Season Two • Chapter Four - Bűnhődj

Sziasztok!
Itt a következő fejezet, összecsapottan, teljesen értelmetlenül, minden kreativitást mellőzve. Hát igen, erről ezt lehetne elmondani. De haladnia kell a történetnek, és ugyebár kellenek ilyen részek is. Vagy nem. :)
Puszi,
Denny

Nem volt időm beszélni Luke-kal. Nem is mentem át hozzá, pedig megígértem. Eddig csak négyszer hívott, de egyszer sem vettem föl. Túlságosan magam alatt voltam.

Miért is gondoltam azt, hogy szembe tudok szállni Damiannal? Nem vagyok sem elég erős, sem elég bátor hozzá. És ez azt jelenti, hogy megint ő fog győzni, úgy, mint Londonban. Pedig ezt most nem hagyhatom.

Azt mondta a segítségemre van szüksége, de nem árulhatja el, hogy mihez kell. Azt mondta, bízzak benne. De hogy bízzak benne, azok után, hogy Londonban úgy bánt velem, ahogy? Nem örülök annak, hogy viszont látom, és csak most fogom föl igazán, mennyire rettegek még tőle.

Ő mégis csak Azazel, a Pokol második Hercege! Már ha hihetek neki. De ezt Luke is alátámasztja, akkor igaznak kell lennie.

És tegnap...tegnap ez a herceg megfenyegetett engem, hogy kényszeríteni fog, hogy segítsek neki. De mégis miben? És hogyan fog kényszeríteni?

Szinte fuldoklottam a dühtől, miközben farkasszemet néztem vele a kijelentése után. Óráknak tűnő percekig meg sem tudtam szólalni, majd arra eszméltem föl, hogy kitépem magam a szorításából, és egy szó nélkül otthagyom. Hazajöttem, bezárkóztam a szobámba, és azóta ki sem mozdultam innen.

Jobb lenne beszélni Luke-kal. Talán ő tudja, mihez kell Damiannak a segítségem.

Átfordulok a másik oldalamra, és a reluxa résein beáramló reggeli fényben meglátom azt, amit a legkevésbé nem szerettem volna...

A fekete rózsa!

Ott van az éjjeliszekrényemen. Abban a pohárban, amiben, Londonban is. És a víz még most is halványpiros a véremtől.

Elönt a düh és a kétségbeesés.

Ha a rózsa itt van, az azt jelenti, hogy Damian nem megy el. Itt marad, amíg meg nem kapja, amit akar.

Említettem már, hogy gyűlölöm a rózsákat? És mindennél jobban gyűlölöm ezt a rózsát!

Kiugrom az ágyamból, fölrántom a reluxát, és fölkapva a poharat, kihajítom a rózsát poharastul, mindenestül a nyitott ablakon át.

Bár van egy olyan érzésem estére megint itt lesz a szobámban. Hiszen próbálkoztam már mindennel, hogy megszabaduljak tőle. Már egyszer kidobtam, lehúztam a vécén, megpróbáltam kirohasztani, de semmi sem használt.

Arról már nem is beszélek, hogy New Yorkban szigorúan tilos bármit is kihajítani az ablakon. Főleg nem a huszonötödik emeletről!

Ajjaj!

Gyorsan visszahúzom a fejemet, és elrohanok az ablaktól. Megláthatott valaki? Remélem, nem vágtam agyon vele senkit. De mi van, ha mégis? Mostanában úgy is szerencsétlenségek történnek velem, miért ne lehetnék már gyilkos is? Meg kéne nézni, hogy nem fekszik-e valaki a járdán. Ha igen, rohadt nagy bajban vagyok.

Nem merek visszamenni.

Inkább nyugalmat erőltetek magamra és bevonulok a fürdőszobámba. Fél óra múlva fölfrissülve, de az idegösszeomlás határán támolygok be a szobába.

Ha megöltem valakit, akkor már valószínűleg elszállították a holttestet, nem? De a rendőrök még itt lennének.

Nézz már ki azon az átkozott ablakon! Úgysem öltél meg senkit!

Az a rózsa valószínűleg el sem érte a földet.

Mély levegőt veszek, és kidugom a fejemet a szeptemberi szélbe. Az emberek apró pontokként cikáznak az utcákon, mint a hangyák, az autók dudálása és a város forgalmának zaja messze hallatszik, de látszólag minden nyugodt. Ilyen messzeségből nem tudom megállapítani, de mintha nem lenne semmi törött az aszfalton. Vagy már eltakarították volna?

Az éjjeliszekrényre nézek, de nincs ott a rózsa. Akkor meg hol van? Eltűnt? Damian naplója szerint az ő rózsáinak külön akarata van. Ezek szerint képesek csak úgy fölszívódni?

Még egy pillantást vetek az utcára, de még a legapróbb jelét sem látom annak, hogy történne odalent bármi szokatlan.

Kezdek megnyugodni, bár nem vagyok biztos benne, hogy megszabadultam a rózsától. De ez holnap reggel úgy is kiderül, nemde?

Fölveszem a cuccaimat, és lerobogok a konyhába.

- Jó reggelt, kicsim! Hogy aludtál? – köszön anya mosolyogva. Egy tányér jó illatú palacsinta van a kezében.

- Kösz, anya, kitűnően. – válaszolom, és fölkapok egy narancsot.

- Nem jöttél le este vacsorázni. Jól érzed magad?

- Persze. – bólintok. – Csak nem voltam éhes.

- Vagy úgy. Luke már egy csomószor telefonált. Vissza kéne hívnod, vagy legalább felvenned a telefont.

Abbahagyom az evést.

- A francba! Luke. – suttogom.

- Mit mondtál?

- Semmit, anya, semmit. Csak azt, hogy majd reggeli után fölhívom.

- Jól van, drágám.

Belapátolom a palacsintát, majd otthagyom anyát és a testvéreimet. A mobilom után kutatok a táskámban. Egy újabb nem fogadott hívás.

Ismeretlen szám.

Talán Luke egy másik számról is próbálkozott? Vagy megkérte az egyik barátját, hogy hívjon föl? Mondjuk Zoe-t?

Zoe az a lány, akivel még Londonban ismerkedtem meg. Együtt kriketteztünk vele egy egész délutánon át, egy kis parkban. És akár az ikertestvére is lehetett volna Avalonnak.

Megkeresem Lucas számát, és tárcsázok. Egy kettő, három, négy csörgés, de nem veszi fel.

Még egyszer próbálkozok, de most sem szól bele. Talán haragszik rám, és ezért nem válaszol?

Ugyan! Valószínűleg más dolga van.

Ha nem veszi fel, hát délután átmegyek hozzá. Már ha megérem a délutánt, és Damian nem nyír ki az iskolapadban.

Anya elkészíti az ebédünket, és utunkra bocsát. Ma jelentősen kisebb a forgalom a Central Körúton, mint tegnap, így alig negyedóra múlva az iskola folyosóját koptatjuk.

Még csak véletlen sem nézek arra a folyosószakaszra, ahol tegnap az az ’incidens’ történt. Bevonulok az osztályba és leülök a helyemre.

Damian még nincs itt.

Talán a tegnapi végképp arra szánta el, hogy adja föl a tanulmányait. Már ha vannak neki tanulmányai.

Két perc múlva Izette csüccsen le mellém.

- Hello, Jen! Na, mi volt tegnap?

- Szia. Hát...- mit mondjak? Nem mondhatom el az igazat! - ...nem sok. Körbevezettem és ennyi.

- Körbevezetted és ennyi? – hökken meg. Füle mögé tűri világosbarna haját, és megnedvesíti a száját. – Minden rendben?

- Persze. Miért? Mi lenne?

- Hát csak...gondoltam... – Úgy látszik még ő sem tudja mit gondol.

- Mit? Hogy rám mászik? – Még a gondolattól is kiráz a hideg.

- Nem. Nem! Dehogy! Csak, olyan furcsa volt, hogy...áh hagyjuk.

- Mi van Izzie?

Rejtegetsz előlem valamit?

- Mondtam, hagyjuk. Teljesen hülyeség.

- Mondd már! – emelem meg a hangomat.

Izette sóhajt és körbenéz, mintha kihallgatna minket valaki.

- Jól van. De ez őrültség... Szóval, tudom, hogy csak most ismerted meg...hogy most találkoztatok először... de mintha ő már ismerne téged.

Ledöbbenek. Mi van?!

- Igen, tudom, Jenny, hogy hülyeség...de tényleg úgy néz rád. Szerintem Mrs. Morison is látta, és ezért választott téged.

Nem tudok mit mondani. Izette tudja?!

- Hogy...mi van?!

- Látod, én mondtam! De szerintem légy óvatos vele. Nem néz ki komplettnek a pasi... – mondja, szeme aggodalomtól csillog.

Nem tudom túltenni magamat a sokkon. Izette ismeri Damiant?! Hogy lehet ez? A londoni látomásomhoz lehet köze? Mégis igaz volt? Izette valójában nem volt beteg, hanem csak azért maradt a hotelben, hogy Damiannal tudjon beszélni?

Te tök hülye vagy, Jenessa Cox! Honnan ismerné már Izzie Őt? Hiszen Avalon látta nem ő!

De mi van ha...?

A csöngő éles sikolya szakítja félbe gondolatmenetemet, és egy éles bökés az oldalamban. Nyomban hallom is Izette suttogását a fülemben.

- Itt van.

Mi? Ki...?

Fölemelem a tekintetemet, ami találkozik Damian sötét pillantásával. Megáll Izette mellett, és egy hosszú percig lenéz rám.

Tekintetemet nem tudom elszakítani az övétől, egészen addig, míg ő meg nem teszi. Utánanézek, de ő már nem néz rám.

Miért van még mindig itt?

Ó hát persze! Hogy kényszerítsen valamire, amit nem szeretnék megtenni. Hogy is felejthettem el?

Ma nem az osztályfőnökömmel van az első órám, és ennek egy bizonyos mértékig örülök is. Így nem kell a kérdéseire válaszolnom, hogy megmutattam-e az új diáknak teljesen az iskolát. Az összes zugot, rejtekhelyet és porcicát.

A délelőtti tanítási órák szokásos ütemben telnek, nem történik semmi, de nem is számítok rá. Damian valószínűleg az ebédszünetben veti majd be magát. Mikor kicsöngetnek, majd kiugrik a szívem a helyéből. A barátaim már kezdik összeszedni a könyveiket, de én csak ülök a helyemen. Felé sandítok.

Mozdulatlanul ül, és engem néz. Pillantása majd’ hátba döf, alig tudom megállni, hogy ráordítsak, hagyja már abba. Fölkelek a helyemről, és a többiek után sietek.

Mikor kimegyek a teremből, még mindig látom, hogy Damian nem mozdul, csak a szemével követ engem. Különös...vajon mit tervez?

Az ebéd most valahogy nem tud érdekelni, pedig anya az egyik kedvencemet csomagolta. Mégsem érzem az ízét. Damiant keresem a zsúfolt ebédlőben, de hiába kapom ide-oda a pillantásomat, nem találom.

- Jen! – hallom valahonnan távolról.

Hol van?

- Jen!

Hol vagy Damian?

- Jenessa! Jól vagy?

Hol a francban vagy már?

- Jenny! – fakad ki Avalon.

- Mi van?

- Minden oké? Olyan furcsán viselkedsz!

- Persze. Minden oké.

- Keresel valakit? – néz körül Izzie.

- Nem.

- Talán ezt az új fiút? – rántja föl komiszul egyik szemöldökét Ava.

Levegő után kapkodok.

- Történt valami, ugye? – néz rám haragosan Izzie. – Történt valami, és nem akarod elmondani! – vádol meg.

Igen, történt! De azt mégis, hogy mondhatnám el? Egyikőtök sem hinne nekem!

- Nem történt semmi. – bizonygatom.

- Akkor meg miért vagy ilyen? Talán bántott? Összevesztetek? Behúztál neki egyet? – faggat tovább Avalon. Találj ki valamit!

