Chapter Twenty - Otthon, édes otthon

Helló kedveskéim!

Tádáááám! Íme az évadzáró fejezet. Remélem örültök neki. :D Úgy gondoltam, ha már idén elkezdtem, idén be is fejezem, magyarul összecsaptam, majd kijavítom. :D

Nem is dumálok tovább, jó olvasást! :)

Denny

Szörnyű fejfájással ébredek. A fejemhez emelem a kezem, és vágok egy fintort. Ez nem lehet igaz, miért zúg ennyire a fülem? És ami a legfontosabb: mi a fene történt tegnap? Vagy ma? Vagy ki tudja már?

Hogy kerültem vissza? És mi van Luke-kal?

Fölülök és körülnézek. Belle és Izette ágya üres, odakint halványan süt a nap, világossá téve a szobát. A fürdőszobából zene hallatszik. Biztosan Belle hallgatja az MP3 lejátszóját.

Mikor fölállok szédülés fog el és meg kell egy pillanatra támaszkodnom. Összeszorítom a szemem, és veszek pár mély levegőt.

Tehát ilyen másnaposnak lenni?

- Izzie? – szólok halkan. Nem érkezik válasz.

- Belle? – kopogok be a fürdőszoba ajtón, mire jókedvű válasz érkezik.

- Hahó, aranyom! Föl találtál ébredni? – hirtelen kivágódik az ajtó és barátnőm sugárzó arccal, néz rám. – Na, hogy érzed magad?

- Jobban. – felelem bágyadtan.

- Emlékszel rá mi történt? – fogja két kézre az arcomat.

- Hát, bulizni mentünk. – vágom rá.

- Igen, igen, és azután?

- Össze akartatok hozni azzal a sráccal.

- Tovább, tovább!

- De én megléptem Luke-kal.

- Ühüm.

- És táncoltunk.

- Csak tánc volt? – emeli meg a szemöldökét.

- Azt hiszem... – válaszolom kelletlenül, mire Belle arca grimaszba rándul.

- Most tagadni próbálod, vagy nem emlékszel?

Jó ég! Belle látta, hogy megcsókolt?!

- Mi?...

- Hát a csókra! Nagyon elvoltatok.

Tűzforró lesz az arcom, és érzem, hogy a hajam vonaláig elvörösödöm.

Belle önelégülten vigyorog.

- Jól láttam, amit láttam. Avalon alig tudott szétválasztani titeket egymástól.

- Hogy?!

- Ha ő nincs, szerintem még mindig ott lennél. – válaszolja, és előhúzza a bőröndjét. – Hoztam föl neked reggelit. Már nincs időd lemenni.

A tányérra nézek az éjjeliszekrényén. Sajtos-sonkás kifli. Leülök az ágyára, és falatozni kezdek, mégsem mehetek haza éhgyomorral.

Miközben reggelizek – vagyis inkább pótolom a reggelit – Belle beszámol mit is csináltak ők a buliban, és mit én. Csak addig rémlik a dolog, hogy rájöttem, Lucas adta vissza az életemet. És nem várja el, hogy hálás legyek érte, de én a sírig is üldözni fogom vele. Ha egyáltalán az angyalok meghalnak.

Te jó ég, Lucas angyal!

És ha ő az, többé nem kell félnem Damiantól. Ő megtaníthat, hogyan védjem meg magam.

Föllélegzem, mintha ez lenne életem legszebb napja.  Többé már nem árthat nekem.

Zuhanyzás közben észreveszek valami különös, elmosódott írást a bal alkaromon. Mikor jobban szemügyre veszem, látom, hogy számok.

Ez nem lehet más, csak Luke telefonszáma. Amint végeztem a fürdőszobai teendőimmel, és eltűntettem a másnaposság nyomait, beírom a mobilomba.

- Mrs. Morison nagyon mérges volt? – kérdezem csak úgy mellékesen, és elkezdek bepakolni.

- Avának köszönhetően nem is tud róla. Hihetetlen mennyire át tudja verni a felnőtteket.

Ez igaz – gondolom. Avalonnak semmi sem lehetetlen.

Összeszedem a holmimat a szobából, a fürdőből, és ahol még találok elvétve, és mindent az ágyra dobálok. Már épp hozzákezdenék a csomagolásnak, mikor Izette beront az ajtón.

- Ó, szia Jen...azt hittem még alszol.

- Szia Izzie! Nem...már nem. – mosolygok, és legnagyobb meglepetésemre Izzie megölel.

- Minden rendben? Semmi baj nincs?

- Azon kívül, hogy másnapos vagyok?

- Igen, azon.

- Semmi. De mi lenne?

Hirtelen elenged.

- Én csak...csak... – úgy tűnik, ő sem tudja, miért is aggódik – azt hittem, hogy...bele tettek valamit az italodba.

- Hogyan?

- Luke. Azt hittem, csak...tudod...te nem vagy egy bulizós típus, és most berúgtál...én tényleg azt gondoltam, rosszabb a helyzet.

- Luke?! –egy angyal? – Ugyan már!

Miért van olyan érzésem, hogy Izzie valójában nem a miatt aggódott?

- De akkor ti most jártok? – vág közbe Belle.

- Én...nem tudom.. – vallom be.

- Megcsókolta! Hogy a fenébe ne járnának?! – hallatszik Avalon hangja az ajtóból.

- Jenny drágám, csak gratulálni akartunk első részeg estédhez! – repül felém Michael, és a karjaiba zár.

- Kösz Mike.

Most még a Jenny-t is elnézem neki, tekintve, hogy mindjárt megfojt. De, amint elenged, Marshall ölelget laposra.

A helyi party után mindenki elindul elcsomagolni, és mi hárman egyedül maradunk.

A ruhakupacra nézek az ágyamon.

Ez hosszabb lesz, mint gondoltam.

Két óra múlva indulásra készen állunk. Levisszük a bőröndünket és táskáinkat az aulába, ahol gyülekezünk.

Tekintetem Sam-et kutatja, de vagy nagyon jól elbújt, vagy nincs itt.

- Jól van. Mindenki itt van? – csapja össze a kezeit az osztályfőnököm. – Igen? Akkor induljunk!

De hát Sam nincs itt!

Mrs. Morison a buszhoz terel minket, ahol a szállodai alkalmazottak fölpakolják a cuccunkat, és fölszállunk. De hol van Samantha?

Az ablak mellé ülök, és Izzie mellém, ül. Nem enged ki.

Lehet, hogy ő hamarabb hazament már? Biztos így van.

A busz elindul, és én figyelem, ahogy London elsuhan mellettem. Talán utoljára látom.

A Heathrow-i reptér talán a világon a legnagyobb. Másodszorra vagyok itt, de még mindig úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban elveszhetek.

A repülőgépünk csak fél óra múlva indul, így helyet foglalunk a váróban, amíg nem szólítanak minket.

Az 5-ös terminál lassan megtelik emberekkel, így alig látom már az osztálytársaimat. Közelebb húzódóm a barátaimhoz.

Remélem, nem fogok elveszni!

Végtelennek tűnő várakozás után bemondják, hogy a gépünk indulásra kész.

Fölkapjuk a táskáinkat, és Mrs. Morison vezénylésével a kapu felé igyekszünk. A tanárnőm még egyszer ellenőrzi, hogy mindenki megvan-e.

Sam?

A gépünk fehér, vörös és kék, az oldalán egy hatalmas British Airways felirattal.

Egyesével odaadjuk a jegykezelőnek a jegyünket, és fölszállunk a repülőre.

Mellettem Izette levegő után kap.

- Nyugi! Nem lesz semmi baj. – szorítom meg a kezét.

Egészen addig nem engedem el, amíg helyet nem foglalunk. Tudom, hogy Izzie halálosan fél a repüléstől.

- Bevetted a gyógyszert? – Bólint.

Becsatolja magát, én pedig követem a példáját.

Én ülök az ablaknál, Izzie középen, a másik oldalán pedig Belle. Most tőle vár egy-két megnyugtató szót.

Kikapcsolom a mobilomat, anyáék már tudják mikor érkezünk. Hogy fogom kibírni a 8 órás repülőutat?

Becsukják az ajtót, és mindenkit megkérnek, hogy kapcsolják be magukat. Kellemes utat kívánnak.

Hogy lenne már kellemes, mikor minden percben azon aggódik az ember, hogy mikor zuhanunk le?

Izette belém kapaszkodik, mikor a repülő megindul, és kigurul a kifutóra.

Kinézek az ablakon. Heathrow egyre gyorsabban távolodik, az irányítótorony megadja a felszállási engedélyt, és néhány perc múlva már a levegőben is vagyunk.

Mikor már a reptér is csak egy apró pontocska, és London is csak egy szőrcsomónak látszik a világban, furcsa gondolat jut eszembe.

Isten Veled, Damian! Ha sosem találkozunk többet, az is túl hamar lesz.

Furcsa módon egy kicsit hiányozni fog. Ha úgy vesszük vele, sokkal érdekesebb volt ez az út, mintha nem is találkoztam volna vele. Ki tudja? Talán nem adja föl, és valamikor megkeres. De azt hiszem, inkább itt marad Londonban, és új lány után néz.

Ő már nem más csak egy emlék. Egyben borzasztó és nagyszerű emlék. És ez a nyaralás életem legjobb és legszörnyűbb nyaralása volt.

Meg akart ölni, vagyis meg is ölt, de nélküle nem határoztam volna el, hogy keményebb leszek. Hogy nem riadok meg semmitől. És nélküle nem találkoztam volna Lucas-sal.

Talán ennek így kellett lennie.

Hiába Damian az őrangyalom, valahogy Luke-ot tekintem annak.

Bár arra kíváncsi vagyok, miért végzett velem. Miért jó ez neki? Kedvtelésből?

Vagy, hogy bosszantson más angyalokat? Mert az biztos, hogy ő és Lucas ellenségek.

De ez már lezárult. Sosem tudom meg.

A Nap lassan lebukik a horizonton, és csak ekkor kapok észbe, hogy már túl vagyunk az út felén. Néhány óra és otthon leszek. A családom biztonságában. És elmesélhetem nekik ezt az utat. A jó, és kevésbé jó részeket.

Az út további részében Izzie-vel összeborulva aludtam. Csak akkor ébredtem föl, mikor megszólalt a síp, és a nő bemondta, hogy csatoljuk be magunkat a leszálláshoz.

Álomtól súlyos fejjel engedelmeskedtem az utasításnak, miközben Izette kezét szorongatva kibámultam az ablakon.

Újra itthon! Már hiányzott ez a nyüzsgés.

Amerre csak néztem végtelen fényeket, és távoli autók suhanását láttam az éjszakában. De jó újra itt lenni!

A gép keményen landol a La Guardia reptér kifutóján. Egyre jobban lassulunk, majd egy kanyar után megállunk.

A gép ajtaja kinyílik, és mi hosszas nyújtózkodás, és ellenőrzés után kiszállunk a gépből.

Amint kilépek, egy pillanatra megcsap az öböl jellegzetes illata.

Bár a La Guardia sokkal kisebb, mint a John F. Kennedy repülőtér, úgy érzem ez Heatrow után nem hátrány.

Még egy órás lépcsőzés, ellenőrzés, és várakozás után megkapjuk a csomagjainkat és elindulunk kifelé.

Izette hangosan fölsikít, és a családjához rohan, úgy, ahogy a többiek is.

Hol van az én családom?

Keresgélek a tömegben, hogy megtaláljam aput, anyut és a tesóimat, de nem találom őket.

Aztán megakad a szemem egy feliraton:

Miss Jenessa Cox

Elmosolyodom, ahogy apa a kezében tartja a kartonlapot, és tekintetével engem keres a kiszállók között. Nem lát, pedig ott vagyok előtte.

A csomagjaimat magam után vonszolva rohanok feléjük, boldogságtól kipirult arccal, és a szüleimre vetem magam. Kis híján fel is döntöm őket.

- Annyira hiányoztatok! – szorítom őket magamhoz.

Miután az öcséimet is megöleltem, apa fogja a bőröndömet és elindul a kocsi felé. Anyával összeölelkezve követjük őt, az öcséimmel együtt.

Anya elmondja, hogy nagy családi vacsorával ünnepeljük meg a hazatérésemet.

Az egész úton hazafelé csendben ülök, és azt hallgatom, hogy a családom a képeimen és Londonon elmélkedik.

Engem valahogy jobban leköt az otthonom.

A hatalmas felhőkarcolók, az emberek, a negyedek, minden. Mintha örök időkig távol lettem volna, úgy hiányzott ez a hely.

Éjszaka van, és minden ki van világítva. Egyszerűen lenyűgöző.

Átmegyünk a Queensboro-hídon, és megérkezünk Manhattanba, New York szívébe.

Innen már nincs messze az otthonom.

Midtown szinte semmit sem változott azóta, hogy nem láttam.

Apa lelassít az óriási felhőkarcoló előtt, ahol lakunk, és beáll a parkolóba.

Az épület tényleg hatalmas, 25 emeletes, és mi éppen a tetőtérben lakunk.

Miután kipakoltunk a kocsiból beszállunk a márványozott liftbe, és fölmegyünk. A folyosó kihalt, egy árva lélek sem áll a királykék szőnyegen.

A mi lakásunk ajtaja a folyosó végén van. Egy sötétbarna, gyönyörűen faragott ajtó a miénk, rajta arannyal a Cox felirat.

Anya lép be elsőnek, és fölkapcsolja a villanyokat.

Olyan jó végre itthon lenni!

Az egész házat valami ínycsiklandó ételnek az illata lengi körbe, amitől azonnal összefut a nyál a számban.

- Mindjárt eszünk. – mondja anya egy mosoly kíséretében és eltűnik a konyhában. Ledobom a táskámat a kanapéra, és kibámulok az ablakon.

New York. Az én városom.

- Éhes vagy? – lép mögém anya. Bólintok.

- Gyere, együnk.

Apa és a tesóim már az asztalnál ülnek, és engem várnak.

Kacsasült van, az egyik kedvencem.

