Itt a következő fejezet, összecsapottan, teljesen értelmetlenül, minden kreativitást mellőzve. Hát igen, erről ezt lehetne elmondani. De haladnia kell a történetnek, és ugyebár kellenek ilyen részek is. Vagy nem. :)
Puszi,
Denny
Nem volt időm beszélni Luke-kal. Nem is mentem át hozzá,
pedig megígértem. Eddig csak négyszer hívott, de egyszer sem vettem föl.
Túlságosan magam alatt voltam.
Miért is gondoltam azt, hogy szembe tudok szállni Damiannal?
Nem vagyok sem elég erős, sem elég bátor hozzá. És ez azt jelenti, hogy megint
ő fog győzni, úgy, mint Londonban. Pedig ezt most nem hagyhatom.
Azt mondta a segítségemre van szüksége, de nem árulhatja el,
hogy mihez kell. Azt mondta, bízzak benne. De hogy bízzak benne, azok után,
hogy Londonban úgy bánt velem, ahogy? Nem örülök annak, hogy viszont látom, és
csak most fogom föl igazán, mennyire rettegek még tőle.
Ő mégis csak Azazel, a Pokol második Hercege! Már ha hihetek
neki. De ezt Luke is alátámasztja, akkor igaznak kell lennie.
És tegnap...tegnap ez a herceg megfenyegetett engem, hogy
kényszeríteni fog, hogy segítsek neki. De mégis miben? És hogyan fog
kényszeríteni?
Szinte fuldoklottam a dühtől, miközben farkasszemet néztem
vele a kijelentése után. Óráknak tűnő percekig meg sem tudtam szólalni, majd
arra eszméltem föl, hogy kitépem magam a szorításából, és egy szó nélkül
otthagyom. Hazajöttem, bezárkóztam a szobámba, és azóta ki sem mozdultam innen.
Jobb lenne beszélni Luke-kal. Talán ő tudja, mihez kell
Damiannak a segítségem.
Átfordulok a másik oldalamra, és a reluxa résein beáramló
reggeli fényben meglátom azt, amit a legkevésbé nem szerettem volna...
A fekete rózsa!
Ott van az éjjeliszekrényemen. Abban a pohárban, amiben,
Londonban is. És a víz még most is halványpiros a véremtől.
Elönt a düh és a kétségbeesés.
Ha a rózsa itt van, az azt jelenti, hogy Damian nem megy el.
Itt marad, amíg meg nem kapja, amit akar.
Említettem már, hogy gyűlölöm a rózsákat? És mindennél
jobban gyűlölöm ezt a rózsát!
Kiugrom az ágyamból, fölrántom a reluxát, és fölkapva a
poharat, kihajítom a rózsát poharastul, mindenestül a nyitott ablakon át.
Bár van egy olyan érzésem estére megint itt lesz a
szobámban. Hiszen próbálkoztam már mindennel, hogy megszabaduljak tőle. Már
egyszer kidobtam, lehúztam a vécén, megpróbáltam kirohasztani, de semmi sem
használt.
Arról már nem is beszélek, hogy New Yorkban szigorúan tilos
bármit is kihajítani az ablakon. Főleg nem a huszonötödik emeletről!
Ajjaj!
Gyorsan visszahúzom a fejemet, és elrohanok az ablaktól.
Megláthatott valaki? Remélem, nem vágtam agyon vele senkit. De mi van, ha
mégis? Mostanában úgy is szerencsétlenségek történnek velem, miért ne lehetnék
már gyilkos is? Meg kéne nézni, hogy nem fekszik-e valaki a járdán. Ha igen,
rohadt nagy bajban vagyok.
Nem merek visszamenni.
Inkább nyugalmat erőltetek magamra és bevonulok a
fürdőszobámba. Fél óra múlva fölfrissülve, de az idegösszeomlás határán
támolygok be a szobába.
Ha megöltem valakit, akkor már valószínűleg elszállították a
holttestet, nem? De a rendőrök még itt lennének.
Nézz már ki azon az
átkozott ablakon! Úgysem öltél meg senkit!
Az a rózsa valószínűleg el sem érte a földet.
Mély levegőt veszek, és kidugom a fejemet a szeptemberi
szélbe. Az emberek apró pontokként cikáznak az utcákon, mint a hangyák, az
autók dudálása és a város forgalmának zaja messze hallatszik, de látszólag
minden nyugodt. Ilyen messzeségből nem tudom megállapítani, de mintha nem lenne
semmi törött az aszfalton. Vagy már eltakarították volna?
Az éjjeliszekrényre nézek, de nincs ott a rózsa. Akkor meg
hol van? Eltűnt? Damian naplója szerint az ő rózsáinak külön akarata van. Ezek
szerint képesek csak úgy fölszívódni?
