, hogy eljöjjön értem a Halálangyal. De megvárat...

Megvárat az a nyomorult féreg! Nem jön értem, inkább hagy itt szenvedni! Élvezi, hogy ezt teheti velem, de még megbánja! Megbánod még ezt Halálangyal!

Már épp hangosan is kimondanám – ha nem ordítanám – ezeket, a szavakat, amikor valami melegség fonódik a derekamra, és megemel.

Nem nyitom ki a szememet, nem mozdulok, mikor átölel, és a mellkasához húz, még csak levegőt sem veszek.

- Ne félj! Már itt vagyok. – ringat. – Itt vagyok veled. Már nem vagy egyedül, szerelmem. – hangja lágy, szinte már érzéki.

Nem tudok, mit felelni csak szorosan hozzábújok és élvezem az érintését. Jólesik, a melegsége, a szavai, hogy a teste megvéd a fagyos esőtől, és, hogy végre itt van velem. Többé már nem kell aggódnom, hogy nem vigyáz rám, mert tudom ez nem így lesz.

- Tudtam, hogy eljössz. – suttogja. – Tudtam, hogy itt leszel.

Csak egy nyögésre telik az erőmből; nem hiszem el, hogy ennyire biztos volt a dolgában!

- Ennyire bíztál benne? – szólalok meg rekedten.

- Ennyire bízom benned. – szorítja az arcát a fejemhez, mire elégedetten a nyakába fúrom az arcom. Ilyenkor úgy érzem, kiveszik belőlem az ellenszegülés, az a vasakarat, amit ellene fogadtam.

Mert megfogadtam, hogy ellenállok neki, és erős leszek vele szemben. De ez most romba dőlt. Csak azt érzem, hogy ő kell nekem, az, hogy a karjaiban legyek, és ő magához öleljen. Egyszerűen elbódít, tompítja az érzékeimet, és én tehetetlen vagyok ellene.

- Ha itt vagy, minden olyan más.

- Mert már nem vagy egyedül. Én mindig itt leszek neked. – feleli. Nem pillantok rá, még mindig csukva tartom a szemem, de valahol mélyen legbelül tudom, hogy ördögien elmosolyodott. És ennek a mosolynak jelentősége van.

Úgy gondolja máris megkapott, és, hogy ha vele vagyok nem fogok vigyázni, mert rábízom magam. De ennek nem így kell lennie!

- Nem lenne szabad... – nyögöm, és kinyitom a szemem.

Damian egész teste csupa víz; nincs rajta más csak egy fekete nadrág, és engem hozzászorít csupasz mellkasához. Megrémülök, mégis tetszik, hogy érezhetem meztelen bőrét, még ha ezért nagyon megfizetek is.

- Csss kicsikém! Ne gondolj most semmire! Nézz rám! – hajol le. – Nézz a szemembe...! – kéri, mire fölnézek rá, és azonnal elveszek abban a mélységesen sötét szempárban. Nincs benne más csak a koromfekete sötétség és valami vad tűz, amivel magához láncol.

Még azt sem veszem észre, hogy kitárja fölöttem éjfekete szárnyait, ezzel elállítva körülöttünk a zuhogó esőt.

 - Ez vagyok én. Nem csak egy bukott angyal. A te Bukott Angyalod vagyok. Jó voltam, kedves és tisztaszívű. De megváltoztam, és te az enyém lettél. Nem másé, az enyém! Csakis az enyém...! – az utolsó mondatoknál lehajtja a fejét, egészen közel, hogy már az ajkaink összeértek, de az utolsó pillanatban...Mikor a közelsége már magával ragad, mikor elveszek az ölelésében, és átengedem magam neki....mikor az ajkai lágyan súrolják az enyémeket, és csókra készülnek, a szívem egy utolsó dobbanással megáll.

Többé már nem érezem azt a mámorító bizsergést a testemben, az érzékeim kitisztulnak, és már tisztán érzem, hogy megfulladok.

A közelében elfelejtek levegőt venni is...és hiába kapkodok már levegő után, a tüdőm megtelik az eső maró vizével, ami lassan, és kegyetlenül végez velem.

Damian ördögi mosolyával az arcán néz le rám, mire tudatosul bennem, hogy azért hozott ide, hogy elvegye tőlem, ami még megmaradt: az életem!

- Neem! – ordítom a sötétségbe, és érzem, hogy megragad. Fölránt a sírról, amin most már tökéletesen kivehető a név és az évszám.