- Mmmmmm. – mondom, és helyet foglalok. Anya nekem vág le egy darabot elsőnek.

Az étel isteni finom, de alig tudok enni, mert a szüleim folyton faggatnak.

Milyen volt London? Mit csináltatok? Találkoztál fiúkkal?

Alig győzök a kérdésekre válaszolni.

Majd” egy órával később végre elszabadulok az asztaltól. Anyáék azt mondták, menjek csak föl kipakolni, ők leszedik az asztalt.

Fogom a bőröndömet és a táskámat, és fölvonulok az emeletre a szobámba.

Tényleg hiányzott a családom. Már el is felejtettem milyen az, mikor az agyamra mennek.

Benyitok a szobámba, és szinte azonnal megcsap a friss levegő. Az ablak nyitva, az ágy bevetve, minden meg van, ami egy hazatérő, fáradt utazónak kellhet.

A bőröndömet az ágynak támasztom, és az ablakhoz lépek.

Innen a legszebb a kilátás. Rálátni a Brooklyn és Manhattan-hídra és egész Manhattanre. Még Brooklynra is.

Mélyet szippantok az éjszakai levegőből, és becsukom az ablakot.

Leülök az ágyamra, és kicipzárazom a bőröndömet.

Egy pillanatra megüt a guta, mikor belenézek. A ruháim tetején, két könyv fekszik, összeszalagozva.

Hiszen ez eddig nem volt benne!

Uram atyám, elcseréltem a bőröndömet? De az ott alatta az én pólóm!

Percekig dermedten ülök, tudom, hogy ez Damian műve. Ő tette be a könyveket, csak tudnám mikor.

A reptéren? A repülőn? Vagy itthon?!

A könyvek után nyúlok, és kioldozom a szalagot.

A fölső az a darab, amelyiket megnéztem az Angels Again Régiségkereskedésben. Az alkimista könyve.

Az alsó viszont. Damian könyve.

The Last Dance, az utolsó tánc.

Megragadom a könyvet, és a falhoz vágom.

Le kell nyugodnom. Damian nincs itt! És nem is lesz soha!

A könyveit pedig bedobom a kandallóba. Igen, ez az.

Átvágok a szobán, és fölveszem az időközben kinyílt könyvet. A könyv lapja üres, de, ahogy visszasétálok vele az ágyhoz, megjelenik rajta valami.

Úgy, ahogy a múltkor tintapacák folynak szét rajta, lassan egy ember alakját öltve.

Egy férfiét.

Damianét.

Nem is emberét, egy angyalét.

A srácon csak egy fekete farmer van, cipő és póló nem. Kezeit az ágyékánál tartja, összekulcsolva azon a tőrön, amivel le akart szúrni.

Hatalmas, éjfekete szárnyai, kitárja, néhány tolla kihullik, ahogy lassan mozgatja őket.

Néhány vércsepp csorog végig és hullik le a tőr hegyéről, mintha most ölt volna vele.

A srác arcán gonosz mosoly jelenik meg. Vidám. Elégedett.

A vércseppek a lap alján összemosódnak, és egy szöveget formáznak:

A Halál Angyala, a Pokol Hercege, Inferorum Trónörököse...

És egy név.

Tehát...tehát Damian nem más, mint...mint...

Azazel.

Chapter Nineteen - Angyaltánc

Sziasztok!
Meglepetés! Íme az utolsó előtti fejezet, Karácsony alkalmából. Elvileg már tegnap hoztam volna, de mint mindig közbejött valami, de azért itt van. Szóval ezzel a fejezettel kívánok nektek Boldog Karácsonyt...így a vége felé is. :D
És elérkezett az a bizonyos dolog is, amire vártatok, de hogy ne unatkozzatok, ebbe is belecsempésztem valamit. :D
Jó olvasást!
Denselle
Ja, és még valami. Hallgassátok meg olvasás közbenmire táncolt Luke és Jen. :D
Katt

Lucas hideg keze az enyémre siklik, és megragadja. Maga után húz a táncolók tömegébe, és én egy percig sem tiltakozok ez ellen. Bár még diszkóban sem voltam szinte soha, akkor hogy is táncolhatnék jól? Remélem nem fog kinevetni.

A galéria irányába pillantok, de Damian már nincs ott, mégis magamon érzem bűnös pillantását. Szinte érzem, ahogy rám vadászik.

Ha Luke nem fogná erősen a kezemet, biztos elveszítenénk egymást. Ahogy egyre beljebb haladunk, az emberek összemosódnak, és csak a vonagló tömeg látszódik.

Néha egy könyök, egy váll, vagy egy térd csapódik nekem, de mire oda néznék már nem tudom ki volt az.

Ez normális?

Luke a DJ pult elé vezet, de nem túl közel hozzá. A lézerek fényei most pont a fejünk fölött és a két oldalunkon vannak, így csak akkor világítanak meg minket mikor forogni kezdenek, vagy a tömeget pásztázzák.

Sötétben vagyok. Ez jó, legalább Lucas nem látja mennyit, bénázok.

Egyáltalán miért egyeztem bele?

Mert meg akartad mutatni Damiannak, hogy te győztél! – sikítja valami a fejemben.

Én erre nem vagyok képes!

Luke elengedi a kezemet, és velem szembe fordul, de a sötétségben nem látom az arcát, pedig közel áll hozzám. Mond valamit, de nem értem.

- Mi? – ordítom, mire csak nevet.

Vagyis azt gondolom, hogy nevet.

Valami robbanásszerűség hallatszik, egyszerre villannak föl a fények, és mindenki a levegőbe ugrik. Lucas is.

Kezek emelkednek a magasba és nyúlnak a DJ felé.

Én is kinyújtom a kezemet, és ekkor látom, hogy az ő keze is nyújtva van. Mögötte fehér fény ragyog, teljesen megvilágítva az arcát.

Egy pillanatig azt hiszem, hogy Damian az, de a következőben – mikor elpárolog a rémületem – már látom, hogy a DJ nő.

Szinte megkönnyebbülök.

A következő pillanatban a fények kialszanak, és teljes sötétség borul a klubra.

A táncolók fölsikítanak, és velük együtt sikítok én is.

Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen jó.

Neonszínű, fluoreszkáló foltok jelennek meg a tömegben és indulnak el felénk. Nem telik el két perc, én is rózsaszín, kék és fehér színű leszek.

Mégis ki festett össze?

Aztán az egyik reflektor fordul egyet, és a tömeg egy testként villan föl; a plafonon látom ezüst árnyékomat. Mintha ott lennék a fejem fölött is, egyszerre két helyen.

De fura!

Végignézek magamon: a kezemen, a ruhámon, az egész testemen végigfolyik ez furcsa anyag, de meglepő módon nem is érzem.

Hirtelen nagy kedvem támad bulizni. Vagy csak a koktél tette meg a hatását, magam sem tudom.

Együtt mozgok a tömeggel, és Luke-ról szinte teljesen meg is feledkezem.

Egyedül biztos nem táncoltam volna.

Az utolsó számnak is vége és a remix elhal, majd a csaj egy mikrofonba beszélve búcsúzik tőlünk.

Csalódott vagyok. Ennyi volt? Ugye most csak viccel, hogy elmegy?

De nem, mert betesz valami vinnyogós számot, amire mindenki rángani kezd, és egyszerűen lesétál az emelvényről.

Egy kéz érinti meg a karomat és valaki a fülembe, suttog.

- Nem iszunk valamit?

Odakapom a fejem és látom, hogy Luke az. Szemeiben visszatükröződik a zöld neon fénye.

Bólintok, és ő ismét kézen fog.

A bárpultnál elég nagy a tömeg, a négy srác és a két lány eléggé el vannak foglalva, ezért várnunk kell egy kicsit.

- Nem is tudtam, hogy ilyen jól táncolsz. – fordul felém.

- Én sem tudtam. – vallom be, és érzem, hogy a gyomrom forrong.

Ez most az Appletinitől van, vagy valami mástól?

- Ez most komoly? – nevet Lucas. – Biztos, hogy táncoltál már valahol!

- Igen. Az igazság az, hogy nyolc évig jártam balettozni. – mondom vidoran, mire Luke fölnevet.

- Úgy látszik jó hasznát vetted. – vigyorog.

- De! – kezdem – Nem is láttad, hogy táncolok. Sötét volt!

- Azt te csak hiszed.

- Hogy sötét volt? Ne mondd már, a saját szememmel láttam! – nevetek föl.

- Igen, de te nagyon is feltűnő voltál. – vigyorog rám, és szemében megcsillan a gúny.

Először nem értem, de aztán ujjai finoman fölfelé bandukolnak a karomon, és...Elakad a lélegzetem. Látta! A fluoreszkálós folyadék...a neon...

Legszívesebben sikítanék. Látta az én béna táncomat!

- Néztél? – fakadok ki kétségbeesve.

Lucas csak nevet, és megragadja a kezemet.

- Nyugi, Jen, nem volt olyan rossz!

- Nem volt olyan rossz?

- Nem. Nagyon jól táncolsz, mondtam, nem? – vigyorog rám sunyin, mire kirobban belőlem a röhögés.

- Csak viccelsz! – mondom nevetve.

- Dehogy! – feleli, aztán a pultoshoz fordul – Két Pina Coladat.

- Szereted? – kérdezi tőlem, mire jámboran bólintok. Sose ittam még olyat. Vajon milyen lehet?

- Két pina colada – lök elénk a csaj két poharat, melyekben valami fehér színű ital van.

- Igyál, Jenny! – nyújtja oda nekem az egyiket Luke.

Morcosan pislogok föl rá.

- Ne szólíts így.

- Hogy? Jenny? Hiszen olyan aranyos!

- Akkor se!

Beleszimatolok az italba, aminek kókuszos aromája van. Ahogy belekortyolok, fanyargok egy kicsit. Elsőre nem fog meg, túl tömény kókusz, túl édes nekem. Főleg az Appletini után.

Másodszorra már sokkal jobb, kezdem megszokni az ízét.

Két perc múlva a poharam kiürül.

- Hű, te aztán szomjas voltál! – viccelődik velem Luke. – Még egyet?

- Inkább valami kevésbé édeset. – teszem le a poharat.

- Két Appletinit! – mutatja föl két ujját a pultosnak.

Honnan tudta?

Négy másik vodka-koktéllal később már eléggé kótyagosnak érzem magam. Gyanítom, hogy Lucas terve csak az volt, hogy leitasson. Méghozzá rendesen.

- Jen? – érinti meg valaki a vállam.

Hátrafordulok és Belle néz vissza rám.

- Mit művelsz? – néz rám szörnyülködve.

- Beszélgetek. – felelem drámai hangon.

- Részeg vagy?! – néz mélyen a szemembe.

- Mi?! Dehogy! – legyintek.

Belle nem hagyja, hogy elnézzek, így kénytelen vagyok fönntartani a szemkontaktust.

- Te részeg vagy. – állapítja meg, és ekkor észreveszem, hogy a hangja remeg. Ő is ivott. Nem is keveset. És még ő oktat ki engem!

- Te is ittál. – mondom nagyon komoly arccal.

- De nem annyit, mint te!

- Azt sem tudod mennyit, ittam.

- Abban biztos vagyok, hogy sokkal kevesebbet, mint te! Mit ittál?

- Hagyj már! – nyögök föl.

- Jen! – Ó, igen és most jön az anyai fejmosás...Várjunk csak! Ez nem Izzie volt?

Megpördülök a tengelyem körül, és Luke mellett meglátom Izette alakját.

Ő is részeg.

- Mióta szereted te a piát? – lóbálja meg a kezében tartott whisky-s poharat.

- Amióta te. – mondom nyugodtan.

Izette egy percig zavarodottan bámul rám, majd megnyugszik az arca. Egyszer mindenkinek el kell kezdeni...

- Épp ideje volt. – szólal meg aztán, és nagyon igyekszik, hogy ne hallatszódjon a hangján, hogy ivott.

- Ő ki? – bök Belle Luke-ra.

Luke elmosolyodik, és illően bemutatkozik. Nem is hallatszik a hangján, hogy részeg. Mintha nem is ivott volna egy korty alkoholt sem.

Na jó, talán egy kicsit.

Ledönti a maradék italát, és felém nyúl. A legnagyobb bizalommal fogom meg a kezét, és lépek oda, mikor maga mellé húz.

Az a srác tűnik föl Izette mögött, akit nekem szántak. Most részeg vigyorra húzza a száját, és kedélyesen átkarolja Izzie és Belle vállát.

- Helló! Mi újság? Kevin vagyok. – vigyorog rám, és feltűnően végigmér.

- Jenessa. – mondom.

- Jenessa. – ismétli. – Rohadtul csinos vagy. – lép oda hozzám és magához ölel, majd vigyorogva visszalök Luke karjaiba.

Ledöbbenek. Ez itt így szokás? Vagy minden klubban?

Mégis mi volt ez?

Részeg fejem kezd tisztulni, hogy az agyam megjegyezhesse Kevin arcát, de a fogaskerekek a fejemben nem akarnak működni.

Érzem, hogy Lucas karja megfeszül a csípőmön, és erősen magához ölel.

- Ti együtt vagytok? – érdeklődik Kevin. – Csak, mert Izzie barátnőd azt mondta nincs fiúd.

- Luke és én...- kezdem, de Luke félbeszakít.

- Igen. Együtt vagyunk.

Hogy? Köpni-nyelni nem tudok.

- Tessék? – döbben le Izzie és Belle is. – De Jen, miért nem mondtad?

- Én akartam...de...

- Csak most lett hivatalos. – segít ki Luke, és lefegyverzően vigyorog barátnőimre.

Luke keze fölcsúszik a csípőmről a vállamra, és magához szorít, hogy a fejem a mellkasát veri.

Oldalra nézek, hozzáérintem arcomat a karjához; az izmaihoz.

Először csak bámulok rá, majd a távolba réved a tekintetem. A kék neonfény és a fekete árnyak sűrűjében...Damian! Jaj ne!

