Chapter Fourteen - Krikettcsata

Sziasztok!
Nos, mint ígértem, meghoztam a következő fejezetet. Az meg már más kérdés, hogy milyen lett. Ha engem kérdeztek, összecsaptam, de nagyon is. A másik dolog meg az, hogy nem vagyok jártas a krikettben. A harmadik pedig, hogy éppen HP7 megy a tévében, és az elvonja a figyelmemet.
A fejezetről még annyit, hogy ebben hagytalak egy kicsit pihenni titeket. Gondolom ennek most nem örültök túlzottan, de ilyen is kell. Mellesleg nem olvastam vissza, így nem tudom milyen. :)
Na akkor hát jó olvasást! :)
Szeretet van. :D
xxx Denny

Dühösen fújtatva fordulok át a másik oldalamra, és kapok a telefonom után, hogy megnézzem, mennyi idő telt el, azóta, hogy utoljára megnéztem.

Tíz perc. Tíz nyomorult perc! Hogy a bánatba telhet ilyen lassan az idő?

Visszateszem a készüléket az éjjeliszekrényre, és kinyúlok a matracomon a plafont bámulva. Már az ágyam sem a régi, ami nem is lenne gond, mivel nem tudok visszaaludni már vagy három órája.

Amióta befeküdtem olyan koszosan, esővíz áztatta ruhámba, olyan a szaga, mint a rothadó papírnak, hiába mosattam ki az ágyneműt. Őszintén remélem, hogy nem veszik észre, amíg haza nem megyünk. Ha mégis, hát nagy bajban leszek!

A másik probléma az, hogy nem kaptam tiszta ágyneműt, így párna és takaró nélkül maradtam, ami nem túl előnyös egy hűvös angol éjszakán. Ráadásul még Izette-ét vagy Belle-ét sem tudtam elvenni, mert a takarítónő az övéket is elvitte mosni, és nem hozott újat, mivel nincs rá szükség.

Hát, igen Izette és Belle nincsenek itt velem.

Alig akartam hinni tegnap a szememnek, mikor láttam az ágy alá betuszkolt bőröndöket. Pedig tudtam, hogy lesz, és, hogy pont a mai éjszaka lesz! Sőt. Még Luce-t is hallottam róla beszélni, ahogy tervezgeti, és én hülye, mégsem fogtam föl! Még csak be sem pakoltam. Simán elmentem volna, egy bőrdzsekivel, néhány vajas kiflivel, és egy telefonnal túrázni.

Az viszont nagyon érdekes, hogy eddig nem kaptam egy hívást sem. Pedig Izzie biztos észrevette, hogy nem vagyok velük a sátorozásnál!

És Mrs. Morison is azonnal kiszúrta volna.

Akkor meg hogyhogy még mindig itt vagyok és nem ott? Miért nem jött vissza értem?

Behunyom és megdörzsölöm a szememet, majd lekászálódom a matracról, és az ablakhoz megyek. Elhúzom a sötétítő függönyöket, és hagyom, hogy beáramoljon London éjszakai nyüzsgése.

A távolban, a házak sora mögött már látom a felkelő Napot, így már nincs értelme visszafeküdnöm.

A tegnap délutáni alvás úgy tűnt elegendő volt. Jó pár órámba belekerült, mire elszenderedtem az éjszaka, és így is csak néhány órát tudtam aludni.

És most itt van hajnali fél öt. A normális életet élő emberek most az ágyukban fekszenek és alszanak, de én itt ácsorgok, és bámulok ki az ablakon.

Nekem nincs normális életem. Már nincs.

Ellököm magam az ablaktól, és előhúzva a bőröndömet, tiszta ruha után kutatok.

Egy piros rövid ujjú, elöl gombos póló, és egy virágmintás kardigán mellett döntök, majd felkapom a tegnapi farmerem.

Beállok a zuhany alá, és sokáig folyatom magamra a forró vizet.

Az egyetlen jó abban, hogy itt ragadtam, az az, hogy nem kell spórolnom végre a meleg vízzel. Kedvemre használhatom, így alaposan lezuhanyozom és megmosom a hajamat.