Jenessa Cox. Élt 18 évet.

Egy könnycsepp gördül le az arcomon, és nyugszik meg az ajkaimon, miközben Damian rászorítja az övéit, ezzel átadva engem a halálnak...

Mint akit villámcsapás ért, ülök föl a kádban, és köpködöm-, kapkodom a vizet, majd a levegőt; már én sem tudom melyik a fontosabb.

Megragadom a kád szélét, és ijedten nézek körbe. A francos fenébe, elaludtam a kádban! Elaludtam és ez majdnem az életembe került.

A tüdőm majd szétszakad, az egész bensőm forrong, de a testem reszket.

A víz már rég kihűlt, és most jeges kézként szorítja satuba a testem. Ezt érzetem tehát az esőnek.

Mindez csak egy álom volt, egy rettentő rossz álom! Damian biztos ezzel büntet, amiért ellenszegültem az akaratának!

Reszkető, recés légzésem lassan helyreáll, az égető érzés szűnni kezd, mire óvatosan megpróbálok fölállni.

A kád szélébe kell kapaszkodnom, hogy meg tudjam tartani a testemet, de ez nem megy olyan könnyen, mint ahogy gondoltam. Szabályosan úgy kell átverekednem magam a kád falán, és erősen kell nyújtózkodnom, hogy elérjem a törülközőt.

Mikor megvan, magam köré tekerem, és letelepedem a fürdőkád szélére.

Érzem, ahogy a száraz törülköző fokozatosan átmelegíti hideg testemet, érzem, ahogy a vér lüktet az ereimben, és a szívem hevesen ver.

Ez is Damian műve! Minden az ő hibája. Miért nem tud már békén hagyni?

Óráknak tűnő percekig csak üldögélek ott magányosan, és elmerülök önző gondolataimban. Damian túlságosan beférkőzött már e fejembe, nem szabad hagynom, hogy a gondolataim csak körülötte forogjanak! Inkább élveznem kéne, hogy itt lehetek, és nem miatta aggódni!

Erősnek kell lennem. Nagyon erősnek.

Fölállok, és a tükör elé lépek. Megviseltnek, öregnek, nyúzottnak tűnök, de ennek most vége. Vissza kell, hogy térjen a régi Jenessa!

Leejtem a törülközőt, és a megnyitott csap alá tartom az arcomat. Váltogatom a hideg és a forró vizet, ami nem esik éppen jól, de ez segít most rajtam a legtöbbet.

Sietve öltözök föl és szedem magam rendbe. A sötét karikákat a szemem alatt épp, hogy csak el sikerült tüntetni, de még így sem tökéletes. De nem is ez a legfontosabb. Élvezem, hogy itt lehetek Londonban!

Mikor kilépek a fürdőből Izette-tel találom szemközt magam. Az arcára van írva, hogy nem aludt túl jól. Üdv a világomban!

- Jó reggelt! – köszön fásultan.

- Jó reggelt! Mi van veled?

- Mi lenne? Nem aludtam, csak ennyi. – nyit be a fürdőbe, mire utána fordulok.

- Talán rosszul vagy?

- Ugyan. Minden rendben, nincs semmi bajom!

- Ez biztos? Nagyon rosszul nézel ki!

- Csak kialvatlan vagyok. – legyint, és mosolyogni próbál. – És most kifelé! Fürödni szeretnék! Hess, hess! – zavar ki, és becsapja az orrom előtt az ajtót.

- De ha valami baj van, ugye szólsz? – kiáltok át az ajtón.

- Ez már csak természetes.

- Oké. – húzom a számat. Ez nem volt túl meggyőző.

A táskám és a fényképezőgépem után kapok, amit már jó ideje nem volt alkalmam használni. De ma végre lesz, mert egyszer s mindenkorra lezártam a Damian témát!

Az ágyra ülök, és nézegetni kezdem a képeket. Egyből az utolsóra ugrok, és jól megnézem. Trafalgar Square. Két napja. Vagy már három? Ki tudja?

Aztán elmosolyodom. Be kell pótolnom azt a pár napot, amit kihagytam. Hiszen az Oxford Street-ről nincsenek is képeim!

Az Oxford Street. Egyből az a tegnapi dolog jut az eszembe, amit nem lett volna szabad! De ezt el kell felejtenem, az agyam legtávolabbi kis zugába kell száműznöm.

