Jelentés

Sziasztok!

Jelentem, hogy élek és virulok. Bocsánat, hogy így eltűntem, de rengeteg a tanulnivalóm, ugye megkezdődött a suli, így sok a dolgom. Emellett vezetni is járok, így az is elvesz egy csomó időt. Emiatt előre szólok, hogy, amíg nincs meg az összes vizsgám, nem tudok új fejezetet hozni. :( Ezer bocsánat érte. Azt még nem tudom mikor fogom hozni a következő részt, de ne aggódjatok, nem hagyom abba a blogot. :)
A Vaskirálynő fordítását sajnos nem tudom folytatni, nincs rá elég időm. Ugye a fordítás nagyon sok időt igényel - legalábbis nekem - de ha szeretnétek kisebb részleteket/részletekben talán tudom hozni, de egyben a fejezetet biztosan nem.
Nem tudom nektek, hogy lenne jó, ha van valami ötletetek, szívesen fogadom őket! :D Ha nem válaszolnék rá azonnal, ne haragudjatok, nem tudok mindig följönni.
Kitartást a sulihoz, már csak másfél hónap és téli szünet! ;-D

UI.: Már előrendelhető a Vaskirálynő, december 12.-én pedig megjelenés! :)

Season Two • Chapter Seven - Vágyak útvesztője

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet, remélem ebben már nem fogtok csalódni. :) Úgy gondoltam ennek már éppen ideje volt már, úgyhogy mostantól beindul a történet - legalábbis nagyon remélem. :) Nem is tudom miért, de egyik este rám jött az írás és nem is tudtam abbahagyni, és annak az estének ez lett az eredménye. :D
Hát akkor jó olvasást!
Denny

A tükör előtt állok. Olyan mintha nem is én lennék. Olyan idegen most ez a test, olyan szokatlan.

Csinos vagyok.

Úgy látszik az edzések megtették a hatásukat. Eddig észre sem vettem, hogy ennyire megváltozott az alakom.

A csipkés ruha ráfeszül a testemre, kiemelve a csípőm vonalát, és vékony derekamat, megemelve a dekoltázsomat a szoros húzással.

A fekete magassarkú tartást ad, és meghosszabbítja a combjaimat.

Ez a lány a tükörben nem én vagyok! Én nem így nézek ki.

Fölemelem a jobb kezem, és megérintem a tükröt. Az idegen lány ugyanezt teszi.

Hát mégis én lennék? Lehetek ez én?

Leejtem a kezem, és hátravetem, apró, laza hullámaimat.

Valójában nem szeretem az ékszereket, de most úgy döntök, fölveszek egy fekete, köves nyakláncot. Nem csak azért mert jól illik a ruhámhoz, hanem, mert az indák olyanok, ahol találkoznak, mintha apró fekete rózsák lennének.

Hátrapillantok a vállam fölött a pohárban álló fekete rózsára – ami nem meglepő módon visszakerült a helyére – és a nyakamhoz illesztem a vékony láncot.

Nem volt újabb vércsepp. Az alatt a két hét alatt, mióta újból megjelent, egy sem.

Visszanézek a tükörbe, és egy pillanatra elbizonytalanodom.

Nem túl sok ez? Mi van, ha a Central Parkba megyünk, egy kis szabadtéri színházba? Nem lenne jobb egy farmer és egy pulóver?

Nagy levegőt veszek, és mélyen tükörképem szemébe nézek.

Nem! Le kell nyűgöznöd Damiant! Le kell győznöd őt!

Az idegen lány szeme perzselően csillog a gardrób lámpájának fényében, hosszú szempillái alól mintha egy ragadozó nézne vissza rám. Aztán mosolyra húzza vörös ajkait, és kissé hátrébb hajol.

Rám kacsint.

- Itt az út vége. – suttogja.

Fölkapom hosszú, combközépig érő kardigánomat, és magamra terítem. Épp csak egy kicsivel hosszabb, mint a ruha, így eltakarja.

Úgy tervezem, hogy csak a színházban – ha tényleg oda megyünk – mutatom, meg neki mi van rajtam, hogy teljes legyen a hatása.

Kihúzom a finom anyag alól a hajamat, kiszabadítok egy tincset a fülbevalómból, majd ismét a tükörképemre vetek egy pillantást.

Megszólal a csengő, majd alig fél másodperccel később hallom Jared hangját.

- Jeeeen! Ajtóó!

- Megyek. – ordítom vissza, és látom, hogy az idegen lány is ezt teszi.

Csak Jared és én vagyunk itthon, mert Ronny-t sikeresen rá tudtam venni, hogy ráncigálja el anyáékat bowlingozni. Aztán ha sikerül neki meggyőzni őket, még a McDonald’s-ba is elviszik. Ronny-t nem kellett sokáig győzködnöm arról, hogy menjenek el, arról már kevésbé voltam képes gondoskodni, hogy engem hagyjanak itthon. Jared meg szívesebben videojátékozik. Persze őt a legkevésbé sem érdekli, mit csinálok, így miatta nem aggódom. Csak anyáékat kellett eltüntetni itthonról, nehogy véletlen kinyissa valamelyikük az ajtót Damian előtt, vagy lássanak elmenni. Még csak az kéne, hogy kérdezősködjenek, majd maradásra bírjanak bennünket!

- Elmegyek egy pár órára. – szólok be Jarednek, a szobája ajtaján keresztül.

- Oké.

- Ha anyáék hazajönnek, mond nekik, hogy sietek vissza.

- Azért ne vidd túlzásba. – válaszolja. Újból csöngetnek, mire bosszúsan fölhorkan. – Kinyitnád végre?

Bólintok, bár ő ezt nem látja. Próbálok a lehető legkisebb zaj nélkül lemenni a lépcsőn, nehogy meghallja tűsarkúm kopogását.

Átvágok a nappalin, majd kezemet a bejárati ajtó kilincsére helyezem. Lehunyom a szemem és egy mélyet sóhajtok.

Itt az idő.

Mikor kinyitom a szemem, megpillantom Damiant az ajtókeretnek dőlve.

Szmoking van rajta, egy elegáns fekete öltöny, fehér inggel, és fekete nyakkendővel.

Haját rövidebbre vágatta, és elöl hátrasimította, de még így is elég hosszú volt, hogy bele lehessen túrni.

De nem csak az öltözete és a haja lett más. Az egész lénye.

Fekete szeme gonoszul csillog, szája gúnyos vigyorba torzul.

Lélegzetelállítóan fest.

Ismét eszembe jut, hogy levegőt kéne vennem.

Damian gúnyos tekintete megtalál, és egy pillanatra megállapodik rajtam. Azután gyorsan végigmér. Áldom az eszemet, hogy eltakartam a ruhát, vagy ő is döbbenten – és dühösen – állna itt.

- Jó estét, szépségem – lép felém, s közben megcsap parfümének illata. Újból elfelejtek levegőt venni.

Nem tiltakozom, mikor egy apró csókot nyom az arcomra. Tulajdonképpen mozdulni sem tudok. Lehunyom a szemem, és élvezem ajka érintését a bőrömön. Az sem igazán zavar, hogy nem akar elhúzódni, hanem egy kicsit elidőz rajta.

- Nem számította rá, hogy pulcsiban jössz színházba, de nekem így is jó. – vigyorog rám.

Ezek szerint visszatért a régi Damian.

Vágj vissza, Jen! Gyerünk már!

Egy pillanatig csak bámulom, azután megrándul az arcom.

- Hát te sem nézel ki rosszul. – felelem fintorogva, mire fölnevet.

Csak nem kedélyesen fogunk csevegni, mikor el akarjuk tenni egymást láb alól?

Damian nem húzódik messzire, pedig nagyon szeretném, ha minél távolabb lenne most tőlem. Arca alig egy arasznyira van, onnan néz a szemembe.

Lángokat látok az ő szemében, egyébként teljesen éjfekete a szeme. Pupillája teljesen beleolvad az íriszébe. Olyan, mint két sötét lyuk, mégis érzelmek tengerét látom benne.

Vajon ő mit láthat az enyémben?

- Indulnunk kell. – duruzsolja, majd kinyújtja felém a kezét.

Nem bírok mozdulni. Damian megbabonázott. Még sosem láttam ilyen szívdöglesztőnek.

Szemében pajkosság szikrája villan, majd lepillant a kezemre. Kinyúl és óvatosan a kezébe, veszi, majd a másikat ráfekteti, így a kezem a két tenyere között van.

- Kész vagy? – kérdezi meglepő melegséggel a hangjában. Összeszorítom a számat, és bólintok.

Csak most veszem észre, hogy a szívem dörömböl a mellkasomban.

Megpróbálom elhúzni a kezemet az övétől, de nem engedi. Kinyúlok a retikülömért, és kilépek mellé az ajtón. Még akkor sem enged el, mikor bezárom magam után.

Reménykedem benne, hogy nem ég az arcom. Nem akarom, hogy így lásson. Nem akarom, hogy így hasson rám. Nem akarom, hogy itt legyen.

Vonakodva de ismét rá emelem a tekintetemet. Fürkészve bámul rám, majd ismét mosolyra húzza a száját.

Közelebb hajol, hogy majd’ összeér az orrunk.

- Miért vagy ilyen kis szótlan? – kérdezi tettetett csalódottsággal. Jól tudja! A szemét, jól tudja! Direkt csinálta! Tisztában van vele, milyen hatással van rám.

- Nem akarom, hogy bárki meglásson veled. – suttogom.

- Ó, igazán? – biggyeszti szórakozva az a száját. – Tényleg ez az igazi oka?

- Miért? Mégis mit hittél? – kérdezem szarkasztikusan.

Oldalra dönti a fejét, úgy néz rám.

- Mintha beléd fojtották volna a levegőt.

- Képzelődsz. – mondom dühösen, mire diadalittasan elhúzza a száját. Újból végigmér.

- Mi van a pulcsid alatt?

A kérdés kizökkent kábultságomból. Érzem, hogy mosolyra húzódik a szám.

- Majd meglátod.

- Az illatodból ítélve tetszeni fog. – hajol közelebb, és orrát finoman a nyakamhoz dörgöli.

Mozdulatlanul, szint karót nyelten állok, mire ismét fölnevet.

- Csak nem zavarban vagy? – vigyorog le rám.

Fölhorkanok.

- Nagyon rossz megfigyelő vagy. – rántom el a kezemet. Összesimítja a tenyerét. – Ne érj többet hozzám. – mondom, hónom alá vágva retikülömet, majd elfordulok. Elindulok a folyosón a lift felé. Damian zsebre vágott kézzel követ.

Dühösen fújtatva állok a liftajtó előtt, mikor mellém lép.

- Van egy kis probléma. – sóhajt fel színpadiasan.

- És mi lenne az? – vetem oda neki.

- Nem ígérhetem meg, hogy nem érek hozzád többé.

- Ugyan miért nem? – kérdezem, pont, mikor a liftajtó egy pittyenéssel kinyílik.

Titokzatos mosolyra húzza a száját, miközben szembefordulok vele. Én a liftben, ő a folyosón.

- Majd meglátod. – feleli, és belép mellém. Rávág a parkolóház gombjára, majd elégedett pillantásokkal körbejáratja tekintetét a lift szűk helyiségén.

Már majdnem megérkeztünk, mikor újra megszólalok. Nem bírom ezt a feszült csendet.

- Csak nem taxival megyünk? – vonom fel az egyik szemöldökömet.

- Úgy viselkedsz, mint egy úrinő! – vigyorog. – És egy úrinőnek nem dukál egy taxi!

Fölpillantok rá.

A lift egy zökkenéssel megáll, majd kinyílik az ajtó.

A parkolóház sötét, gyenge fényű neonlámpákkal megvilágított terében találom magam. Kilépek a liftből, és hunyorgok, hogy hozzászokjak a gyér fényhez.

Damian gyengéden megfogja a kezemet, majd úgy igazítja, hogy belékaroljak. Másik kezével még meg is fogja, hogy még csak véletlenül se tudjam elhúzni.

Pislogok, miközben megindul velem a félhomályban. A parkolóház túlsó felén, egy elsötétített ablakú, fekete limuzin áll.

Döbbenten kapom föl a fejemet, mikor Damian megáll velem mellette, és kinyitja előttem az ajtót.

- A hintó előállt, úrnőm. – mosolyog, majd kezével a limuzin belseje felé int.

Egy pillanatig megrökönyödötten bámulok, majd beszállok az autóba. Nem csúszok arrébb, hogy Damian is beférjem mellém, de mintha nem is várná el.

Becsukja utánam az ajtót, majd egy pillanatra eltűnik.

Csak nem ő lesz a sofőr?

Vegyes érzelmeim vannak. Ha ő lesz, nem kell elviselnem egész úton, viszont azt kockáztatom, hogy nekivezet egy másik autónak, vagy otthagy a síneken egy közeledő vonat előtt.

Nem tudom eldönteni melyik a jobb, de nem is kell. Damian egy pillanat múlva kinyitja a másik oldalamon lévő ajtót, és beül mellém.

- Ki vezet? –érdeklődöm.

- Egy ismerős. – vigyorog, és kényelembe helyezi magát.

- Honnan szerezted a limuzint?

- Miért vagy ilyen kíváncsi?

- Tudni akarom, mibe rángattál bele.

Mosolyog.

- Semmibe. Nem loptam a kocsit. – feleli, majd az ölemben nyugvó kezem után nyúl.

El akarom húzni, de nem tudom. Megragadja, és odahúzza a saját ölébe.

- Így jobb. – jelenti ki.

Remegek. Azt képzeltem gyerekjáték lesz, hogy simán el tudom intézni, de tévedtem. Össze vagyok zavarodva. A tőrre kéne összpontosítanom, de nem tudom rendezni a gondolataimat, ha ő is itt van.

Ezt meg kellett volna beszélnem Luke-kal. Ó, Luke! Szükségem van rád!

Remegve fújom ki a levegőt, de nagyon ügyelek arra, hogy Damian ezt ne érezze meg. Oldalra fordítom a fejemet, és New York elsuhanó felhőkarcolóit és a dudáló, tülekedő autókat, és taxikat nézem.

Damian nem szól semmit és én sem. De nem bírom ezt a csöndet. Inkább beszéljen, de nem bírom hallgatni a nyugodt lélegzetvételeit.

- Mit nézünk meg? – nem fordulok felé. Úgy teszek, mintha a neonfeliratok teljesen elvonnák a figyelmemet.

- Egy klasszikus darabot. Tetszeni fog. – válaszolja rezzenéstelenül.

- Honnan tudod, hogy tetszeni fog? – pillantok rá a szemem sarkából. Engem néz.

- Feltételezés.

- Lehet, hogy rosszul feltételezel.

Elhúzza a száját, de érzelmet nem látok az arcán. Kisvártatva a fülemhez hajol, és belesuttog.

- Én még sosem láttam ezt a darabot. De azt mondják sok köze van hozzánk.

Hozzánk?! Úgy érti hozzám és őhozzá? Azt már nem!

Ökölbe szorul a kezem, de gyorsan el is ernyesztem, Damian mégis észreveszi. Gúnyos mosoly terül szét az arcán.

- Ez most felidegesített? – néz rám ismét. Mintha vidám lenne. Elégedett, hogy így láthat. – Talán nem szeretnéd megtudni, miért akarom a segítségedet?

Elernyednek az izmaim. Tehát mégsem kettőnkről van szó. Kettőnk. Micsoda baromság!

- Úgy érted, ma választ kapok a kérdésemre?

- Meglehet. – pillant rám. Tekintetünk találkozik, és egy perccel később én kapom el elsőként. Újból az utcákat vizslatom. Mióta lehetünk már úton? Húsz perce? Fél órája?

Az emberek tömege nőni kezd. Több a régi épület, és a hatalmas neonfények is megszaporodnak.

A járdán nevetgélő fiatalok, és csodálkozó turisták álldogálnak. Szinte minden épület előtt egy-két őr ácsorog. Díszes estélyikbe öltözött nők, és szmokingot viselő férfiak szállnak ki méregdrága autóikból.

