Chapter Six - Maga az ördög

Sziasztok kicsikéim!
Gondoltam hozom a frisset így szombat este, had örüljenek a népek. Sajnos eddig nem volt túl sok időm írni, osztálykirándulás, el is utaztunk így aztán félbemaradt a fejezet. Általában este írtam, elég fáradtan így nem tudom milyen lett, talán kicsit erőltetett is lett.
Miközben írtam, ezt a dalt hallgattam.Nekem nagyon tetszett, hallgassátok meg ti is!:))
A dal

2010. Július 25.

Nem vagyok egy vallásos ember, de most már komolyan el kéne mennem egy templomba gyónni. Vagy egy ördögűzőhöz, hogy kikergesse belőlem a gonoszt. Vagy csak szimplán egy pszichológushoz.

Arra, hogy már harmadszorra álmodom ugyanazzal a hellyel, nem mondhatom, hogy pusztán véletlen!

De aztán még a pap megkérdezné, hogy miért mentem oda? És én válaszoljam azt, hogy meggyónni bűneimet, mert beütött a mennykő és elment a józan eszem? Mondjam azt, hogy láttam a Halál Angyalát, aki megpróbált megölni? És amire mindenki azt mondta, hogy csak leestem a lépcsőn?

Fogadni mernék, hogy azonnal orvoshoz küldene! Vagy egy elmegyógyintézetbe.

És akkor a pszichológus szépen végighallgatna, én meg elmondanám neki, hogy mit éltem át Damian-nal, a rózsával, az álmokkal, és, hogy mi történt a Madame Tussauds-ban. És ő bólogatna, és kedvesen mosolyogna. Majd fölírna szépen nekem egy gyógyszert, és azt mondaná, hogy nagyon sokat kell pihennem és terápiára járnom. Aztán pedig sürgősen fölhívná a szüleimet! Kinek lenne az jó? Mert nekem nem!

Akkor most mondja meg nekem valaki, hogy mit tegyek! Mi a lószart tegyek?

Csak ne mondja nekem senki, hogy szokásos rémálom, hogyha az embert megsütik álmában!

Beszélnem kell Damian-nal! Azóta vannak rémálmaim, mióta ismerem őt!

De mégis, hogyan tegyem meg ezt? Tegnap nem láttam. Tegnapelőtt is csak...

Ó, Istenem! Mit tettél velem?

Fölemelem a kezem és végigdörgölöm vele az arcom. Csak ekkor jut el a tudatomig, hogy borzasztóan fáradt vagyok, és rémesen fáj a fejem. Nem is csodálkozom ezen, ilyen éjszaka után képtelenség kipihenten ébredni.

A lehető legnagyobb csendben kikászálódom az ágyból és megpróbálok fölállni, de visszazuhanok az ágyra. Úgy érzem, forog velem a világ, hihetetlenül szédülök, mindenhol csillagokat látok. Belekapaszkodom a takarómba és várom, hogy elmúljon, de nem akar szűnni.

A fejem zúg, és iszonyatosan sajog, végtagjaim elgyengültek, és nincs erőm, hogy kimenjek a mosdóba. Mikor megérintem a fejemet, egy méretes kinövést érzek. Mi a franc ez..?

- Izette! – nyögöm, de nem mozdul.

- Izzie, kelj fel! – szólongatom. – Belle!

Újból megpróbálkozok felkelni, de csak még jobban forog velem a világ. Belekapaszkodom az éjjeliszekrényem sarkába, és közelebb húzom magam. Megtámaszkodom mindkét kezemmel, de úgy érzem az ájulás, környékez.

- Izette! Izette, ébredj! Izzie! Belle, keljetek fel! – zihálom. Teszek Izette ágya felé egy lépést, és égő szemeimmel látom, hogy aprót mozdul, majd álmosan felém, fordítja a fejét.

- Izette! – nyújtom felé a kezem. Már csak néhány centi választ el tőle, de egyre sűrűbb a köd a szemeim előtt, a zúgás a fülemben erősödik, és a szoba túlsó végében a bútorok elmosódnak. Barátnőm halálra rémülve néz rám, mint aki szellemet lát, majd föltérdel és felém, kap...

- Nem vagyok jól – suttogom mielőtt az ágyába, zuhanok...

A sötétség fekete örvénye magával ragad, és egyre mélyebbre húz. Hihetetlen sebességgel zuhanok, hogy már hányingerem lesz, és levegőt is alig kapok. Valami iszonyatosan nehéz nyomja a mellkasomat, olyan, mintha a fejembe ezer szöget vertek volna, a szemeim szárazak és égnek, és olyan nehéznek érzem az egész testemet, mint egy darab sziklát.

Sikítani, ordítani, hisztizni akarok, hogy szűnjön a kín, pedig nem érzek, csak a fejemben fájdalmat. Valahol mélyen, tudat alatt. Mégis ez rosszabb, mint a fájdalom, és egy egyszerű rosszullét. Ez valami teljesen más.

Szabadulni próbálok a hurrikán fogságából; megmozdítom nehéz fejemet, de csak villámok kezdenek cikázni előttem, úgyhogy inkább lehunyom a szemeimet, és hirtelen megszűnik minden.

Csak a lüktető fájdalom és a mardosó rosszullét marad.

Valami jóleső, valami nedves van a homlokomon, ami borzasztóan hideg! Szinte már fáj, ahogy hozzá ér érzékeny bőrömhöz.

Föl akarom kapni a kezem és lerántani magamról, de nincs hozzá erőm. Még ahhoz sincs elég, hogy kinyissam a szemem.

- Jen? – hallom a suttogást mellőlem. Izette az, ez az ő hangja!

- Szerinted magához tért? – kérdezi Belle.

- Úgy látom, ébredezik. – feleli egy harmadik.

- Talán, hagyni kéne pihenni. – mondja Luce.

Megpróbálom kinyitni a szemem, de ismét kóvályogni kezd a fejem, és csak egy nyögésre telik az erőmből.

- Jenny? Jól vagy? – hallom az aggódó hangokat.

- Avalon? – magam is meglepődöm azon, hogy milyen cérnavékony a hangom.

- Igen? – furakszik közelebb.

- Ne hívj Jenny-nek! – suttogom, mire fölnevetnek.

- Szóval nincs komoly bajod, édes? – érdeklődik Luce.

- Mondhatom alaposan rám, hoztad a frászt reggel! – kezdi Izette, és gyengéden megfogja a kezemet, mire sikerül résnyire kinyitnom a szemem. Lassan kezd visszatérni belém az élet. – Úgy megijesztettél! Olyan volt az arcod, mint egy halotté...

- Nézzétek! Még most is olyan! – szól közbe Avalon és fölém hajol.

- Jajj, hagyd már te hülye! Nincs is most másra szüksége, mint a fárasztásodra. – üti vállba Izzie, mire ismét nevetni kezdenek.

- Bocsi, Jen. De azért jól áll.

- Avalon! – kiáltanak a lányok, mire újból rám tör a szörnyű érzés.

- Halkabban... – nyöszörgöm.

- Bocs, Jenessa. Szóval ott tartottam, hogy alaposan berezeltem, mikor megláttam a képedet. Falfehér voltál, és olyan csapzott, mint egy esőben ázó kutya. – Izette kedves szavaira halványan elmosolyodom.

- Örülök, hogy tetszettem.

- Igen! – bólint és folytatja. – Jézus! Le sem tudlak írni szavakkal. A szemeid teljesen feketék voltak, mint egy mély kút feneke.

- Mint akit megszállt a gonosz. – veti közbe Avalon.

- Csss, Avalon! És tántorogtál, alig tudtad tartani magad...ha nem zuhanyoztál volna két hete, és szakadt ruhában lettél volna, komolyan azt hiszem, hogy eljött értem a csaj a Körből! – nevet, mire újból elmosolyodom.

- Szóval, kábé úgy szokásosan festettél. – bólint Avalon.

- Köszi, Ava! Én is szeretlek ám téged. – vigyorgok bágyadtan.

- Szóval, bejött a szállodadoktor és azt mondta a mai napot mindenképp ágyban, kell töltened. Megerőltetted magad.

- Hogy erőltette volna már meg magát alvás közben?

- Elfelejted, Avalon, hogy tegnapelőtt két emeletet gurult a lépcsőn! És a tegnapi napot végigcsinálta.

- Mrrr. Jó, akkor én be is fogom!

- Az a baj, hogy nem pihentem? – kérdezem.

- Az, drágaságom, az! Úgyhogy ma pihi van. És talán holnap már velünk jöhetsz. Mrs. Morison azt mondta, soha többet nem engedi, hogy velünk jöjjön bárki is ekkora esés után.

- Igaza volt.

- Igen. De nekünk mennünk kell. A busz nem vár – áll fel az ágyamról Luce.

- Akarod, hogy maradjunk?

- Nem engednék. Tudod, Izette, már megkérdeztük egyszer az orvost.

- De nem kell neki szót fogadnunk! – tudtam, hogy ebből vita lehetne, ezért még idejében félbeszakítottam.

- Elég! Menjetek csak. Én úgyis átalszom az egész napot.

- Biztos, ne maradjon itt valaki?

- Biztos.

- Hát jó. – áll fel Izzie csalódottan az ágyamról. – Akkor jó legyél, és tessék pihenni, nem pedig rohangálni!

- Rendben. – mondom és figyelem, ahogy sorban kimennek, közben pedig mindenfélét ordibálnak búcsúzásképp.

- Sziasztok! – intek, mikor már csak Izette marad. – Izzie?

- Mégis maradjak? – perdül meg.

- Csak kérdezni akarok valamit.

- Kérdezz.

- Mi volt a Madame Tussauds utolsó termében, a sarokban? Ahol szabad programot adtak nekünk?

- Hmm. – fintorog. – Talán egy márványlépcső fölfelé. Nem emlékszel? Azzal a szép díszítéssel, ami a falban is folytatódott.

- Nem

- Nagy kár, de azt hiszem le is fényképezted. – ennél a mondatnál nagyot dobban a szívem.

- Tényleg?

- Igen!...biztos ne maradjak itt?

- És akkor ki nézi meg helyettem Londont, he?

- Akkor megyek. – mosolyog. – És készítek képeket – kapja fel a saját gépét. – Aztán jó legyél!

- Az leszek, szia, Izzie! – intek, és megvárom, míg csapódik az ajtó, majd az oldalamra fordulok, és addig kotorászok, még el nem érem a gépemet.

Bekapcsolom, és lázasan kutatok a kép után. Mikor megtalálom az első képet, ami a Madame Tussauds-ban készült, elmosolyodom.

A csoportkép Daniel Radcliffe-fel.

Pár percig nézem, és azon gondolkozom, hogy igaz volt-e? Úgy volt-e ahogy emlékszem, vagy hazudnak az emlékeim? Aztán továbblépek, és végignézem az összeset. Mind megvan...és az utolsó is.

A gyönyörű bronzos lépcső, a faragott indákkal és a falon folytatódó díszítéssel. Nincs ott semmilyen falépcső.

A Halál Angyala nem létezik...és én leestem azon a lépcsőn.

Valami hangos morgásra ébredek föl, és először azt hiszem valaki bejött a szobába. Nem nyitom ki a szemem, legszívesebben tovább aludnék, de a morgás egyre hangosabb.

A közelből jön. Talán itt van mellettem? Vagy rajtam?

Lassan kinyitom a szemem, és pislogok az erős fényben – már délután van. Átaludtam az egész délelőttöt. Végre kipihentem magam!

Lenézek a hasamra és látom, ahogy lassan emelkedik és süllyed rajtam a fényképezőgép.

Elaludtam a képek nézegetése közben – morfondírozom, majd újból hallom az erős morgást, és valami sürgető érzést érzek.