A pohara fölött metszően néz rám. Talán ennél dühösebb már nem is lehetne, de az alkohol ködén át nem igazán tudom kivenni.

De már így is eléggé fölbosszantottam. Hiszen már megölt egyszer, aztán megmentette az életemet; mit akar még? Miért nem hagy már békén?

A szemébe nézek, és ő nem kapja el. Hosszú percekig bámulunk egymásra, amíg egy igazán csinos lány hozzá nem simul a hátához.

Először a reakcióját fürkészi, majd arra néz, amerre ő. Rám.

És ekkor fölismerem a lányt.

Sam!

Mit keres még mindig vele?

Damian elégedett vigyorra húzza a száját, megrökönyödésemet látva, majd kiissza az italát. Beletúr Sam vörös hajába, majd maga után húzza táncparkettre.

Döbbenten nézek utánuk.

Hogy teheti ezt? Hiszen megölt mindkettőnket! Vagy az ő életét megkímélte? Törölte az emlékeit?

De már nem számít. Gyűlölöm Damiant. Gyűlölöm, és remélem elfelejtem örökre.

- Táncolunk, Jen? – néz le rám Luke, én pedig bólintok.

Ismét megragadja a kezemet, és behúz a táncolók közé, most messzebb a DJ-től. Pont a lézersugár vonalába.

A fehér fény villogva világítja meg a teret, és ez által őt is, ami rejtélyessé, és vaddá teszi. Valami egészen földöntúlivá.

Egy pillanatra valami rossz érzés támad bennem, de a bizalmam ezt elnyomja. Igen, bízom benne.

A DJ pultnál álló srác új számot indít, és a fények a zene ütemére villódznak. Minden fekete, ezüst és fehér. Minden.

Csak ekkor veszem észre, hogy a neon eltűnt. Még arra sem marad időm, hogy megdöbbenjek, már tudom, hogy csak vetítették. Nem volt igazi.

A szám eleje lassabb, fokozatosan gyorsul, így Luke megragadja a derekamat, és szorosan magához húz. Egyik kezével a derekamnál fogva tart, a másik kezét a zene ütemére lóbálja.

Vele együtt mozgok én is, minden érzékszervemet betölti a dübörgő zene, és Luke.

Olyan mintha egyek lennénk.

A remix eléri a csúcspontját és egy furcsa ritmust ad nekünk.

Túl közel van hozzám, de nem zavar.

A vállaira helyezem a kezeimet, és a nyaka mögött összekulcsolom.

Lucas elmosolyodik, megváltozik; keze lecsúszik a fenekemhez, és még jobban magához szorít.

A zene veszít lendületéből, és ezt Luke ki is használja, hogy mégjobban magához láncoljon.

- Bocs, hogy azt mondtam, járunk. Csak menteni akartam a helyzetet. Az a srác csak kihasznált volna – szólal meg, leheletén érzem az alkohol szagát. Te is csak kihasználsz?

Megrázom a fejem, ezzel jelezve neki, hogy nem zavar.

Képtelen vagyok megszólalni, túl közel van hozzám, és az ital eltompítja az érzékeimet és az agyamat is.

- Tényleg sokat ittál. – vigyorog le rám, és mosolya csábító.

- Lehet. – dorombolom.

- De nem eleget, ugye?

Szeme elsötétedik, végigmér. Mit akar csinálni? Ez a tánc már túl meghitt!

A zene ismét gyorsul, de mi ugyanazt a lassú keringőt járjuk. Ringatózunk. Élvezzük egymás érintését.

- Ne húzódj el. – szól rám, mikor fölemelem a fejem. – Azt hiszik a pasid, vagyok. Maradjon is így.

Száját féloldalas mosolyra húzza, és homlokát az enyémnek támasztja.

- Maradjon? – lehelem.

- Szeretnéd? – kérdezi, és egyre közelebb tolakszik, de nem erőszakosan.

Lehunyom a szemem, fülembe zúg Dimitri Vegas remixe, ami fölgyorsítja a szívem lüktetését.

A gyomromban az alkohol mellett megjelenik valami más is, amit nem tudok mihez hasonlítani.

Luke keze megfeszül a csípőmön, míg másik kezével fölemeli az állam, és mire észbe kapnék már meg is, csókol. Nem erőszakosan, csak olyan tudakozóan, kíváncsian, mintha meg akarna ismerni.

Aztán mikor átölelem, és magamhoz húzom, erélyesebb lesz, szenvedélyesebb, mindent betöltő.

Még sosem csókoltak meg így. Sőt, sehogy. És ez annyira jó!

Elfúl a lélegzetem, és Luke elszakad tőlem, de csak azért, hogy újra birtokba vegye az ajkaimat. Nyelve behatol a számba, és birtokába veszi.

Ha más csinálná előttem, undorodnék tőle, de ez isteni érzés. Már értem mit áradoznak róla annyit a barátnőim.

Beletúrok Luke hajába és visszacsókolom. Labilis helyzetemben ő az egyetlen biztos pont.

Minden megszűnik létezni, ahogy újult erővel válaszol, és a terem forogni kezd; az idő lelassul.

Zihálva válunk el egymástól, az ajkam ég, duzzadt, és a melegség nem akar elmúlni.

Milyen varázslat volt ez?

Luke ismét a homlokomnak támasztja a homlokát, és úgy próbálja csillapítani a légzését.

Nem kérdezek, és nem mondok semmit.

Mire új szám kezdődik, Luke fölemeli a fejét, de én még mindig valami kábulatban vagyok. Homlokon csókol, és ez valahonnan olyan ismerős...

- Vigyázz magadra! – suttogja vágytól elfúló hangon. – Én is vigyázok rád.

Elakad a lélegzetem.

Uram isten...uram isten...uram isten...

Fölnézek rá, a szemébe, és ő visszanéz rám, de mielőtt bármit mondhatnék, újból megcsókol.

Belenyögök a csókba.

Ő volt. Tudom.

Nem Damian mentett meg. Hanem Lucas.

Ő is angyal.

Chapter Eightteen - Valaki más...

Sziasztok!
Megérkezett az utolsó előtti, előtti fejezet. Remélem vártátok már. Bocsánat, hogy ennyi ideig tartott, de így félév előtt nagyon bele kellett húznom, de most már itt vagyok, ne aggódjatok! A fejezetről pedig annyit, hogy nem történnek benne nagy dolgok, pedig tudom azt mondtam. De majd a következő! Ezt is mondtam. :)
Nem is szaporítom tovább a szót, élvezzétek! :D
Denny

- Izzie? – próbálom rejtegetni az aggodalmat a hangomban, de nem nagyon sikerül. Szinte berontok a közös szobánkba, amikor fölengednek minket a vacsoráról.

Barátnőm az ágyán ül, pizsamában és éppen valami esti műsort néz a tévén. Mikor megállok mellette, kíváncsian emeli föl a fejét.

- Szia, Jen! Megjöttetek? – hangja könnyed, már-már vidám.

- Jól vagy Izzie? – kérdem, és megölelem. – Nem volt semmi baj?

- Mégis mi lett volna? Azon kívül, hogy mindjárt megfojtasz! – válaszolja elfúló lélegzettel. Észre sem vettem, hogy kis híján agyonszorítom.

- Jen csak aggódott, mert tudja, hogy nem vagy normális. – lép be a szobába Avalon is.

- Fogd be, Ava! – sziszegi megjátszott sértettséggel.

- Jobban vagy? – kérdezem, mintha a miatt aggódnék. Pedig valójában teljesen más foglalkoztat.

- Látod, nem? Kutya baja! – borzolja össze Avalon Izette lófarokba fogott haját, mire fölugrik, és kergetni kezdi a szobában.

- Ezt még megbánod! – üvölti, és kirohannak a folyosóra.

Belle levegő után kapkodva dől le mellém az ágyra.

- Nem elég, hogy Marshall és Mike futkosnak folyton, mint a kerge marhák, már ezek ketten is kezdik? – liheg. – Úgy látom Izzie rendbe jött. Jót tett neki a pihenés, reggel sokkal rosszabb állapotban volt. – Na igen, vagy valaki segített neki.

De hogy is juthat ilyesmi az eszembe? Izette még csak nem is ismeri Damiant! Sose találkozott vele. És Damian sem egy segítőkész ember...vagy angyal, vagy akármi.

- Gondolom Izzie is jön holnap. – jegyzi meg, amivel kirángat gondolatmenetemből.

- Ki nem hagyná.

- Mindjárt gondoltam.

Belle elfoglalja a fürdőszobát, én pedig valami tiszta és fölhúztató gönc után kutatok a bőröndömben. Semmi olyasmit nem hoztam, amit fölvehetnék egy buliban. Mégsem mehetek farmerben, és kötött kardigánban!

- Holnap el kell mennünk, vásárolni! Láttam egy szuper butikot a téren! – újságolja Izette. Teljesen belelovallta magát ebbe a diszkó témába.

Nekem viszont valahogy nincs kedvem menni. Nem szeretem a diszkókat, sose szerettem őket. Muszáj mennem?

De úgy érzem Izette és Belle kinyírnának, ha itt maradnék.

- Mindjárt jövök! – kiáltok oda a többieknek, és kirohanok a folyosóra.

Ajjaj, majdnem megfeledkeztem róla!

Megállok Sam szobájának ajtaja előtt, és bekopogok. Mikor nem érkezik válasz, benyitok, és bekukucskálok a résen.

A szobában csönd van és sötétség, Sam már vagy alszik, vagy nincs itt.

- Jenessa! Menj vissza a szobádba, kérlek! Lámpaoltás tíz perc múlva! – szól rám Mrs. Morison, mire összerándulok. Jézusom! Észre se vettem, hogy itt van!

Visszaosonok a szobánkba, és beugrom az ágyba.

Izette és Belle arról beszélgetnek, milyen ruhát szeretnének fölvenni holnap. Nekem viszont nincs is elképzelésem.

- Jó éjt, lányok. – mondom, és hamar el is alszom.

Mikor fölébredek a lányok még alszanak; alig hallom halk szuszogásukat. Olyan kipihentnek érzem magam, mintha hónapokat aludtam volna, pedig csak pár óra volt. Pár óra gondok, aggodalmak és Damian nélkül. A mai nap erről fog szólni.

Megfordulok, és a plafont kezdem bámulni. A gondolataim visszaterelődnek rá.

Egy angyal. – tudatalattim gúnyosan húzza a száját. – Komolyan elhiszed ezt?

Végül is. Pokollá tette a nyaralásomat, sőt. Szó szerint voltam a Pokolban, és még a Csónakossal is beszéltem! Alig két napja. Szóval miért ne hinném el?

De mi van, ha az egészet csak kitaláltam? Ha Damian nem is létezik, csak a képzeletem szüleménye? Mert, ki élne túl egy olyan balesetet, amiben egy kamion porrá zúzta az autót, amiben ült? Jó, mondjuk én nem is éltem túl. De Damian visszahozott!

Ezt még egy pszichológus se hinné el! Ugyan már, Damian nem is létezik!

Lehunyom a szemem; ez valóban így van?

És mi van Izette-tel? Találkozott már vele? Mi volt ez vele tegnap? Tényleg itt volt?

Istenem, annyi kérdés van, amire nincs válasz!

De mintha azt mondtam volna magamnak, hogy ma nem aggódom. Az elmúlt két hétben csak azt tettem, ma élvezni akarom Londont, a nyaralást, mindent.

Megnézem a telefonomon az időt. Nyolc óra múlt, ideje lenne készülődni.

Halkan fölkelek az ágyból, összeszedem a cókmókom, és bevonulok a fürdőszobába, közben azon töprengek, hogy tizenkét óra múlva egy diszkóban fogok ülni. Valószínűleg unatkozva.

A fonott kosár tetejére teszem a ruháimat, majd kibontom, és alaposan kifésülöm, hosszú, sötét hajamat.

Megmosom az arcomat, lezuhanyozom, és hajat mosok.

Ha már el kell mennem abba a klubba, nézzek ki jól. Nem sminkelem agyon magamat. Némi szemceruza és spirál, és már kész is vagyok.

Belle és Izzie még alszanak – vagyis szerintem csak megjátsszák – ezért lemegyek reggelizni.

Mire visszaérek, Avalon csatarendbe állítja őket, indulásra készen.

- De még nem is reggeliztem! – nyavalyog Belle.

- Majd megállunk valahol. Most ruhát kell vennünk estére. Gyerünk, lányok, már fél tizenegy van! – tolja ki őket az ajtón Luce.

Marshall és Michael még tegnap este kijelentették, hogy nem tartanak velünk. Talán jobb is, hogy nem jönnek velünk, hiszen ez olyan csajos dolog.

Miközben végigmegyek a folyosón, és a liftet hívom, lopva Sam szobájának ajtajára nézek.

Hol lehet? Még fel sem kelt? Azért a diszkót biztos nem hagyja ki! Az is lehet, hogy már elment ruhát venni. De ugyan már! Biztos hozott ő magának!

De neki mindig kell egy új!

Elhatározom, hogy visszafelé bekopogok hozzá, hátha tudunk egy kicsit beszélni. Vagy talán Damian törölte az emlékeit?

Jaj, felejtsd már el Damiant!

Odakint pompás idő van, süt a nap, de nincs nagyon meleg, csupán kellemes augusztusi pezsgés. Ahogy az utcán lépkedek, érzem, hogy fölforrósodik a bőröm, ott ahol a nap rásüt. Egészen jó érzés, rég nem éreztem már ilyet.

A butik, amit Izette látott, elég drágának tűnik. Már a kirakatban is szebbnél szebb ruhák vannak, bár én sosem szerettem az ilyen rongyokat.

Luce – aki kinevezte magát a csapat vezérévé – elegáns mozdulattal benyit az üzletbe, és széles mosollyal köszön az eladónőnek.

Mögötte Izette is ugyanígy tesz, majd Belle is. Csak én lógok ki a sorból, Avalonnal az oldalamon.

- Nem hiszem, hogy bármit is venni fogok. – súgja oda nekem.

- Én sem. –súgom vissza, majd összenevetünk.

