Julie Kagawa - The Iron Queen • Vaskirálynő rajongói fordítás 2

Sziasztok!
Tudom már nagyon rég ígérgetem, de végre sikerült befejeznem a fordítást. Tudom nem tökéletes, ne is várjátok tőlem, hogy az legyen. A félrefordításokért előre is elnézést kérek, igyekeztem kihozni magamból a legtöbbet. :)
Egyszer már megírtam, de ha nem látta volna valaki, újból szólok, hogy a könyv október 31.-én jelenik meg. Ha szeretnétek írjátok meg, hogy tetszett a könyv, mert én sajnos csak december körül vagy jövőre tudom megszerezni :( Spoilert légyszi ne! :)
Ebből adódóan nem tudom, hogy nekiálljak-e a következő fejezetnek. Mellesleg most el is fogok utazni, iskolakezdés is itt lesz, és amíg nincs meg a vizsgám biztos, hogy nem tudok fordítani. Na majd meglátjuk. :)
Még egyszer elnézést az esetleges hibákért, és jó olvasást! :)
Denny

Julie Kagawa - The Iron Queen

Vaskirálynő

2. fejezet

Tantuszokról és gyászos templomokról

Bármilyen valamire való idegenvezető elmondaná, hogy ne csavarogj egyedül New Orleans utcáin az éjszaka közepén. A Francia Negyed szívében, ahol az utcai lámpák és a turizmus megszilárdította a hatalmat, viszonylag biztonságos, de a kerületen kívül, a sötét éjszakai sikátorok elrejtették a bandákat, orgyilkosokat és a ragadozókat.

Nem aggódtam az emberi ragadozók miatt.(?) Nem láttak minket, kivéve egy fehér hajú hajléktalant, aki a falhoz préselődött és kántálni kezdte, hogy "Nincsenek itt, nincsenek itt", ahogy elhaladtunk. De a sötétség elrejtett más dolgokat is, mint egy őrülten vigyorgó kecskefejű púkát, aki az utca túloldalán lévő sikátorból figyelt minket, és egy vörös sapkás bandát, akik több városrészen át követtek minket, amíg ránk nem untak és könnyebb zsákmány után nem néztek. New Orleans mesebeli város; rejtély, fantázia és régi hagyományok keveredtek itt tökéletesen, és több tucat száműzött tündér került erre a helyre.

Ash mellém lépett, csöndes, éber árnyékként, egyik kezét lazán kardja markolatán pihentetve. A szeme, ahogy a levegő lehűlt, a nyugodt letalitás(?) az arcán, minden figyelmeztetés volt: valaki nem csak játszadozni akart velünk. Annak ellenére, hogy száműzték, és már nem volt többé az Árnyudvar hercege, még mindig lenyűgöző harcos volt, Mab királynő fia, és csak kevesen merték kihívni őt. Legalábbis ezt mondogattam magamnak, ahogy mélyebbre hatoltunk a Francia Negyed hátsó sikátoraiban, folyamatosan mozgásban lévő célunk felé. De a szűk sikátor bejáratánál, a vörös sapkás banda -  akikről azt hittem már föladták -  elzárta a kijáratot. Alacsonyak és zömökek voltak, gonosz törpék vérvörös sapkában; szemük és érdes fogaik villogtak a sötétben.

Ash megállt, egy lágy mozdulattal maga mögé húzott, és kivonta a kardját, villogó kék fénnyel árasztva el a sikátort. Ökölbe szorítottam a kezemet, összegyűjtve a ragyogást a levegőből, félelmet, szorongást, és egy árnyalatnyi erőszakot érezve. Ahogy magamhoz hívtam a bűbájt, hányinger és szédülés fogott el, küzdenem kellett, hogy talpon tudjak maradni.

Egy pillanatig senki sem mozdult.

Aztán Ash keserűen felnevetett, és előrelépett.

- Állhatunk itt egymást bámulva egész éjszaka. - mondta, a legnagyobb vörös sapkásra nézve, aki vörös fejkendőt viselt, és hiányzott az egyik szeme. - Vagy azt akarod, hogy lemészároljalak?

Félszemű kivillantotta a fogát. - Tartsd magad kordában, herceg. - kiköpött; érdes hangja, mint egy kutya morgása. - Nem verekedni jöttünk. - Szipogott, és megdörgölte görbe orrát. - Csak hallottuk, hogy a városban vagytok, tudod, és váltani akartunk néhány szót a hölggyel, mielőtt távoztok, ennyi az egész.

Azonnal gyanakodtam. Sose szerettem a vörös sapkásokat; azokba, akikbe eddig belefutottam, megpróbáltak elrabolni, megkínozni vagy megenni. Ők voltak az Árnyudvar zsoldosai és orgyilkosai, és a száműzöttek még annál is rosszabbak. Bár semmi közöm ne lenne hozzájuk.
Ash fölemelte a kardját, szemét le sem véve a vörös sapkásokról, szabad kezével hátranyúlt és megragadta az enyémet.
- Rendben. Mondd, amit mondani akarsz, és távozz.
Félszemű rásziszegett, aztán felém fordult.
- Csak tudatni akartam veled, Hercegnő. - hangsúlyozta a szót foghíjas(?) vigyorral. - Hogy egy csomó Vastündér szimatol a város körül. Egyikük még jutalmat is ajánlott bármilyen információért a hollétedről. Szóval, nagyon óvatos lennék a helyedben. - Félszemű lehúzta a kendőjét, és nevetségesen, gúnyosan meghajolt. - Csak gondoltam, tudni szeretnéd.
Megpróbáltam elrejteni a meglepetésemet. Nem azt, hogy a Vastündék engem kerestek, az nem meglepő, de egy vörös sapkás sosem szánná rá magát, hogy figyelmeztessen.
- Miért mondod el ezt nekem?
- És hogy lehetünk biztosak abban, hogy nem futsz el hozzájuk a tartózkodási helyünkkel? - szólt közbe Ash; hangja sima és hideg.
A vörös sapkások vezére félig utálatosan, félig félelmetesen pillantott Ash-re.
- Azt gondolod, hogy akarom, ezeket a Vasrohadékokat a területemen? Tényleg azt gondolod, hogy alkudozni akarok velük? Azt akarom, hogy mindegyik elpusztuljon, vagy legalább eltakarodjanak a területemről!Biztos vagyok benne, hogy a pokol nem adja meg nekik pontosan azt, amit akarnak.(?) Ha bármi mód van rá, hogy szabotáljam a tervüket, megteszem, még ha ez azt is jelenti, hogy figyelmeztetnem kell titeket ellenükre. És ha sikerül mindet megölnötök őket nekem, hé - az földobná az estémet.
Reményteljesen bámult rám. Kényelmetlenül feszengtem. - Nem ígérhetek semmit. - figyelmeztettem . - szóval jobb, ha leállsz a fenyegetőzéssel.
- Ki mondta hogy fenyegetőzöm? - Félszemű felemelte a kezét egy gyors pillantást vetve Ash-re. - Ez csak egy baráti jó tanács volt. Azt gondoltam, hé, ő ölte meg a Vasrohadékokat korábban. Talán újra meg akarja tenni.
- Ki mondta ezt neked?
- Ó, kérlek! Szerte az utcákról. Minden tudunk rólad - rólad és a te Téltündér-barátodról. - Fölkunkorodott a szája Asnél, aki sztoikus nyugalommal nézett vissza.  - Hallottunk a jogarról, és arról, hogyan ölted meg a Vasringyót, aki ellopta. Tudjuk, hogy visszaadtad Mab-nak, hogy megállítsd a háborút Nyár és Tél között, és, hogy száműztek titeket a gondotok miatt. - Félszemű megrázta a fejét és már majdnem szimpatikusan tekintett rám. - A hírek gyorsan terjednek az utcákon, Hercegnő, főleg, ha a Vastündérek úgy rohangálnak körbe, mint a lefejezett csirkék, és vérdíjat tűznek ki a Nyárkirály Lányára. Tehát, a hátam mögé néznék, ha a helyedben lennék.
Felhorkant, majd megfordult és kiköpött az egyik szolgája cipőjére. A másik vörös sapkás vicsorgott és káromkodott, de Félszemű észre sem vette. - Különben is, ez van. Amikor utoljára néztem, a rohadékok a Bourbon Street környékén szaglásztak. Ha sikerül végezni velük, Hercegnő, mondd meg nekik, hogy Félszemű Jack üdvözletét küldi. Gyerünk, fiúk.
- Öööm, főnök - A vörös sapkás, akire ráköpött, rám mosolygott és megnyalta a fogait. - Nem dumcsizhatnánk a Hercegnővel, egy kicsit?(ez szó szerint rágcsálni a Hercegnőt lenne)
Félszemű Jack fejbe csapta a vétkes tündért, anélkül, hogy ránézett volna. - Idióta. - csattant fel. - Nem vágyom rá, hogy fölszedjem az összefagyott beleidet a járdáról. Indulj, te nagyon hülye.Mielőtt elvesztem a fejem.
A vörös sapkások vezetője rám vigyorgott, rávillantott Ash-re egy utolsó gúnyos mosolyt, majd hátrálni kezdett. Hirtelen és vitatkozva a vörös sapkás banda elcammogott a sötétbe, és eltűnt szem elöl.
Ash-re pillantottam. - Tudod, volt idő, amikor azt kívántam, bárcsak népszerű lennék.
Visszacsúsztatta a hüvelyébe a kardját. - Meg kéne állnunk éjjelre?
- Nem. - megdörgöltem a karom, csökkentve a ragyogást és az émelygést ami vele jött, kinéztem az utcára.
- Nem fogok futni és elrejtőzni, csak mert a Vastündérek engem keresnek. Sose kaptak el még sehol. Induljunk.
Ash bólintott - Már majdnem ott vagyunk.
Megérkeztünk a célunkhoz minden további incidens nélkül. A New Orleans-i Történelmi Voodoo Múzeum úgy nézett ki, ahogy emlékeztem, kifakult fekete ajtók süllyedtek a falba. A fa szimbólum fölöttünk nyikorgott a láncain.
- Ash - motyogtam, ahogy csöndben az ajtók felé sétáltunk. - Gondolkodtam. - A találkozás a pók-boszorkákkal és a vörös sapkásokkal, csak megerősítették az elméletemet, és kész voltam hangot adni a tervemnek. - Azt akarom, hogy tegyél meg nekem valamit, ha szeretnéd.