- Nem. – Gyerünk már, Jen!

- Akkor miért érdekel úgy a srác?

- Nem érdekel...

- De igen! – mondják kórusban.

Mondj valami frappánsat! Gyerünk! Innen nem szabadulsz.

- Csak annyi, hogy...ő...Luke távoli unokatesója.

Bocsáss meg nekem ezért, Luke!

- Tessék?!

- Igen. És megkért, hogy tartsam rajta a szemem. Bajos srác.

- Hát azt látom.

- De miért nem szólt róla? És mit keres itt?

- Csak rövid ideig marad. – felelem. – Azt hiszem a félév végén el is megy, vissza...a régi iskolájába.

Próbálok mosolyogni, de Izette olyan kétkedően néz rám, mintha elment volna az eszem. Egy kicsit tényleg úgy érzem, mintha megbolondultam volna.

Avalon a délutáni órákon végig Damianról próbál kifaggatni, Izzie viszont szinte egy szót sem szól hozzám.

Hagyom had, főjön a saját levében, előbb-utóbb úgy is megbékél.

A legfurcsább viszont az, hogy Damian egyáltalán nem próbálkozik semmivel. Még csak a közelembe sem akar kerülni. És ez rosszat sejtet.

Az utolsó óráról kicsöngetve, kezdek aggódni. Damian összekapkodja a holmiját, és elsőként viharzik ki a teremből. Nem tudom mit tervez, és ez aggaszt.

Az utolsók egyikeként hagyom el az iskolát, hogy biztos legyek abba, Damian már régen elment. Nem érzem a közelségét, mégis alaposan körülnézek.

Néhány lézengő, beszélgető diákot kivéve az iskola előtti tér teljesen üres.

Megpillantom Jaredet és Ronny-t, ahogy rám várnak, és elindulok feléjük. Közben azon gondolkodom, Damian azért hagyott békén, mert valami nagyobb dologra készül? Valószínűleg igen. De jöjjön bármi, én felkészültem. Már nem árthat nekem.

Amikor Jared meglát, dühösen pattan föl, a kőkerítésről, amin eddig ült.

- Hol a fenében voltál? Már majdnem tíz perce várunk rád!

Megrántom a vállamat.

- És?

Jared láthatóan mégjobban begurul a közönyömet látva.

- Mit és? – Ez láthatóan nem úgy sült el, mint szerette volna.

- Nem haltál bele, ahogy látom. Tíz perc még nem a világ vége.

- Nekem az! Hülyének néznek, hogy itt ülök, és várok a nagy tesómra, mint egy kisgyerek!

- Örülj neki, hogy nem látták, hogy engem vársz. Ha látták volna, most pisisnek néznének! – vágok vissza. – Gyere Ronny.

Elindulok Ronny-val az oldalamon, Jared pedig durcásan követ, mint egy kétéves kislány.

Délután lévén a sugárutakon sokkal nagyobb a forgalom, mint szeretném, így kétszer is meg kell gondolnom, hogy átmegyek-e az úton.

Tulajdonképpen Jarednek, meg Ronny-nak csak azért kell megvárniuk engem, mert hazafelé még elüttetnék magukat. Jared nem tud magára vigyázni, Ronny pedig még túl kicsi, hogy egyedül kószáljon New Yorkban. Legalábbis anya szerint.

Körülnézek az úton, és amint elhaladt előttünk egy sárga taxi, kilépek az úttestre. Ronny szorosan mellettem, jön, Jared viszont lemaradozva bukdácsol mögöttünk.

Alig értünk át az egyik sávon, a következőben elhaladó negyvenéves veterán kocsi máris fenyeget bennünket.

Gyalog átmenni New York valamelyik sugárútján életveszélyes. Még a zebrán is!

Mikor föllépek a járdára megkönnyebbülök. Szerencsére nem ütött el senki. Úgy látszik mellettem az öcsém is ugyanígy érez. Jó néhány autó túl közel volt.

Kifújom magam. Dudálást hallok.

Oldalra nézek és meglátom azt a kamiont, amelyikkel karamboloztunk Angliában.

Egy hatalmas amerikai kamion, amelynek majdnem négy méter magasan van a vezetőfülkéje.

Kihagy a szívem egy ütemet.

Ez a kamion most teljes sebességgel tart Jared felé.

- Jared! – sikítom, és kiugrom az útra. Ő fölnéz rám a telefonjából, értetlenül, mintha nem látná a felé közeledő veszélyt.

Abban a pillanatban ragadom meg a karját, és rántom félre az útból, mikor a kamion elcsapná őt.

Az aszfaltra zuhanok, ő meg rám. Bevágok a fejemet a kőkemény betonba, de nem érdekel.

- Jared! Jól vagy? – nyögöm.

Ő bólogat. Kissé sokkos állapotban van.

A kamion után nézek, de csak egy taxit látok. És azt, ahogy a sofőr mutogat nekünk a lehúzott ablakon.

- A rohadék! – morgom, és föltápászkodok. Ronny odaugrik mellém.

- Jól vagytok? Megsérültél, Jen? – Mindig is ő törődött a legtöbbet másokkal.

- Nem. Minden oké. – leporolom a ruhámat, miközben több arra járó is odajön segíteni.

Hálásan mosolygok rájuk, aztán meg hevesen tiltakozok, amikor az egyikük arról kezd kioktatni, hogy jobban kéne vigyáznom a fiaimra.

Tessék?!

Látja ez, hogy hány éves vagyok?

- Gyertek... – szólok erőtlenül. Elég nagyot koppant a fejem, annyi biztos!

Nem tudom, hogy a fejfájástól hallucinálok-e, de erős szorítást érzek a derekamon. Lepillantok.

Jared átölelt, és most magához szorít. Halkan motyog valamit, amit nem értek. Talán azt, hogy köszönöm, nem tudom.

Mintha elűzték volna a fájdalmat, visszaölelem. Mintha büszkeséget éreznék.

És valami baljóslatút.

Fölpillantok Jaredről. Az a Kenworth majdnem elütötte Jaredet, aztán eltűnt a semmiben. Úgy, mint akkor.

Damian!

Most már nem rám vadászik, hanem azokra, akiket szeretek.

Ez az ellenszegülésem ára. Ez a büntetésem.

Season Two • Chapter Three - A tűzzel játszani

Sziasztok!
Először is, sajnálom, hogy ilyen későn, de meghoztam a frisset. Másodszor pedig, Boldog Nyuszit, minden drága olvasómnak! :D Legyen sok locsolótok, és kapjatok sok csokitojást. :D
Úgy gondoltam, így Húsvét alkalmából hozom a következő fejezetet. Eddig sajnos nem tudtam, mert szabadidőmben vagy közmunkán voltam, vagy tanultam, vagy ünnepségre készültem, vagy rendezvényen voltam vagy vagy vagy...itt van.
Jó olvasását!
Denny

Nem változott itt semmi, amióta utoljára itt jártam. Ugyanazokat a fekete kőből faragott falakat látom, a kő – és vascsipkéket, a kitárt szárnyú angyalokat a fekete tükrök csúcsánál, ahogy üres tekintetükkel lenéznek rám.

A folyosó vége, és az eleje sötétségbe vész, de már tudom mi vár rám, ha a vaskapuhoz érek.

Megint nem világít itt semmi, csak az az egy fáklya, ami valahogy a kezembe került.

Lenézek a talpam alatti fényesre csiszolt, tükörszerű fekete kőre. Látom, ahogy magamra nézek. Látom a hátragumizott hajamat, az alvástól kótyagossá vált arcomat, és gyűrött pizsamámat.

Már megint itt! Nagyszerű!

Lassan elindulok a folyosón, hogy minél előbb szembenézzek azzal, amivel szembe kell. Árnyékaim a fekete tükrök végtelen sorában követnek. Mindig újak. Ahogy az egyik tükörben fölbukkan egy, végigkísér a hatalmas tükör széléig, majd a következőben már egy másik lép a helyébe.

Mintha mellém szegődnének, majd megérezvén mi vár rám, el is hagynának.

Az angyalokra nézek, amik a tükrök csúcsban összeérő tetején ülnek. Mindegyik kitárt szárnyú, de mást ábrázolnak.

Az előttem lévő éppen boldog. Kinyújtott karjában egy kehely van, és mosolyogva nyújtja valakinek. A következő a harcias. Egy hatalmas kardot tart a feje fölé, mintha lesújtani készülne valakire.

A tükröket egy vastag vascsipkés keret választja el, aminek csipkéi végigfutnak a falon, és gótikus csúcsos lezárást adnak a térnek. A csúcsív közepén egy vékony láncon egy óriási fekete kristálycsillár lóg. És ez húszlépésenként ismétlődik.

De a csillárok nem égnek, és nem tudom, hogyan nyújthatnám meg őket.

Nagyot sóhajtok, és továbbmegyek.

Már elég rég gyalogolhatok, mert mindjárt lefagy a lábam. Talán tél lehet a Pokolban, hogy ilyen hideg van?

De akkor eszembe jut a szél, ami arra kényszerít, hogy a kapu felé haladjak.

Jaj ne! Megint?

Gyorsabb tempóra kapcsolok, és hiába fut végig a hideg a hátamon, nem érdekel mi lesz. Csak ne jöjjön a szél!

A távolban föltűnik a vascsipkékkel kivert, és körbefuttatott, szépen kidolgozott kapu köralakja. Az indák komótos aggastyánokként, ide-oda tekeregnek, visszahúzódnak, vagy kinyúlnak.

Zárva van.

A vasrúd az ajtó közepén megmozdíthatatlanul fekszik a helyén.

Aztán az indák lassan letekerednek róla, és a rúd kettéválik, a kapu pedig fülsiketítő csikorgással kinyílik.

A visszhangos, kőoszlopos Fekete Terem – aminek Damian naplójából tudom a nevét – ott van a kapu mögött.

A kőlapokat itt is tükörsimára és fényesre csiszolták, az oszlopok szálkásak és égbetörők, a plafon fekete, és alatta viharfelhők gyülekeznek. Vörös, és lávaszínű villámok lobbannak fel és alszanak ki a fekete felhők között.

A terem közepén, egy indás emelvényen, ott van a trón. Három lépcsőfok vezet föl, a Pokol Három Hercegére utalva – ezt is Damian könyvéből tudom. De mintha a lépcső megolvadt volna, helyenként tűszerűen rányúlik a padlóra.

A finoman faragott, csipkés trónon megint ott ül az ismeretlen alak. Hatalmas fekete uszályos ruhája eltakarja, de legalább az öltözetéből már tudom, hogy nő.

Talán Damian anyja?

Lehajtja a fejét, amit fekete ékköves korona díszít. Haját hátrafogta, és hagyta, hogy merész hullámokban végigomoljon a hátán. Csak most veszem észre, hogy a sötét fürtök között ezüst, és fehér drágakövek csillognak, mintha gyémántok volnának.

Még nem vett észre, de ahogy kifújom a benntartott levegőt, lassan fölemeli a fejét.

De nincs időm szemügyre venni őt, mert azonnal lángok borítják el a termet. Előtörnek a padlóból, vagy a semmiből, fölperzselik a levegőt, nyaldossák a falakat, majd megjennek a tűzből született holtak szellemei.

Sikoltozva, ordítozva kapnak utánam, hogy a mélybe rántsanak, de mielőtt megtörténne, zihálva riadok föl...

Kinyitom a szememet, és kissé lehiggadva nyugtázom, hogy a szobámban vagyok, és Damian nincs sehol.

Megkeresem a telefonomat, és megnézem az időt. Még csak hajnali három óra van.

Visszadőlök az ágyamba, és a nyakamig húzom a takarót, pedig nagyon meleg az éjszaka.

A rémálomra gondolok, ami Londonban kezdődött, mikor először találkoztam Damiannal. Most, hogy ismét fölbukkant, a rémálom is visszatért.

Beszélnem kell Lucas-szal, hátha tud ellene valami hatásos megoldást. Mondjuk eltenni Damiant láb alól. Úgy is az adósa vagyok még neki, az autóbalesetért.

De hogy gondolhatok ilyesmire? Megölni valakit, csupán azért, mert ő is meg akar?

Neked elment az eszed Jenessa! – vakarózik a tudatalattim.

De miért ne? Még néhány hónap edzés, vagy egy fél év, és már képes leszek ártani neki.

A lelkem mélyén lakó kis szörny most gonosz vidámsággal lassú mosolyra húzza a száját.

Annyira élvezem a gondolatot, hogy én is mosolyogni kezdek, majd hirtelen kipattannak a szemeim.

A telefonom pityegése zavarja meg a nyugalmamat.

Mi az már?

Lenyúlok érte, és látom, hogy az ébresztő az. Mi a fene? Elaludtam volna?

Kinyomom, és visszateszem az éjjeliszekrényre. Kipattanok az ágyból, és a fürdőbe sietek, hogy lezuhanyozzak. Alig fél órán belül kész vagyok mindennel; felkapva a táskámat levágtatok a lépcsőn a nappaliba, majd onnan a konyhába.

Anya hagyott egy üzenetet a pulton, miszerint ma nem tud elküldeni minket az iskolába, mert be kellett mennie a munkahelyére.

Apa szokás szerint nincs itthon.

Elkészítem a müzlimet, és már végzek vele, mire Jared álmosan levonszolja magát a lépcsőn.

- Szia! – köszönök neki, mire rám emeli a tekintetét.

- Mi a kaja? – kérdezi két szusszanás között.

- Hát neked is jó reggelt.

- Jó reggelt! – ugrik be Ronny is az étkezőbe. Készít magának egy adag müzlit, majd kiéhezve enni kezdi.

Csodálkozom, hogy nem szól semmit, hiszen tegnap nem tudtuk megbeszélni a dolgokat. Valamikor este tíz körül jöttem haza Luke-tól. Eléggé dühös volt, mikor megtudta, hogy Damian beiratkozott az osztályomba.

El is maradt az edzés, pedig kíváncsi lettem volna a vívásra. Helyette jó tanácsokat osztogatott a káromkodássorozatai között, hogyan védekezhetek ellene.

A faliórára pillantok, és fölkapom a cókmókomat.

- Indulnunk kell. – szólok az öcséimnek.

- Miért? Még tök korán van. – nyavalyog Jared.

- Tényleg? És tudod milyen a forgalom odakint?

Jared grimaszolni kezd, majd elteszi a tányérját.

Tíz perc múlva kint állunk az utcán, és a szokatlanul nagy autós forgalmat figyeljük.

Oké, New York nem éppen kisváros, de ez azért mégis csak brutál sok autó!

Alig jutunk át eddig két zebrán, anélkül, hogy ránk ne dudált volna valaki.

Az út az iskoláig beletelik vagy negyven percbe. Épp csöngetés előtt csak egy kicsivel zuttyanok le a helyemre.

Izette kérdőn néz rám, mikor kifulladva kapkodom a levegőt.

- Mi történt?

- Csak New York. – felelem. Mindig ezt mondom, ha a város valamelyik hibájával van bajom. Lassan már Őt is ide lehetne sorolni.

Hátrafordulok, hogy itt van-e már, de a helye üres.

Tehát betartotta az ígéretét? Meghallgattam, mit akar, és többet nem zargat? Nagyon helyes!

Alig jutok a gondolatom végére, már be is csöngetnek.

Előkapkodom a könyveimet, és a füzetemet, majd várakozóan nézek a tanár helyére.

Mrs. Morison alig két perc múlva fut be. Damian sehol.

Valami furcsa megelégedést tapasztalok mélyen legbelül a hiányával. De alig jelenne meg a mosoly az arcomon, mikor kopognak az ajtón, és Damian lép be rajta.

Csábító vigyorgással az arcán elnézést kér a késésért, és a helyére megy.

Nem nézek rá, de tudom így is le, tudja olvasni az arcomról az érzelmeket.

Dögölj meg! – gondolom magamban. – Megígérted!

Az első óra a szokásos ütemben telik le, majd a második is.

Az ebédszünet előtti óra végén, Mrs. Morison vidám mosollyal fordul Damian felé.

- Mr. Crusader megmutatták már magának az iskolát?

- Nem, asszonyom. – válaszol mély hangon, amitől csak mégjobban fokozódik a dühöm.

- Nos, akkor kérnék egy jelentkezőt, aki megmutatja Mr. Crusadernek, hogy mi hol van.

Samantha azonnal jelentkezik, és legnagyobb döbbenetemre Luce is.

Ne, Luce, ne!

Mrs. Morison végignéz rajtuk, majd megállapodik a tekintete...rajtam.

- Miss Cox?

- Igen tanárnő? – kérdezek vissza óvatosan. Remélem, érzi, hogy nem akarom körbevezetni őt a suliban.

- Körbevezetné Mrs. Crusadert az iskolában?

A rohadt életbe!

- Öhhmmm...

- Miss Cox? Megkérhetem?

A tanárnőről, Samre pillantok, aki ádáz tekintettel néz vissza rám. Nyoma sincs már annak a lánynak, akivel együtt szenvedtem autóbalesetet.

- Igen, tanárnő. – mondom automatikusan.

Micsoda?! Hogy mondhatok ilyet?  Nem, nem és nem!

- Köszönöm Miss Cox, akkor órák után legyen szíves megmutatni neki a gimnáziumot.

- Jó.

Nyelek egyet és Damian felé fordulok, aki gúnyosan vigyorogva viszonozza a pillantásomat.

Ezért még megfizetsz! – tátogom neki, de őt látszólag ez még inkább mulattatja.

Biztos vagyok benne, hogy ő befolyásolta a tanárnő választását. Aztán pedig engem.

Egész szünet alatt kerülöm, és még csak véletlenül sem maradok egyedül, hogy ne tudjon a közelembe férkőzni. Még csak az hiányzik, hogy megismételjük a tegnapi ’jelenetet’.

Az a gondolat pedig még ijesztőbb számomra, hogy még nem adtam választ a kérdésére.

A matematika és a francia szokásosan unalmasan telik. A tanár magyaráz, de én oda sem figyelek, és csak hébe-hóba jegyzetelek. Egész végig azon kattog az agyam, hogyan fogom megúszni vagy végigszenvedni az elkövetkezendő időt. Damiannal.

Mi lenne, ha rosszullétre hivatkozva hazamennék? Hm, Mrs. Morison kapásból azt vonná le belőle, hogy el akarom lógni a körbevezetést.

És ha fölajánlanám a segítségemet az egyik tanárnak? Mondjuk pakolásban?

Damian megvárna!

A francba, ez alól nincs kibúvó!

A kicsöngetés most nekem nem a megváltást jelenti, hogy végre hazamehetek. Nekem azt jelenti, hogy még legalább egy órát itt kell maradnom, legádázabb ellenségemmel karöltve. Pazar.

Összedobálom a cuccaimat, mindent begyömöszölök a táskámba, és fölállok a helyemről.

Izette részvétteljesen néz rám.

- Sajnálom, Jen. – simítja meg a karomat.

- Kösz. – suttogom.

- Akkor, szia.

- Szia.

Izzie küld felém még egy szomorú mosolyt, majd lassan kimegy a többiek nyomában a teremből.

A hátamra veszek a batyumat, de ekkor valaki megfogja a kezemet.

Damian! Most véged van!

Már épp az arcába ordítanám, hogy ne nyúljon hozzám, de ekkor a szemem egy pár szórakozott, de mégis aggódó szürke szempáron akad meg.

- Minden oké, Jen? Ne maradjak itt veled? – kérdezi halkan Avalon.

- Persze, minden rendben. – Dehogy van! Minden egyre rosszabb lesz!

- Biztos?

- Igen. – Nem.

- Elkísérjelek?

- Elbírok vele. Csak körbevezetem a suliban – Könyörgöm, gyere velem! Ne hagyj minket kettesben!

- Oké. Akkor majd hívj, ha végeztél. – erőltet magára mosolyt, majd elbúcsúzik tőlem.

Ne! Ne hagyj itt! Avalon! Gyere vissza!

Nagy levegőt veszek, és Damian felé fordulok. Ő nyugodtan ül a padjában és komótosan pakol be a táskájába.

Odalépek mellé, és megköszörülöm a torkomat.

- Mehetünk?

Felnéz rám, pillantása kissé zavarodott, majd gonosz elégedettség csillan meg benne.

- Megvársz? Haza akarsz jönni velem? Ez igazán csábító!

- Körbevezetlek az iskolában. – jelentem ki szenvtelen hangon.

- Nem érdekel az iskola, Jenessa. Csak te.

Fölvonom az egyik szemöldökömet.

- Oké, akkor holnap találkozunk. – mondom, de elkapja a kezemet, mielőtt elmehetnék.

- Nem mehetsz el!

- Ha nem akarod, hogy körbevezesselek, akkor nincs miért maradnom.

- Maradj. – szorítja meg a kezemet.

Belesöpri a táskájába a padján lévő könyveket, és várakozóan néz rám.

Elindulok kifelé, közben halkan beszélek.

- Gondolom az osztályba, már idetalálsz.

- Megoldom. – szorítja meg bőrtáskája pántját.

Elindulok a folyosón, ő pedig követ. Egy ideig némán haladunk, amíg föl nem érünk a harmadik emeletre.

Egészen a folyosó végig vezetem, ahol a kémia labor van.

- Jen?

- Mi van? – kérdezem kissé indulatosabban, mint ahogy szeretném.

- Gondolkodtál a tegnapin?

- Kellett volna? – lépkedek lefelé a lépcsőn.

- Csak szerettem volna időt hagyni neked, hogy átgondold.

- Időt hagyni?! – fakadok ki – Időt akartál hagyni nekem, miközben nekiszorítottál a szekrénynek, és könyörögtél, hogy mondjak igent?! – sikítom.

- Én sosem könyörgök. És amúgy is nekem jól esett, hogy csapdába estél köztem és a szekrény között. – vonja meg széles vállait, miközben féloldalasan vigyorog.

- Menj a picsába!

- Naa! Ilyet nem illik mondani. Főleg nem egy hercegnek. – ingatja a fejét.

- Itt nem vagy herceg. Itt te egy senki vagy.

- Igen. Egy senki, aki bármikor elrabolhat, megsebesíthet, vagy megölhet. – vigyorog rám.

Megrémülök.

- Ezek szerint beismered végre, hogy ez a szándékod? – fordulok el tőle.

- Mondtam már, hogy nem akarlak bántani.

- Hát az előbb nem éppen ezt mondtad. – fuldoklom. Légy erős, Jen!

- Sajnálom. Így jó? Tényleg nem akarom, hogy bajod essen. Nézd, Londonban tényleg nagyon rossz utat választottam, de azért jöttem, hogy helyrehozzam. Komolyan szükségem van rád. – arcáról leolvad a gúny, és szinte könyörögve néz rám. Arca teljesen őszinte, de én tudom, hogy csak álca. Hazugság.

- A fiú WC. – mutatok a szembe lévő ajtóra. Damian bosszúsan néz a mosdó ajtajára.

- Jen, kérlek! Kell még idő?

Elfordulok tőle, és lemegyek a földszintre. Nem is nézek hátra, hogy követ-e.

Damian nem hozza szóba a dolgot, ahogy megmutatom neki a fizika, biológia előadót, a nyelvi labort, a tanárit, és különböző más helyeket.

Nem beszélünk. Csak akkor szólal meg újra, mikor a tornacsarnokba érve mutatom meg neki mit hol talál.

- Még sosem jártam iskolába. – sóhajt, hangja őszinte. – Bonyolultabb, mint gondoltam.

- És most miért vagy itt?

Fekete szemével zavarodottan pislog le rám, mint egy ártatlan kisfiú.

- Miért kezdtél iskolába járni? Csak azt ne mondd, hogy tudásvágyból!

- Miattad.

- Vicces vagy. – lököm ki a tolóajtót.

- Komolyan beszélek! – kapja el a karomat, és maga felé fordít a folyosó félhomályában.

Csak őt látom magam előtt, és ez megrémiszt.

Maradj erős, Jen!

- Tudnom, kell. Tudnom kell, hogy számíthatok-e rád?

- Miben?

Próbálom kiszabadítani a kezemet, de erősen tart. Csillog a szeme, légzése reszelős.

- Abban, hogy segítesz-e nekem?

- Minek kéne neked az én segítségem?

- Nem mondhatom meg. Még nem. Csak arra kérlek, bízz bennem!

- Azok után, hogy megpróbáltál...

- Jajj, kérlek felejtsd már el! Koncentrálj a jelenre! Látod, ez a baj az emberekkel, hogy mindig a múlton rágódnak!

Fújtatok. Megint kezdi.

- Engedj el!

- Válaszolj!

- Damian, engedj el!

- Válaszolj a kérdésre!

- Nem! – kiáltom dühösen az arcába.

Damian megdöbben.

- Nem? Úgy érted nem válaszolsz a kérdésre, vagy a válaszod a kérdésre nem?

- Ezt a Pokol Hercegének igazán kéne tudnia, nem? – sziszegem neki. A tűzzel játszok.

Damian reszelősen szívja be a levegőt, a vállában rángatóznak az izmok.

- Ne mondd ezt, Jenessa.

- Nem. A válaszom nem.

- Ne tedd ezt!

Hangja fenyegető, de nem érzek félelmet. Bátornak érzem magam. Luke tanítása kifizetődik.

Egészen közel hajolok hozzá, a szemébe nézek.

- Már megtettem.

Damian arca elborul, szeme elsötétedik, szinte túlnő a helyiségen.

Lehullik az álca, olyanná válik, mint Londonban.

Kegyetlenné. Gonosszá. Erőssé és vonzóvá.

- Akkor kényszeríteni foglak.

Season Two • Chapter Two - Damian visszatér

Sziasztok!
Végre sikerült befejeznem a fejezetet. Hát nem lett olyan jó, mint képzeltem, és későn is jött, de a lényeg, hogy itt van. Lényegében azért késett, mert mostanában nagyon rákaptam az Odaátra, szóval ha tehetem azt nézem. A másik meg, hogy tegnap volt, a kedvenc bandám, és a TLD múzsájának, a Within Temptation-nek a budapesti koncertje. Amin sajnos nem voltam. :-( Tényleg valaki volt?
Hát akkor jó olvasást! :D
Denny

Egy pillanatra kihagy a szívverésem.

Nem akarom elhinni, de, ahogy besétál az osztályba, arcán a nagymenők mosolyával, már tudom, hogy nem vicc.

Ez tényleg ő! Itt van!

Megáll zsebre dugott kézzel Mrs. Morison mellett, és körbenéz az osztályban. Mintha csak keresne valakit, szeme gyorsan végigsiklik az arcokon, majd...majd megpihen rajtam.

Szenvtelenül nézek vissza rá, mire ő csak még szélesebben mosolyog.

Hogy kerül ő ide? Londonban kéne lennie! Miért van mégis itt?

Végigmérem.

Szokásos fekete farmer, fekete póló, és egy szürke öv van rajta. Táskáját lazán átvetette egyik vállán, amiben alig lehet több egy doboz tízórainál.

Fekete haja a szemébe lóg, és kissé kócos, mintha reggel nem fésülködött volna.

Mintha...megváltozott volna. De nem tudom pontosan, mi lehet olyan szokatlan rajta, de valami nem stimmel.

Pedig ugyanazt a szögletes állat, sápadt, fehér bőrt, és kiemelkedő arccsontot látom, mint egy hónappal ezelőtt. Még mélységes fekete szeme is ugyanaz.

Várjunk csak...nem.

Nem az.

Csillog. A szeme csillog, Damian tekintete vidám! De minek örül ennyire?

Az egész lénye megváltozott, a kisugárzása. Teljesen eltűnt az a gonosz, borús srác, akit Londonban megismertem, és a helyét átvette valami új.

Csak azt nem tudom, hogy ez jó vagy rossz.

Valószínűleg csak trükk az egész. Leplezés. Nagyon okos!

- Nos, Mr. Crusader foglaljon helyet! – szól Mrs. Morison, mire Damian bólint.

Elindul az Izette felőli sorban és leül két paddal mögénk. De jó, hogy nem ültettek szét minket!

Halkan megkönnyebbülök, és hátrasandítok rá.

Damian ledobja a táskáját, és megtámaszkodik a padon. Engem figyel, tekintetünk találkozik.

Gúnyos tekintetére, csak egy gyilkos pillantással válaszolok, majd visszafordulok a tanárnőm felé.

- Ekkora parasztot! Még csak nem is köszönt. – súgom oda Izzie-nek.

- Ühmm... – válaszolja, és mocorogni kezd.

Ránézek.

- Izette, valami baj van?

Felém fordul, és megrázza a fejét.

- Nincs semmi baj. Miért? Mi lenne?

- Hát nem tudom. Sápadt vagy és remegsz.

Kinyitja a száját, majd visszacsukja.

- Csak egy kicsit melegem van, ennyi az egész.

- Attól inkább kipirulnál. Talán...ismered őt?

Óvatosan teszem föl a kérdést, Izzie mégis halálra rémülve csattan rám.

- Mi?! Dehogy! Hogy ismerném már, Jen? Az életben nem láttam még.

- Jól van. Nem kell így kiakadni, csak egy sima kérdés volt. – Próbálom adni a félénket, és a semmit sem sejtőt, de Izzie viselkedése kezd gyanússá válni.

- Nem akadtam ki. – válaszolja nyugodtan.

- Oké, ne haragudj, hogy rákérdeztem, csak érdekelt.

- Nem haragszom, Jen. Rád sose! – mosolyog rám, én pedig viszonzom.

Izette valamit titkol! Talán Damian bántotta? Ott volt a hotelszobában, mikor Izzie beteg volt? Meglátogatta őt? Ki kell derítenem!

Annyi biztos, hogy Izzie fél tőle. Libabőrös, és kiverte a víz, mikor belépett a terembe. Nyugtalan lett, és ez engem is aggaszt. Oda kell figyelnem. Mindkettőjükre.

Mrs. Morison utoljára olvassa föl a házirendet, és közöl némi változást, a tanulást illetően. Elmondja az érettségi menetét, meghirdet számos versenyt, és az idén is induló szakköröket.

Úgy érzem, ha jelentkezek néhányra, és folytatom az edzést Luke-kal, Damianra egy perc szabad időm, és energiám sem marad!

Az ügy letudva.

Két hosszú, és végtelenül unalmas osztályfőnöki óra megy el így.

Az ebédszünetet követően viszont már megkezdődnek az óráink. Az első mindjárt angol lesz.

Fogom a táskámat, és egy pillantást sem vetve Damian-ra, kimegyek az osztályból, és azonnal belerohanok valakibe.

- Jaj, ne hara...Marshall?

- Szia Jennykém! – ölel meg, és egy perc habozás után, boldogan ölelem vissza. – Olyan rég láttalak, már úgy hiányoztál!

- Te is nekem, el sem tudod képzelni mennyire! Olyan régen volt az a tegnapeste, mikor együtt buliztunk. – mondom, és szarkasztikusan grimaszolok hozzá.

- Istenemre mondom, úgy röpül az idő. – emeli mellkasához a kezét Marshall, és nagyot sóhajt, mire kitör belőlem a nevetés.

- Hagyd már ezt a hülyeséget!

- Bocs, ha kicsit megnevettettelek.

- Hol van Michael? – kérdezem két nyekkenés között.

- Háát... – fordul hátra, de nem bírja befejezni a mondatot.

Valaki hirtelen átkarolja hátulról a vállamat, és erősen magához húz.

Egy pillanatra halálra rémülök, hátha Damian, de mikor oldalt nézek, Avalon vigyorog vissza rám.

Hogy is gondolhattam, hogy ő az? Damiannak fent kell tartania a látszatot, hogy teljesen idegen az osztályban, és nem ismer engem sem. Pláne azt az új külsejét, amit magára varázsolt.

Komolyan azt hitte, hogy egy kis mosolygás, és máris olyan lesz, mint egy átlagos végzős gimnazista fiú?

Nem gondoltam volna, hogy a Pokol egyik Hercege ennyire ostoba!

- Szia Marshall! – szorongat még mindig Ava. – Idetaláltál? Már kezdtünk félni, hogy eltévedtetek!

- Tessék? Dehogy! Csak hűek akartunk maradni a hagyományunkhoz.

- Jövőre már úgy sem lesz ilyen szerencsétek. – adja meg Avalon a kegyelemdöfést.

- Azt gondolod, hogy az egyetemről nem fogunk késni első nap?

- Hmmm...igen.

- Szóval, hol van Mike? – vágok közbe, mielőtt eldurvulna a dolog.

- Hát az ebédlőben.

- És te miért nem vagy vele? – szólal meg mögöttünk valaki.

Hála a jóistennek csak Belle az és a lányok.

- Féltem, hogy nem találtok oda.

- Nagyon vicces. – ragadja meg a kezemet Avalon, és maga után húz.

Egyenesen az ebédlőbe vezet, ahol már a gimi valamennyi osztálya egybegyűlt. Az elsősök még a mi helyünket is elfoglalták.

Apropó, elsősök! Hol vannak az öcséim?

Körülnézek, de nem találom őket a nagy tömegben. Aztán az egyik sarokban meglátom Jared fejét, ahogy hevesen magyaráz valamit egy csapat fiúnak.

Oké, akkor még sincs annyira elveszve. De már hogy is lenne? Jared?

Miután mindenki kért magának ebédet, kivonulunk az udvarra enni, mert bent már nincs hely. A sportpálya melletti egyik padot foglaljuk el.

Elég szűkösen vagyunk, a pad elég kicsi, így beszorulok Izette és Belle közé. Még a karomat sem tudom letenni az asztalra!

- Ti tudtátok, hogy új osztálytársunk lesz? – fordul Belle a fiúkhoz, mire mindketten fölkapják a fejüket.

- Új osztálytárs? Remélem valami dögös csajszi. – bökdösi meg Mike a testvérét.

- Ki kell, hogy ábrándítsalak titeket. Fiú. – kortyol az üdítőjébe Avalon.

Mike és Marshall csalódottan dobják le a villájukat, mire fölnevetünk.

- Nagyszerű! Legalább valami stréber gyík?

- Nem. Dögös csávó. Méghozzá nagyon! – Hát igen, a bandánkból Luce az, aki minden egyes pasiba képes belezúgni. Úgy érzem ez alól Damian sem lesz kivétel.

És ha ez így van, Luce rá fog hajtani.

Ajjaj!

Itt el is kezdődnek a gondok. Mivel Damian gonosz – hiába az álca, én átlátok rajta – bántani fogja Luce-t, és mindenki mást is! Te jó isten, hogy mehet egyáltalán emberek közé?

Ráadásul egy iskolába!

Beszélnem kell vele, bármennyire nem szeretném. Sőt. Nem is beszélni, elérni, hogy elmenjen innen, vissza oda, ahonnan jött! És távol tartani tőle mindenkit, ami azt jelenti, hogy valamennyi időt vele kell töltenem.

A francba!

Miután megebédeltünk, a többiek visszamennek az osztályba, én viszont a szekrényemhez megyek. Ideje újra telepakolni könyvekkel, és egyéb cuccokkal.

Ahogy lefoglal a pakolás, észre sem veszem, hogy a folyosó kihalt lett körülöttem, és egészen elsötétült.

Majdnem olyan mintha éjszaka lenne, pedig még csak kora délután van.

Fölkapom a fejemet. Nagy a csönd. Túl nagy. Damian biztos itt van!

Arra számítok, hogy a nyitott szekrényajtó mögött lesz, mint a filmekben, de mikor becsapom nem áll ott senki.

Körülnézek az üres folyosón, és eltűnödöm azon, hogy mikor is csöngetnek? Lehet, hogy késésében vagyok? Talán elfelejtettek volna csöngetni?

Aztán meglátom őt az egyik ablaknál, ahogy lazán nekidől a keretnek. Hátulról világítja meg az a kevés fény, ami beáramlik kintről, és így szinte teljesen árnyékban marad.

Nem tudok olvasni az arcáról, de mintha mosolyogna.

Rábámulok, és ő vissza rám. Nem vártam ezt a pillanatot! Azt hittem egy életre megszabadultam tőle, és most mégis itt van.

Nem szólok semmit, még csak nem is mozdulok. Hosszú percekig csak hallgatunk, aztán ő szólal meg először.

- Hiányoztál.

Nem válaszolok azonnal, ami egy kicsit bosszantja.

- Te nem. – felelem végül.

Hú, hát ilyen újra látni valakit?

- Azt sejtettem. – löki el magát a faltól, és közelebb lép hozzám. Végigmérem, de nem látok nála semmiféle fegyvert. – Azt hiszem, rosszul mutatkoztam be Londonban. Biztos nem vagyok túl népszerű a számodra.

Fölhorkanok.

Meg akartál ölni, és most azzal jössz, hogy nem lehetsz túl népszerű?! Te beteg vagy!

- Mit akarsz Damian? Minek jöttél ide? – szegezem neki a kérdést.

- Lassíts, angyalom! Ez nekem túl gyors tempó! – vigyorog.

- Halljam!

- Jól van. – emeli fel a kezeit, mintegy védekezésképp. – Azt hittem, újra kezdhetjük...

- Újra kezdeni? Mit?! Damian, neked teljesen elment az eszed! Jobban tennéd, ha eltűnnél innen, mert látni sem akarlak!

- Gondoltam, hogy így fogsz reagálni, de hallgass meg! – nyomul hozzám egyre közelebb.

- Nem Damian. Elég volt belőled, menj el innen, menj vissza Londonba!

- Muszáj meghallgatnod, Jenessa! Addig nem megyek el.

- Oké, szóval, ha meghallgatom, hogy mit akarsz mondani, akkor végre elmész innen, és békén hagysz?

Bólint.

- Kapsz öt percet. – lépek hátrébb, mert ő csak egyre közelít felém. Szinte észrevétlenül szorított maga és a szekrény közé, ahonnan már nincs kiút.

Jaj, Istenem, jöjjön már valaki és mentsen meg!

De ahogy általában lenni szokott, senki nem jön. Magamnak kell kitalálnom valamit.

Miért is mondtam öt percet? Miért nem csak kettőt?

- Szeretném elölről kezdeni. Nem azért vagyok itt, hogy bántsalak. Figyelj, Jen, szükségem van a segítségedre! Adj még egy esélyt nekem, hogy helyrehozzam a hibáimat. Ígérem, nem fogsz csalódni bennem!

- Mennyit adhatok egy gyilkos szavára?

- Nem vagyok gyilkos! – mondja, és látom, hogy ez rosszul esett neki. Megfeszül az állkapcsa.

- De igen az vagy, Damian. Nem bízok benned, és ezt te is tudod nem? Akkor meg miért vagy még itt?

- Csak had kezdjem elölről. Nem foglak bántani sem téged, sem a családodat, és a barátaidat sem. Még Lucast is békén hagyom, rendben?

- Őket hagyd ki ebből! – mordulok rá.

- Akkor meg kell engedned, hogy veled maradjak. Hogy jobban megismerjelek.

Damian nekinyom a szekrénynek, fölém, tornyosul, és egy pillanatra elönt a rémület. Hiábavaló volt az a kemény kiképzés, amit Luke adott nekem, mert most elszáll minden bátorságom.

Damian megfogja a kezemet, és gyengéden megszorítja.

Kérdőn néz rám.

Csapdába estem! Mi lesz, ha nemet mondok? Legjobb esetben is csak nekem támad, rosszabb esetben meg is öl.

Damian tekintete fájdalmas, szinte könyörögve néz rám.

Megmarkolja a kezemet, és a fejem mellett két oldalt a szekrényhez szorítja, míg csípőjét nekem nyomja.

A francba, ez már nem játék!

- Mondj valamit! – suttogja, és a nyakamhoz hajtja a fejét.

Hogy mondhatnék bármit is, ha ilyen közel vagy hozzám?!

Újra előtör belőlem a régi érzés, és mintha tőrök döfködnének belülről.

- Mondj igent! – orrával a bőrömet csiklandozza, majd egy puha csókot nyom a nyakam külső részére.

Sikítani akarok, ez kínzás!

Próbálok kiszabadulni, mielőtt igent mondanék, de nem enged. Erősen tart.

- Hagyd abba! – alig tudom kinyögni ezt a két szót, de nem fejezi be.

Egyre följebb halad a nyakamon, ajka alig érinti a bőrömet, mégis mintha tűz égetne.

- Kérlek, Jen! Kérlek, mondj igent. Kérlek!

- Ne... – összeszorítom a szemem, próbálom megrúgni, de már mozdulni se tudok.

- Ne ellenkezz. Csak mondj igent. Kérlek!

Furcsa fény csillog fekete szemeiben, és attól tartok rabul ejt. Minden férfi ezt csinálja?

Fogadjunk, hogy a sötét angyaloktól tanulták!

- Kérlek!

Csípőjét teljesen nekem nyomja, térdét meg a lábaim közé, teljesen elvágva a menekülési utakat.

- Kérlek! – ismételgeti lágyan.

Nem bírom már tovább...

- Engedj el... – suttogom. Csak most veszem észre, hogy zihálok.

- Kérlek, Jenessa...

Sötét szemei az enyémbe fúródnak, már csak egy lehelet választ el attól, hogy megcsókoljon...

Ne! Elég!

- Jen? – az egész folyosó kong ettől az üres hangtól.

Mindketten arra kapjuk a fejünket. Úgy érzem, mintha kábulatból ébrednék, a fejem zúg, és mintha a gyomrom tájékán kést döftek volna belém.

A folyosó végén, a homályban egy alak áll. Egy kisfiú.

Ronny!

Damian arca alig fél centire van az enyémtől, és még mindig szorít, de az, hogy bánthatja az öcsémet, új erőt ad, és kitisztítja a fejemet.

Ellököm magamtól, és Ronny felé rohanok, aki bénultan bámul ránk.

- Jól van, Ronny! Gyere! Miért nem vagy órán? – fogom meg a kezét, és magam után húzva, szabályosan elrohanok Damian égető tekintete, elöl.

Még hallom, ahogy egy hatalmasat üt a szekrénybe, de azután teljes csend lett.

Ahogy befordulok a sarkon Ronny-val, a folyosó ismét megtelik élettel. Diákok jönnek-mennek, beszélgetnek mindenhol.

- Ki volt az a fiú? – rántja meg a karomat.

- Figyelj, Ronny! Amit most láttál senkinek, nem mondhatod el, jó? Főleg nem anyáéknak! Érted?

Bólint.

- Megígéred, hogy titokban tartod?

Ismét bólint.

- Mit akart tőled? – kérdezi.

- Csak elcsúszott és elkaptam mielőtt elesett volna.

Az istenit, de átlátszó!

- Nem vagyok hülye, Jen! Ezt nem veszem be. Rád mászott igaz?

- Miért érdekel? Nem is láttál semmit.

- De neked Luke a pasid!

- Luke nem a pasim.

- De igen.

- De nem.

Sóhajtok.

- Oké, most menj órára, jó? Délután gyere föl a szobámba, és elmondom. Így jó lesz?

Elmosolyodik és bólint, majd a társai után rohan.

Miután eltűnik a lépcsőnél, az osztályom felé veszem az irányt.

Levetem magam a székemre, és szinte abban a pillanatban be is csöngetnek.

Végignézek a többieken. Marshall és Mike talán azt sem vette észre, hogy bejöttem, egyedül Avalon pillant rám gyanakodva.

Damian a tanár előtt pár másodperccel lép be az osztályba, és el is megy néhány perc azzal, hogy bemutatkoznak egymásnak.

Nem tanulunk – szerencsére. Most úgy sem lennék rá képes.

Angol után jön egy biológia, majd egy dráma, és illemtan.

Az utolsó óráról kicsöngetve, szinte kirohanok az osztályból. Fullasztó majd négy órán át Damiannal egy levegőt szívni.

Az iskola előtt megvárom a barátaimat, és elbúcsúzom tőlük.

- Jen? Várj egy pillanatot! – Avalon fut utánam.

Anyu autójára nézek, és intek neki, hogy mindjárt megyek.

- Ismered ezt az új srácot? Ugye igen? – néz mélyen a szemembe.

- Nem, Avalon, mégis honnan ismerném?

- Jen, kérlek! Ne hazudj! Londonban találkoztatok igaz?

Izette-re és a barátaimra nézek. Damian nincs sehol, szerencsére.

- Igen, ott. De csak látásból ismerem.

- Látásból? Ő szorított a falnak abban a sikátorban? – Avalon kezd erőszakossá válni.

Te jó isten! Most megrémültem.

- Uram-atyám Ava! Mégis hogy...persze, hogy nem ő volt.

Avalon arcán megrándul egy izom, de nem szól közbe.

- Biztos?

- Persze. Ha ő lenne, elmondanám, esküszöm.

- Jól van. Ne haragudj, csak aggódom. Nem úgy nézett rád, mint aki csak meg akar ismerni. – feleli.

Tessék? Ezt mégis, hogy érti?

- Semmi baj. Rendes vagy, hogy törődsz velem! – ölelem meg, majd az autónkhoz szaladok.

Jared és Ronny már a kocsiban ülnek. És ki ül megint az anyósülésen?

Hátrasandítok Ronny-ra, de ő nem néz rám.

Egész úton hazafelé csöndben marad, még Jareddel sem beszél. Csak anyának válaszol, ha kérdezgeti.

Otthon egyből fölmegyek a szobámba, de Ronny nem jön. Hiába várok rá, majd két órán át, mégsem jön. Netalán Damian meglátogatta őt? És bántotta is?

Bepakolok és tanulok holnapra, majd lemegyek.

Anyu nincs itthon, és az öcséim sem. Tehát azért nem jött, mert anya elvitte őket. De miért nem szólt?

Fölkapom a kulcsomat és egy kis pénzt, majd elmegyek otthonról. Egy félórányi kóválygás után az utcán, Lucashoz vezet az utam. Bekopogok az ajtaján, mire ő szinte azonnal kinyitja.

Boldog mosollyal fogad, és utat enged nekem.

Belépek. Becsukom magam mögött az ajtót, és nekidőlök.

Luke engem fürkész, majd odalép elém, és megsimogatja a karomat.

- Baj van? Vagy még mindig másnapos vagy a tegnapi buli után? – vigyorog rám, és a kezemmel játszadozik.

- Luke...

- Hmm? – simít végig az arcomon. – Pedig ma azt terveztem, hogy keményebb edzésben részesítelek. Mit szólnál egy kis víváshoz?

- Luke!

- Mi az?

Fölnézek rá.

- Damian visszatért!

Season Two • Chapter One - Új osztálytárs

Sziasztok!
Megérkezett a második évad első fejezete.Remélem örültök neki! Nem tartogattam benne nagy meglepetéseket, de ezt majd az évad többi részében bepótolom. :D
Jó olvasást! :D
Denny

Az ébresztőóra csörgése felér egy bombarobbanással. Szinte teljesen elszoktam attól, hogy korán keljek, ráadásul erre az őrjítő hangzavarra!

Nyűglődve kinyújtom a karomat, és a padlóra lököm az órát. Végre egy kis csönd!

Átfordulok a másik oldalamra, és fél szemmel az ablakomra lesek. A behúzott függönyök közötti kis résen vidáman süt be az őszi nap, ami a tudtomra adja, hogy ideje fölkelnem és elkészülődnöm.

Hatalmasat ásítok, majd nyújtózkodom egyet. Nem akarok még fölkelni! Legalább délig ágyban akarok maradni. De nem lehet.

