Chapter Sixteen - Találka a halállal

Sziasztok!
Megérkezett az a fejezet, amire senki sem várt. Na jó ezt ironikusan mondtam, de szerintem nem lesz éppen a kedvenc. :) Szóval az eleje kissé úgymond...erős idegzetűeknek való. A vége pedig, hát nem is tudom mit mondhatnék rá. Nem éppen ilyet terveztem, de elfogadható. :)
Mellesleg ezen kívül még négy fejezet lesz az első évadból, a következő fejezet pedig az őszi szünetben fog megérkezni.
Na jó olvasást, kicsikéim! :D
xxx
Denselle

Nem emlékszem az elmúlt órára.

Mikor kinyitom a szemem szürkés, feketés derengés vesz körül, melyben néhol vörös szín vegyül. Aztán rájövök, hogy az a vörös szín tűz visszatükröződése lehet.

A látásom kitisztul, és látom, hogy egy épületben vagyok. Nem, nem is egy épületben, egy folyosón!

Ugyanazon a folyosón, ahol álmomban is jártam.

Minden ugyanolyan; a fekete kőlapok a padlón, a csúcsos tükrök, az angyalok, a tükörcsipkék, és a csúcsíves boltozat a fejem felett. Minden fekete és ezüst színben pompázik.

Mégis olyan más. Mintha ez a valóság lenne, és nem álom...

Oldalra fordítom a fejem, és a fáklyák meggyulladnak. Szépen sorban, ahogy a filmekben is szokott.

Elcsodálkozom; mégis hogy kerülök én ide?

Lassan fölállok, félek, hogy egyetlen hirtelen mozdulat is kínzó fájdalmat fog okozni nekem. De mikor kiegyenesedem, nem érzek semmit. Teljesen jól vagyok, mintha nem is hajtottunk volna bele abba a kamionba. Mintha nem is szenvedtem volna balesetet.

De valójában megtörtént-e? Vagy csak képzeltem?

A folyosó végén ismét ott van a kapu, a fáklyák erős fénye jól megvilágítja. Ugyanaz maradt, mint eddig is volt, de most nem félek odamenni. Nem akarok elmenekülni.

Elindulok felé; minden egyes lépésem visszhangzik a kihalt helyen.

Csak most veszem észre mi is van rajtam; a jól megszokott ruháim helyett, vörös báli ruhát viselek. Olyan vöröset, mint a tűz, és olyan bódítót, mint a vér.

A ruha a derekamnál kiszélesedik, és egy hatalmas, uszályban folytatódik. A ruha mindkét oldalán egy óriási, lenyűgöző vörös rózsa nyílik, magából a ruhából. Olyan mintha a ruha tele lenne élettel, míg én elhalványodom benne.

Már csak néhány méter választ el a kaputól, és, mikor már elég közel vagyok hozzá, kitárul előttem.

Odabent most nem látom a terem hátsó falát, csak végtelen eget, és vörösen izzó, tűzből álló tengert.

Egy sziklafalon állok, alattam végtelen lávafolyamok, és vízesések küzdenek egymással a hatalomért, őrült robajt keltve. Ott, ahol a két ellenfél összecsap, fehéren izzó emberi testek vonaglanak, fuldokolva a vízben, vagy a lávában.

A szikla peremén egy csónak lebeg a légnemű tűzön. Egy fekete csuklyás alak áll benne, kezét felém nyújtva.

Megtorpanok; ő eddig nem volt itt! Ez a hely nem az, ahol eddig jártam! Akkor mégis hol vagyok?

Megpróbálok levegőt venni, de a tüdőm nem engedelmeskedik. Döbbenten kapom le a fejem, és veszem észre, hogy a mellkasom nem emelkedik, és süllyed. Nem veszek levegőt!

Mi folyik itt?

- Pokol hozott, Jenessa Cox! – szólal meg mély, rekedt hangján a csuklyás alak. Rámeredek. Mit akar ez tőlem?! – Készen állsz?

