Meghoztam a következő fejezetet, remélem ebben már nem fogtok csalódni. :) Úgy gondoltam ennek már éppen ideje volt már, úgyhogy mostantól beindul a történet - legalábbis nagyon remélem. :) Nem is tudom miért, de egyik este rám jött az írás és nem is tudtam abbahagyni, és annak az estének ez lett az eredménye. :D
Hát akkor jó olvasást!
Denny
A tükör előtt állok. Olyan mintha nem is én lennék. Olyan idegen
most ez a test, olyan szokatlan.
Csinos vagyok.
Úgy látszik az edzések megtették a hatásukat. Eddig észre
sem vettem, hogy ennyire megváltozott az alakom.
A csipkés ruha ráfeszül a testemre, kiemelve a csípőm
vonalát, és vékony derekamat, megemelve a dekoltázsomat a szoros húzással.
A fekete magassarkú tartást ad, és meghosszabbítja a
combjaimat.
Ez a lány a tükörben nem én vagyok! Én nem így nézek ki.
Fölemelem a jobb kezem, és megérintem a tükröt. Az idegen
lány ugyanezt teszi.
Hát mégis én lennék? Lehetek ez én?
Leejtem a kezem, és hátravetem, apró, laza hullámaimat.
Valójában nem szeretem az ékszereket, de most úgy döntök,
fölveszek egy fekete, köves nyakláncot. Nem csak azért mert jól illik a
ruhámhoz, hanem, mert az indák olyanok, ahol találkoznak, mintha apró fekete
rózsák lennének.
Hátrapillantok a vállam fölött a pohárban álló fekete
rózsára – ami nem meglepő módon visszakerült a helyére – és a nyakamhoz
illesztem a vékony láncot.
Nem volt újabb vércsepp. Az alatt a két hét alatt, mióta újból
megjelent, egy sem.
Visszanézek a tükörbe, és egy pillanatra elbizonytalanodom.
Nem túl sok ez? Mi van, ha a Central Parkba megyünk, egy kis
szabadtéri színházba? Nem lenne jobb egy farmer és egy pulóver?
Nagy levegőt veszek, és mélyen tükörképem szemébe nézek.
Nem! Le kell nyűgöznöd
Damiant! Le kell győznöd őt!
Az idegen lány szeme perzselően csillog a gardrób lámpájának
fényében, hosszú szempillái alól mintha egy ragadozó nézne vissza rám. Aztán
mosolyra húzza vörös ajkait, és kissé hátrébb hajol.
Rám kacsint.
- Itt az út vége. – suttogja.
Fölkapom hosszú, combközépig érő kardigánomat, és magamra
terítem. Épp csak egy kicsivel hosszabb, mint a ruha, így eltakarja.
Úgy tervezem, hogy csak a színházban – ha tényleg oda
megyünk – mutatom, meg neki mi van rajtam, hogy teljes legyen a hatása.
Kihúzom a finom anyag alól a hajamat, kiszabadítok egy
tincset a fülbevalómból, majd ismét a tükörképemre vetek egy pillantást.
Megszólal a csengő, majd alig fél másodperccel később hallom
Jared hangját.
- Jeeeen! Ajtóó!
- Megyek. – ordítom vissza, és látom, hogy az idegen lány is
ezt teszi.
Csak Jared és én vagyunk itthon, mert Ronny-t sikeresen rá
tudtam venni, hogy ráncigálja el anyáékat bowlingozni. Aztán ha sikerül neki
meggyőzni őket, még a McDonald’s-ba is elviszik. Ronny-t nem kellett sokáig
győzködnöm arról, hogy menjenek el, arról már kevésbé voltam képes gondoskodni,
hogy engem hagyjanak itthon. Jared meg szívesebben videojátékozik. Persze őt a
legkevésbé sem érdekli, mit csinálok, így miatta nem aggódom. Csak anyáékat
kellett eltüntetni itthonról, nehogy véletlen kinyissa valamelyikük az ajtót
Damian előtt, vagy lássanak elmenni. Még csak az kéne, hogy kérdezősködjenek,
majd maradásra bírjanak bennünket!