A limuzin lassítani kezd, majd az út szélére húzódik. Nincs időm jobban szemügyre venni, hol vagyunk, mert kinyílik az ajtó, és egy kéz nyúl be.

Egy perc habozás után elfogadom, és kilépek az éjszakába.

A fények olyan erősek, mint egy kifutón. Vörös szőnyeg terül el a lábam alatt, és egy hatalmas neon felirat hirdeti:

Winter Garden Színház.

Damian lép mellém, a karját nyújtva felém. Döbbenetemben elfelejtek belékarolni, pedig itt ezt várják el tőlünk.

- Te a Broadway-re hoztál? – kapom felé hitetlenkedő tekintetemet. Damian ismét diadalittasan vigyorog, majd elindul velem a bejárat felé.

A karomnál fogva húz magával; ha nem tenné, valószínűleg, még az autó mellett állnék.

Nem áll kint sor, hiszen a legtöbben már odabent vannak. Damian föllépked velem a lépcsőn, a biztonsági ember pedig kinyitja előttünk az ajtót.

A színház előcsarnokában még lézengenek a párocskák, pezsgőt iszogatnak vagy süteményt, eszegetnek, vagy csak kedélyesen beszélgetnek. Néhányuk egy másik nő vagy férfi megjegyzésén nevet.

Egy rövid ruhás, szőke jegykezelő kisasszony siet felénk, mire Damian előkap valamit a belső zsebéből.

A nő mosolyog majd mindkét papírt, betépi egy kicsit. Visszanyújtja Damiannak, majd siet a következő vendég felé, akik utánunk érkeztek.

Csak ámulok, és bámulok, ahogy, végigvisz az aranyozott folyosón. Indák, rózsák, és vörös szőnyeg mindenütt. Damian egy lépcsőhöz vezet, amelynek két oldalán ember nagyságú antik vázában friss virágok vannak. Fölvezet a széles lépcsőn, a második emeletre, majd elindul egy sötétebb folyosón.

Meg akarom kérdezni, honnan tudja, merre megy, de túlságosan lefoglal, hogy csodálkozzak.

Jobb oldalamon, ahol Damian áll, sötét függönyök vannak. Fölöttük ezüsttáblán római számok.

Damian az utolsóhoz vezet, ahol egy férfi áll. Idősebb ember, őszülő hajjal. Ünnepélyesen mosolyog, majd üdvözöl bennünket.

- Jó estét, uram! Kezét csókolom hölgyem! – üdvözlésképp biccent. – Elkérhetem a kabátjukat?

Csak most veszem észre, hogy Damiannak melege van. Nyílván ez az úrnak előbb föltűnt, mint nekem.

Damian megkönnyebbülten veti le a szmokingját, mire szabaddá válik fehér inge. Reszelősen veszem a levegőt, ahogy meglátom lazán betűrt ingét.

- És a kisasszonyét? – néz rám melegen.

- Ne aggódj édesem, nem fogsz fázni! – karol át Damian, majd óvatosan elkezdi lefejteni rólam a kardigánt.

Képtelen vagyok megszólalni, így csak hagyom, hogy lehúzza rólam. Érzem a megütközést rajta, látom a szemében a düh apró szikráját. Tudom, hogy visszaemlékszik.

Le sem veszi rólam a tekintetét, miközben átadja a kardigánomat a férfinak.

Itt állok hát előtte. A vörös-fekete csipkés ruhában, ami tökéletesen kihangsúlyozza az alakomat. Ami annyi emléket ébreszt.

Eddig Damian volt fölül, de most átvettem az irányítást. Mintha a kardigántól való megszabadulással a zsibbadtságtól is megszabadultam volna.

Tisztán rajzolódik ki a fejemben tervem minden egyes részlete.

Azt már tudom, hogy Damian nem hozta magával a tőrt. De erre számítottam is.

- Tetszik? – suttogom. Damian újból végigmér. A fogai között szűri a levegőt. Érzem, ahogy megfeszül. Ez a ruha telibe talált! A tudtára adtam, hogy aznap Londonban Luke-ot választottam. És ma is.

Aztán olyat tesz, amire nem számítok.

Odalép elém, átkarol, szorosan magához húz, majd lehajol hozzám, hogy a fülembe suttogjon.

Most nem rettenhetek meg. Átfogom a csípőjét, fölemelem a fejemet, hogy tisztábban érthessem sziszegését.

Arcát a hajamba temeti, mire én az övéhez szorítom az arcomat. Lehunyom a szemem, mintha élvezném a helyzetet.

Élvezem is. Szenvedj csak Damian!

Böködni kezd az orrával, ajkát végighúzza nyakam ívén, egészen a fülemig.

- Ma éjszaka az enyém vagy. Senki másé, csak az enyém!

Ki lettem pécézve :)

Sziasztok!

Ha hiszitek, ha nem Emma Írogat kipécézett! :)

Ez azt jelenti, hogy:
1. Linkelem azt, aki kipécézett.
2. Megosztok magamról hét dolgot.
3. Kipécézek hét embert, és értesítem őket.

Hét dolog rólam:
1. Zene nélkül nem tudok élni.
2. Szeretek zumbázni. (az már más kérdés, hogy jó is vagyok-e)
3. Árnyvadász vagyok. :)
4. Kedvenc színem a kék ( és a zöld kékes árnyalatai )
6. Imádom a pupusast ( ez a specialitásom, bár a receptet nem tudom fejből xD)
7. Szeretnék egy (két, három?) husky-t. :)

Akiket kipécéztem:
Tita
www.redmoontrilogy.blogspot.hu
Jazz
www.photos-about-us.blogspot.hu

Julie Kagawa - The Iron Queen • Vaskirálynő rajongói fordítás 2

Sziasztok!
Tudom már nagyon rég ígérgetem, de végre sikerült befejeznem a fordítást. Tudom nem tökéletes, ne is várjátok tőlem, hogy az legyen. A félrefordításokért előre is elnézést kérek, igyekeztem kihozni magamból a legtöbbet. :)
Egyszer már megírtam, de ha nem látta volna valaki, újból szólok, hogy a könyv október 31.-én jelenik meg. Ha szeretnétek írjátok meg, hogy tetszett a könyv, mert én sajnos csak december körül vagy jövőre tudom megszerezni :( Spoilert légyszi ne! :)
Ebből adódóan nem tudom, hogy nekiálljak-e a következő fejezetnek. Mellesleg most el is fogok utazni, iskolakezdés is itt lesz, és amíg nincs meg a vizsgám biztos, hogy nem tudok fordítani. Na majd meglátjuk. :)
Még egyszer elnézést az esetleges hibákért, és jó olvasást! :)
Denny

Julie Kagawa - The Iron Queen

Vaskirálynő

2. fejezet

Tantuszokról és gyászos templomokról

Bármilyen valamire való idegenvezető elmondaná, hogy ne csavarogj egyedül New Orleans utcáin az éjszaka közepén. A Francia Negyed szívében, ahol az utcai lámpák és a turizmus megszilárdította a hatalmat, viszonylag biztonságos, de a kerületen kívül, a sötét éjszakai sikátorok elrejtették a bandákat, orgyilkosokat és a ragadozókat.

Nem aggódtam az emberi ragadozók miatt.(?) Nem láttak minket, kivéve egy fehér hajú hajléktalant, aki a falhoz préselődött és kántálni kezdte, hogy "Nincsenek itt, nincsenek itt", ahogy elhaladtunk. De a sötétség elrejtett más dolgokat is, mint egy őrülten vigyorgó kecskefejű púkát, aki az utca túloldalán lévő sikátorból figyelt minket, és egy vörös sapkás bandát, akik több városrészen át követtek minket, amíg ránk nem untak és könnyebb zsákmány után nem néztek. New Orleans mesebeli város; rejtély, fantázia és régi hagyományok keveredtek itt tökéletesen, és több tucat száműzött tündér került erre a helyre.

Ash mellém lépett, csöndes, éber árnyékként, egyik kezét lazán kardja markolatán pihentetve. A szeme, ahogy a levegő lehűlt, a nyugodt letalitás(?) az arcán, minden figyelmeztetés volt: valaki nem csak játszadozni akart velünk. Annak ellenére, hogy száműzték, és már nem volt többé az Árnyudvar hercege, még mindig lenyűgöző harcos volt, Mab királynő fia, és csak kevesen merték kihívni őt. Legalábbis ezt mondogattam magamnak, ahogy mélyebbre hatoltunk a Francia Negyed hátsó sikátoraiban, folyamatosan mozgásban lévő célunk felé. De a szűk sikátor bejáratánál, a vörös sapkás banda -  akikről azt hittem már föladták -  elzárta a kijáratot. Alacsonyak és zömökek voltak, gonosz törpék vérvörös sapkában; szemük és érdes fogaik villogtak a sötétben.

Ash megállt, egy lágy mozdulattal maga mögé húzott, és kivonta a kardját, villogó kék fénnyel árasztva el a sikátort. Ökölbe szorítottam a kezemet, összegyűjtve a ragyogást a levegőből, félelmet, szorongást, és egy árnyalatnyi erőszakot érezve. Ahogy magamhoz hívtam a bűbájt, hányinger és szédülés fogott el, küzdenem kellett, hogy talpon tudjak maradni.

Egy pillanatig senki sem mozdult.

Aztán Ash keserűen felnevetett, és előrelépett.

- Állhatunk itt egymást bámulva egész éjszaka. - mondta, a legnagyobb vörös sapkásra nézve, aki vörös fejkendőt viselt, és hiányzott az egyik szeme. - Vagy azt akarod, hogy lemészároljalak?

Félszemű kivillantotta a fogát. - Tartsd magad kordában, herceg. - kiköpött; érdes hangja, mint egy kutya morgása. - Nem verekedni jöttünk. - Szipogott, és megdörgölte görbe orrát. - Csak hallottuk, hogy a városban vagytok, tudod, és váltani akartunk néhány szót a hölggyel, mielőtt távoztok, ennyi az egész.