- Mi...? – kérdezem reszketegen. Hogyan tudok beszélni, ha nem veszek levegőt? – Mire állok készen? Hol vagyok?

- Ez a hely, ahol most állsz, a Pokol Tornáca. – válaszolja a sötét ember.

Rábámulok. Mit keresek én a Pokol Tornácán? Nekem most egy angliai autópályán kéne feküdnöm, egy autóbaleset áldozataként! Ha csak...

- Meghaltam? – kérdezem halkabban a suttogásnál.

- Igen, Jenessa Cox, meghaltál. – válaszolja, és újra kinyújtja felém a kezét, mire megpróbálok a szemébe nézni. De minden próbálkozásom ellenére, nem megy, nem is látom az arcát, csak a helyén lévő nagy feketeséget. Egész arcát csuklya fedi, és egész testét hosszú, fekete köpeny takarja. Egyedül a kezei látszanak ki, melyek elaszottak, és csak fekete, elszenesedett csontok maradtak belőle.

- Mi vagy te? – kérdezem szörnyülködve.

- Én vagyok a Csónakos. Én viszem át a halott lelkeket az Alvilágba. Vagy talán itt kívánsz ácsorogni a Tornácon hátralevő létezésedben, Jenessa Cox?

- A létezésemben?

- Már nem élsz. Csak egy múló lélek vagy. – feleli nyugodtan, és ismét kinyúl felém.

Ezúttal elfogadom, és megemelve rózsaruhámat, belépek a csónakba, mely enyhén meginog alattunk. A Csónakos elengedi a kezemet, és az evezőlapát után nyúl.

 Egy perc múlva már érzem is, ahogy hangtalanul siklunk a levegőben.

- Hová viszel? – nézek rá.

- Inferorum Várába. Az Úr már vár rád.

- Miféle várba? És miféle úr vár rám?

- Inferorum Várában lakik az Úr. A Pokol Ura. Őhozzá kell, vigyelek.

- Damian? – kérdezem inkább magamtól, mint tőle. Csónakos meglepetten fordul hátra, és néz rám.

- Damian? Nem ismerek semmiféle Damiant. De nagyon kivételes lehetsz, ha maga az Úr látni akar. Eddig még egyik holtat sem óhajtotta látni!

- Hogy? Miért akarna engem látni? – kérdezem riadtan.

- Nyilván fontos lehetsz a számára. Nem voltál véletlen a felesége? – érdeklődik, mire torkomon akadna a levegő, ha lélegeznék.

- Nem! – kiáltom szinte hisztérikusan. Hogy én Damian felesége?! Mégis mikor? Hogyan? Látja ez az ürge, hogy mennyi idős vagyok? Csak tizennyolc éves! Hogy lenne már férjem?

Bosszúsan próbálok sóhajtani egyet, de mintha a torkomra forrt volna valami. Olyan érzésem van, mintha folyékony vasat öntenének le a torkomon.

Néhány percig csak tűröm, és közben az elsuhanó semmit fürkészem. Mert hogy a kép ugyanaz maradt, mint, amilyen akkor volt, amikor először megpillantottam a Poklot. Csak most a Tornác eltűnt, és átvette a helyét a folyékony, parázsló tűz. Odalenn a mélyben még mindig háború folyik a tűz és a jég, a láva és a víz között, óriási hullámok ütköznek egymásnak, és az ellenségüknek. És köztük ott vannak a holtak. Sírnak, ordítanak és visítanak. Úgy erősödik a hangjuk, ahogy egyre beljebb haladtunk.

Épphogy csak megszűnik, újra kezdődik. Nem kapok levegőt, de fuldoklom. Torkomra szorítom a kezemet, de az égető érzés nem múlik el, sőt. A fájdalom átterjed a torkomból a mellkasomra, és így tovább, a gerincem mentén a hasamig.

Aztán mintha tőrt döftek volna a szívembe; odakapom a kezem, de nem érezek semmit. Egyetlen dobbanást sem.

Tényleg meghaltam! Halott vagyok!