Mire mindennel végzek már magasan jár a Nap az égen, és az órára pillantva megállapítom, hogy majdnem két órát töltöttem a fürdőszobában.

Megkordul a gyomrom, és én elővadászom a táskámból a tegnapi vajas kifliket.

Bár összenyomódtak, és már nem éppen frissek, azért több a semminél.

Ahogy fölemelem a kuka fedelét, hogy kidobjam a zacskót, látom, hogy a rózsa nincs ott. Valójában, mikor láttam tegnap az éjjeliszekrényen, mérgemben falhoz vágtam, majd lehúztam a vécén. Úgy tűnik ez hatásos volt, mert ma nincs itt. Valahol a Temze mélyén pihen már.

Miután fogat mostam, fölkapok egy kis pénzt, a fényképező gépemet, majd a táskámat és elindulok lefelé.

Úgy döntöttem ma nem osonok ki, hiszen nincs rá semmi okom. Ugyan úgy vendég vagyok itt, mint bárki más, és nem az én hibám, hogy nem vagyok ott a sátorozáson, mert valakik itt hagytak!

A liftben én voltam az egyetlen, így volt néhány percem elpróbálni mit is mondok majd az őrnek, vagy a recepciósnak, mikor megkérdezi, hogy mit keresek itt, vagy, hogy hová megyek.

Igazság szerint még én sem tudom mi is lenne az úti célom. Talán keressem meg a tegnapelőtti helyszínt, ahol fölborult az életem? Nyomozzam ki, hogy mi történt velem? Hogy megtörtént-e?

Vagy egyszerűen csak hagyjam az egészet? Ne foglakozzak tovább vele, és örüljek, hogy Damian végre békén hagyott? De megúszom-e ennyivel?

Biztos nem azért kajtatott utánam két hétig, hogy itt megálljon és abbahagyja. De a lelkem mélyén reméltem, hogy így van. Hogy örökre elnyelte a föld.

A lift megáll, majd kinyílik előttem az ajtó. Mély levegőt veszek és kilépek az aulába.

Azonnal a recepció felé tekintek, de nem látom az általában ott álló két férfit. A biztonsági őr pedig egy idős hölggyel és a férjével beszélget, így nem figyel rám. Nem fog észrevenni senki.

Nyugodt léptekkel indulok a kijárat felé, amin épp akkor lép be, egy érkező házaspár a gyerekeikkel. Utat engedek nekik, majd kicsusszanok az ajtón, magam mögött hagyva a citromos bútorfényező illatát.

Odakint hűvös a levegő, a Nap még nem melegítette föl, így örülök, hogy rajtam van a kardigánom.

Veszek egy mély levegőt és kilépek a napfényre, mely jólesően simogatja az arcomat.

Még korán van, így magam sem tudom, mit kezdjek. Egy ideig csak figyelem az utcán elrohanó embereket, ahogy munkába igyekeznek, vagy csak a gyerekeikkel sétálnak.

Elhaladok egy kutyát sétáltató lány mellett, mire az eb hangosan megugat.

Megriadok, pedig számítottam rá. Csak reménykedni tudok, hogy ez nem látszik rajtam.

Sietősre fogom a lépteimet, pedig nem tudom hová megyek.

Néhány kilométer kósza lézengés után, beletúrok a táskámba, és készítek pár reggeli képet. Egy a távoli Big Benről, a Temzéről, egy öreg londoni taxiról. Minden képnek van valami különleges hangulata.

Elhagyom a forgalmas utcákat, és a kisebb, családias hangulatúakat választom, mert a késő délelőtti napfényben sokkal jobb fotókat lehet róluk készíteni.

Két épület közé beszorított parkhoz érek, ahol zöldellnek a fák, gyerekek játszanak a réten, és párocskák piknikeznek az árnyékokban.

Kinyitom a kaput, és belépek a fák alá, majd elindulok az ösvényen. Mindkét oldalamról óriási, évszázados fák fognak közre, húszlépésenként egy-egy paddal az egyik majd a másik oldalon.

A fák mögött napfényes tisztás terül el, ahol a gyerekek játszadozhatnak, majd egy sor fiatal fa, amelyet talán a múlt század végén ültethettek.

Mögöttük pedig ott emelkednek a házfalak.

