Chapter Twelve - Elveszve Londonban

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet is. Bocsánat a késésért tudom, hogy tegnapra ígértem, de közbejött valami. Ígérem következőnek tartani fogom magam az időponthoz! :)
Nem tudom milyen lett a fejezet, nem olvastam vissza, de remélem, hogy nincsenek benne hibák.
És még egy kis Végzet Ereklyéis ajándékkal is megleplek titeket:
" We can say it is called the first chapter of COHF?” Prologue :)
Cassie mindenkit beoltott xD :)
Denny

Az idő lelassul, majd megáll. Minden olyan lassan történik, hogy azt hiszem ez nem is valós, csak megint álmodom.

Az eső még mindig zuhog, belefolyik a szemembe, így csak elmosódva látom felém közeledő végzetem.

Olyanok, mint egy ragadozó szemei. Kiéhezetten figyelnek, nincs bennük semmi, csak üresség, és azt lesik, mikor kaparinthatnak meg maguknak.

Aztán egyre közelebb érnek, és már látható a busz sötétsége, a hűtőrács, ahogy felém közeledik, és azzal fenyeget, hogyha hozzám ér, megragad, és elvisz innen messze. Messze, a Pokolba.

Annyira ledöbbenek, hogy még megijedni is elfelejtek. Tehetetlenül nézem, ahogy a száguldó busz felém közeledik, a lámpák fénye elvakít, és azzal kecsegtet, hogy örökre megszabadít Damian gondolatától. És mástól is...

Hirtelen valami megragadja a karomat, és olyan erővel ránt fel, hogy majdnem kiszakítja a helyéről.

Megmentőm épp időben jött a segítségemre...érzem, hogy a busz elcsapja a hajamat, ami mögöttem, lebeg, csuromvizesen, apró tincsekben.

- Jól vagy? – néz rám szürkéskék szemeivel. Arra sincs erőm, hogy válaszoljak, csak tátogok, mint egy hal; fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem vagy mondanom. Szemem előtt zavaros képek jelennek meg, a világ olyan sebességgel gyorsul fel, hogy nem tudom követni. Érzem, hogy az idegen gyengéden megráz, és kedvesen beszél hozzám, de nem értem, mit mond.

Mégis ki vagy te?

Aztán bal karomon enyhül a szorítás, és már csak lágyan fog, immár mindkét kezével. A tekintetemet keresi, de minduntalan elnézek.

Minden olyan furcsa. A külvilágot valaki tripla sebességre kapcsolta, olyan sebesen haladnak el mellettünk az emberek, mintha egy filmet pörgetnének fel. Az eső már úgy zuhog, mintha egy soha ki nem ürülő dézsából öntenék.

És én, én ezzel a fickóval belefagytam az időbe. Csigalassúsággal mozgunk, talán ezért érzem a rázogatást olyan gyengédnek, de lehet, hogy valójában iszonyatos erővel ráz.

A busz felé fordítom a fejem, és azt várom, hogy a sofőr üvöltözve szálljon ki. Jelenleg nincs ehhez semmi lélekjelenlétem. Hiszen majdhogynem elütöttek!

De hiába keresem a nagy piros járművet a szememmel, nincs sehol. Mintha fölszívódott volna. Lehet, hogy csak elképzeltem? Nem is volt semmilyen busz?

Akkor viszont ki ez a férfi?

Tekintetemet visszaerőszakolom rá, és a szemébe nézek. Ázott haja mögül, kíváncsian és aggodalommal fürkészi az arcomat, amitől – magam sem tudom miért – kiráz a hideg.

Nem kérdez semmit, csak végigmér tekintetével, miközben erősen tart a vállamnál fogva.

Fogalmam sincs ki ő, de biztos látta Damiant! Bárcsak látta volna Damiant! Hol van Damian?

Megrémülök még a gondolattól is, hogy az előbb megpróbált megölni. Erre akart hát figyelmeztetni, ezért akarta, hogy elolvassam a könyvét. Mert végezni akar velem.

De miért? Mit ártottam én neki? Talán Damian egy sorozatgyilkos, akit régóta köröznek? Biztosan nem! Akkor valószínűleg bujkálna, nem pedig engem kergetne.

De ha mégis az?

El kell mennem a rendőrségre! Ezt már nem hagyhatom szó nélkül! Hiszen kilökött az útra egy busz elé. És feltehetőleg most is figyel engem. Minket.

Elkapom a tekintetemet róla, és a zuhogó esőben, és az angolok tömegében Damiant kutatom. Hol lehet?

