Season Two • Chapter Five - Ellenséges tervek

Sziasztok!
Egy kicsivel - sokkal - később, mint ígértem de itt van az új fejezet. Előre szólok, sajnos mostanában nem tudok annyit hozni, mint szeretném, mert sok a dolgom. Közösségi munka, és még vezetni is tanulok, úgyhogy leginkább azokra koncentrálok. De ne aggódjatok, nem hagylak titeket friss nélkül! :D
Ezt a fejezetet meg eléggé összecsaptam, de alakulgat a történet. Legalábbis remélem. :)
Akkor jó olvasását!
Denny

- New York utcái veszélyesek.

- Damian volt! – jelentem ki erélyesen. – Láttál te egy, egyetlen egy kamiont is Manhattanben?

- Az elmúlt száz évben nem sokat.

- Tessék! Ez is azt bizonyítja, hogy ő tette!

- Senki nem látott kamiont.

- Én láttam. – erősködöm. – Láttam azt a Kenworth-ot. El akarta ütni vele az öcsémet!

- Nem hozhatta be Manhattanbe. Te magad mondtad.

- De én láttam! Ugyanaz a kamion volt, mint akkor, Londonban.

Lucas egy mélyet sóhajt, és fáradtan megdörgöli a tarkóját.

- Jen. – Máris rosszul kezdted!

- Ne Jenezz itt nekem! Hiába adta a szavát, még mindig meg akar ölni!

- Az öcsédet. – javít ki.

- Őt is. És ezt nem engedhetem! Mi van, ha legközelebb sikerül neki? És ha Ronny-ra is rátámad? Vagy anyáékra? Ők a családom! Nem hagyom, hogy bántsa őket.

- És mit akarsz tenni? – emeli rám a tekintetét.

Megállok. Észre sem vettem, hogy eddig fel-alá járkáltam Luke lakásában.

- Meg kell halnia. – jelentem ki. Annyit gyakoroltam magamban, annyiszor ismételgettem ezt a mondatot, de valahogy nem lett jobb. Ugyanolyan szörnyűséges maradt, mint eddig.

Luke újra sóhajt.

- Meg akarsz ölni egy angyalt. Méghozzá nem is akármilyet! A Pokol egyik hercegéről beszélünk, Jen!

- Tudom. – nyelem le a torkomban lévő gombócot. Lélekben úgy éreztem, fölkészültem erre a beszélgetésre, de most, hogy eljött az ideje, úgy érzem mégsem. - De tennem kell valamit. Damiant nem lehet csak úgy elkergetni, nem fog békén hagyni, amíg el nem éri a célját. Csak egy mód van rá. Meg kell halnia. – Vagy nekem.

Luke mellé ülök a kanapéra, és mélyen a szemébe nézek.

- Ez az egyetlen lehetőség. Hidd el, nekem sem tetszik, de mi mást tehetnék még? Mit? Mondd meg! – tárom szét a karomat.

Nem mozdul. Talán percekig sem. Úgy tűnik, mérlegeli a helyzetet, de a szemében látom, hogy egyetért velem.

- És mégis, hogy akarod ezt véghezvinni? Damian nagyon erős, nem árt neki szinte semmi. – mondja - Le akarod lőni? Valószínűleg másnap újra a nyomodban lesz. Talán lelököd valahonnan? Tud repülni! Képes eltűnni. Lehetetlent kívánsz.

Előrehajol, a kezébe temeti az arcát. Közelebb húzódom hozzá, és átölelem.

- Nem. Luke! Segíts nekem! Te vagy az egyetlen, aki tud róla. Szükségem van rád. Te tudod, hogyan ölhetem meg.

- Jen, nem tehetem...

- De igen. Kérlek, Luke! Nélküled nem fog menni.

- Jen, ez egy lepecsételt titok...ha megszegem...nem árulhatom el, hogyan ölhetsz meg egy angyalt.

- Mert akkor bármelyiket megölhetném?

- Igen. – olyan halkan mondja, hogy alig értem. Mindjárt megtörik.

- Ha elárulnád, meg kell, hogy ölj?

- Igen.

- De nem fogsz.

- Nem tudlak. Nem tudnálak. – szólal meg elkeseredett hangon. Még sosem hallottam ilyennek. Valahol mélyen fájdalmat érzek, hogy így látom őt. Mert miattam ilyen. De a felszínen csak hatalmat érzek.

- Akkor segítened kell. Te is tudod, és én is, hogy vagy veled, vagy nélküled, de meg fogom találni a módját. Kérlek, Luke! Kérlek!

- Jenessa...

- Eltitkolhatnánk. Senkinek sem kell tudnia. És ha végeztünk, egyszerűen kitörölhetnéd az emlékeimből. Ha kell mindent. Úgy sem akarok emlékezni Rá.

Lucas megmerevedik. Túl messzire mentem volna?

- Nem adod föl, igaz?

- Nem.

- Adj egy kis időt...hogy átgondoljam.

Bólintok. Mit kell ezen átgondolni?!

- Holnap átjövök. – szorítom meg a vállát, majd fölállok. – Jó legyél! – mondom, azzal becsukom az ajtót.

Csak másnap döbbenek rá, hogy mit tettem. Választás elé állítottam őt. Vagy én, vagy az angyalok, akik súlyosan megbüntetik, ha ellenszegül nekik. Luke az életével játszik – miattam.

Hogy tehettem? Ennyire kegyetlen volnék? Hiszen ez nem én vagyok! Nem akarom, hogy Luke-nak bármi baja legyen.

Kipattanok az ágyból, fölöltözöm, és átrohanok hozzá. A családom még alszik, még csak észre sem vették, hogy elmentem.

Amikor belépek a lakásba – azzal a kulccsal, amit tőle kaptam – Luke már ébren van. A nappali túlsó végében áll, egy szál alsónadrágban.

Nem egyszer láttam már így, mégis kicsit elpirulok.

Rám néz, én meg visszanézek rá. Nem tudom, mit mondhatnék; az se tudom mi ütött belém tegnap.

- Luke... – kezdem.

- Nem számítottam rá, hogy ilyen korán jössz. – szólal meg. Az órára pillantok; még hét óra sincs.

- Én csak...

- Készen állsz?

- Nem. Én...mire? – kérdezem döbbenten, mire egy hirtelen mozdulattal felém, hajít valamit. Annyira hirtelen történik az egész, hogy reagálni is alig van időm.

Kinyúlok és elkapom a felém hajított hosszú valamit. Érzem, hogy mennyire nehéz, szinte húzza a kezemet lefelé. Mi az isten ez?

Megfeszítem az izmaimat, hogy föl tudjam emelni a kezemben tartott...kardot?!

- Ez meg mégis mit jelentsen?

Luke gonoszul rám vigyorog, a kezében egy hasonló kardot tart. A legkisebb nehézség nélkül emeli fel, majd elindul felém.

- Kibúvót.

- Kibúvót?

- Bizony ám.

- Luke, figyelj, én...- kezdem, és már épp a kanapéra raknám a kardot, mikor közbevág.

- Hallgass! – emeli meg a hangját. Ezt a modort csak akkor használja, ha épp tanít. – Nos, kis diákom, ma meg tanulunk vívni. Megmutatom, hogyan sebezhetsz meg egy angyalt. Ezt akartad vagy nem?

- Igen, de...

- Akkor rajta! – emeli meg a kezét, és vívópózba áll. Egy percig tétovázom, majd követem a példáját.

Luke lecsap, alig tudom hárítani; a kard iszonyatos súllyal húzza a vállamat, mikor Luke pengéje hozzácsapódik. Két kézre markolom a kardot, és a bejárati ajtó felé hátrálok. Luke lendületet vesz, megcsavarja a saját kardját, ezzel kiröpítve az enyémet a kezemből, majd a kardot tartó karjával mögém nyúl, és magához húz.

Mozdulni se tudok. A kard pengéje a csípőmhöz ér; Luke ezzel szorít magához.

Vigyorogva megszólal.

- Elsőszámú lecke; az angyalokat csakis karddal lehet megölni, mivel nem vagyunk képesek lőfegyvert használni. Második: csakis olyan karddal ölhetsz meg minket, ami már látott háborút, vagyis csatában öltek már vele.

Megdöbbenek, úgy látszik Luke jól, szórakozik. Levegő után kapkodva nézek föl rá, mire egy gyors csókot nyom a számra.

- Gyerünk kislány! Büntess meg érte. – visszadobja a kardomat.

Összezárom az ujjaimat a markolat körül, mintha már nem is lenne olyan nehéz.

Tehát Damiant egy karddal lehet megölni. Méghozzá egy háborús karddal. De honnan szerezzek én olyat? Lopjak egyet egy múzeumból? Vagy az, amit most a kezemben tartok, már egy ilyen kard?

Luke kihívóan bámul rám, nem támad, várja, hogy én tegyem meg elsőként. Egy pillanatig ismét habozok, aztán olyan hirtelen mozdul a karom, hogy még én is meglepődök. Először jobbról, majd balról támadok, Lucas mindkétszer hárítja. Csak védekezik, de nem támad. Úgy tűnik, megadja nekem az esélyt.

Nem tudom, meddig harcolok ellene, mikor kilöki a kezemből a kardot – ismét. Zihálok, a vállamban és a karomban égnek az izmok, és rettenetesen elfáradtam.

- Nem is volt rossz. Egy kezdőhöz képest semmiképp. – Biccent és az enyém mellé dobja a sajátját.

- Tehát...Damiant le tudom szúrni egy ilyennel?

Bólint.

- De miért nem lőhetem le? Ha nem tud használni fegyvereket, az még nem azt jelenti, hogy ellenállni is tud nekik. Nem?

- Jenny – lép közelebb hozzám, és megsimítja az arcomat – Amikor ő született még nem léteztek pisztolyok, meg puskák, tehát nem is lehet vele megsebezni. A golyó valószínűleg égetni fogja, és lassítja majd, de nem tudod vele legyőzni.

- És a kard?

- Mivel azt jól ismeri, halálos is lehet számára.

- Halálos is lehet? – kérdezem döbbenten. – Nem azt mondtad, hogy ezzel meg tudom ölni?

- Nem tudom milyen hatással lesz rá. Ha megsebzel egy angyalt egy háborús karddal, a seb nem fog begyógyulni.

A kardokra pillantok. Ez csak egy lehetőség. És ha Damian halhatatlan?

- Eddig csak egy ember próbálta meg meggyilkolni Azazelt. De nem élte túl. Azazel viszont igen.

- Egy ember? Ki?

Luke megvonja a vállát, és a kardok mellé telepszik a kanapéra. – Ezt nagyon jól titkolja. Senki sem tudja.

Én viszont kiderítem! Ha ezzel a módszerrel próbálta meg meggyilkolni, és nem sikerült, akkor nálam is hatástalan lesz az egész. Tehát új megoldást kell keresnem.

- És mikor?

Remélem, legalább ezt tudja.

- Körülbelül hatszáz éve. Plusz – mínusz pár száz. Szóval, Azazel nagyon felkészült.

Azt sejtettem. De én hamarosan még felkészültebb leszek. Annyira, hogy legyőzzem Damiant.

Egész tanítási idő alatt ezen gondolkozom. Tegnap Luke megmutatta a vívás alapjait, és megígérte, hogy kiderít még többet Azazelről. De mégis mi olyat tudhat meg, ami nincs benne a naplójában? Már az egészet átböngésztem,de nincs benne semmi használható.

A helyemen ülve várom, hogy Izzie végre megérkezzen, de mikor a csöngetéskor sem jelenik, meg kezdek aggódni miatta. Hol van? Miért nem jött iskolába? Talán elaludt?

Bízom benne, hogy második órára ideér, de akkor sem ül le mellém senki.

Hatalmas szerencsémre az első három órám nem Damian-nal van. Már abban kezdek reménykedni, hogy ő sem jött iskolába. De ahogy szöget üt a fejembe a gondolat, megtorpanok. Izzie is hiányzik. És ma még Damiant sem láttam. Gyanús, hogy mindketten ugyanazon a napon, egyszerre nem jönnek iskolába. Talán Damian most a legjobb barátnőmet támadta meg? Vele akar zsarolni?

De amint belépek az ebédlőbe, meglátom Damiant, ahogy a pultnál állva épp egy adag spagettit méreget.

Valami különös érzés kezd kavarogni a gyomromnál, és csak percekkel később döbbenek rá, hogy a harag az. Haragszom rá, mert itt van, haragszom, mert ártani akar nekem, és a családomnak, de legfőképp azért, mert él. De már nem sokáig.

A gondolatra egy mosoly jelenik meg az arcomon. Megint azt a furcsa hatalmat érzem, mint szombaton Luke-kal. Mintha az érzés nem is az enyém, lenne.

Csöndben fogyasztom el az ebédemet, nem is figyelek oda a többiekre. Valami oknál fogva beszélni akarok Damiannal.

Őt keresem a diákok tömegében, de nem találom.

Pedig olyan szívesen beleröhögnék a képébe. Csak nem tudom miért. Visszaviszem a tálcámat, és a szekrényem felé veszem az irányt.

Fölmarkolom a franciakönyvemet és a nyelvi laborba megyek.

Eddig minden egyes évben Izette volt a párom a franciaórákon, de most, hogy nincs itt csak abban reménykedem, hogy nem az új fiút ültetik mellém.

A nyelvi labor a másodikon van, a főfolyosón. Tágas terem, mindenféle nyelvtanulási segédlettel felszerelve. Általában itt oktatják a franciát, a spanyolt, a németet és tavaly óta az oroszt is. Tavaly még nem tudtam eldönteni, hogy mit vegyek fel idén új nyelvként. Vagy, hogy akarok-e. Egy év alatt úgy sem lehet megtanulni egy nyelvet, még az alapokat se igazán. De mivel jó a nyelvérzékem, és már amúgy is van két nyelvvizsgám, úgy döntöttem idén fölveszem az oroszt.

És még azért is, mert Damiant németre osztották be, az előző bizonyítványa alapján. Bár ki tudja, honnan szerezte.

Épp a könyveimet rendezgetem, mikor valaki lehuppan a mellettem lévő székre. Döbbenten kapom oda a fejemet, mire Damian vigyorog le rám.

A padra könyököl, megtámasztja a kezén a fejét.

- Jól szórakoztatok? – kérdezi, és valahogy még érdeklődést is sikerül vegyítenie a hangjába.

Összeráncolom a homlokomat.

- Kékkel.

- Miért nem hívod egyszerűen Luke-nak? – Már régóta tudom, hogy Luke a Kék Angyal. Damian pedig a Halál Fekete Angyala.

- Te mondtad. Mert túl egyszerű lenne.

- Igen. Jól szórakoztunk. – felelem, és elfordulok tőle.Úgy döntök nem hozom szóba a pénteket; majd szép csöndben, váratlanul megfizet érte.

 Egy pillanatig nem válaszol, úgy tűnik, habozik. Oldalra sandítok, de nem látszik dühösnek.

- De nem annyira, mint velem fogsz. – dől hátra nyugodtan.

- Hogy? – emelem meg a szemöldökömet.

Meglepődik, mintha nem lenne számomra egyértelmű.

- Péntek este velem jössz. Elviszlek valahová.

Kis híján felnevetek.

- Komolyan azt gondolod, hogy bárhová is elmegyek veled?

Most ő sandít rám, egyik felhúzott szemöldöke alól.

Túl laza, túl laza!

- Mert ha igen, akkor nagyon tévedsz!

Megvonja a vállát.

- Én a helyedben eljönnék.

- De nem vagy a helyemben.

- Nagy kár.

Ismét összeráncolom a homlokomat. Tervezget valamit. Talán azt, hogy megöl? Máris?

Hátralöki a széket, és feláll mellőlem, majd fütyörészve körülnéz a teremben, hová is ülhetne.

- Várj! Hova akarsz vinni? – ragadom meg bőrdzsekije ujját.

Még úgy is tudom, hogy gonoszan mosolyog, hogy háttal áll nekem. Visszacsúszik mellém a padba, közelebb hozzám, mint, az előbb.

Valami szörnyűre számítok. Talán a kikötő egy elhagyatott részébe? A dokkokhoz? Egy öreg hajóra? Egy lepusztult gettóházba? Olyan helyre számítok, ahol biztosan nem zavarhat minket semmi. Semmi olyasmi, ami megakadályozhatja a likvidálásomban.

- Színházba.

Lebénulok a döbbenettől.

- Hogy mi? – nyögöm ki percekkel később.

