Megérkezett a második évad első fejezete.Remélem örültök neki! Nem tartogattam benne nagy meglepetéseket, de ezt majd az évad többi részében bepótolom. :D
Jó olvasást! :D
Denny
Az ébresztőóra csörgése felér egy bombarobbanással. Szinte
teljesen elszoktam attól, hogy korán keljek, ráadásul erre az őrjítő
hangzavarra!
Nyűglődve kinyújtom a karomat, és a padlóra lököm az órát.
Végre egy kis csönd!
Átfordulok a másik oldalamra, és fél szemmel az ablakomra
lesek. A behúzott függönyök közötti kis résen vidáman süt be az őszi nap, ami a
tudtomra adja, hogy ideje fölkelnem és elkészülődnöm.
Hatalmasat ásítok, majd nyújtózkodom egyet. Nem akarok még
fölkelni! Legalább délig ágyban akarok maradni. De nem lehet.
Kikászálódom az ágyból, és bevetem magam a fürdőszobába.
Életemben nem láttam még magamon ezt az őszinte ’nem akarom’
arcot. Komolyan úgy nézek ki, mint akin átment egy úthenger. A hajam borzas,
fura hegyomlásként meredezik a fejem tetején, a szemem alatt maradt egy kis
szemceruza, és elfelejtettem kivenni a fülbevalót a fülemből.
Magyarul a tegnapi nyárbúcsúztató házibuli – amit Luke
szervezett – fantasztikusan sikerült! Bár anya nagyon rosszallta, hogy
elmegyek, de csak engedett az unszolásnak.
Végül is nem egy szórakozó helyre mentünk, csak Luke
lakásába. És nem csak ketten voltunk. Ott voltak a barátaim, Luke
barátai...vagy angyalai, ki tudja melyik ember, és melyik angyal? A lényeg,
hogy megismerkedtem egy csomó emberrel, akik szerintem nagyon kedvesek, és még
jó barátok lehetünk.
Apropó, Luke lakása...hát igen, kiderült, hogy ő is
idevalósi.
Amióta elkezdett edzeni velem, azóta sokkal szorosabb lett a
kapcsolatunk. Luke tanít meg mindarra, amit az angyalokról tudnom kell. Bár az
első néhány alkalom nagyon nehéz volt számomra. Luke egyfolytában hajszolt,
több száz könyvet olvastatott velem, szellemileg és fizikailag is megpróbált
erősebbé tenni. Többször gondoltam már arra, hogy föladom, de mikor egy csapat
huszonéves srác próbált meg leszólítani az utcán, hogy egy kicsit játsszanak
velem, megértettem mi is a lényege.
Az a néhány srác az óta se próbál a közelembe kerülni, pedig
azt sem tudom pontosan, hogy mit csináltam! De azt tudom, hogy csak eleinte
féltem, aztán átvette a helyét valami. Valami nagyon erős, és onnantól kezdve
még keményebben edzettem.
Most már fölkészültebb vagyok, és nem csak egy rettegő
kislány a sarokban. Ha kell meg tudom védeni magamat.
És Lucas is büszke rám, de azt mondja, a foglalkozásnak még
koránt sincs vége. Még nagyon az elején járunk.
Szóval egy hónapja, minden áldott nap több órát töltök vele,
és azzal, hogy kőkeménnyé neveljen. Nem is gondoltam volna, hogy tud szigorú és
akaratos is lenni.
És persze kénytelen voltam bemutatni őt a családomnak. Anya
persze egyből azt a következtetést vonta le a dologból, hogy járunk. Pedig nem!
Mi csak barátok vagyunk, és hát Luke az őrangyalom. Vagyis
én annak tekintem, és ő is magát.
Bár bevallom, mikor anyáék szóba hozták megfordult a
fejemben, mi lenne, ha együtt lennénk? Ugyanolyan lenne? Vagy más? Az biztos,
hogy változna valami, de pontosan nem tudom mi.
De az ő segítségével fogadtam el, hogy angyalok és más zord
teremtmények igen is léteznek! És segített földolgozni a Londonban történteket.