Kikapcsolom a gépet, és az ajtó felé veszem az irányt, miközben visszaordítok Izette-nek.

- Lemegyek reggelizni, jó? Itt hagyhatlak egyedül?

- Menj csak! Kérj valamit nekem is!

- Oké. Nem lesz baj?

- Nem. Na menj már! – kiált, és egyből az az érzésem, hogy azt szeretné, ha elhúznám már végre a csíkot. Biztos van valami dolog, amiről nem szeretné, ha tudnék. Majd ha itt az ideje, elmondja.

Kilépek a folyosóra és elindulok a lépcső felé, bár mehetnék lifttel is. De valahogy a lépcső jobban vonz, és lépcsőzni egészségesebb is.

A folyosó kihalt, csak egy-két szobából szűrődik ki valamiféle zaj. A reggeli bágyadt napfény ellenére is félhomály van a folyóson, itt – ott pedig teljes sötétség.

A tegnapi borús idő megtette a hatását. Valószínűleg ma is esni fog.

Épp ráfordulnék a lépcsősorra, mikor a sarkot eltakaró, óriási vörös függöny mögül egy kéz nyúl ki értem, és tapasztja be a számat.

Egy másik kar megragadja a derekam és hozzászorít valami keményhez és hideghez.

A szívem majd’ kiugrik a helyéről, és legszívesebben fölsikítanék, ha tudnék, de a akárki is ez, túl szorosan tart ahhoz.

Hát nem volt elég az, hogy alig egy órája majdnem megfulladtam, még el is rabolnak?

Az idegen szorosan magához szorít, és elhúzza a függönyt, ami így teljesen elrejt minket, majd beljebb halad velem a sötét helyiségben.

Hiába kapálózok, ütöm-verem ahol érem, mintha meg sem érezné, csak egyre jobban szorít, hogy már levegőt is alig kapok.

Aztán egy apró, kis mozaikablakos helyiségben találom magam, ahol mindenütt vörös függönyök vannak.

Egyedül azon a falon nincs függöny, ahol az ablak van. A helyiség épp akkora, hogy ketten beférjünk, de még így is kissé szűk.

Támadóm egy hirtelen mozdulattal maga felé fordít, és a függönyök rengetegébe nyom, majd enged a szorításán. Egy pillanat múlva olyan gyorsan kapja el a kezét a számról, mintha attól félne, hogy megharapnám.

Megragadja a hajamat, és az egész fejemet a falhoz húzza, hogy kénytelen vagyok a szemébe nézni. De hiába látom már őt, annyira gyér a fény, hogy nem tudom kivenni a vonásait.

Ki lehet ő? És hová hozott?

Talán Damian...?

- Jobban kéne vigyáznod magadra! – suttogja, és hangjában keveredik a gúny a féltéssel.

- Damian! Te szemét...! – ordítok föl, és felé rúgok, karommal csapkodok, de nem érek el vele semmit, csak gúnyosan fölnevet.

- Tanultam a leckéből! – vigyorog rám sötéten, mire nyugton maradok, és csak dühödt zihálásom hallatszik.

- Reméltem, hogy legalább lesántulsz.

- Ahhoz több kell, kicsikém! Keményfából faragták a jó öreg Damian bácsit!

- El tudom képzelni...- felelem szarkasztikusan. – De ahhoz már nem volt merszed, hogy személyesen fojts vízbe, mi? – döbbenet suhan át az arcán, majd ismét fölveszi szokásos modorát.

- Azt gondoltam többet úgy sem engednél be a fürdőszobádba. Vagy talán tévedtem?

- A múltkor sem én engedtelek be!

- Azt meglepetésnek szántam.

- Nem volt túl nyerő. – válaszolom, miközben még hátrébb húzza a fejemet, majd egészen közel hajol.

- Ezt nem terveztem el. Csak magadnak köszönheted, hogy elaludtál fürdés közben!

- Á, szóval az én hibám volt? – Bólint. - És mi mást terveztél még el?

- Sok mindent. Például azt, hogy most velem jössz! – feleli, és sötét szemeit az enyémbe fúrja.

- Meg egy fenét! Nem megyek veled sehova, és szállj le rólam végre! Menj vissza Samantha-hoz! – vágom az arcába. Magam is meglepődöm rajta, honnan merítettem ennyi bátorságot ehhez.

