Meghoztam az évad következő fejezetét, bár tudom sokat kellett rá várni. Ne haragudjatok, de nagyon sok a dolgom, még így nyáron is, mivel készülnöm kell a nyelvvizsgára. Szorítsatok nekem! :D Amint tudom, hozom a következő fejezetet, addig pedig kitartást, és használjátok ki, ami még maradt a nyári szünetből!
Jó olvasást,
Denny
Zihálok. Hullafáradt vagyok már, de nem hagyom abba. Fölemelem a kardot és ismét támadok, amíg Luke nem áll teljesen a lábán. Minden erőmet beleadom az újabb csapásba, amitől Luke ismét megtántorodik, és hátralép. Csakhogy nincs már mögötte semmi, csak a lépcső. Luke elejti a kardot és lebukfencezik azon a néhány lépcsőfokon, ami elválasztja az étkezőt a nappalitól. Háttal csapódik a padlóba közvetlenül a szőnyeg szélénél. Hallom, ahogy kiszorul a tüdejéből a levegő, de nem érdekel. Melléugrom, és a torkának szegezem a pengémet, időt se hagyva neki, hogy moccanjon.- Megadod magad? - fújtatom.
Luke nem válaszol, csak rám mered, keze valami használható tárgy után kutat, amivel ismét felveheti velem a harcot. Megszorítom a markolatot, és egészen a torka finom bőrének nyomom a kard hegyét.
- Megadod magad? - teszem fel újra a kérdést.
Luke szeme ide-oda jár a szobában, nyilván a saját fegyverét keresi. Az viszont a legfölső lépcsőfokon egyensúlyoz, messze tőle.
Végül egy megadó sóhajjal hátrahajtja a fejét; a kardom hegye már nem szúródik a bőrébe.
- Elismerem. Legyőztél. - válaszolja fújtatva.
Lelkesen kapom hátra a kardomat, a párbaj tüze még száguldozik az ereimben. Rég éreztem magam ennyire fölszabadultnak, vagy talán soha nem is éreztem. Fejlődtem, méghozzá sokat. Ezt neki is el kell ismernie. Ez alatt a három hónap alatt ez az első alkalom, hogy legyőztem őt bármiben is.
Félrehajítom a fegyvert, ami csörömpölve hullik a padlóra vagy három méterre tőlünk. Luke odakapja a fejét, de ekkora már a saját testemmel szegezem a földnek, nem a kardommal.
- Azt is elismered, hogy jobb vagyok nálad?
Luke fölnevet, feje a fán koppan.
- Sosem leszel olyan jó, mint én. - jelenti ki.
- Ó, igen? Fogadni is mernél rá? - addig helyezkedem, amíg a fejünk egy vonalba nem kerül. Ő a földön fekszik kiterülve, én pedig fölé hajolok.
- Csak nem...? - emeli meg a szemöldökét. - Milyen kis bevállalós lettél!
Hirtelen megragadja a derekamat és leránt magára, immár egyedül csak az arcunk nem ér össze. Lábait egybefonja az enyémekkel, kezei a hátamat simogatják. - És mégis mibe akarsz te fogadni?
Nagy levegőt veszek, erre nem gondoltam. Azt hittem Luke nem fog belemenni, de úgy látszik bejön neki a dolog.
Aztán a célomra gondolok. Megölni Damiant. Megtalálni a tőrt, és végezni vele. Pénteken nem sikerült megszereznem tőle, sőt semmilyen információt a hollétéről. De Luke ebben is segíthet nekem, mint annyi minden másban is.
- Ha következőnek ismét legyőzlek - kezdek bele -akkor megteszel nekem valamit. Bármit, amit csak kérek. - Erre még jobban fölszalad a szemöldöke, de arcán ott van a vigyor.
- Bármit? - kérdez vissza és mosolya kiszélesedik.
- Bármit. - Hangom nem több egy sóhajnál. Luke teste izzik, kezei finoman simogatnak, de a legrosszabb, hogy gúzsba kötött. Mozdulni sem tudok.
- És ha én nyerek? - kérdezi, és közben még közelebb húz magához. Most már majdnem összeér az arcunk.
- Mit szeretnél, ha nyersz? - suttogom, mert többre nem futja az erőmből. Erre Luke elgondolkodik, mintha fontolóra venné az összes lehetséges megoldást.
- Bármit. - feleli - Bármit, amit csak kérek.
- Most szórakozol velem? - csattanok föl. Luke újból vigyorog, de olyan erővel, hogy már attól félek, szétszakad az arca.
- Komolyan rettegek tőle, hogy elmenekülsz, ha meghallod a kívánságomat. - Nyugalmat erőltet magára, és komolyan néz rám.
- Mi volna az?
