Chapter Ten - Te vagyok

Sziasztok!
Elkészültem a tizedik fejezettel is, remélem épp annyira jó lett, mint szerettem volna. Sajnálom, hogy erre majdnem két hetet kellett várnotok, de voltak dolgaim. De most itt és teljesen a tiétek vagyok! :)
Remélem, hogy jól választottam meg a képeket ehhez a fejezethez, TJ direkt a te kedvedért vannak! :D
Jó olvasgatást!
Denny :)

 Az érkező viharfelhők eltakarják a Hold ragyogását, majd egy ezerágú villám hasít az éjszakába. Fekete alakjuk feltornyosul az égen, gomolyognak, verekednek egymással, vagy épp békét kötve egybeolvadnak, hogy együtt végezzenek pusztítást a földön.

Nézem a felhőket. Ők olyan mások. Néha háborúznak, vad csatákat vívnak, de mindig kibékülnek, és az egyezségüket vad esővel írják alá. Ez az ő védjegyük.

Csak most jövök rá, hogy ők a pusztítók. Károkat, és begyógyíthatatlan sebeket okoznak, miközben éltetnek is. Akárcsak Damian....

Újabb csodás villám szeli keresztül az eget, megvilágítva a felhők rengetegét.

Elmerülök a ragyogásban, az ezüstös és fekete színekben. Olyan nem mindennapi látvány ez! Annyira fantasztikus!

Aztán egy kövér esőcsepp csöppen a mellkasomra, majd lassan táncolva a nyakamba folyik, és ott megáll.

Már hallom az érkező eső moraját, érzem az illatát, a hideget, ami lehűti, az amúgy is hűvös éjszakai levegőt.

Fölemelem a fejemet a sínről, amin eddig pihentettem, és letörlöm az esőcseppet.

Ideje lenne indulni, ha nem akarok megázni. De hova menjek? Közel s távol semmi sincs, ami megvédhetne.

Fölállok, és leporolom hosszú, gyönyörű ruhámat. Nem szeretném bepiszkolni ezt a meseszép öltözéket, hiszen annyira tiszta, annyira hófehér!

Fölemelem az alját, és óvatosan haladva elindulok a sínek között.

A koromfekete éjszakában csak a vasúti sín mellett elhelyezett ős öreg lámpák világítanak, mint valami szellemek. Gyér fényük megvilágítja az előttem álló hosszú utat. Vajon meddig kell mennem?

Lassan lépkedek, már nem akarok bujkálni az eső, elöl. Hagyom, hogy elázzak, hagyom, hogy megbénítson a félelem, amikor eldördül egy-egy haragos mennydörgés.

Égi csata dúl – elmosolyodom a gondolatra. Olyan szép az égiek dallama, mint a démonok éneke. Földöntúli.

A ruhám már teljesen elnehezült az esővíztől – ami kegyetlenül ostoroz – olyannyira, hogy már alig tudom megtartani. Hajam vizes tincsekben omlik a vállamra, bőröm nyirkos és hideg, ahogy végigfolyik rajta az esővíz, és már tudom, hogy nincs miért menekülni.

Megállok. A lámpák fénye álmosan pislákol, és halványan megvilágít egy temetőt a vasúti sín mellett. Magányosan a semmiben.

Mindenütt puszta. Letaposott, kiszikkadt föld, elszáradt növények, és feketéllő fák. Tehát ez a fák paradicsoma? Itt csak fák élnek?

Lelépek a vágányról, és bevetem magam a halott növényzet közé. Lehunyom a szemem, ahogy, a fákról a nyakamba ömlik az eső, mégjobban eláztatva engem.

A temető halott, és üres, nincs megvilágítva, csak egy helyen ég gyertya.

Egy régmúlt századi sírhelynél, amit már kikezdett az idő, és számtalan természeti csapás érte. Ugyan miért pont ennél a helynél ég a mécses?

Jobban megnézem a sírt; a kőből kifaragott keresztre, egy halálfejet véstek a felirat mellé.

„Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,

én rajtam át oda, hol nincs vígasság,

Rajtam, a kárhozott nép városába.

Nagy Alkotóm vezette az igazság,

Isten Hatalma emelt égi kénnyel,

az ős Szeretet és a Fő Okosság,

Én nem vagyok egykorú semmilyen lénnyel,

Csupán örökkel, s én örökkön állok.

Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.”

Megbabonázva állok a szakadó esőben, és figyelem, ahogy az esőcseppek kereszttüzében a mécses fénye halványan megvilágítja a sírt.

Fölemelem a kezem, és csigalassúsággal megérintem a durva kőbe vésett feliratot, majd az egész tenyeremet ráfektetem a kőre.

Olyan üres így minden, olyan magányos. Mintha már nem is élnék, csak egy álombeli figura lennék, akit hamarosan elmos a víz. Talán nem is én vagyok, hanem egy kísértet.

Lehajtom a fejem, és azon töprengek, kié lehet ez a sír? Se név, se évszám, csak egy vészjósló koponya és egy felirat Dante Poklából.

Vagy még meg sem halt az, akinek ez készült? Esetleg máshova temették?

Túl öreg ez a hely, ahhoz, hogy az az ember még éljen! Több évszázados is lehet, vagy még annál is több.

Kinyitom a szemem és visszapillantok a sínekre. Nézem, ahogy teljes erővel dübörög rajta az eső, ahogy rongálja az ősi szerkezetet, és lemossa róla a múlt mocskát.

Vajon engem is megtisztít?

Négykézlábra támaszkodom, és óvatosan a sír márványlapjára helyezem a fejem.

Bármi történjen is, én itt várom! Nincs már hová mennem, ez az út vége.

A hátamra fordulok, és már az sem érdekel, ha bemocskolom hófehér báli ruhámat. Bár nem tudom, hogy került ez rám, nem is bánom, hogy rajtam van.

A jéghideg eső az arcomba vág, áztatja a fűzőmet, és szorosan rám tapasztja a ruhát, mégsem foglalkozom vele.

Ki tudja mi lesz velem? Lehet, hogy itt fogom bevégezni, a tomboló viharban, egy meseszép ruhában, a vasút menti temetőben fekve. Még tetszik is ez a halál.

Miért gondolok én ilyesmikre? Nem szabad, Jenessa, nem szabad! Térj észhez! – dorgálom magamat. – Élvezd inkább az esőt, és hagyd ezt!

Ahogy kinyitom a szemem, azonnal megtelik vízzel, így inkább ismét összeszorítom. Érzem, ahogy fölázik mellettem a föld, sáros masszává alakul, és befolyik a ruhám kis résein. Az ég csatornái csak nem akarnak elállni, így, hogy nem mozgok, pillanatok alatt csontig átfagyok.

Reszketni kezdek, remegnek az ajkaim, és kegyetlenül ráz a hideg.

Legyen már vége! – rimánkodom. – Csak legyen vége!

Akárhogy is fázom, és akármennyire vizes vagyok, meg sem moccanok. Még a karomat sem emelem fel, hogy védjem magamat. Kiterülve fekszem a sír tövénél, arcommal az ég felé, és várom, hogy eljöjjön értem a Halálangyal. De megvárat...

Megvárat az a nyomorult féreg! Nem jön értem, inkább hagy itt szenvedni! Élvezi, hogy ezt teheti velem, de még megbánja! Megbánod még ezt Halálangyal!

Már épp hangosan is kimondanám – ha nem ordítanám – ezeket, a szavakat, amikor valami melegség fonódik a derekamra, és megemel.

Nem nyitom ki a szememet, nem mozdulok, mikor átölel, és a mellkasához húz, még csak levegőt sem veszek.

- Ne félj! Már itt vagyok. – ringat. – Itt vagyok veled. Már nem vagy egyedül, szerelmem. – hangja lágy, szinte már érzéki.

Nem tudok, mit felelni csak szorosan hozzábújok és élvezem az érintését. Jólesik, a melegsége, a szavai, hogy a teste megvéd a fagyos esőtől, és, hogy végre itt van velem. Többé már nem kell aggódnom, hogy nem vigyáz rám, mert tudom ez nem így lesz.

- Tudtam, hogy eljössz. – suttogja. – Tudtam, hogy itt leszel.

Csak egy nyögésre telik az erőmből; nem hiszem el, hogy ennyire biztos volt a dolgában!

- Ennyire bíztál benne? – szólalok meg rekedten.

- Ennyire bízom benned. – szorítja az arcát a fejemhez, mire elégedetten a nyakába fúrom az arcom. Ilyenkor úgy érzem, kiveszik belőlem az ellenszegülés, az a vasakarat, amit ellene fogadtam.