De szemem hiába keresi, nem találja. Csak a színes forgatagot látom, a kopogó esőt az aszfalton, az elázott angol zászlókat fölöttem, amiből a nyakamba csöpög a víz. Az emberek jönnek-, mennek, tele van velük az utca, színpompás esőkabátjuk földobja ezt az átkozott viharos időjárást. Lassan már arra sem emlékszem, hogy megmentőm még mindig előttem áll, és engem mustrál.

Még az emlékét is ki akarom űzni az agyamból! De persze ez nem az ő hibája, csak rosszkor volt rossz helyen. És rossz embert mentett meg.

Csak nem akarja föladni, most valami olyasmiről beszél, hogy el kéne mennem egy kórházba... Annyira megrémülök, még az ötlettől is, hogy kis híján felé kapom a fejemet, de az utolsó pillanatban a piros, kék, zöld és sárga színek között kitűnik a fekete.

Damian fekete pólójának a színe. Fekete haja, gonosz, fekete szeme, és egész lényéből áradó, kegyetlen fekete aura. Ott van, ott áll karba tett kézzel, leszegett fejjel, és ázott tincsei mögül engem figyel, amint az idegen mellől észreveszem őt.

Tökéletesen sima arca most bosszúszomjasan mered rám, és szemeiből süt az elkeseredett kudarc érzése. Mintha bánná, hogy megmentettek.

Reggel még elolvadtam volna Damiantól, szenvedélyes tekintetétől, de most... Most rettegek tőle.

El kell menekülnöd, Jen! Keress egy rendőrt! Menj, és ne fordulj vissza! Mi lesz? Menj már!

Hátralépek, és az ideges szorítása megenyhül, majd elenged, de nem mozdul mellőlem. Arra néz, amerre én, keresi, hogy kit nézhetek, de nem találja. Nem látja.

Elvesztem az irányítást a testem fölött, valami sötét, titokzatos erő veszi át fölöttem a hatalmat, és késztet futásra. Futok, de nem Damian elöl.

Damian felé.

Meg kell tennem azt a húsz métert, el kell érnem őt, és... És mi? Mi lesz, ha elérem? Valószínűleg saját kezével fojt meg. De akkor miért futok felé? A halálba rohanok!

Állj! – kiáltok valahol mélyen – Állj meg! Lassíts!

De nem lassítok, csak futok egyenesen felé, magam mögött hagyva a srácot, aki megmentett, Damian karjaiba rohanva. Nem szabadna a rosszat választanom a jó helyett!

Jenessa! – sikítok föl az agyam mélyén, és ebben a pillanatban lefékezek. Azon a helyen, ahol Damian állt. De ő nincs már itt. Eltűnt.

Megpördülök a tengelyem körül, kapkodom a fejemet, de nincs sehol. Elment. Elment, talán örökre. És engem itt hagyott, széttépve, megalázva és elgyengítve.

Annyira remélem, hogy örökre!

Az ég már teljesen besötétedett, az eső elállt, de még mindig tombolnak odafenn a viharfelhők.

Elgyötörten sétálok a londoni utcákon, már az sem érdekel, hogy merre vagyok. Az utca lassan kiürül, már csak néhány késő dolgozó siet haza, néha elhalad mellettem egy-egy velem egyidős lány vagy fiú, és persze jól megbámul. Hát, bámulj csak, ilyet többet úgy sem látsz!

Megállok. Egy kis utcában találom magam, ahol az egyik oldalon lakóházak a másikon egy irodaépület van. Fönt lampionokat kötöttek az út fölé, ami így megvilágítja az egész utcát, barátságossá téve azt.

Nem tudom, hogy kerültem ide. De nem is érdekel.

Kilépek az útra, és leülök a patkára. Damian vezetett ide, mint ahogy a boltba is, de nincs aki hazavigyen! Elvesztem! Elvesztem Londonban!

Végignézek magamon. Mindenemből csöpög az esővíz, a ruhák lógnak rajtam, a hajam kócosan, és ázottan tapad a fejemhez, a sminkem pedig elfolyt. Magyarul úgy nézek ki, mint egy szörny. Remek!

Hogy segítene így nekem bárki is? Azt fogják hinni holmi drogos kiskölyök vagyok, akit kidobtak a szülei. Mit érne, ha elmondanám nekik, hogy csak eltévedtem és jól megáztam? Lenéző, undorodó tekinteteket kapnék csak. Az meg nem kell, a legkevésbé sem.