Ahogy utólag elmondta, ő befolyásolt, hogy ne omoljak össze miatta.
De őt már el is
felejtettem. Csak egy őrült nyári emlék maradt csupán.
És most már csak fejcsóválva és hitetlenkedve gondolok
vissza rá, és a saját hülyeségemre.
Azazel!
Röhej!
Fölkötöm hosszú sötét, napszítta hajamat egy kontyba, és
megmosom az arcomat. Lezuhanyozok, némi smink, és fésülködés és már majdnem
készen is vagyok.
A gardróbomhoz megyek, hogy keressek valami használható
ruhát. Még sem nézhetek ki holmi utcagyerekként az első napon a suliban. Vagyis
az utolsó első napon a gimiben.
El sem hiszem, hogy már végzős vagyok! Idén érettségizni
fogok, lesz egy csodás – vagyis valamilyen – szalagavatóm, elballagok a
suliból, és utána irány az egyetem.
Egy újabb nagy lépés a felnőtté válás felé.
Jaj Istenem!
Mivel odakint jó idő van, és valószínűleg napközben még melegebb
lesz, egy fehér top és egy vörös ing mellett döntök. Húzok hozzá egy
rövidnadrágot, és a tornacipőmet, és máris senki nem gondolná rólam, hogy nem
egy egyszerű diáklány vagyok.
Fölkapom az iskolatáskámat, és lerobogok a lépcsőn.
- Jó reggelt! – üvöltök be a konyhába, ahol anya veszekszik
Jared-del.
Jared az idősebbik öcsém, és a mai nappal kezdi meg
gimnáziumi tanulmányait.
- Szia, kicsim! – mosolyog rám anya. – Az ebédlőasztalon van
a reggeli, és egy kis pénz tízóraira.
- Kösz, anya! – kutatok egy pohár után a szekrényben, majd
narancslevet töltök magamnak. – Hol van apa?
- Korán be kellett mennie, dolgozni, de vacsorára már itthon
lesz.
Jellemző. Apa általában mindig túl korán megy dolgozni, hogy
együtt reggelizzen velünk.
Miközben reggelizek, hallgatom, ahogy Jared és anya azon
veszekednek, hogy miért anya visz minket iskolába.
Bár anya mindig az év első napján elvisz minket kocsival,
úgy látszik Jared ezt, elfelejti. És ez megy már évek óta. Minden évben a tanév
első napján ezt a hisztizést hallgatom, amit az öcsém levág itt. Már kezdem
megszokni, de mégsem tudom megérteni, miért nem fogja már föl végre, hogy anya
ebből úgy sem enged?
Néhány perc múlva füstölögve vonul föl a lépcsőn a
fürdőszobába, amin a másik öcsémmel, Ronny-val osztozik.
El sem tudom képzelni, mi lehet abban a helyiségben. Mivel
nekem a tetőtérben van a szobám, nekem külön fürdőszoba jár. Persze elég kicsi,
de nekem pont megfelelő.
- Mi baja van Jarednek? – kérdezem, miközben a pirítósomon
rágódom.
- Az iskolabusszal akar menni, mert a barátai is azzal
mennek. – válaszolja anya és elrakja a táskájába a kulcsait. – Ronny! Gyere,
már fiam!
Befejezem az evést, és elpakolok az asztalról. Fogom a
hátizsákomat, és kivonulok a nappaliba Jared mellé.
- Már megint minek veszekedtél anyával? – dörrenek rá.
- Mert nem akarom, hogy ő vigyen! Már nagyfiú vagyok, csak a
kisgyerekeket viszi az anyjuk iskolába.
- Tudod, hogy ez nála családi hagyomány. Kár cirkuszolnod
miatta.
- Akkor vigyen téged, meg Ronny-t! Az elég családi
hagyománynak. – tárja szét a karját.
- Akkor te mostantól nem lennél a családunk tagja.
- Akkor nem lennék, és aztán?
- Nem élhetnél itt. – felelem.
- Mi? – húzza össze a szemét.
- Ha nem lennél családtag, nem lakhatnál velünk. Szóval ezt
az egy napot ki fogod bírni, öcskös! – vigyorgok rá.