Még egy pillantást vetek az utcára, de még a legapróbb jelét
sem látom annak, hogy történne odalent bármi szokatlan.
Kezdek megnyugodni, bár nem vagyok biztos benne, hogy
megszabadultam a rózsától. De ez holnap reggel úgy is kiderül, nemde?
Fölveszem a cuccaimat, és lerobogok a konyhába.
- Jó reggelt, kicsim! Hogy aludtál? – köszön anya
mosolyogva. Egy tányér jó illatú palacsinta van a kezében.
- Kösz, anya, kitűnően. – válaszolom, és fölkapok egy
narancsot.
- Nem jöttél le este vacsorázni. Jól érzed magad?
- Persze. – bólintok. – Csak nem voltam éhes.
- Vagy úgy. Luke már egy csomószor telefonált. Vissza kéne
hívnod, vagy legalább felvenned a telefont.
Abbahagyom az evést.
- A francba! Luke. – suttogom.
- Mit mondtál?
- Semmit, anya, semmit. Csak azt, hogy majd reggeli után
fölhívom.
- Jól van, drágám.
Belapátolom a palacsintát, majd otthagyom anyát és a
testvéreimet. A mobilom után kutatok a táskámban. Egy újabb nem fogadott hívás.
Ismeretlen szám.
Talán Luke egy másik számról is próbálkozott? Vagy megkérte
az egyik barátját, hogy hívjon föl? Mondjuk Zoe-t?
Zoe az a lány, akivel még Londonban ismerkedtem meg. Együtt
kriketteztünk vele egy egész délutánon át, egy kis parkban. És akár az
ikertestvére is lehetett volna Avalonnak.
Megkeresem Lucas számát, és tárcsázok. Egy kettő, három,
négy csörgés, de nem veszi fel.
Még egyszer próbálkozok, de most sem szól bele. Talán
haragszik rám, és ezért nem válaszol?
Ugyan! Valószínűleg
más dolga van.
Ha nem veszi fel, hát délután átmegyek hozzá. Már ha megérem
a délutánt, és Damian nem nyír ki az iskolapadban.
Anya elkészíti az ebédünket, és utunkra bocsát. Ma
jelentősen kisebb a forgalom a Central Körúton, mint tegnap, így alig negyedóra
múlva az iskola folyosóját koptatjuk.
Még csak véletlen sem nézek arra a folyosószakaszra, ahol
tegnap az az ’incidens’ történt. Bevonulok az osztályba és leülök a helyemre.
Damian még nincs itt.
Talán a tegnapi végképp arra szánta el, hogy adja föl a
tanulmányait. Már ha vannak neki tanulmányai.
Két perc múlva Izette csüccsen le mellém.
- Hello, Jen! Na, mi volt tegnap?
- Szia. Hát...- mit
mondjak? Nem mondhatom el az igazat! - ...nem sok. Körbevezettem és ennyi.
- Körbevezetted és ennyi? – hökken meg. Füle mögé tűri
világosbarna haját, és megnedvesíti a száját. – Minden rendben?
- Persze. Miért? Mi lenne?
- Hát csak...gondoltam... – Úgy látszik még ő sem tudja mit gondol.
- Mit? Hogy rám mászik? – Még a gondolattól is kiráz a
hideg.
- Nem. Nem! Dehogy! Csak, olyan furcsa volt, hogy...áh
hagyjuk.
- Mi van Izzie?
Rejtegetsz előlem valamit?
- Mondtam, hagyjuk. Teljesen hülyeség.
- Mondd már! – emelem meg a hangomat.
Izette sóhajt és körbenéz, mintha kihallgatna minket valaki.
- Jól van. De ez őrültség... Szóval, tudom, hogy csak most
ismerted meg...hogy most találkoztatok először... de mintha ő már ismerne
téged.
Ledöbbenek. Mi van?!
- Igen, tudom, Jenny, hogy hülyeség...de tényleg úgy néz
rád. Szerintem Mrs. Morison is látta, és ezért választott téged.
Nem tudok mit mondani. Izette
tudja?!
- Hogy...mi van?!
- Látod, én mondtam! De szerintem légy óvatos vele. Nem néz
ki komplettnek a pasi... – mondja, szeme aggodalomtól csillog.
Nem tudom túltenni magamat a sokkon. Izette ismeri Damiant?!
Hogy lehet ez? A londoni látomásomhoz lehet köze? Mégis igaz volt? Izette
valójában nem volt beteg, hanem csak azért maradt a hotelben, hogy Damiannal
tudjon beszélni?
Te tök hülye vagy,
Jenessa Cox! Honnan ismerné már Izzie Őt? Hiszen Avalon látta nem ő!
De mi van ha...?
A csöngő éles sikolya szakítja félbe gondolatmenetemet, és
egy éles bökés az oldalamban. Nyomban hallom is Izette suttogását a fülemben.
- Itt van.
Mi? Ki...?
Fölemelem a tekintetemet, ami találkozik Damian sötét
pillantásával. Megáll Izette mellett, és egy hosszú percig lenéz rám.
Tekintetemet nem tudom elszakítani az övétől, egészen addig,
míg ő meg nem teszi. Utánanézek, de ő már nem néz rám.
Miért van még mindig itt?
Ó hát persze! Hogy kényszerítsen valamire, amit nem
szeretnék megtenni. Hogy is felejthettem el?
Ma nem az osztályfőnökömmel van az első órám, és ennek egy
bizonyos mértékig örülök is. Így nem kell a kérdéseire válaszolnom, hogy
megmutattam-e az új diáknak teljesen az iskolát. Az összes zugot, rejtekhelyet
és porcicát.
A délelőtti tanítási órák szokásos ütemben telnek, nem
történik semmi, de nem is számítok rá. Damian valószínűleg az ebédszünetben
veti majd be magát. Mikor kicsöngetnek, majd kiugrik a szívem a helyéből. A
barátaim már kezdik összeszedni a könyveiket, de én csak ülök a helyemen. Felé
sandítok.
Mozdulatlanul ül, és engem néz. Pillantása majd’ hátba döf,
alig tudom megállni, hogy ráordítsak, hagyja már abba. Fölkelek a helyemről, és
a többiek után sietek.
Mikor kimegyek a teremből, még mindig látom, hogy Damian nem
mozdul, csak a szemével követ engem. Különös...vajon mit tervez?
Az ebéd most valahogy nem tud érdekelni, pedig anya az egyik
kedvencemet csomagolta. Mégsem érzem az ízét. Damiant keresem a zsúfolt
ebédlőben, de hiába kapom ide-oda a pillantásomat, nem találom.
- Jen! – hallom valahonnan távolról.
Hol van?
- Jen!
Hol vagy Damian?
- Jenessa! Jól vagy?
Hol a francban vagy már?
- Jenny! – fakad ki Avalon.
- Mi van?
- Minden oké? Olyan furcsán viselkedsz!
- Persze. Minden oké.
- Keresel valakit? – néz körül Izzie.
- Nem.
- Talán ezt az új fiút? – rántja föl komiszul egyik
szemöldökét Ava.
Levegő után kapkodok.
- Történt valami, ugye? – néz rám haragosan Izzie. – Történt
valami, és nem akarod elmondani! – vádol meg.
Igen, történt! De azt
mégis, hogy mondhatnám el? Egyikőtök sem hinne nekem!
- Nem történt semmi. – bizonygatom.
- Akkor meg miért vagy ilyen? Talán bántott? Összevesztetek?
Behúztál neki egyet? – faggat tovább Avalon. Találj ki valamit!
- Nem. – Gyerünk már,
Jen!
- Akkor miért érdekel úgy a srác?
- Nem érdekel...
- De igen! – mondják kórusban.
Mondj valami
frappánsat! Gyerünk! Innen nem szabadulsz.
- Csak annyi, hogy...ő...Luke távoli unokatesója.
Bocsáss meg nekem
ezért, Luke!
- Tessék?!
- Igen. És megkért, hogy tartsam rajta a szemem. Bajos srác.
- Hát azt látom.
- De miért nem szólt róla? És mit keres itt?
- Csak rövid ideig marad. – felelem. – Azt hiszem a félév
végén el is megy, vissza...a régi iskolájába.
Próbálok mosolyogni, de Izette olyan kétkedően néz rám,
mintha elment volna az eszem. Egy kicsit tényleg úgy érzem, mintha
megbolondultam volna.
Avalon a délutáni órákon végig Damianról próbál kifaggatni,
Izzie viszont szinte egy szót sem szól hozzám.
Hagyom had, főjön a saját levében, előbb-utóbb úgy is
megbékél.
A legfurcsább viszont az, hogy Damian egyáltalán nem
próbálkozik semmivel. Még csak a közelembe sem akar kerülni. És ez rosszat
sejtet.
Az utolsó óráról kicsöngetve, kezdek aggódni. Damian
összekapkodja a holmiját, és elsőként viharzik ki a teremből. Nem tudom mit
tervez, és ez aggaszt.
Az utolsók egyikeként hagyom el az iskolát, hogy biztos
legyek abba, Damian már régen elment. Nem érzem a közelségét, mégis alaposan
körülnézek.
Néhány lézengő, beszélgető diákot kivéve az iskola előtti
tér teljesen üres.
Megpillantom Jaredet és Ronny-t, ahogy rám várnak, és
elindulok feléjük. Közben azon gondolkodom, Damian azért hagyott békén, mert
valami nagyobb dologra készül? Valószínűleg igen. De jöjjön bármi, én
felkészültem. Már nem árthat nekem.
Amikor Jared meglát, dühösen pattan föl, a kőkerítésről,
amin eddig ült.
- Hol a fenében voltál? Már majdnem tíz perce várunk rád!
Megrántom a vállamat.
- És?
Jared láthatóan mégjobban begurul a közönyömet látva.
- Mit és? – Ez láthatóan nem úgy sült el, mint szerette
volna.
- Nem haltál bele, ahogy látom. Tíz perc még nem a világ
vége.
- Nekem az! Hülyének néznek, hogy itt ülök, és várok a nagy
tesómra, mint egy kisgyerek!
- Örülj neki, hogy nem látták, hogy engem vársz. Ha látták
volna, most pisisnek néznének! – vágok vissza. – Gyere Ronny.
Elindulok Ronny-val az oldalamon, Jared pedig durcásan
követ, mint egy kétéves kislány.
Délután lévén a sugárutakon sokkal nagyobb a forgalom, mint
szeretném, így kétszer is meg kell gondolnom, hogy átmegyek-e az úton.
Tulajdonképpen Jarednek, meg Ronny-nak csak azért kell
megvárniuk engem, mert hazafelé még elüttetnék magukat. Jared nem tud magára
vigyázni, Ronny pedig még túl kicsi, hogy egyedül kószáljon New Yorkban.
Legalábbis anya szerint.
Körülnézek az úton, és amint elhaladt előttünk egy sárga
taxi, kilépek az úttestre. Ronny szorosan mellettem, jön, Jared viszont
lemaradozva bukdácsol mögöttünk.
Alig értünk át az egyik sávon, a következőben elhaladó
negyvenéves veterán kocsi máris fenyeget bennünket.
Gyalog átmenni New York valamelyik sugárútján életveszélyes.
Még a zebrán is!
Mikor föllépek a járdára megkönnyebbülök. Szerencsére nem
ütött el senki. Úgy látszik mellettem az öcsém is ugyanígy érez. Jó néhány autó
túl közel volt.
Kifújom magam. Dudálást hallok.
Oldalra nézek és meglátom azt a kamiont, amelyikkel
karamboloztunk Angliában.
Egy hatalmas amerikai kamion, amelynek majdnem négy méter
magasan van a vezetőfülkéje.
Kihagy a szívem egy ütemet.
Ez a kamion most teljes sebességgel tart Jared felé.
- Jared! – sikítom, és kiugrom az útra. Ő fölnéz rám a
telefonjából, értetlenül, mintha nem látná a felé közeledő veszélyt.
Abban a pillanatban ragadom meg a karját, és rántom félre az
útból, mikor a kamion elcsapná őt.
Az aszfaltra zuhanok, ő meg rám. Bevágok a fejemet a
kőkemény betonba, de nem érdekel.
- Jared! Jól vagy? – nyögöm.
Ő bólogat. Kissé sokkos állapotban van.
A kamion után nézek, de csak egy taxit látok. És azt, ahogy
a sofőr mutogat nekünk a lehúzott ablakon.
- A rohadék! – morgom, és föltápászkodok. Ronny odaugrik
mellém.
- Jól vagytok? Megsérültél, Jen? – Mindig is ő törődött a
legtöbbet másokkal.
- Nem. Minden oké. – leporolom a ruhámat, miközben több arra
járó is odajön segíteni.
Hálásan mosolygok rájuk, aztán meg hevesen tiltakozok,
amikor az egyikük arról kezd kioktatni, hogy jobban kéne vigyáznom a fiaimra.
Tessék?!
Látja ez, hogy hány éves vagyok?
- Gyertek... – szólok erőtlenül. Elég nagyot koppant a
fejem, annyi biztos!
Nem tudom, hogy a fejfájástól hallucinálok-e, de erős
szorítást érzek a derekamon. Lepillantok.
Jared átölelt, és most magához szorít. Halkan motyog
valamit, amit nem értek. Talán azt, hogy köszönöm, nem tudom.
Mintha elűzték volna a fájdalmat, visszaölelem. Mintha
büszkeséget éreznék.
És valami baljóslatút.
Fölpillantok Jaredről. Az a Kenworth majdnem elütötte
Jaredet, aztán eltűnt a semmiben. Úgy, mint akkor.
Damian!
Most már nem rám vadászik, hanem azokra, akiket szeretek.
Ez az ellenszegülésem ára. Ez a büntetésem.