Lehajtom a fejem, és megborzongok a hűvös, esti levegőben. Nem csoda, hogy fázok. Mindenem csupa víz, beleértve vékony pólómat és a kardigánomat is. Azon sem lennék meglepve, ha a bugyimból egy egész patak csorogna majd ki.

- Szia! – hallom a hátam mögül, mire ijedten kapom oda a fejemet. Csak nem Damian jött vissza értem? Ugye nem? Most nem bírnám elviselni a közelségét, akár jó hangulatban van – amit kétlek – akár nem. De ez nem ő.

Magas, félig elázott, farmerdzsekis srác áll előttem, de az arcát nem látom, mert hátulról világítják meg az utcai lámpák.

Nagyszerű! Egy újabb gúnyolódni vágyó gazdag csemete!

- Megijesztettelek? – kérdezi, de csak bámulok rá nagy szemekkel. – Öhh...szóval ezt vehetem egy igennek. – bólint, mikor nem felelek semmit. – Ne haragudj, nem akartam. – von vállat, és egy kicsit még el is pirul.

- Leülhetek? – néz rám érdeklődőn. Először föl sem fogom a kérdést; ugyan miért akarna egy ilyen srác egy kidobott, lúzer kiscsaj mellé ülni? De aztán aprót bólintok; mégis mi baj lehetne belőle? Damian úgyis mindenről gondoskodott.

- Szóval...áhh nem is tudom, hogy kezdjek bele. – kezdi, néhány perces hallgatás után. – Tudod, nem vagyok jó az ilyesmiben.

- Ki vagy te? – kérdezem váratlanul, mire döbbenten tekint rám.

- Lucas a nevem. De hívhatsz nyugodtak Luke-nak. – nyújtja felém a kezét, mire vonakodva, de megfogom.

- Ismerjük egymást? – hunyorgok rá bizalmatlanul, mire őszintén elmosolyodik. – Komolyan nem emlékszem, hogy találkoztunk volna valaha is.

- Talán, mert sokkos állapotban voltál. – bólogat.

- Mi van?

- Hidd el, én sem emlékeznék rám, ha majdnem elütött volna egy busz. Bár, lehet, hogy a megmentőm arcát azért megjegyeztem volna. – mosolyog, látva döbbent arckifejezésemet.

- Ne aggódj, nem neheztelek rád. Megértem, milyen szörnyű érzés lehetett.

- Kösz. – nyögöm ki végül. – Mármint köszönöm, hogy....hogy

- Ugyan. Örülök, hogy végül nem vasalt ki az a busz.

- De én tényleg. Nem is tudom, hogy köszönjem meg.

- Mondjuk így: köszönöm.

- Köszönöm.

- És amúgy mi a neved? – vet rám egy oldalpillantást. Ki nem állhatom, hogy jól szórakozik a szerencsétlenségemen!

- Jenessa a nevem. A barátaimnak csak Jen.

- Hát, örülök, hogy megismerhetlek, Jenessa. – mosolyog rám. És ez mosoly őszinte és barátságos, nem úgy, mint Damiané. – Amúgy mit csinálsz errefelé? Kicsit elveszettnek tűnsz.

- Nem is kicsit. Ugyanis szó szerint elvesztem. – mondom, mire halkan fölnevet. Sötét pillantást vetek rá, mire arcára fagy a mosoly.

- Oké, bocs. Nem akartalak kinevetni. – masszírozza meg az orrát. – Szóval honnan jössz?

- Valahonnan a túloldalról. Átjöttünk a Tower Bridge-en.

- Jöttünk? – néz rám összehúzott szemmel, mire legszívesebben a földhöz csapnám magamat. Én és Damian. Jöttünk. Nem pedig jöttem.

- Igen...egyik barátommal. – nyelem le a kínt.

- És ő hol van most? – Bár abbahagynád a kérdezősködést!

- Itt hagyott. – jelentem ki minden kertelés nélkül.

- Aha. – áll föl hirtelen. Nem csodálkoznék rajta, ha ő is itt hagyna. Megérdemelném, azok után, ahogyan vele bántam. – Akkor gyerünk!

- Hová? – kapom föl a fejemet zavartan.

- Hát át a hídon! – nyújtja a kezét. – Nem maradhatsz itt. Már biztos hiányolnak.

Döbbenten bámulok Lucasra, nem is akarom elhinni, hogy segít nekem visszajutni a szállodába. Előbb megmenti az életem, most pedig hazavezet! Hogy fogom mindezt meghálálni neki?

A kinyújtott kezére pillantok, majd óvatosan belehelyezem a sajátomat.

- Akkor rajta! – mondja és elindul visszafelé, miközben a kezében tartja a kezemet. Így úgy tűnök, mintha a barátnője lennék. Bár nem is bánnám.

Hosszú utat teszünk meg a hídig, de, hogy elüsse az időt, Lucas alaposan kivallat. Kénytelen vagyok elmondani neki, hogy nyári vakáción vagyok itt, és, hogy hogyan kerültem ide. Persze neki is azt a mesét adtam be, mint Avalonnak. Randizni jöttem ide, de a srác meglépett.

Lucas gyaníthatja, hogy nem így van, mert egy pillanatig ferdén mered rám, de utána ismét kisimul az arca, majd rám villant egy szívemig hatoló vigyort.

- Amúgy...te követtél engem? – nézek rá.

- Nem hagyhattalak olyan állapotban elkóborolni! Még a végén tényleg elütöttek volna! – néz vissza rám, és erőteljes lépésekkel továbbhalad.

- Biztos lett volna jobb dolgod is.

- Éppenséggel nem volt. – vigyorog ismét rám, azzal a csábos mosolyával.

- Szóval te már szinte mindent tudsz rólam, de én rólad alig valamit. – kezdek bele.

- Mire vagy kíváncsi? – kérdezi, és meglátom előttünk a Tower Bridge kivilágított képét.

- Például...hmm...itt laksz? Londonban?

- Nem. Látogatóban vagyok itt. Apámhoz jöttem, aki itt él, már vagy öt éve. Tizennégy éves voltam, amikor úgy döntöttek anyámmal, hogy elválnak, és apám elköltözött tőlünk. Szörnyű volt. A húgom és én nem értettük miért teszik ezt velünk. Ő szinte összetört. – mered a távolba, és hirtelen az az érzésem támad, bár ne kérdeztem volna rá semmire.

Lenézek az odalent hömpölygő szürke, és fekete színben játszó vízre; nem is tudom, hogy erre mit feleljek. Egyáltalán mit kéne erre felelni?

A Tower Bridge lámpáinak fényei visszatükröződnek a folyón, így olyan mintha aranyport szórtak volna felszínre. Arany, ezüst és bronz port.

London olyan mesés este! Minden ki van világítva, a színek, a fények, a figurák olyan intenzívek, teljesen más, mint otthon. London olyan vibráló nagyváros jelleg. Egyszerűen fantasztikus!

- Hahó! – suhint a szemem előtt Lucas – Visszatértél?

Döbbenten kapom a fejemet felé, egy pillanatra még azt is elfelejtettem, hogy itt van.

- Igen...ne haragudj...én csak, elbambultam. – magyarázkodom.

- Azt látom. –mosolyog – Akkor hát, itt volnánk. Visszatalálsz egyedül? – fordul felém.

- Igen. Innen már ismerős. Köszönöm! – mondom hálásan. Lucas zsebre vágja a kezét, és kitárja a karjait, majd hátrálni kezd.

- Akkor jó éjt, Jenessa! És el ne üttesd magad! – búcsúzik, mire elnevetem magam.

- Nem fogom. Jó éjt Lucas. – szólok utána, és figyelem, ahogy távolodik.

Ő az első normális ember, akivel itt tartózkodásom alatt találkoztam. És talán az utolsó is. Elmosolyodom és elindulok visszafelé, de néhány méter után visszafordulok.

Még így éjszaka is nagy a forgalom a hídon, legfőképp autók jönnek-mennek, de akad néhány járókelő is. Kevesen vannak, de már nem látom köztük Lucast, akármennyire is keresem. Mintha elnyelte volna a föld.

Egy pillanatra borzalmas gondolat jut az eszembe, de gyorsan el is hessegetem. Lucas biztosan nem játszik össze Damiannal! Az lehetetlen.

Megrázom a fejem, és továbbindulok. Körülbelül két órás út áll még előttem, jobb, ha nem húzom tovább az időt.

Fáradtan esek be a szálloda bejáratán, és nyomban el kell rejtőznöm, nehogy az éjszakai recepciós és biztonsági őr kiszúrjon.

Ahogy kinézek biztosan nem állíthatom azt, hogy a diákcsapattal vagyok. Egy páfrány mögé osonok, és a halványan megvilágított előcsarnokon át a lépcsőhöz osonok.