Kikászálódom az ágyból, és bevetem magam a fürdőszobába.

Életemben nem láttam még magamon ezt az őszinte ’nem akarom’ arcot. Komolyan úgy nézek ki, mint akin átment egy úthenger. A hajam borzas, fura hegyomlásként meredezik a fejem tetején, a szemem alatt maradt egy kis szemceruza, és elfelejtettem kivenni a fülbevalót a fülemből.

Magyarul a tegnapi nyárbúcsúztató házibuli – amit Luke szervezett – fantasztikusan sikerült! Bár anya nagyon rosszallta, hogy elmegyek, de csak engedett az unszolásnak.

Végül is nem egy szórakozó helyre mentünk, csak Luke lakásába. És nem csak ketten voltunk. Ott voltak a barátaim, Luke barátai...vagy angyalai, ki tudja melyik ember, és melyik angyal? A lényeg, hogy megismerkedtem egy csomó emberrel, akik szerintem nagyon kedvesek, és még jó barátok lehetünk.

Apropó, Luke lakása...hát igen, kiderült, hogy ő is idevalósi.

Amióta elkezdett edzeni velem, azóta sokkal szorosabb lett a kapcsolatunk. Luke tanít meg mindarra, amit az angyalokról tudnom kell. Bár az első néhány alkalom nagyon nehéz volt számomra. Luke egyfolytában hajszolt, több száz könyvet olvastatott velem, szellemileg és fizikailag is megpróbált erősebbé tenni. Többször gondoltam már arra, hogy föladom, de mikor egy csapat huszonéves srác próbált meg leszólítani az utcán, hogy egy kicsit játsszanak velem, megértettem mi is a lényege.

Az a néhány srác az óta se próbál a közelembe kerülni, pedig azt sem tudom pontosan, hogy mit csináltam! De azt tudom, hogy csak eleinte féltem, aztán átvette a helyét valami. Valami nagyon erős, és onnantól kezdve még keményebben edzettem.

Most már fölkészültebb vagyok, és nem csak egy rettegő kislány a sarokban. Ha kell meg tudom védeni magamat.

És Lucas is büszke rám, de azt mondja, a foglalkozásnak még koránt sincs vége. Még nagyon az elején járunk.

Szóval egy hónapja, minden áldott nap több órát töltök vele, és azzal, hogy kőkeménnyé neveljen. Nem is gondoltam volna, hogy tud szigorú és akaratos is lenni.

És persze kénytelen voltam bemutatni őt a családomnak. Anya persze egyből azt a következtetést vonta le a dologból, hogy járunk. Pedig nem!

Mi csak barátok vagyunk, és hát Luke az őrangyalom. Vagyis én annak tekintem, és ő is magát.

Bár bevallom, mikor anyáék szóba hozták megfordult a fejemben, mi lenne, ha együtt lennénk? Ugyanolyan lenne? Vagy más? Az biztos, hogy változna valami, de pontosan nem tudom mi.

De az ő segítségével fogadtam el, hogy angyalok és más zord teremtmények igen is léteznek! És segített földolgozni a Londonban történteket. Ahogy utólag elmondta, ő befolyásolt, hogy ne omoljak össze miatta.

De őt már el is felejtettem. Csak egy őrült nyári emlék maradt csupán.

És most már csak fejcsóválva és hitetlenkedve gondolok vissza rá, és a saját hülyeségemre.

Azazel!

Röhej!

Fölkötöm hosszú sötét, napszítta hajamat egy kontyba, és megmosom az arcomat. Lezuhanyozok, némi smink, és fésülködés és már majdnem készen is vagyok.

A gardróbomhoz megyek, hogy keressek valami használható ruhát. Még sem nézhetek ki holmi utcagyerekként az első napon a suliban. Vagyis az utolsó első napon a gimiben.

El sem hiszem, hogy már végzős vagyok! Idén érettségizni fogok, lesz egy csodás – vagyis valamilyen – szalagavatóm, elballagok a suliból, és utána irány az egyetem.

Egy újabb nagy lépés a felnőtté válás felé.

Jaj Istenem!

Mivel odakint jó idő van, és valószínűleg napközben még melegebb lesz, egy fehér top és egy vörös ing mellett döntök. Húzok hozzá egy rövidnadrágot, és a tornacipőmet, és máris senki nem gondolná rólam, hogy nem egy egyszerű diáklány vagyok.

Fölkapom az iskolatáskámat, és lerobogok a lépcsőn.

- Jó reggelt! – üvöltök be a konyhába, ahol anya veszekszik Jared-del.

Jared az idősebbik öcsém, és a mai nappal kezdi meg gimnáziumi tanulmányait.

- Szia, kicsim! – mosolyog rám anya. – Az ebédlőasztalon van a reggeli, és egy kis pénz tízóraira.

- Kösz, anya! – kutatok egy pohár után a szekrényben, majd narancslevet töltök magamnak. – Hol van apa?

- Korán be kellett mennie, dolgozni, de vacsorára már itthon lesz.

Jellemző. Apa általában mindig túl korán megy dolgozni, hogy együtt reggelizzen velünk.

Miközben reggelizek, hallgatom, ahogy Jared és anya azon veszekednek, hogy miért anya visz minket iskolába.

Bár anya mindig az év első napján elvisz minket kocsival, úgy látszik Jared ezt, elfelejti. És ez megy már évek óta. Minden évben a tanév első napján ezt a hisztizést hallgatom, amit az öcsém levág itt. Már kezdem megszokni, de mégsem tudom megérteni, miért nem fogja már föl végre, hogy anya ebből úgy sem enged?

Néhány perc múlva füstölögve vonul föl a lépcsőn a fürdőszobába, amin a másik öcsémmel, Ronny-val osztozik.

El sem tudom képzelni, mi lehet abban a helyiségben. Mivel nekem a tetőtérben van a szobám, nekem külön fürdőszoba jár. Persze elég kicsi, de nekem pont megfelelő.

- Mi baja van Jarednek? – kérdezem, miközben a pirítósomon rágódom.

- Az iskolabusszal akar menni, mert a barátai is azzal mennek. – válaszolja anya és elrakja a táskájába a kulcsait. – Ronny! Gyere, már fiam!

Befejezem az evést, és elpakolok az asztalról. Fogom a hátizsákomat, és kivonulok a nappaliba Jared mellé.

- Már megint minek veszekedtél anyával? – dörrenek rá.

- Mert nem akarom, hogy ő vigyen! Már nagyfiú vagyok, csak a kisgyerekeket viszi az anyjuk iskolába.

- Tudod, hogy ez nála családi hagyomány. Kár cirkuszolnod miatta.

- Akkor vigyen téged, meg Ronny-t! Az elég családi hagyománynak. – tárja szét a karját.

- Akkor te mostantól nem lennél a családunk tagja.

- Akkor nem lennék, és aztán?

- Nem élhetnél itt. – felelem.

- Mi? – húzza össze a szemét.

- Ha nem lennél családtag, nem lakhatnál velünk. Szóval ezt az egy napot ki fogod bírni, öcskös! – vigyorgok rá.

- Mióta lettél te ilyen okos? – kapja föl a táskáját.

- Amióta tudom, hogy te az öcsém vagy! – vágok vissza, és kiviharzok az ajtón a folyosóra.

- Jared! Ne a nővéreddel veszekedj, inkább menj és hívd a liftet! – hallom anyám hangját odabentről. – Ronny!

Jared elvonul mellettem, és eltűnve a sarkon a liftekhez siet.

Valójában nem rossz gyerek, csak túlságosan szeszélyes. A hangulat változásai pedig egyenesen kiszámíthatatlanok.

Anyunak végre sikerül előkerítenie Ronny-t a lakásból, hogy őt is iskolába tudja vinni.

Hármunk közül Ronny a legfurcsább gyerek. És nem csak külsőre. Én és Jared sötét, majdnem hollófekete hajúak vagyunk, ellentétben velünk Ronny világos, szinte fehérszőke hajú fiú.

Anya azt mondja az ő leánykori haját örökölte, mert, hogy anya is ilyen szőke.

És persze Ronny-nak a szeme is egészen világoskék, és a család többi tagjához viszonyítva túlságosan alacsony, és vékony. Persze ez lehet, azért van, mert még csak tízéves.

Természetét tekintve meg inkább rám hasonlít, mint a bátyjára. Míg Jared tűzrőlpattant, minden hülyeségben benne lévő gyerek, Ronny visszahúzódó, túl érzékeny.

És persze ki nem állhat iskolába járni. Úgy, ahogy Jared. Legalább valami közös van bennük.

Jarednek meg nekem viszont egészen sötétkék a szemünk, helyenként ezüstös-szürke részekkel. Emellett magasak és vékonyak vagyunk.

Néhányan már kérdezték tőlem, hogy Ronny valóban az öcsém-e, annyira nem hasonlítunk egymásra.

Nekünk kerekebb, neki viszont szögletes arca van. Ugye mik vannak egy családon belül?

Ronny elém, vág a folyosón, majd beszáll a liftbe Jared mellé.

A kocsiig egyetlen egy szót sem szólunk egymáshoz, anya magában bosszankodik, majd betessékel minket az autóba.

Mint mindig most is én ülök, elöl, az anyósülésen, ami Jarednél csak még egy lapáttal rak a tűzre. Ha nem utazok velük, akkor is hátul kell ülnie.

Valójában még sosem ülhetett előre.

- Anya! Már gimnazista vagyok, nem ülhetek én előre?

- Nem, Jared, ott maradsz hátul! – indítja be anya a kocsit.

- De miért? Mindig Jen ül, elöl.

- Ne hisztizz, inkább kösd be magad!

- De akkor majd ülhetek visszafelé, én, elöl?

- Majd meglátjuk. – kezd tolatni a kocsival.

Egy mély sóhajt veszek, és megtámasztva a fejemet a kezemen, kibámulok az ablakon.

A parkolóház szinte teljesen üres, csak a gazdagabb családok ráérős anyukáinak vannak még itt az autói. Általában így megy ez itt.

Ezek a családok nagyon jómódúak, annyira, hogy a nőknek nem is kell dolgozniuk. Kora reggel elküldik a férjeiket a midtown-i irodanegyedbe, ahol üzletemberként dolgoznak, és csak este térnek haza. Eközben ők otthon lebzselnek, ugráltatják a házvezetőnőjüket, vagy szidják a gyerekeik magántanárait. De van néhány olyan család, ahol maga az anya tanítja a gyerekeket.

El is lehet képzelni milyenek azok a lányok és fiúk!

A túlszedett szemöldökű, agyonkozmetikázott anyjuk természetismeretre, matematikára, vagy franciára tanítja őket.

Nem is tudom, mi lehet azoknak az anyáknak a fejében!

Oké, a mi anyukánk is otthon maradt velünk, amikor kicsik voltunk, és nem kezdtük el a sulit. Nálam például, úgy volt, hogy amint iskolás leszek, anya visszamegy dolgozni, de időközben megszületett Jared.

Jared idejében meg Ronny.

Most pedig anya reggelente dolgozni jár, és mire hazaérünk meleg vacsorával vár.

Apa viszont reggel elmegy az irodába, és csak délután jön haza. De az is előfordult már nem egyszer, hogy túlórázott.

Én és Jared már megszoktuk, hogy apánk ilyen életet él, de Ronny ezt sokkal nehezebben emészti meg. Hiszen ő még kicsi, szüksége van szülőkre!

Anya kihajt a parkolóból, és elindul a forgalmas körúton. Ha nem kerülünk dugóba, körülbelül 15 perc múlva ott vagyunk az iskolában.

Általában évente csak egyszer visznek minket autóval gimibe. Az első tanítási napon az évben. Többször azért nem, mert akkora a forgalom az utakon, hogy egy óra alatt se érnénk be, csodálom, hogy az iskolabusz be tud érkezni időben.

Legtöbbször gyalog megyünk, ami kb. 10 percig tart, ha élve átjutunk a kereszteződéseken.

Mehetnénk taxival is, de tapasztalatból mondom, hogy a taxisok rühellik az iskolába igyekvő gyerekeket. Főleg hármat egyszerre!

Két éve volt, hogy elaludtunk, lekéstük a buszt, és anyáék se voltak otthon, hogy elvigyenek minket. És azon a héten, pont aszfaltozták a járdát a körúton, így gyalog sem tudtunk menni, így leintettünk egy taxit.

A fickó meg bénultan bámult hátra ránk a döbbenettől. Mi meg csak szorongattuk az ölünkben a táskánkat, és próbáltunk elhelyezkedni az ülésen, mert a New York-i taxik igen szűkösek három gyereknek.

És a sofőr csak bámult ránk tovább még rá nem ordítottam, hogy: „Gyerünk már!”

Aztán persze dupla annyi árat fizettetett velünk, amire nem voltam hajlandó, így leállt velem kiabálni. És időközben becsöngettek az órára.

Azóta egyszer sem mentem taxival iskolába.

Anya bekanyarodik az iskola utcájába, és pár perc múlva megáll a hatalmas parkolóban.

Megfogom a táskám pántját, és kinyitom a kocsiajtót.

- Szia, anyu! – adok puszit neki, és kiugrok a kocsiból.

Nem is nézek hátra a testvéreimre, csak becsukom a kocsiajtót, és Avalon felé szaladok. A diákok tömegében még így is képes vagyok megtalálni túlságosan föltűnő szőke fürtjeit.

- Szia Jennykém! Képes voltál fölkelni ma azért, hogy iskolába jöhess? – vigyorog rám.

- Ah Ava! Ne hívj Jennynek! – lököm oldalba bosszúsan.

- Semmi szia, csak ne hívj Jenny-nek, Ava?

- Szia Avalon! Így jobb?

- Sokkal!

- Hol vannak a többiek? – nézek körül a fiúk és lányok tömegén.

- Nem tudom. Mike-ék szokás szerint késni fognak. Ne menjünk be az osztályba?

- De. – mondom és elindulok a bejárat felé.

A mi osztálytermünk az első emeleten van, ahogy fölmegyünk a lépcsőn, jobbra fordulva, a második ajtó. Tehát könnyű megtalálni.

Eredetileg a harmadik emeleten lett volna a termünk, de a gimi második osztályában leköltöztettek minket ide.

Mint mindig most is Izette lesz a padtársam, de ő még nincs itt.

Ledobom a táskámat a harmadik padba, és leülök szokásos helyemre. Avalon a mellettem lévő ablakfelőli padsorban foglal helyet.

Csak néhány osztálytársam van itt. A fiúbanda két főguruja, néhány gyíknak nevezett matekzseni, a pompon csapat négy tagja, és Judith, aki örökké egyedül van, mert nem mer megszólalni.

- Szóval, Jennykém? Mi a helyzet Luke-kal?

Már lemondtam arról, hogy elhitessem vele, nem járunk.

- Semmi. Mi lenne?

- Jaj, ne mond már, hogy a semmiért rendezett egy partyt a lakásában, ha nem miattad!

- Miattam? Az egy nyárbúcsúztató buli volt.

- Fedőnévnek nem is rossz. – emeli meg a szemöldökét, és odaül mellém.

- De te is ott voltál, Avám! Láttad, hogy nem történt semmi.

- Hogyne. Amikor legutóbb együtt buliztatok Londonban, végigcsókolóztatok hat remixet.

Hogy mi?

- Ez nem igaz! Csak te találtad ki!

- Kérdezd meg Izzie-t. Ő is azt fogja mondani, hogy így volt!

- Mert összebeszéltetek!

- Nem beszéltünk össze. Ha nem hiszed el, kérdezd meg őt. – feleli sértetten.

- Izzie-t?

- Dehogy! Luke-ot.

Persze, csak úgy odaállok elé, és: hé, Luke, ugye nem csókolóztunk hat remixen át a Den és Centroban?

- Miért nem valljátok már be, hogy együtt vagytok? – kérdezi nyugodtan Ava.

- Mert nem vagyunk. Londonban...az csak egy futó kaland volt.

- Igen? És ez után a futó kaland után kiderül, hogy ő is New Yorkban lakik! Teljesen véletlen! És persze föl is keres téged.

Persze. Még mindig emlékszem, amikor megláttam az ajtónkban, ahogy nekitámaszkodik a falnak, és úgy néz rám. Azt a döbbenetet sosem felejtem el. Egyből arra gondoltam, hogy üldöz engem.

- Ha itt lakik miért ne?

- Honnan tudta?

- Én mondtam neki.

- És ő miért nem mondta, hol lakik?

- Avalon! Ezt már megbeszéltük egy párszor. Nem bízol benne, tudom, de nem rossz srác, hidd el! – mondom megnyugvást színelve.

Miért hozta ezt most föl?

- És mi van azzal a másikkal?

Hát itt van a kutya elásva! Ez az oka.

- Milyen másikkal?

Vele?

- Aki a sikátorban volt veled. P is idevalósi? Itt van? Utánad jött?

- Jaj, dehogy! – nyögöm riadtan. – Ava, ne rontsd már el a napomat, kérlek! Róla már réges-rég elfeledkeztem!

Miért kellett ezt most fölhoznod?!

- Jól van. – erőltet egy ragyogó mosolyt az arcára. – Tehát akkor még nem jártál soha senkivel.

- Nem.

- Pedig már ideje volna! – áll föl mellőlem, és megkerülve a saját padjához lép.

- Szia Jen. – dobja le a táskáját Izette, és lerogy a székre. – Jaj Istenem, alig bírtam felkelni!

- Sziasztok. – köszönök oda Belle-nek, és Luce-nak is.

Lassan az osztály megtelik, és néhány perc múlva be is csöngetnek.

A tanév hivatalosan is megkezdődött. Jaj, mikor lesz már nyári szünet?

Mrs. Morison belép a terembe, arcán hatalmas mosollyal, kezében töméntelen aktákkal, vidáman üdvözöl minket.

- Jó reggelt! Látom mind, itt vagytok, Michael és Marshall kivételével.

- Majd befutnak. – súgom Avalonnak, és összenevetünk.

- Nos, diákok, van örömöm bejelenteni, hogy új tanuló érkezik az osztályba!

Hogy? Ki? És miért csak most tudjuk meg?

Látszólag az osztálytársaimnak sem tetszik a dolog, mert fölhördülnek, és összesúgnak.

- Legalább fiú? – emeli fel, agyonplasztikázott fejét Samantha.

Na nézd már, ő még mindig itt van?

- Igen, Samantha, fiú. – mosolyog rá Mrs. Morison. – Osztály, had mutassam be az új osztálytársat!

A tanárnő a folyosó felé a fordul, és kinyújtja a karját.

- Mr. Damian Crusader.

Chapter Twenty - Otthon, édes otthon

Helló kedveskéim!

Tádáááám! Íme az évadzáró fejezet. Remélem örültök neki. :D Úgy gondoltam, ha már idén elkezdtem, idén be is fejezem, magyarul összecsaptam, majd kijavítom. :D

Nem is dumálok tovább, jó olvasást! :)

Denny

Szörnyű fejfájással ébredek. A fejemhez emelem a kezem, és vágok egy fintort. Ez nem lehet igaz, miért zúg ennyire a fülem? És ami a legfontosabb: mi a fene történt tegnap? Vagy ma? Vagy ki tudja már?

Hogy kerültem vissza? És mi van Luke-kal?

Fölülök és körülnézek. Belle és Izette ágya üres, odakint halványan süt a nap, világossá téve a szobát. A fürdőszobából zene hallatszik. Biztosan Belle hallgatja az MP3 lejátszóját.

Mikor fölállok szédülés fog el és meg kell egy pillanatra támaszkodnom. Összeszorítom a szemem, és veszek pár mély levegőt.

Tehát ilyen másnaposnak lenni?

- Izzie? – szólok halkan. Nem érkezik válasz.

- Belle? – kopogok be a fürdőszoba ajtón, mire jókedvű válasz érkezik.

- Hahó, aranyom! Föl találtál ébredni? – hirtelen kivágódik az ajtó és barátnőm sugárzó arccal, néz rám. – Na, hogy érzed magad?

- Jobban. – felelem bágyadtan.

- Emlékszel rá mi történt? – fogja két kézre az arcomat.

- Hát, bulizni mentünk. – vágom rá.

- Igen, igen, és azután?

- Össze akartatok hozni azzal a sráccal.

- Tovább, tovább!

- De én megléptem Luke-kal.

- Ühüm.

- És táncoltunk.

- Csak tánc volt? – emeli meg a szemöldökét.

- Azt hiszem... – válaszolom kelletlenül, mire Belle arca grimaszba rándul.

- Most tagadni próbálod, vagy nem emlékszel?

Jó ég! Belle látta, hogy megcsókolt?!

- Mi?...

- Hát a csókra! Nagyon elvoltatok.

Tűzforró lesz az arcom, és érzem, hogy a hajam vonaláig elvörösödöm.

Belle önelégülten vigyorog.

- Jól láttam, amit láttam. Avalon alig tudott szétválasztani titeket egymástól.

- Hogy?!

- Ha ő nincs, szerintem még mindig ott lennél. – válaszolja, és előhúzza a bőröndjét. – Hoztam föl neked reggelit. Már nincs időd lemenni.

A tányérra nézek az éjjeliszekrényén. Sajtos-sonkás kifli. Leülök az ágyára, és falatozni kezdek, mégsem mehetek haza éhgyomorral.

Miközben reggelizek – vagyis inkább pótolom a reggelit – Belle beszámol mit is csináltak ők a buliban, és mit én. Csak addig rémlik a dolog, hogy rájöttem, Lucas adta vissza az életemet. És nem várja el, hogy hálás legyek érte, de én a sírig is üldözni fogom vele. Ha egyáltalán az angyalok meghalnak.

Te jó ég, Lucas angyal!

És ha ő az, többé nem kell félnem Damiantól. Ő megtaníthat, hogyan védjem meg magam.

Föllélegzem, mintha ez lenne életem legszebb napja.  Többé már nem árthat nekem.

Zuhanyzás közben észreveszek valami különös, elmosódott írást a bal alkaromon. Mikor jobban szemügyre veszem, látom, hogy számok.

Ez nem lehet más, csak Luke telefonszáma. Amint végeztem a fürdőszobai teendőimmel, és eltűntettem a másnaposság nyomait, beírom a mobilomba.

- Mrs. Morison nagyon mérges volt? – kérdezem csak úgy mellékesen, és elkezdek bepakolni.

- Avának köszönhetően nem is tud róla. Hihetetlen mennyire át tudja verni a felnőtteket.

Ez igaz – gondolom. Avalonnak semmi sem lehetetlen.

Összeszedem a holmimat a szobából, a fürdőből, és ahol még találok elvétve, és mindent az ágyra dobálok. Már épp hozzákezdenék a csomagolásnak, mikor Izette beront az ajtón.

- Ó, szia Jen...azt hittem még alszol.

- Szia Izzie! Nem...már nem. – mosolygok, és legnagyobb meglepetésemre Izzie megölel.

- Minden rendben? Semmi baj nincs?

- Azon kívül, hogy másnapos vagyok?

- Igen, azon.

- Semmi. De mi lenne?

Hirtelen elenged.

- Én csak...csak... – úgy tűnik, ő sem tudja, miért is aggódik – azt hittem, hogy...bele tettek valamit az italodba.

- Hogyan?

- Luke. Azt hittem, csak...tudod...te nem vagy egy bulizós típus, és most berúgtál...én tényleg azt gondoltam, rosszabb a helyzet.

- Luke?! –egy angyal? – Ugyan már!

Miért van olyan érzésem, hogy Izzie valójában nem a miatt aggódott?

- De akkor ti most jártok? – vág közbe Belle.

- Én...nem tudom.. – vallom be.

- Megcsókolta! Hogy a fenébe ne járnának?! – hallatszik Avalon hangja az ajtóból.

