Chapter Twenty - Otthon, édes otthon

Helló kedveskéim!

Tádáááám! Íme az évadzáró fejezet. Remélem örültök neki. :D Úgy gondoltam, ha már idén elkezdtem, idén be is fejezem, magyarul összecsaptam, majd kijavítom. :D

Nem is dumálok tovább, jó olvasást! :)

Denny

Szörnyű fejfájással ébredek. A fejemhez emelem a kezem, és vágok egy fintort. Ez nem lehet igaz, miért zúg ennyire a fülem? És ami a legfontosabb: mi a fene történt tegnap? Vagy ma? Vagy ki tudja már?

Hogy kerültem vissza? És mi van Luke-kal?

Fölülök és körülnézek. Belle és Izette ágya üres, odakint halványan süt a nap, világossá téve a szobát. A fürdőszobából zene hallatszik. Biztosan Belle hallgatja az MP3 lejátszóját.

Mikor fölállok szédülés fog el és meg kell egy pillanatra támaszkodnom. Összeszorítom a szemem, és veszek pár mély levegőt.

Tehát ilyen másnaposnak lenni?

- Izzie? – szólok halkan. Nem érkezik válasz.

- Belle? – kopogok be a fürdőszoba ajtón, mire jókedvű válasz érkezik.

- Hahó, aranyom! Föl találtál ébredni? – hirtelen kivágódik az ajtó és barátnőm sugárzó arccal, néz rám. – Na, hogy érzed magad?

- Jobban. – felelem bágyadtan.

- Emlékszel rá mi történt? – fogja két kézre az arcomat.

- Hát, bulizni mentünk. – vágom rá.

- Igen, igen, és azután?

- Össze akartatok hozni azzal a sráccal.

- Tovább, tovább!

- De én megléptem Luke-kal.

- Ühüm.

- És táncoltunk.

- Csak tánc volt? – emeli meg a szemöldökét.

- Azt hiszem... – válaszolom kelletlenül, mire Belle arca grimaszba rándul.

- Most tagadni próbálod, vagy nem emlékszel?

Jó ég! Belle látta, hogy megcsókolt?!

- Mi?...

- Hát a csókra! Nagyon elvoltatok.

Tűzforró lesz az arcom, és érzem, hogy a hajam vonaláig elvörösödöm.

Belle önelégülten vigyorog.

- Jól láttam, amit láttam. Avalon alig tudott szétválasztani titeket egymástól.

- Hogy?!

- Ha ő nincs, szerintem még mindig ott lennél. – válaszolja, és előhúzza a bőröndjét. – Hoztam föl neked reggelit. Már nincs időd lemenni.

A tányérra nézek az éjjeliszekrényén. Sajtos-sonkás kifli. Leülök az ágyára, és falatozni kezdek, mégsem mehetek haza éhgyomorral.

Miközben reggelizek – vagyis inkább pótolom a reggelit – Belle beszámol mit is csináltak ők a buliban, és mit én. Csak addig rémlik a dolog, hogy rájöttem, Lucas adta vissza az életemet. És nem várja el, hogy hálás legyek érte, de én a sírig is üldözni fogom vele. Ha egyáltalán az angyalok meghalnak.

Te jó ég, Lucas angyal!

És ha ő az, többé nem kell félnem Damiantól. Ő megtaníthat, hogyan védjem meg magam.

Föllélegzem, mintha ez lenne életem legszebb napja.  Többé már nem árthat nekem.

Zuhanyzás közben észreveszek valami különös, elmosódott írást a bal alkaromon. Mikor jobban szemügyre veszem, látom, hogy számok.

Ez nem lehet más, csak Luke telefonszáma. Amint végeztem a fürdőszobai teendőimmel, és eltűntettem a másnaposság nyomait, beírom a mobilomba.

- Mrs. Morison nagyon mérges volt? – kérdezem csak úgy mellékesen, és elkezdek bepakolni.

- Avának köszönhetően nem is tud róla. Hihetetlen mennyire át tudja verni a felnőtteket.

Ez igaz – gondolom. Avalonnak semmi sem lehetetlen.

Összeszedem a holmimat a szobából, a fürdőből, és ahol még találok elvétve, és mindent az ágyra dobálok. Már épp hozzákezdenék a csomagolásnak, mikor Izette beront az ajtón.

- Ó, szia Jen...azt hittem még alszol.

- Szia Izzie! Nem...már nem. – mosolygok, és legnagyobb meglepetésemre Izzie megölel.

- Minden rendben? Semmi baj nincs?

- Azon kívül, hogy másnapos vagyok?

- Igen, azon.

- Semmi. De mi lenne?

Hirtelen elenged.

- Én csak...csak... – úgy tűnik, ő sem tudja, miért is aggódik – azt hittem, hogy...bele tettek valamit az italodba.

- Hogyan?

- Luke. Azt hittem, csak...tudod...te nem vagy egy bulizós típus, és most berúgtál...én tényleg azt gondoltam, rosszabb a helyzet.

- Luke?! –egy angyal? – Ugyan már!

Miért van olyan érzésem, hogy Izzie valójában nem a miatt aggódott?

- De akkor ti most jártok? – vág közbe Belle.

- Én...nem tudom.. – vallom be.

- Megcsókolta! Hogy a fenébe ne járnának?! – hallatszik Avalon hangja az ajtóból.

- Jenny drágám, csak gratulálni akartunk első részeg estédhez! – repül felém Michael, és a karjaiba zár.

- Kösz Mike.

Most még a Jenny-t is elnézem neki, tekintve, hogy mindjárt megfojt. De, amint elenged, Marshall ölelget laposra.

A helyi party után mindenki elindul elcsomagolni, és mi hárman egyedül maradunk.

A ruhakupacra nézek az ágyamon.

Ez hosszabb lesz, mint gondoltam.

Két óra múlva indulásra készen állunk. Levisszük a bőröndünket és táskáinkat az aulába, ahol gyülekezünk.

Tekintetem Sam-et kutatja, de vagy nagyon jól elbújt, vagy nincs itt.

- Jól van. Mindenki itt van? – csapja össze a kezeit az osztályfőnököm. – Igen? Akkor induljunk!

De hát Sam nincs itt!

Mrs. Morison a buszhoz terel minket, ahol a szállodai alkalmazottak fölpakolják a cuccunkat, és fölszállunk. De hol van Samantha?

Az ablak mellé ülök, és Izzie mellém, ül. Nem enged ki.

Lehet, hogy ő hamarabb hazament már? Biztos így van.

A busz elindul, és én figyelem, ahogy London elsuhan mellettem. Talán utoljára látom.

A Heathrow-i reptér talán a világon a legnagyobb. Másodszorra vagyok itt, de még mindig úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban elveszhetek.

A repülőgépünk csak fél óra múlva indul, így helyet foglalunk a váróban, amíg nem szólítanak minket.

Az 5-ös terminál lassan megtelik emberekkel, így alig látom már az osztálytársaimat. Közelebb húzódóm a barátaimhoz.

Remélem, nem fogok elveszni!

Végtelennek tűnő várakozás után bemondják, hogy a gépünk indulásra kész.

Fölkapjuk a táskáinkat, és Mrs. Morison vezénylésével a kapu felé igyekszünk. A tanárnőm még egyszer ellenőrzi, hogy mindenki megvan-e.