Az éjjeli őr, épp az egyik fotelban üldögél, és újságot olvas, néha-néha fölpillantva. A recepciós pedig elmerül valamiben – akármiben. Jelenleg nem is érdekel.

Csak most veszem észre mennyire kimerített a mai nap. Mérhetetlen fáradságot és gyengeséget érzek, azt gondolom, bármelyik percben összeeshetek a kimerültségtől.

Damian tényleg jól eltervezett mindent. Ha a busz nem is üt el, kettészakítva, majd a kimerülés végez velem. Agyafúrt, mondhatom.

Leveszem a cipőmet, és sietősen fölosonok a lépcsőn, majd a fordulóban meglapulok a sötétben.

Az éjjeli őr fölpillant, összehúzott szemöldöke alul pásztázza a lépcsőt, mozgást keresve.

Hiába keresed, pajtás! Túl sok filmet láttam én, ahhoz, hogy most mutassam meg magam.

 - Van ott valaki? – szól, mire mégjobban összehúzom magam. Föláll, és egy zseblámpát vesz elő, majd párszor végigpásztázza a lépcsőházat vele.

Alig pár centire tőlem halad el a fénynyaláb, és nekem gombóc nő a torkomban, hátha visszatér. 

Majd valahonnan távolról a recepciós szólal meg, és az őr elmegy. Nekem se kell több, fölpattanok, és a szobámig rohanok, majd óvatosan lenyomom a kilincset.

Nincs bezárva. Mekkora szerencse!

Sötétség és csönd fogad, mikor belépek, a többiek valószínűleg már lefeküdtek.

Ledobom a cipőmet, majd lekapom magamról a kardigánomat, és behajítom a szennyesbe.

Izette és Belle mélyen alszanak, de a klónom...A klónom az ágyam szélén ül, kezeit a térdein nyugtatva, és ráérősen vigyorog rám.

- Azt hittem nem jössz vissza. – szólal meg. – Damian azt mondta, most már én leszek az egyetlen Jenessa Cox. Te pedig meghalsz. – jelenti ki. Úgy érzem, mintha szíven szúrtak volna. Ez nem lehetek én! Ez nem én vagyok, csak egy sötét másolatom, akit megszállt Damian!

- Nem. Damian halt meg. – hazudom, de érzem az enyhe remegést a hangomban. Másik Jen fölvonja egyik szemöldökét, és ragyogó gonosz tekintetét rám szegezi.

- Valóban? Én úgy gondolom, hogy nagyon is él.

- Fogd be, és tűnj el! – sziszegem.

- Nem tehetem – ránt vállat végtelen nyugalommal. – Te vagyok. Nem hagyhatlak el. Mostantól együtt kell élnünk.

- Frászt! – vetem oda. – Azt mondtam, menj el, és ne gyere vissza! Legyetek boldogak Damiannal!

- Nem megyek el. – áll föl és lép oda hozzám. – Nem hallottad, amit az előbb mondtam? Én a te részed vagyok! Egyek vagyunk. – néz le rám furcsán fénylő szemeivel.

- És hogy lehet megölni, testvérkém?

- Ha én meghalok te is. – mondja, és rám villant egy könyörtelen mosolyt.

- És ha én meghalok, akkor te is? Mintha azt mondtad volna te maradtál volna az egyetlen, ha Damian megöl engem. – fröcsögöm dühösen.

- Nem egészen. Te vagy a gyengébbik fél. Nélkülem nem élsz. De én nélküled...igen.

- Ez nem igaz! – sziszegem, de látom a szemében, hogy igazat mond. – És most tűnj el! – lököm meg, pontosan a szíve felett.

Olyan érzésem támad, mintha villám vágna belém, majd az egész testemen jéghideg borzongás fut végig. Homályosuló tekintetemmel látom, ahogy Másik Jen lassan cseppfolyóssá, majd légnemű fekete gázzá válik, és gomolyogva elindul a mellkasom felé.

Aztán valaki vagy valami mintha egy olvadt kardot szúrna a szívembe, elgyengülök, és percekre csak sötétséget látok...

A padlón térek magamhoz, és bár még mindig rettenetesen fáradt és gyenge, végre csak egy vagyok.

Igazad van. Egyek vagyunk.

Föltápászkodom, és az ágyamhoz lépek, majd végignyúlok rajta.

Az álmosság foltjain át, látom az éjjeliszekrényen elárvult illatos, tündöklő fekete rózsát, amint egy vörös vércsepp egyensúlyoz az egyik dús szirmán, majd hullik a vízbe.