- Ezt még meggondolom. De te most szépen velem jössz, ha tetszik, ha nem! – ránt meg.

- Úgyis észreveszik, hogy eltűntem!

- És? – néz rám a szeme sarkából.

- És a többiek tudják, hogy hol keressenek! Láttak téged! – kiáltom, majd legszívesebben felpofoznám magam, amiért eljárt a szám. Damian kételkedve mered rám, de az arca valami másról tanúskodik. Csak nem megijedtél?

- Láttak? Igazán? És mégis honnan tudnák, hogy hol keressenek?

- Ahol te vagy, ott vagyok én is!

- És tudják hová készülök? – kérdezi gúnyosan.

- Tudják! – vágom rá magabiztosan.

- Ez esetben... – mondja, majd visszaszorít a falhoz. Egy pillanatra megrémülök, hogy mit tervez, majd a keze – amivel eddig a fejemet tartotta – lecsúszik a nyakamon, a vállamon, majd a szívem fölött áll meg.

Fölháborodottan kapom le a fejemet, és a kezére nézek, követve a tekintetét.

- Ezt mégis, hogy merészeled? – ordítom dühösen, de ekkor rászorítja tenyerét a bőrömre, és nekem elakad a lélegzetem.

Valami furcsa égető dolog belülről kezd marcangolni, majd olyan érzésem támad, mintha kettétépnének. Már csak azt veszem észre, hogy egy árnyszerű lény hagyja el a testemet.

Megtántorodom, térdeim elgyengülnek, és Damiannak kell megtartania, nehogy elessek.

- Kicsikém – suttogja, mire fölnézek rá, de a mögötte álló alak elvonja a figyelmemet. A tökéletes hasonmásommal találkozik a tekintetem, aki komoran vigyorog le rám. – Had mutassam be téged!

Túl jól vagyok tartva :D

Köszönöm szépen a díjat Juce-nak! :)

10 dolog rólam:

1. Imádom a szódát.

2. Utálom a szénsavmentes ásványvizet.

3. Van egy titkos füzetem, amibe általában rajzolni szoktam ( de psssszt! )

4. Szeretnék egy lovat ( vagy többet ) <3

5. Kegyetlenül őszinte vagyok :)

6. Vérfarkaspárti vagyok. :)

7. Szeretnék egy husky-t. 

8. Nem szeretem a szappanoperákat ( pl. Marichui vagymi )

9. Még mindig el kéne menni fodrászhoz.

10. Allergiás vagyok :(

Válaszolok a feltett kérdésekre:

1. Olvasod a blogom v. tervezed, hogy elolvasod?

Igen, olvasom a blogodat. Amikor van időm el szoktam olvasni a frisset. :)

2. Milyen stílusú könyveket olvasol legszívesebben?

Fantasy. Imádom a fantasy-t. :D

3. Ki a legeslegjobban kedvelt karakter akiről valaha olvastál?

Katniss Everdeen az Éhezők Viadalából <3

4. Milyen háziállatod van?

Van két rosszcsont papagájom. :)

5. Milyen háziállatot fogadnál el szívesen? 

Lovat, meg kutyát..és degut. És jöhet egy szurikáta is :D

6. Tetoválás?

Nincs.

7. Milyen régóta csinálod a blogod?

Már több mint fél éve megvan, de csak márciusban kezdtem el írni. :)

8. Kedvenc blog?

Eddig még nincs.:)

9. Káros szenvedélyek?

A csokifogyasztás annak számít? :)

10. Mit tanulsz?

Ezt most hogy érted? :)

Küldöm 10 blognak:

Majd holnap elküldöm. :)

Új blog

Sziasztok!
Már tavasz óta terveztem, de végre rászántam magam, hogy megcsináljam. Igen, nyitottam egy új blogot, bár a témája teljesen más. Remélem azért tetszeni fog nektek, és lesz néhány olvasó is. Egyelőre még szépítgetem a szerencsétlent, nagyon kezdetleges állapotban van, de majd bővítem. :) Hát akkor lássuk:

Hármas díj :)

Sziasztok!
Életemben most először kaptam három díjat egyszerre, aminek nagyon nagyon örülök, köszönöm szépen mindenkinek, akitől kaptam! :D

1.

Nagyon köszönöm ezt a díjat Music Art-nak!! :DD

Szabályzat:
1. Írj magadról 11 dolgot!
2. Válaszolj 11 kérdésre!
3. Írj 11 kérdést!
4. Küldd tovább!