Mert megfogadtam, hogy ellenállok neki, és erős leszek vele szemben. De ez most romba dőlt. Csak azt érzem, hogy ő kell nekem, az, hogy a karjaiban legyek, és ő magához öleljen. Egyszerűen elbódít, tompítja az érzékeimet, és én tehetetlen vagyok ellene.

- Ha itt vagy, minden olyan más.

- Mert már nem vagy egyedül. Én mindig itt leszek neked. – feleli. Nem pillantok rá, még mindig csukva tartom a szemem, de valahol mélyen legbelül tudom, hogy ördögien elmosolyodott. És ennek a mosolynak jelentősége van.

Úgy gondolja máris megkapott, és, hogy ha vele vagyok nem fogok vigyázni, mert rábízom magam. De ennek nem így kell lennie!

- Nem lenne szabad... – nyögöm, és kinyitom a szemem.

Damian egész teste csupa víz; nincs rajta más csak egy fekete nadrág, és engem hozzászorít csupasz mellkasához. Megrémülök, mégis tetszik, hogy érezhetem meztelen bőrét, még ha ezért nagyon megfizetek is.

- Csss kicsikém! Ne gondolj most semmire! Nézz rám! – hajol le. – Nézz a szemembe...! – kéri, mire fölnézek rá, és azonnal elveszek abban a mélységesen sötét szempárban. Nincs benne más csak a koromfekete sötétség és valami vad tűz, amivel magához láncol.

Még azt sem veszem észre, hogy kitárja fölöttem éjfekete szárnyait, ezzel elállítva körülöttünk a zuhogó esőt.

 - Ez vagyok én. Nem csak egy bukott angyal. A te Bukott Angyalod vagyok. Jó voltam, kedves és tisztaszívű. De megváltoztam, és te az enyém lettél. Nem másé, az enyém! Csakis az enyém...! – az utolsó mondatoknál lehajtja a fejét, egészen közel, hogy már az ajkaink összeértek, de az utolsó pillanatban...Mikor a közelsége már magával ragad, mikor elveszek az ölelésében, és átengedem magam neki....mikor az ajkai lágyan súrolják az enyémeket, és csókra készülnek, a szívem egy utolsó dobbanással megáll.

Többé már nem érezem azt a mámorító bizsergést a testemben, az érzékeim kitisztulnak, és már tisztán érzem, hogy megfulladok.

A közelében elfelejtek levegőt venni is...és hiába kapkodok már levegő után, a tüdőm megtelik az eső maró vizével, ami lassan, és kegyetlenül végez velem.

Damian ördögi mosolyával az arcán néz le rám, mire tudatosul bennem, hogy azért hozott ide, hogy elvegye tőlem, ami még megmaradt: az életem!

- Neem! – ordítom a sötétségbe, és érzem, hogy megragad. Fölránt a sírról, amin most már tökéletesen kivehető a név és az évszám.

Jenessa Cox. Élt 18 évet.

Egy könnycsepp gördül le az arcomon, és nyugszik meg az ajkaimon, miközben Damian rászorítja az övéit, ezzel átadva engem a halálnak...

Mint akit villámcsapás ért, ülök föl a kádban, és köpködöm-, kapkodom a vizet, majd a levegőt; már én sem tudom melyik a fontosabb.

Megragadom a kád szélét, és ijedten nézek körbe. A francos fenébe, elaludtam a kádban! Elaludtam és ez majdnem az életembe került.

A tüdőm majd szétszakad, az egész bensőm forrong, de a testem reszket.

A víz már rég kihűlt, és most jeges kézként szorítja satuba a testem. Ezt érzetem tehát az esőnek.

Mindez csak egy álom volt, egy rettentő rossz álom! Damian biztos ezzel büntet, amiért ellenszegültem az akaratának!

Reszkető, recés légzésem lassan helyreáll, az égető érzés szűnni kezd, mire óvatosan megpróbálok fölállni.

A kád szélébe kell kapaszkodnom, hogy meg tudjam tartani a testemet, de ez nem megy olyan könnyen, mint ahogy gondoltam. Szabályosan úgy kell átverekednem magam a kád falán, és erősen kell nyújtózkodnom, hogy elérjem a törülközőt.

Mikor megvan, magam köré tekerem, és letelepedem a fürdőkád szélére.

Érzem, ahogy a száraz törülköző fokozatosan átmelegíti hideg testemet, érzem, ahogy a vér lüktet az ereimben, és a szívem hevesen ver.

