Chapter Eleven - Elrabolva

Helló, helló kiscsibéim!

Oké így teljes vasárnap este nem igazán vagyok magamnál, nézzétek el nekem...:) 

Szóval a rosszul járó ( számítógépes ) órám szerint jelenleg pontosan éjfél van, szóval, már valamilyen szinten hétfő. Azaz jövő hét, és mit ígértem én? Hogy valamikor jövő héten hozom a friss fejezetet. 

Oké, még tudom, hogy nincs jövő hét, de ez most kit érdekel? :D

Szóval meg is hoztam ezt a frissecskét, és még van egy meglepim is! :)

Mivel hamarosan ( nem mondom meg mikor ) névnapom lesz, azt gondoltam megajándékozlak titeket valamivel. Végül is arra jutottam, hogy az első kommentelők mondhatják meg, mikor hozzam a friss fejezetet. :) Azért ne felejtsetek el véleményt mondani se, nekem sokat jelent, mint minden bloggernek. :)

Gondolom jól is fog jönni ez a kis ajándék, főleg ilyen befejezés után...:D

Szóval izzanak azok a billentyűk, és válasszatok egy dátumot, amikor a frisset szeretnétek olvasni!

Puszi.:

Denny :)

Egyre szaporábban kapkodom a levegőt, ahogy próbálom tartani Damian gyors tempóját. Már órák óta kénytelen vagyok kis híján futni utána az irdatlan londoni tömegben.

A tempó és a sok gyaloglás meg se kottyanna, főleg egy lánynak, aki olyan helyen nőtt föl, mint én, de, most, hogy Damian szó szerint kettészakított...

Gyenge lettem.

Damian hirtelen megáll, és én majdnem nekiütközöm a hátának. Csak az utolsó pillanatban veszem észre, és térek ki.

Lihegve állok meg mellette, és megpróbálom legalább egy pillanatra kifújni magam, mielőtt Damian újra nekilódul.

- Te... – kezdek bele – lemásoltál engem! – nézek rá vádlón.

- Nem hagytál más választást. – úgy mondja, hogy közben rám se néz.

- Pedig lett volna...

- Az, hogy békén hagylak, tudom. – nyugtázza – De ezt nem tehetem!

- Miért nem? Talán az...jobb megoldás, hogy...klónt készítesz rólam?

- Klónt? – megrázza a fejét, és egy sóhaj kíséretében rám néz. – Én nem készítettem rólad klónt, kicsim. Szimplán csak szétszakítottalak. – felel olyan nyugalommal, amilyen még a holtaknak sincs.

- Szimplán...csak...szétszakítottál? – kapkodom a levegőt, most már nem csak azért, mert kifulladtam. – Szimplán csak szétszakítottál? – ordítom dühösen, hogy a közelben lévők mind odakapják a fejüket. – Hahh! Erre már...tényleg nem tudok mit mondani! Neked ez...lehet, hogy egyszerű, de most belőlem kettő rohangál a városban! Egyáltalán, hogy mondhatod azt, hogy ’szimplán csak szétszakítottál’? Ha? Mert ez...olyan mindennapos mi? – kezdem egyre jobban belelovallni magam, és érzem, hogy egyre nagyobb hangerőre kapcsolok. Sőt. Már haragomban toporzékolok is. – Tényleg! Miért is ne? Szakítsuk ketté Jenessát, hogy legyen belőle egy sötét, gonosz én, és egy gyenge, félénk, aki, még arra sem képes, hogy ellenkezzen, amikor akarata ellenére elviszik! Mert ez így jó! Igen, hölgyeim és uraim, így van, Jenessa Cox-ból most kettő van! Van egy cuki démoni énje is, aki tudta nélkül, lehet, hogy bankot rabol, vagy nem is tudom...hmm, lehet, hogy estére, egy börtönben találja majd saját magát? Mert ugyebár nem tudom, mit csinál szeretett sötét énem, de amilyen gonosz, tuti, hogy elkövet legalább egy gyilkosságot! És ezt kinek is köszönhetjük? Had gondolkozzam! Ó, megvan: Damian Crusader-nek, aki volt olyan tündéri, hogy létrehozzon belőlem egy pokolian gonosz lényt, és minderre csak annyit felelt...idézem! „Szimplán csak szétszakítottalak”... – mondandóm végére jobban kifulladok, mint a soha véget nem érő séta végére.