Azonnal gyanakodtam. Sose szerettem a vörös sapkásokat; azokba, akikbe eddig belefutottam, megpróbáltak elrabolni, megkínozni vagy megenni. Ők voltak az Árnyudvar zsoldosai és orgyilkosai, és a száműzöttek még annál is rosszabbak. Bár semmi közöm ne lenne hozzájuk.
Ash fölemelte a kardját, szemét le sem véve a vörös sapkásokról, szabad kezével hátranyúlt és megragadta az enyémet.
- Rendben. Mondd, amit mondani akarsz, és távozz.
Félszemű rásziszegett, aztán felém fordult.
- Csak tudatni akartam veled, Hercegnő. - hangsúlyozta a szót foghíjas(?) vigyorral. - Hogy egy csomó Vastündér szimatol a város körül. Egyikük még jutalmat is ajánlott bármilyen információért a hollétedről. Szóval, nagyon óvatos lennék a helyedben. - Félszemű lehúzta a kendőjét, és nevetségesen, gúnyosan meghajolt. - Csak gondoltam, tudni szeretnéd.
Megpróbáltam elrejteni a meglepetésemet. Nem azt, hogy a Vastündék engem kerestek, az nem meglepő, de egy vörös sapkás sosem szánná rá magát, hogy figyelmeztessen.
- Miért mondod el ezt nekem?
- És hogy lehetünk biztosak abban, hogy nem futsz el hozzájuk a tartózkodási helyünkkel? - szólt közbe Ash; hangja sima és hideg.
A vörös sapkások vezére félig utálatosan, félig félelmetesen pillantott Ash-re.
- Azt gondolod, hogy akarom, ezeket a Vasrohadékokat a területemen? Tényleg azt gondolod, hogy alkudozni akarok velük? Azt akarom, hogy mindegyik elpusztuljon, vagy legalább eltakarodjanak a területemről!Biztos vagyok benne, hogy a pokol nem adja meg nekik pontosan azt, amit akarnak.(?) Ha bármi mód van rá, hogy szabotáljam a tervüket, megteszem, még ha ez azt is jelenti, hogy figyelmeztetnem kell titeket ellenükre. És ha sikerül mindet megölnötök őket nekem, hé - az földobná az estémet.
Reményteljesen bámult rám. Kényelmetlenül feszengtem. - Nem ígérhetek semmit. - figyelmeztettem . - szóval jobb, ha leállsz a fenyegetőzéssel.
- Ki mondta hogy fenyegetőzöm? - Félszemű felemelte a kezét egy gyors pillantást vetve Ash-re. - Ez csak egy baráti jó tanács volt. Azt gondoltam, hé, ő ölte meg a Vasrohadékokat korábban. Talán újra meg akarja tenni.
- Ki mondta ezt neked?
- Ó, kérlek! Szerte az utcákról. Minden tudunk rólad - rólad és a te Téltündér-barátodról. - Fölkunkorodott a szája Asnél, aki sztoikus nyugalommal nézett vissza.  - Hallottunk a jogarról, és arról, hogyan ölted meg a Vasringyót, aki ellopta. Tudjuk, hogy visszaadtad Mab-nak, hogy megállítsd a háborút Nyár és Tél között, és, hogy száműztek titeket a gondotok miatt. - Félszemű megrázta a fejét és már majdnem szimpatikusan tekintett rám. - A hírek gyorsan terjednek az utcákon, Hercegnő, főleg, ha a Vastündérek úgy rohangálnak körbe, mint a lefejezett csirkék, és vérdíjat tűznek ki a Nyárkirály Lányára. Tehát, a hátam mögé néznék, ha a helyedben lennék.
Felhorkant, majd megfordult és kiköpött az egyik szolgája cipőjére. A másik vörös sapkás vicsorgott és káromkodott, de Félszemű észre sem vette. - Különben is, ez van. Amikor utoljára néztem, a rohadékok a Bourbon Street környékén szaglásztak. Ha sikerül végezni velük, Hercegnő, mondd meg nekik, hogy Félszemű Jack üdvözletét küldi. Gyerünk, fiúk.
- Öööm, főnök - A vörös sapkás, akire ráköpött, rám mosolygott és megnyalta a fogait. - Nem dumcsizhatnánk a Hercegnővel, egy kicsit?(ez szó szerint rágcsálni a Hercegnőt lenne)
Félszemű Jack fejbe csapta a vétkes tündért, anélkül, hogy ránézett volna. - Idióta. - csattant fel. - Nem vágyom rá, hogy fölszedjem az összefagyott beleidet a járdáról. Indulj, te nagyon hülye.Mielőtt elvesztem a fejem.
A vörös sapkások vezetője rám vigyorgott, rávillantott Ash-re egy utolsó gúnyos mosolyt, majd hátrálni kezdett. Hirtelen és vitatkozva a vörös sapkás banda elcammogott a sötétbe, és eltűnt szem elöl.
Ash-re pillantottam. - Tudod, volt idő, amikor azt kívántam, bárcsak népszerű lennék.
Visszacsúsztatta a hüvelyébe a kardját. - Meg kéne állnunk éjjelre?
- Nem. - megdörgöltem a karom, csökkentve a ragyogást és az émelygést ami vele jött, kinéztem az utcára.
- Nem fogok futni és elrejtőzni, csak mert a Vastündérek engem keresnek. Sose kaptak el még sehol. Induljunk.
Ash bólintott - Már majdnem ott vagyunk.
Megérkeztünk a célunkhoz minden további incidens nélkül. A New Orleans-i Történelmi Voodoo Múzeum úgy nézett ki, ahogy emlékeztem, kifakult fekete ajtók süllyedtek a falba. A fa szimbólum fölöttünk nyikorgott a láncain.
- Ash - motyogtam, ahogy csöndben az ajtók felé sétáltunk. - Gondolkodtam. - A találkozás a pók-boszorkákkal és a vörös sapkásokkal, csak megerősítették az elméletemet, és kész voltam hangot adni a tervemnek. - Azt akarom, hogy tegyél meg nekem valamit, ha szeretnéd.
- Amit csak szeretnél. - Elértük az ajtókat, és Ash benézett az ablakon. A múzeum belsejében sötét volt. Leellenőrizte a területet körülöttünk, mielőtt megfordult, hogy egyik kezét az ajtóra tegye. - Hallgatlak, Meghan. - mormogta. - Mit akarsz, mit tegyek?
Levegőt vettem - Taníts meg harcolni.
Felvont szemöldökkel fordult felém. Kihasználtam a pillanatnyi csendet és belekezdtem, mielőtt tiltakozhatott volna.
- Komolyan mondom, Ash. Belefáradtam, hogy csak álljak oldalt semmit se csinálva, azt nézve, hogy értem harcolsz. Meg akarom tanulni megvédeni magam. Megtanítasz rá? - A homlokát ráncolta, és már nyitotta a száját, de mielőtt megszólalt volna, még hozzátettem. - És ne gyere nekem semmilyen szarsággal, a becsületem védelméről, vagy, hogy egy lány nem képes fegyvert használni, vagy azzal, hogy túl veszélyes, hogy harcoljak. Hogy fogom legyőzni a hamis királyt, ha még egy kardot sem tudok forgatni?
- Azt akartam mondani - folytatta már majdnem ünnepélyes hangon, ha nem lett volna egy bágyadt mosoly az ajkán - hogy azt gondolom ez jó ötlet. Sőt, már javasolni is akartam, hogy fegyvert ragadj, miután itt végeztünk.
- Ó - mondtam halkan. Ash felsóhajtott.
- Sok ellenségünk van - folytatta - És bármennyire is utálom, előfordulhat olyan idő, amikor nem leszek ott, hogy segítsek neked. Megtanulni harcolni és a varázserődet használni elengedhetetlen ebben az időben. Próbáltam olyan módot találni, hogy anélkül tanítsalak, hogy fölrobbantanád az arcomat(ez nem volt egészen világos). - Elmosolyodott, egy apró rándulással az ajkán, majd megrázta a fejét. - Azt hiszem kudarcra voltam ítélve mindkét szempontból.
- Ó - mondtam újra, még halkabban - Hát...jó. Amíg megértjük egymást.  - Örültem, hogy a sötétség eltakarja égő arcomat, azonban ismerve Ash-t, valószínűleg látta.
Még mindig mosolyogva, Ash visszafordult az ajtó felé, és egyik kezét a megfakult fára helyezve, elmormolt pár szót az orra alatt. Az ajtó kattant egyet, és lassan kitárult.
A múzeum belseje dohos és meleg volt. Ahogy keresztülléptünk az ajtón, megbotlottam a szőnyeg egyik gyűrődésében, ott ahol egy évvel ezelőtt is, Ashnek tántorodtam. Ő sóhajtva támasztott meg, mint egy éve. Csak most lehajolt, megérintette a kezem, és közelebb húzódva a fülembe suttogott.
- Első lecke - mondta, és még a sötétben is hallottam a szórakozást a hangjában - Mindig nézz a lábad elé.
- Kösz - mondtam szárazom - Nem felejtem el.
Elfordult és létrehozott egy tűzlabdát. Az izzó, kékesfehér gömb a fejünk felett lebegett, megvilágította a szobát, és a hátborzongató voodoo tárgyak gyűjteményét körülöttünk.  A cilinderes csontváz és a manöken az aligátor fejjel még mindig vigyorgott ránk a fal mellett. De most egy ősi, múmiaszerű figurával is bővül a duó, egy üreges szemgödrű, törékeny botkarú, fonnyadt öregasszonnyal.
Ezután fonnyadt arca rám mosolygott, mire visszanyeltem egy kiáltást.
-Hello Meghan Chase - suttogta az Orákulum és elsiklott a faltól és két kísérteties testőrétől. - Tudtam, hogy visszatérsz.
Ash nem nyúlt a kardjáért, de éreztem az izmok feszülését a bőre alatt. Vettem egy mély lélegzetet, hogy megnyugtassam lüktető szívemet és előléptem. - Akkor tudod, miért vagyok itt.
Az Orákulum szem nélküli tekintete az arcomat kémlelte.
- Az a célod, hogy visszavedd, amit elajándékoztál egy éve. Az, ami akkor nem tűnt olyan fontosnak, most már nagyon kedves számodra. Mint mindig. Ti, haladók nem is sejtitek, minek a birtokában vagytok, amíg el nem veszítitek.
- Az apám emlékét - eltávolodtam Ash-től, csökkentve a távolságot köztem és az Orákulum között. Követett üres tekintetével, és, ahogy közeledtem orrom és szám megtelt poros újságokra emlékeztető szagával. - Vissza akarom kapni. Szükségem van rá ha...ha ismét látom Leanansidhe-nél. Tudnom kell mit jelent ő nekem. Kérlek.
A tudat a tévedésemről még mindig fájdalmas volt. Amikor először kerestem az öcsémet, az Orákulumhoz jöttünk segítségért. Beleegyezett, hogy segít nekünk, de egy emléket kért cserébe; akkor jelentéktelennek hangzott. Megegyeztünk az árban, és azután már nem volt nyoma, melyik emlékemet vette el.
Azután találkoztunk Leanansidhe-del, aki számos embert megőrzött az otthonában, Félúton. Minden embere valamilyen művész volt, briliáns, tehetséges és kissé őrült a Félúton eltöltött hosszú időtől. Egyikük, a tehetséges zongorista iránt meglehetősen érdeklődtem, bár fogalmam sem volt ki ő. Csak azt követően tudtam meg,hogy elhagytam a kastélyt, és már túl késő volt visszamenni.
Az apám. A halandó apám, vagy legalábbis a férfi, aki hat éves koromig nevelt, aztán eltűnt. Ez volt az az emlék, amit az Orákulum elvett; az összes emlékemet a halandó apámról. És most vissza kell, hogy kapjam.
Ha visszatérek Leanansidhe-hez, azt akarom, hogy az apám emléke sértetlen legyen, amikor tudni akarom, miért kellett neki elsősorban.
- A te apád Oberon, a Nyárkirály. - suttogta az Orákulum, vékony száját mosolyra húzva. - Ez a férfi, akit keresel, ez az ember nincs vérségi kapcsolatban veled. Csak egy egyszerű halandó. Miért érdekel?
- Nem tudom. - mondtam szerencsétlenül. - Nem tudom miért kellene érdekelnie, de biztos akarok lenni benne. Ki volt ő? Miért hagyott el minket? Miért van most Leanansidhe-del? - Elhallgattam, és csak néztem az Orákulumot, érezve, hogy Ash mögém lép, néma támogatásként. - Tudnom kell. - suttogtam. - Vissza kell emlékeznem.
Az Orákulum összeérintette csillogó körmeit. - Tisztességes alku volt. - recsegte - Egy cserébe egyért, mindketten elfogadtuk ezt. Egyszerűen nem tudom, megadni azt, amit keresel. - Szipákolt, és egy pillanatra fölháborodottan nézett. - Már adtam valamit cserébe.
Gondoltam. Nem várható el egy tündértől, hogy szívességet tegyen, az ár megnevezése nélkül. Legyűrtem a bosszúságomat, egy pillantást vetettem Ash-re, és láttam, hogy bólint. Ő is számított rá. Sóhajtottam, és visszafordultam az Orákulumhoz. - Mit akarsz?
Megérintette a körmével az állát, elmozdítva néhány pehely elhalt bőrt vagy port. Az orromat ráncoltam és hátraléptem egyet. - Hmmm, lássuk csak. Mit ajánlhatna föl a lány? Talán...a jövőbeli gyermekedet.
- Nem. - mondtuk Ash-sel kórusban. Fölhorkant.
- Nem hibáztathatsz, hogy megpróbáltam.Nagyon jó. - Előre hajolt, engem tanulmányozva az üres lyukakkal az arcában. Éreztem jelenlétének finom ecsetét(?) a fejemben, és visszahőköltem, hogy megállítsam.
Az Orákulum sziszegett, megtöltve a levegőt a bomlás szagával. - Milyen...érdekes. - tűnődött. Vártam, de nem részletezte, majd egy pillanat múlva visszahúzódott egy furcsa mosollyal fonnyadt arcán. - Nagyon jó, Meghan Chase, ezt kérem. Utálsz feladni bármit, amit szeretsz, és időfecsérlés lenne hasonlót kérni. Tehát, valójában, azt kérném, hozz valamit, valakitől, kedvesem.
Rápislogtam. - Mit?
- Azt szeretném, hogy hozz el egy Tantuszt. Biztos nem túl nagy kérés.
- Öömm... - egy pillantást vetettem Ash-re. - Mi az a Tantusz?
Az Orákulum felsóhajtott. - Még mindig olyan naiv. - Szinte anyaian ráncolta a homlokát Ashre - Bízom benne, hogy jobbra tanítod őt a jövőben, ifjú herceg. Most pedig, jól figyelj Meghan Chase, egy kis tündér oktatásban részesítelek. A legtöbb tétel - folytatta, fölvéve egy koponyát az asztalról csontos ujjaival. - csak ez. Hétköznapi, közönséges, általános. Semmi különös. Azonban... - Visszatette a koponyát egy puffanással, és óvatosan felvett egy bőrből készült kis táskát, egy bőr szíjjal átkötve.Hallottam a csörgő kavicsokat, vagy csontokat, ahogy felemelte. - bizonyos tételeket annyira szeretnek és nagy becsben tartanak a halandók, hogy átváltoznak valami mássá - az érzés szimbólumává, legyen az szerelem, gyűlölet, büszkeség vagy félelem. A legkedvesebb baba, vagy egy művész remekműve. És néha, bár ritkán, a tétel olyan fontossá válik, hogy önálló életre kel. (?) Ez olyan, mintha az ember lelkének egy kis darabja hátramaradt volna, ragaszkodva az egykori hétköznapi mivoltjukhoz. Mi Tündérek, ezeket a dolgokat Tantuszoknak hívjuk, és nagyon keresettek, mert különleges bűbájt sugároznak, ami soha nem halványul el. - Az Orákulum hátralépett, látszólag beleolvadva a falon lévő kellékebe. - Keress nekem egy Tantuszt Meghan Chase - suttogta - és visszaadom az emlékedet.
Aztán elment.
Megdörgöltem a karom, aztán Ash-hez fordultam, aki elgondolkodva nézett. Az eltűnt Orákulum után bámult. - Nagyszerű - motyogtam - Szóval, találnunk kell egy ilyen Tantusz dolgot. Gondolom nem hevernek körülöttünk szanaszét, hogy elvigyük, mi? Van ötleted?
Összerezzent és lenézett rám. - Talán tudom, hol találunk egyet. - tűnődött, hirtelen ünnepéllyel, újra. - De ez nem olyan hely, amit az emberek látogatni szeretnek, különösen nem éjszaka.
Nevettem. - Mi az, csak nem azt gondolod, hogy nem fog menni? - Fölvonta a szemöldökét, és én összevontam az enyémet. - Ash, már megjártam Árkádiát, Tír Na Nógot, a Briars-ot, a Félutat, a Vaskirályságot, Masina Tornyát és a Gyilkos Mezőket Tündérországban. Ne hiszem, hogy van olyan hely, ami képes a frászt hozni rám többé.
Humor szikrája villant a szemében, a csendes kihívásé. - Akkor jó. - mondta, kifelé vezetve - Kövess.