- Amit csak szeretnél. - Elértük az ajtókat, és Ash benézett az ablakon. A múzeum belsejében sötét volt. Leellenőrizte a területet körülöttünk, mielőtt megfordult, hogy egyik kezét az ajtóra tegye. - Hallgatlak, Meghan. - mormogta. - Mit akarsz, mit tegyek?
Levegőt vettem - Taníts meg harcolni.
Felvont szemöldökkel fordult felém. Kihasználtam a pillanatnyi csendet és belekezdtem, mielőtt tiltakozhatott volna.
- Komolyan mondom, Ash. Belefáradtam, hogy csak álljak oldalt semmit se csinálva, azt nézve, hogy értem harcolsz. Meg akarom tanulni megvédeni magam. Megtanítasz rá? - A homlokát ráncolta, és már nyitotta a száját, de mielőtt megszólalt volna, még hozzátettem. - És ne gyere nekem semmilyen szarsággal, a becsületem védelméről, vagy, hogy egy lány nem képes fegyvert használni, vagy azzal, hogy túl veszélyes, hogy harcoljak. Hogy fogom legyőzni a hamis királyt, ha még egy kardot sem tudok forgatni?
- Azt akartam mondani - folytatta már majdnem ünnepélyes hangon, ha nem lett volna egy bágyadt mosoly az ajkán - hogy azt gondolom ez jó ötlet. Sőt, már javasolni is akartam, hogy fegyvert ragadj, miután itt végeztünk.
- Ó - mondtam halkan. Ash felsóhajtott.
- Sok ellenségünk van - folytatta - És bármennyire is utálom, előfordulhat olyan idő, amikor nem leszek ott, hogy segítsek neked. Megtanulni harcolni és a varázserődet használni elengedhetetlen ebben az időben. Próbáltam olyan módot találni, hogy anélkül tanítsalak, hogy fölrobbantanád az arcomat(ez nem volt egészen világos). - Elmosolyodott, egy apró rándulással az ajkán, majd megrázta a fejét. - Azt hiszem kudarcra voltam ítélve mindkét szempontból.
- Ó - mondtam újra, még halkabban - Hát...jó. Amíg megértjük egymást.  - Örültem, hogy a sötétség eltakarja égő arcomat, azonban ismerve Ash-t, valószínűleg látta.
Még mindig mosolyogva, Ash visszafordult az ajtó felé, és egyik kezét a megfakult fára helyezve, elmormolt pár szót az orra alatt. Az ajtó kattant egyet, és lassan kitárult.
A múzeum belseje dohos és meleg volt. Ahogy keresztülléptünk az ajtón, megbotlottam a szőnyeg egyik gyűrődésében, ott ahol egy évvel ezelőtt is, Ashnek tántorodtam. Ő sóhajtva támasztott meg, mint egy éve. Csak most lehajolt, megérintette a kezem, és közelebb húzódva a fülembe suttogott.
- Első lecke - mondta, és még a sötétben is hallottam a szórakozást a hangjában - Mindig nézz a lábad elé.
- Kösz - mondtam szárazom - Nem felejtem el.
Elfordult és létrehozott egy tűzlabdát. Az izzó, kékesfehér gömb a fejünk felett lebegett, megvilágította a szobát, és a hátborzongató voodoo tárgyak gyűjteményét körülöttünk.  A cilinderes csontváz és a manöken az aligátor fejjel még mindig vigyorgott ránk a fal mellett. De most egy ősi, múmiaszerű figurával is bővül a duó, egy üreges szemgödrű, törékeny botkarú, fonnyadt öregasszonnyal.
Ezután fonnyadt arca rám mosolygott, mire visszanyeltem egy kiáltást.
-Hello Meghan Chase - suttogta az Orákulum és elsiklott a faltól és két kísérteties testőrétől. - Tudtam, hogy visszatérsz.
Ash nem nyúlt a kardjáért, de éreztem az izmok feszülését a bőre alatt. Vettem egy mély lélegzetet, hogy megnyugtassam lüktető szívemet és előléptem. - Akkor tudod, miért vagyok itt.
Az Orákulum szem nélküli tekintete az arcomat kémlelte.
- Az a célod, hogy visszavedd, amit elajándékoztál egy éve. Az, ami akkor nem tűnt olyan fontosnak, most már nagyon kedves számodra. Mint mindig. Ti, haladók nem is sejtitek, minek a birtokában vagytok, amíg el nem veszítitek.
- Az apám emlékét - eltávolodtam Ash-től, csökkentve a távolságot köztem és az Orákulum között. Követett üres tekintetével, és, ahogy közeledtem orrom és szám megtelt poros újságokra emlékeztető szagával. - Vissza akarom kapni. Szükségem van rá ha...ha ismét látom Leanansidhe-nél. Tudnom kell mit jelent ő nekem. Kérlek.
A tudat a tévedésemről még mindig fájdalmas volt. Amikor először kerestem az öcsémet, az Orákulumhoz jöttünk segítségért. Beleegyezett, hogy segít nekünk, de egy emléket kért cserébe; akkor jelentéktelennek hangzott. Megegyeztünk az árban, és azután már nem volt nyoma, melyik emlékemet vette el.
Azután találkoztunk Leanansidhe-del, aki számos embert megőrzött az otthonában, Félúton. Minden embere valamilyen művész volt, briliáns, tehetséges és kissé őrült a Félúton eltöltött hosszú időtől. Egyikük, a tehetséges zongorista iránt meglehetősen érdeklődtem, bár fogalmam sem volt ki ő. Csak azt követően tudtam meg,hogy elhagytam a kastélyt, és már túl késő volt visszamenni.
Az apám. A halandó apám, vagy legalábbis a férfi, aki hat éves koromig nevelt, aztán eltűnt. Ez volt az az emlék, amit az Orákulum elvett; az összes emlékemet a halandó apámról. És most vissza kell, hogy kapjam.
Ha visszatérek Leanansidhe-hez, azt akarom, hogy az apám emléke sértetlen legyen, amikor tudni akarom, miért kellett neki elsősorban.
- A te apád Oberon, a Nyárkirály. - suttogta az Orákulum, vékony száját mosolyra húzva. - Ez a férfi, akit keresel, ez az ember nincs vérségi kapcsolatban veled. Csak egy egyszerű halandó. Miért érdekel?
- Nem tudom. - mondtam szerencsétlenül. - Nem tudom miért kellene érdekelnie, de biztos akarok lenni benne. Ki volt ő? Miért hagyott el minket? Miért van most Leanansidhe-del? - Elhallgattam, és csak néztem az Orákulumot, érezve, hogy Ash mögém lép, néma támogatásként. - Tudnom kell. - suttogtam. - Vissza kell emlékeznem.
Az Orákulum összeérintette csillogó körmeit. - Tisztességes alku volt. - recsegte - Egy cserébe egyért, mindketten elfogadtuk ezt. Egyszerűen nem tudom, megadni azt, amit keresel. - Szipákolt, és egy pillanatra fölháborodottan nézett. - Már adtam valamit cserébe.
Gondoltam. Nem várható el egy tündértől, hogy szívességet tegyen, az ár megnevezése nélkül. Legyűrtem a bosszúságomat, egy pillantást vetettem Ash-re, és láttam, hogy bólint. Ő is számított rá. Sóhajtottam, és visszafordultam az Orákulumhoz. - Mit akarsz?
Megérintette a körmével az állát, elmozdítva néhány pehely elhalt bőrt vagy port. Az orromat ráncoltam és hátraléptem egyet. - Hmmm, lássuk csak. Mit ajánlhatna föl a lány? Talán...a jövőbeli gyermekedet.
- Nem. - mondtuk Ash-sel kórusban. Fölhorkant.
- Nem hibáztathatsz, hogy megpróbáltam.Nagyon jó. - Előre hajolt, engem tanulmányozva az üres lyukakkal az arcában. Éreztem jelenlétének finom ecsetét(?) a fejemben, és visszahőköltem, hogy megállítsam.
Az Orákulum sziszegett, megtöltve a levegőt a bomlás szagával. - Milyen...érdekes. - tűnődött. Vártam, de nem részletezte, majd egy pillanat múlva visszahúzódott egy furcsa mosollyal fonnyadt arcán. - Nagyon jó, Meghan Chase, ezt kérem. Utálsz feladni bármit, amit szeretsz, és időfecsérlés lenne hasonlót kérni. Tehát, valójában, azt kérném, hozz valamit, valakitől, kedvesem.
Rápislogtam. - Mit?
- Azt szeretném, hogy hozz el egy Tantuszt. Biztos nem túl nagy kérés.
- Öömm... - egy pillantást vetettem Ash-re. - Mi az a Tantusz?
Az Orákulum felsóhajtott. - Még mindig olyan naiv. - Szinte anyaian ráncolta a homlokát Ashre - Bízom benne, hogy jobbra tanítod őt a jövőben, ifjú herceg. Most pedig, jól figyelj Meghan Chase, egy kis tündér oktatásban részesítelek. A legtöbb tétel - folytatta, fölvéve egy koponyát az asztalról csontos ujjaival. - csak ez. Hétköznapi, közönséges, általános. Semmi különös. Azonban... - Visszatette a koponyát egy puffanással, és óvatosan felvett egy bőrből készült kis táskát, egy bőr szíjjal átkötve.Hallottam a csörgő kavicsokat, vagy csontokat, ahogy felemelte. - bizonyos tételeket annyira szeretnek és nagy becsben tartanak a halandók, hogy átváltoznak valami mássá - az érzés szimbólumává, legyen az szerelem, gyűlölet, büszkeség vagy félelem. A legkedvesebb baba, vagy egy művész remekműve. És néha, bár ritkán, a tétel olyan fontossá válik, hogy önálló életre kel. (?) Ez olyan, mintha az ember lelkének egy kis darabja hátramaradt volna, ragaszkodva az egykori hétköznapi mivoltjukhoz. Mi Tündérek, ezeket a dolgokat Tantuszoknak hívjuk, és nagyon keresettek, mert különleges bűbájt sugároznak, ami soha nem halványul el. - Az Orákulum hátralépett, látszólag beleolvadva a falon lévő kellékebe. - Keress nekem egy Tantuszt Meghan Chase - suttogta - és visszaadom az emlékedet.
Aztán elment.
Megdörgöltem a karom, aztán Ash-hez fordultam, aki elgondolkodva nézett. Az eltűnt Orákulum után bámult. - Nagyszerű - motyogtam - Szóval, találnunk kell egy ilyen Tantusz dolgot. Gondolom nem hevernek körülöttünk szanaszét, hogy elvigyük, mi? Van ötleted?
Összerezzent és lenézett rám. - Talán tudom, hol találunk egyet. - tűnődött, hirtelen ünnepéllyel, újra. - De ez nem olyan hely, amit az emberek látogatni szeretnek, különösen nem éjszaka.
Nevettem. - Mi az, csak nem azt gondolod, hogy nem fog menni? - Fölvonta a szemöldökét, és én összevontam az enyémet. - Ash, már megjártam Árkádiát, Tír Na Nógot, a Briars-ot, a Félutat, a Vaskirályságot, Masina Tornyát és a Gyilkos Mezőket Tündérországban. Ne hiszem, hogy van olyan hely, ami képes a frászt hozni rám többé.
Humor szikrája villant a szemében, a csendes kihívásé. - Akkor jó. - mondta, kifelé vezetve - Kövess.