- Elmegyek egy pár órára. – szólok be Jarednek, a szobája
ajtaján keresztül.
- Oké.
- Ha anyáék hazajönnek, mond nekik, hogy sietek vissza.
- Azért ne vidd túlzásba. – válaszolja. Újból csöngetnek,
mire bosszúsan fölhorkan. – Kinyitnád végre?
Bólintok, bár ő ezt nem látja. Próbálok a lehető legkisebb
zaj nélkül lemenni a lépcsőn, nehogy meghallja tűsarkúm kopogását.
Átvágok a nappalin, majd kezemet a bejárati ajtó kilincsére
helyezem. Lehunyom a szemem és egy mélyet sóhajtok.
Itt az idő.
Mikor kinyitom a szemem, megpillantom Damiant az
ajtókeretnek dőlve.
Szmoking van rajta, egy elegáns fekete öltöny, fehér inggel,
és fekete nyakkendővel.
Haját rövidebbre vágatta, és elöl hátrasimította, de még így
is elég hosszú volt, hogy bele lehessen túrni.
De nem csak az öltözete és a haja lett más. Az egész lénye.
Fekete szeme gonoszul csillog, szája gúnyos vigyorba torzul.
Lélegzetelállítóan fest.
Ismét eszembe jut, hogy levegőt kéne vennem.
Damian gúnyos tekintete megtalál, és egy pillanatra
megállapodik rajtam. Azután gyorsan végigmér. Áldom az eszemet, hogy eltakartam
a ruhát, vagy ő is döbbenten – és dühösen – állna itt.
- Jó estét, szépségem – lép felém, s közben megcsap
parfümének illata. Újból elfelejtek levegőt venni.
Nem tiltakozom, mikor egy apró csókot nyom az arcomra.
Tulajdonképpen mozdulni sem tudok. Lehunyom a szemem, és élvezem ajka érintését
a bőrömön. Az sem igazán zavar, hogy nem akar elhúzódni, hanem egy kicsit
elidőz rajta.
- Nem számította rá, hogy pulcsiban jössz színházba, de
nekem így is jó. – vigyorog rám.
Ezek szerint visszatért a régi Damian.
Vágj vissza, Jen!
Gyerünk már!
Egy pillanatig csak bámulom, azután megrándul az arcom.
- Hát te sem nézel ki rosszul. – felelem fintorogva, mire
fölnevet.
Csak nem kedélyesen fogunk csevegni, mikor el akarjuk tenni
egymást láb alól?
Damian nem húzódik messzire, pedig nagyon szeretném, ha
minél távolabb lenne most tőlem. Arca alig egy arasznyira van, onnan néz a
szemembe.
Lángokat látok az ő szemében, egyébként teljesen éjfekete a
szeme. Pupillája teljesen beleolvad az íriszébe. Olyan, mint két sötét lyuk,
mégis érzelmek tengerét látom benne.
Vajon ő mit láthat az enyémben?
- Indulnunk kell. – duruzsolja, majd kinyújtja felém a
kezét.
Nem bírok mozdulni. Damian megbabonázott. Még sosem láttam
ilyen szívdöglesztőnek.
Szemében pajkosság szikrája villan, majd lepillant a
kezemre. Kinyúl és óvatosan a kezébe, veszi, majd a másikat ráfekteti, így a
kezem a két tenyere között van.
- Kész vagy? – kérdezi meglepő melegséggel a hangjában.
Összeszorítom a számat, és bólintok.
Csak most veszem észre, hogy a szívem dörömböl a
mellkasomban.
Megpróbálom elhúzni a kezemet az övétől, de nem engedi.
Kinyúlok a retikülömért, és kilépek mellé az ajtón. Még akkor sem enged el,
mikor bezárom magam után.
Reménykedem benne, hogy nem ég az arcom. Nem akarom, hogy
így lásson. Nem akarom, hogy így hasson rám. Nem akarom, hogy itt legyen.
Vonakodva de ismét rá emelem a tekintetemet. Fürkészve bámul
rám, majd ismét mosolyra húzza a száját.