***

A Holtak Városa ridegen és sötéten terült el előttem a megnövekedett sárga Hold alatt, gőzölögve a párás levegőben. Kripták egymás hegyén-hátán, sírok, és mauzóleumok sorakoztak a keskeny utcácskákban, néhányuk szép virágokkal, gyertyákkal és plakettekkel díszítve, mások a kortól és az elhanyagoltságtól omladozva. Néhányuk úgy nézett ki, mint aprócska házak, vagy akár parányi katedrálisok, tornyokkal és kőkeresztekkel gereblyézve az eget. Angyalszobrok és zokogó nők pillantottak le a háztetőkről, némelyik szigorúan, vagy a kín agóniájában. Üreges szemeik, mintha követtek volna a sírokkal körülvett sikátorokban.
Tényleg meg kell tanulnom befogni a számat, gondoltam, Asht követve a szűk utcákon, minden egyes zajra, s gyanús árnyékra, libabőrös lettem. Meleg szellő zúgott a kripták között, fölkapva a port és a lehullott leveleket a földről. Élénk képzeletem fénysebességgel szárnyalt, elképzelve, ahogy élőholtak csoszognak elő a sorok között, s, ahogy a sírok ajtajai csikorogva kitárulnak, csontvázak kezei nyúlnak ki értünk. Összerezzentem, s szorosabban simultam Ash-hez, aki, a fene essen belé, egyáltalán nem tűnt idegesnek amiatt, hogy átsétáljunk a New Orleans-i temetőben az éjszaka közepén. Éreztem rejtett szórakozottságát az én káromra, és segítene, ha bármit mondott volna, arról, amit mondtam, szóval most meg akarom ütni. (WTF?!)
Itt nincsenek szellemek, mondtam magamnak, tekintetemmel pásztázva a sírkamrák sorait. Nincsenek szellemek, sem zombik, sem kampókezű férfiak, akik arra várnak, hogy tőrbe csalják az ostoba tizenéveseket, akik a temetőbe jönnek éjjel. Ne légy paranoiás.
Elcsíptem egy villanást a kripták között, valami fehér és kísérteties lebegést, egy nőt vérfoltos csuklyában, ahogy a föld fölött lebeg. Majd' megállt a szívem, és egy nyikkanással, megragadtam Ash hüvelyét, addig rángatva, amíg meg nem állt. Megfordult, és a karjaiba vetettem magam, arcomat a mellkasába temetve. Francba a büszkeséggel, majd később megölöm, hogy idehozott!
- Meghan? - aggodalmasan húzott magához - Mi a baj?
- Szellem. - suttogtam, kétségbeesetten mutatva a kísértet irányába - Láttam egy szellemet. Arra.
Abba az irányba fordult, s éreztem, hogy ellazul. -  Egy tündérasszony ( Bean Si vagy banshee, ha így jobb) - dünnyögte; úgy hangzott, mintha megpróbálná elrejteni a szórakozást a hangjában. - Nem szokatlan, itt látni őket. Gyakran kószálnak temetőkben, miután eltemették a halottakat. - Kikukucskáltam, figyelve, ahogy a tündérasszony elúszik a sötétben. Akkor nem szellem. Egy felháborodott morgással visszahúzódtam, de nem eléggé ahhoz, hogy elmenjek - A tündérasszonyoknak nem kellene siránkozniuk valahol? - motyogtam, homlokomat ráncolva a szellemszerű hasonmásra. - Miért kószál ott?
- Rengeteg a bűbáj a régi temetőkben. Érzed, ugye?
Most, hogy említette, már éreztem. Bánat, félelem és kétségbeesés vékony, szürke ködként borított be mindent, megkapaszkodva a köveken végigkúszott a földön. Vettem egy lélegzetet, és a ragyogás elárasztotta az orromat és a számat. Nyers könnyek sós ízét éreztem, az elmérgesedő bánatét, a halálfélelemmel és az ismeretlentől való rettegéssel keveredve.
- Borzasztó - birkóztam meg vele, öklendezve.
Ash bólintott - Engem nem nagyon érdekel, de néhány közülünk inkább a bánatot és a félelmet részesíti előnyben bármi másnál. Tehát a temetők vonzzák őket, különösen éjszaka.
- Mint a tündérasszonyt?
- A tündérasszonyok a halál előjelei és néha azon a helyen kószálnak, ahol utoljára fölbukkantak(gondolom élve). - Ash még mindig nem engedett el a karjaiból. Úgy tűnt elégedett, hogy a karjában tarthat, és én elégedett voltam, hogy ott lehetek. - De vannak mások is, mint koboldok, szellemcsontvázak(szó szerint gályakoldus), akiknek egyetlen céljuk az életben, hogy megrémisszék a halandókat. Vannak itt néhányan, de nem fognak zavarni, ha nem félsz.
- Túl késő - motyogtam, és éreztem, hogy csendesen kuncog. Megfordultam, és dühösen meredtem rá, mire ő ártatlanul nézett vissza rám. - Csak, hogy tudd - böktem meg a mellkasát - Később még megöllek azért, hogy idehoztál.
- Már alig várom.
-Várj csak. Megbánod még, amikor valami megragad, és olyan hangosan sikítozok majd, hogy felébresztem vele a holtakat.
Ash mosolygott és elengedett.- Előbb át kell, hogy jussanak rajtam. - ígérte acélos csillogással a szemében. - Különben is, a legtöbb dolog, ami megragadhat, gyerekek koboldjai - idegesítőek, de ártalmatlanok. Csak meg akarnak ijeszteni.-  Megkomolyodott, és összehúzva a szemét, körbekémlelt a temetőben. - Az igazi veszélyt a Fekete Kutya(Grim, a Harry Potterben ez a Zordó) jelenti, feltételezve, hogy van egy ebben a temetőben.
- Mi az a Fekete Kutya? - Rögtön Kacorra gondoltam, az nagyszájú macskára, aki mindig akkor bukkan fel, amikor a legkevésbé számítunk rá, szívességet követelve a segítségéért cserébe. Kíváncsi voltam, hogy visszatért-e az erdejébe az utolsó kalandunk után. Persze egy temetőben, a Fekete Kutya egy vicsorgó csontváz is lehetne, kaszával a kezében úszva a sikátorok között. Megborzongtam,és átkoztam élénk képzelőerőmet. (Isten) úgy segéljen, ha itt van Ash ha nincs, ha látom, hogy közeledik, az emberek a város másik felében is hallják majd a sikolyom.
Kísérteties üvöltés hasított az éjszakába, megriasztva engem. Ash megdermedt, a szikár izmok összehúzódtak az inge szövete alatt. Arca halálosan nyugodt volt: egy gyilkos maszkja. A temető kihalt, mintha még a szellemek és a koboldgyerekek se mertek volna mozdulni.
- Had találjam ki. Ez volt a Fekete Kutya.
Ash hangja halk volt, ahogy megfordult. - Mozgás.
Folytattuk utunkat lefelé a folyosókon, kő mauzóleumokkal kísérve. Aggodalmasan kémleltem a sírok között, óvakodva a koboldoktól, a szellemcsontvázaktól és bármi mástól, ami rám ugorhat. Kerestem a titokzatos Fekete Kutyát, elképzelve, ahogy kitépett agyú(?) vérfarkasok, élőholt kutyák és kaszás csontvázak követnek minket az utcákon.
Végre, megérkeztünk egy nem túl elegáns, egyszerű faajtós kő mauzóleumhoz, régi kereszttel a tetején. Az apró emléktábla a falon, annyira kifakult, hogy lehetetlen volt elolvasni. Már továbbmentem volna, ha Ash meg nem állít.
- Kié ez a sír? - Kérdeztem, visszahőkölve az ajtótól, ahogy az nyikorogva kinyílik, hogy felfedje szörnyű tartalmát. Ash föllépett az omladozó lépcsőfokokra, kezét a fára tapasztva.
- Egy idős házaspáré, senki fontosé. - válaszolta, lefuttatva ujjait a kifakult felületen, mintha érezné mi van a túloldalon. Összeszűkült szemmel pillantott vissza rám. - Meghan, gyere ide, most.
Összerezzentem. - Bemegyünk?
- Ha egyszer kinyitom az ajtót, a Fekete Kutya tudni fogja, hogy itt vagyunk. Az a kötelessége, hogy védje a temetőt, és az ittlévők maradványait, így nem fog örülni, hogy zargatjuk a holtakat. Hidd el, nem akarsz itt lenni, amikor jön.
Dobogó szívvel iszkoltam föl a lépcsőn, és a hátához simultam, a temetőt kémlelve.- Mi ez az izé egyáltalán? - kérdeztem - Ami azt illeti, nem tudod szétszabdalni vagy eltüntetni a nyomunkat?
- Ez nem olyan egyszerű. - magyarázta Ash türelmesen - Az egyházi Fekete Kutyák immúnisak a varázslatra és a bűbájra - átlátnak rajtuk. És ha meg is ölsz egyet, nem hal meg. Hogy elpusztíts egy Fekete Kutyát, el kell ásnod, és elégetned az igazi testét, amire nincs időnk. - Visszafordult az ajtó felé, elmormolt egy csendes szót, és kinyitotta az ajtót.
Robbanásszerű forró levegő áradt ki a nyitott kriptából, valamint dohos por, penész és pusztulás szaga. Öklendeztem, és Ash vállához nyomtam az arcomat, ahogy bementünk, és becsukta mögöttünk az ajtót.
A kis szoba olyan volt, mint a kemence, azonnal kivert a verejték, és bepréseltem az ingem ujját a számba. Beleziháltam a szövetbe, próbáltam nem rosszul lenni a szoba közepén.
Egy emelt kőasztalon két csontváz feküdt egymás mellett. A szoba olyan kicsi volt, hogy nem volt elég hely az asztal szegélye körül, így a testek nagyon közel voltak egymáshoz. Túlságosan is közel, véleményem szerint. A csontok megsárgultak az idővel, és már semmi nem tapadt hozzájuk - sem bőr, sem haj, vagy hús - szóval már itt lehettek egy ideje.
Észrevettem, hogy a csontvázak egymás kezét fogják, hosszú, csontos ujjak borították be egymást a szeretet egy rémisztő paródiájaként. Egy bütykös, dísztelen számjegyű, megfeketedett gyűrű csillant meg a homályban.
A kíváncsiságom küzdött az ellenérzéssel, és Ashre néztem, aki komoly arckifejezéssel bámulta a párt. - Kik ezek? - suttogtam az ingujjamba. Ash habozott, aztán csendesen levegőt vett.
- Van egy történet - kezdte ünnepélyes hangon - egy tehetséges szaxofonjátékosról, aki elment a Húshagyókeddre egy éjszaka, és egy mesebeli Tündérkirálynő pillantást vetett rá. A királynő azt ajánlotta neki, hogy menjen vele, mert fiatal volt, jóképű és bájos, és a zenéjére tűz gyúlt az emberek lelkében. De a szaxofonos elutasította, mert már nős volt, és az iránta érzett szerelme nagyobb volt, mint a legszebb Tündérkirálynő. Tehát, dühösen és elutasítva, a királynő magával hurcolta, és Tündérföldön tartotta számtalan napon át, arra kényszerítve, hogy szórakoztassa. De nem számít mit látott a fiatalember Tündérföldén, és az sem, hogy mennyire próbálta rávenni a királynő a saját érdekeire, s bár elfelejtette a saját nevét, a feleségét nem feledte a halandó világban.
Ash arcát néztem, az árnyékokat a szemében, s az az érzésem támadt, hogy ezt a történetet nem hallotta valahol. Ez egy mese, amit átélt. Tudott a tantuszról, és, hogy hol találjuk, mert emlékezett a szaxofonjátékosra a királynő udvarából; egy újabb halandó esett csapdában a kegyetlen Tündérvilágban.
- Telt az idő - folytatta Ash - és a királynő végül elengedte, mert túlságosan mulattatta. És amikor a fiatalember, tele valós és kitalált emlékekkel, visszatért szeretett feleségéhez, ő már a hatvanas éveiben járt, míg ő egy napot sem öregedett, mióta eltűnt a halandó világból. Még mindig viselte a gyűrűjét, nem ment újra férjhez, nem volt udvarlója, mert mindig azt hitte, hogy visszatér.
Ash elhallgatott; arra használtam a szabad kezemet, hogy megtöröljem vele a szememet. A csontvázak most nem tűntek olyan hátborzongatónak, ahogy mozdulatlanul feküdtek az asztalon. Legalábbis anélkül rájuk tudtam nézni, hogy ne kavarogna a gyomrom. - Mi történt azután? - suttogtam, reménykedve pillantottam Ashre, azért könyörögve, hogy a mesének boldog befejezése legyen. Vagy legalábbis ne legyen túl szörnyű. Mostanra már jobban kellett volna tudnom. Ash megrázta a fejét és felsóhajtott.
- A szomszédok találták meg őket napokkal később, az ágyban fekve; egy fiatal férfit és egy összeaszott nőt, arcukkal egymás felé fordulva, törhetetlenül összefonódó ujjakkal. A vérük a csuklójukból rászáradt a lepedőkre.
Lenyeltem a torkomban lévő gombócot, és újra a csontvázakra néztem, halálban összefonódó ujjaikra, úgy, ahogy az életben. És azt kívántam, most az egyszer, hogy a tündérmeséknek - az igazi tündérmeséknek, nem a Disney-féléknek - bár boldog befejezése lenne.
Kíváncsi vagyok én hogy végzem? A gondolat a semmiből jött, mire összerándultam. Ashre néztem az asztal fölött; ezüst tekintete találkozott az enyémmel, és úgy éreztem, a szívem megduzzad a mellkasomban. Én is egy tündérmesében vagyok, nem? Játszom a szerepemet a történetben, a halandó lányt, aki beleszeretett a mesebeli hercegbe. Az ilyen történetek ritkán végződnek jól. Még ha végeznék is ezzel a hamis király dologgal, és visszamennék a családomhoz, hogy normális életet éljek, hol jönne Ash a képbe? Én ember voltam, ő halhatatlan, egy lelketlen tündér. Milyen jövőnk lenne együtt? Én végül megöregednék és meghalnék; Ash örökké élne, vagy legalábbis addig, amíg az emberi világ túl sok lenne neki, és egyszerűen megszűnne létezni.
Behunytam a szemem, a szívem sajgott a keserű igazságtól. Ő nem ide tartozik, a halandó világba. Ő a Tündérvilághoz tartozott, más mitikus lénnyel, rémálommal és képzelgéssel együtt. Ash egy gyönyörű, lehetetlen álom: egy tündérmese. Én, az apám vérének ellenére, halandó maradtam.
- Meghan? - hangja lágy volt, puhatolózó. - Mi az?
Hirtelen dühvel, elszakadtam sivár gondolataimtól. Nem. Én ezt nem fogadom el. Ez az én történetem, a mi történetünk. Megtalálom a módját, hogy mindketten boldogan éljünk. Túl sokkal tartoztam Ashnek.
Valami a tetőn landolt egy tompa puffanással, por záporozott rám. Köhögve, a kezemmel legyezgettem a szemem előtt, hunyorogva a hirtelen mocsokzáporban.
- Mi volt ez?
Ash a tetőre pillantott, szemei összeszűkültek. - A jel arra, hogy távozzuk. Tessék. - Valamit felém dobott, az asztal fölött. Röviden megcsillant, ahogy elkaptam - a patinás aranygyűrű a csontváz ujjáról. - Ez a tantuszod. - Morogta, és láttam, ahogy a kezét a kabátzsebébe dugta, szinte túl gyorsan, hogy észrevegyem, mielőtt ellépett az asztaltól. - Tűnjünk el innen.
Kinyitotta az ajtót, és intett nekem.Ahogy átbújtam a kereten, valami a vállamra csöpögött föntről, valami meleg, nedves és nyálkás. A nyakamhoz érintettem a kezem, és beborította a habzó nyál.
A szívemmel a torkomban fölpillantottam.
Egy szörnyűséges alak kuporgott a mauzóleum tetején, körvonalai kirajzolódtak a holdfényes égen, valami sovány, izmos és határozottan természetellenes. Remegve, fölnéztem a hatalmas fekete kutya égő bíbor szemeibe, ami akkor volt, mint egy tehén, ajkait visszahúzta, hogy felfedje fogait, amik olyan hosszúak voltak, mint a konyhakés.
- Ash - visítottam és elhátráltam. A kutyaszörnyeteg tekintete követett, égő szemei a kezemre tapadtak, ahol a gyűrűt szorongattam. - Ez a...?
Ash hangja csikorogva szabadult. - A Fekete Kutya. - A Fekete Kutya ránézett és vicsorgott, megremegtetve a földet, majd félelmetes tekintetét újból rám szegezte. Izmai hullámoztak sima szőre alatt, ahogy egyre lejjebb kuporodott, a nyál csillogó szalagokként csöpögött szájából. Ash meglengette a kardját, úgy beszélve hozzám, hogy közben le sem vette a szemét a Fekete Kutyáról. - Meghan, amikor azt mondom, hogy fuss, rohanj előre, és ne el tőle. Érted?
Ez nagyon hasonlított egy öngyilkossághoz, de én megbíztam Ashben. - Igen. - suttogtam. Szorosabban fogva a gyűrűt, éreztem, hogy szélei belenyomódnak a tenyerembe. - Készen állok.
A Fekete Kutya vonyított, olyan fülsiketítő csaholással, hogy majd' szétrepedt a fejem, és be akartam fogni a fülemet és behunyni a szemem. Ugrott, és lefagytam volna, ha Ash kiabálása nem ráz föl. - Menj! - az akción fölbuzdulva, előre ugrottam, el a fejem fölött száguldó kutya alatt, és éreztem, hogy a Fekete Kutya oda csapódik, ahol még az előbb én álltam.
- Fuss! - kiáltott rám Ash - El kell hagynunk a temetőt, most!
Mögöttünk a Fekete Kutya üvöltött dühében és támadott. 

Season Two • Chapter Six - Múló percek

Sziasztok!
Volt egy kis szabadidőm, és úgy gondoltam még vizsga előtt hozom a friss fejezetet, hogy ne utána kelljen összecsapnom. A helyzet az, hogy még mindig nincs pontos vizsgaidőpontom, úgyhogy a fordítást nem tudom mikor hozom. De mivel a Vaskirálynőt hamarosan kiadják, ezért nem fogom végig lefordítani, de azért kíváncsi vagyok, hogy van-e olyan könyv amit szívesen olvasnátok a fordításomban? :D
Nos, ebben a fejezetben pedig nem történik semmi izgalmas, múlnak a percek, mint, ahogy a cím is mutatja, de azért a következő fejezetekben már szeretnélek meglepni titeket. Sajnos nem tudom, hogy engedi majd a szabadidőm, mindenesetre, azokat nem akarom annyira összecsapni, mint ezt. :D

Izette ismét nem jött iskolába. Ahogy Damian sem. Pedig meg akartam ajándékozni a legönelégültebb mosollyal, amit valaha csak látott.

Tegnap este tovább kutattam az alkimista után. A neve Guillaume Gabriel Nado volt, és szintén Damian volt az őrangyala az 1400-as évek körül. Sőt. Ami azt illeti, Damian nem akarta őt megölni, mivel Guillaume a szolgálatában állt. Ő készítette a tőrt, aminek az eredeti rendeltetése, az volt, hogy végezzen a fölsőbb rendű lényekkel. De nem csak egy tőrt készített Damian számára. Számos más dolgot is, amiről senki más nem tud. És Guillaume mindent feljegyzett a naplójában, ami most ott fekszik az íróasztalomon.

Az egyetlen probléma az egésszel csupán annyi, hogy nem tudom az alkimista vajon használta-e Damian ellen a tőrt? Megsebezte vele?

Minden bizonnyal ellene fordult, mert Damian végzett vele, de még mindig nem találtam semmit ezzel kapcsolatba.

Vajon miért árulta el az angyalát? És azért olyan különleges az a tőr, mert tényleg képes végezni Damiannal, vagy csak azért kell neki, hogy azzal gyilkoljon?

Az alkimista könyvében nem találtam erről semmit. A könyv minden egyes lapja, mérhetetlen hűségről számol be Damian iránt. Ez a férfi egyszerűen rajongott érte! Akkor meg mégis mi történt vele? Miért készített számára pusztító fegyvereket, hogy utána szembeszálljon vele? Tudva, hogy az ő által alkotott fegyvereket ellene fordíthatja.

Vagy Damian befolyásolta őt? Elnyomta a szabad akaratát?

Bár tudnék olvasni a fejében! Akkor megszerezhetném a szükséges információkat.

De ha még tudnék is, Damian akkor sincs itt. Valószínűleg a péntek esti programját tervezgeti. Azt, hogy hogyan szabaduljon meg tőlem a színházi előadás után. De én is felkészült leszek.

- Jen? – suttog egy vékony hang mögöttem. – Jen!

Ez kizökkent gondolatmenetemből. Egy pillanatig azt hiszem Mrs. Morison volt, és most nagyon le leszek szidva, hogy nem a tananyagra figyelek.