Ez is Damian műve! Minden az ő hibája. Miért nem tud már békén hagyni?

Óráknak tűnő percekig csak üldögélek ott magányosan, és elmerülök önző gondolataimban. Damian túlságosan beférkőzött már e fejembe, nem szabad hagynom, hogy a gondolataim csak körülötte forogjanak! Inkább élveznem kéne, hogy itt lehetek, és nem miatta aggódni!

Erősnek kell lennem. Nagyon erősnek.

Fölállok, és a tükör elé lépek. Megviseltnek, öregnek, nyúzottnak tűnök, de ennek most vége. Vissza kell, hogy térjen a régi Jenessa!

Leejtem a törülközőt, és a megnyitott csap alá tartom az arcomat. Váltogatom a hideg és a forró vizet, ami nem esik éppen jól, de ez segít most rajtam a legtöbbet.

Sietve öltözök föl és szedem magam rendbe. A sötét karikákat a szemem alatt épp, hogy csak el sikerült tüntetni, de még így sem tökéletes. De nem is ez a legfontosabb. Élvezem, hogy itt lehetek Londonban!

Mikor kilépek a fürdőből Izette-tel találom szemközt magam. Az arcára van írva, hogy nem aludt túl jól. Üdv a világomban!

- Jó reggelt! – köszön fásultan.

- Jó reggelt! Mi van veled?

- Mi lenne? Nem aludtam, csak ennyi. – nyit be a fürdőbe, mire utána fordulok.

- Talán rosszul vagy?

- Ugyan. Minden rendben, nincs semmi bajom!

- Ez biztos? Nagyon rosszul nézel ki!

- Csak kialvatlan vagyok. – legyint, és mosolyogni próbál. – És most kifelé! Fürödni szeretnék! Hess, hess! – zavar ki, és becsapja az orrom előtt az ajtót.

- De ha valami baj van, ugye szólsz? – kiáltok át az ajtón.

- Ez már csak természetes.

- Oké. – húzom a számat. Ez nem volt túl meggyőző.

A táskám és a fényképezőgépem után kapok, amit már jó ideje nem volt alkalmam használni. De ma végre lesz, mert egyszer s mindenkorra lezártam a Damian témát!

Az ágyra ülök, és nézegetni kezdem a képeket. Egyből az utolsóra ugrok, és jól megnézem. Trafalgar Square. Két napja. Vagy már három? Ki tudja?

Aztán elmosolyodom. Be kell pótolnom azt a pár napot, amit kihagytam. Hiszen az Oxford Street-ről nincsenek is képeim!

Az Oxford Street. Egyből az a tegnapi dolog jut az eszembe, amit nem lett volna szabad! De ezt el kell felejtenem, az agyam legtávolabbi kis zugába kell száműznöm.

Kikapcsolom a gépet, és az ajtó felé veszem az irányt, miközben visszaordítok Izette-nek.

- Lemegyek reggelizni, jó? Itt hagyhatlak egyedül?

- Menj csak! Kérj valamit nekem is!

- Oké. Nem lesz baj?

- Nem. Na menj már! – kiált, és egyből az az érzésem, hogy azt szeretné, ha elhúznám már végre a csíkot. Biztos van valami dolog, amiről nem szeretné, ha tudnék. Majd ha itt az ideje, elmondja.

Kilépek a folyosóra és elindulok a lépcső felé, bár mehetnék lifttel is. De valahogy a lépcső jobban vonz, és lépcsőzni egészségesebb is.

A folyosó kihalt, csak egy-két szobából szűrődik ki valamiféle zaj. A reggeli bágyadt napfény ellenére is félhomály van a folyóson, itt – ott pedig teljes sötétség.

A tegnapi borús idő megtette a hatását. Valószínűleg ma is esni fog.

Épp ráfordulnék a lépcsősorra, mikor a sarkot eltakaró, óriási vörös függöny mögül egy kéz nyúl ki értem, és tapasztja be a számat.

Egy másik kar megragadja a derekam és hozzászorít valami keményhez és hideghez.

A szívem majd’ kiugrik a helyéről, és legszívesebben fölsikítanék, ha tudnék, de a akárki is ez, túl szorosan tart ahhoz.

Hát nem volt elég az, hogy alig egy órája majdnem megfulladtam, még el is rabolnak?

Az idegen szorosan magához szorít, és elhúzza a függönyt, ami így teljesen elrejt minket, majd beljebb halad velem a sötét helyiségben.

Hiába kapálózok, ütöm-verem ahol érem, mintha meg sem érezné, csak egyre jobban szorít, hogy már levegőt is alig kapok.

Aztán egy apró, kis mozaikablakos helyiségben találom magam, ahol mindenütt vörös függönyök vannak.

Egyedül azon a falon nincs függöny, ahol az ablak van. A helyiség épp akkora, hogy ketten beférjünk, de még így is kissé szűk.

Támadóm egy hirtelen mozdulattal maga felé fordít, és a függönyök rengetegébe nyom, majd enged a szorításán. Egy pillanat múlva olyan gyorsan kapja el a kezét a számról, mintha attól félne, hogy megharapnám.

Megragadja a hajamat, és az egész fejemet a falhoz húzza, hogy kénytelen vagyok a szemébe nézni. De hiába látom már őt, annyira gyér a fény, hogy nem tudom kivenni a vonásait.

Ki lehet ő? És hová hozott?

Talán Damian...?

- Jobban kéne vigyáznod magadra! – suttogja, és hangjában keveredik a gúny a féltéssel.

- Damian! Te szemét...! – ordítok föl, és felé rúgok, karommal csapkodok, de nem érek el vele semmit, csak gúnyosan fölnevet.

- Tanultam a leckéből! – vigyorog rám sötéten, mire nyugton maradok, és csak dühödt zihálásom hallatszik.

- Reméltem, hogy legalább lesántulsz.

- Ahhoz több kell, kicsikém! Keményfából faragták a jó öreg Damian bácsit!

- El tudom képzelni...- felelem szarkasztikusan. – De ahhoz már nem volt merszed, hogy személyesen fojts vízbe, mi? – döbbenet suhan át az arcán, majd ismét fölveszi szokásos modorát.

- Azt gondoltam többet úgy sem engednél be a fürdőszobádba. Vagy talán tévedtem?

- A múltkor sem én engedtelek be!

- Azt meglepetésnek szántam.

- Nem volt túl nyerő. – válaszolom, miközben még hátrébb húzza a fejemet, majd egészen közel hajol.

- Ezt nem terveztem el. Csak magadnak köszönheted, hogy elaludtál fürdés közben!

- Á, szóval az én hibám volt? – Bólint. - És mi mást terveztél még el?

- Sok mindent. Például azt, hogy most velem jössz! – feleli, és sötét szemeit az enyémbe fúrja.

- Meg egy fenét! Nem megyek veled sehova, és szállj le rólam végre! Menj vissza Samantha-hoz! – vágom az arcába. Magam is meglepődöm rajta, honnan merítettem ennyi bátorságot ehhez.

- Ezt még meggondolom. De te most szépen velem jössz, ha tetszik, ha nem! – ránt meg.

- Úgyis észreveszik, hogy eltűntem!

- És? – néz rám a szeme sarkából.

- És a többiek tudják, hogy hol keressenek! Láttak téged! – kiáltom, majd legszívesebben felpofoznám magam, amiért eljárt a szám. Damian kételkedve mered rám, de az arca valami másról tanúskodik. Csak nem megijedtél?

- Láttak? Igazán? És mégis honnan tudnák, hogy hol keressenek?

- Ahol te vagy, ott vagyok én is!

- És tudják hová készülök? – kérdezi gúnyosan.

- Tudják! – vágom rá magabiztosan.

- Ez esetben... – mondja, majd visszaszorít a falhoz. Egy pillanatra megrémülök, hogy mit tervez, majd a keze – amivel eddig a fejemet tartotta – lecsúszik a nyakamon, a vállamon, majd a szívem fölött áll meg.

Fölháborodottan kapom le a fejemet, és a kezére nézek, követve a tekintetét.

- Ezt mégis, hogy merészeled? – ordítom dühösen, de ekkor rászorítja tenyerét a bőrömre, és nekem elakad a lélegzetem.

Valami furcsa égető dolog belülről kezd marcangolni, majd olyan érzésem támad, mintha kettétépnének. Már csak azt veszem észre, hogy egy árnyszerű lény hagyja el a testemet.

Megtántorodom, térdeim elgyengülnek, és Damiannak kell megtartania, nehogy elessek.

- Kicsikém – suttogja, mire fölnézek rá, de a mögötte álló alak elvonja a figyelmemet. A tökéletes hasonmásommal találkozik a tekintetem, aki komoran vigyorog le rám. – Had mutassam be téged!