Közelebb hajol, hogy majd’ összeér az orrunk.
- Miért vagy ilyen kis szótlan? – kérdezi tettetett
csalódottsággal. Jól tudja! A szemét, jól tudja! Direkt csinálta! Tisztában van
vele, milyen hatással van rám.
- Nem akarom, hogy bárki meglásson veled. – suttogom.
- Ó, igazán? – biggyeszti szórakozva az a száját. – Tényleg
ez az igazi oka?
- Miért? Mégis mit hittél? – kérdezem szarkasztikusan.
Oldalra dönti a fejét, úgy néz rám.
- Mintha beléd fojtották volna a levegőt.
- Képzelődsz. – mondom dühösen, mire diadalittasan elhúzza a
száját. Újból végigmér.
- Mi van a pulcsid alatt?
A kérdés kizökkent kábultságomból. Érzem, hogy mosolyra
húzódik a szám.
- Majd meglátod.
- Az illatodból ítélve tetszeni fog. – hajol közelebb, és
orrát finoman a nyakamhoz dörgöli.
Mozdulatlanul, szint karót nyelten állok, mire ismét
fölnevet.
- Csak nem zavarban vagy? – vigyorog le rám.
Fölhorkanok.
- Nagyon rossz megfigyelő vagy. – rántom el a kezemet.
Összesimítja a tenyerét. – Ne érj többet hozzám. – mondom, hónom alá vágva
retikülömet, majd elfordulok. Elindulok a folyosón a lift felé. Damian zsebre
vágott kézzel követ.
Dühösen fújtatva állok a liftajtó előtt, mikor mellém lép.
- Van egy kis probléma. – sóhajt fel színpadiasan.
- És mi lenne az? – vetem oda neki.
- Nem ígérhetem meg, hogy nem érek hozzád többé.
- Ugyan miért nem? – kérdezem, pont, mikor a liftajtó egy
pittyenéssel kinyílik.
Titokzatos mosolyra húzza a száját, miközben szembefordulok
vele. Én a liftben, ő a folyosón.
- Majd meglátod. – feleli, és belép mellém. Rávág a
parkolóház gombjára, majd elégedett pillantásokkal körbejáratja tekintetét a
lift szűk helyiségén.
Már majdnem megérkeztünk, mikor újra megszólalok. Nem bírom
ezt a feszült csendet.
- Csak nem taxival megyünk? – vonom fel az egyik
szemöldökömet.
- Úgy viselkedsz, mint egy úrinő! – vigyorog. – És egy
úrinőnek nem dukál egy taxi!
Fölpillantok rá.
A lift egy zökkenéssel megáll, majd kinyílik az ajtó.
A parkolóház sötét, gyenge fényű neonlámpákkal megvilágított
terében találom magam. Kilépek a liftből, és hunyorgok, hogy hozzászokjak a
gyér fényhez.
Damian gyengéden megfogja a kezemet, majd úgy igazítja, hogy
belékaroljak. Másik kezével még meg is fogja, hogy még csak véletlenül se
tudjam elhúzni.
Pislogok, miközben megindul velem a félhomályban. A
parkolóház túlsó felén, egy elsötétített ablakú, fekete limuzin áll.
Döbbenten kapom föl a fejemet, mikor Damian megáll velem
mellette, és kinyitja előttem az ajtót.
- A hintó előállt, úrnőm. – mosolyog, majd kezével a limuzin
belseje felé int.
Egy pillanatig megrökönyödötten bámulok, majd beszállok az
autóba. Nem csúszok arrébb, hogy Damian is beférjem mellém, de mintha nem is
várná el.
Becsukja utánam az ajtót, majd egy pillanatra eltűnik.
Csak nem ő lesz a sofőr?
Vegyes érzelmeim vannak. Ha ő lesz, nem kell elviselnem
egész úton, viszont azt kockáztatom, hogy nekivezet egy másik autónak, vagy
otthagy a síneken egy közeledő vonat előtt.
Nem tudom eldönteni melyik a jobb, de nem is kell. Damian
egy pillanat múlva kinyitja a másik oldalamon lévő ajtót, és beül mellém.
- Ki vezet? –érdeklődöm.
- Egy ismerős. – vigyorog, és kényelembe helyezi magát.
- Honnan szerezted a limuzint?
- Miért vagy ilyen kíváncsi?
- Tudni akarom, mibe rángattál bele.
Mosolyog.
- Semmibe. Nem loptam a kocsit. – feleli, majd az ölemben
nyugvó kezem után nyúl.
El akarom húzni, de nem tudom. Megragadja, és odahúzza a
saját ölébe.
- Így jobb. – jelenti ki.
Remegek. Azt képzeltem gyerekjáték lesz, hogy simán el tudom
intézni, de tévedtem. Össze vagyok zavarodva. A tőrre kéne összpontosítanom, de
nem tudom rendezni a gondolataimat, ha ő is itt van.
Ezt meg kellett volna beszélnem Luke-kal. Ó, Luke! Szükségem
van rád!
Remegve fújom ki a levegőt, de nagyon ügyelek arra, hogy
Damian ezt ne érezze meg. Oldalra fordítom a fejemet, és New York elsuhanó felhőkarcolóit
és a dudáló, tülekedő autókat, és taxikat nézem.
Damian nem szól semmit és én sem. De nem bírom ezt a
csöndet. Inkább beszéljen, de nem bírom hallgatni a nyugodt lélegzetvételeit.
- Mit nézünk meg? – nem fordulok felé. Úgy teszek, mintha a
neonfeliratok teljesen elvonnák a figyelmemet.
- Egy klasszikus darabot. Tetszeni fog. – válaszolja
rezzenéstelenül.
- Honnan tudod, hogy tetszeni fog? – pillantok rá a szemem
sarkából. Engem néz.
- Feltételezés.
- Lehet, hogy rosszul feltételezel.
Elhúzza a száját, de érzelmet nem látok az arcán.
Kisvártatva a fülemhez hajol, és belesuttog.
- Én még sosem láttam ezt a darabot. De azt mondják sok köze
van hozzánk.
Hozzánk?! Úgy érti
hozzám és őhozzá? Azt már nem!
Ökölbe szorul a kezem, de gyorsan el is ernyesztem, Damian
mégis észreveszi. Gúnyos mosoly terül szét az arcán.
- Ez most felidegesített? – néz rám ismét. Mintha vidám
lenne. Elégedett, hogy így láthat. – Talán nem szeretnéd megtudni, miért akarom
a segítségedet?
Elernyednek az izmaim. Tehát mégsem kettőnkről van szó. Kettőnk. Micsoda baromság!
- Úgy érted, ma választ kapok a kérdésemre?
- Meglehet. – pillant rám. Tekintetünk találkozik, és egy
perccel később én kapom el elsőként. Újból az utcákat vizslatom. Mióta lehetünk
már úton? Húsz perce? Fél órája?
Az emberek tömege nőni kezd. Több a régi épület, és a
hatalmas neonfények is megszaporodnak.
A járdán nevetgélő fiatalok, és csodálkozó turisták
álldogálnak. Szinte minden épület előtt egy-két őr ácsorog. Díszes estélyikbe
öltözött nők, és szmokingot viselő férfiak szállnak ki méregdrága autóikból.
A limuzin lassítani kezd, majd az út szélére húzódik. Nincs
időm jobban szemügyre venni, hol vagyunk, mert kinyílik az ajtó, és egy kéz
nyúl be.
Egy perc habozás után elfogadom, és kilépek az éjszakába.
A fények olyan erősek, mint egy kifutón. Vörös szőnyeg terül
el a lábam alatt, és egy hatalmas neon felirat hirdeti:
Winter Garden Színház.
Damian lép mellém, a karját nyújtva felém. Döbbenetemben
elfelejtek belékarolni, pedig itt ezt várják el tőlünk.
- Te a Broadway-re hoztál? – kapom felé hitetlenkedő
tekintetemet. Damian ismét diadalittasan vigyorog, majd elindul velem a bejárat
felé.
A karomnál fogva húz magával; ha nem tenné, valószínűleg,
még az autó mellett állnék.
Nem áll kint sor, hiszen a legtöbben már odabent vannak.
Damian föllépked velem a lépcsőn, a biztonsági ember pedig kinyitja előttünk az
ajtót.
A színház előcsarnokában még lézengenek a párocskák, pezsgőt
iszogatnak vagy süteményt, eszegetnek, vagy csak kedélyesen beszélgetnek.
Néhányuk egy másik nő vagy férfi megjegyzésén nevet.
Egy rövid ruhás, szőke jegykezelő kisasszony siet felénk, mire
Damian előkap valamit a belső zsebéből.
A nő mosolyog majd mindkét papírt, betépi egy kicsit.
Visszanyújtja Damiannak, majd siet a következő vendég felé, akik utánunk
érkeztek.
Csak ámulok, és bámulok, ahogy, végigvisz az aranyozott
folyosón. Indák, rózsák, és vörös szőnyeg mindenütt. Damian egy lépcsőhöz
vezet, amelynek két oldalán ember nagyságú antik vázában friss virágok vannak.
Fölvezet a széles lépcsőn, a második emeletre, majd elindul egy sötétebb
folyosón.
Meg akarom kérdezni, honnan tudja, merre megy, de túlságosan
lefoglal, hogy csodálkozzak.
Jobb oldalamon, ahol Damian áll, sötét függönyök vannak.
Fölöttük ezüsttáblán római számok.
Damian az utolsóhoz vezet, ahol egy férfi áll. Idősebb
ember, őszülő hajjal. Ünnepélyesen mosolyog, majd üdvözöl bennünket.
- Jó estét, uram! Kezét csókolom hölgyem! – üdvözlésképp
biccent. – Elkérhetem a kabátjukat?
Csak most veszem észre, hogy Damiannak melege van. Nyílván
ez az úrnak előbb föltűnt, mint nekem.
Damian megkönnyebbülten veti le a szmokingját, mire szabaddá
válik fehér inge. Reszelősen veszem a levegőt, ahogy meglátom lazán betűrt
ingét.
- És a kisasszonyét? – néz rám melegen.
- Ne aggódj édesem, nem fogsz fázni! – karol át Damian, majd
óvatosan elkezdi lefejteni rólam a kardigánt.
Képtelen vagyok megszólalni, így csak hagyom, hogy lehúzza
rólam. Érzem a megütközést rajta, látom a szemében a düh apró szikráját. Tudom,
hogy visszaemlékszik.
Le sem veszi rólam a tekintetét, miközben átadja a
kardigánomat a férfinak.
Itt állok hát előtte. A vörös-fekete csipkés ruhában, ami
tökéletesen kihangsúlyozza az alakomat. Ami annyi emléket ébreszt.
Eddig Damian volt fölül, de most átvettem az irányítást.
Mintha a kardigántól való megszabadulással a zsibbadtságtól is megszabadultam
volna.
Tisztán rajzolódik ki a fejemben tervem minden egyes
részlete.
Azt már tudom, hogy Damian nem hozta magával a tőrt. De erre
számítottam is.
- Tetszik? – suttogom. Damian újból végigmér. A fogai között
szűri a levegőt. Érzem, ahogy megfeszül. Ez a ruha telibe talált! A tudtára
adtam, hogy aznap Londonban Luke-ot választottam. És ma is.
Aztán olyat tesz, amire nem számítok.
Odalép elém, átkarol, szorosan magához húz, majd lehajol
hozzám, hogy a fülembe suttogjon.
Most nem rettenhetek meg. Átfogom a csípőjét, fölemelem a
fejemet, hogy tisztábban érthessem sziszegését.
Arcát a hajamba temeti, mire én az övéhez szorítom az
arcomat. Lehunyom a szemem, mintha élvezném a helyzetet.
Élvezem is. Szenvedj csak Damian!
Böködni kezd az orrával, ajkát végighúzza nyakam ívén,
egészen a fülemig.
- Ma éjszaka az enyém vagy. Senki másé, csak az enyém!