Újból kapkodom a levegőt, de belül még mindig tombolok, és, úgy érzem, mintha a Vezúv készülne kitörni a szívem mélyén.

Fölpillantok Damianra; azt hiszem sötéten, és kegyetlenül fog lenézni rám, és ott helyben meggyilkol, de nem. Mosolyog, és jót mulat rajtam!

- Te ezt szórakoztatónak találod? – emelem föl ismét a hangomat.

- Nagyon is. Kétszáz éve nem volt ilyen szórakoztató védencem. – vigyorog le rám, és szemei fölcsillannak. – El sem tudod képzelni, mennyire aranyos vagy, amikor haragszol! Többet foglak bosszantani – söpör ki egy hajtincset az arcomból.

Dühödten fújtatok; legszívesebben beverném Damian képét, de biztos olyan kőkemény az arca is, mint a szorítása.

Aztán valami kattan az agyamban, és már csak azt veszem észre, hogy iszonyatosan sajog az öklöm, és csúnyán kivörösödik.

Fájdalmamban rázogatom, majd Damian-ra pillantok, aki az arcára szorítja a kezét. Szeme elsötétül, és egy gyilkos pillantást vet rám, majd azt hiszem, nyomban megragad, és úgy vonszol végig Londonon, hogy a legmegalázóbb legyen.

Elkapja a kezét, és én látom a vörös folton a szeme alatt. Valószínűleg be is fog kékülni.

Ledermedek. Sosem akartam bántani Damiant, kivéve, amikor jól belérúgtam tegnap, de azon kívül mást nem. Reméltem, hogy ért a szóból, és sose látom többé. Most pedig itt állok, sajgó kezemet rázogatom, és Damian monoklis arcába bámulok. Erre még én sem számítottam.

Már majdnem bocsánatot kérek tőle, amikor megszólal...

- Erősebb vagy, mint hittem – hangja érzelemmentes. – Még így is.

Tudom, mire érti. Azzal, hogy kettészakított, a rosszabbik énemet, amelyik képes ellenállni neki, a másik Jenessába száműzte, és belőlem egy engedelmes, szófogadó ént faragott.

De nem végzett elég alapos munkát.

- Megérdemelted. – felelem fenyegetően.

- Ezt eddig még senki sem merte megtenni...!

- Örülök, hogy én lehettem az első!

- Tudod, te, mit fogok veled tenni? – kérdezi, és megrémülök. Nem is a kérdés maga ijesztett meg, hanem, ahogy kérdezte. Remélem, nem látja rajtam, hogy rettegek tőle.

- Rám nyitsz, amikor zuhanyozok? – kérdezem gúnyosan, és a szemébe nézek.

Érdekes, hogy eddig mindig magával ragadott Damian éjfekete szeme, de most semmi reakciót nem vált ki belőlem. Pedig most különösen tüzes a tekintete, és mégsem...

Damian nem válaszol, csak megragadja a kezemet, és magával rángat, úgy, ahogy az előbb.

Emberektől hemzsegő utcákon megyünk végig, tereken, olyan helyeken, ahol túl sokan lennének szemtanúi, ha Damian meg akarna kísérelni valamit.

Aztán azon kapom magam, hogy a Tower Bridge-en vagyunk. A szél lehűti kimelegedett testemet, és tépi a hajamat, de Damian nem is foglalkozik vele. Azon gondolkodom, hogy vajon belelökne-e a vízbe, hogy a folyó elsodorjon?