- Mióta lettél te ilyen okos? – kapja föl a táskáját.
- Amióta tudom, hogy te az öcsém vagy! – vágok vissza, és
kiviharzok az ajtón a folyosóra.
- Jared! Ne a nővéreddel veszekedj, inkább menj és hívd a
liftet! – hallom anyám hangját odabentről. – Ronny!
Jared elvonul mellettem, és eltűnve a sarkon a liftekhez
siet.
Valójában nem rossz gyerek, csak túlságosan szeszélyes. A hangulat
változásai pedig egyenesen kiszámíthatatlanok.
Anyunak végre sikerül előkerítenie Ronny-t a lakásból, hogy
őt is iskolába tudja vinni.
Hármunk közül Ronny a legfurcsább gyerek. És nem csak
külsőre. Én és Jared sötét, majdnem hollófekete hajúak vagyunk, ellentétben
velünk Ronny világos, szinte fehérszőke hajú fiú.
Anya azt mondja az ő leánykori haját örökölte, mert, hogy
anya is ilyen szőke.
És persze Ronny-nak a szeme is egészen világoskék, és a
család többi tagjához viszonyítva túlságosan alacsony, és vékony. Persze ez
lehet, azért van, mert még csak tízéves.
Természetét tekintve meg inkább rám hasonlít, mint a bátyjára.
Míg Jared tűzrőlpattant, minden hülyeségben benne lévő gyerek, Ronny
visszahúzódó, túl érzékeny.
És persze ki nem állhat iskolába járni. Úgy, ahogy Jared.
Legalább valami közös van bennük.
Jarednek meg nekem viszont egészen sötétkék a szemünk, helyenként
ezüstös-szürke részekkel. Emellett magasak és vékonyak vagyunk.
Néhányan már kérdezték tőlem, hogy Ronny valóban az öcsém-e,
annyira nem hasonlítunk egymásra.
Nekünk kerekebb, neki viszont szögletes arca van. Ugye mik
vannak egy családon belül?
Ronny elém, vág a folyosón, majd beszáll a liftbe Jared
mellé.
A kocsiig egyetlen egy szót sem szólunk egymáshoz, anya
magában bosszankodik, majd betessékel minket az autóba.
Mint mindig most is én ülök, elöl, az anyósülésen, ami
Jarednél csak még egy lapáttal rak a tűzre. Ha nem utazok velük, akkor is hátul
kell ülnie.
Valójában még sosem ülhetett előre.
- Anya! Már gimnazista vagyok, nem ülhetek én előre?
- Nem, Jared, ott maradsz hátul! – indítja be anya a kocsit.
- De miért? Mindig Jen ül, elöl.
- Ne hisztizz, inkább kösd be magad!
- De akkor majd ülhetek visszafelé, én, elöl?
- Majd meglátjuk. – kezd tolatni a kocsival.
Egy mély sóhajt veszek, és megtámasztva a fejemet a kezemen,
kibámulok az ablakon.
A parkolóház szinte teljesen üres, csak a gazdagabb családok
ráérős anyukáinak vannak még itt az autói. Általában így megy ez itt.
Ezek a családok nagyon jómódúak, annyira, hogy a nőknek nem
is kell dolgozniuk. Kora reggel elküldik a férjeiket a midtown-i irodanegyedbe,
ahol üzletemberként dolgoznak, és csak este térnek haza. Eközben ők otthon
lebzselnek, ugráltatják a házvezetőnőjüket, vagy szidják a gyerekeik
magántanárait. De van néhány olyan család, ahol maga az anya tanítja a
gyerekeket.
El is lehet képzelni milyenek azok a lányok és fiúk!
A túlszedett szemöldökű, agyonkozmetikázott anyjuk
természetismeretre, matematikára, vagy franciára tanítja őket.
Nem is tudom, mi lehet azoknak az anyáknak a fejében!
Oké, a mi anyukánk is otthon maradt velünk, amikor kicsik
voltunk, és nem kezdtük el a sulit. Nálam például, úgy volt, hogy amint iskolás
leszek, anya visszamegy dolgozni, de időközben megszületett Jared.