11 dolog rólam
1. Imádom a The Walking Dead-et :)
2. Zene nélkül nem tudok élni.
3. Folyton leégek a napon.
4. Már most nem tudom, hogy mit írjak még magamról :)
5. Kedvenc számom az öt.
6. Nem szeretem a csokitortát. :)
7. Gyümölcsfüggő vagyok.
8. Imádom a csizmákat :D
9. Tényleg nem tudom már, hogy mit írjak magamról. :)
10. El kéne menni fodrászhoz. :D
11. Szeretek sátorozni. :)

Most pedig válaszolok a kérdéseimre

1. Mi a kedvenc ételed?
Sok van, de leginkább a melegszendvicset szeretem :D
2. Hova utaznál el legszívesebben?
Hmm...ide most csak egy helyet írhatok? Mert ide sorolnám New Yorkot, Izlandot, Új-Zélandot, Kanadát és még sok más helyet. :)
3. Ki a kedvenc általad megalkotott karaktered?
Olyan még nincs. Még én is várom, hogy kifejlődjön a karaktereim személyisége. :)
4. Milyen érzéseket szeretsz leginkább megjeleníteni a történeteidben? 
Talán az örömöt, barátságot, szeretetet és szenvedélyt. Magyarul fogalmam nincs. :)
5. Változtatnál valamin a mostani életeden?
Van egy pár dolog, amin igen. :)
6. Mi a kedvenc zenei műfajod?
Pop, rock...és a kedvenc bandám műfaja a gótikus metál, szóval azt is ide sorolnám. :)
7. Szereted a Vámpírnaplókat? Ha igen, ki a kedvenc karaktered?
Bevallom, még nem láttam a Vámpírnaplókat. Egy epizódot leszámítva. :)
8. Játszol valamilyen hangszeren?
Jelenleg nem, de tetszik a furulyázás és a gitározás. :)
9. Mi a kedvenc színed?
Kék és a tengerzöld. :D
10. Mik a kedvenc neveid?
Magyar vagy angol? :) A saját neveim. :) ( ezt most csak úgy mondtam )
11. Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel/ mi a foglalkozásod?
Nagyon nincs elképzelésem. Orvosira akarok menni, talán. De lehet, hogy megvalósítom a gyerekkori álmomat és vadvilágkutató leszek. :)

A kérdések ugyanezek lennének. :)

2. és 3.

Köszönöm ezt a díjat Lala-nak és Juce-nak! :))

Szabályok:

1. Köszönd meg a díjat!

2. Tedd ki a képet, majd válaszolj a kérdésekre!

3. Tegyél fel öt kérdést!

4. Küldd tovább!

Lala kérdései:

1. Mennyi ideig tart megírni egy fejezetet?

Az attól függ. Van, amikor egy-két nap, van amikor két hét is. :)

2. Milyen könyveket szoktál olvasni?

Leginkább fantasy, de szeretem a krimit és a romantikusat is. :)

3. Kedvenc sorozatod?

Once Upon a Time és The Walking Dead. :D

4. Mi adja az ihletet?

Zene, képek, érzések, és a fantáziám. :)

5. Kedvenc színed?

Kék és tengerzöld. :) Régebben a lila volt. :)

Juce kérdései:

1. Melyik az a könyv amit szeretnél filmként viszontlátni?

Az egyiket már megfilmesítették, az az Éhezők Viadala, a másik augusztusban jön ki, az a Csontváros. :) Remélem kijön a többi részük is. :)

2. Legelső könyv amit olvastál és szeretted?

Már nem emlékszem rá. :) Talán a Hekja volt, mert azt még a párnám alatt is olvastam. :)

3. Alkotás közben hallgatsz zenét, nézel tévét...vagy teljes csendben koncentrálsz?

Zenét hallgatok. :) Néha el is vonja a figyelmem, és inkább éneklek. :)

4. Mit csinálsz akkor, ha sehogy sem akar összejönni az ihlet?

Nem erőltetem, inkább csúszok egy kicsit a fejezettel. :)

5. Melyik könyv volt rád legnagyobb hatással?

A Végzet Ereklyéi és az Éhezők Viadala trilógia. :D 

Három díjat nem tudnék továbbküldeni, ezért a cseréim közül vigye, aki szeretné :) A kérdések ugyanazok. :)