Luke habozik, aztán kiböki. - Tölts velem egy éjszakát! - mondja mire megdermedek. Vele tölteni egy éjszakát? Egy...egy...egész éjszakát?
- Itt. Velem. - suttogja. - Csak egy éjszaka.
Kettesben?
Ez az első olyan kérése, ami megdöbbent. Ezt a döbbenetet ő is láthatja az arcomon, mert hirtelen elvigyorodik és így szól:
- Szóval még mindig fogadni akarsz?
- Áll az alku! - felelem határozottan, mire Luke egy észveszejtő mosolyt küld felém, de a szemében látom a huncutságot.
- Ha áll, akkor meg kell pecsételni. - feleli, mire zavarodottan pillantok rá, de időm sincs semmit mondani, a szája forrón tapad az enyémre.Nem ellenkezem, nincs miért, hiszen nem ez az első csókunk. Inkább hagyom, hogy Luke még közelebb húzzon magához, és beleveszek a édes érzésbe. Érzem, ahogy Luke karjai átölelnek, majd átfordít minket, így én kerülök alulra, ő pedig fölülre, de eközben egy pillanatra sem szakítja meg a csókot.
- Suliba kell mennem. - nyögöm ki fújtatva, két csók között. Csak egy pillanatra szakad el tőlem, hogy válaszolni tudjon, de aztán ismét lecsap rám.
- Kit érdekel? - kérdezi, és érzem, ahogy megragadja a csípőmet.
Igaza van, mégis kit érdekel? Lucas angyal, talán el tud intézni egy nap hiányzást az iskolából. Végül is, ő is az egyik tanárom. Igaz nem tanít nekem matematikát vagy történelmet, de elég sokat megtudtam már az angyalokról, és hasonló természetfeletti lényekről. Mégis ki gondolta volna, hogy a démonok nagy része - amiket egyszer Londonban láttam - valójában ártalmatlan az emberekre nézve? Mindig is úgy hittem, hogy veszélyesek.
Luke csókja elmélyül, majd lassan fölemeli a fejét. Zihálva az enyémnek támasztja a homlokát, lélegzetünk összekeveredik.
- Tényleg suliba kell menned. - jelenti ki váratlanul. Bevallom a lelkem sötétebbik fele másra számított.
- Igen. - felelem bódultan. Elveszi a kezét a hasamtól, és végigsimít a hajamon.
- Én vagyok a jó fiú, ugye? Miattam nem maradhatsz ki az iskolából. - azzal lehengeredik rólam, és föláll, kezét nyújtva felém. Egy pillanatig meglepve bámulok rá, majd megfogom.
- Elvigyelek? - kérdezi miközben végighúzza ujjait zilált haján.
- Nem, kösz. - nyögöm ki. Még mindig a kezemet fogja. Mi volt ez?!
- Elviszlek. Úgy is át kell ugranom Brooklynba.
Elengedi a kezemet, majd a bejárati ajtó mellett fogashoz lép. Leveszi róla a dzsekijét, magára rántja, majd leveszi az enyémet is, és fölsegíti rám. Egyszerűen képtelen vagyok megszólalni, mégis mit kéne mondanom? Pénteken majdnem hagytam, hogy az ellenségem megcsókoljon, most meg Luke-nak engedtem meg ugyanezt Megint.Nem mintha zavart volna, mert igenis baromira jól csókolt! Lehet, hogy az öcsémnek igaza van, és járnunk kéne.
Fölkapom a táskámat a padlóról, ahova érkezésemkor hajítottam, a vállamra veszem, majd felé fordulok. Lucas engem figyel, miközben szórakozottan forgatja a kezében a kocsikulcsát. Néha elgondolkodom, hogy minek egy angyalnak autó? Miért nem repül egyszerűen? Oké, persze azért mert nem láthatatlanok, de New York lakói sok mindent láttak már.
- Indulhatunk, ha gondolod. - mondom neki, mert jobb nem jut eszembe. Erre ő megragadja a tarkómat, és magához húz. Annyira ledöbbenek, hogy csak egy kemény, szenvedélyes csókot érzékelek, aminek túl hamar vége szakad.
- Most már indulhatunk. - jelenti ki vigyorogva, majd kitárja előttem az ajtót. - Hölgyem.
Nagy levegőt veszek, újra ráillantok, majd kivonulok az ajtón. Miközben Luke a zárral ügyködik, én hívom a liftet. Azon gondolkodom, Ronny-nak mennyiben van igaza: tényleg összeillünk Luke-kal? Komolyan úgy festünk, mint egy pár? Mert a tetteink ezt bizonyítják. Különösen a ma reggel. Hogy egyezhettem bele egy éjszakába vele?