Jared idejében meg Ronny.
Most pedig anya reggelente dolgozni jár, és mire hazaérünk
meleg vacsorával vár.
Apa viszont reggel elmegy az irodába, és csak délután jön
haza. De az is előfordult már nem egyszer, hogy túlórázott.
Én és Jared már megszoktuk, hogy apánk ilyen életet él, de
Ronny ezt sokkal nehezebben emészti meg. Hiszen ő még kicsi, szüksége van
szülőkre!
Anya kihajt a parkolóból, és elindul a forgalmas körúton. Ha
nem kerülünk dugóba, körülbelül 15 perc múlva ott vagyunk az iskolában.
Általában évente csak egyszer visznek minket autóval gimibe.
Az első tanítási napon az évben. Többször azért nem, mert akkora a forgalom az
utakon, hogy egy óra alatt se érnénk be, csodálom, hogy az iskolabusz be tud
érkezni időben.
Legtöbbször gyalog megyünk, ami kb. 10 percig tart, ha élve
átjutunk a kereszteződéseken.
Mehetnénk taxival is, de tapasztalatból mondom, hogy a
taxisok rühellik az iskolába igyekvő gyerekeket. Főleg hármat egyszerre!
Két éve volt, hogy elaludtunk, lekéstük a buszt, és anyáék
se voltak otthon, hogy elvigyenek minket. És azon a héten, pont aszfaltozták a
járdát a körúton, így gyalog sem tudtunk menni, így leintettünk egy taxit.
A fickó meg bénultan bámult hátra ránk a döbbenettől. Mi meg
csak szorongattuk az ölünkben a táskánkat, és próbáltunk elhelyezkedni az
ülésen, mert a New York-i taxik igen szűkösek három gyereknek.
És a sofőr csak bámult ránk tovább még rá nem ordítottam,
hogy: „Gyerünk már!”
Aztán persze dupla annyi árat fizettetett velünk, amire nem
voltam hajlandó, így leállt velem kiabálni. És időközben becsöngettek az órára.
Azóta egyszer sem mentem taxival iskolába.
Anya bekanyarodik az iskola utcájába, és pár perc múlva
megáll a hatalmas parkolóban.
Megfogom a táskám pántját, és kinyitom a kocsiajtót.
- Szia, anyu! – adok puszit neki, és kiugrok a kocsiból.
Nem is nézek hátra a testvéreimre, csak becsukom a
kocsiajtót, és Avalon felé szaladok. A diákok tömegében még így is képes vagyok
megtalálni túlságosan föltűnő szőke fürtjeit.
- Szia Jennykém! Képes voltál fölkelni ma azért, hogy
iskolába jöhess? – vigyorog rám.
- Ah Ava! Ne hívj Jennynek! – lököm oldalba bosszúsan.
- Semmi szia, csak ne hívj Jenny-nek, Ava?
- Szia Avalon! Így jobb?
- Sokkal!
- Hol vannak a többiek? – nézek körül a fiúk és lányok
tömegén.
- Nem tudom. Mike-ék szokás szerint késni fognak. Ne menjünk
be az osztályba?
- De. – mondom és elindulok a bejárat felé.
A mi osztálytermünk az első emeleten van, ahogy fölmegyünk a
lépcsőn, jobbra fordulva, a második ajtó. Tehát könnyű megtalálni.
Eredetileg a harmadik emeleten lett volna a termünk, de a
gimi második osztályában leköltöztettek minket ide.
Mint mindig most is Izette lesz a padtársam, de ő még nincs
itt.
Ledobom a táskámat a harmadik padba, és leülök szokásos
helyemre. Avalon a mellettem lévő ablakfelőli padsorban foglal helyet.
Csak néhány osztálytársam van itt. A fiúbanda két főguruja,
néhány gyíknak nevezett matekzseni, a pompon csapat négy tagja, és Judith, aki
örökké egyedül van, mert nem mer megszólalni.
- Szóval, Jennykém? Mi a helyzet Luke-kal?
