Chapter Fifteen - Váratlan fordulat

Sziasztok drágáim!
Jó ma is jó hangulatom van na. De ami szerintem titeket érdekel, az, hogy meghoztam a friss fejezetet! ( hurrá hurrá ) Na: hét közben nincs időm írni, így mostantól hétvégenként fogok összecsapni a fejezeteket. Úgy mint ezt, kisebb szünetekkel, 5 órakor kezdtem el írni. Na ügyes vagyok, vagy ügyes vagyok? Már tegnap hoztam volna a drágát, de elmentem focimeccsre esőben, és akkor sem focit néztem ,hanem wifiztem. Ennyit erről. :) Viszont láttunk egy helyes pasit. :D
Jövő héten meg három dolgozatot fogok írni - amiből egy matek és egy kémia - szóval tessék nekem szorítani! :)
Na ennyit rólam, tessék olvasni!
xxx Denny
U.I. Ha valaki érti a gyökvonást, az szóljon, szívesen cserélek vele egy dogát! :)

Azzal az érzéssel ébredtem föl, hogy a tegnapi nap után a mai különösen szörnyű lesz. Valami nagyon rossz dolog fog történni. Kapásból arra gondoltam, hogy Mrs. Morison leordítja a fejemet, és azonnal hazaküld. Bár a lelkem mélyén nem is nagyon bántam volna a dolgot, legalább megszabadulok Damiantól. Mert amíg itt vagyok, addig bármikor a közelembe férkőzhet.

De hogy miért nem tenné? Mert már csak pár napig maradunk! És ezért igazán fölösleges lenne duplán fizetni egy repülőjegyért.

Aztán meg még mindig nem kaptam egy telefonhívást sem. Ha annyira izgatná a többieket hogy mi van velem, legalább százezerszer hívtak volna. Különösen a tanárom. De nincs egy se! Akkor mégis mi a fene folyik itt? Lehet nem is túrázni, vannak, hanem Damian tette el őket láb alól?

Gyorsan elhessegetem magamtól a gondolatot, és átforduloka másik oldalamra. A nap már kezd felkelni, első sugarai besütnek a függöny alatt, egy kis élettel töltve meg a szobát.

Fölülök és végigpásztázok a félhomályon. Belle és Izette ágya üresen áll, tehát mégsem álmodtam az egészet. Valóban elmentek nélkülem sátorozni!

Fölkapom a mobilom és tárcsázom Izzie számát, de még az első csörgés előtt megszakad a vonal. Újra próbálkozom, majd még egyszer, de ugyanaz történik mindkét alkalommal. Aztán Belle-t hívom, de vele is ez történik. Mi lelte a mobilhálózatot? Vagy ez azért van, mert másik országban vagyok? De akkor anyát sem tudtam volna fölhívni!

Csalódottan dobom a párnára a készüléket, majd kikecmergek a magamra terített pulcsi alól, és átcsoszogok a fürdőbe.

Na igen, még mindig nem hoztak a szobába tiszta ágyneműt, így a mai éjszakát is félig átfagyva töltöttem. Amikor már nagyon rázott a hideg, elővettem a legvastagabb pulóvert, amit magammal hoztam, és betakaróztam vele. Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe?

Úgy látszik Damian kis mutatványának, van némi utóhatása. Olyan a gondolkodásom, mint, az olajozatlan fogaskerekek. Bár lehet csak azért van, mert fölborította az egész életemet.

A tükörben viszont egy meglepően kialudt, és békés lányt látok, reggeli kócos frizurával, és némi szemceruza maradékkal.

Hihetetlen, hogy minderre képes vagyok azok után, ami az elmúlt két hétben történt velem. Aztán visszagondolok a tegnapi napra.

Lucas. Épp, hogy csak eszembe jut, máris látom a tükörképemet, amint szélesen elmosolyodik. Még magam sem tudom, mit érzek, de talán ő az egyetlen jó dolog ebben a tizennégy napban. Előbb megment. Megnevettet. És megszeretteti magát velem.