Ez a hely tényleg túl drága lenne nekem! Az egész üzlet, annyira elegáns és márkás, hogy talán Angelina Jolie is ide jár vásárolni, ha Angliában jár.

Mindenhol márvány, és arany beütéses keretek, a ruhák szépen elrendezve, fehér fogasokon lógnak. A próbafülkék tágasak, és földig érő vörös függönnyel vannak eltakarva.

Kész csoda, hogy beengedtek minket ide!

Úgy látom Belle, Luce és Izette jól tudják, mit csinálnak. Otthonosan mozognak a sorok között, és kellően megvitaják, melyik ruha lenne a legjobb.

Én és Avalon csak leülünk a kanapéra és nézzük őket. Ha annyira vásárolni akarnak, hát tegyék! Nekem erre nincs pénzem!

- Ó, nézzétek! Hát nem tökéletes? – emel fel egy koktélruhát Izette. Nem mondom tényleg lenyűgöző darab! Szívalakú dekoltázs, a fölső része csillogó, a derekánál egy vékony törtfehér szalaggal. A derekától lefelé combközépig fokozatosan jön lefelé a ’fűszoknya’. Persze nem fűből van, hanem halvány arany, és ezüstös fehér rojtokból. Az egész ruha halvány aranyszínű, és tökéletesen illő Izzie-hez.

Mikor fölpróbálja, nem is csalódom, Tökéletesen áll rajta, egyszerűen meseszép benne!

Belle ruhája fekete, húzott, szív alakú dekoltázzsal, és mély, majdnem a hasáig érő kivágással. A nyakrészénél csipke, úgy ahogy a pántok is, és az egész háta.

Luce egy finom rózsaszín ruhát válasz, a mellrészénél ezüst csillámokkal. Komolyan úgy néz ki benne, mint egy habcsók!

- És most te jössz! – ragadja meg Izzie a kezemet.

- Ne! Nem akarom! – mondom, de nincs menekvés. Az eladónő nagyon kedves, több ruhát is mutat, de egyik sem igazán én vagyok.

Három óra elteltével, még Avalon is talált magának valamit, de én nem. Üres kézzel távozom.

A többiek próbálnak vigasztalni, hogy majd csak lesz valami, benézünk máshová is, de én nem reménykedem.

Pontosabban reménykedem. Abban, hogy nem találok sehol.

Beülünk egy kis étkezőbe ebédelni, mert már Belle nem hagy békén minket.

Baconos-sajtos kiflit kérek, egy nagy pohár mentás vízzel, és helyet foglalok az ablakkal szemben, hogy ki tudjak nézni rajta.

Beleharapok a kiflimbe, és fölpillantok. Ki az ablakon. Át az úttesten. A szemközti kis üzlet kirakatába.

Elvesztettem a reményt.

Befejezzük az evést, kifizetjük a számlát, és visszaindulunk, mert már majdnem három óra van, de engem nem hagy nyugodni az a jószág.

- Hé, lányok, ti menjetek előre, én még körülnézek. – szólok utánuk. Tudom azzal, hogy elhagyom őket, azt kockáztatom, hogy Damian a közelembe kerülhessen. De most nem érdekel.

- Veled tartunk.

- Nem kell! Menjetek vissza, és készülődjetek! Titeket ismerve az fél napig is eltarthat. – próbálkozom.

- Biztos ne segítsünk?

- Már annyit segítettetek! – felelem, és megölelem őket.

- Hát jó, de hívj, ha találsz valamit!

- Ígérem. – mondom, és integetek utánuk.

Mikor befordulnak a sarkon, átvágtatok az úton, és benyitok a kis üzletbe.

Egy kedves, göndör hajú nő néz föl, zsúfolt pultja mögül, és mosolyog rám.

- Jó napot! – köszönök vidáman.

- Jó napot! Segíthetek valamiben? – kérdezi a nő, elém lépve.

- Megtetszett a kirakatban az a ruha, és meg szeretném kérdezni, hogy fölpróbálhatnám-e? – kezdem.

A nő egy pillanatra meglepődik, majd őszinte boldogsággal az arcán, bólint.

- Természetesen, máris hozom! – feleli óriási mosollyal.

Amíg ő a ruhát szedi le a báburól, jobban körül nézek. Apró, tömött helyiség a bolt, és mikor jobban megnézem, látom, hogy egy varroda. Nyilván ez a nő varrja a ruhákat, és adja el őket.

- Tessék. - Adja a kezembe a ruhát, majd a próbafülkeként szolgáló sarokhoz vezet.

- Köszönöm. – mondom. Nos, nem épp a legfényűzőbb bolt, de talán jobb, mint az a sok csicsa, és ócska rongy, ami a másikban volt. Értem én, hogy azok a ruhák márkásak, és divatosak, de ez egyedi, és kihangsúlyozza az egyéniségemet.

A ruha tökéletesen áll, még a varrónő is el van ájulva tőle.

El sem hiszem, hogy ez én vagyok! Annyira tökéletes, annyira lélegzetelállító! Le sem akarom venni.

Az eladónő becsomagolja és ad egy névjegykártyát is. Nyílván nem megy túl jól az üzlet.

Megköszönöm és kisietek a boltból.

Annyira örülök a ruhámnak, és annak, hogy volt rá pénzem!

Szabályosan rohanok a szállodába, és épp három órakor érkezem meg. Berontok a kapun, kis híján elcsapva az őrt, és lefékezek a lift előtt.

Most csak én érzem úgy, vagy tényleg sugárzik belőlem az öröm?

Kivágom a szobánk ajtaját, és lihegve állok meg.

- Jen? Jól vagy? – kérdezi Izette zavartan.

- Hogyne! – mondom két lélegzetvétel között, majd végigdőlök az ágyamon.

- Az egy ruha? Találtál? – csodálkozik Belle, és azonnal a zacskó után kap, de én elrántom.

- Majd magamon megmutatom! – mondom, és a mellkasomhoz szorítom a csomagot.

- Ne már, Jenny, mutasd meg!

- Nem!

- Na, kérlek! – unszol.

- Mondtam, hogy nem.

- Most miért vagy ilyen kegyetlen?

- Mert meglepetésnek szánom!

- Akkor kapd föl gyorsan, mert még sosem láttunk koktélruhában! Ugye azt vettél? – kérdezi Izzie.

- Aha.

- Akkor gyerünk!

- Nem! Majd, türelem! – suttogom.

Izzie és Belle összenéz, majd folytatják az előkészülést. Kiterítik a ruháikat, beizzítják a hajvasalókat, előkotorják a parfümüket. És mindeközben én csak fekszem az ágyamon, valami különös eksztázisban.

- Öltözz, Jenny, már fél öt van. – kiált ki a fürdőből Belle. Törülközővel a fején bukkan elő, ingben és rövidnadrágban.

Fölkapom a fejemet; már ennyi lenne az idő?

A fürdőbe megyek, és újra lezuhanyozom, megmosom az arcomat, kifestem a körmömet, és rendbe szedem magam.

A sminkkel nem sokat foglalkozom: némi alapozó, púder és rúzs. A szememet viszont a ruhához illően csinálom meg. Arany lesz, füstös, cicafarokkal kombinálva. Nagyon egyedi.

Izzie kölcsönadja a fekete nyakláncát, és parfümjét, behullámosítja a hajamat, és összeválogatja, hogy mit viseljek még.

Még a magas sarkú, amit viselek, az is az övé.

Úgy érzem ideje fölvennem a ruhámat.

Bevonulok a fürdőbe, és belebújok a kényelmes anyagba, majd üggyel-, bajjal fölhúzom a cipzárt. Ahogy a tükörbe nézek, nem is magamat látom.

Ez nem egy tizennyolc éves lány, ez egy nő! Egy gyönyörű, fiatal nő.

Kilépek a fürdőből, és barátnőim szava elakad.

Nem csak amiatt, hogy sosem láttak még koktélruhában, de amiatt, hogy milyen gyönyörű ez a ruha!

Vörös és fekete. Damian két kedvenc színe.

Combközépig érő vérvörös anyag, precízen elkészített fekete csipkével, a mellrész alatt egy csipkéből kivert szalaggal összefogva.

Még a ruha pántja is csipkéből van, és apró fekete kövek díszítik, úgy, ahogy a ruha alját is.

- Ez meseszép! – suttogja Izette lenyűgözve.

- Miért nem hordasz gyakrabban ilyet? Csodásan nézel ki! – csatlakozik Belle is.

- Tényleg tetszik? – érzem, ahogy elöntik a szememet a könnyek, és barátnőim körém gyűlnek és megölelnek.

Még Marshallnak és Michaelnek is tetszik. Mikor meglátnak éles füttyel, köszöntenek.

- Le vagyok nyűgözve! – mondja Mike. – Hozzám jössz?

- Hülye vagy! – nevetek fel.

Mindenkinek eláll tőle a szava, de vajon Damiannak tetszeni fog?

***

A The Den and Centro egy magas fekete – királykék épület a West Central Street-en. Igazi régimódi angolstílusban épült, és két bejárata van.

Magamtól biztos, hogy nem jöttem volna ide soha.

Meglepett, hogy mennyien vannak az épület előtt, és szinte mind úgy öltöztek, mint mi, így nem voltam feltűnő. Kicsit se.

Körülbelül húsz perces sorban állás után bejutunk.

Egy duplaszárnyú üvegajtón megyünk be, amire két biztonsági őr figyel. Kicsit se néznek minket hülyének, hogy a már majdnem ötvenéves osztályfőnökünkkel megyünk bulizni. Mert, hogy Mrs. Morison is itt van!

Az üvegajtó után egy kis fogadóba érkezünk, melyet vörös szőnyeg fed, ami egy újabb duplaszárnyú üvegajtóhoz vezet.

Az ajtó egy folyosóra nyílik, ami elvezet minket a klub belsejébe. A folyosón sötét van, csak a kristálycsillárok világítanak a fejünk felett, ahogy lefelé haladunk.

Elfordulunk balra és meglátom a villódzó rózsaszín, kék és ezüst fényeket. A zene hangosan bömböl a fülembe, kis híján beszakítva a dobhártyámat.

- Alkoholt csak mértékkel! – kiált vissza a tanárnőnk, majd eltűnik a folyosón.

- Úgy látszik egyedül maradtunk. – karol belém Izzie, és bevonszol. A Den & Centro egy boltíves, óriási helyiség, fekete, és sötétvörös falakkal, ezüstös mennyezettel, és számtalan diszkó gömbbel és reflektorral. Az egész helyet megtöltik az élénk színek, és a dübörgő zene.

Még a saját gondolataimat is alig hallom!

Lépcsőn megyünk le a tánctérre, ami szintén hatalmas és rengetegen vannak. Jobb oldalt van egy lépcsősor, ahova a kanapékhoz és asztalokhoz lehet menni. Bal oldalt pedig a bárpult helyezkedik el.

Észre sem veszem és Mike és Marshall Avalonnal és Luce-val együtt, eltűnnek. Hiába keresem őket a villódzó fények között az emberek egyformának, tűnnek. Főleg Avalon. Fekete, csipkés ruhájában tökéletesen beleolvad környezetébe.

Izzie az egyik kanapé felé terel és leültet rá, majd mellém telepedik.

- Most pedig keresünk neked egy fiút! – mondja csillogó szemekkel.

- Izzie, nekem nem kell pasi... – kezdem, de Belle félbeszakít.

- Dehogynem kell! Már mindannyian randiztunk csak te nem! Még Ava is!

- De én nem is akarok randizni. – mondom egyszerűen.

Ez tényleg így van?

- Hát most fogsz!

- Izzie!

- Mi az? Belle-lel kerítünk neked egy pasit. – feleli, és ismét megragadja a kezem.

- Már mondtam, Izette, nekem nem kell pasi! – jelentem ki erélyesebben, mint szeretném.

- Mit szólsz ahhoz a szőkés barnához? – bök a táncparkett felé Belle.

Odanézek, de nem látom kire, mutat.

- Nem.

- Ugyan már! Biztos jól kijönnétek! – erőlködik, és már föl is áll,hogy odamenjem hozzá.

Izette mellettem, marad, és gúnyosan vigyorog.

- Miért nem akarsz randizni? Talán találkoztál valakivel? – Jézusom! Ugye Ava nem mondta el neki, hogy látott engem D-vel?

- Nem.

- Akkor meg? Mi a baj?

- Semmi. Csak nekem....én...nem tudom...

- Hogy kell? – nevet föl. – Egyszerű. Most megtanulod. – áll föl ő is, és kézen fogva vezet le a táncolókhoz.

Most veszem csak észre a srácot. Belle mellett áll, és barátságosan mosolyog rá.

Nem túl magas, szőkésbarna hajú – inkább barna, bár a fények miatt nem tudom megmondani – sötét szemű, kissé izmos srác.

Nem az esetem.

Izette a tömegbe vezet, ahol mindenki nekem jön, de ő nem is törődik velük. Töretlenül megy előre, maga után húzva.

De egy ponton kénytelen elengedni a kezem, mert majdnem fellökték, és én kihasználom az alkalmat, és meglépek.

Nem tudom hová menjek. Talán a mosdó jó búvóhely lenne, de Izzie-ék ott keresnének először.

Ahogy átverekedem magam a tömegen, a bárpultnál lyukadok ki. Bizonytalanul támaszkodom neki, mire a pultos odalép hozzám.

- Mit adhatok?

Jó ég! Mit kérjek? Egyáltalán kérek valamit?

- Appletinit. – mondom, és csodálkozok, hogy nem remeg a hangom.

A srác elmosolyodik, és ellöki magát a pulttól, hogy elkészítse az italomat. Néhány másodperc múlva megáll előttem egy pohár világító zöld ital, kis esernyővel. A srác újból rám vigyorog, szeme csillog, majd a következő vevőhöz fordul.

- Mit kértél, szépségem? – dől le mellém valaki.

Egy pillanatra halálra rémülök, hogy valami részeg idióta próbál fölszedni, és tágra nyílt szemekkel fordulok felé. Az első pillanatban egy vadidegent látok, de másodszorra...

- Lucas! – Nem Damian.

Miért is érdekel Damian?

- Mit keresel itt?

- Bulizom, ahogy te. – mosolygok.

- Azt hittem már hazamentél, és sosem látlak többé. – biggyeszti az ajkát.

- De itt vagyok.

- Nagyon helyes! – kortyol bele az italába, ahogy én is.

Ledönti az egészet, és én követem a példáját. Érzem, ahogy a koktél végigégeti a torkomat, és melengeti a gyomromat.

- Nos, Jenessa, van kedved táncolni? – Vajon hányat ivott már előtte?

Elnézek mellette, föl a galéria irányába, és mintha Damiant látnám, ahogy engem figyel. Arcán fájdalom, harag és féltékenység tükröződik. Lassan fölemeli a poharát, és belekortyol az italába, majd ellöki magát a korláttól.

Pislogok. Damian itt van! És én másik fiúval vagyok.

Most nem csak magamra kell gondolnom, de rá is. Ha vele lát, biztosan bántani fogja, vagy ami rosszabb megöli!

Visszanézek rá. Arcán jóindulatú mosoly ül, és várakozás teljesen néz rám.

Leteszem a poharat.

Én győztem.

- Van.

( itt megnézhetitek Jen ruháját: xxx )

Chapter Seventeen - Nem menekülhetsz

Sziasztok!
Tudom, hogy nagyon soká, de megérkezett a friss fejezet. Utólag is bocsánat érte, de közbejött egy csomó minden. Először is egy esküvő, aztán egy helyesírási verseny, és egy nagyon fontos témazáró. Tényleg sajnálom, máskor tényleg tartom magam az ígértekhez! :D Cserébe elrejtettem a fejezetben egy spoilert, ami utal a következő tartalmára. Mondjuk nem foglak titeket izgalmak nélkül hagyni, annyi biztos! És egy páran szerintem már nagyon várjátok az a bizonyos 'first kiss'-t...:) És ez a mondatot nem fejezem be!
Apropó, tud valaki verset írni? Kéne egy kis segítség. :)
Szóval a fejezetről: újraírtam. Az első borzalmas, ez már egy fokkal jobb. :)
Na, szeretet van. :D
Denselle

Odabent nem fogadnak sem barátok, sem tanárok, de még csak a biztonsági őr sem. Az egész szálloda kihalt, csak az éjjeli lámpák világítanak, és halk zümmögés hallatszik az ebédlőből.

Sammel megállunk az aulában, és mindketten döbbenten nézünk körül.

Legalább arra számítottam, hogy az éjjeli őr itt lesz. De nincs.

- Hol van mindenki? – kérdezi Sam hitetlenkedve.

- Talán fönt vannak. – tippelek, és elindulok a lift felé. Samantha követ, és közösen várjuk meg, amíg leér a lift a harmadikról.

Az ötödik emeleten kísérteties a csend, csak a lift kattanása hallatszik, ahogy kinyílik előttünk az ajtó.

Sam szobája az ellenkező irányban van, két ajtóval az osztályfőnökünké mellett.

Nem kell semmit mondania, már a nézéséből tudom, hogy váljunk szét, és úgy nézzünk körül.

Ő elindul Mrs. Morison szobája felé, míg én a sajátom felé lépkedek.

Vajon mi vár majd odabenn? Ébren találom majd a barátaimat? Vagy nyugtalanul forgolódnak álmukban? És miattam?

Nem merem lenyomni a kilincset. Pedig olyan könnyű lenne, de mégis annyira nehéz! De hiába habozok, egyszer úgy is meg kell tennem, és hát a közmondás szerint jobb előbb, mint utóbb.

A szobánkban teljes a sötétség, csak valami halk szuszogás hallatszik Izzie ágya, felöl. Ahogy rá nézek, látom, hogy békésen alszik. És Belle is.

Az én ágyam viszont...Mikor odanézek valami különös dolgot, veszek észre.

Valaki fekszik az ágyamban, és néha-néha megmoccan. Nem látom, ki lehet az, mert a takarót ráhúzta a fejére, de feltételezem, hogy valamelyik barátom akar megviccelni. Talán Mike.

Lassan elindulok felé, és megállok mellette. Nem szólok hozzá, megpróbálok a legnagyobb csendben lenni.

Kinyújtom felé a kezemet, mikor megmoccan, és a takaró kezd kisimulni, mintha eltűnne az alatta kuporgó személy.

Egy mozdulattal lerántom róla a takarót, és azonnal a szám elé kapom a kezemet.

Az ágyamban nem fekszik senki, csak egy kártyalap van a gyűrött lepedőn. Egyetlen kis lapocska, melyen csak két szó áll...

Azonnal Damian ugrik be róla.

Csak ő írhatta az üzenetet! De mit akar elérni vele? Hiszen meg akart ölni, és ma megmentette az életemet! Vagy talán a saját kezével akar majd végezni velem?

- Hagyd abba! – suttogom, majd kinyúlok a céduláért, és óvatosan megfogom a csücskénél fogva.

Nem kell tőle semmiféle üzenet, jól tudom, mit akar elérni! De azt ugyan nem kapja meg!

Nem tudom, mit tegyek. Földúltnak érzem magam; ma annyi minden történt. Nincs más vágyam csak bedőlni az ágyamba, és örök időkig aludni.

Lerántom a cipőmet, és teljesen felöltözve befekszem az ágyba. Magamra rántom a takarót, és megpróbálok elaludni, de valami nem hagy békén.

Túl sok volt a mai nap, hogy még valami más is történjen, de, ahogy lehunyom a szemem, azonnal rájövök mi zavar.

Damian itt járt!

Érzem az illatát a párnámon! Ő feküdt itt, mikor beléptem az ajtón! De akkor most hová tűnt?

Fölkapom a fejem, és hitetlenkedve bámulok le a párnámra. Az ugyanolyan, mint eddig volt, csak most tisztán érzem rajta Damian jellegzetes, férfias illatát. Azt a tömény fűszeres, mentolos illatot, ami elbódít minden egyes alkalommal.

De most nem fog.

Fölocsúdva kábulatomból fölkapom a vánkost, és minél messzebb tőlem, a szoba másik sarkába dobom. Ott jó helye lesz, nem fog ártani senkinek. De egy párna, hogy is bántana már bárkit?

Gondolkozom azon, hogy talán ki kéne ugranom az ágyból, de a fáradság visszahúz.

Visszafekszem a matracra, és Izette ágyát bámulom, mikor a szemem megakad valamin, amiről azt hittem már rég megszabadultam tőle.

Az éjjeli szekrényemen, ott virít a fekete rózsa frissebben, és illatosabban, mint bármikor. És ekkor rájövök: nem csak a párnám ontja magából Damian illatát, hanem a rózsa is.

Mintha Damian része volna ez az átkozott növény.

Ahogy nézem, még levegőt is elfelejtek venni.

A rózsa egyik szirmán egy méretes, sötét színű vércsepp jelenik meg, és - lenyomva a rózsa szirmát - pár másodpercig egyensúlyozva rajta, a pohárba hullik. Figyelem, ahogy a vízben kavarog, majd szinte teljesen eltűnik, csak jellegzetes halvány vörös színt hagy maga után a vízben.

Kitágult szemeim ismét a rózsára szegezem, mely egészen koromfekete, és szirmain apró, vörös vércseppek ülnek meg.

Csak most fogom föl igazán, mi is ez. A rózsa mindig akkor vérzett, mikor velem valami rossz, halál közeli élmény történt.

Mikor majdnem elütött a busz, mikor lezuhantam a lépcsőn – amire nem is emlékszem - és most, amikor tényleg meghaltam.

A rózsa a szenvedéseimből táplálkozik. Vagy inkább a halálomból. Ez élteti.

Amíg én meg nem halok – úgy istenigazából – addig a rózsa nem fogja teljesen kibontani a szirmait.

Vagyis Damian még mindig meg akar ölni.

De miért? Mit akar tőlem? És miért kínoz?

Lehunyom a szemem; érzem, ahogy egy könnycsepp gördül elő összezárt szempilláim közül, és folyik végig az arcomon.

Miért csinálod ezt? Miért nem hagysz végre békén? – üvöltöm magamban.

De már az sem segítene, ha békén hagyna. Hiszen már teljesen tönkretette az életemet! Erre a két hétre örök időkig emlékezni fogok; az érzésekre, a történtekre, mindenre. Szinte belevésődött az emlékezetembe, és semmi sem törölheti már ki onnan.

Mindig, majd ha ránézek egy virágra, a fekete rózsa fog eszembe jutni róla. Ha közel kerül hozzám egy elhaladó kamion, majd rettegve húzódom el. És ki tudja mi változott még? Mert már nem vagyok ugyanaz az ember.

Már nem.

Emlékszem az első napra itt, amikor megláttam Damiant Sammel. Ahogy bejutott a szobámba, ki tudja hogyan? Talán sosem fogom megtudni.

Tisztán látom magam előtt, ahogy az ágyhoz szorít, és meglóbálja előttem a kulcsot. És mikor megpróbálom ellökni, ráébredek, hogy nem ver a szíve. Nem lélegzik. Halott!

És én ezt közlöm is vele, mire egy gúnyos-gonosz mosoly jelenik meg az arcán, és megragadva a kezemet, elránt valami más helyre.

Kavargó színek jelennek meg előttem majd a kép változik, és egy kitárt szárnyú angyal áll előttem, kezében ékkővel kirakott tőrrel.

A feje fölé emeli a tőrt, és egyenesen a szívemre céloz, de én hátraugrom, megbotlom a láncban, és hatalmasat esek hátra.

Mindenem sajog, a nyakam nyíllal, de legalább még élek. Még igen.

Fölnézek rá, ő kissé csalódottan, de jókedvűen vigyorog rám, kezéből kiesik a tőr, majd suhint egyet a szárnyaival, mire szélvihar söpör végig a termen.

Mikor vége lesz, Londonban találom magam. Esik az eső, az arcomba vág, a csípős szél pedig a hajamat tépi. Fázom.

Két világító, fényes sárga folt jelenik meg a jobb oldalamnál, ami gyorsan közelít felém. Elvakítanak, úgy, hogy mozdulni se tudok...és ők csak jönnek tovább és tovább.

Csattanás hallatszik, majd tompa puffanás, és hirtelen rengeteg víz vesz körül.

Meleg, lágy, habfürdős víz.

Nem nyitom ki a szemem, tudom hol vagyok. A víz nem mozdul körülöttem, én pedig egyre mélyebbre süllyedek az elmémben. Tudom, hogy levegőt kéne vennem, de annyira egyszerű lenne örökre itt maradni a víz alatt.

Valami a vízbe csapódik mellettem, és hirtelen egy jéghideg kéz ragad meg a derekamnál fogva, és ránt ki a víz alól.

A hirtelen támadt hideg érzéstől sikítani tudnék, ahogy Damian jól szórakozva néz le rám, a kád pereméről.

Azután az arca semmivé foszlik, és sötétség veszi át a kivilágított fürdő helyét. Az eső a szélvédőre csap, és elhomályosítja a kilátást.

Megfagy bennem a vér. Az eső szürke foltján át is látom a közeledő fényszórókat, hallom, ahogy a motor egyre gyorsabban pörög az autóban, és csikorognak a kerekek a vizes aszfalton.

És a kamion ezüstfehér fényszórói mögött ott van Damian...

Fölriadok...szaporán veszem a levegőt, a szívem hevesen, szabálytalanul ver. A szememet forró könnyek öntik el, majd csorognak végig verejtékes bőrömön.

Nyugalom! Nyugalom Jen, ez csak egy rémálom volt! Egy nagyon rossz álom.

Fura hang hallatszik a fürdőszobából, mire még levegőt is elfelejtek venni. Valami van odabent!

Mérhetetlen lassúsággal fölemelem a fejem és fölülök az ágyban.

A hang nem szűnik meg; olyan, mint a halk nyöszörgés és a mély levegővételek keveréke.

Ebben is Damian keze van?

- Belle? – szólok neki. – Belle! Izzie! – Belle csak mordul egyet majd alszik tovább, Izette viszont meg sem mozdul. Takarója föltornyosulva hever az ágyon, teljesen eltakarva őt.

- Izette! – szólítom meg újra, de most sem hallja meg. Kénytelen vagyok egyedül utána járni a dolognak, de érzem, hogy a gyomromat valami elfojtja, és rettegés lesz úrrá rajtam.

Ha ez Damian, akkor ma még rosszabb is történhet, mint az éjszaka!

Óvatosan elindulok az ajtó felé, majd lenyomom a kilincset.

Odabent föl vannak kapcsolva a lámpák, de látszólag a helyiség üres. Majd észreveszem a kád előtti szőnyegen kuporgó alakot.

- Izette? – kerekednek el a szemeim. – Mit csinálsz? Rosszul vagy? – ugrom oda hozzá.

Izzie hamuszín arccal néz föl rám, szeme alatt hatalmas karikák éktelenkedtek, és a tekintetéből kiveszett minden fény.

- Beteg vagy? – simítom meg az arcát, de ő csak a fejét rázza.

- Semmi bajom. Csak egy kis fejfájás. – mondja, de látom rajta, hogy ez nem csak egy kis fejfájás.

- Kiszáradtál. – állapítom meg, majd fölugrok, és megtöltöm vízzel a fogmosó poharát.

- Nem kell víz! – utasítja el, mikor felé nyújtom.

- Idd meg! Addig nem megyek el, amíg meg nem iszod!

Izette kelletlenül elveszi tőlem a poharat, és megissza. Látszik rajta, hogy nem esett neki túl jól, de azért megpróbál egy savanyú mosolyt erőltetni az arcára.

- Azt hiszem a mai nap, inkább pihenek. Valószínű, hogy elrontottam a gyomromat a túrán.

- Gyomorrontás? Ugyan már! Mégis mi a baj? – nézek mélyen a szemébe.

- Kicsit rosszul vagyok ennyi.

- Ha elrontottad a gyomrodat, attól még nem kéne a fejednek is fájnia! – jegyzem meg, és a homlokára simítom a kezem, de nincs láza.

- Lehet, hogy megfáztam. Nem tudom pontosan. – vág vissza, és gyengéden eltolja a kezemet.

- Pihenj le! – mondom. – Ne ücsörögj itt.

Fölállok, és várom, hogy Izzie kövessen. Először kicsit vonakodik, de aztán föláll, és utánam, jön a szobába.

Tudom, hogy nem rajong azért, hogy megmondják neki, mit csináljon, de mikor beparancsolom az ágyába, nem ellenkezik.

Mikor megbizonyosodom róla, hogy nem lesz vele gond, összeszedem a ruháimat és bevonulok a fürdőbe.

Csodálkozom is azon, hogy Izette nem kérdezett rá, miért van már rajtam ruha. De azt hiszem nem ez az első alkalom, hogy ruhában lát kora reggel.

Éppen csak végzek, mikor Belle dörömböl az ajtón, és beordít nekem.

- Jen? Készen vagy?

- Gyere be! – húzom meg a tusvonalat. Belle kinyitja, majd becsukja maga mögött az ajtót, és megáll mellettem.

- Valami nincs rendben Izzie-vel! – suttogja. Szembe fordulok vele és leteszem a tust . Ha tudnád, hogy velem mi a helyzet!

- Erre a rejtélyes betegségére gondolsz?

- Igen. Azt mondja megfázott a túrán.

- Ezt nekem is említette. Meg az is, hogy szerinte gyomorrontása van.

Belle kétkedőn ráncolja a homlokát, és leteszi a ruháit.

- Nem tudom. Az biztos, hogy gyomorrontásra már a táborban is panaszkodott! Biztos, hogy nem ott szedte össze!

- Hogy mi? – döbbenek meg. Izzie már a táborban is beteg volt? Miért nem szólt róla?

- Emlékszel rá nem? Egész nap nem evett semmit. – magyarázza, mire csak bólintok, mintha teljes mértékben tudnám, miről beszél.

- Hívjuk föl hozzá az orvost! – javaslom.

- Nem akarja. Azt mondta, itt marad ma pihenni, de nem akarja, hogy lássa orvos. – fogja össze a haját.

- De lehet, hogy komolyabb baja van!

- Ezt mondtam én is, de nagyon erősködik!

- Tudod mit? – határozom el magam. – Figyelni fogjuk, és ha nem változik orvost, hívunk hozzá.

- Oké. De szerintem, titkol valamit. – mondja, és jelentőségteljesen a szemembe néz.

- Igen, ezt már én is észrevettem. – bólintok. De mit titkolhat? És miért nem árulja el?

- Hagyjuk? – kérdezi.

- Egyelőre. Lehet, hogy csak most ilyen. Várjunk, amíg hazaérünk, és meglátjuk mi lesz. – döntöm el. Belle bólint, majd kizavar, azzal az indokkal, hogy zuhanyozni szeretne.

Izette az ágyán ül, és egykedvűen bámulja a fényképezőgépemen a képeket.

- Ma is készítesz? – emeli fel.

- Azt terveztem, hogy itt maradok veled.

- Micsoda? – háborodik fel. – Dehogy maradsz itt! Elmész szépen és csinálsz néhány fotót! Olyan kevés van!

- Nincs kevés. És valakinek figyelnie kell rád. – mondom, mire nagyon csúnyán néz rám.

- Nem vagyok már kisgyerek! Tudok vigyázni magamra, nem kell a felügyelet! – nyomja a kezembe a gépet, majd visszafekszik az ágyba.

- Miért nem akarod, hogy maradjak? – kérdezem.

- Mert ez egy kirándulás! Idebentről a szobából semmit sem fogsz látni! És amúgy is az utóbbi néhány napban nem is jöttél velünk. – magyarázza fáradtan. Bólintok, majd...

- Várj csak! Az utóbbi napokban a túrán voltunk. Azt mondtad, emlékszel, hogy ott voltam veletek, most pedig azt mondod, hogy nem voltam ott?

Izzie arcán egy pillanatra a teljes leleplezettség fut át, de ez abban a pillanatban eltűnik, ahogy megjelent.

- Tessék? – habog. – Ott voltál velünk, te is jól tudod! Én a tegnapról beszéltem. Mrs. Morison azt mondta Samantha visszavitt a Trafalgar Square-re, mert elhagytál valamit. – mondja.

- Hogy? Mit hagytam el?

- Nekem is gyanús volt, de hát Mrs. Morison mondta!

- De... – kezdem, de ekkor csapódik az ajtó, és Belle lép mellém.

- Megyünk?

- Mindj...

- Igen! Gyerünk, menjetek! Engem pedig hagyjatok pihenni. Na, hess hess! – tuszkol ki minket Izette az ajtón.

- Izzie, minden rendben? – kérdezi Belle gyanakodva.

- Persze! És most estig ne is kerüljetek a szemem elé! – int majd becsapja az ajtót.

Egy pillanatig teljesen döbbenten bámulunk a fára, majd összenézünk.

- Ide több kell, mint egy orvos. – jegyzi meg, majd elindul lefelé. Követem őt, majd leülök mellé az ebédlőben.

A reggeli sonkás tojás és vajas kenyér, teával. Annyit eszek belőle, amennyi csak belém fér. Farkaséhes vagyok, és ez a többieknek is feltűnik.

- Mi van? Éhes vagyok! – mondom, a rám szegezett szempárok tulajdonosainak.

Mrs. Morison a csoport közepére lép, és szélesen elmosolyodik.

- Figyeljetek egy kicsit rám! Bejelentenivalóm van, utána folytathatjátok az evést. – megvárja, amíg mindenki rá néz, majd folytatja. – Szóval, a kirándulás előtt néhányan kértétek, hogy az utolsó itt töltött napon szórakozni menjünk, ne pedig városnézésre. Hogy mindenkinek meglegyen a kívánsága, úgy döntöttem, hogy holnap a szabad program csak délelőtt és kora délután lesz. Három órára mindenki visszajön a szállodába, értitek? – kérdezi, mire mindenki bólogat.

- Nos, este hétre mindenki elkészül, aki jönni akar, és együtt elmegyünk a The Den and Centro-ba! – jelenti ki, mire valamennyi osztálytársam hangosan éljenezni kezd.

- A tanárnő is jön? – röhög Michael, és oldalba böködi Marshallt.

- Amíg ésszerűen tudtok viselkedni, addig maradunk! Értve vagyok? – kérdezi ellentmondást nem tűrő hangon, mire mindenki csak bólogat, majd folytatódik a pusmogás. Ezúttal a buliról, nem pedig arról, hogy milyen unalmas is a városnéző körút.

- Nem is hoztam bulihoz ruhát. – szólal meg Luce.

- Nekem sincs. – helyesel Belle. – De majd elmegyünk reggel venni. Félnapnyi szabadságunk van!

- Jaj Belle! Te és a koránkelés! – legyint Avalon és visszaviszi a tálcáját.

Fél órával később már a buszban ülünk. Kész csoda volt, hogy eljutottam a járműig, anélkül, hogy szétrepedt volna a hasam a sok tojástól. Nem kellett volna annyit ennem!

Az utcát fürkészem, és lefényképezek egy – egy részletet London életéből, amíg csak eszembe nem jut mik is történtek ezeken, az utcákon.

Vajon Damian is itt van? Vagy valahonnan távolról figyel?

Körbenézek, de senki sem néz vissza rám. Mindenki el van foglalva azzal, hogy a társával beszélget, a telefonján pötyög, vagy nasival tömi a fejét.

Hiányzik mellőlem Izette.

De ekkor feltűnik, hogy Samantha sincs itt. Hol lehet? Csak nem ő is beteget jelentett?

Vagy visszavitte a kocsit? De akkor miért nem szólt nekem? De mintha már reggelinél se láttam volna.

A busz lassítani kezd, majd megáll, mi pedig leszállunk.

A városnak egy teljesen ismeretlen részében vagyunk. Néhol üzletházak magasodnak üvegből, máshol szűk utcák vannak, apró sütödékkel, és indiai éttermekkel. Egy téren állunk, aminek a közepén egy szökőkút van.

Mrs. Morison egybeterel minket és elindul az egyik macskaköves utca felé.

Boltok, kiállítótermek, magánemberek irodái, cukrászdák és egyéb érdekes dolgok vannak az utcában. Az utca végén, a baloldalon egy magas üvegfalú torony áll. Kék üvegfalán visszatükröződik a fény, és úgy csillog, mint valami kristály.

A tanárnő hagy némi időt arra, hogy megnézzük, majd lassan továbbsétál, de az osztály többsége még mindig ott ácsorog.

Készítek róla néhány fotót, majd közelebb megyek hozzá. Kezemet az üvegre teszem, és bekukkantok, hogy mi van benne.

Egy szépen kialakított, fekete és arany fából álló szobát látok, bőrkanapéval, és drága szőnyegekkel. Nincs odabenn senki, de mintha mozgásra lennék figyelmes.

Pislantok egyet, mert biztos vagyok benne, hogy rosszul láttam, de a következő pillanatban egy furcsán ismerős fej tapad az üveg túloldalára.

Damian!

Hátraugrom, mintha megrázott volna az áram, és elborzadva nézek az üvegre. Annak túloldalán már nincs semmi, a helyiség újra csendes és kihalt.

Megrázom a fejemet, biztos csak a képzeletem és az üldözési-mániám játszadozik velem.

Damian biztosan Sam-mal van. Próbálja megmagyarázni neki, hogy mi is történt tegnap. Tényleg, mit mondhat neki? Azt, hogy csak meg akart viccelni? Hogy az ellensége vagyok – ami valóban igaz is. Vagy csak bosszúállás volt?

Elűzöm magamtól a rémisztő gondolatokat, és a többiek után sietek. Fölzárkózok melléjük, és elhatározom, hogy sosem megyek tőlük túlságosan távolt.

Ha Damian mégis itt van, nem kaphat el. Nem fogom hagyni magam!

Az utca vége egy kis macskaköves terecskébe torkollik, ahonnan három út vezet tovább. Pontosabban három kőlépcső, ami három különböző irányba megy el.

Mrs. Morison a jobb oldali keleti irányba néző lépcső felé indul el, az osztály pedig követi őt.

Egy szűk, magas, karcsú házakból álló utcában járunk, ami tele van tömve boltokkal, éttermekkel, üzletekkel, de elvétve akad itt egy-két lakóház is.

Egy rozsdás, himbálódzó cégér alatt áll meg. A cégér szerint ez a Magyar Sárkány étterem. Az étterem neve alatt egy tűzokádó sárkány képe villan meg a napfényben.

Olyan furcsa. Mintha már láttam volna valahol.

A tanárnő mond valamit, majd bemegy az épületbe; mikor kinyitja az ajtót hangos csilingelés, hallatszik.

Odabent mindent fából, és kőből alakítottak ki. A padló, a bútorzat, a bokszok mind-mind fából vannak. A falak és a plafon pedig fa és kő egyvelege.

A hatalmas fa pult mellett egy óriási kőből készült kemence van. Benne ropog a tűz, és egy fekete bográcsban valami fő benne.

A tanárnő mosolyogva kezet ráz az egyik pult mögött álló nővel, aki az asztalainkhoz vezet minket.

Én, Avalon, Belle, Luce, Marshall és Mike egy bokszba kerülünk, aminek nagyon örülök. Így ha valami idegen járna a közelben, nem tud ártani nekem. Ugye?

A bokszok félkörívesek, és a kívül fa kanapét belül puha, és meleg fehér anyag fedi.

Kezdem megszeretni ezt az éttermet.

Ahogy az étlapot nézegetem, rájövök, hogy olyan ételek szerepelnek a menüben, amiről még sosem hallottam.

Mégis mi az a lecsó? Ki sem bírom mondani!

Aztán egy ínycsiklandónak kinéző étel mellett döntök.  Adnak még hozzá uborkát és rizst is. Bár az étel neve elég fura, valami pörkölt, azért piszok finom!

Már értem miért jöttünk ide. Mrs. Morison odavan a magyar ételekért, ebben az étteremben pedig csak magyar ételeket lehet enni.

Épp jóízűen iszogatom a limonádémat, és hallgatom barátnőim pletykálását, mikor valami szokatlan tűnik föl.

Az egyik pincér engem figyel.

Az egyik pincér, aki nem más, mint Damian!

Kiül az arcomra a döbbenet, ahogy gúnyosan vigyorogva néz rám, de szemében egy csöppnyi vidámság sincs.

Mélyről jövő csalódottság, bosszúvágy és hataloméhség csillog benne. Továbbra is engem akar. Meg akar ölni. De miért engem? És tegnap akkor miért mentett meg?

- Jen? Minden oké? – kérdezi Avalon, és azt keresi, hogy mit nézek. Egy pillanatra elkapom a fejem, de mikor visszanézek, Damian már sehol sincs. Eltűnt, úgy, ahogy órákkal ezelőtt.

- Persze. – válaszolom egy hamis mosoly kíséretében. – Csak azt hittem egy ismerőst látok.

- Miféle ismerőst? – kérdezi gyanakodva, majd közelebb hajol és odasúgja. – Őt? Aki bántott?

- Nem, dehogy! Egy másikat.

- Egy másikat? – néz körül újra. – És mi van Vele?

- Semmi. Már rég nem láttam. – felelem ránézve. Látom rajta, hogy nem hisz nekem, de azért békén hagy.

Mikor elhagyjuk az éttermet, szorosan Belle mellé szegődöm, és egy pillanatra sem megyek tőle távolabb húsz centinél.

Megnézzük a környéket, öt órakor elmegyünk teázni egy közeli teaházba, utána pedig visszaindulunk a buszhoz.

Kezdek reménykedni, hogy ezt a napot sikerült megúsznom Damian komolyabb akciója nélkül. Végre egy nyugis napom volt tőle. Eddig minden nap tett valamit, de ma... Ma itt voltak a barátaim, és akaratukon kívül is megvédtek engem tőle.

Épp a lépcsőn megyek lefelé, a kis terecskére, mikor a szemben lévő nyugati lépcsőn meglátom őt.

A nap éppen lebukik mögötte, vörös, és arany lángokba öltöztetve őt. Olyan mintha ő maga égne fekete ruhájában, és a nap csak egy lángcsóva lenne mögötte.

Karba tett kézzel, terpeszben áll, és egyenesen a szemembe néz. Pillantásától megdermedek.

Tudom, hogy nem menekülhetek. Már nem. Bárhová is megyek meg fog találni engem.

És ahogy engem néz egy jelenet, játszódik le a fejemben. Egy jelenet, ahogy Izette becsukja mögöttünk az ajtót, majd neki dőlve, hátra néz.

És pillantása találkozik Damianéval...

Chapter Sixteen - Találka a halállal

Sziasztok!
Megérkezett az a fejezet, amire senki sem várt. Na jó ezt ironikusan mondtam, de szerintem nem lesz éppen a kedvenc. :) Szóval az eleje kissé úgymond...erős idegzetűeknek való. A vége pedig, hát nem is tudom mit mondhatnék rá. Nem éppen ilyet terveztem, de elfogadható. :)
Mellesleg ezen kívül még négy fejezet lesz az első évadból, a következő fejezet pedig az őszi szünetben fog megérkezni.
Na jó olvasást, kicsikéim! :D
xxx
Denselle

Nem emlékszem az elmúlt órára.

Mikor kinyitom a szemem szürkés, feketés derengés vesz körül, melyben néhol vörös szín vegyül. Aztán rájövök, hogy az a vörös szín tűz visszatükröződése lehet.

A látásom kitisztul, és látom, hogy egy épületben vagyok. Nem, nem is egy épületben, egy folyosón!

Ugyanazon a folyosón, ahol álmomban is jártam.

Minden ugyanolyan; a fekete kőlapok a padlón, a csúcsos tükrök, az angyalok, a tükörcsipkék, és a csúcsíves boltozat a fejem felett. Minden fekete és ezüst színben pompázik.

Mégis olyan más. Mintha ez a valóság lenne, és nem álom...

Oldalra fordítom a fejem, és a fáklyák meggyulladnak. Szépen sorban, ahogy a filmekben is szokott.

Elcsodálkozom; mégis hogy kerülök én ide?

Lassan fölállok, félek, hogy egyetlen hirtelen mozdulat is kínzó fájdalmat fog okozni nekem. De mikor kiegyenesedem, nem érzek semmit. Teljesen jól vagyok, mintha nem is hajtottunk volna bele abba a kamionba. Mintha nem is szenvedtem volna balesetet.

De valójában megtörtént-e? Vagy csak képzeltem?

A folyosó végén ismét ott van a kapu, a fáklyák erős fénye jól megvilágítja. Ugyanaz maradt, mint eddig is volt, de most nem félek odamenni. Nem akarok elmenekülni.

Elindulok felé; minden egyes lépésem visszhangzik a kihalt helyen.

Csak most veszem észre mi is van rajtam; a jól megszokott ruháim helyett, vörös báli ruhát viselek. Olyan vöröset, mint a tűz, és olyan bódítót, mint a vér.

A ruha a derekamnál kiszélesedik, és egy hatalmas, uszályban folytatódik. A ruha mindkét oldalán egy óriási, lenyűgöző vörös rózsa nyílik, magából a ruhából. Olyan mintha a ruha tele lenne élettel, míg én elhalványodom benne.

Már csak néhány méter választ el a kaputól, és, mikor már elég közel vagyok hozzá, kitárul előttem.

Odabent most nem látom a terem hátsó falát, csak végtelen eget, és vörösen izzó, tűzből álló tengert.

Egy sziklafalon állok, alattam végtelen lávafolyamok, és vízesések küzdenek egymással a hatalomért, őrült robajt keltve. Ott, ahol a két ellenfél összecsap, fehéren izzó emberi testek vonaglanak, fuldokolva a vízben, vagy a lávában.

A szikla peremén egy csónak lebeg a légnemű tűzön. Egy fekete csuklyás alak áll benne, kezét felém nyújtva.

Megtorpanok; ő eddig nem volt itt! Ez a hely nem az, ahol eddig jártam! Akkor mégis hol vagyok?

Megpróbálok levegőt venni, de a tüdőm nem engedelmeskedik. Döbbenten kapom le a fejem, és veszem észre, hogy a mellkasom nem emelkedik, és süllyed. Nem veszek levegőt!

Mi folyik itt?

- Pokol hozott, Jenessa Cox! – szólal meg mély, rekedt hangján a csuklyás alak. Rámeredek. Mit akar ez tőlem?! – Készen állsz?

- Mi...? – kérdezem reszketegen. Hogyan tudok beszélni, ha nem veszek levegőt? – Mire állok készen? Hol vagyok?

- Ez a hely, ahol most állsz, a Pokol Tornáca. – válaszolja a sötét ember.

Rábámulok. Mit keresek én a Pokol Tornácán? Nekem most egy angliai autópályán kéne feküdnöm, egy autóbaleset áldozataként! Ha csak...

- Meghaltam? – kérdezem halkabban a suttogásnál.

- Igen, Jenessa Cox, meghaltál. – válaszolja, és újra kinyújtja felém a kezét, mire megpróbálok a szemébe nézni. De minden próbálkozásom ellenére, nem megy, nem is látom az arcát, csak a helyén lévő nagy feketeséget. Egész arcát csuklya fedi, és egész testét hosszú, fekete köpeny takarja. Egyedül a kezei látszanak ki, melyek elaszottak, és csak fekete, elszenesedett csontok maradtak belőle.

- Mi vagy te? – kérdezem szörnyülködve.

- Én vagyok a Csónakos. Én viszem át a halott lelkeket az Alvilágba. Vagy talán itt kívánsz ácsorogni a Tornácon hátralevő létezésedben, Jenessa Cox?

- A létezésemben?

- Már nem élsz. Csak egy múló lélek vagy. – feleli nyugodtan, és ismét kinyúl felém.

Ezúttal elfogadom, és megemelve rózsaruhámat, belépek a csónakba, mely enyhén meginog alattunk. A Csónakos elengedi a kezemet, és az evezőlapát után nyúl.

 Egy perc múlva már érzem is, ahogy hangtalanul siklunk a levegőben.

- Hová viszel? – nézek rá.

- Inferorum Várába. Az Úr már vár rád.

- Miféle várba? És miféle úr vár rám?

- Inferorum Várában lakik az Úr. A Pokol Ura. Őhozzá kell, vigyelek.

- Damian? – kérdezem inkább magamtól, mint tőle. Csónakos meglepetten fordul hátra, és néz rám.

- Damian? Nem ismerek semmiféle Damiant. De nagyon kivételes lehetsz, ha maga az Úr látni akar. Eddig még egyik holtat sem óhajtotta látni!

- Hogy? Miért akarna engem látni? – kérdezem riadtan.

- Nyilván fontos lehetsz a számára. Nem voltál véletlen a felesége? – érdeklődik, mire torkomon akadna a levegő, ha lélegeznék.

- Nem! – kiáltom szinte hisztérikusan. Hogy én Damian felesége?! Mégis mikor? Hogyan? Látja ez az ürge, hogy mennyi idős vagyok? Csak tizennyolc éves! Hogy lenne már férjem?

Bosszúsan próbálok sóhajtani egyet, de mintha a torkomra forrt volna valami. Olyan érzésem van, mintha folyékony vasat öntenének le a torkomon.

Néhány percig csak tűröm, és közben az elsuhanó semmit fürkészem. Mert hogy a kép ugyanaz maradt, mint, amilyen akkor volt, amikor először megpillantottam a Poklot. Csak most a Tornác eltűnt, és átvette a helyét a folyékony, parázsló tűz. Odalenn a mélyben még mindig háború folyik a tűz és a jég, a láva és a víz között, óriási hullámok ütköznek egymásnak, és az ellenségüknek. És köztük ott vannak a holtak. Sírnak, ordítanak és visítanak. Úgy erősödik a hangjuk, ahogy egyre beljebb haladtunk.

Épphogy csak megszűnik, újra kezdődik. Nem kapok levegőt, de fuldoklom. Torkomra szorítom a kezemet, de az égető érzés nem múlik el, sőt. A fájdalom átterjed a torkomból a mellkasomra, és így tovább, a gerincem mentén a hasamig.

Aztán mintha tőrt döftek volna a szívembe; odakapom a kezem, de nem érezek semmit. Egyetlen dobbanást sem.

Tényleg meghaltam! Halott vagyok!

Sikítani akarok, úgy, ahogy csak a torkomon kifér, de nem tudok.

Olyan, mintha belülről gyulladnék meg, az egész bensőm forr és éget, és én nem tudok levegőt szívni a tüdőmbe, hogy enyhítsek ezen.

Roppanás hallatszik, és egy vékony repedés fut le a csuklómtól kezdődően a karomon. Megjelenik még egy, mely ezerfelé ágazik; szaggatja a bőrömet, égető nyomokat hagyva maga után.

- Mi...mi ez? – suttogom fulladozva. A lábaim elgyengülnek, és én térdre zuhanok a csónakban. Az egész testemet repedések borítják, de egy csepp vér sem hullik a sebekből.

Mi folyik itt? Mi történik velem? Elemészt a Pokol? Máris eltűnik a lelkem?

Kétségbeesetten nézek a Csónakosra, aki kissé meglepve sóhajt egyet.

- Hívnak. – feleli nyugodtan.

- Mi...? – csak egyetlen szóra futja az erőmből, mielőtt teljesen megbénít a fájdalom. Villám hasít a gerincembe, eltörnek a csontok a karomban, és a lábamban, és iszonyatos fájdalmat érzek a bordáimban, mely végigszáguld a testemen a nyakamig.

Azután gyönyörű vörös rózsaruhám átváltozik. Előbb az alja, majd a szoknyarésze, a dereka, és a fölsője válik folyékonnyá, és csordogál ki a csónak résein. Pár pillanat múlva az egész csónakot ellepi a vér, mely lassan elszivárog a léceken át.

Üres szemeimmel látom, ahogyan a csónak vérvörös csíkot húz maga után a semmiben, mire a lent szenvedő holtak éhesen rávetik magukat. Utána kapnak, beleharapnak, isszák a vért. A véremet.

De még mielőtt a ruha teljesen eltűnne rólam, egy velőtrázó sikoly hagyja el a torkomat.

A bőröm szétszakad, foszladozni kezd, olyannyira, hogy már látom törött, repedt csontjaimat alatta.

A fájdalom már kínná erősödik, és azt hiszem itt a vég, mikor a szívem újra dobban egyet.

A tüdőm megtelik jéghideg levegővel, és azonnal megfagyasztja a bensőmet.

Nem bírom ezt! Az égető fájdalmat, és a jégszilánkokat, amik belülről tépnek.

Az oldalamra dőlök, és csak vergődök, amíg már nem bírom...

Valaki szenvedve, reszelősen lélegzik mellettem, erősen megharcolva minden egyes lélegzetvételért.

A szívem lassú dobogásba kezd, érzem, ahogy a vérkeringés újraindul a testemben. Forrongó bensőm hamarosan megnyugszik, és már csak a kínzó fájdalom marad. Megpróbálok megmozdulni, de nem megy. Még a kezemet sem tudom megmozdítani, mert akkor belém mar a fájdalom újra és újra.

- Ne mozogj! – szól hozzám valaki halkan, és én szót fogadok neki. Nem harcolok tovább, a kínok köz lassan elvesztem az eszméletemet...

Újból körülvesz valami kísérteties, de most sem a folyosón, sem a Pokolban nem vagyok. Mindenütt feketeség van, akárhová nézek. Mi ez? Mi lehet ez a hely?

Aztán rájövök: a testemben vagyok. Az elmém ez a sötét folt, ahol most el vagyok rejtve.

Már érzem a hideg aszfaltot magam alatt, az újra erősödő fájdalmat az egész testemben, és, azt, hogy bármelyik lélegzetvétel az utolsó lehet. Életemben nem küzdöttem még ennyire semmiért, mint most a levegőért! Az életbemaradásért.

- Tarts ki, Jen! – szól hozzám valaki kedvesen, de nem ismerem föl a hangját. Nem is tudnám, minden erőmet arra használom fel, hogy levegőt vegyek, és, hogy verjen a szívem. De vajon mennyi erőm maradt?

Valami forró ér a csuklómhoz, és egy pillanatra megremegek - olyan forró, mint a halál. De aztán az idegen ujjai körbefonják jéghideg karomat, és érzem, hogy lassan átmelegít.

Sikítani tudnék, ahogy keze alatt összeforrnak a csontok a csuklómban, majd ahogy a meleg terjed, úgy a karom sebei, majd a vállam gyógyul meg. Érzem, ahogy húzódik a bőr, ahogy a csontok a helyükre illeszkednek, és erősen összekapcsolódnak.

Csak azért nem ordítok, mert valahol mélyen érzem csak ezt, enyhe tűszúrásokként, de, ahogy gyógyulok, úgy erősödik a fájdalom és a gyógyulást jelentő forróság is.

Majd az idegen a kezébe veszi a kezemet, és fölemelve, a mellkasához húzza. Abban a pillanatban, hogy ezt megteszi, valami erős, áramütésszerű száguld végig a karomon, és onnan – fokozatosan elveszítve erejét – az egész testemen.

Bizsergeti a bőrömet, átmelegít, és érzem, hogy újra visszaköltözik belém az élet. Enyhén megrándul az arcom, mikor a bizsergés erősödik a bordáimnál, majd forróság veszi át a helyét. Egy fájdalmas szúrás érzek a bőrömön, és eltört bordáim összeforrnak.

Mintha mázsás súlyt emeltek volna le a mellkasomról, már nem kell élet-halál harcot vívnom a levegőért.

Az idegen a hasamra helyezi egyik kezét, a másikkal továbbra is a mellkasához szorítva a kezemet.