***

A Holtak Városa ridegen és sötéten terült el előttem a megnövekedett sárga Hold alatt, gőzölögve a párás levegőben. Kripták egymás hegyén-hátán, sírok, és mauzóleumok sorakoztak a keskeny utcácskákban, néhányuk szép virágokkal, gyertyákkal és plakettekkel díszítve, mások a kortól és az elhanyagoltságtól omladozva. Néhányuk úgy nézett ki, mint aprócska házak, vagy akár parányi katedrálisok, tornyokkal és kőkeresztekkel gereblyézve az eget. Angyalszobrok és zokogó nők pillantottak le a háztetőkről, némelyik szigorúan, vagy a kín agóniájában. Üreges szemeik, mintha követtek volna a sírokkal körülvett sikátorokban.
Tényleg meg kell tanulnom befogni a számat, gondoltam, Asht követve a szűk utcákon, minden egyes zajra, s gyanús árnyékra, libabőrös lettem. Meleg szellő zúgott a kripták között, fölkapva a port és a lehullott leveleket a földről. Élénk képzeletem fénysebességgel szárnyalt, elképzelve, ahogy élőholtak csoszognak elő a sorok között, s, ahogy a sírok ajtajai csikorogva kitárulnak, csontvázak kezei nyúlnak ki értünk. Összerezzentem, s szorosabban simultam Ash-hez, aki, a fene essen belé, egyáltalán nem tűnt idegesnek amiatt, hogy átsétáljunk a New Orleans-i temetőben az éjszaka közepén. Éreztem rejtett szórakozottságát az én káromra, és segítene, ha bármit mondott volna, arról, amit mondtam, szóval most meg akarom ütni. (WTF?!)
Itt nincsenek szellemek, mondtam magamnak, tekintetemmel pásztázva a sírkamrák sorait. Nincsenek szellemek, sem zombik, sem kampókezű férfiak, akik arra várnak, hogy tőrbe csalják az ostoba tizenéveseket, akik a temetőbe jönnek éjjel. Ne légy paranoiás.
Elcsíptem egy villanást a kripták között, valami fehér és kísérteties lebegést, egy nőt vérfoltos csuklyában, ahogy a föld fölött lebeg. Majd' megállt a szívem, és egy nyikkanással, megragadtam Ash hüvelyét, addig rángatva, amíg meg nem állt. Megfordult, és a karjaiba vetettem magam, arcomat a mellkasába temetve. Francba a büszkeséggel, majd később megölöm, hogy idehozott!
- Meghan? - aggodalmasan húzott magához - Mi a baj?
- Szellem. - suttogtam, kétségbeesetten mutatva a kísértet irányába - Láttam egy szellemet. Arra.
Abba az irányba fordult, s éreztem, hogy ellazul. -  Egy tündérasszony ( Bean Si vagy banshee, ha így jobb) - dünnyögte; úgy hangzott, mintha megpróbálná elrejteni a szórakozást a hangjában. - Nem szokatlan, itt látni őket. Gyakran kószálnak temetőkben, miután eltemették a halottakat. - Kikukucskáltam, figyelve, ahogy a tündérasszony elúszik a sötétben. Akkor nem szellem. Egy felháborodott morgással visszahúzódtam, de nem eléggé ahhoz, hogy elmenjek - A tündérasszonyoknak nem kellene siránkozniuk valahol? - motyogtam, homlokomat ráncolva a szellemszerű hasonmásra. - Miért kószál ott?
- Rengeteg a bűbáj a régi temetőkben. Érzed, ugye?
Most, hogy említette, már éreztem. Bánat, félelem és kétségbeesés vékony, szürke ködként borított be mindent, megkapaszkodva a köveken végigkúszott a földön. Vettem egy lélegzetet, és a ragyogás elárasztotta az orromat és a számat. Nyers könnyek sós ízét éreztem, az elmérgesedő bánatét, a halálfélelemmel és az ismeretlentől való rettegéssel keveredve.
- Borzasztó - birkóztam meg vele, öklendezve.
Ash bólintott - Engem nem nagyon érdekel, de néhány közülünk inkább a bánatot és a félelmet részesíti előnyben bármi másnál. Tehát a temetők vonzzák őket, különösen éjszaka.
- Mint a tündérasszonyt?
- A tündérasszonyok a halál előjelei és néha azon a helyen kószálnak, ahol utoljára fölbukkantak(gondolom élve). - Ash még mindig nem engedett el a karjaiból. Úgy tűnt elégedett, hogy a karjában tarthat, és én elégedett voltam, hogy ott lehetek. - De vannak mások is, mint koboldok, szellemcsontvázak(szó szerint gályakoldus), akiknek egyetlen céljuk az életben, hogy megrémisszék a halandókat. Vannak itt néhányan, de nem fognak zavarni, ha nem félsz.