Sam?

A gépünk fehér, vörös és kék, az oldalán egy hatalmas British Airways felirattal.

Egyesével odaadjuk a jegykezelőnek a jegyünket, és fölszállunk a repülőre.

Mellettem Izette levegő után kap.

- Nyugi! Nem lesz semmi baj. – szorítom meg a kezét.

Egészen addig nem engedem el, amíg helyet nem foglalunk. Tudom, hogy Izzie halálosan fél a repüléstől.

- Bevetted a gyógyszert? – Bólint.

Becsatolja magát, én pedig követem a példáját.

Én ülök az ablaknál, Izzie középen, a másik oldalán pedig Belle. Most tőle vár egy-két megnyugtató szót.

Kikapcsolom a mobilomat, anyáék már tudják mikor érkezünk. Hogy fogom kibírni a 8 órás repülőutat?

Becsukják az ajtót, és mindenkit megkérnek, hogy kapcsolják be magukat. Kellemes utat kívánnak.

Hogy lenne már kellemes, mikor minden percben azon aggódik az ember, hogy mikor zuhanunk le?

Izette belém kapaszkodik, mikor a repülő megindul, és kigurul a kifutóra.

Kinézek az ablakon. Heathrow egyre gyorsabban távolodik, az irányítótorony megadja a felszállási engedélyt, és néhány perc múlva már a levegőben is vagyunk.

Mikor már a reptér is csak egy apró pontocska, és London is csak egy szőrcsomónak látszik a világban, furcsa gondolat jut eszembe.

Isten Veled, Damian! Ha sosem találkozunk többet, az is túl hamar lesz.

Furcsa módon egy kicsit hiányozni fog. Ha úgy vesszük vele, sokkal érdekesebb volt ez az út, mintha nem is találkoztam volna vele. Ki tudja? Talán nem adja föl, és valamikor megkeres. De azt hiszem, inkább itt marad Londonban, és új lány után néz.

Ő már nem más csak egy emlék. Egyben borzasztó és nagyszerű emlék. És ez a nyaralás életem legjobb és legszörnyűbb nyaralása volt.

Meg akart ölni, vagyis meg is ölt, de nélküle nem határoztam volna el, hogy keményebb leszek. Hogy nem riadok meg semmitől. És nélküle nem találkoztam volna Lucas-sal.

Talán ennek így kellett lennie.

Hiába Damian az őrangyalom, valahogy Luke-ot tekintem annak.

Bár arra kíváncsi vagyok, miért végzett velem. Miért jó ez neki? Kedvtelésből?

Vagy, hogy bosszantson más angyalokat? Mert az biztos, hogy ő és Lucas ellenségek.

De ez már lezárult. Sosem tudom meg.

A Nap lassan lebukik a horizonton, és csak ekkor kapok észbe, hogy már túl vagyunk az út felén. Néhány óra és otthon leszek. A családom biztonságában. És elmesélhetem nekik ezt az utat. A jó, és kevésbé jó részeket.

Az út további részében Izzie-vel összeborulva aludtam. Csak akkor ébredtem föl, mikor megszólalt a síp, és a nő bemondta, hogy csatoljuk be magunkat a leszálláshoz.

Álomtól súlyos fejjel engedelmeskedtem az utasításnak, miközben Izette kezét szorongatva kibámultam az ablakon.

Újra itthon! Már hiányzott ez a nyüzsgés.

Amerre csak néztem végtelen fényeket, és távoli autók suhanását láttam az éjszakában. De jó újra itt lenni!

A gép keményen landol a La Guardia reptér kifutóján. Egyre jobban lassulunk, majd egy kanyar után megállunk.

A gép ajtaja kinyílik, és mi hosszas nyújtózkodás, és ellenőrzés után kiszállunk a gépből.

Amint kilépek, egy pillanatra megcsap az öböl jellegzetes illata.

Bár a La Guardia sokkal kisebb, mint a John F. Kennedy repülőtér, úgy érzem ez Heatrow után nem hátrány.

Még egy órás lépcsőzés, ellenőrzés, és várakozás után megkapjuk a csomagjainkat és elindulunk kifelé.

Izette hangosan fölsikít, és a családjához rohan, úgy, ahogy a többiek is.

Hol van az én családom?

Keresgélek a tömegben, hogy megtaláljam aput, anyut és a tesóimat, de nem találom őket.

Aztán megakad a szemem egy feliraton:

Miss Jenessa Cox

Elmosolyodom, ahogy apa a kezében tartja a kartonlapot, és tekintetével engem keres a kiszállók között. Nem lát, pedig ott vagyok előtte.

A csomagjaimat magam után vonszolva rohanok feléjük, boldogságtól kipirult arccal, és a szüleimre vetem magam. Kis híján fel is döntöm őket.

- Annyira hiányoztatok! – szorítom őket magamhoz.

Miután az öcséimet is megöleltem, apa fogja a bőröndömet és elindul a kocsi felé. Anyával összeölelkezve követjük őt, az öcséimmel együtt.

Anya elmondja, hogy nagy családi vacsorával ünnepeljük meg a hazatérésemet.

Az egész úton hazafelé csendben ülök, és azt hallgatom, hogy a családom a képeimen és Londonon elmélkedik.

Engem valahogy jobban leköt az otthonom.

A hatalmas felhőkarcolók, az emberek, a negyedek, minden. Mintha örök időkig távol lettem volna, úgy hiányzott ez a hely.

Éjszaka van, és minden ki van világítva. Egyszerűen lenyűgöző.

Átmegyünk a Queensboro-hídon, és megérkezünk Manhattanba, New York szívébe.

Innen már nincs messze az otthonom.

Midtown szinte semmit sem változott azóta, hogy nem láttam.

Apa lelassít az óriási felhőkarcoló előtt, ahol lakunk, és beáll a parkolóba.

Az épület tényleg hatalmas, 25 emeletes, és mi éppen a tetőtérben lakunk.

Miután kipakoltunk a kocsiból beszállunk a márványozott liftbe, és fölmegyünk. A folyosó kihalt, egy árva lélek sem áll a királykék szőnyegen.

A mi lakásunk ajtaja a folyosó végén van. Egy sötétbarna, gyönyörűen faragott ajtó a miénk, rajta arannyal a Cox felirat.

Anya lép be elsőnek, és fölkapcsolja a villanyokat.

Olyan jó végre itthon lenni!

Az egész házat valami ínycsiklandó ételnek az illata lengi körbe, amitől azonnal összefut a nyál a számban.

- Mindjárt eszünk. – mondja anya egy mosoly kíséretében és eltűnik a konyhában. Ledobom a táskámat a kanapéra, és kibámulok az ablakon.

New York. Az én városom.

- Éhes vagy? – lép mögém anya. Bólintok.

- Gyere, együnk.

Apa és a tesóim már az asztalnál ülnek, és engem várnak.

Kacsasült van, az egyik kedvencem.

- Mmmmmm. – mondom, és helyet foglalok. Anya nekem vág le egy darabot elsőnek.

Az étel isteni finom, de alig tudok enni, mert a szüleim folyton faggatnak.

Milyen volt London? Mit csináltatok? Találkoztál fiúkkal?

Alig győzök a kérdésekre válaszolni.

