Először is, bocsánat, hogy így eltűntem, ígérem máskor nem fogok így fölszívódni ilyen hosszú ideig. A kilencedik fejezetet már elkezdtem írni, hamarosan hozom is, ne aggódjatok! :)
Most pedig egy fanfictionnel térek vissza. Nemrég láttam egy sorozatot, amibe szó szerint beleestem, és annyira, de annyira tetszett, hogy gondoltam írok róla egy fanfic-et. :) Tudom van róla könyv is, de én a saját elképzelésemet szeretném megmutatni a világról. Ez az első fanfic-em, úgyhogy jöhet hideg is meleg is. Próbáltam követni a sorozatot, de hű is maradni magamhoz, majd meglátjuk mi jön össze belőle. :)
Addig is kitartást a 3. évadig! :D
Puszi,
Denny
- Clarke Griffin? - az érzelemmentes férfihangra a lány megtorpant. - Kérem álljon a falhoz! - három őr tűnt fel a két lány mögött, kettő pedig velük szemben. Mindegyikük keze a fegyverüket rejtő tokon volt, az egyik őr pedig épp egy bilincset vett elő.
- Mi folyik itt? - kérdezte a szőke lány értetlenül. - Nem csináltam semmit! - úgy fordult, hogy az összes férfit szemmel tudja tartani. A másik, barna hajú lány közé, és a Bárka hideg fémfala közé szorult. Alig lehetett valamivel fiatalabb a mellette álló lánynál, aki megpróbálta megvédeni őt az öt férfitől. Remegve szorította a kezében tartott cserepes fikuszt, amit eddig olyan gondosan nevelgetett a botanikusi vizsgájára.- Clarke? - szólalt meg elhaló hangon, ahogy az egyik férfi még közelebb jött. - Mit akarnak tőled? Mit csináltál?
Clarke épp csak egy pillantást vetett barátnőjére, de még így is látta a rémületet a barna szemekben. Ha "nem tudom"-mal válaszol, hazudott volna. Nagyon is jól tudta miért jöttek érte az őrök, de meg kellett tennie. Muszáj volt. Az apjáért. Az egész Bárkáért.
- Kérem álljon a falhoz, Miss Griffin! - szólította fel ismét az őr. A lány tudta, hogy nincs értelme küzdenie, hiszen az őrök túlerőben voltak. És itt volt Olena is. A kedves kis Olena, aki soha senkinek nem ártana, és akit valószínűleg sosem lát többé. Nem voltak túl régóta barátok, de ez az idő elég volt arra, hogy megkedvelje a lányt.
Clarke fölemelte a kezét, mire az egyik őr odaugrott hozzá, kis híján fellökve Olenát. Megragadta a lány csuklóit, és rátette a bilincset. Az elektronikus zár pittyent egyet, és a lány tudta, hogy már nem szabadulhat. Csak akkor ha leveszik róla.
- Clarke Griffin, ezzel letartóztatom a törvények megszegésének, és egy árulónak való segítségnyújtás vádjával.
Az őr ismét megragadta a lány karját, aki ugyan küzdött a szorítás ellen, de sikertelenül.
- Clarke? - szólalt meg újra a vékony hang. A szőke lány a hang irányába kapta a fejét, amíg a többi négy férfi körbeállta, és elkezdték a folyosón hurcolni.
- Olena! - kiáltott hátra - Keresd meg anyát! Mondd el neki mi történt!
- Csendet, Miss Griffin! - a bal oldali őr szorítása erősebbé vált a karján. Ennek nyoma maradhat - gondolta Clarke hirtelen.
- Olena, kérlek! - kiáltott ismét hátra, nem törődve a négy őrrel körülötte. Csak a szeme sarkából láthatta, hogy a másik lány bólint, majd magához ölelve a fikuszt, visszafelé rohan, amerről jöttek.
Clarke leejtette a kezéből a rajzszenet. Ennek már három hónapja, és azóta semmi sem változott. Ugyanúgy be van zárva ebbe a hideg fémbörtönbe, amit már lassan az otthonának nevezhet.
A Bárkán minden bűnért - legyen az a legapróbb is - halál járt. De mivel a Bárka egy hatalmas űrhajó volt, így a bűnözőket egyszerűen kirepítették az űrbe. Legalábbis a felnőtt bűnözőket. Akik még nem töltötték be a tizennyolcadik életévüket, börtönbe zártak, amit ők egyszerűen csak Felhőnek neveztek. Nagykorúságuk napján a bűnelkövetők ügyét megtárgyalta a Tanács, és az esetek 99%-ban halálra ítélték őket. Így lesz ez vele is. Árulónak bélyegeztek. Ahogy az apját is. Amiért ki is repítették őt a világűrbe.
Az anyja persze néha meglátogathatja. Neki szabad, hiszen ő az egyik orvos a Bárka fedélzetén. Ő is annak készült. Néha azon gondolkodott, hogy vajon milyen lett volna. Olyan, mint anyja? Esetleg jobb vagy rosszabb? Lehetett-e volna annyira profi, mint ő? De ez már sosem fog kiderülni.
Az ablakra szegezte a tekintetét. A Föld kéken és fehéren tűnt fel az üveg túloldalán. A Holdat most nem lehetett látni, pedig néha annyira közel volt, hogy azt gondolta, meg is érintheti. De a Földdel kapcsolatban ilyet sosem érezett. Hiszen itt volt az orra előtt, mégis olyan távol.
97 évvel ezelőtt egy nukleáris katasztrófa elpusztította a Földet. Az emberi faj mégsem halt ki. A szerencsétlenség idején 12 nemzetnek volt állomása az űrben kutatási céllal. Majdnem olyan volt ez, mint a Mars-expedíció. Mint az apokalipszis előtt kiderült, a Mars élhetetlen, az ott tevékenykedő szondák mérései alapján. Az ott élő emberek magukra maradtak, mert még nem volt űrhajó, ami visszahozná őket a Földre. Így születtek meg az űrállomások. Közel négyezer ember tartózkodott kint az állomásokon, amikor az apokalipszis bekövetkezett. Először mindegyik a maga módján próbált túlélni, de aztán két állomás összekapcsolódott, amit a többi is követett. Így jött létre a Bárka - a 12 állomás összeolvadásából.
A Bárka kutatói azt mondták a Földnek száz évre van szüksége ahhoz, hogy ismét lakhatóvá váljon. Hogy négy generáció múlva a Bárka lakossága leköltözhet a Földre, hogy újra benépesítse azt.
De a száz évből csak kilencvenhét telt el, és most a Bárka haldoklik. Nem bírja már ki azt a maradék három évet, amit még meg kellene várniuk a visszatérésig. Az oxigénkészlet rohamosan fogy, a Bárkának maximum csak egy éve van hátra. Hiába az újrahasznosított levegő, hiába a földről származó sok növény. Már semmit sem érnek a folytonos javítások és az állandó karbantartás. A Bárkának vége.
Csak három évet kellene még kibírnunk valahogy, hogy lejuthassunk a bolygóra. Hogy friss levegőt szívhassunk. Hogy érezzük a napsütést az arcunkon. Hogy láthassuk a fákat magunk körül. Érezhessük a szél mozgását, és friss vizet ihassunk, újrahasznosított helyett.
Szép álmok - gondolta Clarke fanyarul, majd ismét kezébe vette a rajzszenet, amit még az anyja hozott be neki. A rajza még nem volt egészen készen. Ez volt a legújabb: a Földet ábrázolta. Az eget éjszaka, szürke, komor esőfelhőkkel, amik lassan eltakarták a Holdat és a csillagokat. A fák meghajlottak a szélben, leveleiket hullajtva.
Clarke ismét nekifogott, és árnyékolást készített a jobb oldali viharfelhőnek. Az most egy súlyos, esőtől terhes óriásnak tűnt, ami éhesen kebelezte be a Hold még látható maradékát.
A többi rajza eltörpült az új alkotása mellett. Ez volt a egyetlen szórakozása. A rajzolás. Az egész cella tele volt madarak, virágok, fák és még sok más festett vagy rajzolt képével. Olyanokéval, amit csak a digitális panelen láthatott az iskolában. Mennyire szerette volna akkor élőben látni őket! Kislányként arról álmodozott, hogy majd lejut a szüleivel a földre, és segít nekik újraépíteni azt.
Az emlék hatására elmosolyodott, és újra a fémre helyezte a rajzszén hegyét. Egy maradat készült rajzolni, ami a vihar elöl menekül.
A cella ajtaja éles sivítással nyílt ki, és két őr lépett be a kis helyiségbe. Clarke azonnal fölpattant, elejtve a szenet a kezéből.
- 319-es rab, álljon a falhoz! - Clarke a fal felé hátrált, de mindvégig szemmel tartotta a két férfit. Már megtanulta, hogy nem éri meg ellenkezni olyan emberekkel, akiknek fegyvere van.
A másik őr, egy fémládát hozott be, és tett le az ágyára. Amikor fölnyitotta, a lány látta, hogy fém karperecek vannak benne.
- Nyújtsa a jobb kezét! - szólította fel az első őr. Clarke elbizonytalanodott.
- Mi folyik itt? Mik ezek? - kérdezte.
- Csak nyújtsa a jobb karját! - ismételte meg az őr, majd megragadva a lány kezét, a másik őr megpróbálta fölhelyezni rá a fémet, de annak apró hegyei nem fúródtak bele a lány bőrébe. Az első férfi fölrántotta a lány ingének ujját, pont abban a pillanatban, amikor az kitépte magát a kezei közül.
- Az órát!
- Nem! - Clarke dühöt érzett. Dühöt és félelmet. - Az apámé volt, nem vehetik el! Nem adom oda!