Damian arcán látszik, hogy nagyon jól szórakozik.

- Színházba megyünk.

- Színházba?! – csattanok föl. – Minek?

Damian felnevet. – Majd meglátod, édes. Mutatni akarok valamit.

Arra vár, hogy válaszoljak valamit, de a bénultság nem akar oldódni.

- Mi a garancia arra, hogy biztosan színházba megyünk? És nem egy sötét sikátorba?

- Semmi.

Ne higgy neki! Ez csapda! – sikítja a tudatalattim. De aztán a péntekre gondolok. Arra, hogy majdnem elütötte az öcsémet, és, hogy nekem szánta-e? Az is lehet, hogy ki tudnék deríteni valamit. Hogy ki akarta megölni, és hogyan? Egyszer csak sikerülne.

Mintha olvasna a gondolataimban, mosolyra húzódik a szája.

- Akkor nyolcra érted megyek. – azzal rám villant egy gúnyos vigyort és otthagy.

Pénteken. Nyolckor. Damiannal. Ha ezt Luke megtudja. De nem tudhatja meg. Még anyáék se. Nem ismerhetik meg őt, a halálos ellenségemet!

De miért? Ezen rágódom, addig, míg haza nem érek. Ledobom a táskámat a sarokba, és az ágyra vetem magam. Miért akar Damian színházba vinni? Hogy megkedveltesse magát? Hogy bebizonyítsa, nem fog bántani? Mert ezt a lapot már kijátszotta.

Mit akarhat nekem mutatni?

Előveszem a laptopomat, és rákeresek, hogy mit adnak a színházakban péntek este, de egyik sem Damian stílusa. Gondolom nem a Baby Dolls-t akarja megmutatni.

Csalódottan teszem félre a gépezetet, mikor megakad a szemem Damian naplóján a sarokban, ahova hetekkel ezelőtt hajítottam. De aztán nem is az ragadja meg a figyelmemet. Hanem az alatta lévő bőrkötéses darab.

Az alkimista könyve. Eddig még csak egyszer néztem bele. A régiségkereskedésben. Nem foglalkoztam vele Damian miért, küldte el, mert nem értettem az írást. Egy szavát sem.

A kezembe veszem a könyvet, és óvatosan megforgatom. Jól vigyáztak rá, de már így is meglátszik rajta az idő. Legalább fél évezredes lehet, ha nem több.

Körülbelül hatszáz éves. - húzódik gonosz mosolyra a szám.

Magam sem tudom miért, de úgy érzem ez a könyv többet ér, minden kardnál.

Kinyitom, de nem az elején, hanem a végén.

Az utolsó tíz oldal teljesen üres. Előrébb lapozok, de csak újra érthetetlen nyelvű írást és tusrajzokat találok. Fekete rózsák. Medálok. Egy tőr.

Ismét ott vagyok a tollakat és gyémántokat ábrázoló oldalaknál. Aztán hirtelen visszahajtom a könyvet a tőrhöz.

A tusrajt szépen kidolgozott, bár már alig kivehető látom a díszesen faragott gótikus tőrt. A két pengére való élezést, mely halálosabbá teszi egy kardnál. A fekete domborműves markolatába süllyesztett drágaköveket – amikről tudom, hogy rubinok.

Ez Damian tőre! Az ezüst tőr, amellyel a Madame Tussauds-ban akart leszúrni.

A tőr melletti írás olvashatatlan betűit fürkészem. Mégis értem miről szólnak.

Az alkimista akarta megölni Damiant. Ő készítette a tőrt, és csak az képes végezni vele.

Ha sikerül megszereznem tőle, és leszúrnom vele, örökre vége lesz. Azazel nem létezne többé. Nem létezne Halál Angyala, Pokol Hercege, és nem lenne bukott őrangyalom se. Megfizetne azért, amit Londonban tett, a gyilkossági kísérletet, az utat a Pokolba. Hogy bántotta a barátaimat, és az öcsémet. A hazugságokat. Hogy emberek százait ölte meg már előttem.

Örökre vége lehetne. Csak a tőr kell.

- Akkor pénteken Damian. – suttogom. Pénteken megszerzem a tőrt. És akkor az lesz az utolsó napod.