A felismeréstől majdnem felnevetek.

Óvatosan az éjjeliszekrényre rakom a gépet, és benyúlok az alsó fiókba, valami ehető után kutatva.

Ahogy elfordulok, leesik a homlokomról egy törülközőbe csavart jéggel teli zacskó. Szóval mégis járt valaki a szobában! Ez reggel még nem volt itt.

Félredobom és előhalászok egy zacskó mézes kekszet. Arra nem gondoltak, hogy egy lábadozó embernek ennie is kell? Vagy rólam teljesen megfeledkeztek?

Miután ettem sokkal, jobban érzem magam. Bár nem a legfinomabb étel volt, amire most vágytam, de mégis több a semminél.

Kezdem unni magam, ezért bekapcsolom a kis tévénket, de mindenhol reklám, híradó és vetélkedő show megy. Ezeken csak újból elalszom.

Vagy egy órán át semmittevéssel töltöm az időt, fekszem az ágyamon és pislogok, pihengetek, vagy inkább csak szenvedek a tehetetlenségtől.

Sokkal jobban vagyok, a jeges borogatásnak hála a pukli is kezd leapadni, és a fejfájás is alábbhagyott, csak külsőleg vagyok egy romhalmaz. Tegnap este óta nem néztem tükörbe.

Kimászok az ágyból és elbotorkálok a fürdőig, de mielőtt belépnék, elgondolkodom: meg akarom én nézni, hogy hogy nézek ki?

Nem, de egyszer úgyis, muszáj.

Közelebb megyek a tükörhöz és sokkol a látvány. Ez a lány biztosan nem én vagyok! Az nem lehet!

A hajam kócos, és mosatlan, az arcom nyúzott és sápadt, szemeim alatt hatalmas karikák, a tekintetem furcsán üres...és a szemem tényleg olyan, mint egy kísérteté.

A ruha csak lóg rajtam és az egész testem libabőrös.

Behunyom a szemem; kezdenem kell magammal valamit.

Leveszem magamról a pizsamámat és a szennyesbe dobom, majd, úgy ahogy vagyok, kimegyek és összeszedem a holmikat, amire szükségem lesz.

Megengedem a kádban a vizet és telerakom fürdősóval, habfürdővel és minden más löttyel, amit csak találok.

Tíz perc múlva már benne ülök és élvezem a forró vizet. Megmosom a hajamat és az egész testemet, ledörgölöm valami szappannal.

Annyira jólesik, hogy el sem tudnám mondani. Ennyi izgalom és elmegyötrés után megérdemlem a relaxációt.

Hátradöntöm a fejem, belesüllyedek a vízbe, és lehunyt szemmel hallgatom a zenét, amit még akkor kapcsoltam be, mielőtt csobbantam volna egyet.

Észre sem veszem, hogy lekapcsolódnak a villanyok, és csak a tükör fölötti kis fali lámpa világít, és így félhomály telepedik a helyiségre.

- Talán zavarok? – a hangra felkapom a fejemet, és hirtelen elakad a lélegzetem. Magam sem tudom, hogy mit tegyek most: sikítsak, kiabáljak, vagy csak tátsam a számat? Attól félek, hogy ha ordítani kezdenék, még újból megfájdulna a fejem, és berohanna valaki, hogy mi történt, és miért nem vagyok inkább az ágyamban?

- Mondjuk, szerintem pont jókor jöttem. – rám villantja leggúnyosabb mosolyát és szemei vadul villognak. Lazán nekitámaszkodik a vállával az ajtófélfának, hátát a csukott ajtónak vetve.

Még mindig meg sem tudok szólalni, csak bámulok rá, mintha szellemet látnék.

- Damian! – suttogom elborzadva.

- Hiányoztam? – löki el magát az ajtótól.

- Nem! – vágom rá azonnal.

- Milyen kár! – sóhajt színpadiasan, miközben végigmér a tekintetével. – Pedig nekem nagyon hiányoztál, Jen!

- Hogy a fenébe jöttél be? Azonnal menj ki! – mondom haragosan, miközben lenézek. Áldom az eszemet, hogy túlhabosítottam a vizet, és most nem látszik semmi belőlem.

- Menjek ki? Azt már nem! Inkább maradok.

- Tűnj el, Damian!

- Nem. Nincs kedvem.

- Eleve már be sem kellett volna jönnöd! Hogy jutottál be? – kérdezem ingerülten – És még mielőtt azzal jönnél, hogy a zárban felejtettem a kulcsot, közlöm veled, hogy az ajtó be volt zárva! – csak vigyorog, miközben tüzetesen végigmér.

- Kicsit följebb emelkedhetnél abban a kádban! – mondja, és én érzem, hogy egyszerre kezdek vörösödni és elsápadni.

- Elég ebből! Azonnal menj el!

- Nem, Jenessa, nem megyek el. – lép közelebb az MP3 lejátszóhoz és kikapcsolja. Abban a pillanatban halotti csend telepedik a fürdőre. Kihasználom, hogy hátat fordít, és a törülközőm után kapok, de nincs a helyén.

- Ezt keresed? – emeli fel a kezét.

- Add vissza! – nyújtom ki a kezemet, és erősen ügyelek arra, hogy mélyebbre süllyedjek a vízben.

- Ahhoz közelebb kell mennem, ugye tudod?

- Akkor dobd ide.

- Még mit nem. – dobja le a padlóra, távol tőlem. Mi a francért nincs ebben a hülye fürdőszobában zuhanyfüggöny?

- Damian! Add ide a törülközőmet.

- Nem adom. – fordul ismét felém.

- Te csak ne élvezd a helyzetet, hanem add ide azt a nyomorult rongyot! – már- már ordítok.

- Ha odaadom, végighallgatsz?

- Ne kérdezősködj, csak add ide!

- Akkor itt marad. – feleli és leül a fürdőszobaszekrényre felém fordulva.

- Jólvan. Halljuk, mit akarsz? Mi olyan fontos, hogy rám törj fürdés közben? – nem válaszol azonnal, csak elismerően méreget ragyogó tekintetével, ami egyre jobban idegesít.

- Megmondtam, hogy ne élvezd a helyzetet! Sokkal jobban tudnék figyelni rád, ha nem a fürdőben kéne beszélgetnem veled! – csattanok föl.

- Szerintem így is jó vagy. Sőt.

- Na ide figyelj, Crusader... – kezdem – nyögd, ki mit akarsz, vagy menj innen a pokolba és hagyj engem békén! – jót mulat a kitörésemen, és csak azért sem válaszol.

Lehunyom a szemem, és halkan megszólalok:

- Legalább had vegyek föl valamit.

- Nem Jenessa, így tökéletes vagy egy kis beszélgetésre! – feleli, mire olyan szitokáradatot zúdítok rá, amilyet még soha senkire.

- Hol is kezdjem? – töpreng, és én alig bírom elviselni fürkésző tekintetét. Csak még mélyebbre csúszok a kádban, mire fölnevet.

- Legjobb lesz, ha nem húzod az időt. Kezdd a közepén!

- Oké. – bólint. – Akarod tudni, miért szeretnék veled lenni? – hajol közelebb, mire kíváncsian ránézek fél szememmel.

- Na miért?

- Úgy hallottam a minap nagyon estél a lépcsőn. Emlékszel rá, hogy történt?

- Hogy jön ez ide?! – csattanok föl, és majdnem fölállok a vízben, hogy jól kiosszam, de ekkor ismét eszembe jut, hogy tök pucér vagyok. A picsába is!

- Nagyon is sok köze van hozzá, Jen! Emlékszel vagy nem?

- Nem fontos. Megcsúsztam. – felelem kelletlenül, és kutatni kezdek a tekintetemmel a ruháim után.

- Megcsúsztál?

- Hol vannak a ruháim, Damian? – kiáltom, forrongó dühvel.

- Nem akarod tudni!

- De akarom!

- Akkor sem fogod. Szóval, megcsúsztál?

- És ha igen, akkor mi van?

- Az, hogy én tudom, hogy nem csúsztál meg. – feleli gonosz mosollyal.

- Hogy?

- Mi volt a padláson, Jenessa? Mit találtál ott? Csak nem a Halál Angyalát? A pontos másomat? – szavai hallatán, kifut minden szín az arcomból, és a hideg kezd fölkúszni a gerincem mentén.

A félhomályban olyan az arca, mint magáé az ördögé, ahogy a szemembe néz, és minden percét kiélvezi, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetben lát.

- Szóval igen. – állapítja meg elégedetten. – Ne is tagadd, rá van írva az arcodra!

- Igen, Jen, tudom. Tudom, hogy megtaláltad az angyalt odafönn. Szerinted mégis ki akarta így?

- Te. – kockáztatom meg.

- Nagyon ügyes! Én voltam.

- Miért?

- Láttad az angyalt nem? Akkor meg tudod.

- Te vagy?

- Igen, angyalom, én vagyok. Én vagyok a Halál Angyala! Damian Crusader a pokolból. Jól hangzik, nem?

- Csöppet sem! Nem hiszek neked Damian! Angyalok nem léteznek!

- Pedig nekem elhiheted, hogy angyalok igenis léteznek! Jók és gonoszak egyaránt. Még a mai csodás, modern világunkban is!

- Gonoszak? És jók? – suttogom. – És te? Gonosz vagy? – kérdezem, mire föláll és odalép a kád mellé. Leguggol, mire én elhúzódom, de csak pár centit tudok arrébb csúszni.

Elvigyorodik, és mosolyában minden benne van: gonoszság, kegyetlenség, gúny és valami fenséges.

Fölemeli jobb kezét, és könyökéig belemártja a kádba, mire a meleg víz azonnal hűlni kezd.

- Jó meleg.

- Hagyd ezt abba! A frászt hozod rám!

- Ugyan, kicsim! Én nem bántalak... – feleli, de érzem, hogy befejezetlen a mondat. Damian végig a keze által kavargó vizet nézi, és én nem tudom, mit csináljak.

Hát minden igaz volt! Minden.

- Meg akartál ölni! – suttogom remegve, és egy félelmetes gondolat suhan át az agyamon. Újból elmosolyodik, és kezével a csípőmhöz ér, és lágyan cirógatni kezd, mire libabőrös leszek. Megpróbálom eltolni a kezét, de megfogja a karomat, és nem enged el.

- Úgy véled letettem a szándékomról? – úgy tudtam! Jelenleg nagyon is sebezhető vagyok!

- Nem fogom hagyni magam! – sziszegem a képébe, mire fölemeli a fejét, és belenéz a szemembe. Keze továbbsiklik fölfelé, és már a derekamnál érzem a lágy mozgást.

- Ne is. Nem szeretem a gyenge védenceket.

- Mivan? – lepődöm meg.

- Mit vártál, kicsikém? Azt hiszed az angyalok szórakozni, járnak a halandókhoz? Nem, Jen! Mi vigyázunk rátok. Mi angyalok. Legalábbis a jók. – hajol közelebb. Érzem bódító illatát, és ebben a percben nincs kedvem vitatkozni vele.

- És a gonoszak?

- A gonoszak? A bukottak? Ők nem vigyáznak senkire. Ők csak élni akarnak, és bajt okozni. De hozzá vannak kötve egy halandóhoz, akit életük végéig szolgálniuk kell. De mi nem vagyunk szolgák! Mi bukott angyalok vagyunk! Az ördög szövetségesei!

- Tudod mi vagy Damian? – kérdezem, mire olyan közel hajol, hogy csak pár centikre van tőlem. Nem nézek a szemébe, csak szabadulni akarok.

- Az angyalod. A bukott angyalod, akinek halálodig szolgálnia kéne...! – suttogja, és egyre közelebb hajol. Homloka hozzá ér az enyémhez, ajka vészesen közelít.