Sikítani akarok, úgy, ahogy csak a torkomon kifér, de nem tudok.

Olyan, mintha belülről gyulladnék meg, az egész bensőm forr és éget, és én nem tudok levegőt szívni a tüdőmbe, hogy enyhítsek ezen.

Roppanás hallatszik, és egy vékony repedés fut le a csuklómtól kezdődően a karomon. Megjelenik még egy, mely ezerfelé ágazik; szaggatja a bőrömet, égető nyomokat hagyva maga után.

- Mi...mi ez? – suttogom fulladozva. A lábaim elgyengülnek, és én térdre zuhanok a csónakban. Az egész testemet repedések borítják, de egy csepp vér sem hullik a sebekből.

Mi folyik itt? Mi történik velem? Elemészt a Pokol? Máris eltűnik a lelkem?

Kétségbeesetten nézek a Csónakosra, aki kissé meglepve sóhajt egyet.

- Hívnak. – feleli nyugodtan.

- Mi...? – csak egyetlen szóra futja az erőmből, mielőtt teljesen megbénít a fájdalom. Villám hasít a gerincembe, eltörnek a csontok a karomban, és a lábamban, és iszonyatos fájdalmat érzek a bordáimban, mely végigszáguld a testemen a nyakamig.

Azután gyönyörű vörös rózsaruhám átváltozik. Előbb az alja, majd a szoknyarésze, a dereka, és a fölsője válik folyékonnyá, és csordogál ki a csónak résein. Pár pillanat múlva az egész csónakot ellepi a vér, mely lassan elszivárog a léceken át.

Üres szemeimmel látom, ahogyan a csónak vérvörös csíkot húz maga után a semmiben, mire a lent szenvedő holtak éhesen rávetik magukat. Utána kapnak, beleharapnak, isszák a vért. A véremet.

De még mielőtt a ruha teljesen eltűnne rólam, egy velőtrázó sikoly hagyja el a torkomat.

A bőröm szétszakad, foszladozni kezd, olyannyira, hogy már látom törött, repedt csontjaimat alatta.

A fájdalom már kínná erősödik, és azt hiszem itt a vég, mikor a szívem újra dobban egyet.

A tüdőm megtelik jéghideg levegővel, és azonnal megfagyasztja a bensőmet.

Nem bírom ezt! Az égető fájdalmat, és a jégszilánkokat, amik belülről tépnek.

Az oldalamra dőlök, és csak vergődök, amíg már nem bírom...

Valaki szenvedve, reszelősen lélegzik mellettem, erősen megharcolva minden egyes lélegzetvételért.

A szívem lassú dobogásba kezd, érzem, ahogy a vérkeringés újraindul a testemben. Forrongó bensőm hamarosan megnyugszik, és már csak a kínzó fájdalom marad. Megpróbálok megmozdulni, de nem megy. Még a kezemet sem tudom megmozdítani, mert akkor belém mar a fájdalom újra és újra.

- Ne mozogj! – szól hozzám valaki halkan, és én szót fogadok neki. Nem harcolok tovább, a kínok köz lassan elvesztem az eszméletemet...

Újból körülvesz valami kísérteties, de most sem a folyosón, sem a Pokolban nem vagyok. Mindenütt feketeség van, akárhová nézek. Mi ez? Mi lehet ez a hely?

Aztán rájövök: a testemben vagyok. Az elmém ez a sötét folt, ahol most el vagyok rejtve.

Már érzem a hideg aszfaltot magam alatt, az újra erősödő fájdalmat az egész testemben, és, azt, hogy bármelyik lélegzetvétel az utolsó lehet. Életemben nem küzdöttem még ennyire semmiért, mint most a levegőért! Az életbemaradásért.

- Tarts ki, Jen! – szól hozzám valaki kedvesen, de nem ismerem föl a hangját. Nem is tudnám, minden erőmet arra használom fel, hogy levegőt vegyek, és, hogy verjen a szívem. De vajon mennyi erőm maradt?

Valami forró ér a csuklómhoz, és egy pillanatra megremegek - olyan forró, mint a halál. De aztán az idegen ujjai körbefonják jéghideg karomat, és érzem, hogy lassan átmelegít.

Sikítani tudnék, ahogy keze alatt összeforrnak a csontok a csuklómban, majd ahogy a meleg terjed, úgy a karom sebei, majd a vállam gyógyul meg. Érzem, ahogy húzódik a bőr, ahogy a csontok a helyükre illeszkednek, és erősen összekapcsolódnak.

Csak azért nem ordítok, mert valahol mélyen érzem csak ezt, enyhe tűszúrásokként, de, ahogy gyógyulok, úgy erősödik a fájdalom és a gyógyulást jelentő forróság is.

Majd az idegen a kezébe veszi a kezemet, és fölemelve, a mellkasához húzza. Abban a pillanatban, hogy ezt megteszi, valami erős, áramütésszerű száguld végig a karomon, és onnan – fokozatosan elveszítve erejét – az egész testemen.

Bizsergeti a bőrömet, átmelegít, és érzem, hogy újra visszaköltözik belém az élet. Enyhén megrándul az arcom, mikor a bizsergés erősödik a bordáimnál, majd forróság veszi át a helyét. Egy fájdalmas szúrás érzek a bőrömön, és eltört bordáim összeforrnak.

Mintha mázsás súlyt emeltek volna le a mellkasomról, már nem kell élet-halál harcot vívnom a levegőért.

Az idegen a hasamra helyezi egyik kezét, a másikkal továbbra is a mellkasához szorítva a kezemet.

Elmormol néhány szót, mire újabb sebek gyógyulnak meg, majd végleg megszűnik a rémisztő fájdalom.

Csak ekkor eszmélek rá, hogy nagyon szaporán veszem a levegőt, mintha soha nem vehetnék többet. Ez igaz is, ki tudja mennyi ideig voltam halott?

Az idegen még mindig mellettem, van, egyik kezét rajtam nyugtatva, óvatosan végigsimít hideg arcomon.

- Most már megleszel. – suttogja.

Válaszolni szeretnék, de még ahhoz is kevés az erőm, hogy a kezemet megmozdítsam.

A testéből áradó melegség viszont nem múlik el, hanem egyre több energiát ad át nekem.

Vagyis megment – fogom föl hirtelen. Ő hozott vissza az életbe! Ő adott egy második esélyt. Az én őrangyalom...

Mikor kinyitom a szemem, nagy sötétséget látok, és pár fehér pontocska elmosódott körvonalait.

Kórházban vagyok?

Ahogy megmozdítom a fejem, szédülés fog el, és csillagokat látok magam előtt táncolni. Összeszorítom a szemem, és fölnyögök, mire az idegen mosolyogni kezd.

- Isten hozott újra köztünk.

Nagy levegőt veszek, és leküzdve rosszullétemet és a hullámokban rám törő fejfájást, elfordítom a fejem.

Látásom kezd kitisztulni, mert odafönn a csillagos eget látom. Az éjszakai, koromfekete eget, melyen ezernyi csillag van.

Megrémülök, mikor valami hirtelen eltakarja őket előlem, és fölém, tornyosul. Riadtan nézek föl az idegenre, aki lehajol hozzám, és homlokon csókol.

- Vigyázz magadra! Én is vigyázok rád. – szól, majd elengedi a kezemet, és föláll.

Még mindig homályosan látom a világot, de ahogy föláll, és lenéz rám, ismerős alak jelenik meg....Damian!

Damian vigyáz rám? Ő mentett meg? De miért? Hiszen ő maga akart látni a Pokol uraként!

Reszelősen veszem a levegőt, és utána kapnék, de egy könnyed mozdulatot tesz, mire újra rám borul a sötétség...

Mikor fölébredek, ugyanolyan sötét az ég. Mintha csak pár percre kábított volna el, de mintha órákig, vagy napokig pihentem volna.

Tompa fejfájást érzek, és ott ahol eltörtek a csontjaim, még mindig érzem, ahogy húzódik a bőr.

Fölemelem mindkét kezem és végignézek magamon. Az ujjaim koszosak, és néhol véresek, de ezen kívül semmilyen sérülés nincs rajtuk.

Erőt veszek magamon, és föltápászkodom.

Az út kihalt, csak az összeroncsolódott kocsit látom, és az összetört kamiont.

A kamionnak teljesen széttört az eleje, de a mi autónk...A mi autónkból szinte semmi nem maradt. A felismerhetetlenségig roncsolódott. Olyan, mint egy összepréselt konzervesdoboz.

Nem is csodálom, hogy nem éltem túl az ütközést.

Ahogy megpróbálok fölállni, látom, hogy mellettem egy nagy tócsában gyűlt össze valami. Vér. Az én vérem! A ruhám, a farmerem...mind, mind véres!

Meghaltam. Én itt tényleg meghaltam!

A felismerés szinte mellbe vág, és úgy érzem azonnal sokkot, kapok.

Miért nincs itt senki? Hol vannak a mentők vagy a rendőrök?

És...hol van Sam?

- Sam! – suttogom. – Sam, hol vagy?

Mikor nem érkezik válasz, megrémülök. Ő is meghalt? Damian nem mentette meg?

 - Samantha! – idulok el botladozó lépésekkel, mert gyenge lábaim nem akarják megtartani a súlyomat.

- Jen? – érkezik a nyöszörgő válasz a kocsi túloldaláról. – Jen!

- Sam? Jól vagy? – kerülöm meg az autót, és esek térdre mellé.

Kicsavarodva fekszik, de látszólag neki sincs komolyabb baja. Megpróbál fölülni, de mintha el lenne törve a csuklója.

- Segítség kell! – szól, könnyes szemmel nézve rám. Bólintok, majd a kamion sofőrjét keresem a tekintetemmel.

- Jen? Azt a kamiont... – nyel egyet – nem vezette senki!

Először meghökkenek, és azt mondanám megőrült, de túl sok mindent éltem már ahhoz át, hogy képtelenségnek tartsam.

- Tudom. – felelem, és segítek neki talpra állni.

Leroskadunk az egyik fa aljába; mindkettőnk nagyon kimerült és megviselt.

- Mit keresünk mi itt? – kérdezi zihálva.

- Te mondd meg! – sóhajtom.

- Nem tudom. Nem emlékszem, csak a balesetre. Miért jöttünk ide?

Megrázom a fejem. Ha nem emlékszik, jobb, ha nem tud Damianról.

 - Van mobilod? – kérdezem, mire ő rázza meg a fejét.

 - Nekem se. – fölállok – Gyere! Keresnünk kell valakit, aki segít!

Sam követ, mellettem botladozva a sárban; visszaindulunk arra, amerre jöttünk. Néhány métert teszünk csak meg, de mikor körülnézek, az egész út kihalt. Sőt, az egész környék.

- Kilométerekre nem lehet senki. – jegyzi meg Samantha.

- Valakinek csak látnia kellett a balesetet! Mikor jöttünk nagy forgalom volt. – mondom, de én is tudom, hogy nem jön erre senki. Mikor jöttünk szinte minden percben elment legalább egy autó, vagy kamion, de mikor a baleset történt csak az az egy volt közel s távol.

Már egy jó fél órája gyalogolhatunk, mikor érzem, hogy a bal lábam már nem bírja tovább.

Leroskadok az út közepén, és két kézre markolom a combomat; szinte még érzem, ahogy a törött csont ide-oda mozog benne.  

- Megsérültél? – guggol le hozzám társam. – Pihenjünk egy kicsit!

- Jó. – válaszolom összeszorított fogaim közül.

- Miért nem jön erre senki?

- Nem tudom.

- Jen! Miért nem jön erre senki?

- Nem tudom! – kiáltom. – Nem is érdekel.