Meg kéne beszélnünk a kapcsolatunkat, de még sosem csináltam ilyet, nem tudom, hogyan fogjak hozzá. Te jó ég, muszáj beszélnem erről Luce-vel. Ebben ő a szakértő.
Hat emelet volt még a mélygarázsig, és a csend kezdett kínossá válni közöttünk. Nem tudtam mivel rukkolhatnék elő, ezért megkérdeztem azt, ami a hétvégén a leginkább nyomasztott.
- Luke? Lucifer tényleg létezik? - tudtam, hogy ezzel egy lavinát indítok el, de most nem tudott érdekelni.
- Lucifer? - nézett rám meglepődve. - Miért érdekel ez téged?
- Nemrég olvastam egy könyvben róla, és többet szeretnék tudni a dologról. - a hazugság olyan könnyen jött a számra, mintha nem is lett volna az. - Az Isteni Színjátékban. - tettem még hozzá.
Elképedésemre Luke felnevetett. - Danténak igazán jó képzelőereje volt. Sok minden kitaláció. Bár személyesen nem jártam a Pokolban, de hallottam ezt-azt. - A liftajtó kinyílt, mi pedig elindultunk Luke kocsija felé. Bepattantam a anyósülésre, ő pedig beindította a motort és elindultunk az iskola felé.
- De Lucifer is csak Dante kitalációja? - Nem hagyhattam annyiban a dolgot, muszáj volt többet kiderítenem. Legalább már tudtam, miért kellek annyira Damiannak, de azt nem, hogy miért pont én kellettem neki. És mi közöm van nekem Luciferhez? Úgy éreztem sötétben tapogatózom.
- Nem. - Luke válaszától megrökönyödtem. - Lucifer valóban valóságos személy, angyal. Volt. De a Pokol örök foglya lett, a holtak világa őt magát is felemésztette.
- A többi bukott angyalt miért nem? - Damiant miért nem?
- Mert ők nem kötődtek olyan szinten a Pokolhoz, mint ő maga. Ezért ők még mindig élnek.
- Szóval Lucifer halott?
- Igen.
Minden világos lett hirtelen. Hogy Damian miért akart megölni, hogy miért mondta, hogy segítenem kell őt kiszabadítani. A Pokolban minden halott volt, így Lucifer is. Egyszerűen a foglya lett, és Damian csak egy módon tudja kiszabadítani halott testvérét: az én életemmel. Ha én meghalok, Lucifer újraéled.
És két nappal ezelőtt majdnem sikerült is neki!
Luke leparkolt az iskola előtt, majd adott egy búcsúcsókot. - Jó legyél, Jenny! - mondta vidáman, ahogy kiszáltam.
- Szia Luke! És kösz a fuvart. - A gyomrom összeszorult, ahogy elhajtott, és új kocsi gurult elém. Még nem csöngettek be, de már nem volt hátra sok idő. Mélyet sóhajtottam és megfordultam, hogy bemenjek az épületbe. Jenessa Cox meg tudja védeni magát, még a legaljasabb angyallal szemben is! Kell az a tőr. És el is határoztam, hogy megszerzem.
Ahogy beléptem az osztályba, megláttam őt, ahogy a helyén ül. Még csak rám sem hederített, de engem átjárt a rettegés. Én ezt a srácot pénteken tökön rúgtam! Tökön rúgtam a Halál Angyalát!
Újabb mély lélegzetet vettem, és elindultam a helyem felé.
- Jenny! - hirtelen két ölelő karral találtam szemben magam. - Ne haragudj, hogy nem vettem fel a telefont. - mondta egy bűntudatos hang. Csak ekkor tűnt fel, Izzie. Annyira lefoglalt Damian, hogy nem is vettem észre a legjobb barátnőmet.
- Izzie! - mondtam felderülve, és meg is könnyebbültem, hogy nincs semmi baja. - Hol voltál?
Komolyan attól rettegtem azt válaszolja, hogy Damian tehet róla, és, hogy segítsek neki, mert nem tudja mit csináljon. Hogy zaklatja őt.
- Beteg voltam. - feleli. - De most már jól vagyok, semmi bajom. - megragadja a kezemet, és a padunkba húz. - Mesélj mi volt, amíg nem voltam itt! Mindent tudni akarok! Úgy hallottam van valami közetetk az új sráccal. - bök Damian felé, de a szemében mintha egy csöppnyi pánik bujkálna. Egy pillanattal később már nincs sehol. Ugyan már, Jen, Izette nem titkol semmit sem! És mégis megmarad bennem a a szorongó érzés, amikor róla beszélek a legjobb barátnőmmel.
Nem tudom mit feleljek a kérdésre, így elkezdem valahol. És, ahol lehet kihagyom Damiant.
- Igaz, hogy randiztatok pénteken? - kérdezi Izzie az utolsó óránkon. Még tíz perc volt kicsöngetésig.