Igen. Tetszik. Mert nem szimplán csak egy srác a sok közül. Ki tudja, lesz-e belőle ’a srác’...?

Hatalmas vigyorral a képemen, mosom meg az arcomat, zuhanyozok le, és öltözök föl. Egy kis szolid smink, és már készen is állok a napra.

De milyen is lesz ez a mai nap?

Elvileg most kéne megérkezniük a többieknek, hogy ezt a napot szabad programmal töltsék, és, hogy kipihenjék a túra fáradalmait. De nyilván nem sietnek.

Érzem, hogy a lelkem mélyén bosszúszomj fog el. Izette-ék nem ébresztettek föl, amikor elaludtam a buszon, így kimaradtam a túrából. Ezért bizony komoly büntetés jár! Megérdemelnék, hogy most ne várjam meg őket, hanem szépen fölszívódjak, és csak este kerüljek elő, jó dühösen.

De annak is mi értelme lenne?

Csak magamra haragítanám az osztályfőnökömet, és akkor, viszlát London, nem két nap múlva, hanem azonnali hatállyal!

Gondolom, nagyon aggódik értem, és haragszik is rám, amiért két teljes napig ’kibújtam’ a felügyelete alól.

De ez nem az én hibám!

Kinyitom az ajtót, és épp hogy csak kilépek rajta, mikor nyílik a bejárati ajtó, és egy boldog, izgatott, hullafáradt Izette lép be rajta. Lerúgja lábáról a cipőt, ledobja hátizsákját, és tágra nyílt szemmel néz föl rám.

Na, Izette édesem? Csak eszedbe jutottam?

- Jen? – kérdezi, majd hátra fordul, hogy jön-e utána valaki. – Te meg...?

- Izzie? – szólok vissza jelentőségteljesen. Na, ne már! Mintha nem tudnád, hogy itt hagytatok!

- Hogy voltál ilyen gyors? – néz rám még mindig óriási szemekkel.

- Mi?

- Az előbb még mögöttem jöttél! Hogy kerültél meg, hogy nem is láttam? Mi vagy te, valami kísértet? – kérdezi halványan mosolyogva, majd beljebb lépve a szobában végignyúl az ágyon.

- Miről beszélsz, Izette? – hökkenek meg.

- Jó tudom, hogy nem vagy kísértet, de ez akkor is nagyon furcsa! – dörmögi, miközben arcát a matrachoz nyomja.

- Nekem mondod? Ki sem léptem a szobából!

- Mivan?! –kapja föl a fejét.

- Mondtam. Nem mehettem utánad, mert el sem hagytam a szobát!

Legnagyobb meglepetésemre, Izette jókedvűen fölkacagott.

- Hordasz itt össze mindenféle hülyeséget! Csak át akarsz verni.

- Mi? Nem! Dehogy! Figyelj, Izzie, elaludtam a buszon, és...

- Tényleg? Úgy kidőltél, alig tudtalak fölkelteni! Komolyan többet kellene pihenned. – húzza el a száját, mire tényleg őszintén meglepődöm.

- Micsoda? Nem, Izzie, nem ébresztettél föl. Ott maradtam. Egyes-egyedül. És ti elmentetek a túrára nélkülem. Ezért nem mehettem utánad, mert egész végig itt voltam!

- Istenem, Jen! Biztos csak álmodtad! Ott voltál velünk a túrán, nem emlékszel? Szalonnasütés? Sátorozás? Elcsórtad Avalon takaróját, mire fejbe vert a papucsával? – húzza föl a szemöldökét.

- Nem! Nem érted! Mikor fölébredtem nem voltatok sehol! Az elmúlt napot itt töltöttem egyedül, nem voltam veletek sátorozni. – mondtam, mire elkomorodott. Rám nézett, mélyen a szemembe, majd bólintott.

- Figyelj, aggódom érted. Biztos a baleseted utóhatása ez. Pihenned kellett volna. Jobb, ha ma is azt teszed. Meg ki is merülhettél a túrán. – áll föl, és lép oda hozzám.