Továbbsétálok, majd néhány száz méter után egy szökőkúthoz érek, amit sziklakert vesz körül. Körben mindenütt kőpadok, és fák, a szökőkút túloldalán pedig egy kis dombocskán egy piknikező hely van.

Megkerülöm a szökőkutat, mert valami erős vonz arrafelé. Nem tudom megmondani, hogy mi, de nagyon akarom azt a valamit. Olyan érzés, mint amikor, alkoholt iszol, elbódulsz, és még többet akarsz.

A padokon néhány gyerekeiket felügyelő szülő, és nagyszülő ül, de szinte észre sem vesznek engem. Talán ha egy gyors oldalpillantást vetnek rám, már beszélgetnek is tovább.

Igazuk is van, nincs rajtam semmi bámulnivaló. Talán aznap volt, mikor Damian kirántgatott a szállodából, át fél Londonon, hogy kilökjön egy busz elé, de ma biztosan nincs!

Fölkaptatok az enyhe lejtőn a kis dombra, ahol egy napfényes tisztás terül el, mögötte pedig egy...nos, fogalmam sincs, hogy mi ez.

Olyan, mint a baseball-pálya, de mégis más. Ráadásul itt valami földbe szúrt pálcikák is vannak.

Közelebb megyek, hogy jobban szemügye vegyem a pályát és a két csapatot.

Egyszerű, utcai ruhát, és minimális védő felszerelést viselő lányok és fiúk állnak a pályán, vagy ülnek az árnyékban és a meccset figyelik.

A pálya csak egy egyszerű füves terület, két oldalon egy-egy háromlábú fa akármivel, ami valószínűleg a cél lehet.

Szembe állították őket egymással, és mindkét cél előtt áll egy-egy fiú. Az egyik éppen dobáshoz készül, ő lehet a dobó.

A másik oldalon egy izmos, szürke-kék pólós srác áll, fölemelve az ütőjét, összpontosít az érkező...pingpong labdára?

Észre sem veszem, hogy tátott szájjal figyelem a játékot. Most komolyan ki használ egy baseball-ra emlékeztető játékban pingpong labdát? Olyan kicsi, hogy alig látom!

Becsukom a számat, és közelebb lopózom, hogy megfigyelhessem mit is játszanak pontosan. Egy ideig csak a megfigyelést alkalmazom, majd elhatározom magam, és előveszem a fényképező gépemet. Épp a szememhez emelem, és átlesek rajta, mikor valami belóg a képbe.

Előbb egy orr, majd egy pár kíváncsi tekintet társul hozzá.

- Szia, Jen! – köszön vidáman.

Riadtan húzódom vissza, és leengedem a gépet. Egy pillanatra elvakít a Nap, ahogy felegyenesedik, de aztán ismét kivehető lesz az arca.

- Mit keresel itt? – kérdezi. Furcsa, olyan ismerős valahonnan.

- Én csak...erre jártam. – felelem, és fölállok eddigi guggoló helyzetemből. Így őt is jobban szemügyre tudom venni.

Ragyogó szőke haja van, szürkéskék szemei, amik most vidám csillogással figyelnek. És ez az az apró részlet, ami felismerést okoz.

- És te mit keresel itt, Lucas? – mondom kissé megkönnyebbülve. Valahol mélyen legbelül érzem, hogy ez nem azért van, mert látom, hanem mert, örülök, hogy nem Damian került elő.

- Játszom. – bök a pálya irányába. – Itt szoktunk krikettezni.

Krikett! Hát ez az a játék! Az angolok híres-neves sportja.

- Krikettezel? – kérdezem döbbenten.

- Miért vagy úgy meglepve? Talán még sosem hallottál a krikettről?

- De. De hallottam. Csak nem gondoltam volna, hogy játszol. – felelem, mire fölnevet.

- Be akarsz szállni? – kérdezi és már el is indul.

- Nem, én nem tudom, hogyan kell. – kiáltom utána, mire visszanéz rám.

- Ugyan már! Gyere! Megtanítalak! – mondja, de mikor látja, hogy nem mozdulok, visszaindul.

- De... – kezdtem, de hirtelen mintha minden ellenkezést kiszívtak volna belőlem. Lucas felém nyúl és megragadja a kezemet, és nekem még csak eszemben sincs ellenállni.