- Jen!

Hátrafordulok.

- Hol van Izzie? Beteg? – húzza föl egyik szemöldökét Avalon.

- Nem tudom. – suttogom vissza. – Nem vette föl a mobilját.

Az igazság az, hogy annyira el voltam foglalva a tegnapi felfedezésemmel, hogy eszembe sem jutott fölhívni Izzie-t. Az is lehet, hogy valami komolyabb baja van.

- És a szépfiú?

- Ha?! – kapom hátra ismét a fejemet.

- Az a Damian gyerek. Ő hol van?

- Nem tudom.

- Ne add itt az ártatlant! Tudom, hogy tegnap elhívott valahová!

A rohadt életbe! Ezt meg honnan tudja?

- Mi?

- Láttam milyen fejet vágtál, miután elment. És azt is láttam, ő hogy nézett rád.

- Hallgatóztál?!

- Dehogy! Csak épp arra jártam.

Érdekes. Nem is láttam arra Avalont. Hiszen Avalon már nem is tanul franciát! Mit keresett ott?

- Nem is velem jársz franciára. – sziszegem vissza.

- És? Akkor már föl sem kísérhetem egy barátomat?

- Nem hívott el sehova. Csak beszélgettünk.

- Tényleg?

- Tényleg.

Annyira el lettem volna foglalva Damiannal, hogy Avát észre sem vettem? Hogy lehet ez?

A kicsöngetés ment meg a további kérdésektől. Mikor Ava utánam szól, kivágom magam azzal, hogy újra fölhívom Izzie-t. Biztos rosszul érzi magát, hogy nem hívtam eddig még.

A lány WC-be menekülök, bezárkózom az egyik fülkébe, és előveszem a mobilomat.

Mi van ha, nem csak Avalon látott? Ha ő látta, valószínűleg tudnak róla a többiek is. És Luce még szemet is vetett a „szépfiúra”! Vajon ezek után azt gondolja majd, hogy lenyúlom a kiszemeltjét?

Csak hét kicsöngés után veszem észre, hogy túl sokáig tárcsázok. Izette a második hívásomra sem válaszol. Azzal nyugtatom magam, hogy még biztosan alszik, vagy nem hallotta, hogy csörög a telefonja.

Hazafelé menet ismét próbálkozom vele, de megint nem válaszol. De ami a legrosszabb, hogy Avalon csatlakozott hozzánk. Pedig annyira igyekeztem elkerülni őt!

Ronny és Jared elöl, mennek, mi pedig hátra maradunk.

- Szerintem tetszel ennek a Damiannak. – jelenti ki, amivel szépen mellbe vág.

- Ezt...mi...ezt mégis honnan veszed?

- Csak úgy mondom. Látok dolgokat. – vonja meg a vállát.

- Szerintem meg a Luce típusú lányok jönnek be neki.

- Hát én még nem láttam Luce-val, vagy hozzá hasonló lánnyal beszélni.

Várjunk! És mi van Sammel? Samantha az egész londoni utazás alatt meg volt őrülve érte! Hogyhogy most rá se hederít?

- Jen? – szól, egy pillanatnyi tétovázás után.

Az elhaladó taxikat és autókat figyelem a körúton. Ilyenkor, késő délután mindig zsúfolva van, a hazaigyekvők autóitól.

- Hmm?

- Minden rendben van?

Odakapom a fejem.

- Miért ne lenne?

- Ez a Damian...olyan furcsa. Szerintem nem kéne megbíznod benne!

- Nem is bízom benne. – felelem nyugtalanul.

- Akkor bármit is mondott neked tegnap ne tedd! Biztos, hogy veszélybe akar sodorni. És nem is ismered!

Hitetlenkedve meredek rá.

- Honnan tudod, hogy mit akar? – kérdezem összeráncolt homlokkal. Talán tud valami, amit én nem?

Visszahőköl, és elkapja a tekintetét.

- Csak...nem tudom, csak azt, hogy nem kéne megbíznod benne. Kérlek, Jen, ne menj vele, ha elhívott valahova! Lehet, hogy...lehet, hogy...be fog gyógyszerezni, vagy fölrángat a lakásába, ahol már várnak a haverjai. – nagy levegőt vesz. – Érted mire gondolok?

- Rosszfiú. Értem én. – bólintok. – Amúgy sem mennék vele sehova. Nem az esetem.

- Szóval akkor maradsz Luke-kal?

- Nem járunk, Ava! És ez a Damian sem téma többé, oké? – emelem meg az egyik szemöldökömet.

- Oké. – feleli, és mintha mi sem történt volna, vidáman fütyörészve felszáll az iskolabuszra, ami hazaviszi.

Most már mindenki meghibbant? Előbb Izette, most meg ő. Talán tudnak arról, hogy ő angyal? Minden esetre ezt a különös viselkedést meg kell említenem Lucas-nak.

Hátha tudja törölni az emlékeiket.

Bár arról hazudtam Avalonnak, hogy nem megyek vele sehova. Még mindig azt tervezem, hogy elmegyek Damiannal pénteken színházba. És megszerzem tőle a tőrt.

De ezt még ki kell dolgoznom. Amint észreveszi, hogy a tőr eltűnt, tudni fogja, hogy én voltam, és azonnal eltesz láb alól. Nem vihetem haza, mert csak bajba sodornám a családomat.

Az egyetlen megoldás az, ha már akkor végzek vele, amikor megszerzem a tőrt.

De előbb még meg kell szereznem, ugyebár.

Egész éjszaka és másnap reggel is ezen gondolkodom. Damian biztos nem lesz olyan hülye, hogy magával hozza az egyetlen fegyvert, amivel meg lehet ölni. De akkor mégis hol rejtegeti? A lakásában? Egy bank széfjében? Elrejtve a Pokolban? Vagy mégis magával hordja?

Úgy tervezem, hogy ma kiderítek valamit a tőrről és Damianról. Talán ha eléggé puhatolózok, megmondja.

De ugyan már! Damian nem dől be ilyesminek. Valami jobb módszert kell kitalálnom.

És ahogy belépek az osztályba újabb probléma, merül fel. Damian ma sem jött iskolába. Akkor meg mégis hol a fenében van?

Leülök a helyemre, és csöndesen várom a becsöngetést – na meg Izzie-t. De Izette sem jön.

Avalon szerencsére egész nap békén hagy, és nem hozza föl a Damian témát.

Mikor kicsöngetnek az utolsó óráról is, a könyvtárba megyek. Leülök az egyik hátsó számítógépnél, és belépek a keresőrendszerbe.

Bármi apró kis információ hasznos lehet. De nem találok semmit.

A tőrt teljes rejtély övezi.

Mit is gondoltam, hogy bármit is találok egy majd’ hétszáz éves tőrről a neten?

Csalódottan indulok haza, hogy újraolvassam a naplókat.

Az alkimista könyvéből még mindig nem tudok kivenni egy szót sem. Még azt sem bírom kibetűzni, milyen nyelven van megírva. Megsemmisülten forgatom lapjait az ujjaim között, mikor egy olyan oldalra tévedek, ahol egy megfakult tusrajz egy angyalt ábrázol.

Kezében vértől csöpögő tőr.

Közelebb hajolok, előbb a rajzra, majd az írásra meredek. Csak a szavak kacskaringós összevisszaságát látom, semmi értelmeset.

Aztán megpillantom azt, ami mégis a segítségemre lehet.

A rajz alatt egy széljegyzet van.

Franciául.

Elhajítom a könyvet, és föltépem az egyik fiókot, a nagyító után kutatva. Végre valami! Valami, ami hasznos!

A nagyító alatt rájövök, hogy, amit eddig széljegyzetnek véltem, valójában egy versike.

„A tőr hatalma, akkor a legnagyobb,

Mikor a Kiválasztott vérétől ragyog.”

Mi van?!

Mégis mit jelentsen ez? Kiválasztott?

Talán Guillaume volt az? Damian ezért ölte meg? Hogy még nagyobb hatalmat szerezzen a tőrnek? Hiszen ez merő hülyeség! Guillaume ezután még vagy tíz évig élt.

Csalódottan sóhajtok. Mégsem volt hasznos, de legalább azt már tudom, mitől erősödik meg a tőr. És ha nagyobb a hatalma, talán már egy kis vágás is elég lesz, hogy végezzen Damiannal.

Még másnap is ezen töröm a fejem. A barátaim hangját is alig hallom meg. Nem akarok mást csak bezárkózni a szobámba a problémáimmal, és megoldást találni rájuk.

Túl kevés az időm. Holnap, holnap minden elválik.

Amint hazaérek ismét belevetem magam a kutatásba.

Eredménytelenül.

Lehangolva dőlök hátra a székemben, mikkor megakad a szemem, a nyitott szekrényemen. Odabent szépen sorakoznak vállfára akasztva a ruhák.

Pólók, pulcsik, elegáns blúzok, ünneplők, néhány szoknya és még kevesebb nadrág, amit inkább összehajtva pakolok el. De nem is a változatosság kelti fel az érdeklődésemet, hiszen jól ismerem már ezt a ruhatárat.

A szemem egy pontra szegeződik.

Egy vékony vörös sávra, helyenként feketével átszőve.

Fölállok és a szekrényemhez lépek. Az a vörös anyag csak kétszer volt rajtam: a próbán, és londoni diszkóban.

Óvatosan végigsimítok rajta, majd kiemelem a szekrényből.

A teljes alakos tükörhöz lépek vele, és magam elé tartom.

Újra látom magam a Den és Centro-ban. A táncolók tömegében, ahogy Luke-kal csókolózok. Damian féltékeny pillantásaitól kísérve.

Ez a ruha arra fogja emlékeztetni. Egész péntek este, annak a londoni éjszakának az emléke fog derengeni benne, ha csak rám néz.

Ez a ruha erőt ad nekem. Minden téren.

Ó, Damian, ha tudnád: a játszma csak most kezdődik!

Jó hír! Julie Kagawa - Vaskirálynő kiadás

Sziasztok!
Nemrég találtam a Molyon egy új karcot, amiben megemlítik a Vaskirálynőt. Alig akartam hinni a szememnek mikor megláttam. :D
Novemberben már bizony könyv formájában olvashatjuk a Vaskirálynőt! Ugye mondtam,hogy valamikorra őszre tervezik a kiadást? :) A pontos kiadás: október 31.-e.
De lessétek meg ti is:
http://konyvmolykepzo.hu/products-page/konyv/julie-kagawa-the-iron-queen-vaskiralyno-6967

Addig is hamarosan hozom a 2. fejezetet. :D

Bejelentenivaló + részlet

Sziasztok!
Tudom, hogy már rég hoznom kellett volna a fordítást is és az új fejezetet is, és kérlek ne haragudjatok ezért, de még egy kicsit késni fogok vele. Ne aggódjatok az új fejezet fele már készen van, a fordításból még kb.  5-6 oldal hiányzik, úgyhogy hamarosan jön, megígérem.
Sajnos muszáj halasztanom egy kicsit, mert közeleg a KRESZ-vizsgám, és tanulnom kell rá. Amint letettem, hozom a frisset és a fordítást is.
Szorítsatok nekem, hogy átmenjek a vizsgán! :D
Legyetek még egy kis türelemmel, addig is itt egy kis részlet a Vaskirálynő 2. fejezetéből. :D
Tényleg bocsi, és sok sok puszi,
Denny


"Egy pillanatig senki sem mozdult.

Aztán Ash keserűen felnevetett, és előrelépett.

- Állhatunk itt egymást bámulva egész éjszaka. - mondta, a legnagyobb vörös sapkásra nézve, aki vörös fejkendőt viselt, és hiányzott az egyik szeme. - Vagy azt akarod, hogy lemészároljalak?

Félszemű kivillantotta a fogát. - Tartsd magad kordában, herceg. - kiköpött; érdes hangja, mint egy kutya morgása. - Nem verekedni jöttünk. - Szipogott, és megdörgölte görbe orrát. - Csak hallottuk, hogy a városban vagytok, tudod, és váltani akartunk néhány szót a hölggyel, mielőtt távoztok, ennyi az egész.

Azonnal gyanakodtam. Sose szerettem a vörös sapkásokat; azokba, akikbe eddig belefutottam, megpróbáltak elrabolni, megkínozni vagy megenni. Ők voltak az Árnyudvar zsoldosai és orgyilkosai, és a száműzöttek még annál is rosszabbak. Bár semmi közöm ne lenne hozzájuk.
Ash fölemelte a kardját, szemét le sem véve a vörös sapkásokról, szabad kezével hátranyúlt és megragadta az enyémet."

Túl a 10.000 látogatáson!

Sziasztok!
Már régóta lesem a statisztikát, hogy mikor lesz meg a bűvös kerek szám, de sajnos nem sikerült elcsípni. Épp csak egy picivel maradtam le 10.000. oldalmegjelenítésről! :)
Mikor elkezdtem a blogot, nem is gondoltam volna, hogy meglesz, de most már túl is vagyunk rajta. :) Nagyon, nagyon köszönöm Nektek, hogy megélte az oldal ezt a szép számot. Köszönöm, hogy olvassátok a blogot, és akkor is ránéztek, amikor épp nincs friss. :D Nagyon jól esik ez nekem, még ha nem is minden úgy alakul,ahogy eltervezem.
Még egyszer köszönöm, hogy látogatjátok az oldalt! Remélem a 20.000 oldalmegjelenítésnek is így örülhetünk. :D
Puszi,
Denny

Season Two • Chapter Five - Ellenséges tervek

Sziasztok!
Egy kicsivel - sokkal - később, mint ígértem de itt van az új fejezet. Előre szólok, sajnos mostanában nem tudok annyit hozni, mint szeretném, mert sok a dolgom. Közösségi munka, és még vezetni is tanulok, úgyhogy leginkább azokra koncentrálok. De ne aggódjatok, nem hagylak titeket friss nélkül! :D
Ezt a fejezetet meg eléggé összecsaptam, de alakulgat a történet. Legalábbis remélem. :)
Akkor jó olvasását!
Denny

- New York utcái veszélyesek.

- Damian volt! – jelentem ki erélyesen. – Láttál te egy, egyetlen egy kamiont is Manhattanben?

- Az elmúlt száz évben nem sokat.

- Tessék! Ez is azt bizonyítja, hogy ő tette!

- Senki nem látott kamiont.

- Én láttam. – erősködöm. – Láttam azt a Kenworth-ot. El akarta ütni vele az öcsémet!

- Nem hozhatta be Manhattanbe. Te magad mondtad.

- De én láttam! Ugyanaz a kamion volt, mint akkor, Londonban.

Lucas egy mélyet sóhajt, és fáradtan megdörgöli a tarkóját.

- Jen. – Máris rosszul kezdted!

- Ne Jenezz itt nekem! Hiába adta a szavát, még mindig meg akar ölni!

- Az öcsédet. – javít ki.

- Őt is. És ezt nem engedhetem! Mi van, ha legközelebb sikerül neki? És ha Ronny-ra is rátámad? Vagy anyáékra? Ők a családom! Nem hagyom, hogy bántsa őket.

- És mit akarsz tenni? – emeli rám a tekintetét.

Megállok. Észre sem vettem, hogy eddig fel-alá járkáltam Luke lakásában.

- Meg kell halnia. – jelentem ki. Annyit gyakoroltam magamban, annyiszor ismételgettem ezt a mondatot, de valahogy nem lett jobb. Ugyanolyan szörnyűséges maradt, mint eddig.

Luke újra sóhajt.

- Meg akarsz ölni egy angyalt. Méghozzá nem is akármilyet! A Pokol egyik hercegéről beszélünk, Jen!

- Tudom. – nyelem le a torkomban lévő gombócot. Lélekben úgy éreztem, fölkészültem erre a beszélgetésre, de most, hogy eljött az ideje, úgy érzem mégsem. - De tennem kell valamit. Damiant nem lehet csak úgy elkergetni, nem fog békén hagyni, amíg el nem éri a célját. Csak egy mód van rá. Meg kell halnia. – Vagy nekem.