Elmormol néhány szót, mire újabb sebek gyógyulnak meg, majd végleg megszűnik a rémisztő fájdalom.

Csak ekkor eszmélek rá, hogy nagyon szaporán veszem a levegőt, mintha soha nem vehetnék többet. Ez igaz is, ki tudja mennyi ideig voltam halott?

Az idegen még mindig mellettem, van, egyik kezét rajtam nyugtatva, óvatosan végigsimít hideg arcomon.

- Most már megleszel. – suttogja.

Válaszolni szeretnék, de még ahhoz is kevés az erőm, hogy a kezemet megmozdítsam.

A testéből áradó melegség viszont nem múlik el, hanem egyre több energiát ad át nekem.

Vagyis megment – fogom föl hirtelen. Ő hozott vissza az életbe! Ő adott egy második esélyt. Az én őrangyalom...

Mikor kinyitom a szemem, nagy sötétséget látok, és pár fehér pontocska elmosódott körvonalait.

Kórházban vagyok?

Ahogy megmozdítom a fejem, szédülés fog el, és csillagokat látok magam előtt táncolni. Összeszorítom a szemem, és fölnyögök, mire az idegen mosolyogni kezd.

- Isten hozott újra köztünk.

Nagy levegőt veszek, és leküzdve rosszullétemet és a hullámokban rám törő fejfájást, elfordítom a fejem.

Látásom kezd kitisztulni, mert odafönn a csillagos eget látom. Az éjszakai, koromfekete eget, melyen ezernyi csillag van.

Megrémülök, mikor valami hirtelen eltakarja őket előlem, és fölém, tornyosul. Riadtan nézek föl az idegenre, aki lehajol hozzám, és homlokon csókol.

- Vigyázz magadra! Én is vigyázok rád. – szól, majd elengedi a kezemet, és föláll.

Még mindig homályosan látom a világot, de ahogy föláll, és lenéz rám, ismerős alak jelenik meg....Damian!

Damian vigyáz rám? Ő mentett meg? De miért? Hiszen ő maga akart látni a Pokol uraként!

Reszelősen veszem a levegőt, és utána kapnék, de egy könnyed mozdulatot tesz, mire újra rám borul a sötétség...

Mikor fölébredek, ugyanolyan sötét az ég. Mintha csak pár percre kábított volna el, de mintha órákig, vagy napokig pihentem volna.

Tompa fejfájást érzek, és ott ahol eltörtek a csontjaim, még mindig érzem, ahogy húzódik a bőr.

Fölemelem mindkét kezem és végignézek magamon. Az ujjaim koszosak, és néhol véresek, de ezen kívül semmilyen sérülés nincs rajtuk.

Erőt veszek magamon, és föltápászkodom.

Az út kihalt, csak az összeroncsolódott kocsit látom, és az összetört kamiont.

A kamionnak teljesen széttört az eleje, de a mi autónk...A mi autónkból szinte semmi nem maradt. A felismerhetetlenségig roncsolódott. Olyan, mint egy összepréselt konzervesdoboz.

Nem is csodálom, hogy nem éltem túl az ütközést.

Ahogy megpróbálok fölállni, látom, hogy mellettem egy nagy tócsában gyűlt össze valami. Vér. Az én vérem! A ruhám, a farmerem...mind, mind véres!

Meghaltam. Én itt tényleg meghaltam!

A felismerés szinte mellbe vág, és úgy érzem azonnal sokkot, kapok.

Miért nincs itt senki? Hol vannak a mentők vagy a rendőrök?

És...hol van Sam?

- Sam! – suttogom. – Sam, hol vagy?

Mikor nem érkezik válasz, megrémülök. Ő is meghalt? Damian nem mentette meg?

 - Samantha! – idulok el botladozó lépésekkel, mert gyenge lábaim nem akarják megtartani a súlyomat.

- Jen? – érkezik a nyöszörgő válasz a kocsi túloldaláról. – Jen!

- Sam? Jól vagy? – kerülöm meg az autót, és esek térdre mellé.

Kicsavarodva fekszik, de látszólag neki sincs komolyabb baja. Megpróbál fölülni, de mintha el lenne törve a csuklója.

- Segítség kell! – szól, könnyes szemmel nézve rám. Bólintok, majd a kamion sofőrjét keresem a tekintetemmel.

- Jen? Azt a kamiont... – nyel egyet – nem vezette senki!

Először meghökkenek, és azt mondanám megőrült, de túl sok mindent éltem már ahhoz át, hogy képtelenségnek tartsam.

- Tudom. – felelem, és segítek neki talpra állni.

Leroskadunk az egyik fa aljába; mindkettőnk nagyon kimerült és megviselt.

- Mit keresünk mi itt? – kérdezi zihálva.

- Te mondd meg! – sóhajtom.

- Nem tudom. Nem emlékszem, csak a balesetre. Miért jöttünk ide?

Megrázom a fejem. Ha nem emlékszik, jobb, ha nem tud Damianról.

 - Van mobilod? – kérdezem, mire ő rázza meg a fejét.

 - Nekem se. – fölállok – Gyere! Keresnünk kell valakit, aki segít!

Sam követ, mellettem botladozva a sárban; visszaindulunk arra, amerre jöttünk. Néhány métert teszünk csak meg, de mikor körülnézek, az egész út kihalt. Sőt, az egész környék.

- Kilométerekre nem lehet senki. – jegyzi meg Samantha.

- Valakinek csak látnia kellett a balesetet! Mikor jöttünk nagy forgalom volt. – mondom, de én is tudom, hogy nem jön erre senki. Mikor jöttünk szinte minden percben elment legalább egy autó, vagy kamion, de mikor a baleset történt csak az az egy volt közel s távol.

Már egy jó fél órája gyalogolhatunk, mikor érzem, hogy a bal lábam már nem bírja tovább.

Leroskadok az út közepén, és két kézre markolom a combomat; szinte még érzem, ahogy a törött csont ide-oda mozog benne.  

- Megsérültél? – guggol le hozzám társam. – Pihenjünk egy kicsit!

- Jó. – válaszolom összeszorított fogaim közül.

- Miért nem jön erre senki?

- Nem tudom.

- Jen! Miért nem jön erre senki?

- Nem tudom! – kiáltom. – Nem is érdekel.

- Mi?! Akkor mégis hogy jutunk vissza? Keressünk valakit! Akárkit. Gyere! Állj fel, mennünk kell! Már biztos észrevették, hogy eltűntünk, és keresnek minket! – ragad meg, és fölránt.

- Sam! Pihennünk kell!

- Majd pihenünk otthon! – sipítja.

- Nem! Most szenvedtünk balesetet! Ki tudja meddig feküdtünk ott? Pihennünk kell. – jelentem ki, és Sam elereszti a karomat. Egy beletörődő sóhajt hallatva leül mellém, és a mellettünk levő erdő fáit fürkészi.

Pár percig nem szólunk egymáshoz. A lábam még mindig sajog, de már kezd jobb lenni, azt hiszem, hamarosan folytathatjuk az utat.

- Jen?

- Hmm?

- Te gondolkoztál azon, miért nem haltunk meg? – néz rám, nagy barna szemeivel.

- Nem.

- Én igen. – mondja. – Tudod, ahogy láttam a kocsit...mi nem élhettük volna túl! Meg kellett volna halnunk, de mégis itt vagyunk. De miért? És hogyan? Talán kiugrottunk a kocsiból az ütközés előtt? – megrázza a fejét. – Nem hiszem. Emlékszem, hogy bent ültünk, és egyenesen a kamion fényszóróiba néztem. Aztán már csak a csattanásra emlékszem. – abbahagyja, várja, hogy mondjak valamit, de nem tudok. Mégis mit mondhatnék? Ez történt! Meghaltunk!

- Hogy kerültünk ki a kocsiból? Hogyhogy nincs szinte semmi bajunk? Egy ficam, és egy bedagadt csukló. Ennyi. – majd habozva megkérdezi. – Ugye nincs komolyabb bajod?

- Nincs. – lehelem.

- Te emlékszel még valamire? – kérdezi, mire megrázom a fejem. Nem mondhatom meg neki!

- Azt se tudom, hogy kerültünk...hé, nézd! – pattan föl hirtelen, és az erdő mélyére bámul.

- Mi van? – kapom oda a fejemet. – Mi van ott?

- Egy autó! Látom a hátsó fényszóróit! Gyere! – ragad meg ismét, és talpra rángat, majd elindul a fák közé.

A lábam még mindig sajog, de utána indulok, átvágva az ágakon és a bokrokon, be az erdő mélyére. Csak Sam sötét – néha-néha elvesző – alakját látom magam előtt, de mikor félrelép, meglátom a vörösen izzó fényszórókat.

A terepjáró csak pár méterre parkol tőlünk, egy sáros földúton.

A motor jár, a vezetőülés felőli ajtó nyitva; tehát nem lehet messze a tulajdonosa. De vajon mit keres itt? Pláne ilyenkor.

Remegve állok meg mellette és bámulok a sötétített ablakokra. Samantha megkerüli a kocsit, és beül a kormány mögé, majd kinyitja nekem az ajtót.

- Csak nem el akarod vinni? – szörnyedek el.

- Ugyan már! Nekünk nagyobb szükségünk van rá! Visszahozzuk, ígérem!

- Ez lopás! – sziszegem.

- Nem lopjuk el, csak kölcsön vesszük. – feleli, és lábát a gázpedálra helyezi. – Ha nem jössz velem, Londonig gyalogolhatsz! – mondja, és bekapcsolja az övét.

Sóhajtok egyet, és beülök mellé.

- Mikor legutóbb beszálltam melléd egy kocsiba, belehajtottunk egy kamionba! – mondom. – Remélem, nem akarod megismételni!

- Lehet, hogy egy agyatlan libának gondolsz, de azért annyira hülye nem vagyok. – feleli, és tolatni kezd.

Egy ügyes mozdulattal az autópályára kormányozza a kocsit, majd gázt adva, elindul a londoni bekötőútra.

Egy óra utazás után föltűnnek a távolban London fényei, és a leágazás, ahol fölhajtottunk az útra, mikor jöttünk. Sam ráfordul, és gázt ad.

- Ilyen messze eljöttünk volna? – kérdezi összeráncolt homlokkal. – Nem rémlik, hogy majdnem másfél órát utaztunk volna azon az autópályán!

- Nekem sem. Maximum fél óra, ha volt. – én magam sem értem mi történt, de tényleg nem mentünk el olyan messze. Bár az elmém ködös, és zavaros, - ráadásul meghaltam! – azért biztos vagyok benne, hogy nem tettünk meg akkora utat. És Sam is az.

- Igen. Kábé annyi. – mondja, és befordul London külvárosába.

Az utat jól megvilágítják a lámpák, az utcák kihaltak, a házak ablakaiban nem ég villany. Késő éjszaka van, de a kocsiban nincs óra. Ez furcsa.

 - Mennyi lehet az idő? – kérdezem, végig nézve az egyforma kertes házak között.

- Fogalmam sincs. Emlékszel mennyi ideig tartott átjönni Londonon?

Bólintok. – Egy egész délután.

Sam meghökken, és kis híján rátapos a fékre.

 - Hogy mi?! Mégis mikorra fogunk visszaérni?

 - Azt hamarosan megtudjuk. – felelem.

Eddig nem is tűnt fel, hogy Sam tök normális velem. Pedig eddig ki nem állhatott, most pedig visszavisz a hotelbe. Önszántából.

Bármi is történt vele a baleset után jót tett neki.

Kibámulok az ablakon, úgy, ahogy odafelé tettem. A halálom előtt. Ha eddig azt gondoltam, hogy megváltozott az életem, nem gondoltam át teljesen. Most... most, hogy tudom, hogy valóban meghaltam, és „föltámadtam”, azt hiszem már nem vagyok ugyanaz az ember.

Nem is értem, mit akart Damian ezzel elérni.

Előbb megparancsolja Samnek, hogy vigyen el hozzá, hogy meg tudjon ölni, majd, mikor meghalok egy autóbalesetben, ő maga hoz vissza a halálból?

Félek. Bevallom, rettegek Damiantól. Bár vége lenne, már enne az egésznek!

Az úton kezdenek megszaporodni az autók, és a buszok, ahogy egyre beljebb haladunk a városban.

Látom, hogy Sam alig bírja már nyitva tartani a szemét – úgy, ahogyan én is. Iszonyatosan fáradt vagyok.

- Ne álljunk meg? – kérdem.

- Minek?

- Aludni.

- Nem. – feleli, de rám sem néz. – Kibírom a hotelig. Ott úgy is még túl kell élnünk Mrs. Morison lehordását.

- Már túléltünk egy balesetet. Ezután mindent kibírok! – felelem, de nem gondolom komolyan. Samet viszont ez is megnevetteti.

Ami kettőnkkel történt, az valószínűleg örökre összeköt minket. Ha csak el nem felejtjük holnapra az egészet. Talán ez kellett ahhoz, hogy örök ellenségekből, barátok legyünk. Mert most barátok vagyunk, nem?

Sam fékezni kezd, mire fölegyenesedem az ülésen.

- Jó reggelt, Csipkerózsika! – hallom a gúnyos hangot. – Amíg én itt szenvedek a vezetéssel, te addig bealszol, mi? Szép, mondhatom!

- Bocs. Megérkeztünk? – dörzsölöm meg a szememet.

Sam előre mutat, egy nagy, több emeletes épületre, üvegajtókkal, és krémszínű szőnyeggel a lépcsőn.

A hotel!

- Menjünk. – sóhajtom álmosan, mire leáll a motor és Sam kiugrik a kormány mögül.

- Szerinted nagyon ki lesz akadva? – lép oda hozzám.

- Mrs. Morison? Igen. – mondom, é szembefordulok az épülettel. Egy pillanat múlva arra leszek figyelmes, hogy Sam megfogja a kezemet. Lenézek összekulcsolt kezünkre, majd föl rá.

- Együtt? – kérdezi, mire aprót bólintok.

- Együtt.