Lerángat a pályához, elveszi tőlem a táskámat, és a gépemet, majd odaállít a többiek elé.

- Hé, srácok! – kiált, mire mindannyian felém fordulnak. – Ő itt Jenessa. Fölajánlottam neki, hogy megtanítjuk krikettezni. Ugye segítünk neki? – tol maga elé. Úgy érzem ég az arcom, miközben minden szempár rám szegeződik. Legszívesebben elsüllyednék a föld alá, kár, hogy ezt nem lehet.

Aztán szinte mindenki egyszerre mosolyodik el, és indul el felém. Szabályosan kitépnek Lucas kezei közül, és egyszerre kezdik el magyarázni a szabályokat, és nyújtják felém a kezüket, hogy bemutatkozzanak.

- Szia, Zoe vagyok...

- Én meg Chad...

- Szóval a krikett lényege...

- Az ott a két kapu, látod?

- Jaj, hagyd már, szegényt, Lena!

- Van egy dobó és egy ütős...

- Jó, hogy jöttél, úgy is kevesen vagyunk.

Kissé elveszve érzem magam, a nagy hangzavarban egy szót sem értek szinte semmiből.

- Ha?- nyögöm ki erőtlenül.

- Jól van, jól van, ne fojtsátok meg! – siet a segítségemre Lucas, és magához szorít. – Egyszerre csak egy! – mondja, majd aztán nem is figyelve rám, elkezdi mondani a krikett szabályait és a fölállást. – Érted? – néz le rám.

Bólintok, pedig szinte egy szót sem fogtam föl belőle.

- Jól van, akkor te oldalra állsz! – mutat előre, majd megjelenik a Zoe nevezetű lány, és magával vonszol.

- Pont a legjobbkor jöttél! Csak tízen voltunk, és a kriketthez tizenegyen kellenek egy csapatban. De még így sincs cserejátékosunk. – csacsog. Azt gondolom, szép lány, de a legmeglepőbb, hogy iszonyatosan hasonlít Avalonra. Mikor először megláttam, azt hittem ő az.

Zoe maga mellé állít, és elmagyarázza, hogy mi is folyik pontosan most. A dobó fölkészül, majd egy gyönyörű csavart labdát dob, az ütőnk – Lucas – pedig még szebben visszaüti.

A labda fölrepül, majd eltűnik a szemem, elöl.

- Hová lett? – kérdezem. Zoe utánanéz, majd megvonja a vállát.

- Amúgy miért egy pingpong labdával játszotok? – kérdezem, mire Zoe fölnevet.

- Vicces történet, de legyen elég annyi, hogy az előző nincs túl jó bőrben. – mondja majd mégjobban nevetni, kezd.

Értem én. A krikett labdát biztosan bőr borítja, azért mondta ezt.

Néhány perc után Lucas visszatér a labdával, és folytatódik a játék.

Szinte észre sem veszem az idő múlását, annyira magával ragad a krikett. Csak arra eszmélek föl, hogy Luke a nevemet kiáltja, és magához int.

Odakocogok hozzá, a kapu elé, és az ellenfélre nézek.

- Most te jössz!- nyújtja felém a krikett ütőt. – Ideje megtanulnod ütni. – mondja, és alaphelyzetbe állít.

- Az első, hogy mindig figyeld a labdát, oké? Érezned kell, hogy mikor a legjobb elütni. Ne csak úgy üss a vakvilágba, hanem érezz is! Érted?

- Persze. – bólintok – De még sosem csináltam ilyet! – mondom, de Luke már nem is figyel rám.

A dobó fölemeli a kezét, és megcélozza a kaput... a labda felém, röpül, érzem, az adrenalint az ereimben, ahogy meglendítem az ütőt, és...

A labda hangosan koppan, és visszaröpül.

Luke tátott szájjal néz utána, majd meglök hátulról.

- Futás! – ordítja a fülembe.

Futni kezdek, mellettem Luke kocog, oda-vissza a kapuk között, amíg a labdát vissza nem hozzák.

Lihegve állok meg, mellettem Luke-kal, és figyelem, ahogy az ellenséges csapat kapitánya felénk közelít.