Kettészakítva úgyis túl gyenge lennék küzdeni az árral, és valószínűleg elérné, hogy senki se jöjjön a segítségemre.

De nem ezt teszi. Áthaladunk a hídon, anélkül, hogy belelökne a Temzébe, és folytatjuk tovább – nekem már megerőltető – utunkat.

Úgy tűnik órák óta gyalogolunk már, a folyót már messze magunk mögött hagytuk, és nekem még mindig fogalmam sincs hova visz. Talán a rejtekhelyére? Vagy a társaihoz? Elrabol?

Végignézek a széles, emberektől nyüzsgő, tipikus londoni utcán, és nem tudom, hol vagyunk. Sosem jártam még itt, és az itt töltött idő alatt sem láttam még.

Ezek az utcák annyira egyformák!

Autók, buszok, taxik jönnek, mennek, a fejem fölött angol zászlók vannak kifeszítve, és a széles úton egy tábla sem jelzi merre kéne menni, vagy merre van a vissza.

Lelassítok, és érzem, hogy Damian egyre erősebben húz maga után, dühös lépésekkel vágva utat az emberek tömegében. Olyan erősen markolja a kezemet, hogy félek összeroppantja, és azt kívánom, bár engedne el!

Megtorpanok, mire Damian nagyot ránt rajtam. Kis híján elvesztem az egyensúlyom, de ő megtart, ezzel megfeszítve a csuklómat.

- Hol vagyunk? – kérdezem, mikor ismét biztosan állok a lábamon. Nem válaszol, csak türelmetlenül hátra néz rám, és ismét megránt, hogy induljak már, de én lecövekelek.

- Hol vagyunk, Damian? – kérdezem erélyesebben.

- Ne kérdezősködj! – veti oda, és a kezemnél fogva maga után húz. Annyira erősen cibál, hogy kénytelen vagyok megtenni néhány lépést, de nem akarom föladni harc nélkül.

- Tudni akarom! Hová viszel?

- Megmondtam, hogy ne kérdezősködj, csak gyere!

- Nem, Damian! Elég volt ebből! – kiáltok rá, és abban a pillanatban az agyam mélyén óvatosságra int valami, azt üvöltve, hogy hagyjam abba, és menjek vele. Nem szabad ellenkeznem Damiannal. De miért nem szabad? Mintha megszállta volna a fejemet, és elérte volna, hogy minden egyes szavára ügyeljek. A saját kénye-kedve szerint irányít. Ezt tette hát velem? Megfosztott az akaratomtól?

- Nem vagyok a bábúd, akit ide-oda rángathatsz! Tudni akarom, hova tartunk! – tépem ki magam a szorításából.

Megdördül az ég, majd érkező eső illatát hozz magával a szél.

Damian csigalassúsággal, veszedelmesen fordul szembe velem, olyan a szeme, mint az ég a vihar előtt. Mint most.

Vissza akarom szívni a szavaimat, a kedvére akarok tenni, hogy ne haragudjon rám, de kitartok. Szabad akaratom utolsó morzsájával, de kitartok!

Elnyomom magamban a vágyat, hogy csöndben maradjak, és vele menjek, akárhová vezet. Ha egyszer elindulok vele, azt tesz velem, amit csak akar, és a legrosszabb, hogy ezer örömmel hagynám. Ellenállnom kell a varázsának, vagy bárminek s, amit velem tett!

 - Egy helyre. Tetszeni fog. – válaszolja nyugodtan, de érzem a szavai mögött a türelmetlen feszültséget.

- Ez nem válasz! Azonnal mondd meg! – követelem. Megfeszül az állkapcsa, és most már tudom, hogy nagy önuralomra van szüksége, nehogy a legközelebbi ház falához vágjon.

Mégis milyen angyal az ilyen?