- Nem, Izzie! Nem őrültem meg, nincs semmiféle utóhatás! Jól vagyok, tényleg! De akkor sem voltam veletek, itt voltam, megkérdezhetsz bárkit! – már már kiabáltam vele, mire megnyugtatóan bólintott, és megsimogatta a karomat.

- Rendben. Hiszek neked. Itt voltál, értem én, de...várj! Hogyhogy ilyen tiszta vagy?! Csupa mocsok voltál, mikor mögöttem jöt...

- Tessék ez az! Nem mentem mögötted. Nem voltam túrán. Itt voltam, ezért tudtam lefürödni! – mutattam neki hajam nedves tincseit.

Láttam, hogy elbizonytalanodik, majd zavartság ül ki az arcára.

- De...mögöttem voltál! Nem kerülhettél meg, anélkül, hogy nem láttam volna! Nem tudhattál két perc alatt teljesen lefürödni, és átöltözni!

- Persze, hogy nem tudtam. Egész végig itt voltam Izzie! Érted? – kérdezem kedvesen.

Izzie egyre jobban összezavarodott, de azért bólintott.

- Hogy lehet ez? – kérdezte. Tudod, erre én is nagyon szeretném tudni a választ, gondoltam.

Damian. – ugrott be hirtelen. Biztos az ő műve! De nem mondhattam el neki, mert azt sem tudja ki ő. Akkor hogy értené meg?

Észre sem vettem, hogy összeráncoltam a homlokomat, és elgondolkodtam.

- Nem tudom, Izzie. Minden olyan furcsa.

- Pedig biztos vagyok benne, hogy velünk voltál! Nem tudom ezt, hogy csináltad – mutat végig rajtam – de biztos van rá értelmes magyarázat!

- Izzie – kezdem nyugodtan, de fölemeli a kezét.

- Ott voltak a többiek is! Belle, Luce, Avalon...mindenki! Ők is láttak! Csak meg kell kérdezni őket.

- Figyelj rám! Mind azt láttátok, hogy veletek vagyok, de valójában nem voltam! Tévedtek!

- Nem. Te tévedsz! Amnéziád lehet. Látnia kell egy orvosnak! – ragadja meg a kezemet. – Maradj itt! Idehívom a dokit! – mondja, de mielőtt megfordulhatna, én ragadom meg most az ő csuklóját.

- Ne hívd, kérlek! Nincs semmi bajom.

- Ezt nem nevezném semmi bajnak. Meg kell néznie! – mondta minden meggyőződéssel a hangjában.

- Nem! Jól vagyok, nem kell az orvos. Minden rendben van! Tényleg. – bizonygattam riadtan. Még csak az hiányzik nekem, hogy az orvos is rám szálljon. És akkor még Mrs. Morison is azzal jönne, hogy igenis ágyban kellett volna maradnom az esés után. De akkor meg mi ez az egész? Nem őrültem meg ugye? Ugye nem?

Hogy lehettem egyszerre két helyen? Damian talán megint kettészakított? Bizonyára nem, mert arról tudnék! Éreztem volna, úgy, mint a múltkor. De most semmi ahhoz foghatót nem tapasztaltam. Akkor viszont valami más van e mögött a dolog mögött.

Csak egy személy lehetett. Damian.

Mintha már nem tetted volna tönkre eléggé a nyaram, és az életemet!

- Jen? Biztos minden rendben? – néz rám kétkedőn.

- Persze! Nem vagyok őrült. Tudom, mi történt velem! – erősködtem, majd elindultam kifelé.

- Hová mész? – kiált utánam, de mikor már túljutottam az ajtón, utánam rohan.

- Várj már! Jenessa! Hová mész? Nem mehetsz el! Pihenj le egy kicsit! – rántja meg a karomat.

- Eléggé kipihent vagyok. – mondom nyugodtan, és szembe fordulok vele. – én... én nem tudom, hogy mi történik, érted? Csak azt tudom, hogy mi nem történt meg. Nem voltam ott veletek, azon a kiránduláson, pedig te váltig állítod, hogy igenis ott voltam. De nem! Itt voltam, az elmúlt két éjszakát itt töltöttem egyedül, nélkületek, mert elaludtam a buszon,és nem jöttetek vissza értem! És te azt mondod, fölébresztettél, de én erre nem emlékszem. Semmire sem emlékszem, csak arra, ami itt történt. Abban a szobában, és London utcáin! Ezen a folyosón! Abban a liftben. És nem, nem tudom hol voltatok, hogy milyen volt a sátorozás, hogy mit ettetek, vagy én is ettem, mert nem voltam ott! Itt voltam. Tényleg! És ezt be is bizonyítom neked!

Magam is meglepődöm a kirohanásomon, de nem érdekel. Nagyon elegem van már abból, hogy Damian pokollá teszi az egész életemet. Egyszer s mindenkorra ideje elintézni őt! Menjen vissza a barátnőcskéihez, és rólam szálljon le. Csak hagyjon békén!

- És mégis hogy akarod ezt bebizonyítani? – kérdezi őszinte meglepettséggel. Korábban még sosem láthatott ilyennek, és talán sosem fog többet!

- Az őr. Tegnap este összefutottam vele. Ő látott! Megmondhatja, hogy mindvégig itt voltam! – mondom, és elindulok lefelé.

Nem várom meg, amíg a lift levánszorog a hetedikről, inkább a lépcsőn megyek lefelé.

Igen, a biztonsági őr majd megmondja. Úgyis fölismert, tudta a nevemet tegnap, akkor ma is tudja. És megmondja Izzie-nek, hogy még ki is nyitotta előttem az ajtót!

Leszaladok a fokokon, négy-öt-hat fordulón át, majd leugrom a legutolsó fokon is, és végigpásztázom tekintetemmel az aulát.

Mindenütt emberek vannak, a recepciónál, a fotelekben ülnek, az ebédlőből jönnek ki, vagy a dolgukra sietnek, de ilyen nagy hadban nehéz lesz megtalálni őt.

Lassú lépésekkel indulok el, és kerülgetem az angolok vagy éppen a turisták hadát, hogy megtaláljam azt a személyt, akit keresek.

Ez nehezebb, mint gondoltam, mert tíz perc egyre hevesebb kutatás után sem lelem meg. Megállok az aula közepén és körbefordulok, de egyszerűen elveszett az őr. Pedig minden egyes napon itt volt, nem vehetett ki pont ma szabadságot!

Hol van? Lehet, hogy kint? Valakinek segít?

Elindulok a kijárat felé, kilököm az ajtót, és megállok kint. Szemeim kutatják, de sehol sem találják. Akkor mégis hol van? Nem nyelhette el a föld!

Vagy csak őt is képzeltem?

- Te meg hol voltál?! – rivall rám egy dühös hang. Egy pillanatra megáll bennem az ütő, hogy Mrs. Morison mégis észrevette, hogy hiányzom, és most jól megkapom a magamét. De mikor odafordulok Samantha vérvörös arcával találom szemközt magam.

Hirtelen még levegőt is elfelejtek venni. Mit akar tőlem?

- M..mi? – nyögöm.

- Hol voltál tegnap? Nem voltál a táborban! – fröcsögi dühösen.

Úristen! Na már csak ez hiányzott! Damian, ha kínozni akarsz, akkor legalább végezd normálisan a munkád! Még olyan jelentéktelen ribancokat se hagyj, ki mint Sam!

Megemberelem magam, és farkasszemet nézek vele.

- Mi az, hogy nem voltam a táborban? Talán végig aludtál? – kérdezem gúnyosan, pedig pontosan tudom, hogy nem voltam ott. Valószínűleg én aludtam egész végig és nem ő.

- Ne játszadozz velem, Jenessa! Hol a francban voltál tegnap egész nap?! – most már olyan a feje, mint egy túlérett paradicsomé. Komolyan tartok tőle, hogy szétrobban.

- A táborban. Veletek. Lehet, hogy elkerülte a figyelmedet, de ott voltam! – mondtam kevés meggyőződéssel.

- Hazudsz!

- Nem hazudok. Láthattál volna, ha nyitott szemmel jársz. – mondom.

- Nem voltál ott velünk! Hiába falaznak a barátaid, úgyis kiderül az igazság. Ellógtad az egészet! Ezért még nagyon megfizetsz. – mondta, és gúnyos-halálos mosoly terült szét az arcán.

Sam arcát látva fagy hatolt a testembe. Ismerve őt nagyon keresztbe tesz majd nekem, így jobb láttam belátni az igazságot.

- Mit érdeke az téged, hogy mit csináltam?

- Nagyon is sokat! – mondja hatalomittasan. – Most pedig velem jössz, hogy tisztázzuk! – ragadja meg durván a karomat, és maga után rángat.

- Aú! – jajdulok föl, és megpróbálok kiszabadulni a szorításából, de nem enged. – Sam! Eressz el! Ez fáj!

- Te is túl sok fájdalmat okoztál már! Most megfizetsz ezért! – sziszegi.

- Mégis mit ártottam én neked? – lihegem, miközben fékezni próbálom a lépteimet, de Sam csak vonszol maga után.

- Mozogj már! – üvölt rám, mire a körülöttünk állok, odakapják a fejüket.

- Eressz el, hallod? Sam! Nem tudom mi rosszat tettem ellened, de ha megmondod...

- Hallgass! – húz oda egy kocsihoz, majd kinyitja az ajtót. Egy pillanatig döbbenten pislogok, majd fölfogom a helyzetet.

- Mit művelsz? Kocsit lopsz?! – kiáltom hitetlenkedve, mire Samantha fölmordul., és taszít rajtam egyet.

- Ülj be!

- Nem! – kiáltom, és megtámaszkodom a kocsi tetejénél, hogy ne tudjon belökni az autóba.

- Ne vitatkozz már, hanem tedd be a segged! – rivall rám, majd megfordít, hogy szemben legyek vele, és mellkason vág. Az összes levegő kiszorul a tüdőmből, és beesem az ülésre, de mielőtt még visszanyerhetném az egyensúlyom, Sam rám vágja az ajtót, mire annak éles széle végighasítja a bőrömet.

Fölszisszenek, mikor megérzem a fájdalmat, és a kicsorduló vért.

- Te meghibbantál! – üvöltöm, mikor beszáll a vezető ülésre. – Mire volt ez jó? Észnél vagy? Sam, figyelj, ez így nagyon rossz! – ordítok rá, miközben sérült karomat markolom.

Samantha nem is törődik velem, kiszedi a kulcsot a kesztyűtartóból, és beindítja a motort.

- Neked elment az eszed! – mondom, és megragadom az ajtót, hogy kiszálljak, de riadtan veszem észre, hogy Sam bezárt.

- Bezártad az ajtót?!

- Nem mész sehova! Velem jössz. – jelenti ki.

- Azonnal engedj ki! – üvöltöm, és teljes erőmből rángatom az ajtót, de csak annyit érek el vele, hogy Sam jól kiröhög.

Az üvegen keresztül meglátom Izette siető alakját, ahogy kiront az ajtón és engem keres.

- Izzie! – kiáltom teljes hangerővel. – Izette! Itt vagyok! Segíts!

Körbefordul, majd meglátja integető alakomat, az induló kocsiban. Félelem és zavarodottság ül ki az arcára, majd futva utánunk indul, de a kocsi egyre gyorsabban halad. Figyelem, ahogy egyre jobban lemarad, mögötte már megjelenik Belle és Michael alakja, amint a fejüket fogják, és vitatkoznak.

- Állj meg! – fordulok a mellettem ülő lány felé. – Hallod? Azonnal állítsd meg a kocsit! Ez lopás! És emberrablás! – kiabálom, de mintha meg sem hallaná. Hiába ordítozok vele, verem a műszerfalat, vagy rángatom a kezét, dühödten leráz magáról, és egyre nagyobb sebességre kapcsol.