Majd” egy órával később végre elszabadulok az asztaltól. Anyáék azt mondták, menjek csak föl kipakolni, ők leszedik az asztalt.

Fogom a bőröndömet és a táskámat, és fölvonulok az emeletre a szobámba.

Tényleg hiányzott a családom. Már el is felejtettem milyen az, mikor az agyamra mennek.

Benyitok a szobámba, és szinte azonnal megcsap a friss levegő. Az ablak nyitva, az ágy bevetve, minden meg van, ami egy hazatérő, fáradt utazónak kellhet.

A bőröndömet az ágynak támasztom, és az ablakhoz lépek.

Innen a legszebb a kilátás. Rálátni a Brooklyn és Manhattan-hídra és egész Manhattanre. Még Brooklynra is.

Mélyet szippantok az éjszakai levegőből, és becsukom az ablakot.

Leülök az ágyamra, és kicipzárazom a bőröndömet.

Egy pillanatra megüt a guta, mikor belenézek. A ruháim tetején, két könyv fekszik, összeszalagozva.

Hiszen ez eddig nem volt benne!

Uram atyám, elcseréltem a bőröndömet? De az ott alatta az én pólóm!

Percekig dermedten ülök, tudom, hogy ez Damian műve. Ő tette be a könyveket, csak tudnám mikor.

A reptéren? A repülőn? Vagy itthon?!

A könyvek után nyúlok, és kioldozom a szalagot.

A fölső az a darab, amelyiket megnéztem az Angels Again Régiségkereskedésben. Az alkimista könyve.

Az alsó viszont. Damian könyve.

The Last Dance, az utolsó tánc.

Megragadom a könyvet, és a falhoz vágom.

Le kell nyugodnom. Damian nincs itt! És nem is lesz soha!

A könyveit pedig bedobom a kandallóba. Igen, ez az.

Átvágok a szobán, és fölveszem az időközben kinyílt könyvet. A könyv lapja üres, de, ahogy visszasétálok vele az ágyhoz, megjelenik rajta valami.

Úgy, ahogy a múltkor tintapacák folynak szét rajta, lassan egy ember alakját öltve.

Egy férfiét.

Damianét.

Nem is emberét, egy angyalét.

A srácon csak egy fekete farmer van, cipő és póló nem. Kezeit az ágyékánál tartja, összekulcsolva azon a tőrön, amivel le akart szúrni.

Hatalmas, éjfekete szárnyai, kitárja, néhány tolla kihullik, ahogy lassan mozgatja őket.

Néhány vércsepp csorog végig és hullik le a tőr hegyéről, mintha most ölt volna vele.

A srác arcán gonosz mosoly jelenik meg. Vidám. Elégedett.

A vércseppek a lap alján összemosódnak, és egy szöveget formáznak:

A Halál Angyala, a Pokol Hercege, Inferorum Trónörököse...

És egy név.

Tehát...tehát Damian nem más, mint...mint...

Azazel.

Chapter Nineteen - Angyaltánc

Sziasztok!
Meglepetés! Íme az utolsó előtti fejezet, Karácsony alkalmából. Elvileg már tegnap hoztam volna, de mint mindig közbejött valami, de azért itt van. Szóval ezzel a fejezettel kívánok nektek Boldog Karácsonyt...így a vége felé is. :D
És elérkezett az a bizonyos dolog is, amire vártatok, de hogy ne unatkozzatok, ebbe is belecsempésztem valamit. :D
Jó olvasást!
Denselle
Ja, és még valami. Hallgassátok meg olvasás közbenmire táncolt Luke és Jen. :D
Katt

Lucas hideg keze az enyémre siklik, és megragadja. Maga után húz a táncolók tömegébe, és én egy percig sem tiltakozok ez ellen. Bár még diszkóban sem voltam szinte soha, akkor hogy is táncolhatnék jól? Remélem nem fog kinevetni.

A galéria irányába pillantok, de Damian már nincs ott, mégis magamon érzem bűnös pillantását. Szinte érzem, ahogy rám vadászik.

Ha Luke nem fogná erősen a kezemet, biztos elveszítenénk egymást. Ahogy egyre beljebb haladunk, az emberek összemosódnak, és csak a vonagló tömeg látszódik.

Néha egy könyök, egy váll, vagy egy térd csapódik nekem, de mire oda néznék már nem tudom ki volt az.

Ez normális?

Luke a DJ pult elé vezet, de nem túl közel hozzá. A lézerek fényei most pont a fejünk fölött és a két oldalunkon vannak, így csak akkor világítanak meg minket mikor forogni kezdenek, vagy a tömeget pásztázzák.

Sötétben vagyok. Ez jó, legalább Lucas nem látja mennyit, bénázok.

Egyáltalán miért egyeztem bele?

Mert meg akartad mutatni Damiannak, hogy te győztél! – sikítja valami a fejemben.

Én erre nem vagyok képes!

Luke elengedi a kezemet, és velem szembe fordul, de a sötétségben nem látom az arcát, pedig közel áll hozzám. Mond valamit, de nem értem.

- Mi? – ordítom, mire csak nevet.

Vagyis azt gondolom, hogy nevet.

Valami robbanásszerűség hallatszik, egyszerre villannak föl a fények, és mindenki a levegőbe ugrik. Lucas is.

Kezek emelkednek a magasba és nyúlnak a DJ felé.

Én is kinyújtom a kezemet, és ekkor látom, hogy az ő keze is nyújtva van. Mögötte fehér fény ragyog, teljesen megvilágítva az arcát.

Egy pillanatig azt hiszem, hogy Damian az, de a következőben – mikor elpárolog a rémületem – már látom, hogy a DJ nő.

Szinte megkönnyebbülök.

A következő pillanatban a fények kialszanak, és teljes sötétség borul a klubra.

A táncolók fölsikítanak, és velük együtt sikítok én is.

Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen jó.

Neonszínű, fluoreszkáló foltok jelennek meg a tömegben és indulnak el felénk. Nem telik el két perc, én is rózsaszín, kék és fehér színű leszek.

Mégis ki festett össze?

Aztán az egyik reflektor fordul egyet, és a tömeg egy testként villan föl; a plafonon látom ezüst árnyékomat. Mintha ott lennék a fejem fölött is, egyszerre két helyen.

De fura!

Végignézek magamon: a kezemen, a ruhámon, az egész testemen végigfolyik ez furcsa anyag, de meglepő módon nem is érzem.

Hirtelen nagy kedvem támad bulizni. Vagy csak a koktél tette meg a hatását, magam sem tudom.

Együtt mozgok a tömeggel, és Luke-ról szinte teljesen meg is feledkezem.

Egyedül biztos nem táncoltam volna.

Az utolsó számnak is vége és a remix elhal, majd a csaj egy mikrofonba beszélve búcsúzik tőlünk.

Csalódott vagyok. Ennyi volt? Ugye most csak viccel, hogy elmegy?

De nem, mert betesz valami vinnyogós számot, amire mindenki rángani kezd, és egyszerűen lesétál az emelvényről.

Egy kéz érinti meg a karomat és valaki a fülembe, suttog.

- Nem iszunk valamit?

Odakapom a fejem és látom, hogy Luke az. Szemeiben visszatükröződik a zöld neon fénye.

Bólintok, és ő ismét kézen fog.