- Mi?! Akkor mégis hogy jutunk vissza? Keressünk valakit! Akárkit. Gyere! Állj fel, mennünk kell! Már biztos észrevették, hogy eltűntünk, és keresnek minket! – ragad meg, és fölránt.

- Sam! Pihennünk kell!

- Majd pihenünk otthon! – sipítja.

- Nem! Most szenvedtünk balesetet! Ki tudja meddig feküdtünk ott? Pihennünk kell. – jelentem ki, és Sam elereszti a karomat. Egy beletörődő sóhajt hallatva leül mellém, és a mellettünk levő erdő fáit fürkészi.

Pár percig nem szólunk egymáshoz. A lábam még mindig sajog, de már kezd jobb lenni, azt hiszem, hamarosan folytathatjuk az utat.

- Jen?

- Hmm?

- Te gondolkoztál azon, miért nem haltunk meg? – néz rám, nagy barna szemeivel.

- Nem.

- Én igen. – mondja. – Tudod, ahogy láttam a kocsit...mi nem élhettük volna túl! Meg kellett volna halnunk, de mégis itt vagyunk. De miért? És hogyan? Talán kiugrottunk a kocsiból az ütközés előtt? – megrázza a fejét. – Nem hiszem. Emlékszem, hogy bent ültünk, és egyenesen a kamion fényszóróiba néztem. Aztán már csak a csattanásra emlékszem. – abbahagyja, várja, hogy mondjak valamit, de nem tudok. Mégis mit mondhatnék? Ez történt! Meghaltunk!

- Hogy kerültünk ki a kocsiból? Hogyhogy nincs szinte semmi bajunk? Egy ficam, és egy bedagadt csukló. Ennyi. – majd habozva megkérdezi. – Ugye nincs komolyabb bajod?

- Nincs. – lehelem.

- Te emlékszel még valamire? – kérdezi, mire megrázom a fejem. Nem mondhatom meg neki!

- Azt se tudom, hogy kerültünk...hé, nézd! – pattan föl hirtelen, és az erdő mélyére bámul.

- Mi van? – kapom oda a fejemet. – Mi van ott?

- Egy autó! Látom a hátsó fényszóróit! Gyere! – ragad meg ismét, és talpra rángat, majd elindul a fák közé.

A lábam még mindig sajog, de utána indulok, átvágva az ágakon és a bokrokon, be az erdő mélyére. Csak Sam sötét – néha-néha elvesző – alakját látom magam előtt, de mikor félrelép, meglátom a vörösen izzó fényszórókat.

A terepjáró csak pár méterre parkol tőlünk, egy sáros földúton.

A motor jár, a vezetőülés felőli ajtó nyitva; tehát nem lehet messze a tulajdonosa. De vajon mit keres itt? Pláne ilyenkor.

Remegve állok meg mellette és bámulok a sötétített ablakokra. Samantha megkerüli a kocsit, és beül a kormány mögé, majd kinyitja nekem az ajtót.

- Csak nem el akarod vinni? – szörnyedek el.

- Ugyan már! Nekünk nagyobb szükségünk van rá! Visszahozzuk, ígérem!

- Ez lopás! – sziszegem.

- Nem lopjuk el, csak kölcsön vesszük. – feleli, és lábát a gázpedálra helyezi. – Ha nem jössz velem, Londonig gyalogolhatsz! – mondja, és bekapcsolja az övét.

Sóhajtok egyet, és beülök mellé.

- Mikor legutóbb beszálltam melléd egy kocsiba, belehajtottunk egy kamionba! – mondom. – Remélem, nem akarod megismételni!

- Lehet, hogy egy agyatlan libának gondolsz, de azért annyira hülye nem vagyok. – feleli, és tolatni kezd.

Egy ügyes mozdulattal az autópályára kormányozza a kocsit, majd gázt adva, elindul a londoni bekötőútra.

Egy óra utazás után föltűnnek a távolban London fényei, és a leágazás, ahol fölhajtottunk az útra, mikor jöttünk. Sam ráfordul, és gázt ad.