- Nem! – ordítom, és minden erőmet összeszedve ellököm magamtól – Nem vagy más csak egy idióta! Egy elmebeteg gyilkos, semmi több! – üvöltöm, és már nem érdekel, hogy meglát meztelenül. De még mielőtt sikerülne megmozdulnom, újból ott terem mellettem, és egészen hátraszorít. Karjaival lefog, és magához húz, majd addig szorít, még abba nem hagyom a kapálózást és kiáltozást.

- Nem Jenessa! Az angyalod vagyok, és ha úgy akarom, meg is ölhetnélek itt és most! De tanultam némi tisztességet az évezredek alatt, amíg szolgáltam a halandókat. Nem akarom, hogy így legyen vége! Hiszen még nem is játszottam veled.

- És soha nem is fogsz! – ordítom vissza, mire még szorosabban ölel, vizes mellkasom az övéhez nyomódik és egyedül a kád fala választ el minket.

- De igen, fogok! – kiált rám, majd csend lesz. Csak a zihálásom hallatszik és a víz lágy ritmusának hangja. Lehunyom a szemem és próbálom elhitetni magammal, hogy ez nem valós.

Hagyom, hogy Damian keze végigcsússzon a derekamon le a csípőmre; karjaimmal megtámasztom magam a karjain, és ő egy mozdulattal kiemel a kádból.

Csöpög rólam a víz, és hirtelen rettentő hideg lesz; szégyenérzet fog el. Damian egészen a fürdőszobaszekrényig hátrál velem, majd nekidönt és becsavar egy törülközőbe.

Fészkelődni kezdek, de újból elkapja a derekam.

- Nem győzhetsz le! Érted? – leheli, és hozzányomja homlokát az enyémhez. Szeme csukva, és – nagy meglepetésemre – élettelen testéből árad a forróság; szíve hevesen ver – akárcsak az enyém!

- Sosem hagyom, hogy nyerj! – suttogja, és apró csókot nyom a homlokomra. Ellép tőlem, és én szorosabbra fogom magamon a törülközőt.

Mire kinyitom a szemem már nincs itt, hiába kapkodom a fejemet.

Erőt vesz rajtam a fáradság, de még tartom magam. Nem engedek a zokogásnak.

Damian nem az őrangyalom! Ő az ellenségem! És nem fogja hagyni, hogy nyugodtan éljek.

Föltépem az ajtót és kirontok rajta, mire visszafordul, és gonoszan rám mosolyog.

- Nem hagysz nyerni? – szólok utána. – Akkor én sem hagyom, hogy megtörj!

U.I- Jazz drágám remélem a terjedelem kielégíti igényeidet. :-DD

Chapter Five - Eltűnt, elveszett

Szép estét for everyone! :)
Mára ígértem, és ugyan elég későn, meg is hoztam a következő fejezetet. Bevallom, alig 4 órája kezdtem el írni, úgyhogy azt hittem nem fogom ma föltenni - elég rövid is lett. De csodák még mindig vannak! :)
Jó olvasást!^^
Denselle

2010. Július 24.

 A fáklya egyre nagyobb lánggal ég, mikor friss oxigén áramlik át a folyosón. Egyre vadabbul, egyre mohóbban falja a fát, és a rá öntött olajt. Ha nem vigyázok, hamarosan futótüzet indít el, és azt ugye senki sem akarja? De mit is érdekel engem? Elvégre ez az én álmom, csak én sérülhetek meg, nem?

Lassan fölemelem a fejemet, és megtapogatom a homlokomat. Csak remélni tudom, hogy nem látszódik rajta a térdem nyoma, aminek eddig támasztottam.

Hirtelen összerázkódom, és karjaim libabőrösek lesznek. Fázom!

Már nem csak oxigén, hanem hűvös szél járja át a helyet, mintha egy szélvihar közeledne. Előbb gyengén, majd egyre hevesebben fújva.

Érzem, ahogy belekap a hajamba, és lobogtatja a fáklyám lángját. Nem maradhatok itt!

Fölállok és nekitámasztom a hátamat a hideg tükörnek.

Már megint ugyanaz az álom. Most már biztos vagyok benne, hogy ez egy rémálom! Vége az én csodás, nyugodt életemnek, ez örökké kísérteni fog!

A légmozgás egyre erősebb, jeges ostorként éri a bőrömet, amitől egyre jobban reszketek. Közelebb húzom magamhoz a fáklyát, hátha ad valami meleget, és a fal mellett csúszva elindulok az ellenkező irányba, miközben arra nézek ahonnan a szél, fúj.

Nem látok mást csak koromfekete sötétséget, csak a fekete, kristályos tükröket világítja meg a fáklyám fénye. Nem látom, honnan jön a cudar idő.

Egy perc múlva már futni kezdek, úgy ahogy a lábam bírja. Ez már kínzás! Hát már álmában sem hagyják békén az embert?

Ahogy távolodom, úgy a szél is alábbhagy, már csak jeges lüktetésként érzem. Lassítok, és hátranézek. Nem látok mást, csak amit a tűz megvilágít. Miért nem álmodom meg úgy ezt a helyet, hogy legyen valami világosság?

Végignézek magamon és látom, hogy kirázott a hideg. Sápadt vagyok, fehér és libabőrös. Bőröm jeges, mintha egy befagyott tóban lennék. Megdörzsölöm a karomat, hátha fölmelegszem egy kicsit, de nem sokat használ. Fenébe!

A hátamat éri a fuvallat, így újból elindulok, de most csak sétálok. Ennek a folyosónak nem egyhamar lesz vége, így van időm fölébredni. Még csak végig se kell mennem.

De ezt sem gondoltam komolyan. Úgy érzem már egy órája lépkedek, amikor megpillantom a vaskapu távoli, szürke körvonalait. Megállok, én még egyszer a közelébe nem megyek!

Valahogy a csábítás mindig erősebb, és most sem hagy nyugodni. Kísértést érzek, hogy odamenjek és kitárjam.

Nem, Jenessa! Nem mész oda! – korholom magam, és megpróbálok ellenállni. Még el is fordulok, hogy véletlenül se lássam, de ekkor a szél újra megrohamoz. Olyan erővel csap az arcomba,, mint eddig még soha. Behunyom a szemem, ellenállok, amíg erőmből telik, de hamar rájövök, hogy nincs értelme. Valami, vagy valaki azt akarja, hogy kinyissam a kaput.

Sarkon fordulok és odarohanok a vaskapuhoz. Remélem, vágyom rá, hogy kinyíljon, de nem történik semmi.

Na mi lesz? Nyílj már ki! – szeretném ordítani.

Ráz a hideg, félelem kerít hatalmába és tudom, hogy a széllel sokkal veszélyesebb dolog jár, mint ami az ajtó mögött van. Inkább a tüzet választom!

Kétségbeesek, szinte már toporzékolok, de nem történik semmi, csak a szél süvít egyre erősebben, hogy már megfagyaszt. Kezemmel a vasra csapok, és ekkor csikorogva kitárul előttem.

Odabenn meleg van és sötét, látom a tükörképemet a fekete üvegpadlón. Belépek, de tudom, hogy csak azért, mert menekülni akarok a vihar elől.

Az egész terem hatalmas, a túlsó falon egy széles márványlépcső van, fekete korláttal, amit faragott indák öveznek. A korlát faragott kardpengékkel csatlakozik a lépcsőbe, és a pengéket növényindák és száraz levelek fogják körbe. A plafon sötét, egyszerű, már – már fekete lyuk. Az egész termet fekete kő – és vasoszlopok tartják, melyeket szépen díszítettek. És ott van középen a magas trón is, és az a személy, aki múltkor benne ült. Fekete köpenyben van, arcát fekete csuklya takarja, de érzem, hogy engem néz.

Szólásra nyitom a számat, de ekkor újból lángok csapnak fel, égetik, perzselik a bőrömet. Az idegen elmosolyodik, úgy tűnik, jól szórakozik a szenvedésemen.

Megjelennek a ’tűzemberek’ is, olyanok, mint Fáklya a Fantasztikus Négyesből, csak gonoszabbak. Kinyújtják felém karjukat, megragadják a ruhámat, és lefelé húznak, mire fölsikoltok...

Izzadtan ébredek, bőröm perzsel, a szemem ég. Csak kapkodom a levegőt, úgy érzem valami fojtogat belülről, valami nehéz terpeszkedik a mellkasomon, és nem hagy lélegzethez jutni. Levetem magamról a takarót és fölülök, hogy kitisztuljon a fejem.

Olyan vagyok, mint egy csapzott kutya. Hajam nedvesen tapad a homlokomra, pizsamám átázott, nyakam verejtékes. Fölállok, és botorkálva eljutok Izette ágyáig, aki békésen alszik. Örülök, hogy nem ébresztettem fel őt és Belle-t.

Ránézek az éjjeliszekrénye fölött lógó órára, és a homályban látom az időt. 4:24 van.

Egyhamar nem fognak fölkelni, én pedig nem akarok visszaaludni! Kimegyek a fürdőbe, és hideg vízzel megmosom az arcomat, a kezemet, és a karomat. Még a nyakamat is. Valamivel jobban érzem magam, de a szorongató érzés még nem múlt el.

Ledőlök az ágyamra és bámulom a plafont; nézem, ahogy London fényei játszanak rajta. Magam sem értem miért, de oldalra fordítom a fejem.

Az az átkozott rózsa!

Még mindig itt van, és úgy látszik, nagyon jól érzi magát mellettem. Nem mertem megkérdezi Izzie-t és Belle-t a rózsáról, nehogy őrültnek tartsanak. Bár már én is kételkedem az épelméjűségemben.

Elnézem, ahogy ez a fura növény, vígan bontogatja a szirmait, nyújtogatja a levelét és a tüskéit, és arra gondolok, hogy előbb – utóbb csak megposhad a vize és kirohad. Vagy ha nem is, haza már nem jön velem!

Aztán eszembe jut a tegnapi nap. A London Eye. A Madame Tussauds. De legfőképp a Madame Tussauds. Uramatyám! Miért is mentem én oda föl?

Úgy érzem ez már egy nagyon régi emlék, mintha évekkel ezelőtt történt volna, pedig csak tegnap volt. Homályos ugyan, de ott él az emlékezetemben, ahogy fölmentem a lépcsőn és belöktem az ajtót.

Fölpattanok az ágyról, és a tolóajtóhoz megyek. Óvatosan kinyitom és kiosonok.

Odakinn hűvös van, enyhe szél fúj, amitől újra félelem jár át, de nem törődök vele. Kihajolok a korláton és lenézek. Pár perc múlva azon kapom magam, hogy már ott ülök és a csillagokat és London fényeit figyelem. Olyan, mint otthon.

Vajon mi történt? Mi történt velem? Miért én? Miért voltam olyan őrült, hogy odamenjek? És miért engem választott? Annyi kérdésem van! Tényleg Damian a Halál Angyala? Ő tényleg az?

Nem! Nem az! Ember, mint a többiek, és te Jen megőrültél! – ordítok magamban. Összeszorítom a szemem, és újra látom magam előtt a szobrot. A kést. A vonásait. Élettelen szemét, ahogy megtelik tűzzel. Szenvedélyes, kegyetlen arcát. Ahogy fölemeli a pengét...

Újra hallom rémült kiáltásomat. Újra érzem, ahogy hátravágódom és keresztülesem a láncokon. Újra érzem az éles fájdalmat, ahogy beverem a fejem.

Újra eltűnik minden és Mrs. Morison aggódó arccal, tekint rám.

Elcsúsztam és leestem a lépcsőn! Na persze! Nem csúsztam el, és nem estem le a lépcsőn! Tudom, hogy odafönn voltam, de nem mondhatom meg! Az orvos azt mondta így is emlékezet-kihagyásom, van. De nekem nincs! Nincs és nincs! Tudom, mit láttam!

Aztán persze hazahoztak és egész napomat, benn tölthettem az ágyamban egy zacskó jéggel a fejemen.

Na jó, talán tényleg leestem azon a lépcsőn. Biztos nem láttam a Halál Angyalát...

Kinyitom a szemem, és döbbenten veszem tudomásul, hogy reggel van. Izette telefonja megcsörren, hogy ébresszem minket, és ő morogva elhallgattatja.

Leugrom, és berontok a szobába. Belle kinyúlva fekszik, megpróbálja nyitva tartani a szemét, mire fölnevetek.

- Neked is szép reggelt! – sziszegi.

- Azzá tetted. – vigyorgok, és egyszerre elfelejtek mindent.

- Hogyhogy fönt vagy? – érdeklődik Izette és megpróbál fölkelni.

- Nem tudtam aludni a horkolásodtól – felelem, mire hozzám vágja a párnáját. Ügyesen elugrom előle, és fölkapom a mára kikészített ruháimat.

- Hogy van a fejed? – kérdezi Belle két ásítás között.

- Kicsit még lüktet, de már jól – mondom és bevonulok a fürdőbe.

- Nem lenne jobb, ha itt maradnál? – ordít utánam Izzie.

- Nem! – kiáltom, pedig én magam is úgy gondolom, hogy jobb lenne pihenni, és kihagyni a mai napot. De meg kell tudnom az igazságot Damian-ról!

Lezuhanyzom, felöltözök, készítek egy visszafogott sminket és kivonulok a fürdőből. Alig fél óra múlva már lenn is vagyunk. Mindenki azt kérdezgeti, hogy hogy vagyok, jobb-e már. Sikerül mindenkit megnyugtatnom, hogy nincs semmi baj, de nem nagyon hisznek nekem. Mrs. Morison nem tartja jó ötletnek, hogy velük menjek, de én ragaszkodom hozzá.

A délelőtt második felében már majd’ fölrobban a fejem, de még ez sem tántorít el. Alig tudok odafigyelni az idegvezetőnkre, aki a Westminster Palotában kalauzol minket.

Készítek néhány képet, de egyre csak azon kapom magam, hogy nem a fotózásra figyelek. Szemem folyton Damiant keresi, de sosem találja. Hol lehet?

Az egész napot a Palotában töltjük, föllátogattunk a Big Benre, ott is csinálok néhány csodálatos képet, de valahogy nem tudom beleélni magam.

Hol lehet? Hol van Damian?

Már visszaindulunk a szállodába, mikor szemeim rátalálnak...Samantha-ra. Egyedül van. Damian nincs vele.

Fölszállok a buszra, és egyre csak őt figyelem. Damian elhagyta?

Megengedek magamnak egy apró mosolyt, de magam sem értem miért reagálok így. Ez félelmetes! Én nem vagyok ilyen!

Két óra múlva ismét az ágyamban találom magam, és megint azon pörög az agyam, hogy igaz-e? Damian tényleg valós személy, vagy csak az én agyam szüleménye? De hát Sam is látta! Édes Istenem! Mi lett velem?

Izette fürdik, Belle pedig átment Avalonékhoz, így teljesen egyedül vagyok. Nyugodtan tudok gondolkodni.

Újból a rózsára emelem a tekintetemet. A lemenő nap furcsa színt ad neki. Mintha tűzbe borult volna.

Kinyúlok és megérintem puha szirmait. Talán nem kell félnem tőle. Talán nem is árt nekem. Lehet, hogy Damian nem is létezik. Vagy csak egy rózsa. Kitaláció. De az is lehet, hogy csak egy halvány, régi emlék...

Díj - Dorien-től :)

Köszönöm szépen a díjat Dorien-nek! ^^

Írj magadról 11 dolgot!

1. Idén kezdtem a gimnáziumot.
2. Utálom a reál tárgyakat. :)
3. Kedvenc állatom a ló.
4. Két keresztnevem van. :)
5. Állatorvosnak készültem, de lebeszéltek róla.
6. Végtelenül imádom az Éhezők Viadalát.
7. Kedvenc filmem a Star Wars. (ez volt az első xd )
8. The Mortal Instruments és Eragon rajongó vagyok.
9. Imádok fotózni és röplabdázni.
10. Kevés barátom van, de őket nagyon szeretem.
11. Júniusban fogok öt éve először találkozni Jazz-zel. ^^

Válaszolj 11 kérdésre!

1. Hány éves vagy?

15 éves vagyok. :)

2. Mióta írsz blogot?

Ha jól számolom, akkor már 7 hónapja. :)

3. Van testvéred?

Nincs. Legalábbis vér szerinti. :-D

4. Szeretsz olvasni?

Most hogy kérdezhetsz ilyet? :-D Élni nem tudok nélküle, bár a Rómeó és Júliát nem vagyok hajlandó elolvasni! xd

5. Milyen nyelvet tanulsz?

Angolul és németül tanulok.

6. Mikor szoktál blogot írni?

Hét közben esténként, hétvégén meg délután, vagy amikor rám jön. :-)

7. Elakadtál már a blogod írása közben?

Szerencsére még nem.

8. Van háziállatod?

De van ám! Van két őrjítően rosszcsont papagájom, akiket ébresztőórának is lehet használni. De legalább nem kések el a suliból. :-DD

9. Van legjobb barátnőd?

Az is van. ;-)

10. Van valamilyen rossz szokásod?

Nem is egy.

11. Nézel valamilyen sorozatot?

Nézek hát...kedvencem a Once Upon A Time. :-))

Írj 11 kérdést!

1. Miről írsz szívesen?
2. Van valamilyen beceneved?
3. Van valamilyen titkos vágyad?
4. Kedvenc filmed / sorozatod?
5. Van olyan személy, aki befolyásolni tud téged?
6. Van kedvenc városod/ országod?
7. Mit csinálsz szívesen szabadidődben?( íráson, olvasáson kívül)
8. Szoktál sportolni? Ha igen, mit?
9. Milyen zenei irányzatokat szeretsz?
10. Volt már olyan, hogy nem volt kedved az íráshoz?
11. Ha lehetne egy kívánságod, mi lenne az?

Nekik küldöm:

Jazz

Elizabeth Angel

A díjért még egyszer köszönet Dorien-nek! :DD

Chapter Four - Ki ő valójában?

Szép estét mindenkinek, itt Denny egy újabb résszel.^^
Próbáltam egy kicsit hosszabbra írni, izgalmasabbra, de, hogy milyen lett döntsétek el ti. Btw, a helyszínen még nem jártam, így próbáltam a magam képzeletére formálni, a hasonlóság vagy megegyezés csak a véletlen műve! Remélem azért tetszeni fog...:)

Mély levegőt veszek és hátradöntöm a fejem, ami így enyhén koppan a csempén. Szememet a fehérre meszelt plafonra emelem és bámulom egy rövid ideig.

Mivel nem túl érdekes, tekintetem újból a telefonom kijelzőjére siklik. Alig két perce tette le anya a telefont. Jó volt hallani a hangját, bár csak két napja utaztam el, máris hiányzott egy kicsit. Még az öcséim vad, zajos kiabálása is.

Lezárom a billentyűket és visszacsúsztatom a készüléket a farmerem zsebébe.

Nem értem miért vagyok ilyen állapotban. Csak nem azért, mert anya első kérdése nem az volt: na milyen London? Ugyan! Az első kérdése az volt: Nos, felszedtél már valami helyes angol srácot? Ez kiborított. Tudja, hogy nem vagyok az a pasizós lány, kissé szégyenlem bevallani, de még egy fiúm sem volt és csupán egyszer voltam szerelmes. Egyetlen egyszer. Haboztam, mielőtt nemmel feleltem, anya pedig tovább kérdezősködött:

Mi volt ez a kis szünet? Csak nem tetszik valaki? És a szállodában nincsenek helyes pasik? Akár alkalmazottak is! Gyerünk, kicsim, szedj fel végre valakit és érezd jól magad!

Olyan, aki anyának mondja magát, hogy mondhat ilyet a lányának? Hát nem érti, hogy én akkor érzem jól magam, ha nincs fiúm?

Egy pillanat! – hirtelen fölkapom a fejem, és szemeim kitágulnak. Mi volt ez a dolog az alkalmazottakkal?

Damian! Őt is csak a szállodában látom, és mielőtt iderepültünk volna, mondták, hogy kapunk egy kísérőt. Szóval ő lenne az? Csak egy szállodai alkalmazott, aki ide-oda kísérget minket?

Majd’ beleőrülök a gondolatba, hogy ez a londoni utazás mennyire megváltoztatta az életemet. És még mit tartogat a számomra?

Már alig vártam, hogy ide jöhessek és megismerjek az országomon kívül valami mást is. Valami egészen újat. Nem hittem volna, hogy ez az újdonság ennyire különbözni fog tőlem! London tartogatott számomra meglepetések és abba már bele sem merek gondolni, hogy mit fog még hozni a sors?

Előbb Izette betegedett le, oké, valljuk be, ez előfordul. Nem bírja a gyomra a repülőutakat. Teljességgel természetes!

Majd jött Damian, aki enyhén szólva megváltoztatta a mindennapjaimat. Na, ő már tényleg nem a véletlen műve! És miközben velem ’szemez’, összeszűri a levet az osztályom ribancával – aki a maga módján tényleg dögös.

És ha még nem szerzett volna nekem valami csodás első estét itt, akkor már a többiről nem is beszélnék. A csukott ajtón át jött be a szobánkba!

Tegnap este átgondoltam ezt a dolgot, és pontosan tudom, hogy miután kinyitottam a kulcsommal az ajtót a kis előszobában lévő polcra tettem. Nem maradt a zárban! Ő mégis azt állította. És persze az is alátámasztja, hogy bejött az ajtón, másképp nem is nagyon tudott volna!

Ez még nem lenne elég? Küldött nekem rózsát! Méghozzá feketét! Miért küldene nekem rózsát, miközben másik lánnyal kavar? Ja, igen el is felejtettem: mert szívtiprónak gondolja magát, aki minden lányt meghódít! De velem rossz lóra tett. Én nem adom be a derekam!

De ez még mind semmi; azt mire véljem, hogy mindig olyan hideg a bőre, nem lélegzik és mikor tegnapelőtt el akartam lökni magamtól, nem éreztem a szívverését? Ki ez az ember? De ez is csak az én képzeletem szüleménye. Legalábbis nagyon remélem!

És hát a mai nap? Arra már tényleg nem tudok mit mondani! Ma kedves volt! Nagyon is. Egy teljesen másik oldalát ismertem meg, amit eddig rejtegetett! De még mindig nem volt hajlandó elárulni, mit is akar tőlem. De azt legalább már tudom, hogy meg akar ismerni. De miért engem? Miért nem Belle-t vagy Avalont? Ők sokkal vonzóbb lányok, ráadásul igazi bulizós típusúak!

Mit gondoljak róla? Már magam sem tudom! Ellentétek mestere ez a srác! Sötét és kedves én. Ördögi és angyali egyszerre. Erre nincs jobb kifejezés.

Örülök, hogy nem szóltam semmit róla anyának. Jobb, ha nem tud róla. Már előre elborzaszt a gondolat, hogy egy kicsit is bejön. Mi lesz velem? Ha továbbra is ezt teszi, komolyan elcsábít!

Vigyázz, Jenessa, ne dőlj be minden jöttment pasinak!

Kifújom a levegőt, észre sem vettem, hogy benn tartottam. Föltápászkodom a padlóról és kinyitom a vécé ajtaját.

A Madame Tussauds tágas női mosdójában találom magam. A falakat halványsárga és krémszínű mintás csempék borítják, a mosdók fölött tükrök; meg kell, mondjam, hogy eléggé luxus kivitelű ez a mosdó. Még egy szépen gondozott páfrány is van a sarokban!

És ide beengedtek minket csupán egy csoportos jegy megvásárlásával?

Leteszem a mosdó szélére a táskámat, és megnyitom a csapot. Hagyom, hogy folyjék a víz, majd alányúlok és megtöltöm a tenyerem. Percekig élvezem a vizet, elmerülök előbbi gondolataimban, nem is veszem észre, hogy Belle bejött.

- Jen? Már megint a vízzel játszol? – kérdezi és hallom a jókedvet a hangjában.

- Csak kezet mosok!

- Azt gyorsabban is lehet.

- De egy mini vízesésben jobb, mint egy csapban! – vágok vissza és megtörlöm a kezem.

- Siethetnél, a csoport már elindult.

- Sietek, nem látod? – dobom ki a kéztörlőt és felkapva a táskámat a nyomába eredek. Belle elindul egy sötét, vörös és fehér égőkkel megvilágított folyosón.

- Hova tűntek?

- Én tudjam? Te mondtad, hogy már elindultak!

- Igen, de...ott vannak! – bök előre és megszaporázza lépteit. Gyorsabb sebességre kapcsolok, hogy tudjam követni őt, de előre félek, mit fog szólni az osztályfőnököm.

Legnagyobb meglepetésemre nem teszi szóvá, de még csak rám sem néz. Ennyire leköti az idegenvezető prédikációja?

Egy magas, vézna, kopaszodó – talán úgy negyven éves lehet – férfi hadovál a panoptikum értékeiről és a kiállított tárgyakról.

Meg kell, mondjam, elég szigorúnak tűnik. Őszintén örülök, hogy nem ő az egyik tanárom, és annak még jobban, hogy nem az osztályfőnököm.

Mikor meglát, bosszúsan mered rám, de tovább magyaráz. Hát igen, ez jár annak, aki késve jön!

A csoport nagy része már nem is figyel rá, mindenki elnézelődik, egyedül Mrs. Morison tünteti ki figyelmével. Ekkor olyat tesz, amit nem néztem volna ki belőle, főleg, hogy egy panoptikumban vagyunk!

- Volnának olyan, kedvesek és rám figyelnének végre? – emeli meg a hangját, hogy már szinte kiabál. – Ha nem érdekli magukat a magyarázatom, akkor el is mehetek, de önök is! Nem kötelező végigjárni a termeket!

Mindenki döbbenten kapja felé a fejét, a beszélgetések elcsendesülnek, és lassan mindenki újból csak rá figyel. Ez az ember nagyon szeret a középpontban lenni!

- Akkor talán el is indulhatnánk! – simul ki ismét az arca, majd újból magyarázásba kezd, miközben lassan hátrál. A csoport szófogadóan követi, mikor besétál az első terembe, ahol egy csomó vörös bársonykötelekkel elkülönített viaszszobor áll.

- Ezek a figurák tuti az őskorból vannak! – súgja oda nekem Izzie. – Nézd azt a táncoló ősmajmot!

- Az nem egy ősmajom...az egy ősember. – javítom ki. – Elolvastad a bejárat fölötti feliratot? Az volt ráírva, hogy az Őskor Terme!

Izette egy pillanatra eltátja a száját, majd legyint.

- Hát akkor örülök, hogy nem az őskorban élek.

A második terem már az ókoré volt, és így jött sorba a többi, míg föl nem jutottunk a második emeletre. Itt is időrendben voltak a szobrok, de ezek már sokkal érdekesebbek voltak.

Már kezdett mindenki elfáradni és unni a vezetőnk monológját, mikor szabad utat adott nekünk. Azt mondta nyugodtan, megnézhetjük közelebbről a szobrokat, le is fotózhatjuk őket, de semmi esetre sem mehetünk föl a tetőtérbe! De mégis miért? Mi lehet ott? A kíváncsiság őrült vágy módjára lepi el az agyamat, és nem tudok ellenállni neki.

Befejezi a mondandóját és – szinte vigyázzállásban – tekintetével ide – oda cikázik közöttünk.

Úgy vettem észre, örül, hogy megszabadul tőlünk, és túl van az idegenvezetés nagy részén. Nem lehet könnyű munkája! Főleg ilyen kölykökkel, mint mi!

Arra eszmélek fel, hogy Izette karon ragad.

- Gyere, Jen! Szabad program!

- Izette, csak ésszel! - szól hátra a tanárunk, mire Izzie megnyugtatja, hogy vigyázni fog mindenre. Na persze, majd pont Izette!

- Kapd elő a gépedet, drága! – öleli át a vállamat Avalon. – Most jön a műsor!

Először nem értem, mire akar kilyukadni, de hamar rájövök. Belle és Izzie szorosan hozzábújnak Daniel Radcliffe viaszszobrához, és követelik, hogy kapjam le őket.

Már vagy a huszadik képet csinálom, mikor én is odaállhatok az egyikhez. Átadom a gépet Marshall-nak, és odarohanok Napóleonhoz. Én jobbról, Avalonék balról, Michael pedig hátulról sündörög be a képbe.

Oké, bevallom a mi kis társaságunk, egyszerűen botrányos! Úgy viselkedünk, mint az ötévesek! Sosem fog benőni a fejünk lágya.

Marshall fölveti, hogy menjünk le az ősemberekhez néhány képet készíteni. Mindenki jó ötletnek tartja, én is szívesen mennék, de még meg akarom nézni, mi van a tetőtérben.

- Megszeged a szabályokat?

- Egyszer el kell kezdeni. – mondom. – Megfognád a táskám? Nem akarom, hogy aggasson odafenn! – alig mondom ki, Marshall helyeslően bólint, és ördögien vigyorogni kezd, de ez a vigyor meg sem közelíti Damianét. Az övében százszor több gonoszság rejlik, Marshallé a nyomába sem ér.

- Miért érdekel, hogy mi van fent? Ilyen jó kislány, mint te igazán nem keveredhet bajba!

- Jajj, fogd be, és figyelj! – mondom és körülnézek. Mrs. Morison már rég a többiek után indult, csak az idegenvezető lézeng még a teremben. Gondolom, megvizsgálja, hogy nem tettünk tönkre egy szobrot sem.

Marshall bólint, mire odaadom neki a gépet, de figyelmeztetem, ha bármi baja lesz, halott ember!

Megnyugtat, hogy vigyázni fog rá, de amilyen hülye, nem bízom meg teljesen benne. Futva indul a többiek után, a vézna vezetőnk rosszalló pillantásától kísérve. Nem is tétovázik sokat, utána indul, hogy jól kioktassa. Úgy kell neked, Marshall! De most kivételesen valami jót tettél.

Hátat fordítok a kijáratnak és a sarokban lévő ingatag falépcsőre, pillantok. Átlépem a kötélen himbálódzó tiltótáblát, majd a lábamat a harmadik lépcsőfokra teszem, ami megnyikordul a súly alatt. A lépcsők vékonyak, csúszósak és nagyon meredekek, kénytelen vagyok végig kapaszkodni.

Lent még megvilágította a fokokat a terem lámpáinak fénye, de följebb egyre sötétebb van, míg el nem érem a korhadt ajtót. Minden erőmet össze kell szednem, hogy ki tudjam nyitni, de végül is megadta magát a nyomásnak.

Odabenn sötétség fogad, a nagy boltíves ablakokon keresztül csekély fény szűrődik be. Mikor jobban körülnézek, látom, hogy idefenn is szobrok vannak. Néhány le van takarva, mások viszont nem, így vagy ujjnyi porréteg van rajtuk.

A szobrok között van néhány kacat is, olajlámpák, vésőeszközök, és még ki tudja mik. A falakról mállik a vakolat, és néhol lóg róluk a tapéta. Az egész helyiséget betölti a por és a füst szaga. Az ablakok vaskeretei megrozsdásodtak, az üvegek koszosak voltak, a függönyök félig letépve.

Már értem miért tilos ide feljönni.

A sarokban áll egy instabil könyves szekrény, amelyről félig lerámolták a könyveket és a szekrény előtt, szétdobálták.

Most komolyan, ide egy elmebeteget zártak be? Mert úgy néz ki ez a hely!

Lépek egyet, és a padló keservesen megnyikordul alattam. Lenézek és egy csomó levelet, látok. Valamelyik megégett, valamelyik ép, vagy csak egy papírfoszlány maradt belőle. A nyikorgás erősödik, pedig meg sem mozdultam! Talán jár itt rajtam kívül más is?

Körülnézek, de nem látok senkit, de a nyikorgás már - már ütemes robajjá erősödik. Hogyhogy ezt nem hallják odalent?

Azt gondolom, megijedek ettől a helytől, de nem így van. Vonz, és mérhetetlen kíváncsiságot érzek, hogy fölfedezzem. Mélyen legbelül, valami az súgja, kövessem a hangot, a robajt, mely nem akar szűnni. Annyira kísérteties, hogy föláll a szőr a hátamon!

Elindulok a zaj irányába és mikor már elég közel, vagyok, érzem, hogy ez nem robaj, hanem ütemes szárnycsapkodás. Mintha egy óriási madár készülne fölszállni.

A hang egy pódiumra vezet, ahol egy letakart szobor van. Körülötte láncok, és az egyiken egy megkopott táblán a szobor neve, akit megtestesít: A Halál Angyala.

Mivan?

Hitetlenkedve bámulok, de valahogy érzem, hogy ez nem kitaláció, hanem igaz személyről mintázott figura van a lepedő alatt.

A csábítás egyre erősebb, már nem tudok neki ellenállni, ezért átmászok a láncokon. Lehajolok és megfogom a lepedő megperzselődött alját, és egy rántással lehúzom...

Abban a pillanatban, hogy a lepedő lekerül, óriási porfelhő keletkezik, és a fejem fölött lévő rohadt gerendákról több száz denevér száll föl.

Betöltik az egész termet, össze-vissza verdesnek, nekem jönnek, és belém csípnek.

Rémülten húzom le a fejemet, és karjaimmal próbálom védeni, mire egy idő után már nem érzek semmilyen fájdalmat a kis bestiák által.

Lassan fölemelem a fejem és látom, hogy körülöttem és a szobor körül köröznek, de nem érnek hozzánk. Óvatosan fölállok, és ujjaim elengedik a lepedőt.

Amit látok, az félelmetesebb, mint a denevérek...

Sikítani akarok, de egy hang sem jön ki a torkomon, csak állok megfagyva, a vér jegesen lüktet az ereimben.

A szobor egy fekete páncélban és vértben álló férfit formáz. Magas, izmos, és vékony, olyan, mint egy középkori lovag, vagy egy gróf. Nyakában egy ezüstlánc van, rajta egy fekete rózsát formázó medál. Kezeit összefonja a hasa előtt és ujjai tompán rásimulnak egy ezüst tőrre. Markolata szépen kidolgozott, cifra, gótikus hangulatú, rubinokkal ékesített. Pengéje hosszú és kétfelé csiszolt.

A férfi arca hidegségről, mégis hatalmas szenvedélyről árulkodik, amibe beleszövődik még valami más is....a gyilkolni akarás! Szeme sötét, üveges, és éjfekete, fekete haja egészen a tarkójáig ér és szépen kiemeli az arcát.

Megfogott. Sötét, gonosz, haragos és eszméletlenül jóképű! És egy angyal...

Mégis félek...megfeledkezem a denevérekről, és csak az előttem magasodó angyalra meredek. Hátából, hatalmas koromfekete szárnyak nőnek, melyeket puha fekete és hosszú tollak borítanak.  Káprázatos, hogy a szárnyai hátborzongatóak, de milyen lenyűgözőek.

Megbabonázva állok, észre sem veszem, hogy elnyomom magamban a félelmem, egészen addig, amíg a szobor kitárja vagy ötméteres szárnyait. Arca életre kel, szeme tűzben ég, keze mozdul, hogy a tőrrel lesújtson rám...

Földbe gyökerezik a lábam. Egészen eddig nem ismertem föl...

Damian!

Chapter Three - Egy hullámhosszon

Sziasztok!
Kisebb csodának számít, hogy ilyen gyorsan megírtam az új részt, jó rövid lett. Igen, itt van a friss, remélem örültök neki. Nem lopom itt tovább a szót, faljátok a betűket. :)

2010. Július 23. 

Olyan érzésem van, mintha egy börtönbe lennék bezárva; egy olyan börtönbe, aminek se eleje, se vége. Fogalmam sincs, hogy kerültem ide. Az egyik pillanatban még a szobámban voltam, a másikban pedig már itt álltam a folyosón. Nincs itt más csak a kézzel fogható sötétség és számtalan tükörképem.

Az egész helyen nincs egy nyamvadt csillár se, így a folyosó vége és az eleje – ahonnan valószínűleg jöttem – sötétségbe veszik. Egyedül a kezemben tartott fáklya ad némi világosságot. Fényénél megfigyelhetem a helyet, ahol vagyok.

Furcsa és hátborzongató ez az egész, legszívesebben sikítva menekülnék innen, de nincs szabadulási lehetőségem. A padlót fekete tükör járólapok borítják, ahogy a falakat is fekete tükrök. Ezeket ezüstből kifaragott indák és más díszítések választják el, de két tükör között alig öt centi a távolság.

Fölnézek és látom, hogy az ezüst a tükrök fölött összeér és egy szárnyait kitáró angyalformában végződnek. A szobrok feje fölött a plafon is fekete tükrökből áll és csúcsívet zárnak a fejem fölött. Így minden oldalról láthatom magamat.

Egyszerre tölt el félelemmel és kíváncsisággal ez a hely.

Teszek egy lépést és figyelem, ahogy a tükörképeim követnek. Majd még egyet, és még egyet és a végén már futni kezdek. A fáklya lángja lobogni kezd és a tükörben olyan hatást kelt, mintha futótűz szabadult volna el.

Érzékeim becsapnak, azt hiszem órákig, futok így, de még csak el sem fáradok. Mégis olyan sok időnek tűnik, mire elérek a folyosó végére. Megállok, és akkor már érzem; majd szétszakad a tüdőm, a szívem a torkomban dobog, és alig kapok levegőt.

Egy óriási fekete faragott vaskapu előtt állok. Nincs rajta se fogó, se kopogtató, csak egy vízszintes vasrúd, ami zárva tartja. Ezért jöttem el eddig? Akár már most visszafordulhatnék!

Még át sem gondolom teljesen, mikor a kapu fülsiketítő nyikorgás közepette kinyílik előttem. Azt várom, hogy valami különleges lesz mögötte, valami olyan, amit sosem láttam, de nem látok mást csak a sötétséget. Aztán fölcsapnak a padlóból a lángok és egészen a plafonig érnek. Látom, hogy egy óriási vascsipkés, faragott oszlopos és tükörpadlós terembe jutottam. A terem közepén egy fekete trón áll és valaki ül benne, de nem tudom kivenni az arcát.

Közelebb lépek, annyira, hogy már perzselni kezdi a tűz a bőrömet és végignézek a termen. Nincs benne semmi különös, de először a padló fogja meg a tekintetemet.

Nem is teljesen fekete, hanem...úszik rajta a tűz, miközben lángok törnek elő belőle. A lapok ezernyi lángoló testet rajzolnak ki, akik felém kapnak, megpróbálnak elérni, hogy maguk közé rántsanak, és én fölsikoltok. Sosem hallottam még magamat ilyen vérfagyasztóan sikítani.

Még mielőtt hátralépnék, hogy meneküljek, egy lángcsóva indul el felém, hogy porrá égessen, de ekkor...fölriadok.

Hajam csatakos, fürdök a verejtékben, és szaporán veszem a levegőt.

A homlokomhoz nyúlok, és megpróbálok megnyugodni. Csak egy álom volt. Egy nagyon rossz álom.

Kinyitom a szemem, és oldalra nézek. Belle és Izette még alszik, de már reggel van.

Sikerül valamennyire megnyugodnom, légzésem lassan helyreáll, de mielőtt bármit tehetnék, újból elakad.

A fekete rózsa ott virít az éjjeliszekrényemen, egymagában de most már egy fényes zöld levele is van, amelyen lassan egy vörös vércsepp folyik le a vízbe, amiben van.

Figyelem, ahogy a szabályos csepp a vízbe csöppen, és kavarogni kezd, majd teljesen eltűnik. Átkozott növény!

Már nyúlok, hogy kidobjam vagy a kukába, vagy az ablakon, de valami azt súgja, hogy nem kéne megtennem. Megrémít a gondolat, hogy hozzá kell érnem ehhez a bizarr növényhez.

Visszahúzom a kezem és fölállok. Fölkapok néhány tiszta ruhát és berohanok a fürdőbe.

***

Mire a szobatársaim fölkelnek, már készen is vagyok. Rákérdeznek, de csak annyit felelek, hogy már izgatottan várom a mai napot, hiszen London annyira más az otthonomhoz képest. Na jó, nem sokban.

Mrs. Morison nem hagy minket nyugodtan reggelizni, egyfolytában beszél és követeli, hogy figyeljünk rá. Aha, szóval ma nem városnézésre megyünk, hanem már meglátogatjuk a nevezetességeket is.

Ahogy fölszállok a buszra, egy csapásra elfelejtem reggeli szörnyű élményemet. A fényképezőm újból a kezemben van, és én eszeveszettül fókuszálok vele.

Csak mikor visszanézem a képeket, veszem észre, hogy átjöttünk a Temzén. Csináltam a hídon pár jó képet a folyóról és a városról. Eszeveszett, hogyha fotózok mennyire, nem figyelek a külvilágra.

Mikor fölnézek döbbenten, fogom fel, hogy a London Eye magasodik előttem. Egészen hátra kell döntenem a fejemet, hogy föl tudjak nézni rá. Szóval most az óriáskereket fogjuk megnézni...vagy ki is próbálhatjuk? Akaratlanul is egy óriási mosoly terül szét az arcomon, és a szememhez emelem a gépet. Három, négy jó képet is készítek róla, és ezzel úgy érzem, a mai boldogságadagomat teljes mértékben megkaptam.

Mrs. Morison rikácsoló hangja azonban megszólal a busz hangszóróin, és nekem azonnal eltűnik az arcomról a mosoly. Arról beszél, hogy mi is a múltja a világ legnagyobb óriáskerekének. Jó, jó, tudjuk, de nem ülhetünk föl rá?

A tíz perces kiselőadás után már biztosra veszem, hogy a busz folytatja tovább az útját, de még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy a tanárom azt mondja, mindenki szálljon le a járműről. Apropó, álmok...a rózsának és a vércseppnek köze lehet a folyosóhoz és a tűzteremhez? És hol van Damian?

Nem sok időm van agyalni rajta, mert Izette jön ide hozzám és ragad meg a karomnál fogva. Közben arról beszél, hogy fölülhetünk a London Eye-ra.

- Micsoda? Mit mondtál? Megismételnéd? – nyögöm, és újból elterül az arcomon a mosoly. Izzie lerángat a buszról, majd egy csoportba vergődve csatlakozunk a többiekhez. Belle, Luce és még Avalon is – akire ez egyáltalán nem jellemző – majd kiugrik a bőréből az izgatottságtól, én viszont azt sem tudom, hol vagyok.

A bejárat előtt hatalmas a tömeg, az osztályom egy turistacsoporttal, néhány vakációzó családdal és több helyi emberrel vegyül. Kétségbeesetten kapok Izette után, mikor két termetes férfi tolakszik közénk. Kedvem lenne  rájuk ordítani, hogy figyeljenek már, ne lökjék föl a másikat, de inkább visszanyelem.

A barátaim eltűntek. Hiába kutatom őket, nem találom sehol. Mélyet sóhajtok, hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Alig fél óra alatt elveszítettem az egész csoportomat! Mrs. Morison? A közelben van?

Idegesen kapom oldalra a fejem, mikor az egyik alkalmazott kedvesen megérinti a vállam és szól, hogy szálljak be. Egy percig habozom, majd teljesítem a kérését. De hol vannak a többiek?

Az előttem lévő fülkében egy házaspár ül, a mögöttem lévőben pedig egy nagydarab ember – hát mellé biztosan nem ül már senki.

Tehát enyém az utolsó fülke. Talán mégis van egy kis szerencsém ezen a napon.

Kíváncsian vizsgálom át a többi kapszulát is, hátha meglátom a barátaimat, és nem is számítok arra, hogy nem egyedül fogok utazni. Mikor záródik a kordon, összerezzenek, de nem nézek oda. Érzem, hogy ül mellettem valaki. Remek! Pont egy vadidegent ültettek be mellém!

- Helló újra. – vigyorog rám, bár az arcán örömnek nyoma sincs.

- Damian?! – képedek el. Csak bólint, és úgy látszik, jól szórakozik a reakciómon. – Te hogy kerülsz ide?...Akarom mondani, nem láttalak a buszon. – javítom ki magam.

- Mert a busz belsejében ültem.

- Értem. – mondom és elkapom róla a tekintetemet. Nem szólunk egymáshoz, a fülke lassan elindul, és úrrá lesz rajtam az élvezet. Damian az ő oldalán nézelődik, így megkockáztatok néhány gyors kattintást a fényképezővel. Annyira belejövök, hogy észre sem veszem, hogy már engem figyel. Visszahúzódom és leengedem a karomat.

- Helló. – mondom és rápillantok. Fölhúzza a szemöldökét, mintha nem értené, miért mondom. – Még nem köszöntem. – végre leesik neki a tantusz, és már szinte ott tart, hogy fölnevessen.

- Hol hagytad Samanthát?

- Nem érzi jól magát. Úgy döntött a szállodában marad.

- Egyedül jöttél? Vagyis Mrs. Morison megengedte? Hiszen nem is vagy az osztályunk tagja! – fakadok ki, mire csak mosolyog. Szeme jégszikrákat szór, és úgy érzem, megfagyaszt.

- Van egy titkom, de nem mondom meg. Majd megtudod, ha eljön az ideje. – suttogja sejtelmesen.

- Ezt mintha már tegnap is említetted volna! – mondom.

- Az más. – veti oda, és tovább nézelődik. Nem tudom ennyiben hagyni a dolgot, muszáj megtudnom tőle mi a fenét akar tőlem?

- Szóval most már hajlandó vagy elárulni, hogy mit akarsz tőlem? – nem válaszol azonnal.

- Még nem. – nem néz rám, csak a vakvilágnak suttog.

- És esetleg később? – kérdezem.

- Ha eljön az ideje! – válaszolja nyomatékosan.

- Csak tudod... – kezdek bele – ha megtudom, mit szeretnél, talán tudnám teljesíteni. – vetem föl, mire jóízűen felnevet. Alig egy perccel később sötét és komor tekintete, amibe most némi érdeklődés is vegyül, rám szegeződik:

- Ezt nem tudod! Majd én megoldom. Csak hagyj nekem időt! – elfordul, és nem beszélünk többet, mindketten el vagyunk foglalva a saját gondolatainkkal.

- Szóval...vannak testvéreid? – kérdezi bátortalanul. Először hallom így beszélni, és ez meglep. Beszélgetni akar, csak nem tudja, hogyan! Elmosolyodom, mire egy győzedelmes pillantást lövell felém.

- Végre megmosolyogtattalak! – kiált büszkén, és szeme csillog – látok ott büszkeséget, érdeklődést, és valami ördögi dolgot is, amire nem vagyok kíváncsi.

- Vannak. – felelem – Kettő is. Van két öcsém. Neked?

- Nekem nincsenek. De jobb nekem így. Mindig is magányos farkas típus voltam.

- Sosem szerettél volna testvéreket?

- Nem. Sosem. – hajtja le a fejét és lenéz a mélybe. Követem a pillantását, és ekkor beugrik még valami.

- És háziállataid? – nem értem miért, de ezen megint nevet. Összevonom a szemöldökömet, mire magyarázni kezd.

- Ha elmondanád, nem hinnéd el.

- Azért megpróbálhatnád!

- De nem most. Még nem ismerlek elég jól.

- Szóval meg akarsz ismerni? – kérdezem, és tudom, hogy most elárulta magát. Tehát csak ismerkedni akar! De vajon ez minden? És legfőképp ez az igazság? Ezért jár a nyomomban?

- Is. – feleli egy titokzatos vigyorral az arcán. Bólintok és ismét kinézek. Már a London Eye tetején járunk és innen egyszerűen lenyűgöző a kilátás! Damian hagyja, hogy kattogtassak egy párat, hagy nézelődni, élvezni a tájat, majd ismét fölveszi a beszélgetés fonalát. Ezúttal már nem csak a családomról kérdez. Hihetetlen, hogy mennyi mindenről tud az ember beszélni, és mennyire gyorsan repül az idő, ha jól érzi magát az ember. Szinte végigmosolygom az egész utat, és mikor megáll a kerék, Damian száll ki elsőnek, majd a kezét nyújtja.

Habozom, majd elfogadom a segítségét. Érintése finom, segítőkész, nem úgy, mint tegnap...de bőre jéghideg. Nem rémít meg, a fönti hűvös levegőnek tulajdonítom.

Megköszönöm egy hálás mosoly kíséretében, majd körülnézek a többiek után. Visszafordulok, hogy magammal hívjam a barátaimhoz – ne kelljen már egyedül lennie – de már nincs mellettem. Egyszerűen fölszívódott.

Kutatom a tekintetemmel, de nem látom sehol. Olyan, mint egy szellem, egyik pillanatban itt, a másikban ott. Félelmetes!
A távolban meglátom Izette és Belle integető alakját, és elindulok feléjük. Közben azon gondolkodom, hogy most szereztem egy új barátot?

Elizabeth-től :))

Ezer és egy köszönet a díjért Elizabeth Angel-nek! :))

Szabályok:

a) Köszönd meg a díjat annak akitől kaptad (ez alap)!

b) Tedd ki a díj képét az oldaladra bármilyen formában, majd másold át a kérdéseket a díj adójának oldaláról!

c) Válaszolj az eredeti kérdésekre (szám szerint öt darab)

d) Küldd tovább maximum öt blogírónak (fanfictinök tulajdonosának, valamint minden kreativitást mellőző blognak ne)!

Válaszaim:

1. Mi/ki ösztönzött arra, hogy elkezdj írni?

Magam is alig akarom elhinni azt, amit most írni fogok, de az iskola. Már évek óta írogatok - eddig csak Wordben - kisebb történeteket, tulajdonképpen ide menekülök a rengeteg tanulnivaló elöl. És van egy személy is, ő pedig Connie. 

2. Mi volt az első történeted?

Az első történetem az a She Wolf - Farkasvadász című iromány. Úgy béna, ahogy van, de én szeretem írni.

3. Mióta írsz? Mióta publikálod az írásaid?

Tavaly októberben kezdtem "hivatalosan is hobbiszinten" foglalkozni vele, de úgy januártól vált igazán véglegessé a dolog. 

4. Van valami komolyabb szándékod az írással vagy csak hobbi szinten űzöd?

Jelenleg csak hobbi szinten űzöm az írást. Korábban már gondoltam egy esetleges könyvre, de nem tudnám megvalósítani. Nekem fura lenne ha a saját könyvemet látnám a könyvesbolt polcain. Inkább maradok a hobbinál.

5. Mit csinálsz olyankor, ha ihlethiányod van, ha van?

Először is keresek YouTube-on egy jó számot és rongyosra hallgatom. Ha ez nem segít fölmegyek egy képmegosztó portálra és elkezdek keresgélni. Ez általában be szokott jönni. De leginkább este, elalvás előtt jön rám az ihlet, és akkor tudnék írni agyba-főbe. :)

Akiknek továbbküldöm:

HappyGirl

Dorien

Kérdéseim:

1. Mi ihlette a történetedet?

2. Van másik blogod?

3. Inkább a valóságos vagy a kitalált történeteket szereted?

4. Voltál már úgy, hogy nem tudtad, hogyan folytass egy blogot?

5. Szerinted mi a legfontosabb egy történetben?

A díjat pedig még egyszer köszönöm Elizabeth-nek! :)

Chapter Two - Fekete rózsa

Helló!
Meghoztam a második fejezetnek nevezett szörnyűséget, ami szerintem jóval az átlag alatt van. A helyzet az, hogy már megint beteg vagyok, így se kedvem, se energiám nem volt írni, de mivel már régen hoztam az elsőt, összecsaptam valamit.A nyelvtani hibákért előre is bocsi! :)

2010. Július 22.

Épp csak átfordulok a másik oldalamra, mikor valami súlyos csapódik mellettem az ágyba. Rögtön utána hallom Izette vidám reggeli köszöntőjét:

- Ki az ágyból, kislány! Ezer ágra süt a nap!

Rosszkedvűen fölmordulok, és a fejemre húzom a párnámat, mire Izzie ugrálni kezd.

- Mozogj már, Jen! Ha nem jössz, itt hagyunk. – emeli fel a párnát és vág fejbe vele.

- Hagyj már! – nyögöm és fölemelem a fejem. Belle is fölkelt már? Még nem. Akkor még aludhatok!

- Gyerünk lányok! Belle! – rohan át a másik ágyhoz. Álmos vagyok és zavar a kiabálása. Utálom, ha nem hagynak aludni. Ilyenkor gyilkolni tudnék!

Hallom, ahogy Belle álmosan mérgelődik, és odacsap néhányat Izette-nek, mire visszajön hozzám.

- Ébresztő, Jenny! – húzza le rólam a takarót. Az utolsó pillanatban megragadom, és teljes erőmből megrántom.

- Ne nevezz így! – sziszegem. Ki nem állhatom, ha valaki Jenny-nek hív.

- El fogunk késni! Halljátok? – szól. Leszáll az ágyamról, és az ablakhoz megy. Fél szemmel követem őt, mikor széthúzza a függönyöket és beáramlik a reggeli napfény. Kész csoda, hogy jó idő van!

- Még öt perc. – hallom Belle hangját. Izette megadóan fölsóhajt és a fürdőbe megy, mire mi még lustálkodhatunk egy kicsit. Nem élvezhetem sokáig, a fény nem hagy aludni. Nyűglődve megpróbálok fölkelni, majd az ablakhoz lépek és berántom a függönyöket. Nem használ. Már túl világos van. Ráadásul már szinte teljesen éber vagyok.

- Pokolba! – mondom, és visszadobom az ágyamra a leesett takarót. – Kelj fel Belle. Ne késsünk el máris az első nap. – mondom és elindulok, hogy keressek magamnak valami ruhát. Belle csak int, hogy hagyjam békén, majd szuszogva átfordul a bal oldalára.

- Kit érdekel?

- Nem vagy kíváncsi a városra? – kérdezem, és előkotrok egy farmert és egy blúzt. Sosem voltam valami nagy divatbolond, és nem is leszek már az. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy megvan a saját ízlésem, amit nem vagyok hajlandó megváltoztatni, senki kedvéért!

- Lesz még két hetünk megnézni.

- Szóval akkor ma nem is reggelizel? Milyen kár! – felelem. Belle szemei kipattannak, és úgy ül föl, mint a cövek. Ez a hatásos módszer! Belle olyan, mint egy medve: bármit, bárhol és bármikor megeszik, fő, hogy kaja legyen! Ha már ez sem használ, akkor nagy baj van.

- Siess, Jen! Lemaradunk a reggeliről. – olyan lendülettel ugrik föl, hogy elesik a saját lábában.

- Azért lassíts, még összetöröd magad! – figyelmeztetem.

Mire Izette kijön a fürdőből, már készen is van. Bezzeg én – lassú csiga – még a felénél sem tartok! Bevonulok a fürdőbe, megmosom az arcom, és elkezdek sminkelni, de félúton megáll a szempillaspirál a kezemben...

Eddig észre sem vettem, hogy itt van. Pedig itt van! Ott virít a mosdó szélén, egy félig teli pohárban, és mintha megpróbálna egyre közelebb kerülni hozzám.

Nem gondoltam teljesen bele, hogy London ennyire furcsa lesz!

Előbb az a tegnapi srác, aki a frászt hozta rám, majd ez! Mondjuk ebben nincs semmi különös, miért is ne lehetne itt? De azért ki tart egy fürdőszobában rózsát?

Mégis itt van, egy szál magában, tövisesen – szúrósan, koromfeketén. Úgy bizony! Ez egy fekete rózsa. Egy óriási fekete rózsa!

És valószínűleg Izette-é.

Megrázom a fejem és folytatom azt, amit elkezdtem, de nem hagy nyugodni ez a növény. Nem túl nagy, mégis az az érzésem, hogy belenő az arcomba; egyszerűen bántja a szememet a látványa. Leteszem a spirált – már amúgy is végeztem – és egy mozdulattal megfogom, hogy a kukába dobjam. Nem volt túl jó ötlet: hegyes tüskéje beleáll az ujjamba, amiből vér szivárog, de nem ez a legrosszabb, ami történik.

Rá emlékeztet. A fiúra, aki visszahozta a kulcsomat.

Egy jeges fuvallat járja át a fürdőt, és akkor ott újra érzem a hideget, a közelségét, de most reményvesztettség is kapcsolódik hozzá. A lámpák pislákolni kezdenek, kintről mennydörgés hallatszik, mintha vihar készülne, és a rózsa hervadni kezd. Mi folyik itt? Mi ez?

Összeszorítom a szemem, elengedem a szárat, és hirtelen minden visszaáll a rendes kerékvágásba. A nap ragyog, a szél sem fúj, csak az ujjamból csordogál a vér.

- Jenessa! – kopog be Izette. – Készen vagy?

- Egy perc. – mondom és hallom, ahogy benyit.

- Minden rendben? – kérdezi, mikor meglátja a csapban a vörös folyadékot.

- Semmi baj! Csak megszúrtam az ujjam.

- Ugyan mivel? – néz körül. Hogyhogy mivel? Úgy nézhetek rá, mintha egy bolondra, mert mentegetőzve szól:

- Jó, hagyjuk, siess. – becsukja az ajtót, de én nem veszem le róla a szemem. Ugyanaz a kérdés játszódik le a fejembe újra és újra: Hogyhogy mivel? A rózsával! Mégis mi mással? A rózsáddal Izette!

Ekkor döbbenek rá, hogy nem az övé. Nem látta. Nem is láthatta...Akárki is hagyta itt a rózsát, biztosan nekem szánta!

♫♪♫♪

Kilépek a reggeli hűvös levegőbe, és nagyot szippantok belőle. Nem őrültem meg, de egész reggeli alatt alig szóltam valamit. Még mindig a rózsán járt az eszem.

A többiek azt gondolták, talán én is rosszul lettem, úgy, mint tegnap Izette. Persze ő már a makkegészségesnél is jobban van, de nekem nincs semmi bajom! Csak kezd elmenni a józan eszem. Az még nem olyan nagy baj!

Oké, ez az egész meg sem történt! Csak az időeltolódás miatt van. Megviselt az utazás, ennyi! Tegnap nem láttam azt a fiút, a szálloda nem lett egyik percről a másikra Drakula kastélya, és a kulcsom sem maradt a zárban. Nem hozta vissza nekem senki! Az a srác nem is létezik, úgy, mint a villogó fények se.

Azt is csak álmodtam, hogy miután kiment a szobából, a villanyok teljes mértékben működtek, a fürdőszoba ajtó be volt csukva és Izette bentről ordibált ki nekem, hogy jól van, nem kell segítség.

Már nem hiszem el magamnak, hogy minden rendben. Lehet, hogy az utazás előtt lebetegedtem, és most egy kórházban fekszem negyvenöt fokos lázzal. Ez pedig csak hallucináció. Igen! Ez van, beteg vagyok és megőrültem.

Egyik mély levegőt veszem a másik után, ami lassacskán észhez térít. Mire megjelennek a nagy, piros londoni buszok a szálloda előtt, már teljesen nyugodt vagyok.

Ezekkel, a járművekkel fogjuk a mai nap bejárni Londont. Az első napra mindig városnéző körutat szerveznek. Örültem, hogy nem múzeumlátogatásra megyünk; a városnézés elvonja a figyelmemet, és addig sem gondolok ezekre, a szörnyű dolgokra.

Hátrafordulok, hogy jönnek-e már a többiek, de az üvegajtón keresztül látom, hogy se hírük, se hamvuk. Mi tart már ennyi ideig?

- Elfelejtettem bemutatkozni – riadtan fordulok a hang irányába, és azzal találom szemközt magam, akit sosem szerettem volna újra látni....ennyit arról, hogy ő nem is létezik.

- Már megint te? – kimondom azt, ami legelőször az eszembe jut.

- Méghozzá teljes életnagyságban! – feleli és találkozásunk óta, először elmosolyodik, kivillantva hófehér fogait. Lenne számára néhány szép szavam, de nem vagyok annyira neveletlen, hogy ki is mondjam őket. Csak bólintok, és azt kívánom, hogy bárcsak itt lennének már a barátaim!

- Még nem tudom a nevedet – zsebre dugja a kezét, és az arcomat fürkészi.

- Hm? – kapom felé a fejemet, és olyan érzésem támad, mintha megpróbálna átdöfni a pillantásával. Megfeszül az állkapcsa; fölidegesítettem talán?

- Damian vagyok. Damian Crusader. – nyújtja felém a kezét. Egy percig habozom, majd bátorságot merítve, megfogom.

- Jenessa. Jenessa Cox. – érzem, ahogy megszorítja a kezem. Már nem olyan hideg a bőre, csupán hűvös, mintha pár perce hideg zuhanyt vett volna.

- Szép neved van.

- Kösz. A tiéd se csúnya. – Most mégis mit kéne mondanom? Még sosem dicsérték meg a nevemet! Na jó, ez lehet, hogy bunkóság volt.

- Mármint...úgy értem, hogy...

- Tudom, hogy érted – csitít el. Megint csak bólogatok. Egyre nehezebb elviselnem a közelségét. Ilyenkor miért nincs itt senki?

- Készülsz valahova?

- Hah? – zavarban vagyok, még mindig a kezében tartja a kezemet, és egyre hevesebben markolja. A buszok felé bök.

- Ja, igen. Városnézésre megyünk.

- Megyünk?

- Az osztályommal. – felelem egyre idegesebben. Már a másik kezével is a kezemet fogja, és egyre közelebb húzza a testéhez. Önkéntelenül is ökölbe szorítom.

- Az osztályoddal. – ismétli – Ismered Samantha-t, ugye?

- Ismerem. Talán...?

- Én vele megyek városnézésre.

- Ragyogó! Akkor talán most már..?

- Veletek. – hajol közelebb és suttog. Megdermedek. Pont egy ilyen srácnak kellett kinéznie magának?

- Szóval akkor? Visszakaphatom a kezemet? – rántom meg. Lenéz, és vigyorogni próbál, mintha nem szándékosan tartaná a markában. Mikor elengedi, megdörzsölgetem.

- Bocs. Megszokás. – Megszokás mi? Minden lánnyal ezt teszi, aki nem akarja, hogy máris ágyba vigye?

- Mindenkivel ezt csinálod? – mondom inkább magamnak, mint neki.

- Csak veled – feleli, és sötét szemében megcsillan valami. Kezdek félni tőle. – Tetszett az ajándékom?

- Mi..?

- A rózsa! A legszebb volt, mind közül. – válaszolja egy gúnyos mosoly kíséretében. – Úgy látom okozott egy kis sérülést. – ragadja meg ismét a kezem, és az ujjamon lévő sebre irányul figyelme.

- Nem szeretem a feketét. – hálát adok a jó istennek, amikor megjelenik Samantha a képben. Bár ki nem állhatom, most neki is örülni tudok. Mikor meglát Damian mellett, egy gyilkos pillantást vet rám.

- Kár. Majd még beszélünk, Jen! – búcsúzik és átöleli Sam derekát, aki belekapaszkodik a nyakába. Jobb is így. Legyenek boldogok egymással! Oh, és ha lehet, engem hagyjanak békén!

Sam motyog valamit Damian fülébe, miközben egyre közelednek a buszok felé. Én meg csak állok ott a járdán és révületbe esve figyelem kettősüket.

Föl sem szállnak még a járműre, de máris egymást csókolgatják. Fúj! Undorító.

Hirtelen kivágódik az üvegajtó és megjelenik Mrs. Morison – az osztályfőnököm. Mögötte sorba jönnek a barátaim.

Öt perccel előbb nem tudtak volna fölbukkanni?

Izette ideszalad hozzám, és izgatottan átöleli a vállamat. Valamit magyaráz, de képtelen vagyok rá figyelni. Csak egy dolog jár az eszemben: azt a rózsát Damian hagyta ott nekem! Hogy juthatott be a szobába? És mi a fenéért küldene nekem virágot?

Oké, biztosan hazudik. De a rózsa ott volt!

Megrázom a fejem, és dörzsölni kezdem a homlokomat. Lassan tényleg elmegy a józan eszem.

Izzie föltessékel a buszra, és én engedelmesen hagyom. Azt viszont nem engedi meg, hogy a beltérben üljek le, hanem az emeletre parancsol.

Jó érzés megszabadulni végre a hoteltől, a rózsától és ettől az új sráctól. Úgy érzem fényévekre, vannak tőlem.

Magam mellé dobom a táskámat az ülésre, majd előkotrom belőle a fényképezőgépemet. Ha ez a tárgy a kezemben van, rajtam kívül nincs más a világon. Csak én és a gép. Bekapcsolom majd a szememhez emelem, és kijelzőn keresztül figyelem London nyüzsgését, majd mikor egy hangulatos, szűk utcába érünk, fókuszálni kezdek vele.

Talán a legjobb pillanatkép lett mind közül.

Nem is veszem észre az idő múlását, a busz hangszóróinak recsegését, miközben Mrs. Morison beszél, csak megszállottan fényképezek.

Hirtelen azon kapom magam, hogy a busz lassít és egy rekedtes női hang bemondja a mikrofonba, hogy eljött az ebéd ideje. Kábultan pillantok föl és nézek körül. Izette már nem ül mellettem; néhány üléssel odébb Luce és Avalon majszolja az ebédjét; a busz pedig beáll egy parkolóba.

Nem vagyok éhes, valahogy jobban érdekelnek a készített képek. Már alig várom, hogy megmutassam a szüleimnek, vagy, hogy leadjam őket a fotós szakkörön.

Az ölembe helyezem a gépet, és lassan végignézem az összeset. Még mindig a legelső kép tetszik a legjobban. Egyszerűen fantasztikus lett! Aztán még egy pár: egy londoni kávéház, a Temze, a Big Ben, London Eye, a Towel Bridge...és egy másik személyes kedvenc: egy lány egy piros telefonfülkével.

Halványan elmosolyodok, majd továbblépek. Látszólag jó a kép, de kissé túl szokványos, már-már unalmas, csak egy átlagos fotó Londonról, de mégis van benne valami. Valami, ami nem tetszik.

Damian és Sam!

Hogy fényképezhettem le őket? Érzem, hogy szaporábban veszem a levegőt és a pulzusom nőni kezd. Ez egy pazar kép róluk! Botrányosan jó.

Magam sem értem, miért rémültem meg, vagy mitől, csak fölnézek, és tekintetem összetalálkozik az övével. Még a délutáni napfényben is sötét a kisugárzása. Szeme éjfekete és jéghideg, arca gonoszságot tükröz. Mit eszik rajta Sam? Mert engem halálra rémít!

Elkapom a tekintetemet és újból a képet, tanulmányozom. Vívódni kezdek magammal; e miatt a hiba miatt kell kitörölnöm a legszuperebb képemet! Ujjam lassan a törlés gomb felé siklik, de mielőtt végleg eltüntetném a memóriából, meg akarok bizonyosodni valamiről.

Szememmel Damiant keresem, de már nem találom. Egy perce pedig még ott ült előttem három sorral, és megpróbált megölni a tekintetével.

Lassan megnyugszom; még Samantha sincs itt. Nomeg amúgy sem tudják, hogy készült róluk fotó!

- Jó kép lett – a szívem majd’ kiugrik, mikor meghallom a hangját. Odakapom a fejem, és megütközve veszem észre, hogy mellettem ül.

- Megnézhetem? – meg sem várja, mit válaszolok, csak kiveszi a kezemből a gépet. Pillanatok múlva elismerően bólint. – Végre van közös képünk Sammel! Ugye megkaphatom?

Egészen a sarokig húzódok tőle, majd a gépem után nyúlok. Úgy veszem a levegőt, mintha lefutottam volna a Marathont.

- Majd elküldöm. – felelem kurtán.

- Talán megijesztettelek?

Nem akartam bevallani, mégis sikerült:

- Ma már másodszorra hozod rám frászt! – csattanok föl. – És még délután három sincs!

Csak vigyorog, mintha élvezné, hogy ezt teheti velem. Miközben elnéz mellettem, jobban megfigyelhetem őt. Arcát félhosszú, fekete haj keresztezi, szeme sötét és úgy csillog, mint egy bogár páncélja. Arccsontja széles, álla markáns – szinte igazi férfi! Egyszerűen nem akarom tudomásul venni mekkora hatással, van rám, annak ellenére, hogy árad belőle a gonoszság, a bűn és még valami más, amit nem tudnék megnevezni. Vagy ezek tettek volna rám akkora benyomást?

Ha nem csinálok valamit sürgősen, tényleg elcsábít! Pedig az ő célja – az egyetlen célja – hogy ágyba vihessen. De abból ugyan nem kap! Egyetlen megoldás van; távol kell őt tartanom magamtól, és ennek a legjobb módja, ha megutál. De abból ugyan meg mi sülne ki? Lehet, hogy pokollá tenné az ittlétem további részét.

- Nos, Damian, kérdezhetek valamit? – veszek egy nagy levegőt és mellé még egy adag bátorságot is. Belenézek a szemeibe, ami most érdeklődéssel figyel.

- Mire vagy kíváncsi?

- Elárulnád, mit akarsz tőlem? – kérdezem nem éppen kedvesen, mire ördögien elmosolyodik. Szemei még a szokásosnál is sötétebben ragyognak, és úgy érzem, ha nem szabadulok meg tőle hamar, hatalmas bajban leszek.

- Megtudod...ha eljön az ideje.