- Túl késő - motyogtam, és éreztem, hogy csendesen kuncog. Megfordultam, és dühösen meredtem rá, mire ő ártatlanul nézett vissza rám. - Csak, hogy tudd - böktem meg a mellkasát - Később még megöllek azért, hogy idehoztál.
- Már alig várom.
-Várj csak. Megbánod még, amikor valami megragad, és olyan hangosan sikítozok majd, hogy felébresztem vele a holtakat.
Ash mosolygott és elengedett.- Előbb át kell, hogy jussanak rajtam. - ígérte acélos csillogással a szemében. - Különben is, a legtöbb dolog, ami megragadhat, gyerekek koboldjai - idegesítőek, de ártalmatlanok. Csak meg akarnak ijeszteni.-  Megkomolyodott, és összehúzva a szemét, körbekémlelt a temetőben. - Az igazi veszélyt a Fekete Kutya(Grim, a Harry Potterben ez a Zordó) jelenti, feltételezve, hogy van egy ebben a temetőben.
- Mi az a Fekete Kutya? - Rögtön Kacorra gondoltam, az nagyszájú macskára, aki mindig akkor bukkan fel, amikor a legkevésbé számítunk rá, szívességet követelve a segítségéért cserébe. Kíváncsi voltam, hogy visszatért-e az erdejébe az utolsó kalandunk után. Persze egy temetőben, a Fekete Kutya egy vicsorgó csontváz is lehetne, kaszával a kezében úszva a sikátorok között. Megborzongtam,és átkoztam élénk képzelőerőmet. (Isten) úgy segéljen, ha itt van Ash ha nincs, ha látom, hogy közeledik, az emberek a város másik felében is hallják majd a sikolyom.
Kísérteties üvöltés hasított az éjszakába, megriasztva engem. Ash megdermedt, a szikár izmok összehúzódtak az inge szövete alatt. Arca halálosan nyugodt volt: egy gyilkos maszkja. A temető kihalt, mintha még a szellemek és a koboldgyerekek se mertek volna mozdulni.
- Had találjam ki. Ez volt a Fekete Kutya.
Ash hangja halk volt, ahogy megfordult. - Mozgás.
Folytattuk utunkat lefelé a folyosókon, kő mauzóleumokkal kísérve. Aggodalmasan kémleltem a sírok között, óvakodva a koboldoktól, a szellemcsontvázaktól és bármi mástól, ami rám ugorhat. Kerestem a titokzatos Fekete Kutyát, elképzelve, ahogy kitépett agyú(?) vérfarkasok, élőholt kutyák és kaszás csontvázak követnek minket az utcákon.
Végre, megérkeztünk egy nem túl elegáns, egyszerű faajtós kő mauzóleumhoz, régi kereszttel a tetején. Az apró emléktábla a falon, annyira kifakult, hogy lehetetlen volt elolvasni. Már továbbmentem volna, ha Ash meg nem állít.
- Kié ez a sír? - Kérdeztem, visszahőkölve az ajtótól, ahogy az nyikorogva kinyílik, hogy felfedje szörnyű tartalmát. Ash föllépett az omladozó lépcsőfokokra, kezét a fára tapasztva.
- Egy idős házaspáré, senki fontosé. - válaszolta, lefuttatva ujjait a kifakult felületen, mintha érezné mi van a túloldalon. Összeszűkült szemmel pillantott vissza rám. - Meghan, gyere ide, most.
Összerezzentem. - Bemegyünk?
- Ha egyszer kinyitom az ajtót, a Fekete Kutya tudni fogja, hogy itt vagyunk. Az a kötelessége, hogy védje a temetőt, és az ittlévők maradványait, így nem fog örülni, hogy zargatjuk a holtakat. Hidd el, nem akarsz itt lenni, amikor jön.
Dobogó szívvel iszkoltam föl a lépcsőn, és a hátához simultam, a temetőt kémlelve.- Mi ez az izé egyáltalán? - kérdeztem - Ami azt illeti, nem tudod szétszabdalni vagy eltüntetni a nyomunkat?
- Ez nem olyan egyszerű. - magyarázta Ash türelmesen - Az egyházi Fekete Kutyák immúnisak a varázslatra és a bűbájra - átlátnak rajtuk. És ha meg is ölsz egyet, nem hal meg. Hogy elpusztíts egy Fekete Kutyát, el kell ásnod, és elégetned az igazi testét, amire nincs időnk. - Visszafordult az ajtó felé, elmormolt egy csendes szót, és kinyitotta az ajtót.