- Jenny drágám, csak gratulálni akartunk első részeg estédhez! – repül felém Michael, és a karjaiba zár.

- Kösz Mike.

Most még a Jenny-t is elnézem neki, tekintve, hogy mindjárt megfojt. De, amint elenged, Marshall ölelget laposra.

A helyi party után mindenki elindul elcsomagolni, és mi hárman egyedül maradunk.

A ruhakupacra nézek az ágyamon.

Ez hosszabb lesz, mint gondoltam.

Két óra múlva indulásra készen állunk. Levisszük a bőröndünket és táskáinkat az aulába, ahol gyülekezünk.

Tekintetem Sam-et kutatja, de vagy nagyon jól elbújt, vagy nincs itt.

- Jól van. Mindenki itt van? – csapja össze a kezeit az osztályfőnököm. – Igen? Akkor induljunk!

De hát Sam nincs itt!

Mrs. Morison a buszhoz terel minket, ahol a szállodai alkalmazottak fölpakolják a cuccunkat, és fölszállunk. De hol van Samantha?

Az ablak mellé ülök, és Izzie mellém, ül. Nem enged ki.

Lehet, hogy ő hamarabb hazament már? Biztos így van.

A busz elindul, és én figyelem, ahogy London elsuhan mellettem. Talán utoljára látom.

A Heathrow-i reptér talán a világon a legnagyobb. Másodszorra vagyok itt, de még mindig úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban elveszhetek.

A repülőgépünk csak fél óra múlva indul, így helyet foglalunk a váróban, amíg nem szólítanak minket.

Az 5-ös terminál lassan megtelik emberekkel, így alig látom már az osztálytársaimat. Közelebb húzódóm a barátaimhoz.

Remélem, nem fogok elveszni!

Végtelennek tűnő várakozás után bemondják, hogy a gépünk indulásra kész.

Fölkapjuk a táskáinkat, és Mrs. Morison vezénylésével a kapu felé igyekszünk. A tanárnőm még egyszer ellenőrzi, hogy mindenki megvan-e.

Sam?

A gépünk fehér, vörös és kék, az oldalán egy hatalmas British Airways felirattal.

Egyesével odaadjuk a jegykezelőnek a jegyünket, és fölszállunk a repülőre.

Mellettem Izette levegő után kap.

- Nyugi! Nem lesz semmi baj. – szorítom meg a kezét.

Egészen addig nem engedem el, amíg helyet nem foglalunk. Tudom, hogy Izzie halálosan fél a repüléstől.

- Bevetted a gyógyszert? – Bólint.

Becsatolja magát, én pedig követem a példáját.

Én ülök az ablaknál, Izzie középen, a másik oldalán pedig Belle. Most tőle vár egy-két megnyugtató szót.

Kikapcsolom a mobilomat, anyáék már tudják mikor érkezünk. Hogy fogom kibírni a 8 órás repülőutat?

Becsukják az ajtót, és mindenkit megkérnek, hogy kapcsolják be magukat. Kellemes utat kívánnak.

Hogy lenne már kellemes, mikor minden percben azon aggódik az ember, hogy mikor zuhanunk le?

Izette belém kapaszkodik, mikor a repülő megindul, és kigurul a kifutóra.

Kinézek az ablakon. Heathrow egyre gyorsabban távolodik, az irányítótorony megadja a felszállási engedélyt, és néhány perc múlva már a levegőben is vagyunk.

Mikor már a reptér is csak egy apró pontocska, és London is csak egy szőrcsomónak látszik a világban, furcsa gondolat jut eszembe.

Isten Veled, Damian! Ha sosem találkozunk többet, az is túl hamar lesz.

Furcsa módon egy kicsit hiányozni fog. Ha úgy vesszük vele, sokkal érdekesebb volt ez az út, mintha nem is találkoztam volna vele. Ki tudja? Talán nem adja föl, és valamikor megkeres. De azt hiszem, inkább itt marad Londonban, és új lány után néz.

Ő már nem más csak egy emlék. Egyben borzasztó és nagyszerű emlék. És ez a nyaralás életem legjobb és legszörnyűbb nyaralása volt.

Meg akart ölni, vagyis meg is ölt, de nélküle nem határoztam volna el, hogy keményebb leszek. Hogy nem riadok meg semmitől. És nélküle nem találkoztam volna Lucas-sal.

Talán ennek így kellett lennie.

Hiába Damian az őrangyalom, valahogy Luke-ot tekintem annak.

Bár arra kíváncsi vagyok, miért végzett velem. Miért jó ez neki? Kedvtelésből?

Vagy, hogy bosszantson más angyalokat? Mert az biztos, hogy ő és Lucas ellenségek.

De ez már lezárult. Sosem tudom meg.

A Nap lassan lebukik a horizonton, és csak ekkor kapok észbe, hogy már túl vagyunk az út felén. Néhány óra és otthon leszek. A családom biztonságában. És elmesélhetem nekik ezt az utat. A jó, és kevésbé jó részeket.

Az út további részében Izzie-vel összeborulva aludtam. Csak akkor ébredtem föl, mikor megszólalt a síp, és a nő bemondta, hogy csatoljuk be magunkat a leszálláshoz.

Álomtól súlyos fejjel engedelmeskedtem az utasításnak, miközben Izette kezét szorongatva kibámultam az ablakon.

Újra itthon! Már hiányzott ez a nyüzsgés.

Amerre csak néztem végtelen fényeket, és távoli autók suhanását láttam az éjszakában. De jó újra itt lenni!

A gép keményen landol a La Guardia reptér kifutóján. Egyre jobban lassulunk, majd egy kanyar után megállunk.

A gép ajtaja kinyílik, és mi hosszas nyújtózkodás, és ellenőrzés után kiszállunk a gépből.

Amint kilépek, egy pillanatra megcsap az öböl jellegzetes illata.

Bár a La Guardia sokkal kisebb, mint a John F. Kennedy repülőtér, úgy érzem ez Heatrow után nem hátrány.

Még egy órás lépcsőzés, ellenőrzés, és várakozás után megkapjuk a csomagjainkat és elindulunk kifelé.

Izette hangosan fölsikít, és a családjához rohan, úgy, ahogy a többiek is.

Hol van az én családom?

Keresgélek a tömegben, hogy megtaláljam aput, anyut és a tesóimat, de nem találom őket.

Aztán megakad a szemem egy feliraton:

Miss Jenessa Cox

Elmosolyodom, ahogy apa a kezében tartja a kartonlapot, és tekintetével engem keres a kiszállók között. Nem lát, pedig ott vagyok előtte.

A csomagjaimat magam után vonszolva rohanok feléjük, boldogságtól kipirult arccal, és a szüleimre vetem magam. Kis híján fel is döntöm őket.

- Annyira hiányoztatok! – szorítom őket magamhoz.

Miután az öcséimet is megöleltem, apa fogja a bőröndömet és elindul a kocsi felé. Anyával összeölelkezve követjük őt, az öcséimmel együtt.

Anya elmondja, hogy nagy családi vacsorával ünnepeljük meg a hazatérésemet.

Az egész úton hazafelé csendben ülök, és azt hallgatom, hogy a családom a képeimen és Londonon elmélkedik.

Engem valahogy jobban leköt az otthonom.

A hatalmas felhőkarcolók, az emberek, a negyedek, minden. Mintha örök időkig távol lettem volna, úgy hiányzott ez a hely.

Éjszaka van, és minden ki van világítva. Egyszerűen lenyűgöző.

Átmegyünk a Queensboro-hídon, és megérkezünk Manhattanba, New York szívébe.

Innen már nincs messze az otthonom.

Midtown szinte semmit sem változott azóta, hogy nem láttam.

Apa lelassít az óriási felhőkarcoló előtt, ahol lakunk, és beáll a parkolóba.

Az épület tényleg hatalmas, 25 emeletes, és mi éppen a tetőtérben lakunk.

Miután kipakoltunk a kocsiból beszállunk a márványozott liftbe, és fölmegyünk. A folyosó kihalt, egy árva lélek sem áll a királykék szőnyegen.

A mi lakásunk ajtaja a folyosó végén van. Egy sötétbarna, gyönyörűen faragott ajtó a miénk, rajta arannyal a Cox felirat.

Anya lép be elsőnek, és fölkapcsolja a villanyokat.

Olyan jó végre itthon lenni!

Az egész házat valami ínycsiklandó ételnek az illata lengi körbe, amitől azonnal összefut a nyál a számban.

- Mindjárt eszünk. – mondja anya egy mosoly kíséretében és eltűnik a konyhában. Ledobom a táskámat a kanapéra, és kibámulok az ablakon.

New York. Az én városom.

- Éhes vagy? – lép mögém anya. Bólintok.

- Gyere, együnk.

Apa és a tesóim már az asztalnál ülnek, és engem várnak.

Kacsasült van, az egyik kedvencem.

- Mmmmmm. – mondom, és helyet foglalok. Anya nekem vág le egy darabot elsőnek.

Az étel isteni finom, de alig tudok enni, mert a szüleim folyton faggatnak.

Milyen volt London? Mit csináltatok? Találkoztál fiúkkal?

Alig győzök a kérdésekre válaszolni.

Majd” egy órával később végre elszabadulok az asztaltól. Anyáék azt mondták, menjek csak föl kipakolni, ők leszedik az asztalt.

Fogom a bőröndömet és a táskámat, és fölvonulok az emeletre a szobámba.

Tényleg hiányzott a családom. Már el is felejtettem milyen az, mikor az agyamra mennek.

Benyitok a szobámba, és szinte azonnal megcsap a friss levegő. Az ablak nyitva, az ágy bevetve, minden meg van, ami egy hazatérő, fáradt utazónak kellhet.

A bőröndömet az ágynak támasztom, és az ablakhoz lépek.

Innen a legszebb a kilátás. Rálátni a Brooklyn és Manhattan-hídra és egész Manhattanre. Még Brooklynra is.

Mélyet szippantok az éjszakai levegőből, és becsukom az ablakot.

Leülök az ágyamra, és kicipzárazom a bőröndömet.

Egy pillanatra megüt a guta, mikor belenézek. A ruháim tetején, két könyv fekszik, összeszalagozva.

Hiszen ez eddig nem volt benne!

Uram atyám, elcseréltem a bőröndömet? De az ott alatta az én pólóm!

Percekig dermedten ülök, tudom, hogy ez Damian műve. Ő tette be a könyveket, csak tudnám mikor.

A reptéren? A repülőn? Vagy itthon?!

A könyvek után nyúlok, és kioldozom a szalagot.

A fölső az a darab, amelyiket megnéztem az Angels Again Régiségkereskedésben. Az alkimista könyve.

Az alsó viszont. Damian könyve.

The Last Dance, az utolsó tánc.

Megragadom a könyvet, és a falhoz vágom.

Le kell nyugodnom. Damian nincs itt! És nem is lesz soha!

A könyveit pedig bedobom a kandallóba. Igen, ez az.

Átvágok a szobán, és fölveszem az időközben kinyílt könyvet. A könyv lapja üres, de, ahogy visszasétálok vele az ágyhoz, megjelenik rajta valami.

Úgy, ahogy a múltkor tintapacák folynak szét rajta, lassan egy ember alakját öltve.

Egy férfiét.

Damianét.

Nem is emberét, egy angyalét.

A srácon csak egy fekete farmer van, cipő és póló nem. Kezeit az ágyékánál tartja, összekulcsolva azon a tőrön, amivel le akart szúrni.

Hatalmas, éjfekete szárnyai, kitárja, néhány tolla kihullik, ahogy lassan mozgatja őket.

Néhány vércsepp csorog végig és hullik le a tőr hegyéről, mintha most ölt volna vele.

A srác arcán gonosz mosoly jelenik meg. Vidám. Elégedett.

A vércseppek a lap alján összemosódnak, és egy szöveget formáznak:

A Halál Angyala, a Pokol Hercege, Inferorum Trónörököse...

És egy név.

Tehát...tehát Damian nem más, mint...mint...

Azazel.