- Adja ide az órát, 319-es rab! - harsogta az őr, és kihúzta a fegyverét. Clarke viszont tudta mi lesz. Megragadta az őr fegyvert markoló kezét, és teljes erejéből a fal felé lökte, majd megpördült, és nekivetette magát a másiknak. A férfi kibillent az egyensúlyából, elejtve a karperecet.
A lánynak csak ez kellett. Kirontott a ajtón, majd megragadva a fém fogantyút, rácsukta az ajtót a két őrre.
Nem volt túl sok ideje, ezért rohanni kezdett, de alig tett meg pár lépést, földbe - pontosabban fémbe - gyökerezett a lába.
A börtönszinten hatalmas volt a nyüzsgés, mind a hét emeleten tucatnyi férfi járőrözött, egyes őrök rabokat kísértek éppen. Mindenkit egyfelé.
Arra amerre a zsilipkapu is található. Kirepítik őket.
A gondolat hideg zuhanyként érte, és Clarke torkából fojtott zokogás tört fel. Nem! Nem! Nem érhet így véget!
Elengedte a korlátot, amit megragadott, és újból futásnak eredt. A folyosó végén, szemben vele, két őr tűnt fel, kivont fegyverrel. Clarke azonnal megfordult, de döbbenten vette észre, hogy cellájának ajtaja nyitva van, és a két férfi akit bezárt, most felé közelednek.
Kétségbe esett, az egyetlen megoldása az maradt, ha lemászik az alsó emeletre a korláton át. De ki tudja ott mi várna rá? Ide-oda kapkodta a fejét, keresve a kiutat a szűk folyosóról, aminek egyik oldalán cellák sorakoztak, a másikon pedig a rács.
Clarke csak egy pillanatig habozott, majd újra megragadta a rácsot, és átemelte a lábát fölötte. A futó léptek közeledtek, igyekeznie kellett, ha meg akart szökni az őrök elöl. Még mindig volt egy halvány kis reménysugara a túlélésre. Nincs semmi bizonyíték arra, hogy áruló lenne.
- Clarke, állj! - az ismerős női hangra felkapta a fejét. Már majdnem átmászott a rácsokon, amikor észrevette édesanyja felé rohanó alakját. - Mit művelsz?
- Anya? - suttogta Clarke vékony hangon.
- Ne! Maradjanak! - kiáltotta Abby Griffin az őröknek. Piszkos-szőke haja lobogott utána ahogy a lánya felé rohant. Megragadta Clarke-ot, majd segített neki visszamászni a folyosóra.
- Anya mi folyik itt? Hová visznek minket? - Clarke érezte, hogy könnyek égetik a szemét. - Kirepítenek minket igaz? Azért, hogy több oxigén maradjon nektek.
Abby a fejét rázta, és kezébe vette lánya arcát. - Nem, nem, nyugodj meg, Clarke.
- De ezt nem tehetik! Csak egy hónap múlva leszek tizennyolc! Akkor majd fölülvizsgálják az ügyemet, addig nem repíthetnek ki! - érezte, amint megindulnak a könnyek lefelé az arcán. Anyukája odanyúlt és letörölt egyet, majd finoman megrázta a lányt.
- Figyelj rám, Clarke! Nem fognak kirepíteni titeket, érted? Egyikőtöket sem. - Clarke elfordította a fejét, és az alsóbb szinteken lévő őröket bámulta. Rabok keveredtek közéjük bilincsben, mindegyikük csuklóján egy olyan fém karperec volt, mint amilyet neki is viselnie kellett volna.
- Anya! Mi történik itt? Hová visznek minket?
- Clarke! - Abby ismét megrázta a lányát - Kaptok egy új lehetőséget. Mind a százan. Leküldenek titeket a Földre!
- Hogyan? - Clarke úgy érezte, mintha valaki egy hatalmasat vágott volna a hátába. Először nem is érezte a csípést, de aztán szétáradt a hátában a tompa fájdalom. Zsibbadtság lett úrrá rajta, már nem akart küzdeni. - De hát a Föld mérgező! Radioaktív! Meg fogunk ott halni!
- Nem, nem, Clarke. - Abby magához szorította a lányát, átölelte, majd a fülébe suttogott. - A mérések változást mutattak. Így kaptok egy új esélyt. Egy esélyt a túlélésre. Clarke! Vigyáznod kell a többiekre! Mutasd meg nekik a helyes utat!
Abby arca lassan elmosódott Clarke szeme előtt, a fáradtság erőt vett rajta. - Anya?
- Légy óvatos, Clarke! Nem veszíthetlek el téged is! Szeretlek! - Abby ölelése szorosabbá vált, ahogy Clarke előtt elmosódott a világ. A nyugtatólövedék, amit az egyik őr lőtt ki rá, lassan hatott. - A Föld, Clarke! - suttogta Abby. - Le fogtok menni a Földre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése