Tádáááám! Íme az évadzáró fejezet. Remélem örültök neki. :D Úgy gondoltam, ha már idén elkezdtem, idén be is fejezem, magyarul összecsaptam, majd kijavítom. :D
Nem is dumálok tovább, jó olvasást! :)
Denny
Szörnyű fejfájással ébredek. A fejemhez emelem a kezem, és
vágok egy fintort. Ez nem lehet igaz, miért zúg ennyire a fülem? És ami a
legfontosabb: mi a fene történt tegnap? Vagy ma? Vagy ki tudja már?
Hogy kerültem vissza? És mi van Luke-kal?
Fölülök és körülnézek. Belle és Izette ágya üres, odakint
halványan süt a nap, világossá téve a szobát. A fürdőszobából zene hallatszik.
Biztosan Belle hallgatja az MP3 lejátszóját.
Mikor fölállok szédülés fog el és meg kell egy pillanatra
támaszkodnom. Összeszorítom a szemem, és veszek pár mély levegőt.
Tehát ilyen másnaposnak lenni?
- Izzie? – szólok halkan. Nem érkezik válasz.
- Belle? – kopogok be a fürdőszoba ajtón, mire jókedvű
válasz érkezik.
- Hahó, aranyom! Föl találtál ébredni? – hirtelen kivágódik
az ajtó és barátnőm sugárzó arccal, néz rám. – Na, hogy érzed magad?
- Jobban. – felelem bágyadtan.
- Emlékszel rá mi történt? – fogja két kézre az arcomat.
- Hát, bulizni mentünk. – vágom rá.
- Igen, igen, és azután?
- Össze akartatok hozni azzal a sráccal.
- Tovább, tovább!
- De én megléptem Luke-kal.
- Ühüm.
- És táncoltunk.
- Csak tánc volt? – emeli meg a szemöldökét.
- Azt hiszem... – válaszolom kelletlenül, mire Belle arca
grimaszba rándul.
- Most tagadni próbálod, vagy nem emlékszel?
Jó ég! Belle látta,
hogy megcsókolt?!
- Mi?...
- Hát a csókra! Nagyon elvoltatok.
Tűzforró lesz az arcom, és érzem, hogy a hajam vonaláig
elvörösödöm.
Belle önelégülten vigyorog.
- Jól láttam, amit láttam. Avalon alig tudott szétválasztani
titeket egymástól.
- Hogy?!
- Ha ő nincs, szerintem még mindig ott lennél. – válaszolja,
és előhúzza a bőröndjét. – Hoztam föl neked reggelit. Már nincs időd lemenni.
A tányérra nézek az éjjeliszekrényén. Sajtos-sonkás kifli.
Leülök az ágyára, és falatozni kezdek, mégsem mehetek haza éhgyomorral.
Miközben reggelizek – vagyis inkább pótolom a reggelit –
Belle beszámol mit is csináltak ők a buliban, és mit én. Csak addig rémlik a
dolog, hogy rájöttem, Lucas adta vissza az életemet. És nem várja el, hogy
hálás legyek érte, de én a sírig is üldözni fogom vele. Ha egyáltalán az
angyalok meghalnak.
Te jó ég, Lucas
angyal!
És ha ő az, többé nem kell félnem Damiantól. Ő megtaníthat,
hogyan védjem meg magam.
Föllélegzem, mintha ez lenne életem legszebb napja. Többé már nem árthat nekem.
Zuhanyzás közben észreveszek valami különös, elmosódott
írást a bal alkaromon. Mikor jobban szemügyre veszem, látom, hogy számok.
Ez nem lehet más, csak Luke telefonszáma. Amint végeztem a
fürdőszobai teendőimmel, és eltűntettem a másnaposság nyomait, beírom a
mobilomba.
- Mrs. Morison nagyon mérges volt? – kérdezem csak úgy
mellékesen, és elkezdek bepakolni.
- Avának köszönhetően nem is tud róla. Hihetetlen mennyire át
tudja verni a felnőtteket.
Ez igaz –
gondolom. Avalonnak semmi sem lehetetlen.
Összeszedem a holmimat a szobából, a fürdőből, és ahol még
találok elvétve, és mindent az ágyra dobálok. Már épp hozzákezdenék a
csomagolásnak, mikor Izette beront az ajtón.
- Ó, szia Jen...azt hittem még alszol.
- Szia Izzie! Nem...már nem. – mosolygok, és legnagyobb
meglepetésemre Izzie megölel.
- Minden rendben? Semmi baj nincs?
- Azon kívül, hogy másnapos vagyok?
- Igen, azon.
- Semmi. De mi lenne?
Hirtelen elenged.
- Én csak...csak... – úgy tűnik, ő sem tudja, miért is
aggódik – azt hittem, hogy...bele tettek valamit az italodba.
- Hogyan?
- Luke. Azt hittem, csak...tudod...te nem vagy egy bulizós
típus, és most berúgtál...én tényleg azt gondoltam, rosszabb a helyzet.
- Luke?! –egy angyal? – Ugyan már!
Miért van olyan érzésem, hogy Izzie valójában nem a miatt
aggódott?
- De akkor ti most jártok? – vág közbe Belle.
- Én...nem tudom.. – vallom be.
- Megcsókolta! Hogy a fenébe ne járnának?! – hallatszik
Avalon hangja az ajtóból.
- Jenny drágám, csak gratulálni akartunk első részeg
estédhez! – repül felém Michael, és a karjaiba zár.
- Kösz Mike.
Most még a Jenny-t is elnézem neki, tekintve, hogy mindjárt
megfojt. De, amint elenged, Marshall ölelget laposra.
A helyi party után mindenki elindul elcsomagolni, és mi
hárman egyedül maradunk.
A ruhakupacra nézek az ágyamon.
Ez hosszabb lesz, mint
gondoltam.
Két óra múlva indulásra készen állunk. Levisszük a
bőröndünket és táskáinkat az aulába, ahol gyülekezünk.
Tekintetem Sam-et kutatja, de vagy nagyon jól elbújt, vagy
nincs itt.
- Jól van. Mindenki itt van? – csapja össze a kezeit az
osztályfőnököm. – Igen? Akkor induljunk!
De hát Sam nincs itt!
Mrs. Morison a buszhoz terel minket, ahol a szállodai
alkalmazottak fölpakolják a cuccunkat, és fölszállunk. De hol van Samantha?
Az ablak mellé ülök, és Izzie mellém, ül. Nem enged ki.
Lehet, hogy ő hamarabb hazament már? Biztos így van.
A busz elindul, és én figyelem, ahogy London elsuhan
mellettem. Talán utoljára látom.
A Heathrow-i reptér talán a világon a legnagyobb.
Másodszorra vagyok itt, de még mindig úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban
elveszhetek.
A repülőgépünk csak fél óra múlva indul, így helyet
foglalunk a váróban, amíg nem szólítanak minket.
Az 5-ös terminál lassan megtelik emberekkel, így alig látom
már az osztálytársaimat. Közelebb húzódóm a barátaimhoz.
Remélem, nem fogok elveszni!
Végtelennek tűnő várakozás után bemondják, hogy a gépünk
indulásra kész.
Fölkapjuk a táskáinkat, és Mrs. Morison vezénylésével a kapu
felé igyekszünk. A tanárnőm még egyszer ellenőrzi, hogy mindenki megvan-e.
Sam?
A gépünk fehér, vörös és kék, az oldalán egy hatalmas
British Airways felirattal.
Egyesével odaadjuk a jegykezelőnek a jegyünket, és
fölszállunk a repülőre.
Mellettem Izette levegő után kap.
- Nyugi! Nem lesz semmi baj. – szorítom meg a kezét.
Egészen addig nem engedem el, amíg helyet nem foglalunk.
Tudom, hogy Izzie halálosan fél a repüléstől.
- Bevetted a gyógyszert? – Bólint.
Becsatolja magát, én pedig követem a példáját.
Én ülök az ablaknál, Izzie középen, a másik oldalán pedig
Belle. Most tőle vár egy-két megnyugtató szót.
Kikapcsolom a mobilomat, anyáék már tudják mikor érkezünk.
Hogy fogom kibírni a 8 órás repülőutat?
Becsukják az ajtót, és mindenkit megkérnek, hogy kapcsolják
be magukat. Kellemes utat kívánnak.
Hogy lenne már kellemes, mikor minden percben azon aggódik
az ember, hogy mikor zuhanunk le?
Izette belém kapaszkodik, mikor a repülő megindul, és
kigurul a kifutóra.
Kinézek az ablakon. Heathrow egyre gyorsabban távolodik, az
irányítótorony megadja a felszállási engedélyt, és néhány perc múlva már a
levegőben is vagyunk.
Mikor már a reptér is csak egy apró pontocska, és London is
csak egy szőrcsomónak látszik a világban, furcsa gondolat jut eszembe.
Isten Veled, Damian! Ha
sosem találkozunk többet, az is túl hamar lesz.
Furcsa módon egy kicsit hiányozni fog. Ha úgy vesszük vele,
sokkal érdekesebb volt ez az út, mintha nem is találkoztam volna vele. Ki
tudja? Talán nem adja föl, és valamikor megkeres. De azt hiszem, inkább itt
marad Londonban, és új lány után néz.
Ő már nem más csak egy emlék. Egyben borzasztó és nagyszerű
emlék. És ez a nyaralás életem legjobb és legszörnyűbb nyaralása volt.
Meg akart ölni, vagyis meg is ölt, de nélküle nem határoztam
volna el, hogy keményebb leszek. Hogy nem riadok meg semmitől. És nélküle nem
találkoztam volna Lucas-sal.
Talán ennek így kellett lennie.
Hiába Damian az őrangyalom, valahogy Luke-ot tekintem annak.
Bár arra kíváncsi vagyok, miért végzett velem. Miért jó ez
neki? Kedvtelésből?
Vagy, hogy bosszantson más angyalokat? Mert az biztos, hogy
ő és Lucas ellenségek.
De ez már lezárult. Sosem tudom meg.
A Nap lassan lebukik a horizonton, és csak ekkor kapok
észbe, hogy már túl vagyunk az út felén. Néhány óra és otthon leszek. A családom
biztonságában. És elmesélhetem nekik ezt az utat. A jó, és kevésbé jó részeket.
Az út további részében Izzie-vel összeborulva aludtam. Csak
akkor ébredtem föl, mikor megszólalt a síp, és a nő bemondta, hogy csatoljuk be
magunkat a leszálláshoz.
Álomtól súlyos fejjel engedelmeskedtem az utasításnak,
miközben Izette kezét szorongatva kibámultam az ablakon.
Újra itthon! Már hiányzott ez a nyüzsgés.
Amerre csak néztem végtelen fényeket, és távoli autók
suhanását láttam az éjszakában. De jó újra itt lenni!
A gép keményen landol a La Guardia reptér kifutóján.
Egyre jobban lassulunk, majd egy kanyar után megállunk.
A gép ajtaja kinyílik, és mi hosszas nyújtózkodás, és
ellenőrzés után kiszállunk a gépből.
Amint kilépek, egy pillanatra megcsap az öböl jellegzetes illata.
Bár a La
Guardia sokkal kisebb, mint a John F. Kennedy repülőtér, úgy
érzem ez Heatrow után nem hátrány.
Még egy órás lépcsőzés, ellenőrzés, és várakozás után
megkapjuk a csomagjainkat és elindulunk kifelé.
Izette hangosan fölsikít, és a családjához rohan, úgy, ahogy
a többiek is.
Hol van az én családom?
Keresgélek a tömegben, hogy megtaláljam aput, anyut és a
tesóimat, de nem találom őket.
Aztán megakad a szemem egy feliraton:
Miss Jenessa Cox
Elmosolyodom, ahogy apa a kezében tartja a kartonlapot, és
tekintetével engem keres a kiszállók között. Nem lát, pedig ott vagyok előtte.
A csomagjaimat magam után vonszolva rohanok feléjük,
boldogságtól kipirult arccal, és a szüleimre vetem magam. Kis híján fel is
döntöm őket.
- Annyira hiányoztatok! – szorítom őket magamhoz.
Miután az öcséimet is megöleltem, apa fogja a bőröndömet és
elindul a kocsi felé. Anyával összeölelkezve követjük őt, az öcséimmel együtt.
Anya elmondja, hogy nagy családi vacsorával ünnepeljük meg a
hazatérésemet.
Az egész úton hazafelé csendben ülök, és azt hallgatom, hogy
a családom a képeimen és Londonon elmélkedik.
Engem valahogy jobban leköt az otthonom.
A hatalmas felhőkarcolók, az emberek, a negyedek, minden.
Mintha örök időkig távol lettem volna, úgy hiányzott ez a hely.
Éjszaka van, és minden ki van világítva. Egyszerűen
lenyűgöző.
Átmegyünk a Queensboro-hídon, és megérkezünk Manhattanba,
New York szívébe.
Innen már nincs messze az otthonom.
Midtown szinte semmit sem változott azóta, hogy nem láttam.
Apa lelassít az óriási felhőkarcoló előtt, ahol lakunk, és
beáll a parkolóba.
Az épület tényleg hatalmas, 25 emeletes, és mi éppen a
tetőtérben lakunk.
Miután kipakoltunk a kocsiból beszállunk a márványozott
liftbe, és fölmegyünk. A folyosó kihalt, egy árva lélek sem áll a királykék
szőnyegen.
A mi lakásunk ajtaja a folyosó végén van. Egy sötétbarna,
gyönyörűen faragott ajtó a miénk, rajta arannyal a Cox felirat.
Anya lép be elsőnek, és fölkapcsolja a villanyokat.
Olyan jó végre itthon lenni!
Az egész házat valami ínycsiklandó ételnek az illata lengi
körbe, amitől azonnal összefut a nyál a számban.
- Mindjárt eszünk. – mondja anya egy mosoly kíséretében és
eltűnik a konyhában. Ledobom a táskámat a kanapéra, és kibámulok az ablakon.
New York. Az én városom.
- Éhes vagy? – lép mögém anya. Bólintok.
- Gyere, együnk.
Apa és a tesóim már az asztalnál ülnek, és engem várnak.
Kacsasült van, az egyik kedvencem.
- Mmmmmm. – mondom, és helyet foglalok. Anya nekem vág le
egy darabot elsőnek.
Az étel isteni finom, de alig tudok enni, mert a szüleim
folyton faggatnak.
Milyen volt London? Mit csináltatok? Találkoztál fiúkkal?
Alig győzök a kérdésekre válaszolni.
Majd” egy órával később végre elszabadulok az asztaltól.
Anyáék azt mondták, menjek csak föl kipakolni, ők leszedik az asztalt.
Fogom a bőröndömet és a táskámat, és fölvonulok az emeletre
a szobámba.
Tényleg hiányzott a családom. Már el is felejtettem milyen
az, mikor az agyamra mennek.
Benyitok a szobámba, és szinte azonnal megcsap a friss
levegő. Az ablak nyitva, az ágy bevetve, minden meg van, ami egy hazatérő,
fáradt utazónak kellhet.
A bőröndömet az ágynak támasztom, és az ablakhoz lépek.
Innen a legszebb a kilátás. Rálátni a Brooklyn és
Manhattan-hídra és egész Manhattanre. Még Brooklynra is.
Mélyet szippantok az éjszakai levegőből, és becsukom az
ablakot.
Leülök az ágyamra, és kicipzárazom a bőröndömet.
Egy pillanatra megüt a guta, mikor belenézek. A ruháim
tetején, két könyv fekszik, összeszalagozva.
Hiszen ez eddig nem volt benne!
Uram atyám,
elcseréltem a bőröndömet? De az ott alatta az én pólóm!
Percekig dermedten ülök, tudom, hogy ez Damian műve. Ő tette
be a könyveket, csak tudnám mikor.
A reptéren? A repülőn? Vagy itthon?!
A könyvek után nyúlok, és kioldozom a szalagot.
A fölső az a darab, amelyiket megnéztem az Angels Again Régiségkereskedésben.
Az alkimista könyve.
Az alsó viszont. Damian
könyve.
The Last Dance, az
utolsó tánc.
Megragadom a könyvet, és a falhoz vágom.
Le kell nyugodnom. Damian nincs itt! És nem is lesz soha!
A könyveit pedig bedobom a kandallóba. Igen, ez az.
Átvágok a szobán, és fölveszem az időközben kinyílt könyvet.
A könyv lapja üres, de, ahogy visszasétálok vele az ágyhoz, megjelenik rajta
valami.
Úgy, ahogy a múltkor tintapacák folynak szét rajta, lassan
egy ember alakját öltve.
Egy férfiét.
Damianét.
Nem is emberét, egy angyalét.
A srácon csak egy fekete farmer van, cipő és póló nem.
Kezeit az ágyékánál tartja, összekulcsolva azon a tőrön, amivel le akart
szúrni.
Hatalmas, éjfekete szárnyai, kitárja, néhány tolla kihullik,
ahogy lassan mozgatja őket.
Néhány vércsepp csorog végig és hullik le a tőr hegyéről,
mintha most ölt volna vele.
A srác arcán gonosz mosoly jelenik meg. Vidám. Elégedett.
A vércseppek a lap alján összemosódnak, és egy szöveget
formáznak:
A Halál Angyala, a
Pokol Hercege, Inferorum Trónörököse...
És egy név.
Tehát...tehát Damian nem más, mint...mint...
Azazel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése