Season Two • Chapter Five - Ellenséges tervek

Sziasztok!
Egy kicsivel - sokkal - később, mint ígértem de itt van az új fejezet. Előre szólok, sajnos mostanában nem tudok annyit hozni, mint szeretném, mert sok a dolgom. Közösségi munka, és még vezetni is tanulok, úgyhogy leginkább azokra koncentrálok. De ne aggódjatok, nem hagylak titeket friss nélkül! :D
Ezt a fejezetet meg eléggé összecsaptam, de alakulgat a történet. Legalábbis remélem. :)
Akkor jó olvasását!
Denny

- New York utcái veszélyesek.

- Damian volt! – jelentem ki erélyesen. – Láttál te egy, egyetlen egy kamiont is Manhattanben?

- Az elmúlt száz évben nem sokat.

- Tessék! Ez is azt bizonyítja, hogy ő tette!

- Senki nem látott kamiont.

- Én láttam. – erősködöm. – Láttam azt a Kenworth-ot. El akarta ütni vele az öcsémet!

- Nem hozhatta be Manhattanbe. Te magad mondtad.

- De én láttam! Ugyanaz a kamion volt, mint akkor, Londonban.

Lucas egy mélyet sóhajt, és fáradtan megdörgöli a tarkóját.

- Jen. – Máris rosszul kezdted!

- Ne Jenezz itt nekem! Hiába adta a szavát, még mindig meg akar ölni!

- Az öcsédet. – javít ki.

- Őt is. És ezt nem engedhetem! Mi van, ha legközelebb sikerül neki? És ha Ronny-ra is rátámad? Vagy anyáékra? Ők a családom! Nem hagyom, hogy bántsa őket.

- És mit akarsz tenni? – emeli rám a tekintetét.

Megállok. Észre sem vettem, hogy eddig fel-alá járkáltam Luke lakásában.

- Meg kell halnia. – jelentem ki. Annyit gyakoroltam magamban, annyiszor ismételgettem ezt a mondatot, de valahogy nem lett jobb. Ugyanolyan szörnyűséges maradt, mint eddig.

Luke újra sóhajt.

- Meg akarsz ölni egy angyalt. Méghozzá nem is akármilyet! A Pokol egyik hercegéről beszélünk, Jen!

- Tudom. – nyelem le a torkomban lévő gombócot. Lélekben úgy éreztem, fölkészültem erre a beszélgetésre, de most, hogy eljött az ideje, úgy érzem mégsem. - De tennem kell valamit. Damiant nem lehet csak úgy elkergetni, nem fog békén hagyni, amíg el nem éri a célját. Csak egy mód van rá. Meg kell halnia. – Vagy nekem.

Luke mellé ülök a kanapéra, és mélyen a szemébe nézek.

- Ez az egyetlen lehetőség. Hidd el, nekem sem tetszik, de mi mást tehetnék még? Mit? Mondd meg! – tárom szét a karomat.

Nem mozdul. Talán percekig sem. Úgy tűnik, mérlegeli a helyzetet, de a szemében látom, hogy egyetért velem.

- És mégis, hogy akarod ezt véghezvinni? Damian nagyon erős, nem árt neki szinte semmi. – mondja - Le akarod lőni? Valószínűleg másnap újra a nyomodban lesz. Talán lelököd valahonnan? Tud repülni! Képes eltűnni. Lehetetlent kívánsz.

Előrehajol, a kezébe temeti az arcát. Közelebb húzódom hozzá, és átölelem.

- Nem. Luke! Segíts nekem! Te vagy az egyetlen, aki tud róla. Szükségem van rád. Te tudod, hogyan ölhetem meg.

- Jen, nem tehetem...

- De igen. Kérlek, Luke! Nélküled nem fog menni.

- Jen, ez egy lepecsételt titok...ha megszegem...nem árulhatom el, hogyan ölhetsz meg egy angyalt.

- Mert akkor bármelyiket megölhetném?

- Igen. – olyan halkan mondja, hogy alig értem. Mindjárt megtörik.

- Ha elárulnád, meg kell, hogy ölj?

- Igen.

- De nem fogsz.

- Nem tudlak. Nem tudnálak. – szólal meg elkeseredett hangon. Még sosem hallottam ilyennek. Valahol mélyen fájdalmat érzek, hogy így látom őt. Mert miattam ilyen. De a felszínen csak hatalmat érzek.

- Akkor segítened kell. Te is tudod, és én is, hogy vagy veled, vagy nélküled, de meg fogom találni a módját. Kérlek, Luke! Kérlek!

- Jenessa...

- Eltitkolhatnánk. Senkinek sem kell tudnia. És ha végeztünk, egyszerűen kitörölhetnéd az emlékeimből. Ha kell mindent. Úgy sem akarok emlékezni Rá.

Lucas megmerevedik. Túl messzire mentem volna?

- Nem adod föl, igaz?

- Nem.

- Adj egy kis időt...hogy átgondoljam.

Bólintok. Mit kell ezen átgondolni?!

- Holnap átjövök. – szorítom meg a vállát, majd fölállok. – Jó legyél! – mondom, azzal becsukom az ajtót.

Csak másnap döbbenek rá, hogy mit tettem. Választás elé állítottam őt. Vagy én, vagy az angyalok, akik súlyosan megbüntetik, ha ellenszegül nekik. Luke az életével játszik – miattam.

Hogy tehettem? Ennyire kegyetlen volnék? Hiszen ez nem én vagyok! Nem akarom, hogy Luke-nak bármi baja legyen.

Kipattanok az ágyból, fölöltözöm, és átrohanok hozzá. A családom még alszik, még csak észre sem vették, hogy elmentem.

Amikor belépek a lakásba – azzal a kulccsal, amit tőle kaptam – Luke már ébren van. A nappali túlsó végében áll, egy szál alsónadrágban.

Nem egyszer láttam már így, mégis kicsit elpirulok.

Rám néz, én meg visszanézek rá. Nem tudom, mit mondhatnék; az se tudom mi ütött belém tegnap.

- Luke... – kezdem.

- Nem számítottam rá, hogy ilyen korán jössz. – szólal meg. Az órára pillantok; még hét óra sincs.

- Én csak...

- Készen állsz?

- Nem. Én...mire? – kérdezem döbbenten, mire egy hirtelen mozdulattal felém, hajít valamit. Annyira hirtelen történik az egész, hogy reagálni is alig van időm.

Kinyúlok és elkapom a felém hajított hosszú valamit. Érzem, hogy mennyire nehéz, szinte húzza a kezemet lefelé. Mi az isten ez?

Megfeszítem az izmaimat, hogy föl tudjam emelni a kezemben tartott...kardot?!

- Ez meg mégis mit jelentsen?

Luke gonoszul rám vigyorog, a kezében egy hasonló kardot tart. A legkisebb nehézség nélkül emeli fel, majd elindul felém.

- Kibúvót.

- Kibúvót?

- Bizony ám.

- Luke, figyelj, én...- kezdem, és már épp a kanapéra raknám a kardot, mikor közbevág.

- Hallgass! – emeli meg a hangját. Ezt a modort csak akkor használja, ha épp tanít. – Nos, kis diákom, ma meg tanulunk vívni. Megmutatom, hogyan sebezhetsz meg egy angyalt. Ezt akartad vagy nem?

- Igen, de...

- Akkor rajta! – emeli meg a kezét, és vívópózba áll. Egy percig tétovázom, majd követem a példáját.

Luke lecsap, alig tudom hárítani; a kard iszonyatos súllyal húzza a vállamat, mikor Luke pengéje hozzácsapódik. Két kézre markolom a kardot, és a bejárati ajtó felé hátrálok. Luke lendületet vesz, megcsavarja a saját kardját, ezzel kiröpítve az enyémet a kezemből, majd a kardot tartó karjával mögém nyúl, és magához húz.

Mozdulni se tudok. A kard pengéje a csípőmhöz ér; Luke ezzel szorít magához.

Vigyorogva megszólal.

- Elsőszámú lecke; az angyalokat csakis karddal lehet megölni, mivel nem vagyunk képesek lőfegyvert használni. Második: csakis olyan karddal ölhetsz meg minket, ami már látott háborút, vagyis csatában öltek már vele.

Megdöbbenek, úgy látszik Luke jól, szórakozik. Levegő után kapkodva nézek föl rá, mire egy gyors csókot nyom a számra.

- Gyerünk kislány! Büntess meg érte. – visszadobja a kardomat.

Összezárom az ujjaimat a markolat körül, mintha már nem is lenne olyan nehéz.

Tehát Damiant egy karddal lehet megölni. Méghozzá egy háborús karddal. De honnan szerezzek én olyat? Lopjak egyet egy múzeumból? Vagy az, amit most a kezemben tartok, már egy ilyen kard?

Luke kihívóan bámul rám, nem támad, várja, hogy én tegyem meg elsőként. Egy pillanatig ismét habozok, aztán olyan hirtelen mozdul a karom, hogy még én is meglepődök. Először jobbról, majd balról támadok, Lucas mindkétszer hárítja. Csak védekezik, de nem támad. Úgy tűnik, megadja nekem az esélyt.

Nem tudom, meddig harcolok ellene, mikor kilöki a kezemből a kardot – ismét. Zihálok, a vállamban és a karomban égnek az izmok, és rettenetesen elfáradtam.

- Nem is volt rossz. Egy kezdőhöz képest semmiképp. – Biccent és az enyém mellé dobja a sajátját.

- Tehát...Damiant le tudom szúrni egy ilyennel?

Bólint.

- De miért nem lőhetem le? Ha nem tud használni fegyvereket, az még nem azt jelenti, hogy ellenállni is tud nekik. Nem?

- Jenny – lép közelebb hozzám, és megsimítja az arcomat – Amikor ő született még nem léteztek pisztolyok, meg puskák, tehát nem is lehet vele megsebezni. A golyó valószínűleg égetni fogja, és lassítja majd, de nem tudod vele legyőzni.

- És a kard?

- Mivel azt jól ismeri, halálos is lehet számára.

- Halálos is lehet? – kérdezem döbbenten. – Nem azt mondtad, hogy ezzel meg tudom ölni?

- Nem tudom milyen hatással lesz rá. Ha megsebzel egy angyalt egy háborús karddal, a seb nem fog begyógyulni.

A kardokra pillantok. Ez csak egy lehetőség. És ha Damian halhatatlan?

- Eddig csak egy ember próbálta meg meggyilkolni Azazelt. De nem élte túl. Azazel viszont igen.

- Egy ember? Ki?

Luke megvonja a vállát, és a kardok mellé telepszik a kanapéra. – Ezt nagyon jól titkolja. Senki sem tudja.

Én viszont kiderítem! Ha ezzel a módszerrel próbálta meg meggyilkolni, és nem sikerült, akkor nálam is hatástalan lesz az egész. Tehát új megoldást kell keresnem.

- És mikor?

Remélem, legalább ezt tudja.

- Körülbelül hatszáz éve. Plusz – mínusz pár száz. Szóval, Azazel nagyon felkészült.

Azt sejtettem. De én hamarosan még felkészültebb leszek. Annyira, hogy legyőzzem Damiant.

Egész tanítási idő alatt ezen gondolkozom. Tegnap Luke megmutatta a vívás alapjait, és megígérte, hogy kiderít még többet Azazelről. De mégis mi olyat tudhat meg, ami nincs benne a naplójában? Már az egészet átböngésztem,de nincs benne semmi használható.

A helyemen ülve várom, hogy Izzie végre megérkezzen, de mikor a csöngetéskor sem jelenik, meg kezdek aggódni miatta. Hol van? Miért nem jött iskolába? Talán elaludt?

Bízom benne, hogy második órára ideér, de akkor sem ül le mellém senki.

Hatalmas szerencsémre az első három órám nem Damian-nal van. Már abban kezdek reménykedni, hogy ő sem jött iskolába. De ahogy szöget üt a fejembe a gondolat, megtorpanok. Izzie is hiányzik. És ma még Damiant sem láttam. Gyanús, hogy mindketten ugyanazon a napon, egyszerre nem jönnek iskolába. Talán Damian most a legjobb barátnőmet támadta meg? Vele akar zsarolni?

De amint belépek az ebédlőbe, meglátom Damiant, ahogy a pultnál állva épp egy adag spagettit méreget.

Valami különös érzés kezd kavarogni a gyomromnál, és csak percekkel később döbbenek rá, hogy a harag az. Haragszom rá, mert itt van, haragszom, mert ártani akar nekem, és a családomnak, de legfőképp azért, mert él. De már nem sokáig.

A gondolatra egy mosoly jelenik meg az arcomon. Megint azt a furcsa hatalmat érzem, mint szombaton Luke-kal. Mintha az érzés nem is az enyém, lenne.

Csöndben fogyasztom el az ebédemet, nem is figyelek oda a többiekre. Valami oknál fogva beszélni akarok Damiannal.

Őt keresem a diákok tömegében, de nem találom.

Pedig olyan szívesen beleröhögnék a képébe. Csak nem tudom miért. Visszaviszem a tálcámat, és a szekrényem felé veszem az irányt.

Fölmarkolom a franciakönyvemet és a nyelvi laborba megyek.

Eddig minden egyes évben Izette volt a párom a franciaórákon, de most, hogy nincs itt csak abban reménykedem, hogy nem az új fiút ültetik mellém.

A nyelvi labor a másodikon van, a főfolyosón. Tágas terem, mindenféle nyelvtanulási segédlettel felszerelve. Általában itt oktatják a franciát, a spanyolt, a németet és tavaly óta az oroszt is. Tavaly még nem tudtam eldönteni, hogy mit vegyek fel idén új nyelvként. Vagy, hogy akarok-e. Egy év alatt úgy sem lehet megtanulni egy nyelvet, még az alapokat se igazán. De mivel jó a nyelvérzékem, és már amúgy is van két nyelvvizsgám, úgy döntöttem idén fölveszem az oroszt.

És még azért is, mert Damiant németre osztották be, az előző bizonyítványa alapján. Bár ki tudja, honnan szerezte.

Épp a könyveimet rendezgetem, mikor valaki lehuppan a mellettem lévő székre. Döbbenten kapom oda a fejemet, mire Damian vigyorog le rám.

A padra könyököl, megtámasztja a kezén a fejét.

- Jól szórakoztatok? – kérdezi, és valahogy még érdeklődést is sikerül vegyítenie a hangjába.

Összeráncolom a homlokomat.

- Kékkel.

- Miért nem hívod egyszerűen Luke-nak? – Már régóta tudom, hogy Luke a Kék Angyal. Damian pedig a Halál Fekete Angyala.

- Te mondtad. Mert túl egyszerű lenne.

- Igen. Jól szórakoztunk. – felelem, és elfordulok tőle.Úgy döntök nem hozom szóba a pénteket; majd szép csöndben, váratlanul megfizet érte.

 Egy pillanatig nem válaszol, úgy tűnik, habozik. Oldalra sandítok, de nem látszik dühösnek.

- De nem annyira, mint velem fogsz. – dől hátra nyugodtan.

- Hogy? – emelem meg a szemöldökömet.

Meglepődik, mintha nem lenne számomra egyértelmű.

- Péntek este velem jössz. Elviszlek valahová.

Kis híján felnevetek.

- Komolyan azt gondolod, hogy bárhová is elmegyek veled?

Most ő sandít rám, egyik felhúzott szemöldöke alól.

Túl laza, túl laza!

- Mert ha igen, akkor nagyon tévedsz!

Megvonja a vállát.

- Én a helyedben eljönnék.

- De nem vagy a helyemben.

- Nagy kár.

Ismét összeráncolom a homlokomat. Tervezget valamit. Talán azt, hogy megöl? Máris?

Hátralöki a széket, és feláll mellőlem, majd fütyörészve körülnéz a teremben, hová is ülhetne.

- Várj! Hova akarsz vinni? – ragadom meg bőrdzsekije ujját.

Még úgy is tudom, hogy gonoszan mosolyog, hogy háttal áll nekem. Visszacsúszik mellém a padba, közelebb hozzám, mint, az előbb.

Valami szörnyűre számítok. Talán a kikötő egy elhagyatott részébe? A dokkokhoz? Egy öreg hajóra? Egy lepusztult gettóházba? Olyan helyre számítok, ahol biztosan nem zavarhat minket semmi. Semmi olyasmi, ami megakadályozhatja a likvidálásomban.

- Színházba.

Lebénulok a döbbenettől.

- Hogy mi? – nyögöm ki percekkel később.

Damian arcán látszik, hogy nagyon jól szórakozik.

- Színházba megyünk.

- Színházba?! – csattanok föl. – Minek?

Damian felnevet. – Majd meglátod, édes. Mutatni akarok valamit.

Arra vár, hogy válaszoljak valamit, de a bénultság nem akar oldódni.

- Mi a garancia arra, hogy biztosan színházba megyünk? És nem egy sötét sikátorba?

- Semmi.

Ne higgy neki! Ez csapda! – sikítja a tudatalattim. De aztán a péntekre gondolok. Arra, hogy majdnem elütötte az öcsémet, és, hogy nekem szánta-e? Az is lehet, hogy ki tudnék deríteni valamit. Hogy ki akarta megölni, és hogyan? Egyszer csak sikerülne.

Mintha olvasna a gondolataimban, mosolyra húzódik a szája.

- Akkor nyolcra érted megyek. – azzal rám villant egy gúnyos vigyort és otthagy.

Pénteken. Nyolckor. Damiannal. Ha ezt Luke megtudja. De nem tudhatja meg. Még anyáék se. Nem ismerhetik meg őt, a halálos ellenségemet!

De miért? Ezen rágódom, addig, míg haza nem érek. Ledobom a táskámat a sarokba, és az ágyra vetem magam. Miért akar Damian színházba vinni? Hogy megkedveltesse magát? Hogy bebizonyítsa, nem fog bántani? Mert ezt a lapot már kijátszotta.

Mit akarhat nekem mutatni?

Előveszem a laptopomat, és rákeresek, hogy mit adnak a színházakban péntek este, de egyik sem Damian stílusa. Gondolom nem a Baby Dolls-t akarja megmutatni.

Csalódottan teszem félre a gépezetet, mikor megakad a szemem Damian naplóján a sarokban, ahova hetekkel ezelőtt hajítottam. De aztán nem is az ragadja meg a figyelmemet. Hanem az alatta lévő bőrkötéses darab.

Az alkimista könyve. Eddig még csak egyszer néztem bele. A régiségkereskedésben. Nem foglalkoztam vele Damian miért, küldte el, mert nem értettem az írást. Egy szavát sem.

A kezembe veszem a könyvet, és óvatosan megforgatom. Jól vigyáztak rá, de már így is meglátszik rajta az idő. Legalább fél évezredes lehet, ha nem több.

Körülbelül hatszáz éves. - húzódik gonosz mosolyra a szám.

Magam sem tudom miért, de úgy érzem ez a könyv többet ér, minden kardnál.

Kinyitom, de nem az elején, hanem a végén.

Az utolsó tíz oldal teljesen üres. Előrébb lapozok, de csak újra érthetetlen nyelvű írást és tusrajzokat találok. Fekete rózsák. Medálok. Egy tőr.

Ismét ott vagyok a tollakat és gyémántokat ábrázoló oldalaknál. Aztán hirtelen visszahajtom a könyvet a tőrhöz.

A tusrajt szépen kidolgozott, bár már alig kivehető látom a díszesen faragott gótikus tőrt. A két pengére való élezést, mely halálosabbá teszi egy kardnál. A fekete domborműves markolatába süllyesztett drágaköveket – amikről tudom, hogy rubinok.

Ez Damian tőre! Az ezüst tőr, amellyel a Madame Tussauds-ban akart leszúrni.

A tőr melletti írás olvashatatlan betűit fürkészem. Mégis értem miről szólnak.

Az alkimista akarta megölni Damiant. Ő készítette a tőrt, és csak az képes végezni vele.

Ha sikerül megszereznem tőle, és leszúrnom vele, örökre vége lesz. Azazel nem létezne többé. Nem létezne Halál Angyala, Pokol Hercege, és nem lenne bukott őrangyalom se. Megfizetne azért, amit Londonban tett, a gyilkossági kísérletet, az utat a Pokolba. Hogy bántotta a barátaimat, és az öcsémet. A hazugságokat. Hogy emberek százait ölte meg már előttem.

Örökre vége lehetne. Csak a tőr kell.

- Akkor pénteken Damian. – suttogom. Pénteken megszerzem a tőrt. És akkor az lesz az utolsó napod.

Julie Kagawa - The Iron Queen • Vaskirálynő rajongói fordítás

Sziasztok!
Nos, most egy kicsit szokatlan műfajjal jelentkezek, de egyszer mindent el kell kezdeni. Úgy gondolom túl régóta halogatják már ennek a fantasztikus könyvnek a kiadását ( amit, ha jól értesültem, valamikor ősszel igyekeznek bepótolni ) úgyhogy megpróbáltam valami magyar összevisszaságot alkotni belőle. :D Előre szólok ez egy nagyon kezdetleges fordítás, életemben most csinálok ilyet először, de ezzel azoknak akarok segíteni, akik nem tudnak olyan jól angolul. :D
Egyelőre ez még csak az első fejezet, ha szívesen olvasnátok tovább, akkor lefordítom addig, míg ki nem adják(ameddig jutok), úgyis kell a gyakorlás. Ha szeretnétek az Iron Knight-nak is nekiesek. :D
Puszi,
Denny

Első rész
Első fejezet - Hosszú út hazafelé

Tizenegy esztendeje, a hatodik születésnapomon, az apám eltűnt. Egy éve, egy hasonló napon, a testvéremet is elvették tőlem..De utánamentem a Tündérvilágba, hogy visszahozzam őt.
Különös, hogy egy utazás mennyire megváltoztathat, mennyit tanulhatsz belőle. Én megtanultam, hogy az az ember, akit az apámnak hittem, valójában nem az apám. Hogy a biológiai apám, még csak nem is ember. Hogy én a legendás Tündérkirálynak vagyok a félvér lánya, és az ő vére folyik az ereimben. Megtanultam, hogy bűbájjal rendelkezek, olyan erővel, ami megrémiszt, még most is. Pusztító hatalommal, ami megsemmisítheti őket - de nem tudom irányítani.
Megtanultam, hogy a szerelem birokra kelhet az idővel, és lehet gyönyörű és tökéletes, amiért megéri küzdeni, de legtöbbször csak szívszorító és törékeny, és néha áldozatokat kell hozni. Néha a világ ellened van, és nincsenek könnyű válaszok.(választások?). Amikor tudnod kell mikor légy kitartó, és mikor add föl. És ha a szerelem visszatér, fölfedezel valamit valaki másban, aki egész végig ott volt veled.
Azt gondoltam, ennyi volt. Azt gondoltam a tündérekkel töltött idő, a lehetetlen döntések, amiket meghoztam, az áldozatok a szeretteimért, már mind elmúltak. De a vihar csak közeledik, egy, amelyik úgy teszteli majd a választásaimat, ahogy még sosem. És most már nincs visszaút.
A nevem Meghan Chase.
Kevesebb, mint 24 óra múlva betöltöm a tizenhetet.
Deja vu, igaz? Sokkoló, hogy az idő milyen gyorsan halad el melletted, miközben mozdulatlan maradsz. El sem hiszem, hogy egy év telt el azóta a nap óta. A nap óta, amikor Sohaföldre léptem. Az a nap örökre megváltoztatta az életemet.
Technikailag tulajdonképpen nem töltöm be a tizenhetet. Túl hosszú ideig voltam Sohaföldön. Amikor Tündérországban vagy, nem öregszel, vagy ezt olyan lassan teszed, hogy az már nem is számít. Szóval, amíg eltelt egy év a valós világban, én valószínűleg csak pár nappal lettem öregebb annál, mielőtt elmentem.
A valós világban annyira megváltoztam, hogy magamra sem ismertem.
Alattam, a szellemcsikó patái a járdán kopognak, ritmusuk fölveszi a szívverésem ritmusát. A Louisianai országútnak ezen a magányos szakaszán, Tupelo-fákkal, és mohával benőtt ciprusokkal körülvéve, csak néhány autó halad el. Azok, amelyek lassítás nélkül száguldottak el, felkavarodott leveleket hagytak maguk után.
Nem látták az égővörös szemű, bozontos fekete lovat, amint az út szélén poroszkál kantár vagy nyereg nélkül. Nem látták a hátán lovagló két alakot, a szőke hajú lányt, és a sötét, szépséges herceget mögötte, ahogy átkarolja a derekát. Az emberek nem látják a tündéreket, és most már én is ennek a világnak a része voltam, akartam vagy sem.
- Félsz valamitől? - mormolta egy mély hang a fülembe, borzongást indítva el a gerincem mentén. A párás Louisiana-i mocsárban, éreztem a Télherceg hűvös leheletét a bőrömön.
Rábámultam a vállam fölött. - Hogy érted?
Tekintetem találkozott, Ash, az Árnyudvar hercegének, szürkületben ragyogó ezüst szemeivel. Bár, hivatalosan már nem herceg. Mab királynő száműzte Sohaföldről, miután megtagadta, hogy lemondjon szerelméről, Oberon, a Nyárkirály félvér lányával. Az apám. Nyár és Tél ellenségek. Nem működhetünk együtt, nem kutathatunk(?) együtt, és ami a legfontosabb, nem lehetünk szerelmesek.
De mi azok lettünk, és most Ash itt van velem. Száműztek minket, és az ösvények Tündérföldére örökre bezárultak előttünk, de nem érdekel. Nem terveztem, hogy visszamegyek valaha is.
- Ideges vagy. - Ash keze végigsimította a tarkómat, átfésülve a hajamat, amibe beleborzongtam. - Érzem. Olyan nyugtalan, vibráló aura vesz körül, ami apránként közelebb hajt. ( ebben a mondatban szerepel valami dió is ) Mi baj?
Tudhattam volna. Nem tudom elrejteni az érzéseimet Ash, vagy bármelyik tündér elől, ami azt illeti. Az erejük, a ragyogásuk, az emberek álmaiból és érzéseiből származnak. Szóval, Ash megérzi, mi zajlik bennem, anélkül, hogy próbálkozna.
- Sajnálom - mondtam - Azt hiszem, kicsit ideges vagyok.
- Miért?
- Miért? Majdnem egy évre eltűntem. Anya elájul, ha meglát. - A gyomrom összezsugorodott, ahogy elképzeltem a találkozást: könnyek, dühös megkönnyebbülés, elkerülhetetlen kérdések. - Azóta nem hallottak felőlem, hogy Sohaföldére mentem. - sóhajtottam, miközben a sötétségbe vesző utat figyeltem. - Mit fogok mondani? Hogy magyarázom meg?
A szellemló hátravágta a füleit, és fölnyerített, egy túl közel elhaladó teherautó miatt. Nem voltam biztos, de mintha Luke öreg, ütött-kopott Fordja enyészett volna el a kanyarban. Ha ez a mostohaapám volt, határozottan nem látott minket. Amíg ugyanabban a házban éltünk, a nevemre is alig emlékezett.
- Elmondod az igazat. - felelte, ezzel megdöbbentve engem. Nem számítottam rá, hogy válaszol. - Az elejétől kezdve. Akár elfogadják, akár nem, nem rejtegetheted a valódi kilétedet, főleg a családod előtt nem. Jobb túlesni rajta - megbirkózunk vele, bármi is történjék utána.
Meglepett az őszintesége. Még nem tudtam hozzászokni ehhez az új Ash-hez, aki beszélt és mosolygott, ahelyett,hogy egy közönyös álarc mögé bújt volna. Mióta száműztek minket Sohaföldről, sokkal nyitottabb lett, kevésbé borongós és szorongó, mintha hatalmas súlyt vettek volna le a válláról. Igaz, csöndes és mindig ünnepélyes volt, de már az első pillanattól kezdte éreztem, hogy végül együtt leszünk.(???)
- De mi van ha nem tudnak ezzel megbirkózni? - motyogtam, kieresztve a reggel óta nyomasztó aggodalmat - Mi van ha látják mi vagyok, és kiborulnak? Mi van, ha...ha már nem akarnak többé? - Elcsuklott a hangom; ez úgy hangzott, mintha egy ötéves mondta volna, de Ash közelebb húzott magához.
- Akkor árva leszel, mint én - felelte - És kitaláljuk hogyan tovább. - Ajkai súrolták a fülemet;a gyomrom  gombóccá zsugorodott. - Együtt.
Elakadt a lélegzetem, és hátrafordultam, hogy megcsókoljam, végigszántva a kezemet selymes hajában.
A szellemló horkantott és megugrott, de nem tudott ledobni, csak pattogtam a nyeregben. Belekapaszkodtam a sörényébe, Ash pedig megragadta a derekamat, nehogy lepottyanjak róla. Dobogó szívvel, kilőttem egy varázslatot a ló fülei között ( ezt nem igazán értettem ), ellenállva a késztetésnek, hogy a bordái közé vágjam a sarkam, ezzel csak újabb okot adva neki, hogy ledobjon.
Fölhúztam az orromat - Oh, bocsáss meg, talán kényelmetlenséget okozunk? - kérdeztem szarkasztikusan, mire a ló horkantott - Jól van. Jók leszünk.
Ash kuncogott, de nem próbált meg visszahúzni. Sóhajtottam és az utat bámultam a csikó bólogató feje felett, ismerős tárgyakat keresve. Megdobbant a szívem, mikor megláttam egy rozsdás furgont az út széli fák alatt; annyira ősi volt már, hogy egy fa nőtt át a tetőn. Emberemlékezet óta, ott volt, minden nap láttam a buszról iskolába menet és hazajövet. Ez mindig azt jelentette, hogy már majdnem otthon vagyok.
Annyira távolinak tűnt - majdnem egy életnek - hogy azon a buszon ültem Robbie-val, a barátommal, és csak a jegyek meg a házi miatt kellett aggódnom, és azon, hogy megszerezzem a jogosítványt. Sok minden megváltozott, különös lenne újra iskolába járni, visszatérni a régi, emberi életemhez, mintha mi sem történt volna.
- Valószínűleg évet kell ismételnem - sóhajtottam, érezve Ash meglepett tekintetét magamon. Persze, egy halhatatlan tündérnek nem kell aggódnia az iskola vagy engedélyek miatt. Megálltam(?), ahogy az igazság egyszerre zúdult rám. A Sohaföldön töltött idő olyan volt, mint egy álom, homályos és éteri, de most már visszatértünk a valós világba. Ahol aggódnom kellett a jegyeim és a házi feladat miatt, és amiatt, hogy fölvegyenek a főiskolára. Nyáron dolgozni szerettem volna, és összegyűjteni egy autóra. Részt akartam venni az ITT Tech-en, és talán Baton Rouge-ba, vagy egy New Orleans-i kampuszba költözni, ahol lediplomázhatok. Vajon meg tudnám még tenni? Még a történtek után is? És hogyan illeszkedne be egy sötét, száműzött Tündérherceg mindebbe?
- Mi az? - Megborzongtam; Ash lélegzete csiklandozta a fülemet.
Mély lélegzetet vettem. - Hogy fog ez működni, Ash? - Félig felé fordultam, hogy a szemébe nézhessek. - Hol leszünk egy, vagy két év múlva? Nem maradhatok itt örökké - előbb, vagy utóbb tovább kell lépnem. Iskola, munka, főiskola valamikor... - Szünetet tartottam, és lenéztem a kezeimre - Végül is tovább kell lépnem, de nem akarok nélküled.
- Már gondolkodtam rajta - válaszolta Ash. Felpillantottam rá, mire meglepett egy röpke mosollyal. - Előtted áll az egész élet. Meg kéne tervezned a jövődet.És egyébként is Robin pajtás tizenhat éven át tettette magát halandónak. Nincs rá okom, hogy én ne tudnám.
Rápislogtam - Tényleg?
Lágyan megérintette az arcomat, és mélyen a szemembe nézett.
- Lehet, hogy egyet s mást meg kell majd tanítanod, az emberi világról, de hajlandó vagyok rá, ha ez ilyen sokat jelent neked. - fanyarul elmosolyodott - Biztos vagyok benne, hogy képes vagyok 'embernek lenni', ha muszáj. Ha azt akarod, hogy iskolába járjak, megteszem. Ha nagyvárosba akarsz költözni, hogy valóra váltsd az álmaidat, veled tartok. És ha egy nap, meg akarsz esküdni egy olyan fehér köntösben és hivatalossá tenni(?), megteszem. - Előredőlt, elég közel ahhoz, hogy láthassam a tükörképemet ezüst tekintetében. - Jó vagy rossz, attól tartok, itt ragadtál velem.
Úgy éreztem nem kapok levegőt; nem tudtam, mit mondjak. Meg akartam köszönni, de ezek a szavak nem ugyanazt jelentik, mint a Tündérvilágban. Az út további részében csak csókolni akartam őt, de a szellemcsikó valószínűleg az árokba dobott volna, ha megpróbálnám.
- Ash - kezdtem, de megmenekültem a válaszadástól. A szellemló megállt egy hosszú kavicsos kocsifelhajtó előtt. Egy ismerős zöld postaláda egyensúlyozott a végén, megkopottan az idő által, de még a sötétben is el tudtam olvasni.

Chase. 14202

A szívem kihagyott egy ütemet. Hazaértem.
Lecsúsztam a szellemló hátáról, és meginogtam, ahogy földet értem. Furcsának és ingatagnak tűntek a lábaim, a hosszú lovaglás után. Ash könnyedén leugrott, mormogott valamit az állat fülébe, mire az horkantott, hátracsapta a fejét, és elügetett a sötétbe. Másodpercek alatt eltűnt.
Bámultam a hosszú, kavicsos utat, a szívem dörömbölt a mellkasomban. Az otthonom és a családom az emelkedőn túl vártak rám: az öreg zöld tanyaház, hámló festékkel, a disznóistállók a sáron túl, Luke teherautója és anya kombija a felhajtón.
Ash mellém nyomult, zajt sem ütve a köveken. - Készen állsz?
Nem álltam. Merőn néztem abba az irányba, amerre a szellemló eltűnt a sötétben.
- Mi lett a hátasunkkal? - kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmemet, arról, amit tennem kell - Mit mondtál neki?
- Azt, hogy megfizette a szívességet, amivel tartozott. - Valamiért ez mulattatta őt: az ajkán egy gyenge mosollyal a csikó után bámult.- Úgy tűnik, már nem tudok a kedvem szerint parancsolgatni neki. Mostantól nem támaszkodhatok szívességekre.
- Az rossz?
Mosolya önelégült vigyorba torzult. - Sok ember tartozik nekem.
Mikor tovább haboztam, a felhajtó felé bökött. - Indulj. A családod már vár.
- És te?
- Jobb, ha most egyedül mész. - Sajnálkozás villant a szemében, és bánatosan rám mosolygott - Nem hiszem, hogy a testvéred örülne, ha újra látna.
- De...
- A közelben leszek. - Kinyúlt és a fülem mögé igazított egy kósza tincset. - Ígérem.
Fölsóhajtottam, és még egyszer a felhajtóra pillantottam.
- Jól van. - motyogtam, és fölkészültem az elkerülhetetlenre. - Itt jön a semmi.
Tettem három lépést, éreztem a kavicsropogást a cipőm alatt, majd visszanéztem a vállam fölött.
Az üres út gúnyolódott velem, ahogy a szél felkavarta a leveleket, azon a helyen, ahol az előbb még Ash állt. Tipikus tündér. Megráztam a fejem, és folytattam magányos utamat fölfelé az emelkedőn. Nem sokkal azelőtt, hogy elértem az emelkedő tetejét, ott magasodott a ház teljes dicsőségében, amiben tíz éven át laktam. Fényeket láttam az ablakban, és a családomat, ahogy a konyhában járkálnak. Ott volt anya karcsú alakja, ahogy a mosogató fölé hajol, és Luke, fakó overalljában, ahogy egy halom piszkos tányért tesz a pultra. És ha eléggé hunyorogtam, láttam Ethan göndör fürtjeit a konyhaasztalnál.
Könnyek égették a szememet. Egy év távollét, tündérháborúk, a valódi kilétem felfedezése, és a halál többszörös becsapása után, végre hazaértem.
- Nem is olyan értékes (??) - sziszegte egy hang.
Vadul megpördültem és körülnéztem.
- Itt fent, hercegnő.
Fölnéztem, és egy vékony, csillámló hálót láttam mielőtt egy ütéstől vissza nem bukfenceztem volna. Szitkozódva kapálóztam, és tépdestem a fonalakat, megpróbáltam kiszabadulni a vékony béklyóból. Ziháltam a szúró fájdalomtól. Vér csordogált le a kezemen, és a szálakra hunyorítottam. A háló valójában egy finom, rugalmas drótból készült, ami a küzdelmeim során megvágta szétnyitott ujjaimat.
Harsány nevetés ragadta meg a figyelmemet, és megemeltem a fejemet, a támadóimat keresve.
A magányos villanyvezetéken, ami a ház tetején feszült, három gumós(?) teremtmény gubbasztott nyurga lábain a holdfényben. Hevesen dobogott a szívem, mikor az egyik leugrott a vezetékről, halk dobbanással landolva a kavicsokon. Kiegyenesedett, majd lehajolt hozzám.Visszahőköltem, csak még jobban belegabalyodtam a hálóba. Most, hogy tisztán láttam őket, leginkább óriás pókokra emlékeztettek, vagy valami még szörnyűbbre. Nyurga lábaik hatalmasak és tűhegyesek voltak, fénylettek, ahogy szedték a lábukat a földön.(?) A felsőtestük vékony volt, csont sovány nők sápadt bőrrel és kidülledő fekete szemekkel. Karjuk drótból volt, tűhegyes ujjaik egyenesek, mint a karmok, és ahogy közeledtek, lábuk kopogott a kavicson.
- Itt van, hát. - sziszegte egyikük, miközben vigyorogva körülvettek. - Mint, ahogy a király megjósolta.
- Túl könnyű volt - recsegte egy másik, végigmérve fekete szemeivel.
- Én inkább csalódott vagyok. Azt hittem nemes zsákmány lesz, de csak egy kis, vézna bogár, egy háló csapdájában. Mitől fél úgy a király?
- A király - mondtam, mire mindhárman meglepetten pislogtak, hogy hozzájuk szólok, ahelyett, hogy megalázkodnék félelmemben. - Úgy értitek a hamis király, nem? Még mindig üldöz.
A pókboszorkák fölszisszentek, kivillantva tűhegyes fogaikat.
- Ne szidalmazd őt, gyermekem! - visította egyikük és megragadva a hálót, előrerántott. - Ő nem a hamis király! Ő a Vaskirály, a Vastündérek igazi uralkodója!
- Nem, ahogy én halottam.(?) - vágtam vissza, miközben találkozott a tekintetem a lángoló fekete szemekkel. - Találkoztam a Vaskirállyal, az igazi Vaskirállyal, Masinával. Vagy már elfelejtettétek őt?
- Természetesen nem. - sziszegte az idősebbik boszorkány. - Soha nem is fogjuk. Azt akarta, hogy a királynéja legyél, a Vastündérek királynője, de te megölted őt ezért.
- Elrabolta a testvéremet, és azt tervezte, hogy elpusztítja Sohaföldet! - csattantam fel - De eltérünk a lényegtől. A király akit szolgáltok, aki megszerezte a trónt, egy csaló! Nem ő az igazi örökös. Egy hamis királyt szolgáltok.
- Hazugság! - rikácsolták a boszorkányok, miközben megragadták a hálót; éles karmaik kiserkentették a véremet. - Ki mondta ezt neked? Ki merészelte becsmérelni az új királyt?
- Vasparipa - feleltem remegve, ahogy egyikük megragadva a hajamat, megrázott. - Vasparipa mondta, Masina főhadnagya.
- Az áruló! Ő és a lázadók elpusztulnak, miután a király gondoskodott rólad!
A pók-boszorkák sikoltozva, átkokat és fenyegetéseket kiabálva ráncigáltak a dróthálón keresztül. Egyikük marka megfeszült a hajamon, és fölemelt a levegőbe. Ziháltam, a fájdalom könnyei égették a szememet, ahogy az arcomba sziszegtek.
Hideg kék fény lobbant közöttünk. A Vastündér sikított, és...ezernyi apró ezüstfoszlányra robbant szét, szétszóródva körülöttem. A tűk csillogtak a holdfényben, ahogy a banya távozott a világból - a maga módján. A másik két boszorkány jajveszékelt, és elhátrált, ahogy valami közénk lépett és letépte rólam a hálót.
- Jól vagy? - morogta Ash, ahogy megtántorodtam, tekintetét le sem véve a banyákról. A fejbőröm égett, az ujjaim véreztek, és egy tucat apró karcolás borította a karomat, ott ahol megkarmoltak, de nem tűnt vészesnek.
- Jól vagyok. - mondtam, lassan épülő(?) haraggal a mellkasomban. Éreztem, ahogy a bűbáj növekszik, mint egy tornádó, kavargó érzelmekkel és energiával. Amikor először találkoztam Mab-bal, a Télkirálynővel, félve a hatalmamtól, lepecsételte a mágiámat, de a pecsét megszűnt, és újra éreztem a bizsergést. Mindenhol ott volt, Oberon és a Nyártündérek szédítő mágiája.
- Megölted a nővérünket! - rikácsolták hajukat tépve a banyák. - Darabokra fogunk szaggatni! - sziszegték, és felemelt karmokkal felénk száguldottak.
Éreztem, Ash ragyogásának hullámzását, hűvösebben, mint a perzselő Nyárvarázst, és a Télherceg lesújtott.
Kék fény villant, jégdárdák záporoztak, szétszaggatva egyiküket, mint a srapnel. Sikított és összeomlott, több ezer ragyogó darabra hullva a fűben. Ash meglendítette a kardját és az utolsónak támadt.