Luke mellé ülök a kanapéra, és mélyen a szemébe nézek.

- Ez az egyetlen lehetőség. Hidd el, nekem sem tetszik, de mi mást tehetnék még? Mit? Mondd meg! – tárom szét a karomat.

Nem mozdul. Talán percekig sem. Úgy tűnik, mérlegeli a helyzetet, de a szemében látom, hogy egyetért velem.

- És mégis, hogy akarod ezt véghezvinni? Damian nagyon erős, nem árt neki szinte semmi. – mondja - Le akarod lőni? Valószínűleg másnap újra a nyomodban lesz. Talán lelököd valahonnan? Tud repülni! Képes eltűnni. Lehetetlent kívánsz.

Előrehajol, a kezébe temeti az arcát. Közelebb húzódom hozzá, és átölelem.

- Nem. Luke! Segíts nekem! Te vagy az egyetlen, aki tud róla. Szükségem van rád. Te tudod, hogyan ölhetem meg.

- Jen, nem tehetem...

- De igen. Kérlek, Luke! Nélküled nem fog menni.

- Jen, ez egy lepecsételt titok...ha megszegem...nem árulhatom el, hogyan ölhetsz meg egy angyalt.

- Mert akkor bármelyiket megölhetném?

- Igen. – olyan halkan mondja, hogy alig értem. Mindjárt megtörik.

- Ha elárulnád, meg kell, hogy ölj?

- Igen.

- De nem fogsz.

- Nem tudlak. Nem tudnálak. – szólal meg elkeseredett hangon. Még sosem hallottam ilyennek. Valahol mélyen fájdalmat érzek, hogy így látom őt. Mert miattam ilyen. De a felszínen csak hatalmat érzek.

- Akkor segítened kell. Te is tudod, és én is, hogy vagy veled, vagy nélküled, de meg fogom találni a módját. Kérlek, Luke! Kérlek!

- Jenessa...

- Eltitkolhatnánk. Senkinek sem kell tudnia. És ha végeztünk, egyszerűen kitörölhetnéd az emlékeimből. Ha kell mindent. Úgy sem akarok emlékezni Rá.

Lucas megmerevedik. Túl messzire mentem volna?

- Nem adod föl, igaz?

- Nem.

- Adj egy kis időt...hogy átgondoljam.

Bólintok. Mit kell ezen átgondolni?!

- Holnap átjövök. – szorítom meg a vállát, majd fölállok. – Jó legyél! – mondom, azzal becsukom az ajtót.

Csak másnap döbbenek rá, hogy mit tettem. Választás elé állítottam őt. Vagy én, vagy az angyalok, akik súlyosan megbüntetik, ha ellenszegül nekik. Luke az életével játszik – miattam.

Hogy tehettem? Ennyire kegyetlen volnék? Hiszen ez nem én vagyok! Nem akarom, hogy Luke-nak bármi baja legyen.

Kipattanok az ágyból, fölöltözöm, és átrohanok hozzá. A családom még alszik, még csak észre sem vették, hogy elmentem.

Amikor belépek a lakásba – azzal a kulccsal, amit tőle kaptam – Luke már ébren van. A nappali túlsó végében áll, egy szál alsónadrágban.

Nem egyszer láttam már így, mégis kicsit elpirulok.

Rám néz, én meg visszanézek rá. Nem tudom, mit mondhatnék; az se tudom mi ütött belém tegnap.

- Luke... – kezdem.

- Nem számítottam rá, hogy ilyen korán jössz. – szólal meg. Az órára pillantok; még hét óra sincs.

- Én csak...

- Készen állsz?

- Nem. Én...mire? – kérdezem döbbenten, mire egy hirtelen mozdulattal felém, hajít valamit. Annyira hirtelen történik az egész, hogy reagálni is alig van időm.

Kinyúlok és elkapom a felém hajított hosszú valamit. Érzem, hogy mennyire nehéz, szinte húzza a kezemet lefelé. Mi az isten ez?

Megfeszítem az izmaimat, hogy föl tudjam emelni a kezemben tartott...kardot?!

- Ez meg mégis mit jelentsen?

Luke gonoszul rám vigyorog, a kezében egy hasonló kardot tart. A legkisebb nehézség nélkül emeli fel, majd elindul felém.

- Kibúvót.

- Kibúvót?

- Bizony ám.

- Luke, figyelj, én...- kezdem, és már épp a kanapéra raknám a kardot, mikor közbevág.

- Hallgass! – emeli meg a hangját. Ezt a modort csak akkor használja, ha épp tanít. – Nos, kis diákom, ma meg tanulunk vívni. Megmutatom, hogyan sebezhetsz meg egy angyalt. Ezt akartad vagy nem?

- Igen, de...

- Akkor rajta! – emeli meg a kezét, és vívópózba áll. Egy percig tétovázom, majd követem a példáját.

Luke lecsap, alig tudom hárítani; a kard iszonyatos súllyal húzza a vállamat, mikor Luke pengéje hozzácsapódik. Két kézre markolom a kardot, és a bejárati ajtó felé hátrálok. Luke lendületet vesz, megcsavarja a saját kardját, ezzel kiröpítve az enyémet a kezemből, majd a kardot tartó karjával mögém nyúl, és magához húz.

Mozdulni se tudok. A kard pengéje a csípőmhöz ér; Luke ezzel szorít magához.

Vigyorogva megszólal.

- Elsőszámú lecke; az angyalokat csakis karddal lehet megölni, mivel nem vagyunk képesek lőfegyvert használni. Második: csakis olyan karddal ölhetsz meg minket, ami már látott háborút, vagyis csatában öltek már vele.

Megdöbbenek, úgy látszik Luke jól, szórakozik. Levegő után kapkodva nézek föl rá, mire egy gyors csókot nyom a számra.

- Gyerünk kislány! Büntess meg érte. – visszadobja a kardomat.

Összezárom az ujjaimat a markolat körül, mintha már nem is lenne olyan nehéz.

Tehát Damiant egy karddal lehet megölni. Méghozzá egy háborús karddal. De honnan szerezzek én olyat? Lopjak egyet egy múzeumból? Vagy az, amit most a kezemben tartok, már egy ilyen kard?

Luke kihívóan bámul rám, nem támad, várja, hogy én tegyem meg elsőként. Egy pillanatig ismét habozok, aztán olyan hirtelen mozdul a karom, hogy még én is meglepődök. Először jobbról, majd balról támadok, Lucas mindkétszer hárítja. Csak védekezik, de nem támad. Úgy tűnik, megadja nekem az esélyt.

Nem tudom, meddig harcolok ellene, mikor kilöki a kezemből a kardot – ismét. Zihálok, a vállamban és a karomban égnek az izmok, és rettenetesen elfáradtam.

- Nem is volt rossz. Egy kezdőhöz képest semmiképp. – Biccent és az enyém mellé dobja a sajátját.

- Tehát...Damiant le tudom szúrni egy ilyennel?

Bólint.

- De miért nem lőhetem le? Ha nem tud használni fegyvereket, az még nem azt jelenti, hogy ellenállni is tud nekik. Nem?

- Jenny – lép közelebb hozzám, és megsimítja az arcomat – Amikor ő született még nem léteztek pisztolyok, meg puskák, tehát nem is lehet vele megsebezni. A golyó valószínűleg égetni fogja, és lassítja majd, de nem tudod vele legyőzni.

- És a kard?

- Mivel azt jól ismeri, halálos is lehet számára.

- Halálos is lehet? – kérdezem döbbenten. – Nem azt mondtad, hogy ezzel meg tudom ölni?

- Nem tudom milyen hatással lesz rá. Ha megsebzel egy angyalt egy háborús karddal, a seb nem fog begyógyulni.

A kardokra pillantok. Ez csak egy lehetőség. És ha Damian halhatatlan?

- Eddig csak egy ember próbálta meg meggyilkolni Azazelt. De nem élte túl. Azazel viszont igen.

- Egy ember? Ki?

Luke megvonja a vállát, és a kardok mellé telepszik a kanapéra. – Ezt nagyon jól titkolja. Senki sem tudja.

Én viszont kiderítem! Ha ezzel a módszerrel próbálta meg meggyilkolni, és nem sikerült, akkor nálam is hatástalan lesz az egész. Tehát új megoldást kell keresnem.

- És mikor?

Remélem, legalább ezt tudja.

- Körülbelül hatszáz éve. Plusz – mínusz pár száz. Szóval, Azazel nagyon felkészült.

Azt sejtettem. De én hamarosan még felkészültebb leszek. Annyira, hogy legyőzzem Damiant.

Egész tanítási idő alatt ezen gondolkozom. Tegnap Luke megmutatta a vívás alapjait, és megígérte, hogy kiderít még többet Azazelről. De mégis mi olyat tudhat meg, ami nincs benne a naplójában? Már az egészet átböngésztem,de nincs benne semmi használható.

A helyemen ülve várom, hogy Izzie végre megérkezzen, de mikor a csöngetéskor sem jelenik, meg kezdek aggódni miatta. Hol van? Miért nem jött iskolába? Talán elaludt?

Bízom benne, hogy második órára ideér, de akkor sem ül le mellém senki.

Hatalmas szerencsémre az első három órám nem Damian-nal van. Már abban kezdek reménykedni, hogy ő sem jött iskolába. De ahogy szöget üt a fejembe a gondolat, megtorpanok. Izzie is hiányzik. És ma még Damiant sem láttam. Gyanús, hogy mindketten ugyanazon a napon, egyszerre nem jönnek iskolába. Talán Damian most a legjobb barátnőmet támadta meg? Vele akar zsarolni?

De amint belépek az ebédlőbe, meglátom Damiant, ahogy a pultnál állva épp egy adag spagettit méreget.

Valami különös érzés kezd kavarogni a gyomromnál, és csak percekkel később döbbenek rá, hogy a harag az. Haragszom rá, mert itt van, haragszom, mert ártani akar nekem, és a családomnak, de legfőképp azért, mert él. De már nem sokáig.

A gondolatra egy mosoly jelenik meg az arcomon. Megint azt a furcsa hatalmat érzem, mint szombaton Luke-kal. Mintha az érzés nem is az enyém, lenne.

Csöndben fogyasztom el az ebédemet, nem is figyelek oda a többiekre. Valami oknál fogva beszélni akarok Damiannal.

Őt keresem a diákok tömegében, de nem találom.

Pedig olyan szívesen beleröhögnék a képébe. Csak nem tudom miért. Visszaviszem a tálcámat, és a szekrényem felé veszem az irányt.

Fölmarkolom a franciakönyvemet és a nyelvi laborba megyek.

Eddig minden egyes évben Izette volt a párom a franciaórákon, de most, hogy nincs itt csak abban reménykedem, hogy nem az új fiút ültetik mellém.

A nyelvi labor a másodikon van, a főfolyosón. Tágas terem, mindenféle nyelvtanulási segédlettel felszerelve. Általában itt oktatják a franciát, a spanyolt, a németet és tavaly óta az oroszt is. Tavaly még nem tudtam eldönteni, hogy mit vegyek fel idén új nyelvként. Vagy, hogy akarok-e. Egy év alatt úgy sem lehet megtanulni egy nyelvet, még az alapokat se igazán. De mivel jó a nyelvérzékem, és már amúgy is van két nyelvvizsgám, úgy döntöttem idén fölveszem az oroszt.

És még azért is, mert Damiant németre osztották be, az előző bizonyítványa alapján. Bár ki tudja, honnan szerezte.

Épp a könyveimet rendezgetem, mikor valaki lehuppan a mellettem lévő székre. Döbbenten kapom oda a fejemet, mire Damian vigyorog le rám.

A padra könyököl, megtámasztja a kezén a fejét.

- Jól szórakoztatok? – kérdezi, és valahogy még érdeklődést is sikerül vegyítenie a hangjába.

Összeráncolom a homlokomat.

- Kékkel.

- Miért nem hívod egyszerűen Luke-nak? – Már régóta tudom, hogy Luke a Kék Angyal. Damian pedig a Halál Fekete Angyala.

- Te mondtad. Mert túl egyszerű lenne.

- Igen. Jól szórakoztunk. – felelem, és elfordulok tőle.Úgy döntök nem hozom szóba a pénteket; majd szép csöndben, váratlanul megfizet érte.

 Egy pillanatig nem válaszol, úgy tűnik, habozik. Oldalra sandítok, de nem látszik dühösnek.

- De nem annyira, mint velem fogsz. – dől hátra nyugodtan.

- Hogy? – emelem meg a szemöldökömet.

Meglepődik, mintha nem lenne számomra egyértelmű.

- Péntek este velem jössz. Elviszlek valahová.

Kis híján felnevetek.

- Komolyan azt gondolod, hogy bárhová is elmegyek veled?

Most ő sandít rám, egyik felhúzott szemöldöke alól.

Túl laza, túl laza!

- Mert ha igen, akkor nagyon tévedsz!

Megvonja a vállát.

- Én a helyedben eljönnék.

- De nem vagy a helyemben.

- Nagy kár.

Ismét összeráncolom a homlokomat. Tervezget valamit. Talán azt, hogy megöl? Máris?

Hátralöki a széket, és feláll mellőlem, majd fütyörészve körülnéz a teremben, hová is ülhetne.

- Várj! Hova akarsz vinni? – ragadom meg bőrdzsekije ujját.

Még úgy is tudom, hogy gonoszan mosolyog, hogy háttal áll nekem. Visszacsúszik mellém a padba, közelebb hozzám, mint, az előbb.

Valami szörnyűre számítok. Talán a kikötő egy elhagyatott részébe? A dokkokhoz? Egy öreg hajóra? Egy lepusztult gettóházba? Olyan helyre számítok, ahol biztosan nem zavarhat minket semmi. Semmi olyasmi, ami megakadályozhatja a likvidálásomban.

- Színházba.

Lebénulok a döbbenettől.

- Hogy mi? – nyögöm ki percekkel később.

Damian arcán látszik, hogy nagyon jól szórakozik.

- Színházba megyünk.

- Színházba?! – csattanok föl. – Minek?

Damian felnevet. – Majd meglátod, édes. Mutatni akarok valamit.

Arra vár, hogy válaszoljak valamit, de a bénultság nem akar oldódni.

- Mi a garancia arra, hogy biztosan színházba megyünk? És nem egy sötét sikátorba?

- Semmi.

Ne higgy neki! Ez csapda! – sikítja a tudatalattim. De aztán a péntekre gondolok. Arra, hogy majdnem elütötte az öcsémet, és, hogy nekem szánta-e? Az is lehet, hogy ki tudnék deríteni valamit. Hogy ki akarta megölni, és hogyan? Egyszer csak sikerülne.

Mintha olvasna a gondolataimban, mosolyra húzódik a szája.

- Akkor nyolcra érted megyek. – azzal rám villant egy gúnyos vigyort és otthagy.

Pénteken. Nyolckor. Damiannal. Ha ezt Luke megtudja. De nem tudhatja meg. Még anyáék se. Nem ismerhetik meg őt, a halálos ellenségemet!

De miért? Ezen rágódom, addig, míg haza nem érek. Ledobom a táskámat a sarokba, és az ágyra vetem magam. Miért akar Damian színházba vinni? Hogy megkedveltesse magát? Hogy bebizonyítsa, nem fog bántani? Mert ezt a lapot már kijátszotta.

Mit akarhat nekem mutatni?

Előveszem a laptopomat, és rákeresek, hogy mit adnak a színházakban péntek este, de egyik sem Damian stílusa. Gondolom nem a Baby Dolls-t akarja megmutatni.

Csalódottan teszem félre a gépezetet, mikor megakad a szemem Damian naplóján a sarokban, ahova hetekkel ezelőtt hajítottam. De aztán nem is az ragadja meg a figyelmemet. Hanem az alatta lévő bőrkötéses darab.

Az alkimista könyve. Eddig még csak egyszer néztem bele. A régiségkereskedésben. Nem foglalkoztam vele Damian miért, küldte el, mert nem értettem az írást. Egy szavát sem.

A kezembe veszem a könyvet, és óvatosan megforgatom. Jól vigyáztak rá, de már így is meglátszik rajta az idő. Legalább fél évezredes lehet, ha nem több.

Körülbelül hatszáz éves. - húzódik gonosz mosolyra a szám.

Magam sem tudom miért, de úgy érzem ez a könyv többet ér, minden kardnál.

Kinyitom, de nem az elején, hanem a végén.

Az utolsó tíz oldal teljesen üres. Előrébb lapozok, de csak újra érthetetlen nyelvű írást és tusrajzokat találok. Fekete rózsák. Medálok. Egy tőr.

Ismét ott vagyok a tollakat és gyémántokat ábrázoló oldalaknál. Aztán hirtelen visszahajtom a könyvet a tőrhöz.

A tusrajt szépen kidolgozott, bár már alig kivehető látom a díszesen faragott gótikus tőrt. A két pengére való élezést, mely halálosabbá teszi egy kardnál. A fekete domborműves markolatába süllyesztett drágaköveket – amikről tudom, hogy rubinok.

Ez Damian tőre! Az ezüst tőr, amellyel a Madame Tussauds-ban akart leszúrni.

A tőr melletti írás olvashatatlan betűit fürkészem. Mégis értem miről szólnak.

Az alkimista akarta megölni Damiant. Ő készítette a tőrt, és csak az képes végezni vele.

Ha sikerül megszereznem tőle, és leszúrnom vele, örökre vége lesz. Azazel nem létezne többé. Nem létezne Halál Angyala, Pokol Hercege, és nem lenne bukott őrangyalom se. Megfizetne azért, amit Londonban tett, a gyilkossági kísérletet, az utat a Pokolba. Hogy bántotta a barátaimat, és az öcsémet. A hazugságokat. Hogy emberek százait ölte meg már előttem.

Örökre vége lehetne. Csak a tőr kell.

- Akkor pénteken Damian. – suttogom. Pénteken megszerzem a tőrt. És akkor az lesz az utolsó napod.

Julie Kagawa - The Iron Queen • Vaskirálynő rajongói fordítás

Sziasztok!
Nos, most egy kicsit szokatlan műfajjal jelentkezek, de egyszer mindent el kell kezdeni. Úgy gondolom túl régóta halogatják már ennek a fantasztikus könyvnek a kiadását ( amit, ha jól értesültem, valamikor ősszel igyekeznek bepótolni ) úgyhogy megpróbáltam valami magyar összevisszaságot alkotni belőle. :D Előre szólok ez egy nagyon kezdetleges fordítás, életemben most csinálok ilyet először, de ezzel azoknak akarok segíteni, akik nem tudnak olyan jól angolul. :D
Egyelőre ez még csak az első fejezet, ha szívesen olvasnátok tovább, akkor lefordítom addig, míg ki nem adják(ameddig jutok), úgyis kell a gyakorlás. Ha szeretnétek az Iron Knight-nak is nekiesek. :D
Puszi,
Denny

Első rész
Első fejezet - Hosszú út hazafelé

Tizenegy esztendeje, a hatodik születésnapomon, az apám eltűnt. Egy éve, egy hasonló napon, a testvéremet is elvették tőlem..De utánamentem a Tündérvilágba, hogy visszahozzam őt.
Különös, hogy egy utazás mennyire megváltoztathat, mennyit tanulhatsz belőle. Én megtanultam, hogy az az ember, akit az apámnak hittem, valójában nem az apám. Hogy a biológiai apám, még csak nem is ember. Hogy én a legendás Tündérkirálynak vagyok a félvér lánya, és az ő vére folyik az ereimben. Megtanultam, hogy bűbájjal rendelkezek, olyan erővel, ami megrémiszt, még most is. Pusztító hatalommal, ami megsemmisítheti őket - de nem tudom irányítani.
Megtanultam, hogy a szerelem birokra kelhet az idővel, és lehet gyönyörű és tökéletes, amiért megéri küzdeni, de legtöbbször csak szívszorító és törékeny, és néha áldozatokat kell hozni. Néha a világ ellened van, és nincsenek könnyű válaszok.(választások?). Amikor tudnod kell mikor légy kitartó, és mikor add föl. És ha a szerelem visszatér, fölfedezel valamit valaki másban, aki egész végig ott volt veled.
Azt gondoltam, ennyi volt. Azt gondoltam a tündérekkel töltött idő, a lehetetlen döntések, amiket meghoztam, az áldozatok a szeretteimért, már mind elmúltak. De a vihar csak közeledik, egy, amelyik úgy teszteli majd a választásaimat, ahogy még sosem. És most már nincs visszaút.
A nevem Meghan Chase.
Kevesebb, mint 24 óra múlva betöltöm a tizenhetet.
Deja vu, igaz? Sokkoló, hogy az idő milyen gyorsan halad el melletted, miközben mozdulatlan maradsz. El sem hiszem, hogy egy év telt el azóta a nap óta. A nap óta, amikor Sohaföldre léptem. Az a nap örökre megváltoztatta az életemet.
Technikailag tulajdonképpen nem töltöm be a tizenhetet. Túl hosszú ideig voltam Sohaföldön. Amikor Tündérországban vagy, nem öregszel, vagy ezt olyan lassan teszed, hogy az már nem is számít. Szóval, amíg eltelt egy év a valós világban, én valószínűleg csak pár nappal lettem öregebb annál, mielőtt elmentem.
A valós világban annyira megváltoztam, hogy magamra sem ismertem.
Alattam, a szellemcsikó patái a járdán kopognak, ritmusuk fölveszi a szívverésem ritmusát. A Louisianai országútnak ezen a magányos szakaszán, Tupelo-fákkal, és mohával benőtt ciprusokkal körülvéve, csak néhány autó halad el. Azok, amelyek lassítás nélkül száguldottak el, felkavarodott leveleket hagytak maguk után.
Nem látták az égővörös szemű, bozontos fekete lovat, amint az út szélén poroszkál kantár vagy nyereg nélkül. Nem látták a hátán lovagló két alakot, a szőke hajú lányt, és a sötét, szépséges herceget mögötte, ahogy átkarolja a derekát. Az emberek nem látják a tündéreket, és most már én is ennek a világnak a része voltam, akartam vagy sem.
- Félsz valamitől? - mormolta egy mély hang a fülembe, borzongást indítva el a gerincem mentén. A párás Louisiana-i mocsárban, éreztem a Télherceg hűvös leheletét a bőrömön.
Rábámultam a vállam fölött. - Hogy érted?
Tekintetem találkozott, Ash, az Árnyudvar hercegének, szürkületben ragyogó ezüst szemeivel. Bár, hivatalosan már nem herceg. Mab királynő száműzte Sohaföldről, miután megtagadta, hogy lemondjon szerelméről, Oberon, a Nyárkirály félvér lányával. Az apám. Nyár és Tél ellenségek. Nem működhetünk együtt, nem kutathatunk(?) együtt, és ami a legfontosabb, nem lehetünk szerelmesek.
De mi azok lettünk, és most Ash itt van velem. Száműztek minket, és az ösvények Tündérföldére örökre bezárultak előttünk, de nem érdekel. Nem terveztem, hogy visszamegyek valaha is.
- Ideges vagy. - Ash keze végigsimította a tarkómat, átfésülve a hajamat, amibe beleborzongtam. - Érzem. Olyan nyugtalan, vibráló aura vesz körül, ami apránként közelebb hajt. ( ebben a mondatban szerepel valami dió is ) Mi baj?
Tudhattam volna. Nem tudom elrejteni az érzéseimet Ash, vagy bármelyik tündér elől, ami azt illeti. Az erejük, a ragyogásuk, az emberek álmaiból és érzéseiből származnak. Szóval, Ash megérzi, mi zajlik bennem, anélkül, hogy próbálkozna.
- Sajnálom - mondtam - Azt hiszem, kicsit ideges vagyok.
- Miért?
- Miért? Majdnem egy évre eltűntem. Anya elájul, ha meglát. - A gyomrom összezsugorodott, ahogy elképzeltem a találkozást: könnyek, dühös megkönnyebbülés, elkerülhetetlen kérdések. - Azóta nem hallottak felőlem, hogy Sohaföldére mentem. - sóhajtottam, miközben a sötétségbe vesző utat figyeltem. - Mit fogok mondani? Hogy magyarázom meg?
A szellemló hátravágta a füleit, és fölnyerített, egy túl közel elhaladó teherautó miatt. Nem voltam biztos, de mintha Luke öreg, ütött-kopott Fordja enyészett volna el a kanyarban. Ha ez a mostohaapám volt, határozottan nem látott minket. Amíg ugyanabban a házban éltünk, a nevemre is alig emlékezett.
- Elmondod az igazat. - felelte, ezzel megdöbbentve engem. Nem számítottam rá, hogy válaszol. - Az elejétől kezdve. Akár elfogadják, akár nem, nem rejtegetheted a valódi kilétedet, főleg a családod előtt nem. Jobb túlesni rajta - megbirkózunk vele, bármi is történjék utána.
Meglepett az őszintesége. Még nem tudtam hozzászokni ehhez az új Ash-hez, aki beszélt és mosolygott, ahelyett,hogy egy közönyös álarc mögé bújt volna. Mióta száműztek minket Sohaföldről, sokkal nyitottabb lett, kevésbé borongós és szorongó, mintha hatalmas súlyt vettek volna le a válláról. Igaz, csöndes és mindig ünnepélyes volt, de már az első pillanattól kezdte éreztem, hogy végül együtt leszünk.(???)
- De mi van ha nem tudnak ezzel megbirkózni? - motyogtam, kieresztve a reggel óta nyomasztó aggodalmat - Mi van ha látják mi vagyok, és kiborulnak? Mi van, ha...ha már nem akarnak többé? - Elcsuklott a hangom; ez úgy hangzott, mintha egy ötéves mondta volna, de Ash közelebb húzott magához.
- Akkor árva leszel, mint én - felelte - És kitaláljuk hogyan tovább. - Ajkai súrolták a fülemet;a gyomrom  gombóccá zsugorodott. - Együtt.
Elakadt a lélegzetem, és hátrafordultam, hogy megcsókoljam, végigszántva a kezemet selymes hajában.
A szellemló horkantott és megugrott, de nem tudott ledobni, csak pattogtam a nyeregben. Belekapaszkodtam a sörényébe, Ash pedig megragadta a derekamat, nehogy lepottyanjak róla. Dobogó szívvel, kilőttem egy varázslatot a ló fülei között ( ezt nem igazán értettem ), ellenállva a késztetésnek, hogy a bordái közé vágjam a sarkam, ezzel csak újabb okot adva neki, hogy ledobjon.
Fölhúztam az orromat - Oh, bocsáss meg, talán kényelmetlenséget okozunk? - kérdeztem szarkasztikusan, mire a ló horkantott - Jól van. Jók leszünk.
Ash kuncogott, de nem próbált meg visszahúzni. Sóhajtottam és az utat bámultam a csikó bólogató feje felett, ismerős tárgyakat keresve. Megdobbant a szívem, mikor megláttam egy rozsdás furgont az út széli fák alatt; annyira ősi volt már, hogy egy fa nőtt át a tetőn. Emberemlékezet óta, ott volt, minden nap láttam a buszról iskolába menet és hazajövet. Ez mindig azt jelentette, hogy már majdnem otthon vagyok.
Annyira távolinak tűnt - majdnem egy életnek - hogy azon a buszon ültem Robbie-val, a barátommal, és csak a jegyek meg a házi miatt kellett aggódnom, és azon, hogy megszerezzem a jogosítványt. Sok minden megváltozott, különös lenne újra iskolába járni, visszatérni a régi, emberi életemhez, mintha mi sem történt volna.
- Valószínűleg évet kell ismételnem - sóhajtottam, érezve Ash meglepett tekintetét magamon. Persze, egy halhatatlan tündérnek nem kell aggódnia az iskola vagy engedélyek miatt. Megálltam(?), ahogy az igazság egyszerre zúdult rám. A Sohaföldön töltött idő olyan volt, mint egy álom, homályos és éteri, de most már visszatértünk a valós világba. Ahol aggódnom kellett a jegyeim és a házi feladat miatt, és amiatt, hogy fölvegyenek a főiskolára. Nyáron dolgozni szerettem volna, és összegyűjteni egy autóra. Részt akartam venni az ITT Tech-en, és talán Baton Rouge-ba, vagy egy New Orleans-i kampuszba költözni, ahol lediplomázhatok. Vajon meg tudnám még tenni? Még a történtek után is? És hogyan illeszkedne be egy sötét, száműzött Tündérherceg mindebbe?
- Mi az? - Megborzongtam; Ash lélegzete csiklandozta a fülemet.
Mély lélegzetet vettem. - Hogy fog ez működni, Ash? - Félig felé fordultam, hogy a szemébe nézhessek. - Hol leszünk egy, vagy két év múlva? Nem maradhatok itt örökké - előbb, vagy utóbb tovább kell lépnem. Iskola, munka, főiskola valamikor... - Szünetet tartottam, és lenéztem a kezeimre - Végül is tovább kell lépnem, de nem akarok nélküled.
- Már gondolkodtam rajta - válaszolta Ash. Felpillantottam rá, mire meglepett egy röpke mosollyal. - Előtted áll az egész élet. Meg kéne tervezned a jövődet.És egyébként is Robin pajtás tizenhat éven át tettette magát halandónak. Nincs rá okom, hogy én ne tudnám.
Rápislogtam - Tényleg?
Lágyan megérintette az arcomat, és mélyen a szemembe nézett.
- Lehet, hogy egyet s mást meg kell majd tanítanod, az emberi világról, de hajlandó vagyok rá, ha ez ilyen sokat jelent neked. - fanyarul elmosolyodott - Biztos vagyok benne, hogy képes vagyok 'embernek lenni', ha muszáj. Ha azt akarod, hogy iskolába járjak, megteszem. Ha nagyvárosba akarsz költözni, hogy valóra váltsd az álmaidat, veled tartok. És ha egy nap, meg akarsz esküdni egy olyan fehér köntösben és hivatalossá tenni(?), megteszem. - Előredőlt, elég közel ahhoz, hogy láthassam a tükörképemet ezüst tekintetében. - Jó vagy rossz, attól tartok, itt ragadtál velem.
Úgy éreztem nem kapok levegőt; nem tudtam, mit mondjak. Meg akartam köszönni, de ezek a szavak nem ugyanazt jelentik, mint a Tündérvilágban. Az út további részében csak csókolni akartam őt, de a szellemcsikó valószínűleg az árokba dobott volna, ha megpróbálnám.
- Ash - kezdtem, de megmenekültem a válaszadástól. A szellemló megállt egy hosszú kavicsos kocsifelhajtó előtt. Egy ismerős zöld postaláda egyensúlyozott a végén, megkopottan az idő által, de még a sötétben is el tudtam olvasni.