Robbanásszerű forró levegő áradt ki a nyitott kriptából, valamint dohos por, penész és pusztulás szaga. Öklendeztem, és Ash vállához nyomtam az arcomat, ahogy bementünk, és becsukta mögöttünk az ajtót.
A kis szoba olyan volt, mint a kemence, azonnal kivert a verejték, és bepréseltem az ingem ujját a számba. Beleziháltam a szövetbe, próbáltam nem rosszul lenni a szoba közepén.
Egy emelt kőasztalon két csontváz feküdt egymás mellett. A szoba olyan kicsi volt, hogy nem volt elég hely az asztal szegélye körül, így a testek nagyon közel voltak egymáshoz. Túlságosan is közel, véleményem szerint. A csontok megsárgultak az idővel, és már semmi nem tapadt hozzájuk - sem bőr, sem haj, vagy hús - szóval már itt lehettek egy ideje.
Észrevettem, hogy a csontvázak egymás kezét fogják, hosszú, csontos ujjak borították be egymást a szeretet egy rémisztő paródiájaként. Egy bütykös, dísztelen számjegyű, megfeketedett gyűrű csillant meg a homályban.
A kíváncsiságom küzdött az ellenérzéssel, és Ashre néztem, aki komoly arckifejezéssel bámulta a párt. - Kik ezek? - suttogtam az ingujjamba. Ash habozott, aztán csendesen levegőt vett.
- Van egy történet - kezdte ünnepélyes hangon - egy tehetséges szaxofonjátékosról, aki elment a Húshagyókeddre egy éjszaka, és egy mesebeli Tündérkirálynő pillantást vetett rá. A királynő azt ajánlotta neki, hogy menjen vele, mert fiatal volt, jóképű és bájos, és a zenéjére tűz gyúlt az emberek lelkében. De a szaxofonos elutasította, mert már nős volt, és az iránta érzett szerelme nagyobb volt, mint a legszebb Tündérkirálynő. Tehát, dühösen és elutasítva, a királynő magával hurcolta, és Tündérföldön tartotta számtalan napon át, arra kényszerítve, hogy szórakoztassa. De nem számít mit látott a fiatalember Tündérföldén, és az sem, hogy mennyire próbálta rávenni a királynő a saját érdekeire, s bár elfelejtette a saját nevét, a feleségét nem feledte a halandó világban.
Ash arcát néztem, az árnyékokat a szemében, s az az érzésem támadt, hogy ezt a történetet nem hallotta valahol. Ez egy mese, amit átélt. Tudott a tantuszról, és, hogy hol találjuk, mert emlékezett a szaxofonjátékosra a királynő udvarából; egy újabb halandó esett csapdában a kegyetlen Tündérvilágban.
- Telt az idő - folytatta Ash - és a királynő végül elengedte, mert túlságosan mulattatta. És amikor a fiatalember, tele valós és kitalált emlékekkel, visszatért szeretett feleségéhez, ő már a hatvanas éveiben járt, míg ő egy napot sem öregedett, mióta eltűnt a halandó világból. Még mindig viselte a gyűrűjét, nem ment újra férjhez, nem volt udvarlója, mert mindig azt hitte, hogy visszatér.
Ash elhallgatott; arra használtam a szabad kezemet, hogy megtöröljem vele a szememet. A csontvázak most nem tűntek olyan hátborzongatónak, ahogy mozdulatlanul feküdtek az asztalon. Legalábbis anélkül rájuk tudtam nézni, hogy ne kavarogna a gyomrom. - Mi történt azután? - suttogtam, reménykedve pillantottam Ashre, azért könyörögve, hogy a mesének boldog befejezése legyen. Vagy legalábbis ne legyen túl szörnyű. Mostanra már jobban kellett volna tudnom. Ash megrázta a fejét és felsóhajtott.
- A szomszédok találták meg őket napokkal később, az ágyban fekve; egy fiatal férfit és egy összeaszott nőt, arcukkal egymás felé fordulva, törhetetlenül összefonódó ujjakkal. A vérük a csuklójukból rászáradt a lepedőkre.
Lenyeltem a torkomban lévő gombócot, és újra a csontvázakra néztem, halálban összefonódó ujjaikra, úgy, ahogy az életben. És azt kívántam, most az egyszer, hogy a tündérmeséknek - az igazi tündérmeséknek, nem a Disney-féléknek - bár boldog befejezése lenne.