Mond valamit Luke-nak, mire ő egyből fölvirágzik.

- Mi nyertünk! – kiált rám Zoe, és a nyakamba ugrik.

- Nyertünk? – kérdezem és Luke-ra nézek. Felém, jön, arcán boldog mosollyal, úgy válaszol.

- Döntetlenre álltunk, és te megnyerted nekünk! Minden nyomás nélkül!

- Én nyertem meg? – kérdezem, és csak ekkor veszem észre, hogy mindenki odajött hozzám, hogy agyonölelgessen. Én viszont csak Luke-ot látom, és – magam sem tudom miért – a nyakába vetem magam. Először meglepődik, majd magához ölel.

- Nagyon ügyes voltál! – simít végig a hátamon.

- Tényleg megnyertük! – visítom vidáman, és abba sem tudom hagyni a nevetést. Hetek óta nem éreztem magam ilyen boldognak.

- Meg ám! És miattad! – tesz le, és néz a szemembe Luke. Egy pillanatig egymásra meredünk, majd Luke ismét elmosolyodik.

- Gyere, visszakísérlek! – fogja meg a kezemet, úgy, mint első találkozásunkkor. Visszaindul, út közben fölkapja a táskámat, és a kezembe nyomja.

- Tényleg nagyon jó voltál! – szorítja meg a kezem. Bólintok, és követem. Egy ideig csendben haladunk, ki a parkból, át az utcákon. Még mindig nem engedi el a kezemet, és a csönd kezd egy kicsit zavarni.

Olyanok vagyunk, mint egy szerelmes pár, akinek nincs témája, csak mennek a vakvilágba. Nem úgy, mint a barátok.

- Nem maradtál volna szívesebben a barátaiddal? – töröm meg a csendet.

- Ők most már a te barátaid is.

- Ja, igen. Az egyikük...hmmm..

- Ki?

- Zoe. Öhhmm..

- Mi van vele? Kicsit túl sokat beszél,de amúgy nagyon kedves lány! Szólhatok neki, hogy fogja be a száját máskor, és ne dumáljon annyit!

- Ugyan! Csak nagyon hasonlított egy barátnőmre. Azt hittem ő az.

- Ja. – döbben meg egy pillanatra. – Hát ez ellen sajnos nem tudok semmit tenni. – nevet föl. – A barátnődnek nincs véletlenül egy elveszett ikertesója? – kérdezi.

- Nem bánnád, ha volna, mi? – kérdezem vigyorogva, mire oldalba bök.

Azt gondoltam, hogy ez a beszélgetés már nem vehet új fordulatot, de tévedtem. Nem akartam kitérni az eddigi kapcsolatainkra, de nagyon megdöbbentett, hogy Luke-nak még nem volt barátnője. És nekem sem barátom.

Ez közös bennünk.

Addig ugrattam, míg a szállodához nem értünk.

- Komolyan nem voltál még sosem szerelmes? Egy lányba sem? Talán... meleg vagy? – kérdeztem és megálltam előtte.

- Nem, dehogy! Észnél vagy? – kérdezi vigyorogva. – De ugye rólad sem mondható el a fordítottja?

- Viccelsz? Én legalább már voltam szerelmes! – bököm meg, mire megragadja a csuklómat és visszafordít maga felé.

- Menned kell. – sóhajt, mire bólintok. – De ugye azért nem tűnsz el?

- De. De igen. Eltűnök, és sosem találsz meg!- felelem, mire mosolyogni kezd.

- Bújócskázni fogunk? – kérdezi közelebb hajolva.

- Szeretnél?

- Ezt a játékot úgyis én nyerem meg! – suttogja a fülembe, majd nyom egy puszit az arcomra. – Jó legyél! – mondja búcsúzásképp, majd elindul.

Döbbenten nézek utána, egy pillanatig föl sem fogom, hogy mit tett. Aztán valami megmagyarázhatatlan jelentőségű mosoly terül el az arcomon, és érzem, hogy forr az egész bensőm.

Odakapok, ahol megpuszilt, majd megfordulok.

A biztonsági őr néz vissza rám, sötéten, feketén, Damian szemeivel.