- Ilyen messze eljöttünk volna? – kérdezi összeráncolt homlokkal. – Nem rémlik, hogy majdnem másfél órát utaztunk volna azon az autópályán!

- Nekem sem. Maximum fél óra, ha volt. – én magam sem értem mi történt, de tényleg nem mentünk el olyan messze. Bár az elmém ködös, és zavaros, - ráadásul meghaltam! – azért biztos vagyok benne, hogy nem tettünk meg akkora utat. És Sam is az.

- Igen. Kábé annyi. – mondja, és befordul London külvárosába.

Az utat jól megvilágítják a lámpák, az utcák kihaltak, a házak ablakaiban nem ég villany. Késő éjszaka van, de a kocsiban nincs óra. Ez furcsa.

 - Mennyi lehet az idő? – kérdezem, végig nézve az egyforma kertes házak között.

- Fogalmam sincs. Emlékszel mennyi ideig tartott átjönni Londonon?

Bólintok. – Egy egész délután.

Sam meghökken, és kis híján rátapos a fékre.

 - Hogy mi?! Mégis mikorra fogunk visszaérni?

 - Azt hamarosan megtudjuk. – felelem.

Eddig nem is tűnt fel, hogy Sam tök normális velem. Pedig eddig ki nem állhatott, most pedig visszavisz a hotelbe. Önszántából.

Bármi is történt vele a baleset után jót tett neki.

Kibámulok az ablakon, úgy, ahogy odafelé tettem. A halálom előtt. Ha eddig azt gondoltam, hogy megváltozott az életem, nem gondoltam át teljesen. Most... most, hogy tudom, hogy valóban meghaltam, és „föltámadtam”, azt hiszem már nem vagyok ugyanaz az ember.

Nem is értem, mit akart Damian ezzel elérni.

Előbb megparancsolja Samnek, hogy vigyen el hozzá, hogy meg tudjon ölni, majd, mikor meghalok egy autóbalesetben, ő maga hoz vissza a halálból?

Félek. Bevallom, rettegek Damiantól. Bár vége lenne, már enne az egésznek!

Az úton kezdenek megszaporodni az autók, és a buszok, ahogy egyre beljebb haladunk a városban.

Látom, hogy Sam alig bírja már nyitva tartani a szemét – úgy, ahogyan én is. Iszonyatosan fáradt vagyok.

- Ne álljunk meg? – kérdem.

- Minek?

- Aludni.

- Nem. – feleli, de rám sem néz. – Kibírom a hotelig. Ott úgy is még túl kell élnünk Mrs. Morison lehordását.

- Már túléltünk egy balesetet. Ezután mindent kibírok! – felelem, de nem gondolom komolyan. Samet viszont ez is megnevetteti.

Ami kettőnkkel történt, az valószínűleg örökre összeköt minket. Ha csak el nem felejtjük holnapra az egészet. Talán ez kellett ahhoz, hogy örök ellenségekből, barátok legyünk. Mert most barátok vagyunk, nem?

Sam fékezni kezd, mire fölegyenesedem az ülésen.

- Jó reggelt, Csipkerózsika! – hallom a gúnyos hangot. – Amíg én itt szenvedek a vezetéssel, te addig bealszol, mi? Szép, mondhatom!

- Bocs. Megérkeztünk? – dörzsölöm meg a szememet.

Sam előre mutat, egy nagy, több emeletes épületre, üvegajtókkal, és krémszínű szőnyeggel a lépcsőn.

A hotel!

- Menjünk. – sóhajtom álmosan, mire leáll a motor és Sam kiugrik a kormány mögül.

- Szerinted nagyon ki lesz akadva? – lép oda hozzám.

- Mrs. Morison? Igen. – mondom, é szembefordulok az épülettel. Egy pillanat múlva arra leszek figyelmes, hogy Sam megfogja a kezemet. Lenézek összekulcsolt kezünkre, majd föl rá.

- Együtt? – kérdezi, mire aprót bólintok.

- Együtt.