Kíváncsi vagyok én hogy végzem? A gondolat a semmiből jött, mire összerándultam. Ashre néztem az asztal fölött; ezüst tekintete találkozott az enyémmel, és úgy éreztem, a szívem megduzzad a mellkasomban. Én is egy tündérmesében vagyok, nem? Játszom a szerepemet a történetben, a halandó lányt, aki beleszeretett a mesebeli hercegbe. Az ilyen történetek ritkán végződnek jól. Még ha végeznék is ezzel a hamis király dologgal, és visszamennék a családomhoz, hogy normális életet éljek, hol jönne Ash a képbe? Én ember voltam, ő halhatatlan, egy lelketlen tündér. Milyen jövőnk lenne együtt? Én végül megöregednék és meghalnék; Ash örökké élne, vagy legalábbis addig, amíg az emberi világ túl sok lenne neki, és egyszerűen megszűnne létezni.
Behunytam a szemem, a szívem sajgott a keserű igazságtól. Ő nem ide tartozik, a halandó világba. Ő a Tündérvilághoz tartozott, más mitikus lénnyel, rémálommal és képzelgéssel együtt. Ash egy gyönyörű, lehetetlen álom: egy tündérmese. Én, az apám vérének ellenére, halandó maradtam.
- Meghan? - hangja lágy volt, puhatolózó. - Mi az?
Hirtelen dühvel, elszakadtam sivár gondolataimtól. Nem. Én ezt nem fogadom el. Ez az én történetem, a mi történetünk. Megtalálom a módját, hogy mindketten boldogan éljünk. Túl sokkal tartoztam Ashnek.
Valami a tetőn landolt egy tompa puffanással, por záporozott rám. Köhögve, a kezemmel legyezgettem a szemem előtt, hunyorogva a hirtelen mocsokzáporban.
- Mi volt ez?
Ash a tetőre pillantott, szemei összeszűkültek. - A jel arra, hogy távozzuk. Tessék. - Valamit felém dobott, az asztal fölött. Röviden megcsillant, ahogy elkaptam - a patinás aranygyűrű a csontváz ujjáról. - Ez a tantuszod. - Morogta, és láttam, ahogy a kezét a kabátzsebébe dugta, szinte túl gyorsan, hogy észrevegyem, mielőtt ellépett az asztaltól. - Tűnjünk el innen.
Kinyitotta az ajtót, és intett nekem.Ahogy átbújtam a kereten, valami a vállamra csöpögött föntről, valami meleg, nedves és nyálkás. A nyakamhoz érintettem a kezem, és beborította a habzó nyál.
A szívemmel a torkomban fölpillantottam.
Egy szörnyűséges alak kuporgott a mauzóleum tetején, körvonalai kirajzolódtak a holdfényes égen, valami sovány, izmos és határozottan természetellenes. Remegve, fölnéztem a hatalmas fekete kutya égő bíbor szemeibe, ami akkor volt, mint egy tehén, ajkait visszahúzta, hogy felfedje fogait, amik olyan hosszúak voltak, mint a konyhakés.
- Ash - visítottam és elhátráltam. A kutyaszörnyeteg tekintete követett, égő szemei a kezemre tapadtak, ahol a gyűrűt szorongattam. - Ez a...?
Ash hangja csikorogva szabadult. - A Fekete Kutya. - A Fekete Kutya ránézett és vicsorgott, megremegtetve a földet, majd félelmetes tekintetét újból rám szegezte. Izmai hullámoztak sima szőre alatt, ahogy egyre lejjebb kuporodott, a nyál csillogó szalagokként csöpögött szájából. Ash meglengette a kardját, úgy beszélve hozzám, hogy közben le sem vette a szemét a Fekete Kutyáról. - Meghan, amikor azt mondom, hogy fuss, rohanj előre, és ne el tőle. Érted?
Ez nagyon hasonlított egy öngyilkossághoz, de én megbíztam Ashben. - Igen. - suttogtam. Szorosabban fogva a gyűrűt, éreztem, hogy szélei belenyomódnak a tenyerembe. - Készen állok.
A Fekete Kutya vonyított, olyan fülsiketítő csaholással, hogy majd' szétrepedt a fejem, és be akartam fogni a fülemet és behunyni a szemem. Ugrott, és lefagytam volna, ha Ash kiabálása nem ráz föl. - Menj! - az akción fölbuzdulva, előre ugrottam, el a fejem fölött száguldó kutya alatt, és éreztem, hogy a Fekete Kutya oda csapódik, ahol még az előbb én álltam.
- Fuss! - kiáltott rám Ash - El kell hagynunk a temetőt, most!
Mögöttünk a Fekete Kutya üvöltött dühében és támadott.