A bárpultnál elég nagy a tömeg, a négy srác és a két lány eléggé el vannak foglalva, ezért várnunk kell egy kicsit.

- Nem is tudtam, hogy ilyen jól táncolsz. – fordul felém.

- Én sem tudtam. – vallom be, és érzem, hogy a gyomrom forrong.

Ez most az Appletinitől van, vagy valami mástól?

- Ez most komoly? – nevet Lucas. – Biztos, hogy táncoltál már valahol!

- Igen. Az igazság az, hogy nyolc évig jártam balettozni. – mondom vidoran, mire Luke fölnevet.

- Úgy látszik jó hasznát vetted. – vigyorog.

- De! – kezdem – Nem is láttad, hogy táncolok. Sötét volt!

- Azt te csak hiszed.

- Hogy sötét volt? Ne mondd már, a saját szememmel láttam! – nevetek föl.

- Igen, de te nagyon is feltűnő voltál. – vigyorog rám, és szemében megcsillan a gúny.

Először nem értem, de aztán ujjai finoman fölfelé bandukolnak a karomon, és...Elakad a lélegzetem. Látta! A fluoreszkálós folyadék...a neon...

Legszívesebben sikítanék. Látta az én béna táncomat!

- Néztél? – fakadok ki kétségbeesve.

Lucas csak nevet, és megragadja a kezemet.

- Nyugi, Jen, nem volt olyan rossz!

- Nem volt olyan rossz?

- Nem. Nagyon jól táncolsz, mondtam, nem? – vigyorog rám sunyin, mire kirobban belőlem a röhögés.

- Csak viccelsz! – mondom nevetve.

- Dehogy! – feleli, aztán a pultoshoz fordul – Két Pina Coladat.

- Szereted? – kérdezi tőlem, mire jámboran bólintok. Sose ittam még olyat. Vajon milyen lehet?

- Két pina colada – lök elénk a csaj két poharat, melyekben valami fehér színű ital van.

- Igyál, Jenny! – nyújtja oda nekem az egyiket Luke.

Morcosan pislogok föl rá.

- Ne szólíts így.

- Hogy? Jenny? Hiszen olyan aranyos!

- Akkor se!

Beleszimatolok az italba, aminek kókuszos aromája van. Ahogy belekortyolok, fanyargok egy kicsit. Elsőre nem fog meg, túl tömény kókusz, túl édes nekem. Főleg az Appletini után.

Másodszorra már sokkal jobb, kezdem megszokni az ízét.

Két perc múlva a poharam kiürül.

- Hű, te aztán szomjas voltál! – viccelődik velem Luke. – Még egyet?

- Inkább valami kevésbé édeset. – teszem le a poharat.

- Két Appletinit! – mutatja föl két ujját a pultosnak.

Honnan tudta?

Négy másik vodka-koktéllal később már eléggé kótyagosnak érzem magam. Gyanítom, hogy Lucas terve csak az volt, hogy leitasson. Méghozzá rendesen.

- Jen? – érinti meg valaki a vállam.

Hátrafordulok és Belle néz vissza rám.

- Mit művelsz? – néz rám szörnyülködve.

- Beszélgetek. – felelem drámai hangon.

- Részeg vagy?! – néz mélyen a szemembe.

- Mi?! Dehogy! – legyintek.

Belle nem hagyja, hogy elnézzek, így kénytelen vagyok fönntartani a szemkontaktust.

- Te részeg vagy. – állapítja meg, és ekkor észreveszem, hogy a hangja remeg. Ő is ivott. Nem is keveset. És még ő oktat ki engem!

- Te is ittál. – mondom nagyon komoly arccal.

- De nem annyit, mint te!

- Azt sem tudod mennyit, ittam.

- Abban biztos vagyok, hogy sokkal kevesebbet, mint te! Mit ittál?

- Hagyj már! – nyögök föl.

- Jen! – Ó, igen és most jön az anyai fejmosás...Várjunk csak! Ez nem Izzie volt?

Megpördülök a tengelyem körül, és Luke mellett meglátom Izette alakját.

Ő is részeg.

- Mióta szereted te a piát? – lóbálja meg a kezében tartott whisky-s poharat.

- Amióta te. – mondom nyugodtan.

Izette egy percig zavarodottan bámul rám, majd megnyugszik az arca. Egyszer mindenkinek el kell kezdeni...

- Épp ideje volt. – szólal meg aztán, és nagyon igyekszik, hogy ne hallatszódjon a hangján, hogy ivott.

- Ő ki? – bök Belle Luke-ra.

Luke elmosolyodik, és illően bemutatkozik. Nem is hallatszik a hangján, hogy részeg. Mintha nem is ivott volna egy korty alkoholt sem.

Na jó, talán egy kicsit.

Ledönti a maradék italát, és felém nyúl. A legnagyobb bizalommal fogom meg a kezét, és lépek oda, mikor maga mellé húz.

Az a srác tűnik föl Izette mögött, akit nekem szántak. Most részeg vigyorra húzza a száját, és kedélyesen átkarolja Izzie és Belle vállát.

- Helló! Mi újság? Kevin vagyok. – vigyorog rám, és feltűnően végigmér.

- Jenessa. – mondom.

- Jenessa. – ismétli. – Rohadtul csinos vagy. – lép oda hozzám és magához ölel, majd vigyorogva visszalök Luke karjaiba.

Ledöbbenek. Ez itt így szokás? Vagy minden klubban?

Mégis mi volt ez?

Részeg fejem kezd tisztulni, hogy az agyam megjegyezhesse Kevin arcát, de a fogaskerekek a fejemben nem akarnak működni.

Érzem, hogy Lucas karja megfeszül a csípőmön, és erősen magához ölel.

- Ti együtt vagytok? – érdeklődik Kevin. – Csak, mert Izzie barátnőd azt mondta nincs fiúd.

- Luke és én...- kezdem, de Luke félbeszakít.

- Igen. Együtt vagyunk.

Hogy? Köpni-nyelni nem tudok.

- Tessék? – döbben le Izzie és Belle is. – De Jen, miért nem mondtad?

- Én akartam...de...

- Csak most lett hivatalos. – segít ki Luke, és lefegyverzően vigyorog barátnőimre.

Luke keze fölcsúszik a csípőmről a vállamra, és magához szorít, hogy a fejem a mellkasát veri.

Oldalra nézek, hozzáérintem arcomat a karjához; az izmaihoz.

Először csak bámulok rá, majd a távolba réved a tekintetem. A kék neonfény és a fekete árnyak sűrűjében...Damian! Jaj ne!

A pohara fölött metszően néz rám. Talán ennél dühösebb már nem is lehetne, de az alkohol ködén át nem igazán tudom kivenni.

De már így is eléggé fölbosszantottam. Hiszen már megölt egyszer, aztán megmentette az életemet; mit akar még? Miért nem hagy már békén?

A szemébe nézek, és ő nem kapja el. Hosszú percekig bámulunk egymásra, amíg egy igazán csinos lány hozzá nem simul a hátához.

Először a reakcióját fürkészi, majd arra néz, amerre ő. Rám.

És ekkor fölismerem a lányt.

Sam!

Mit keres még mindig vele?

Damian elégedett vigyorra húzza a száját, megrökönyödésemet látva, majd kiissza az italát. Beletúr Sam vörös hajába, majd maga után húzza táncparkettre.

Döbbenten nézek utánuk.

Hogy teheti ezt? Hiszen megölt mindkettőnket! Vagy az ő életét megkímélte? Törölte az emlékeit?

De már nem számít. Gyűlölöm Damiant. Gyűlölöm, és remélem elfelejtem örökre.

- Táncolunk, Jen? – néz le rám Luke, én pedig bólintok.

Ismét megragadja a kezemet, és behúz a táncolók közé, most messzebb a DJ-től. Pont a lézersugár vonalába.

A fehér fény villogva világítja meg a teret, és ez által őt is, ami rejtélyessé, és vaddá teszi. Valami egészen földöntúlivá.

Egy pillanatra valami rossz érzés támad bennem, de a bizalmam ezt elnyomja. Igen, bízom benne.

A DJ pultnál álló srác új számot indít, és a fények a zene ütemére villódznak. Minden fekete, ezüst és fehér. Minden.

Csak ekkor veszem észre, hogy a neon eltűnt. Még arra sem marad időm, hogy megdöbbenjek, már tudom, hogy csak vetítették. Nem volt igazi.

A szám eleje lassabb, fokozatosan gyorsul, így Luke megragadja a derekamat, és szorosan magához húz. Egyik kezével a derekamnál fogva tart, a másik kezét a zene ütemére lóbálja.

Vele együtt mozgok én is, minden érzékszervemet betölti a dübörgő zene, és Luke.

Olyan mintha egyek lennénk.

A remix eléri a csúcspontját és egy furcsa ritmust ad nekünk.

Túl közel van hozzám, de nem zavar.

A vállaira helyezem a kezeimet, és a nyaka mögött összekulcsolom.

Lucas elmosolyodik, megváltozik; keze lecsúszik a fenekemhez, és még jobban magához szorít.

A zene veszít lendületéből, és ezt Luke ki is használja, hogy mégjobban magához láncoljon.

- Bocs, hogy azt mondtam, járunk. Csak menteni akartam a helyzetet. Az a srác csak kihasznált volna – szólal meg, leheletén érzem az alkohol szagát. Te is csak kihasználsz?

Megrázom a fejem, ezzel jelezve neki, hogy nem zavar.

Képtelen vagyok megszólalni, túl közel van hozzám, és az ital eltompítja az érzékeimet és az agyamat is.

- Tényleg sokat ittál. – vigyorog le rám, és mosolya csábító.

- Lehet. – dorombolom.

- De nem eleget, ugye?

Szeme elsötétedik, végigmér. Mit akar csinálni? Ez a tánc már túl meghitt!

A zene ismét gyorsul, de mi ugyanazt a lassú keringőt járjuk. Ringatózunk. Élvezzük egymás érintését.

- Ne húzódj el. – szól rám, mikor fölemelem a fejem. – Azt hiszik a pasid, vagyok. Maradjon is így.

Száját féloldalas mosolyra húzza, és homlokát az enyémnek támasztja.

- Maradjon? – lehelem.

- Szeretnéd? – kérdezi, és egyre közelebb tolakszik, de nem erőszakosan.

Lehunyom a szemem, fülembe zúg Dimitri Vegas remixe, ami fölgyorsítja a szívem lüktetését.

A gyomromban az alkohol mellett megjelenik valami más is, amit nem tudok mihez hasonlítani.

Luke keze megfeszül a csípőmön, míg másik kezével fölemeli az állam, és mire észbe kapnék már meg is, csókol. Nem erőszakosan, csak olyan tudakozóan, kíváncsian, mintha meg akarna ismerni.

Aztán mikor átölelem, és magamhoz húzom, erélyesebb lesz, szenvedélyesebb, mindent betöltő.

Még sosem csókoltak meg így. Sőt, sehogy. És ez annyira jó!

Elfúl a lélegzetem, és Luke elszakad tőlem, de csak azért, hogy újra birtokba vegye az ajkaimat. Nyelve behatol a számba, és birtokába veszi.

Ha más csinálná előttem, undorodnék tőle, de ez isteni érzés. Már értem mit áradoznak róla annyit a barátnőim.

Beletúrok Luke hajába és visszacsókolom. Labilis helyzetemben ő az egyetlen biztos pont.

Minden megszűnik létezni, ahogy újult erővel válaszol, és a terem forogni kezd; az idő lelassul.

Zihálva válunk el egymástól, az ajkam ég, duzzadt, és a melegség nem akar elmúlni.

Milyen varázslat volt ez?

Luke ismét a homlokomnak támasztja a homlokát, és úgy próbálja csillapítani a légzését.

Nem kérdezek, és nem mondok semmit.

Mire új szám kezdődik, Luke fölemeli a fejét, de én még mindig valami kábulatban vagyok. Homlokon csókol, és ez valahonnan olyan ismerős...

- Vigyázz magadra! – suttogja vágytól elfúló hangon. – Én is vigyázok rád.

Elakad a lélegzetem.

Uram isten...uram isten...uram isten...

Fölnézek rá, a szemébe, és ő visszanéz rám, de mielőtt bármit mondhatnék, újból megcsókol.

Belenyögök a csókba.

Ő volt. Tudom.

Nem Damian mentett meg. Hanem Lucas.

Ő is angyal.

Chapter Eightteen - Valaki más...

Sziasztok!
Megérkezett az utolsó előtti, előtti fejezet. Remélem vártátok már. Bocsánat, hogy ennyi ideig tartott, de így félév előtt nagyon bele kellett húznom, de most már itt vagyok, ne aggódjatok! A fejezetről pedig annyit, hogy nem történnek benne nagy dolgok, pedig tudom azt mondtam. De majd a következő! Ezt is mondtam. :)
Nem is szaporítom tovább a szót, élvezzétek! :D
Denny

- Izzie? – próbálom rejtegetni az aggodalmat a hangomban, de nem nagyon sikerül. Szinte berontok a közös szobánkba, amikor fölengednek minket a vacsoráról.

Barátnőm az ágyán ül, pizsamában és éppen valami esti műsort néz a tévén. Mikor megállok mellette, kíváncsian emeli föl a fejét.

- Szia, Jen! Megjöttetek? – hangja könnyed, már-már vidám.

- Jól vagy Izzie? – kérdem, és megölelem. – Nem volt semmi baj?

- Mégis mi lett volna? Azon kívül, hogy mindjárt megfojtasz! – válaszolja elfúló lélegzettel. Észre sem vettem, hogy kis híján agyonszorítom.

- Jen csak aggódott, mert tudja, hogy nem vagy normális. – lép be a szobába Avalon is.

- Fogd be, Ava! – sziszegi megjátszott sértettséggel.

- Jobban vagy? – kérdezem, mintha a miatt aggódnék. Pedig valójában teljesen más foglalkoztat.

- Látod, nem? Kutya baja! – borzolja össze Avalon Izette lófarokba fogott haját, mire fölugrik, és kergetni kezdi a szobában.

- Ezt még megbánod! – üvölti, és kirohannak a folyosóra.

Belle levegő után kapkodva dől le mellém az ágyra.