A banya sikoltott dühében, és felemelte a karját. Tíz csillogó vezeték lövellt ki tűhegyes ujjaiból. Ash felé vágott, aki lebukott, mire a vezetékek darabokra szaggattak egy közeli facsemetét. Ahogy körülötte táncolt, letérdeltem, tenyeremet a koszba temetve szólítottam a mágiámat. Éreztem a mélyben lévő élőlények pulzálását, és hívtam őket, hogy segítsenek legyőzni a felszínen lévő vasszörnyet. A pók-rémet annyira lefoglalta, hogy darabokra szaggassa Ash-t, hogy teljesen meglepődött, mikor váratlanul megnyílt alatta a föld. Fű és gyom, indák és gyökerek kúsztak fel nyurga lábain a felsőtestére.
Sikoltott, és csapkodott halálos vezetékeivel, úgy szeletelve a növényeket, mint egy dühös gyomirtó, de még több ragyogást töltöttem a földbe, és a növények válaszoltak, ahogy gyorsabban törtek előre. (ez egy kicsit értelmetlen mondat volt). Pánikba esett és menekülni próbált, a növényeket hasítva, amik egyre lejjebb húzták.
Egy sötét alak homályosította el a levegőt fölötte, ahogy Ash felé lendült, előreszegezett pengével. Lesújtott a tündér felsőtestére, egy pillanatra a földhöz szegezve őt, mielőtt egy hatalmas tűhalommá nem vált volna a földön.
Megkönnyebbülten fölsóhajtottam, és felálltam, de hirtelen a földre rogytam. A fák forogni kezdtek, nem éreztem a kezeimet és a lábaimat, és a következő dolog, amire emlékeztem, hogy a föld rám rohant.(hmm?)
A hátamon fekve ébredtem, kifulladtan és gyengén, mintha lefutottam volna a maratont. Ash lenézett rám, ezüst szeme aggodalomtól csillogott.
- Meghan, jól vagy? Mi történt? - A szédülés kezdett elmúlni. Vettem néhány mély lélegzetet, hogy megbizonyosodjak arról, hogy ami a gyomromban volt, az ott is marad, majd felültem, hogy szembenézzek vele.
- Nem...nem tudom. A bűbájomat használtam és aztán...elájultam. - A fenébe is, még mindig forgott velem a világ. Odahajoltam Ash-hez, aki olyan óvatosan tartott, mintha attól félne, összetörhet. - Ez normális? - motyogtam a mellkasának.
- Nem, ahogy tudom. - Gondterheltnek hangzott, de igyekezett nem mutatni. - Lehet, hogy ez az utóhatása, annak, hogy olyan hosszú ideig elzárták a mágiádat.
Egy újabb dolog, amit megköszönhetek Mab-nak. Ash fölállt, óvatosan magával húzva engem is. A karom fájt, az ujjaim pedig ragadósak voltak, ott, ahol megvágtam magam a dróthálóval. Ash letépett egy csíkot az ingéből, és körbetekerte vele a kezemet, csöndesen és precízen, de az érintése szelíd volt.
- Vártak rám. - motyogtam, és a több ezer szétszóródott tűt bámultam, melyek csillogtak a holdfényben. Még több probléma, amit a tündérek a családomra hoztak. Anya és Luke alaposan meglepődnek majd, és kétségbeesetten reméltem, hogy Ethan még csak véletlenül sem lép majd rá, mielőtt lenne esélyük eltüntetni.
- Tudják, hol lakom. - folytattam, figyelve, ahogy a maradványok rám kacsintanak a fűben. - A hamis király tudta, hogy hazajövök, és ő küldte őket. - Tekintetem a házra siklott, az ablakon át figyeltem,ahogy a családom a házban járkál, mit sem tudva a káoszról idekint.
Fáztam. Beteg voltam. - Nem jöhetek haza - suttogtam, érezve Ash tekintetét magamon. - Nem most. Nem hozhatom haza ezt az őrületet. - Újra a házra pillantottam még egyszer, majd becsuktam a szememet. - A hamis király nem fogja feladni. Továbbra is utánam küldi a szolgáit, és a családom lesz a középpontban. Nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen. El...el kell mennem. Most.
- Hová mész? - tört át Ash szilárd hangja a kétségbeesésemen.
- Nem tudunk visszamenni Tündérföldére, és a Vastündérek mindenütt ott vannak az emberi világban.
- Nem tudom. - Eltakartam az arcomat a kezeimmel. Annyit tudok, hogy nem lehetek a családommal, nem jöhetek haza, nem lehet normális életem. Addig nem, amíg a hamis király le nem mond a felkutatásomról, vagy a csodával határos módon meg nem hal. Vagy amíg én meg nem halok. - Már nem számít, igaz? - Nyögtem a kezeim közt. - Nem számít, hová megyek, követni fognak.
Erős ujjak kulcsolódtak a csuklóm köré, és elrántották a kezemet. Megborzongtam és fölnéztem ezüst szemeibe. - Harcolni fogok érted. - mondta Ash halkan, de hevesen. - Tedd, amit tenned kell. Én itt leszek, akárhogy is döntesz. Ha egy vagy ezer évig is tart, vigyázni fogok rád.
Hevesen vert a szívem. Ash elengedte a csuklómat, és a karom alá csúsztatta a kezét, közelebb húzva magához. Belemélyedtem az ölelésébe, arcomat a mellkasába temetve, úgy használva őt, mint egy pajzsot a csalódás és a bánat ellen, tudva, hogy a bolyongás még nem ért véget. A választás fölém tornyosult. Ha valaha is azt akartam, hogy ennek a végtelen hajszának és harcnak vége legyen, le kellett győznöm a Vaskirályt.
Megint.
Kinyitottam a szemem, és azt a helyet bámultam, ahol a Vastündérek apró, csillogó fémszeletkékre hullottak szét a növényzetben. A gondolatra, hogy ilyen szörnyek ólálkodjanak a szobámban, gyilkos szemüket Ethan-ön vagy anyán tartva, hideg harag járt át. Jól van,gondoltam, és ökölbe szorítottam a kezemet Ash ingén, a hamis király háborút akar? Megkapja.
Nem álltam készen. Még nem. Meg kellett, hogy erősödjek.Meg kellett tanulnom, hogyan irányítsam a mágiámat, mind a Nyárvarázs, mind a Vasbűbájt, ha lehetséges, hogy mindkettőt megtanuljam. És végezetül, időre volt szükségem. Kellett egy hely, ahová a Vastündérek nem követhettek. És volt egy hely, amiről tudtam, hogy biztonságos, és a hamis király szolgái sose találnak ott meg.
Ash megérezte a változást. - Hová megyünk? - mormolta a hajamba.
Vettem egy mély lélegzetet és hátrahúzódtam, hogy a szemébe nézhessek. - Leanansidhe-hez.(ezt hogy kell kimondani?)
Meglepetés és vibrálás(?) suhant át az arcán. - A Számkivetettek Királynőjéhez? Biztos vagy benne, hogy segíteni fog?
Nem voltam. A Számkivetettek Királynője, ahogy többek között hívták, szeszélyes és kiszámíthatatlan volt, és őszintén szólva elég félelmetes. De már segített nekem korábban, és az otthona - Félúton volt a Tündérvilág és a halandó világ között - volt az egyetlen lehetséges menedék.
Különben is, volt egy rendezetlen adósságom Leanansidhe-del, és több kérdést meg kellett válaszolnia.(meg kellett válaszolnom).
Ash továbbra is engem figyelt, ezüst szemeiben aggodalom villant. - Nem tudom. - válaszoltam őszintén. - De ő az egyetlen, azt hiszem, aki segíteni tud, és szenvedélyesen gyűlöli a Vastündéreket. Azonkívül, ő a Száműzöttek Királynője. Ez azt jelenti, hogy jogosultak vagyunk rá, igaz?
- Te mondtad. - Ash keresztbe fonta a karját, és nekitámaszkodott egy fának. - Még nem volt szerencsém találkozni vele. Bár hallottam történeteket. Félelmetesek voltak. Egy apró barázda jelent meg a homlokán. - Ez nagyon veszélyes lesz, nem igaz?
- Lehetséges.
Bánatos mosolyra húzódott a szája. - Először hová menjünk?
A hideg elhatározás összeszorította a gyomromat.Visszanéztem a házra, a családomra - olyan közel voltak - és lenyeltem a gombócot a torkomban. Még nem, ígértem,de hamarosan.Hamarosan újra láthatom őket.
- New Orleans-ba. - feleltem Ash felé fordulva, aki türelmesen várt, le sem véve a szemét az arcomról. - A Történelmi Voodoo Múzeumba. Van, ott valami, amit vissza kell szereznem.

Keresem: Anita Gayn - Senkinek sem kellesz! c. könyvét

Sziasztok!
Egy kéréssel szeretnék hozzátok fordulni. Keresek egy könyvet, amit Molyon találtam, de jobban szeretném a kezembe fogva olvasni. A bökkenő csak az, hogy nem találom a könyvesboltokban, rendelésre linket sem találtam, de még a kiadó webshopjában sincs feltüntetve.
Esetleg nem tudja valaki hol lehet mégis megrendelni, vagy megvásárolni valahol? Vagy látta valaki valamelyik könyvesboltban, antikváriumban, kócerájban, akárhol?
Erről a könyvről lenne szó:

Remélem tud róla valaki valamit, mert engem nagyon érdekelne a könyv.
Előre is köszi! :D