Már lemondtam arról, hogy elhitessem vele, nem járunk.
- Semmi. Mi lenne?
- Jaj, ne mond már, hogy a semmiért rendezett egy partyt a
lakásában, ha nem miattad!
- Miattam? Az egy nyárbúcsúztató buli volt.
- Fedőnévnek nem is rossz. – emeli meg a szemöldökét, és
odaül mellém.
- De te is ott voltál, Avám! Láttad, hogy nem történt semmi.
- Hogyne. Amikor legutóbb együtt buliztatok Londonban,
végigcsókolóztatok hat remixet.
Hogy mi?
- Ez nem igaz! Csak te találtad ki!
- Kérdezd meg Izzie-t. Ő is azt fogja mondani, hogy így
volt!
- Mert összebeszéltetek!
- Nem beszéltünk össze. Ha nem hiszed el, kérdezd meg őt. –
feleli sértetten.
- Izzie-t?
- Dehogy! Luke-ot.
Persze, csak úgy odaállok elé, és: hé, Luke, ugye nem
csókolóztunk hat remixen át a Den és Centroban?
- Miért nem valljátok már be, hogy együtt vagytok? – kérdezi
nyugodtan Ava.
- Mert nem vagyunk. Londonban...az csak egy futó kaland
volt.
- Igen? És ez után a futó kaland után kiderül, hogy ő is New
Yorkban lakik! Teljesen véletlen! És persze föl is keres téged.
Persze. Még mindig emlékszem, amikor megláttam az ajtónkban,
ahogy nekitámaszkodik a falnak, és úgy néz rám. Azt a döbbenetet sosem felejtem
el. Egyből arra gondoltam, hogy üldöz engem.
- Ha itt lakik miért ne?
- Honnan tudta?
- Én mondtam neki.
- És ő miért nem mondta, hol lakik?
- Avalon! Ezt már megbeszéltük egy párszor. Nem bízol benne,
tudom, de nem rossz srác, hidd el! – mondom megnyugvást színelve.
Miért hozta ezt most föl?
- És mi van azzal a másikkal?
Hát itt van a kutya elásva! Ez az oka.
- Milyen másikkal?
Vele?
- Aki a sikátorban volt veled. P is idevalósi? Itt van?
Utánad jött?
- Jaj, dehogy! – nyögöm riadtan. – Ava, ne rontsd már el a
napomat, kérlek! Róla már réges-rég elfeledkeztem!
Miért kellett ezt most
fölhoznod?!
- Jól van. – erőltet egy ragyogó mosolyt az arcára. – Tehát
akkor még nem jártál soha senkivel.
- Nem.
- Pedig már ideje volna! – áll föl mellőlem, és megkerülve a
saját padjához lép.
- Szia Jen. – dobja le a táskáját Izette, és lerogy a
székre. – Jaj Istenem, alig bírtam felkelni!
- Sziasztok. – köszönök oda Belle-nek, és Luce-nak is.
Lassan az osztály megtelik, és néhány perc múlva be is
csöngetnek.
A tanév hivatalosan is megkezdődött. Jaj, mikor lesz már nyári szünet?
Mrs. Morison belép a terembe, arcán hatalmas mosollyal,
kezében töméntelen aktákkal, vidáman üdvözöl minket.
- Jó reggelt! Látom mind, itt vagytok, Michael és Marshall
kivételével.
- Majd befutnak. – súgom Avalonnak, és összenevetünk.
- Nos, diákok, van örömöm bejelenteni, hogy új tanuló
érkezik az osztályba!
Hogy? Ki? És miért csak most tudjuk meg?
Látszólag az osztálytársaimnak sem tetszik a dolog, mert
fölhördülnek, és összesúgnak.
- Legalább fiú? – emeli fel, agyonplasztikázott fejét
Samantha.
Na nézd már, ő még
mindig itt van?
- Igen, Samantha, fiú. – mosolyog rá Mrs. Morison. –
Osztály, had mutassam be az új osztálytársat!
A tanárnő a folyosó felé a fordul, és kinyújtja a karját.
- Mr. Damian Crusader.