- Nem elég, hogy Marshall és Mike futkosnak folyton, mint a kerge marhák, már ezek ketten is kezdik? – liheg. – Úgy látom Izzie rendbe jött. Jót tett neki a pihenés, reggel sokkal rosszabb állapotban volt. – Na igen, vagy valaki segített neki.

De hogy is juthat ilyesmi az eszembe? Izette még csak nem is ismeri Damiant! Sose találkozott vele. És Damian sem egy segítőkész ember...vagy angyal, vagy akármi.

- Gondolom Izzie is jön holnap. – jegyzi meg, amivel kirángat gondolatmenetemből.

- Ki nem hagyná.

- Mindjárt gondoltam.

Belle elfoglalja a fürdőszobát, én pedig valami tiszta és fölhúztató gönc után kutatok a bőröndömben. Semmi olyasmit nem hoztam, amit fölvehetnék egy buliban. Mégsem mehetek farmerben, és kötött kardigánban!

- Holnap el kell mennünk, vásárolni! Láttam egy szuper butikot a téren! – újságolja Izette. Teljesen belelovallta magát ebbe a diszkó témába.

Nekem viszont valahogy nincs kedvem menni. Nem szeretem a diszkókat, sose szerettem őket. Muszáj mennem?

De úgy érzem Izette és Belle kinyírnának, ha itt maradnék.

- Mindjárt jövök! – kiáltok oda a többieknek, és kirohanok a folyosóra.

Ajjaj, majdnem megfeledkeztem róla!

Megállok Sam szobájának ajtaja előtt, és bekopogok. Mikor nem érkezik válasz, benyitok, és bekukucskálok a résen.

A szobában csönd van és sötétség, Sam már vagy alszik, vagy nincs itt.

- Jenessa! Menj vissza a szobádba, kérlek! Lámpaoltás tíz perc múlva! – szól rám Mrs. Morison, mire összerándulok. Jézusom! Észre se vettem, hogy itt van!

Visszaosonok a szobánkba, és beugrom az ágyba.

Izette és Belle arról beszélgetnek, milyen ruhát szeretnének fölvenni holnap. Nekem viszont nincs is elképzelésem.

- Jó éjt, lányok. – mondom, és hamar el is alszom.

Mikor fölébredek a lányok még alszanak; alig hallom halk szuszogásukat. Olyan kipihentnek érzem magam, mintha hónapokat aludtam volna, pedig csak pár óra volt. Pár óra gondok, aggodalmak és Damian nélkül. A mai nap erről fog szólni.

Megfordulok, és a plafont kezdem bámulni. A gondolataim visszaterelődnek rá.

Egy angyal. – tudatalattim gúnyosan húzza a száját. – Komolyan elhiszed ezt?

Végül is. Pokollá tette a nyaralásomat, sőt. Szó szerint voltam a Pokolban, és még a Csónakossal is beszéltem! Alig két napja. Szóval miért ne hinném el?

De mi van, ha az egészet csak kitaláltam? Ha Damian nem is létezik, csak a képzeletem szüleménye? Mert, ki élne túl egy olyan balesetet, amiben egy kamion porrá zúzta az autót, amiben ült? Jó, mondjuk én nem is éltem túl. De Damian visszahozott!

Ezt még egy pszichológus se hinné el! Ugyan már, Damian nem is létezik!

Lehunyom a szemem; ez valóban így van?

És mi van Izette-tel? Találkozott már vele? Mi volt ez vele tegnap? Tényleg itt volt?

Istenem, annyi kérdés van, amire nincs válasz!

De mintha azt mondtam volna magamnak, hogy ma nem aggódom. Az elmúlt két hétben csak azt tettem, ma élvezni akarom Londont, a nyaralást, mindent.

Megnézem a telefonomon az időt. Nyolc óra múlt, ideje lenne készülődni.

Halkan fölkelek az ágyból, összeszedem a cókmókom, és bevonulok a fürdőszobába, közben azon töprengek, hogy tizenkét óra múlva egy diszkóban fogok ülni. Valószínűleg unatkozva.

A fonott kosár tetejére teszem a ruháimat, majd kibontom, és alaposan kifésülöm, hosszú, sötét hajamat.

Megmosom az arcomat, lezuhanyozom, és hajat mosok.

Ha már el kell mennem abba a klubba, nézzek ki jól. Nem sminkelem agyon magamat. Némi szemceruza és spirál, és már kész is vagyok.

Belle és Izzie még alszanak – vagyis szerintem csak megjátsszák – ezért lemegyek reggelizni.

Mire visszaérek, Avalon csatarendbe állítja őket, indulásra készen.

- De még nem is reggeliztem! – nyavalyog Belle.

- Majd megállunk valahol. Most ruhát kell vennünk estére. Gyerünk, lányok, már fél tizenegy van! – tolja ki őket az ajtón Luce.

Marshall és Michael még tegnap este kijelentették, hogy nem tartanak velünk. Talán jobb is, hogy nem jönnek velünk, hiszen ez olyan csajos dolog.

Miközben végigmegyek a folyosón, és a liftet hívom, lopva Sam szobájának ajtajára nézek.

Hol lehet? Még fel sem kelt? Azért a diszkót biztos nem hagyja ki! Az is lehet, hogy már elment ruhát venni. De ugyan már! Biztos hozott ő magának!

De neki mindig kell egy új!

Elhatározom, hogy visszafelé bekopogok hozzá, hátha tudunk egy kicsit beszélni. Vagy talán Damian törölte az emlékeit?

Jaj, felejtsd már el Damiant!

Odakint pompás idő van, süt a nap, de nincs nagyon meleg, csupán kellemes augusztusi pezsgés. Ahogy az utcán lépkedek, érzem, hogy fölforrósodik a bőröm, ott ahol a nap rásüt. Egészen jó érzés, rég nem éreztem már ilyet.

A butik, amit Izette látott, elég drágának tűnik. Már a kirakatban is szebbnél szebb ruhák vannak, bár én sosem szerettem az ilyen rongyokat.

Luce – aki kinevezte magát a csapat vezérévé – elegáns mozdulattal benyit az üzletbe, és széles mosollyal köszön az eladónőnek.

Mögötte Izette is ugyanígy tesz, majd Belle is. Csak én lógok ki a sorból, Avalonnal az oldalamon.

- Nem hiszem, hogy bármit is venni fogok. – súgja oda nekem.

- Én sem. –súgom vissza, majd összenevetünk.

Ez a hely tényleg túl drága lenne nekem! Az egész üzlet, annyira elegáns és márkás, hogy talán Angelina Jolie is ide jár vásárolni, ha Angliában jár.

Mindenhol márvány, és arany beütéses keretek, a ruhák szépen elrendezve, fehér fogasokon lógnak. A próbafülkék tágasak, és földig érő vörös függönnyel vannak eltakarva.

Kész csoda, hogy beengedtek minket ide!

Úgy látom Belle, Luce és Izette jól tudják, mit csinálnak. Otthonosan mozognak a sorok között, és kellően megvitaják, melyik ruha lenne a legjobb.

Én és Avalon csak leülünk a kanapéra és nézzük őket. Ha annyira vásárolni akarnak, hát tegyék! Nekem erre nincs pénzem!

- Ó, nézzétek! Hát nem tökéletes? – emel fel egy koktélruhát Izette. Nem mondom tényleg lenyűgöző darab! Szívalakú dekoltázs, a fölső része csillogó, a derekánál egy vékony törtfehér szalaggal. A derekától lefelé combközépig fokozatosan jön lefelé a ’fűszoknya’. Persze nem fűből van, hanem halvány arany, és ezüstös fehér rojtokból. Az egész ruha halvány aranyszínű, és tökéletesen illő Izzie-hez.

Mikor fölpróbálja, nem is csalódom, Tökéletesen áll rajta, egyszerűen meseszép benne!

Belle ruhája fekete, húzott, szív alakú dekoltázzsal, és mély, majdnem a hasáig érő kivágással. A nyakrészénél csipke, úgy ahogy a pántok is, és az egész háta.

Luce egy finom rózsaszín ruhát válasz, a mellrészénél ezüst csillámokkal. Komolyan úgy néz ki benne, mint egy habcsók!

- És most te jössz! – ragadja meg Izzie a kezemet.

- Ne! Nem akarom! – mondom, de nincs menekvés. Az eladónő nagyon kedves, több ruhát is mutat, de egyik sem igazán én vagyok.

Három óra elteltével, még Avalon is talált magának valamit, de én nem. Üres kézzel távozom.

A többiek próbálnak vigasztalni, hogy majd csak lesz valami, benézünk máshová is, de én nem reménykedem.

Pontosabban reménykedem. Abban, hogy nem találok sehol.

Beülünk egy kis étkezőbe ebédelni, mert már Belle nem hagy békén minket.

Baconos-sajtos kiflit kérek, egy nagy pohár mentás vízzel, és helyet foglalok az ablakkal szemben, hogy ki tudjak nézni rajta.

Beleharapok a kiflimbe, és fölpillantok. Ki az ablakon. Át az úttesten. A szemközti kis üzlet kirakatába.

Elvesztettem a reményt.

Befejezzük az evést, kifizetjük a számlát, és visszaindulunk, mert már majdnem három óra van, de engem nem hagy nyugodni az a jószág.

- Hé, lányok, ti menjetek előre, én még körülnézek. – szólok utánuk. Tudom azzal, hogy elhagyom őket, azt kockáztatom, hogy Damian a közelembe kerülhessen. De most nem érdekel.

- Veled tartunk.

- Nem kell! Menjetek vissza, és készülődjetek! Titeket ismerve az fél napig is eltarthat. – próbálkozom.

- Biztos ne segítsünk?

- Már annyit segítettetek! – felelem, és megölelem őket.

- Hát jó, de hívj, ha találsz valamit!

- Ígérem. – mondom, és integetek utánuk.

Mikor befordulnak a sarkon, átvágtatok az úton, és benyitok a kis üzletbe.

Egy kedves, göndör hajú nő néz föl, zsúfolt pultja mögül, és mosolyog rám.

- Jó napot! – köszönök vidáman.

- Jó napot! Segíthetek valamiben? – kérdezi a nő, elém lépve.

- Megtetszett a kirakatban az a ruha, és meg szeretném kérdezni, hogy fölpróbálhatnám-e? – kezdem.

A nő egy pillanatra meglepődik, majd őszinte boldogsággal az arcán, bólint.

- Természetesen, máris hozom! – feleli óriási mosollyal.

Amíg ő a ruhát szedi le a báburól, jobban körül nézek. Apró, tömött helyiség a bolt, és mikor jobban megnézem, látom, hogy egy varroda. Nyilván ez a nő varrja a ruhákat, és adja el őket.

- Tessék. - Adja a kezembe a ruhát, majd a próbafülkeként szolgáló sarokhoz vezet.

- Köszönöm. – mondom. Nos, nem épp a legfényűzőbb bolt, de talán jobb, mint az a sok csicsa, és ócska rongy, ami a másikban volt. Értem én, hogy azok a ruhák márkásak, és divatosak, de ez egyedi, és kihangsúlyozza az egyéniségemet.

A ruha tökéletesen áll, még a varrónő is el van ájulva tőle.

El sem hiszem, hogy ez én vagyok! Annyira tökéletes, annyira lélegzetelállító! Le sem akarom venni.

Az eladónő becsomagolja és ad egy névjegykártyát is. Nyílván nem megy túl jól az üzlet.

Megköszönöm és kisietek a boltból.

Annyira örülök a ruhámnak, és annak, hogy volt rá pénzem!

Szabályosan rohanok a szállodába, és épp három órakor érkezem meg. Berontok a kapun, kis híján elcsapva az őrt, és lefékezek a lift előtt.

Most csak én érzem úgy, vagy tényleg sugárzik belőlem az öröm?

Kivágom a szobánk ajtaját, és lihegve állok meg.

- Jen? Jól vagy? – kérdezi Izette zavartan.

- Hogyne! – mondom két lélegzetvétel között, majd végigdőlök az ágyamon.

- Az egy ruha? Találtál? – csodálkozik Belle, és azonnal a zacskó után kap, de én elrántom.

- Majd magamon megmutatom! – mondom, és a mellkasomhoz szorítom a csomagot.

- Ne már, Jenny, mutasd meg!

- Nem!

- Na, kérlek! – unszol.

- Mondtam, hogy nem.

- Most miért vagy ilyen kegyetlen?

- Mert meglepetésnek szánom!

- Akkor kapd föl gyorsan, mert még sosem láttunk koktélruhában! Ugye azt vettél? – kérdezi Izzie.

- Aha.

- Akkor gyerünk!

- Nem! Majd, türelem! – suttogom.

Izzie és Belle összenéz, majd folytatják az előkészülést. Kiterítik a ruháikat, beizzítják a hajvasalókat, előkotorják a parfümüket. És mindeközben én csak fekszem az ágyamon, valami különös eksztázisban.

- Öltözz, Jenny, már fél öt van. – kiált ki a fürdőből Belle. Törülközővel a fején bukkan elő, ingben és rövidnadrágban.

Fölkapom a fejemet; már ennyi lenne az idő?

A fürdőbe megyek, és újra lezuhanyozom, megmosom az arcomat, kifestem a körmömet, és rendbe szedem magam.

A sminkkel nem sokat foglalkozom: némi alapozó, púder és rúzs. A szememet viszont a ruhához illően csinálom meg. Arany lesz, füstös, cicafarokkal kombinálva. Nagyon egyedi.

Izzie kölcsönadja a fekete nyakláncát, és parfümjét, behullámosítja a hajamat, és összeválogatja, hogy mit viseljek még.

Még a magas sarkú, amit viselek, az is az övé.

Úgy érzem ideje fölvennem a ruhámat.

Bevonulok a fürdőbe, és belebújok a kényelmes anyagba, majd üggyel-, bajjal fölhúzom a cipzárt. Ahogy a tükörbe nézek, nem is magamat látom.

Ez nem egy tizennyolc éves lány, ez egy nő! Egy gyönyörű, fiatal nő.

Kilépek a fürdőből, és barátnőim szava elakad.

Nem csak amiatt, hogy sosem láttak még koktélruhában, de amiatt, hogy milyen gyönyörű ez a ruha!

Vörös és fekete. Damian két kedvenc színe.

Combközépig érő vérvörös anyag, precízen elkészített fekete csipkével, a mellrész alatt egy csipkéből kivert szalaggal összefogva.

Még a ruha pántja is csipkéből van, és apró fekete kövek díszítik, úgy, ahogy a ruha alját is.

- Ez meseszép! – suttogja Izette lenyűgözve.

- Miért nem hordasz gyakrabban ilyet? Csodásan nézel ki! – csatlakozik Belle is.

- Tényleg tetszik? – érzem, ahogy elöntik a szememet a könnyek, és barátnőim körém gyűlnek és megölelnek.

Még Marshallnak és Michaelnek is tetszik. Mikor meglátnak éles füttyel, köszöntenek.

- Le vagyok nyűgözve! – mondja Mike. – Hozzám jössz?

- Hülye vagy! – nevetek fel.

Mindenkinek eláll tőle a szava, de vajon Damiannak tetszeni fog?

***

A The Den and Centro egy magas fekete – királykék épület a West Central Street-en. Igazi régimódi angolstílusban épült, és két bejárata van.

Magamtól biztos, hogy nem jöttem volna ide soha.

Meglepett, hogy mennyien vannak az épület előtt, és szinte mind úgy öltöztek, mint mi, így nem voltam feltűnő. Kicsit se.

Körülbelül húsz perces sorban állás után bejutunk.

Egy duplaszárnyú üvegajtón megyünk be, amire két biztonsági őr figyel. Kicsit se néznek minket hülyének, hogy a már majdnem ötvenéves osztályfőnökünkkel megyünk bulizni. Mert, hogy Mrs. Morison is itt van!

Az üvegajtó után egy kis fogadóba érkezünk, melyet vörös szőnyeg fed, ami egy újabb duplaszárnyú üvegajtóhoz vezet.

Az ajtó egy folyosóra nyílik, ami elvezet minket a klub belsejébe. A folyosón sötét van, csak a kristálycsillárok világítanak a fejünk felett, ahogy lefelé haladunk.

Elfordulunk balra és meglátom a villódzó rózsaszín, kék és ezüst fényeket. A zene hangosan bömböl a fülembe, kis híján beszakítva a dobhártyámat.

- Alkoholt csak mértékkel! – kiált vissza a tanárnőnk, majd eltűnik a folyosón.

- Úgy látszik egyedül maradtunk. – karol belém Izzie, és bevonszol. A Den & Centro egy boltíves, óriási helyiség, fekete, és sötétvörös falakkal, ezüstös mennyezettel, és számtalan diszkó gömbbel és reflektorral. Az egész helyet megtöltik az élénk színek, és a dübörgő zene.

Még a saját gondolataimat is alig hallom!

Lépcsőn megyünk le a tánctérre, ami szintén hatalmas és rengetegen vannak. Jobb oldalt van egy lépcsősor, ahova a kanapékhoz és asztalokhoz lehet menni. Bal oldalt pedig a bárpult helyezkedik el.

Észre sem veszem és Mike és Marshall Avalonnal és Luce-val együtt, eltűnnek. Hiába keresem őket a villódzó fények között az emberek egyformának, tűnnek. Főleg Avalon. Fekete, csipkés ruhájában tökéletesen beleolvad környezetébe.

Izzie az egyik kanapé felé terel és leültet rá, majd mellém telepedik.

- Most pedig keresünk neked egy fiút! – mondja csillogó szemekkel.

- Izzie, nekem nem kell pasi... – kezdem, de Belle félbeszakít.

- Dehogynem kell! Már mindannyian randiztunk csak te nem! Még Ava is!

- De én nem is akarok randizni. – mondom egyszerűen.

Ez tényleg így van?

- Hát most fogsz!

- Izzie!

- Mi az? Belle-lel kerítünk neked egy pasit. – feleli, és ismét megragadja a kezem.

- Már mondtam, Izette, nekem nem kell pasi! – jelentem ki erélyesebben, mint szeretném.

- Mit szólsz ahhoz a szőkés barnához? – bök a táncparkett felé Belle.

Odanézek, de nem látom kire, mutat.

- Nem.

- Ugyan már! Biztos jól kijönnétek! – erőlködik, és már föl is áll,hogy odamenjem hozzá.

Izette mellettem, marad, és gúnyosan vigyorog.

- Miért nem akarsz randizni? Talán találkoztál valakivel? – Jézusom! Ugye Ava nem mondta el neki, hogy látott engem D-vel?

- Nem.

- Akkor meg? Mi a baj?

- Semmi. Csak nekem....én...nem tudom...

- Hogy kell? – nevet föl. – Egyszerű. Most megtanulod. – áll föl ő is, és kézen fogva vezet le a táncolókhoz.

Most veszem csak észre a srácot. Belle mellett áll, és barátságosan mosolyog rá.

Nem túl magas, szőkésbarna hajú – inkább barna, bár a fények miatt nem tudom megmondani – sötét szemű, kissé izmos srác.

Nem az esetem.

Izette a tömegbe vezet, ahol mindenki nekem jön, de ő nem is törődik velük. Töretlenül megy előre, maga után húzva.

De egy ponton kénytelen elengedni a kezem, mert majdnem fellökték, és én kihasználom az alkalmat, és meglépek.

Nem tudom hová menjek. Talán a mosdó jó búvóhely lenne, de Izzie-ék ott keresnének először.

Ahogy átverekedem magam a tömegen, a bárpultnál lyukadok ki. Bizonytalanul támaszkodom neki, mire a pultos odalép hozzám.

- Mit adhatok?

Jó ég! Mit kérjek? Egyáltalán kérek valamit?

- Appletinit. – mondom, és csodálkozok, hogy nem remeg a hangom.

A srác elmosolyodik, és ellöki magát a pulttól, hogy elkészítse az italomat. Néhány másodperc múlva megáll előttem egy pohár világító zöld ital, kis esernyővel. A srác újból rám vigyorog, szeme csillog, majd a következő vevőhöz fordul.

- Mit kértél, szépségem? – dől le mellém valaki.

Egy pillanatra halálra rémülök, hogy valami részeg idióta próbál fölszedni, és tágra nyílt szemekkel fordulok felé. Az első pillanatban egy vadidegent látok, de másodszorra...

- Lucas! – Nem Damian.

Miért is érdekel Damian?

- Mit keresel itt?

- Bulizom, ahogy te. – mosolygok.

- Azt hittem már hazamentél, és sosem látlak többé. – biggyeszti az ajkát.

- De itt vagyok.

- Nagyon helyes! – kortyol bele az italába, ahogy én is.

Ledönti az egészet, és én követem a példáját. Érzem, ahogy a koktél végigégeti a torkomat, és melengeti a gyomromat.

- Nos, Jenessa, van kedved táncolni? – Vajon hányat ivott már előtte?

Elnézek mellette, föl a galéria irányába, és mintha Damiant látnám, ahogy engem figyel. Arcán fájdalom, harag és féltékenység tükröződik. Lassan fölemeli a poharát, és belekortyol az italába, majd ellöki magát a korláttól.

Pislogok. Damian itt van! És én másik fiúval vagyok.

Most nem csak magamra kell gondolnom, de rá is. Ha vele lát, biztosan bántani fogja, vagy ami rosszabb megöli!

Visszanézek rá. Arcán jóindulatú mosoly ül, és várakozás teljesen néz rám.

Leteszem a poharat.

Én győztem.

- Van.

( itt megnézhetitek Jen ruháját: xxx )