Kis híján félreveszem a levegőt, a kérdés hallatán. Hogy mi van? Megrázom a fejem, és rémülten meredek Izette-re. - Dehogy! Nem is mentünk sehova együtt. Mégis honnan veszed ezt?
- Ez a pletyka járja. - vállat von, és kutatóan mered rám. - És hazudsz! Nem voltál otthon pénteken!
- Senki nem volt otthon. - felelem. Csak Jared. - Családi program volt.
- Aha - mindent tudóan bólint, és a szeme sarkából továbbra is figyel engem.
Befejezem a jegyzetemet kémiából, majd mikor megszólal a csöngő, becsapom a füzetemet, és besöpröm a felszerelésemet a táskámba. Csodálkozva veszem észre, hogy Izzie még nálam is gyorsabb volt, táskája már a vállán lóg.- El kell mesélned mi volt pénteken! - sziszegi oda nekem. - Találkozunk a Dimesban egy kávéra?
Rámeredek. Az előbb úgy viselkedett, mintha nem is ő lenne. Értetlenül meredek rá. - Izzie, jól vagy?
Kisimul az arca, eltűnik az a gonosz szikrázás a szeméből. - Persze. - küld felém egy vidám mosolyt. Ismét a régi önmaga. - Szóval? Mit szólsz? Olyan régen lógtunk már együtt!
- Oké, benne vagyok. - felelem nyugtalanul, műmosolyt erőltetve magamra. Izette mindig kiszúrta, ha csak megjátszom magam, de most jelét sem adta, hogy föltűnt volna neki.
- Akkor találkozzunk ott ötkor. Most mennem kell. - odahajolt hozzám, és adott egy puszit, meg egy ölelést. Viszonoztam, majd intettem neki, még mindig egy kicsit döbbenten.
- Ez meg mi volt? - kérdezte egy hang mellettem. Eddig észre sem vettem, hogy közönségünk is akadt. Úgy látszott Avalon, Luce és Belle is éppen annyira döbbent, mint én.
Lassan megráztam a fejemet, és a kényelmesen csomagolgató Damianra téved a pillantásom. Egész nap levegőnek nézett engem, és meg sem próbált a közelembe férkőzni. Most önelégült pillantással mered rám, majd egy gúnyos mosoly kíséretében kisétál a teremből. - Nem tudom.
De azt tudom, hogy Damiannak van valami köze Izette viselkedésváltozásához. Hirtelen ötlettől hajtva fölkapom a táskámat, és utána rohanok. Elég nehéz Damiant követni a zsúfolt folyosón, d emegpróbálok magamnak utat vágni a diákok tömegében. Szerencsére mindenki a kijárat felé igyekszik, így nincs túl nehéz dolgom.
Odakint arcomba csap a hűvös októberi szél. Vége a szép időnek, a délelőtti napos időt fölváltotta a borongós, esővel fenyegető. Összehúzom magamon a dzsekimet, majd körülnézek a diákok erdejében.
Damian már jócskán messze jár, gyalog indult útnak a Cherry Street felé.
Egy percig sem habozom, utánarohanok, jó pár diákon átgázolva. Ahhoz képest, hogy Damian lassan lépked az utcán veszettül gyorsan halad, ráadásul az sem könnyíti meg a dolgomat, hogy néha beleolvad a tömegbe. Lélekszakadva rohanok utána, amikor kiszúrom a sok színes pulóver és dzseki között az ő szürke pulóverét. Csak akkor lassít, amikor egy kereszteződéshez ér. Majdnem háromszáz méter van közöttünk és a lámpa pont most vált át. Pont most, hogy nekem még gyorsabban kelljen rohannom!
Damian lelép az útra és szinte azonnal elnyeli az úton áthaladni kívánó tömeg. Nem látom már őt.
Hajamat tépi a szél, az, hogy nem húztam be a dzsekim cipzárját, csak akadályoz a mozgásban, ráadásul a cipőfűzőm is meglazult, de még így sem érem el a zöld jelzés végét. Éppen hogy csak a járdaszegély mellett meg tudtam állni. A taxik és személygépkocsik tengerén át, alig láttam a túloldalát az útnak, de így is ki tudtam venni, hogy Damian eltűnt.
Tulajdonképpen nem bántam, hogy elvesztettem őt magát, mert egy terv körvonalai kezdtek kibontakozni a fejemben. Nem is igazán volt hozzá segítségre szükségem. Föltűnt, hogy Damian sosem autóval jár iskolába, hanem gyalog. Egyszerűen csak követnem kell őt, amíg haza nem ér, és máris tudom hol rejtőzködik. És akkor megszerezhetem végre a tőrt, és megölhetem vele Damiant.