Chase. 14202

A szívem kihagyott egy ütemet. Hazaértem.
Lecsúsztam a szellemló hátáról, és meginogtam, ahogy földet értem. Furcsának és ingatagnak tűntek a lábaim, a hosszú lovaglás után. Ash könnyedén leugrott, mormogott valamit az állat fülébe, mire az horkantott, hátracsapta a fejét, és elügetett a sötétbe. Másodpercek alatt eltűnt.
Bámultam a hosszú, kavicsos utat, a szívem dörömbölt a mellkasomban. Az otthonom és a családom az emelkedőn túl vártak rám: az öreg zöld tanyaház, hámló festékkel, a disznóistállók a sáron túl, Luke teherautója és anya kombija a felhajtón.
Ash mellém nyomult, zajt sem ütve a köveken. - Készen állsz?
Nem álltam. Merőn néztem abba az irányba, amerre a szellemló eltűnt a sötétben.
- Mi lett a hátasunkkal? - kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmemet, arról, amit tennem kell - Mit mondtál neki?
- Azt, hogy megfizette a szívességet, amivel tartozott. - Valamiért ez mulattatta őt: az ajkán egy gyenge mosollyal a csikó után bámult.- Úgy tűnik, már nem tudok a kedvem szerint parancsolgatni neki. Mostantól nem támaszkodhatok szívességekre.
- Az rossz?
Mosolya önelégült vigyorba torzult. - Sok ember tartozik nekem.
Mikor tovább haboztam, a felhajtó felé bökött. - Indulj. A családod már vár.
- És te?
- Jobb, ha most egyedül mész. - Sajnálkozás villant a szemében, és bánatosan rám mosolygott - Nem hiszem, hogy a testvéred örülne, ha újra látna.
- De...
- A közelben leszek. - Kinyúlt és a fülem mögé igazított egy kósza tincset. - Ígérem.
Fölsóhajtottam, és még egyszer a felhajtóra pillantottam.
- Jól van. - motyogtam, és fölkészültem az elkerülhetetlenre. - Itt jön a semmi.
Tettem három lépést, éreztem a kavicsropogást a cipőm alatt, majd visszanéztem a vállam fölött.
Az üres út gúnyolódott velem, ahogy a szél felkavarta a leveleket, azon a helyen, ahol az előbb még Ash állt. Tipikus tündér. Megráztam a fejem, és folytattam magányos utamat fölfelé az emelkedőn. Nem sokkal azelőtt, hogy elértem az emelkedő tetejét, ott magasodott a ház teljes dicsőségében, amiben tíz éven át laktam. Fényeket láttam az ablakban, és a családomat, ahogy a konyhában járkálnak. Ott volt anya karcsú alakja, ahogy a mosogató fölé hajol, és Luke, fakó overalljában, ahogy egy halom piszkos tányért tesz a pultra. És ha eléggé hunyorogtam, láttam Ethan göndör fürtjeit a konyhaasztalnál.
Könnyek égették a szememet. Egy év távollét, tündérháborúk, a valódi kilétem felfedezése, és a halál többszörös becsapása után, végre hazaértem.
- Nem is olyan értékes (??) - sziszegte egy hang.
Vadul megpördültem és körülnéztem.
- Itt fent, hercegnő.
Fölnéztem, és egy vékony, csillámló hálót láttam mielőtt egy ütéstől vissza nem bukfenceztem volna. Szitkozódva kapálóztam, és tépdestem a fonalakat, megpróbáltam kiszabadulni a vékony béklyóból. Ziháltam a szúró fájdalomtól. Vér csordogált le a kezemen, és a szálakra hunyorítottam. A háló valójában egy finom, rugalmas drótból készült, ami a küzdelmeim során megvágta szétnyitott ujjaimat.
Harsány nevetés ragadta meg a figyelmemet, és megemeltem a fejemet, a támadóimat keresve.
A magányos villanyvezetéken, ami a ház tetején feszült, három gumós(?) teremtmény gubbasztott nyurga lábain a holdfényben. Hevesen dobogott a szívem, mikor az egyik leugrott a vezetékről, halk dobbanással landolva a kavicsokon. Kiegyenesedett, majd lehajolt hozzám.Visszahőköltem, csak még jobban belegabalyodtam a hálóba. Most, hogy tisztán láttam őket, leginkább óriás pókokra emlékeztettek, vagy valami még szörnyűbbre. Nyurga lábaik hatalmasak és tűhegyesek voltak, fénylettek, ahogy szedték a lábukat a földön.(?) A felsőtestük vékony volt, csont sovány nők sápadt bőrrel és kidülledő fekete szemekkel. Karjuk drótból volt, tűhegyes ujjaik egyenesek, mint a karmok, és ahogy közeledtek, lábuk kopogott a kavicson.
- Itt van, hát. - sziszegte egyikük, miközben vigyorogva körülvettek. - Mint, ahogy a király megjósolta.
- Túl könnyű volt - recsegte egy másik, végigmérve fekete szemeivel.
- Én inkább csalódott vagyok. Azt hittem nemes zsákmány lesz, de csak egy kis, vézna bogár, egy háló csapdájában. Mitől fél úgy a király?
- A király - mondtam, mire mindhárman meglepetten pislogtak, hogy hozzájuk szólok, ahelyett, hogy megalázkodnék félelmemben. - Úgy értitek a hamis király, nem? Még mindig üldöz.
A pókboszorkák fölszisszentek, kivillantva tűhegyes fogaikat.
- Ne szidalmazd őt, gyermekem! - visította egyikük és megragadva a hálót, előrerántott. - Ő nem a hamis király! Ő a Vaskirály, a Vastündérek igazi uralkodója!
- Nem, ahogy én halottam.(?) - vágtam vissza, miközben találkozott a tekintetem a lángoló fekete szemekkel. - Találkoztam a Vaskirállyal, az igazi Vaskirállyal, Masinával. Vagy már elfelejtettétek őt?
- Természetesen nem. - sziszegte az idősebbik boszorkány. - Soha nem is fogjuk. Azt akarta, hogy a királynéja legyél, a Vastündérek királynője, de te megölted őt ezért.
- Elrabolta a testvéremet, és azt tervezte, hogy elpusztítja Sohaföldet! - csattantam fel - De eltérünk a lényegtől. A király akit szolgáltok, aki megszerezte a trónt, egy csaló! Nem ő az igazi örökös. Egy hamis királyt szolgáltok.
- Hazugság! - rikácsolták a boszorkányok, miközben megragadták a hálót; éles karmaik kiserkentették a véremet. - Ki mondta ezt neked? Ki merészelte becsmérelni az új királyt?
- Vasparipa - feleltem remegve, ahogy egyikük megragadva a hajamat, megrázott. - Vasparipa mondta, Masina főhadnagya.
- Az áruló! Ő és a lázadók elpusztulnak, miután a király gondoskodott rólad!
A pók-boszorkák sikoltozva, átkokat és fenyegetéseket kiabálva ráncigáltak a dróthálón keresztül. Egyikük marka megfeszült a hajamon, és fölemelt a levegőbe. Ziháltam, a fájdalom könnyei égették a szememet, ahogy az arcomba sziszegtek.
Hideg kék fény lobbant közöttünk. A Vastündér sikított, és...ezernyi apró ezüstfoszlányra robbant szét, szétszóródva körülöttem. A tűk csillogtak a holdfényben, ahogy a banya távozott a világból - a maga módján. A másik két boszorkány jajveszékelt, és elhátrált, ahogy valami közénk lépett és letépte rólam a hálót.
- Jól vagy? - morogta Ash, ahogy megtántorodtam, tekintetét le sem véve a banyákról. A fejbőröm égett, az ujjaim véreztek, és egy tucat apró karcolás borította a karomat, ott ahol megkarmoltak, de nem tűnt vészesnek.
- Jól vagyok. - mondtam, lassan épülő(?) haraggal a mellkasomban. Éreztem, ahogy a bűbáj növekszik, mint egy tornádó, kavargó érzelmekkel és energiával. Amikor először találkoztam Mab-bal, a Télkirálynővel, félve a hatalmamtól, lepecsételte a mágiámat, de a pecsét megszűnt, és újra éreztem a bizsergést. Mindenhol ott volt, Oberon és a Nyártündérek szédítő mágiája.
- Megölted a nővérünket! - rikácsolták hajukat tépve a banyák. - Darabokra fogunk szaggatni! - sziszegték, és felemelt karmokkal felénk száguldottak.
Éreztem, Ash ragyogásának hullámzását, hűvösebben, mint a perzselő Nyárvarázst, és a Télherceg lesújtott.
Kék fény villant, jégdárdák záporoztak, szétszaggatva egyiküket, mint a srapnel. Sikított és összeomlott, több ezer ragyogó darabra hullva a fűben. Ash meglendítette a kardját és az utolsónak támadt.
A banya sikoltott dühében, és felemelte a karját. Tíz csillogó vezeték lövellt ki tűhegyes ujjaiból. Ash felé vágott, aki lebukott, mire a vezetékek darabokra szaggattak egy közeli facsemetét. Ahogy körülötte táncolt, letérdeltem, tenyeremet a koszba temetve szólítottam a mágiámat. Éreztem a mélyben lévő élőlények pulzálását, és hívtam őket, hogy segítsenek legyőzni a felszínen lévő vasszörnyet. A pók-rémet annyira lefoglalta, hogy darabokra szaggassa Ash-t, hogy teljesen meglepődött, mikor váratlanul megnyílt alatta a föld. Fű és gyom, indák és gyökerek kúsztak fel nyurga lábain a felsőtestére.
Sikoltott, és csapkodott halálos vezetékeivel, úgy szeletelve a növényeket, mint egy dühös gyomirtó, de még több ragyogást töltöttem a földbe, és a növények válaszoltak, ahogy gyorsabban törtek előre. (ez egy kicsit értelmetlen mondat volt). Pánikba esett és menekülni próbált, a növényeket hasítva, amik egyre lejjebb húzták.
Egy sötét alak homályosította el a levegőt fölötte, ahogy Ash felé lendült, előreszegezett pengével. Lesújtott a tündér felsőtestére, egy pillanatra a földhöz szegezve őt, mielőtt egy hatalmas tűhalommá nem vált volna a földön.
Megkönnyebbülten fölsóhajtottam, és felálltam, de hirtelen a földre rogytam. A fák forogni kezdtek, nem éreztem a kezeimet és a lábaimat, és a következő dolog, amire emlékeztem, hogy a föld rám rohant.(hmm?)
A hátamon fekve ébredtem, kifulladtan és gyengén, mintha lefutottam volna a maratont. Ash lenézett rám, ezüst szeme aggodalomtól csillogott.
- Meghan, jól vagy? Mi történt? - A szédülés kezdett elmúlni. Vettem néhány mély lélegzetet, hogy megbizonyosodjak arról, hogy ami a gyomromban volt, az ott is marad, majd felültem, hogy szembenézzek vele.
- Nem...nem tudom. A bűbájomat használtam és aztán...elájultam. - A fenébe is, még mindig forgott velem a világ. Odahajoltam Ash-hez, aki olyan óvatosan tartott, mintha attól félne, összetörhet. - Ez normális? - motyogtam a mellkasának.
- Nem, ahogy tudom. - Gondterheltnek hangzott, de igyekezett nem mutatni. - Lehet, hogy ez az utóhatása, annak, hogy olyan hosszú ideig elzárták a mágiádat.
Egy újabb dolog, amit megköszönhetek Mab-nak. Ash fölállt, óvatosan magával húzva engem is. A karom fájt, az ujjaim pedig ragadósak voltak, ott, ahol megvágtam magam a dróthálóval. Ash letépett egy csíkot az ingéből, és körbetekerte vele a kezemet, csöndesen és precízen, de az érintése szelíd volt.
- Vártak rám. - motyogtam, és a több ezer szétszóródott tűt bámultam, melyek csillogtak a holdfényben. Még több probléma, amit a tündérek a családomra hoztak. Anya és Luke alaposan meglepődnek majd, és kétségbeesetten reméltem, hogy Ethan még csak véletlenül sem lép majd rá, mielőtt lenne esélyük eltüntetni.
- Tudják, hol lakom. - folytattam, figyelve, ahogy a maradványok rám kacsintanak a fűben. - A hamis király tudta, hogy hazajövök, és ő küldte őket. - Tekintetem a házra siklott, az ablakon át figyeltem,ahogy a családom a házban járkál, mit sem tudva a káoszról idekint.
Fáztam. Beteg voltam. - Nem jöhetek haza - suttogtam, érezve Ash tekintetét magamon. - Nem most. Nem hozhatom haza ezt az őrületet. - Újra a házra pillantottam még egyszer, majd becsuktam a szememet. - A hamis király nem fogja feladni. Továbbra is utánam küldi a szolgáit, és a családom lesz a középpontban. Nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen. El...el kell mennem. Most.
- Hová mész? - tört át Ash szilárd hangja a kétségbeesésemen.
- Nem tudunk visszamenni Tündérföldére, és a Vastündérek mindenütt ott vannak az emberi világban.
- Nem tudom. - Eltakartam az arcomat a kezeimmel. Annyit tudok, hogy nem lehetek a családommal, nem jöhetek haza, nem lehet normális életem. Addig nem, amíg a hamis király le nem mond a felkutatásomról, vagy a csodával határos módon meg nem hal. Vagy amíg én meg nem halok. - Már nem számít, igaz? - Nyögtem a kezeim közt. - Nem számít, hová megyek, követni fognak.
Erős ujjak kulcsolódtak a csuklóm köré, és elrántották a kezemet. Megborzongtam és fölnéztem ezüst szemeibe. - Harcolni fogok érted. - mondta Ash halkan, de hevesen. - Tedd, amit tenned kell. Én itt leszek, akárhogy is döntesz. Ha egy vagy ezer évig is tart, vigyázni fogok rád.
Hevesen vert a szívem. Ash elengedte a csuklómat, és a karom alá csúsztatta a kezét, közelebb húzva magához. Belemélyedtem az ölelésébe, arcomat a mellkasába temetve, úgy használva őt, mint egy pajzsot a csalódás és a bánat ellen, tudva, hogy a bolyongás még nem ért véget. A választás fölém tornyosult. Ha valaha is azt akartam, hogy ennek a végtelen hajszának és harcnak vége legyen, le kellett győznöm a Vaskirályt.
Megint.
Kinyitottam a szemem, és azt a helyet bámultam, ahol a Vastündérek apró, csillogó fémszeletkékre hullottak szét a növényzetben. A gondolatra, hogy ilyen szörnyek ólálkodjanak a szobámban, gyilkos szemüket Ethan-ön vagy anyán tartva, hideg harag járt át. Jól van,gondoltam, és ökölbe szorítottam a kezemet Ash ingén, a hamis király háborút akar? Megkapja.
Nem álltam készen. Még nem. Meg kellett, hogy erősödjek.Meg kellett tanulnom, hogyan irányítsam a mágiámat, mind a Nyárvarázs, mind a Vasbűbájt, ha lehetséges, hogy mindkettőt megtanuljam. És végezetül, időre volt szükségem. Kellett egy hely, ahová a Vastündérek nem követhettek. És volt egy hely, amiről tudtam, hogy biztonságos, és a hamis király szolgái sose találnak ott meg.
Ash megérezte a változást. - Hová megyünk? - mormolta a hajamba.
Vettem egy mély lélegzetet és hátrahúzódtam, hogy a szemébe nézhessek. - Leanansidhe-hez.(ezt hogy kell kimondani?)
Meglepetés és vibrálás(?) suhant át az arcán. - A Számkivetettek Királynőjéhez? Biztos vagy benne, hogy segíteni fog?
Nem voltam. A Számkivetettek Királynője, ahogy többek között hívták, szeszélyes és kiszámíthatatlan volt, és őszintén szólva elég félelmetes. De már segített nekem korábban, és az otthona - Félúton volt a Tündérvilág és a halandó világ között - volt az egyetlen lehetséges menedék.
Különben is, volt egy rendezetlen adósságom Leanansidhe-del, és több kérdést meg kellett válaszolnia.(meg kellett válaszolnom).
Ash továbbra is engem figyelt, ezüst szemeiben aggodalom villant. - Nem tudom. - válaszoltam őszintén. - De ő az egyetlen, azt hiszem, aki segíteni tud, és szenvedélyesen gyűlöli a Vastündéreket. Azonkívül, ő a Száműzöttek Királynője. Ez azt jelenti, hogy jogosultak vagyunk rá, igaz?
- Te mondtad. - Ash keresztbe fonta a karját, és nekitámaszkodott egy fának. - Még nem volt szerencsém találkozni vele. Bár hallottam történeteket. Félelmetesek voltak. Egy apró barázda jelent meg a homlokán. - Ez nagyon veszélyes lesz, nem igaz?
- Lehetséges.
Bánatos mosolyra húzódott a szája. - Először hová menjünk?
A hideg elhatározás összeszorította a gyomromat.Visszanéztem a házra, a családomra - olyan közel voltak - és lenyeltem a gombócot a torkomban. Még nem, ígértem,de hamarosan.Hamarosan újra láthatom őket.
- New Orleans-ba. - feleltem Ash felé fordulva, aki türelmesen várt, le sem véve a szemét az arcomról. - A Történelmi Voodoo Múzeumba. Van, ott valami, amit vissza kell szereznem.