Beletörődöm hát sorsomba, és visszahullok az ülésre, kibámulok az ablakon, és megpróbálok lenyugodni. Órákig nem szólunk egymáshoz, míg ki nem érünk London külvárosába. Rápillantok az órára, ás látom, hogy már délután négy óra van. Mégis meddig akar furikázni? Hiszen biztosan észrevették már, hogy ő is eltűnt! Ráadásul Izzie látta, hogy elrabol engem.

- Hová megyünk? – kémlelek ki a szélvédőn.

Odafönn egyre jobban föltornyosulnak az esőfelhők, vad viharral fenyegetve, a szél egyre jobban fúj, és már látom, hogy hamarosan esni fog.

- Valaki látni akar. – mondja immár teljesen nyugodt hangnemben.

Ránézek, látom, ahogy az ablakon enyhén befújó szellő belekap élénkvörös hajába, és röpteti maszkolt arca körül.

- Ki? – kérdezem.

- Nagyon megbántottad őt! Pedig ő annyira rendes. Hogy lehettél vele, mégis ilyen?! – érzem, hogy ismét fölszítom a haragját, és újból hisztis libaként fog viselkedni, ezért nem válaszolok. Inkább újra az elsuhanó házakat nézem.

Néhány perc múlva elered az eső, és egyre jobban besötétedik. Fél öt körül, már annyira szakad, hogy kénytelenek vagyunk fölkapcsolni az autó fényszóróit, és az ablaktörlőt is folyton járatni.

- Rohadt eső! – szitkozódik Sam, miközben fölhajt az autópályára.

- Oké. Mégis hol van ez az illető? – kérdezem egyre nyugtalanabbul.

- Nem messze. Már nagyon vár rád! – mondja egy gonosz mosoly kíséretében. Ugyan ki az a személy, aki rám vár? És Sam is ismeri?

Ó, ne! Nem! Ez nem lehet!

- Ugye nem? – suttogom.

- De igen! Olyan büszke lesz rám, hogy elviszlek hozzá! Megváltozatja az életemet. Végtelen hatalmat ad nekem! – mondja azzal a végtelen hatalomvággyal, ami halálra rémít. Kitágult szemekkel meredek rá, miközben alig akarom elhinni, amit mond.

- Mi?! Hogy mondhatsz ilyet? Még nincs elég hatalmad? Sam, térj észhez! – kiáltom és érzem, hogy elönt a pánik. Őhozzá visz! Damianhoz!

- Kettőnk közül csak neked ment el az eszed, Jenessa! – mondja. – El kell, vigyelek hozzá, hogy megkapjam a jutalmamat!

- Ne..- lehelem – Kérlek ne!

- De igen. Ma minden megváltozik, hallod? Én leszek a leghatalmasabb, és legszebb nő a Földön! – mondja, és komolyan megrémülök tőle.

- Damian meg akart ölni! Nem vihetsz hozzá! Kérlek, ne tedd ezt! – érzem, hogy a könnyeim hamarosan feltörnek.

- Ugyan! Meg akar menteni. A magáénak akar! Ő a Földön a legjobb ember! Bánom is, hogy téged választott, nem engem! – sziszegi egyre dühösebben.

A pánik elsöprő hulláma száguld át rajtam, én pedig tehetetlenül kapkodom a levegőt. Meg kell akadályoznom, hogy elvigyen hozzá! Nem valósulhat meg Damian terve!

Szinte már érzem a közelségét, ami cselekvésre ösztönöz. Nem lehet túl messze, és rám vár. Csak rám...

Megragadom a biztonsági övemet, kicsatolom, majd a kormány felé, kapok és elrántom. Sam meglepődik, elveszíti az uralmát a jármű felett, ami megcsúszik a vizes aszfalton, és megpördül. Sammal belefeledkezünk a harcba, a kormányt rángatjuk, miközben megpróbáljuk egymást eltaszítani. A kocsi fölgyorsul, ahogy Samantha rálép a gázra, majd ide- oda pörögve a kanyarban, egy fordulat után, teljes gázzal a szembe jövő kamionba hajtunk...