A szemembe néz, de nem válaszol. Talán azt reméli, hogy a tekintetétől, megint elolvadok, mint azelőtt, mikor egyek voltunk másik énemmel. De ezt most benézte!

Biztos rájött már, hogy az ’ elájulok egy érintésedtől’ érzelem a másik Jenessában maradt. Úgy, ahogy a Damian iránti bűnös szenvedély is. Együtt jár a gonosszal.

Percekig néz a szemembe, egészen addig, míg elered az eső. Nagy kövér cseppek ülnek meg az arcomon, a karomon, hajamon és a mellkasomon, majd egyre erősebben esik.

Aztán már csak zuhog.

Az emberek futva menekülnek a kitörő vihar, elöl, néhányuk esernyőt ragad, mások a kardigánjukkal, pulcsijukkal védekeznek.

Mi pedig csak ott állunk Damiannal, farkasszemet nézve. Egyikünk se mozdul, nem is szólal meg, csak azt várja, hogy a másik lesüsse a szemét.

Villám fényére leszek figyelmes, és csak ekkor jut el a tudatomig, hogy annyira besötétedett, hogy fölkapcsolódtak az utcai lámpák.

A következő mennydörgéssel Damian fölkap, megragadja a kezemet, és a vállára hajít, úgy visz tovább a zuhogó esőben.

Üvöltök, rugdosom, de leszorítja a lábam, hogy mozdulni se tudjak. Fölkapom a fejemet, és megpróbálok hátralesni a vállam felett.

A járókelők ügyet se vetnek ránk, azt gondolják csak egy civódó szerelmespár, vagyunk, de nincs igazuk! Néhány nap múlva itt hagyom Londont, és Damiant örökre elfelejtem...

Bőrig ázok. Hajam csuromvizes, rátapad az arcomra, az esővíz befolyik a ruhámba, annyira, hogy már látom a pólóm alatt a melltartómat.

Olyan sűrűn esik, hogy nem látok, így Damianra hagyatkozom, remélem, tudja, merre megy. Ezt akartad, nem, szépségem?

Ismét megtorpan, de nem értem miért. Talán megérkeztünk?

Aztán valami jéghideg ömlik a lábamra, eláztatva a nadrágomat és a cipőmet.

Legszívesebben ráordítanék a taxisra, hogy vigyázzon már; nem olyan élvezetes, ha egy autó lefröcsköli az embert! Főleg ha az a víz, egy koszos pocsolyából van!

Észreveszem, hogy Damian furcsán sunnyog, és halványan elmosolyodik.

Nagyon dühös leszek, és ismét ordítva kezdem ütni Damiant, ott ahol érem, de mintha meg se érezné.

Tehetetlen dühömben kiszabadítom a lábam, és teljes erőmből hasba rúgom, mire meggörnyed, és ledob.

Egy pocsolyában landolok, és azzal a lendülettel már föl is állok.

A döbbenettől bénultan, zihálva figyelem, ahogy a hasára szorítja a kezét, levegő után kapkod, és arca eltorzul a fájdalomtól. Ha eddig csak falhoz akart vágni, most biztosan végezni akar velem!

Hátralépek egyet, kezemmel valami támaszt keresek, de hogy találnék bármit is egy útkereszteződésben?

Damian hirtelen felegyenesedik, olyan dühösen fújtat, mint egy bika, szeme éktelen haragról árulkodik, ahogy megindul felém.

Még hátrálni sincs erőm, ahogy közvetlenül elém áll, és megragadja az államat. A szemébe nézek, és tudom, hogy most végem.

Az a tűz felemészt...

- Harcolni akarsz? – kérdezi alig titkolt indulattal – Akkor háború lesz! – mondja, és késve érzem meg az erőteljes lökést a mellkasomon.

Hátraesem, és a vizes betonon megcsúszva, kis híján kiterülök az úton. Megbotlok a saját lábamban, és mikor fölnézek...

...már csak két fényszórót látok.