Season Two • Chapter Five - Ellenséges tervek

Sziasztok!
Egy kicsivel - sokkal - később, mint ígértem de itt van az új fejezet. Előre szólok, sajnos mostanában nem tudok annyit hozni, mint szeretném, mert sok a dolgom. Közösségi munka, és még vezetni is tanulok, úgyhogy leginkább azokra koncentrálok. De ne aggódjatok, nem hagylak titeket friss nélkül! :D
Ezt a fejezetet meg eléggé összecsaptam, de alakulgat a történet. Legalábbis remélem. :)
Akkor jó olvasását!
Denny

- New York utcái veszélyesek.

- Damian volt! – jelentem ki erélyesen. – Láttál te egy, egyetlen egy kamiont is Manhattanben?

- Az elmúlt száz évben nem sokat.

- Tessék! Ez is azt bizonyítja, hogy ő tette!

- Senki nem látott kamiont.

- Én láttam. – erősködöm. – Láttam azt a Kenworth-ot. El akarta ütni vele az öcsémet!

- Nem hozhatta be Manhattanbe. Te magad mondtad.

- De én láttam! Ugyanaz a kamion volt, mint akkor, Londonban.

Lucas egy mélyet sóhajt, és fáradtan megdörgöli a tarkóját.

- Jen. – Máris rosszul kezdted!

- Ne Jenezz itt nekem! Hiába adta a szavát, még mindig meg akar ölni!

- Az öcsédet. – javít ki.

- Őt is. És ezt nem engedhetem! Mi van, ha legközelebb sikerül neki? És ha Ronny-ra is rátámad? Vagy anyáékra? Ők a családom! Nem hagyom, hogy bántsa őket.

- És mit akarsz tenni? – emeli rám a tekintetét.

Megállok. Észre sem vettem, hogy eddig fel-alá járkáltam Luke lakásában.

- Meg kell halnia. – jelentem ki. Annyit gyakoroltam magamban, annyiszor ismételgettem ezt a mondatot, de valahogy nem lett jobb. Ugyanolyan szörnyűséges maradt, mint eddig.

Luke újra sóhajt.

- Meg akarsz ölni egy angyalt. Méghozzá nem is akármilyet! A Pokol egyik hercegéről beszélünk, Jen!

- Tudom. – nyelem le a torkomban lévő gombócot. Lélekben úgy éreztem, fölkészültem erre a beszélgetésre, de most, hogy eljött az ideje, úgy érzem mégsem. - De tennem kell valamit. Damiant nem lehet csak úgy elkergetni, nem fog békén hagyni, amíg el nem éri a célját. Csak egy mód van rá. Meg kell halnia. – Vagy nekem.

Luke mellé ülök a kanapéra, és mélyen a szemébe nézek.

- Ez az egyetlen lehetőség. Hidd el, nekem sem tetszik, de mi mást tehetnék még? Mit? Mondd meg! – tárom szét a karomat.

Nem mozdul. Talán percekig sem. Úgy tűnik, mérlegeli a helyzetet, de a szemében látom, hogy egyetért velem.

- És mégis, hogy akarod ezt véghezvinni? Damian nagyon erős, nem árt neki szinte semmi. – mondja - Le akarod lőni? Valószínűleg másnap újra a nyomodban lesz. Talán lelököd valahonnan? Tud repülni! Képes eltűnni. Lehetetlent kívánsz.

Előrehajol, a kezébe temeti az arcát. Közelebb húzódom hozzá, és átölelem.

- Nem. Luke! Segíts nekem! Te vagy az egyetlen, aki tud róla. Szükségem van rád. Te tudod, hogyan ölhetem meg.

- Jen, nem tehetem...

- De igen. Kérlek, Luke! Nélküled nem fog menni.

- Jen, ez egy lepecsételt titok...ha megszegem...nem árulhatom el, hogyan ölhetsz meg egy angyalt.

- Mert akkor bármelyiket megölhetném?

- Igen. – olyan halkan mondja, hogy alig értem. Mindjárt megtörik.

- Ha elárulnád, meg kell, hogy ölj?

- Igen.

- De nem fogsz.

- Nem tudlak. Nem tudnálak. – szólal meg elkeseredett hangon. Még sosem hallottam ilyennek. Valahol mélyen fájdalmat érzek, hogy így látom őt. Mert miattam ilyen. De a felszínen csak hatalmat érzek.

- Akkor segítened kell. Te is tudod, és én is, hogy vagy veled, vagy nélküled, de meg fogom találni a módját. Kérlek, Luke! Kérlek!

- Jenessa...

- Eltitkolhatnánk. Senkinek sem kell tudnia. És ha végeztünk, egyszerűen kitörölhetnéd az emlékeimből. Ha kell mindent. Úgy sem akarok emlékezni Rá.

Lucas megmerevedik. Túl messzire mentem volna?

- Nem adod föl, igaz?

- Nem.

- Adj egy kis időt...hogy átgondoljam.

Bólintok. Mit kell ezen átgondolni?!

- Holnap átjövök. – szorítom meg a vállát, majd fölállok. – Jó legyél! – mondom, azzal becsukom az ajtót.

Csak másnap döbbenek rá, hogy mit tettem. Választás elé állítottam őt. Vagy én, vagy az angyalok, akik súlyosan megbüntetik, ha ellenszegül nekik. Luke az életével játszik – miattam.

Hogy tehettem? Ennyire kegyetlen volnék? Hiszen ez nem én vagyok! Nem akarom, hogy Luke-nak bármi baja legyen.

Kipattanok az ágyból, fölöltözöm, és átrohanok hozzá. A családom még alszik, még csak észre sem vették, hogy elmentem.

Amikor belépek a lakásba – azzal a kulccsal, amit tőle kaptam – Luke már ébren van. A nappali túlsó végében áll, egy szál alsónadrágban.

Nem egyszer láttam már így, mégis kicsit elpirulok.

Rám néz, én meg visszanézek rá. Nem tudom, mit mondhatnék; az se tudom mi ütött belém tegnap.

- Luke... – kezdem.

- Nem számítottam rá, hogy ilyen korán jössz. – szólal meg. Az órára pillantok; még hét óra sincs.

- Én csak...

- Készen állsz?

- Nem. Én...mire? – kérdezem döbbenten, mire egy hirtelen mozdulattal felém, hajít valamit. Annyira hirtelen történik az egész, hogy reagálni is alig van időm.

Kinyúlok és elkapom a felém hajított hosszú valamit. Érzem, hogy mennyire nehéz, szinte húzza a kezemet lefelé. Mi az isten ez?

Megfeszítem az izmaimat, hogy föl tudjam emelni a kezemben tartott...kardot?!

- Ez meg mégis mit jelentsen?

Luke gonoszul rám vigyorog, a kezében egy hasonló kardot tart. A legkisebb nehézség nélkül emeli fel, majd elindul felém.

- Kibúvót.

- Kibúvót?

- Bizony ám.

- Luke, figyelj, én...- kezdem, és már épp a kanapéra raknám a kardot, mikor közbevág.

- Hallgass! – emeli meg a hangját. Ezt a modort csak akkor használja, ha épp tanít. – Nos, kis diákom, ma meg tanulunk vívni. Megmutatom, hogyan sebezhetsz meg egy angyalt. Ezt akartad vagy nem?

- Igen, de...

- Akkor rajta! – emeli meg a kezét, és vívópózba áll. Egy percig tétovázom, majd követem a példáját.

Luke lecsap, alig tudom hárítani; a kard iszonyatos súllyal húzza a vállamat, mikor Luke pengéje hozzácsapódik. Két kézre markolom a kardot, és a bejárati ajtó felé hátrálok. Luke lendületet vesz, megcsavarja a saját kardját, ezzel kiröpítve az enyémet a kezemből, majd a kardot tartó karjával mögém nyúl, és magához húz.

Mozdulni se tudok. A kard pengéje a csípőmhöz ér; Luke ezzel szorít magához.

Vigyorogva megszólal.

- Elsőszámú lecke; az angyalokat csakis karddal lehet megölni, mivel nem vagyunk képesek lőfegyvert használni. Második: csakis olyan karddal ölhetsz meg minket, ami már látott háborút, vagyis csatában öltek már vele.

Megdöbbenek, úgy látszik Luke jól, szórakozik. Levegő után kapkodva nézek föl rá, mire egy gyors csókot nyom a számra.

- Gyerünk kislány! Büntess meg érte. – visszadobja a kardomat.

Összezárom az ujjaimat a markolat körül, mintha már nem is lenne olyan nehéz.

Tehát Damiant egy karddal lehet megölni. Méghozzá egy háborús karddal. De honnan szerezzek én olyat? Lopjak egyet egy múzeumból? Vagy az, amit most a kezemben tartok, már egy ilyen kard?

Luke kihívóan bámul rám, nem támad, várja, hogy én tegyem meg elsőként. Egy pillanatig ismét habozok, aztán olyan hirtelen mozdul a karom, hogy még én is meglepődök. Először jobbról, majd balról támadok, Lucas mindkétszer hárítja. Csak védekezik, de nem támad. Úgy tűnik, megadja nekem az esélyt.

Nem tudom, meddig harcolok ellene, mikor kilöki a kezemből a kardot – ismét. Zihálok, a vállamban és a karomban égnek az izmok, és rettenetesen elfáradtam.

- Nem is volt rossz. Egy kezdőhöz képest semmiképp. – Biccent és az enyém mellé dobja a sajátját.

- Tehát...Damiant le tudom szúrni egy ilyennel?

Bólint.

- De miért nem lőhetem le? Ha nem tud használni fegyvereket, az még nem azt jelenti, hogy ellenállni is tud nekik. Nem?

- Jenny – lép közelebb hozzám, és megsimítja az arcomat – Amikor ő született még nem léteztek pisztolyok, meg puskák, tehát nem is lehet vele megsebezni. A golyó valószínűleg égetni fogja, és lassítja majd, de nem tudod vele legyőzni.

- És a kard?

- Mivel azt jól ismeri, halálos is lehet számára.

- Halálos is lehet? – kérdezem döbbenten. – Nem azt mondtad, hogy ezzel meg tudom ölni?

- Nem tudom milyen hatással lesz rá. Ha megsebzel egy angyalt egy háborús karddal, a seb nem fog begyógyulni.

A kardokra pillantok. Ez csak egy lehetőség. És ha Damian halhatatlan?

- Eddig csak egy ember próbálta meg meggyilkolni Azazelt. De nem élte túl. Azazel viszont igen.

- Egy ember? Ki?

Luke megvonja a vállát, és a kardok mellé telepszik a kanapéra. – Ezt nagyon jól titkolja. Senki sem tudja.

Én viszont kiderítem! Ha ezzel a módszerrel próbálta meg meggyilkolni, és nem sikerült, akkor nálam is hatástalan lesz az egész. Tehát új megoldást kell keresnem.

- És mikor?

Remélem, legalább ezt tudja.

- Körülbelül hatszáz éve. Plusz – mínusz pár száz. Szóval, Azazel nagyon felkészült.

Azt sejtettem. De én hamarosan még felkészültebb leszek. Annyira, hogy legyőzzem Damiant.

Egész tanítási idő alatt ezen gondolkozom. Tegnap Luke megmutatta a vívás alapjait, és megígérte, hogy kiderít még többet Azazelről. De mégis mi olyat tudhat meg, ami nincs benne a naplójában? Már az egészet átböngésztem,de nincs benne semmi használható.

A helyemen ülve várom, hogy Izzie végre megérkezzen, de mikor a csöngetéskor sem jelenik, meg kezdek aggódni miatta. Hol van? Miért nem jött iskolába? Talán elaludt?

Bízom benne, hogy második órára ideér, de akkor sem ül le mellém senki.

Hatalmas szerencsémre az első három órám nem Damian-nal van. Már abban kezdek reménykedni, hogy ő sem jött iskolába. De ahogy szöget üt a fejembe a gondolat, megtorpanok. Izzie is hiányzik. És ma még Damiant sem láttam. Gyanús, hogy mindketten ugyanazon a napon, egyszerre nem jönnek iskolába. Talán Damian most a legjobb barátnőmet támadta meg? Vele akar zsarolni?

De amint belépek az ebédlőbe, meglátom Damiant, ahogy a pultnál állva épp egy adag spagettit méreget.

Valami különös érzés kezd kavarogni a gyomromnál, és csak percekkel később döbbenek rá, hogy a harag az. Haragszom rá, mert itt van, haragszom, mert ártani akar nekem, és a családomnak, de legfőképp azért, mert él. De már nem sokáig.

A gondolatra egy mosoly jelenik meg az arcomon. Megint azt a furcsa hatalmat érzem, mint szombaton Luke-kal. Mintha az érzés nem is az enyém, lenne.

Csöndben fogyasztom el az ebédemet, nem is figyelek oda a többiekre. Valami oknál fogva beszélni akarok Damiannal.

Őt keresem a diákok tömegében, de nem találom.

Pedig olyan szívesen beleröhögnék a képébe. Csak nem tudom miért. Visszaviszem a tálcámat, és a szekrényem felé veszem az irányt.

Fölmarkolom a franciakönyvemet és a nyelvi laborba megyek.

Eddig minden egyes évben Izette volt a párom a franciaórákon, de most, hogy nincs itt csak abban reménykedem, hogy nem az új fiút ültetik mellém.

A nyelvi labor a másodikon van, a főfolyosón. Tágas terem, mindenféle nyelvtanulási segédlettel felszerelve. Általában itt oktatják a franciát, a spanyolt, a németet és tavaly óta az oroszt is. Tavaly még nem tudtam eldönteni, hogy mit vegyek fel idén új nyelvként. Vagy, hogy akarok-e. Egy év alatt úgy sem lehet megtanulni egy nyelvet, még az alapokat se igazán. De mivel jó a nyelvérzékem, és már amúgy is van két nyelvvizsgám, úgy döntöttem idén fölveszem az oroszt.

És még azért is, mert Damiant németre osztották be, az előző bizonyítványa alapján. Bár ki tudja, honnan szerezte.

Épp a könyveimet rendezgetem, mikor valaki lehuppan a mellettem lévő székre. Döbbenten kapom oda a fejemet, mire Damian vigyorog le rám.

A padra könyököl, megtámasztja a kezén a fejét.

- Jól szórakoztatok? – kérdezi, és valahogy még érdeklődést is sikerül vegyítenie a hangjába.

Összeráncolom a homlokomat.

- Kékkel.

- Miért nem hívod egyszerűen Luke-nak? – Már régóta tudom, hogy Luke a Kék Angyal. Damian pedig a Halál Fekete Angyala.

- Te mondtad. Mert túl egyszerű lenne.

- Igen. Jól szórakoztunk. – felelem, és elfordulok tőle.Úgy döntök nem hozom szóba a pénteket; majd szép csöndben, váratlanul megfizet érte.

 Egy pillanatig nem válaszol, úgy tűnik, habozik. Oldalra sandítok, de nem látszik dühösnek.

- De nem annyira, mint velem fogsz. – dől hátra nyugodtan.

- Hogy? – emelem meg a szemöldökömet.

Meglepődik, mintha nem lenne számomra egyértelmű.

- Péntek este velem jössz. Elviszlek valahová.

Kis híján felnevetek.

- Komolyan azt gondolod, hogy bárhová is elmegyek veled?

Most ő sandít rám, egyik felhúzott szemöldöke alól.

Túl laza, túl laza!

- Mert ha igen, akkor nagyon tévedsz!

Megvonja a vállát.

- Én a helyedben eljönnék.

- De nem vagy a helyemben.

- Nagy kár.

Ismét összeráncolom a homlokomat. Tervezget valamit. Talán azt, hogy megöl? Máris?

Hátralöki a széket, és feláll mellőlem, majd fütyörészve körülnéz a teremben, hová is ülhetne.

- Várj! Hova akarsz vinni? – ragadom meg bőrdzsekije ujját.

Még úgy is tudom, hogy gonoszan mosolyog, hogy háttal áll nekem. Visszacsúszik mellém a padba, közelebb hozzám, mint, az előbb.

Valami szörnyűre számítok. Talán a kikötő egy elhagyatott részébe? A dokkokhoz? Egy öreg hajóra? Egy lepusztult gettóházba? Olyan helyre számítok, ahol biztosan nem zavarhat minket semmi. Semmi olyasmi, ami megakadályozhatja a likvidálásomban.

- Színházba.

Lebénulok a döbbenettől.

- Hogy mi? – nyögöm ki percekkel később.

Damian arcán látszik, hogy nagyon jól szórakozik.

- Színházba megyünk.

- Színházba?! – csattanok föl. – Minek?

Damian felnevet. – Majd meglátod, édes. Mutatni akarok valamit.

Arra vár, hogy válaszoljak valamit, de a bénultság nem akar oldódni.

- Mi a garancia arra, hogy biztosan színházba megyünk? És nem egy sötét sikátorba?

- Semmi.

Ne higgy neki! Ez csapda! – sikítja a tudatalattim. De aztán a péntekre gondolok. Arra, hogy majdnem elütötte az öcsémet, és, hogy nekem szánta-e? Az is lehet, hogy ki tudnék deríteni valamit. Hogy ki akarta megölni, és hogyan? Egyszer csak sikerülne.

Mintha olvasna a gondolataimban, mosolyra húzódik a szája.

- Akkor nyolcra érted megyek. – azzal rám villant egy gúnyos vigyort és otthagy.

Pénteken. Nyolckor. Damiannal. Ha ezt Luke megtudja. De nem tudhatja meg. Még anyáék se. Nem ismerhetik meg őt, a halálos ellenségemet!

De miért? Ezen rágódom, addig, míg haza nem érek. Ledobom a táskámat a sarokba, és az ágyra vetem magam. Miért akar Damian színházba vinni? Hogy megkedveltesse magát? Hogy bebizonyítsa, nem fog bántani? Mert ezt a lapot már kijátszotta.

Mit akarhat nekem mutatni?

Előveszem a laptopomat, és rákeresek, hogy mit adnak a színházakban péntek este, de egyik sem Damian stílusa. Gondolom nem a Baby Dolls-t akarja megmutatni.

Csalódottan teszem félre a gépezetet, mikor megakad a szemem Damian naplóján a sarokban, ahova hetekkel ezelőtt hajítottam. De aztán nem is az ragadja meg a figyelmemet. Hanem az alatta lévő bőrkötéses darab.

Az alkimista könyve. Eddig még csak egyszer néztem bele. A régiségkereskedésben. Nem foglalkoztam vele Damian miért, küldte el, mert nem értettem az írást. Egy szavát sem.

A kezembe veszem a könyvet, és óvatosan megforgatom. Jól vigyáztak rá, de már így is meglátszik rajta az idő. Legalább fél évezredes lehet, ha nem több.

Körülbelül hatszáz éves. - húzódik gonosz mosolyra a szám.

Magam sem tudom miért, de úgy érzem ez a könyv többet ér, minden kardnál.

Kinyitom, de nem az elején, hanem a végén.

Az utolsó tíz oldal teljesen üres. Előrébb lapozok, de csak újra érthetetlen nyelvű írást és tusrajzokat találok. Fekete rózsák. Medálok. Egy tőr.

Ismét ott vagyok a tollakat és gyémántokat ábrázoló oldalaknál. Aztán hirtelen visszahajtom a könyvet a tőrhöz.

A tusrajt szépen kidolgozott, bár már alig kivehető látom a díszesen faragott gótikus tőrt. A két pengére való élezést, mely halálosabbá teszi egy kardnál. A fekete domborműves markolatába süllyesztett drágaköveket – amikről tudom, hogy rubinok.

Ez Damian tőre! Az ezüst tőr, amellyel a Madame Tussauds-ban akart leszúrni.

A tőr melletti írás olvashatatlan betűit fürkészem. Mégis értem miről szólnak.

Az alkimista akarta megölni Damiant. Ő készítette a tőrt, és csak az képes végezni vele.

Ha sikerül megszereznem tőle, és leszúrnom vele, örökre vége lesz. Azazel nem létezne többé. Nem létezne Halál Angyala, Pokol Hercege, és nem lenne bukott őrangyalom se. Megfizetne azért, amit Londonban tett, a gyilkossági kísérletet, az utat a Pokolba. Hogy bántotta a barátaimat, és az öcsémet. A hazugságokat. Hogy emberek százait ölte meg már előttem.

Örökre vége lehetne. Csak a tőr kell.

- Akkor pénteken Damian. – suttogom. Pénteken megszerzem a tőrt. És akkor az lesz az utolsó napod.

Julie Kagawa - The Iron Queen • Vaskirálynő rajongói fordítás

Sziasztok!
Nos, most egy kicsit szokatlan műfajjal jelentkezek, de egyszer mindent el kell kezdeni. Úgy gondolom túl régóta halogatják már ennek a fantasztikus könyvnek a kiadását ( amit, ha jól értesültem, valamikor ősszel igyekeznek bepótolni ) úgyhogy megpróbáltam valami magyar összevisszaságot alkotni belőle. :D Előre szólok ez egy nagyon kezdetleges fordítás, életemben most csinálok ilyet először, de ezzel azoknak akarok segíteni, akik nem tudnak olyan jól angolul. :D
Egyelőre ez még csak az első fejezet, ha szívesen olvasnátok tovább, akkor lefordítom addig, míg ki nem adják(ameddig jutok), úgyis kell a gyakorlás. Ha szeretnétek az Iron Knight-nak is nekiesek. :D
Puszi,
Denny

Első rész
Első fejezet - Hosszú út hazafelé

Tizenegy esztendeje, a hatodik születésnapomon, az apám eltűnt. Egy éve, egy hasonló napon, a testvéremet is elvették tőlem..De utánamentem a Tündérvilágba, hogy visszahozzam őt.
Különös, hogy egy utazás mennyire megváltoztathat, mennyit tanulhatsz belőle. Én megtanultam, hogy az az ember, akit az apámnak hittem, valójában nem az apám. Hogy a biológiai apám, még csak nem is ember. Hogy én a legendás Tündérkirálynak vagyok a félvér lánya, és az ő vére folyik az ereimben. Megtanultam, hogy bűbájjal rendelkezek, olyan erővel, ami megrémiszt, még most is. Pusztító hatalommal, ami megsemmisítheti őket - de nem tudom irányítani.
Megtanultam, hogy a szerelem birokra kelhet az idővel, és lehet gyönyörű és tökéletes, amiért megéri küzdeni, de legtöbbször csak szívszorító és törékeny, és néha áldozatokat kell hozni. Néha a világ ellened van, és nincsenek könnyű válaszok.(választások?). Amikor tudnod kell mikor légy kitartó, és mikor add föl. És ha a szerelem visszatér, fölfedezel valamit valaki másban, aki egész végig ott volt veled.
Azt gondoltam, ennyi volt. Azt gondoltam a tündérekkel töltött idő, a lehetetlen döntések, amiket meghoztam, az áldozatok a szeretteimért, már mind elmúltak. De a vihar csak közeledik, egy, amelyik úgy teszteli majd a választásaimat, ahogy még sosem. És most már nincs visszaút.
A nevem Meghan Chase.
Kevesebb, mint 24 óra múlva betöltöm a tizenhetet.
Deja vu, igaz? Sokkoló, hogy az idő milyen gyorsan halad el melletted, miközben mozdulatlan maradsz. El sem hiszem, hogy egy év telt el azóta a nap óta. A nap óta, amikor Sohaföldre léptem. Az a nap örökre megváltoztatta az életemet.
Technikailag tulajdonképpen nem töltöm be a tizenhetet. Túl hosszú ideig voltam Sohaföldön. Amikor Tündérországban vagy, nem öregszel, vagy ezt olyan lassan teszed, hogy az már nem is számít. Szóval, amíg eltelt egy év a valós világban, én valószínűleg csak pár nappal lettem öregebb annál, mielőtt elmentem.
A valós világban annyira megváltoztam, hogy magamra sem ismertem.
Alattam, a szellemcsikó patái a járdán kopognak, ritmusuk fölveszi a szívverésem ritmusát. A Louisianai országútnak ezen a magányos szakaszán, Tupelo-fákkal, és mohával benőtt ciprusokkal körülvéve, csak néhány autó halad el. Azok, amelyek lassítás nélkül száguldottak el, felkavarodott leveleket hagytak maguk után.
Nem látták az égővörös szemű, bozontos fekete lovat, amint az út szélén poroszkál kantár vagy nyereg nélkül. Nem látták a hátán lovagló két alakot, a szőke hajú lányt, és a sötét, szépséges herceget mögötte, ahogy átkarolja a derekát. Az emberek nem látják a tündéreket, és most már én is ennek a világnak a része voltam, akartam vagy sem.
- Félsz valamitől? - mormolta egy mély hang a fülembe, borzongást indítva el a gerincem mentén. A párás Louisiana-i mocsárban, éreztem a Télherceg hűvös leheletét a bőrömön.
Rábámultam a vállam fölött. - Hogy érted?
Tekintetem találkozott, Ash, az Árnyudvar hercegének, szürkületben ragyogó ezüst szemeivel. Bár, hivatalosan már nem herceg. Mab királynő száműzte Sohaföldről, miután megtagadta, hogy lemondjon szerelméről, Oberon, a Nyárkirály félvér lányával. Az apám. Nyár és Tél ellenségek. Nem működhetünk együtt, nem kutathatunk(?) együtt, és ami a legfontosabb, nem lehetünk szerelmesek.
De mi azok lettünk, és most Ash itt van velem. Száműztek minket, és az ösvények Tündérföldére örökre bezárultak előttünk, de nem érdekel. Nem terveztem, hogy visszamegyek valaha is.
- Ideges vagy. - Ash keze végigsimította a tarkómat, átfésülve a hajamat, amibe beleborzongtam. - Érzem. Olyan nyugtalan, vibráló aura vesz körül, ami apránként közelebb hajt. ( ebben a mondatban szerepel valami dió is ) Mi baj?
Tudhattam volna. Nem tudom elrejteni az érzéseimet Ash, vagy bármelyik tündér elől, ami azt illeti. Az erejük, a ragyogásuk, az emberek álmaiból és érzéseiből származnak. Szóval, Ash megérzi, mi zajlik bennem, anélkül, hogy próbálkozna.
- Sajnálom - mondtam - Azt hiszem, kicsit ideges vagyok.
- Miért?
- Miért? Majdnem egy évre eltűntem. Anya elájul, ha meglát. - A gyomrom összezsugorodott, ahogy elképzeltem a találkozást: könnyek, dühös megkönnyebbülés, elkerülhetetlen kérdések. - Azóta nem hallottak felőlem, hogy Sohaföldére mentem. - sóhajtottam, miközben a sötétségbe vesző utat figyeltem. - Mit fogok mondani? Hogy magyarázom meg?
A szellemló hátravágta a füleit, és fölnyerített, egy túl közel elhaladó teherautó miatt. Nem voltam biztos, de mintha Luke öreg, ütött-kopott Fordja enyészett volna el a kanyarban. Ha ez a mostohaapám volt, határozottan nem látott minket. Amíg ugyanabban a házban éltünk, a nevemre is alig emlékezett.
- Elmondod az igazat. - felelte, ezzel megdöbbentve engem. Nem számítottam rá, hogy válaszol. - Az elejétől kezdve. Akár elfogadják, akár nem, nem rejtegetheted a valódi kilétedet, főleg a családod előtt nem. Jobb túlesni rajta - megbirkózunk vele, bármi is történjék utána.
Meglepett az őszintesége. Még nem tudtam hozzászokni ehhez az új Ash-hez, aki beszélt és mosolygott, ahelyett,hogy egy közönyös álarc mögé bújt volna. Mióta száműztek minket Sohaföldről, sokkal nyitottabb lett, kevésbé borongós és szorongó, mintha hatalmas súlyt vettek volna le a válláról. Igaz, csöndes és mindig ünnepélyes volt, de már az első pillanattól kezdte éreztem, hogy végül együtt leszünk.(???)
- De mi van ha nem tudnak ezzel megbirkózni? - motyogtam, kieresztve a reggel óta nyomasztó aggodalmat - Mi van ha látják mi vagyok, és kiborulnak? Mi van, ha...ha már nem akarnak többé? - Elcsuklott a hangom; ez úgy hangzott, mintha egy ötéves mondta volna, de Ash közelebb húzott magához.
- Akkor árva leszel, mint én - felelte - És kitaláljuk hogyan tovább. - Ajkai súrolták a fülemet;a gyomrom  gombóccá zsugorodott. - Együtt.
Elakadt a lélegzetem, és hátrafordultam, hogy megcsókoljam, végigszántva a kezemet selymes hajában.
A szellemló horkantott és megugrott, de nem tudott ledobni, csak pattogtam a nyeregben. Belekapaszkodtam a sörényébe, Ash pedig megragadta a derekamat, nehogy lepottyanjak róla. Dobogó szívvel, kilőttem egy varázslatot a ló fülei között ( ezt nem igazán értettem ), ellenállva a késztetésnek, hogy a bordái közé vágjam a sarkam, ezzel csak újabb okot adva neki, hogy ledobjon.
Fölhúztam az orromat - Oh, bocsáss meg, talán kényelmetlenséget okozunk? - kérdeztem szarkasztikusan, mire a ló horkantott - Jól van. Jók leszünk.
Ash kuncogott, de nem próbált meg visszahúzni. Sóhajtottam és az utat bámultam a csikó bólogató feje felett, ismerős tárgyakat keresve. Megdobbant a szívem, mikor megláttam egy rozsdás furgont az út széli fák alatt; annyira ősi volt már, hogy egy fa nőtt át a tetőn. Emberemlékezet óta, ott volt, minden nap láttam a buszról iskolába menet és hazajövet. Ez mindig azt jelentette, hogy már majdnem otthon vagyok.
Annyira távolinak tűnt - majdnem egy életnek - hogy azon a buszon ültem Robbie-val, a barátommal, és csak a jegyek meg a házi miatt kellett aggódnom, és azon, hogy megszerezzem a jogosítványt. Sok minden megváltozott, különös lenne újra iskolába járni, visszatérni a régi, emberi életemhez, mintha mi sem történt volna.
- Valószínűleg évet kell ismételnem - sóhajtottam, érezve Ash meglepett tekintetét magamon. Persze, egy halhatatlan tündérnek nem kell aggódnia az iskola vagy engedélyek miatt. Megálltam(?), ahogy az igazság egyszerre zúdult rám. A Sohaföldön töltött idő olyan volt, mint egy álom, homályos és éteri, de most már visszatértünk a valós világba. Ahol aggódnom kellett a jegyeim és a házi feladat miatt, és amiatt, hogy fölvegyenek a főiskolára. Nyáron dolgozni szerettem volna, és összegyűjteni egy autóra. Részt akartam venni az ITT Tech-en, és talán Baton Rouge-ba, vagy egy New Orleans-i kampuszba költözni, ahol lediplomázhatok. Vajon meg tudnám még tenni? Még a történtek után is? És hogyan illeszkedne be egy sötét, száműzött Tündérherceg mindebbe?
- Mi az? - Megborzongtam; Ash lélegzete csiklandozta a fülemet.
Mély lélegzetet vettem. - Hogy fog ez működni, Ash? - Félig felé fordultam, hogy a szemébe nézhessek. - Hol leszünk egy, vagy két év múlva? Nem maradhatok itt örökké - előbb, vagy utóbb tovább kell lépnem. Iskola, munka, főiskola valamikor... - Szünetet tartottam, és lenéztem a kezeimre - Végül is tovább kell lépnem, de nem akarok nélküled.
- Már gondolkodtam rajta - válaszolta Ash. Felpillantottam rá, mire meglepett egy röpke mosollyal. - Előtted áll az egész élet. Meg kéne tervezned a jövődet.És egyébként is Robin pajtás tizenhat éven át tettette magát halandónak. Nincs rá okom, hogy én ne tudnám.
Rápislogtam - Tényleg?
Lágyan megérintette az arcomat, és mélyen a szemembe nézett.
- Lehet, hogy egyet s mást meg kell majd tanítanod, az emberi világról, de hajlandó vagyok rá, ha ez ilyen sokat jelent neked. - fanyarul elmosolyodott - Biztos vagyok benne, hogy képes vagyok 'embernek lenni', ha muszáj. Ha azt akarod, hogy iskolába járjak, megteszem. Ha nagyvárosba akarsz költözni, hogy valóra váltsd az álmaidat, veled tartok. És ha egy nap, meg akarsz esküdni egy olyan fehér köntösben és hivatalossá tenni(?), megteszem. - Előredőlt, elég közel ahhoz, hogy láthassam a tükörképemet ezüst tekintetében. - Jó vagy rossz, attól tartok, itt ragadtál velem.
Úgy éreztem nem kapok levegőt; nem tudtam, mit mondjak. Meg akartam köszönni, de ezek a szavak nem ugyanazt jelentik, mint a Tündérvilágban. Az út további részében csak csókolni akartam őt, de a szellemcsikó valószínűleg az árokba dobott volna, ha megpróbálnám.
- Ash - kezdtem, de megmenekültem a válaszadástól. A szellemló megállt egy hosszú kavicsos kocsifelhajtó előtt. Egy ismerős zöld postaláda egyensúlyozott a végén, megkopottan az idő által, de még a sötétben is el tudtam olvasni.

Chase. 14202

A szívem kihagyott egy ütemet. Hazaértem.
Lecsúsztam a szellemló hátáról, és meginogtam, ahogy földet értem. Furcsának és ingatagnak tűntek a lábaim, a hosszú lovaglás után. Ash könnyedén leugrott, mormogott valamit az állat fülébe, mire az horkantott, hátracsapta a fejét, és elügetett a sötétbe. Másodpercek alatt eltűnt.
Bámultam a hosszú, kavicsos utat, a szívem dörömbölt a mellkasomban. Az otthonom és a családom az emelkedőn túl vártak rám: az öreg zöld tanyaház, hámló festékkel, a disznóistállók a sáron túl, Luke teherautója és anya kombija a felhajtón.
Ash mellém nyomult, zajt sem ütve a köveken. - Készen állsz?
Nem álltam. Merőn néztem abba az irányba, amerre a szellemló eltűnt a sötétben.
- Mi lett a hátasunkkal? - kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmemet, arról, amit tennem kell - Mit mondtál neki?
- Azt, hogy megfizette a szívességet, amivel tartozott. - Valamiért ez mulattatta őt: az ajkán egy gyenge mosollyal a csikó után bámult.- Úgy tűnik, már nem tudok a kedvem szerint parancsolgatni neki. Mostantól nem támaszkodhatok szívességekre.
- Az rossz?
Mosolya önelégült vigyorba torzult. - Sok ember tartozik nekem.
Mikor tovább haboztam, a felhajtó felé bökött. - Indulj. A családod már vár.
- És te?
- Jobb, ha most egyedül mész. - Sajnálkozás villant a szemében, és bánatosan rám mosolygott - Nem hiszem, hogy a testvéred örülne, ha újra látna.
- De...
- A közelben leszek. - Kinyúlt és a fülem mögé igazított egy kósza tincset. - Ígérem.
Fölsóhajtottam, és még egyszer a felhajtóra pillantottam.
- Jól van. - motyogtam, és fölkészültem az elkerülhetetlenre. - Itt jön a semmi.
Tettem három lépést, éreztem a kavicsropogást a cipőm alatt, majd visszanéztem a vállam fölött.
Az üres út gúnyolódott velem, ahogy a szél felkavarta a leveleket, azon a helyen, ahol az előbb még Ash állt. Tipikus tündér. Megráztam a fejem, és folytattam magányos utamat fölfelé az emelkedőn. Nem sokkal azelőtt, hogy elértem az emelkedő tetejét, ott magasodott a ház teljes dicsőségében, amiben tíz éven át laktam. Fényeket láttam az ablakban, és a családomat, ahogy a konyhában járkálnak. Ott volt anya karcsú alakja, ahogy a mosogató fölé hajol, és Luke, fakó overalljában, ahogy egy halom piszkos tányért tesz a pultra. És ha eléggé hunyorogtam, láttam Ethan göndör fürtjeit a konyhaasztalnál.
Könnyek égették a szememet. Egy év távollét, tündérháborúk, a valódi kilétem felfedezése, és a halál többszörös becsapása után, végre hazaértem.
- Nem is olyan értékes (??) - sziszegte egy hang.
Vadul megpördültem és körülnéztem.
- Itt fent, hercegnő.
Fölnéztem, és egy vékony, csillámló hálót láttam mielőtt egy ütéstől vissza nem bukfenceztem volna. Szitkozódva kapálóztam, és tépdestem a fonalakat, megpróbáltam kiszabadulni a vékony béklyóból. Ziháltam a szúró fájdalomtól. Vér csordogált le a kezemen, és a szálakra hunyorítottam. A háló valójában egy finom, rugalmas drótból készült, ami a küzdelmeim során megvágta szétnyitott ujjaimat.
Harsány nevetés ragadta meg a figyelmemet, és megemeltem a fejemet, a támadóimat keresve.
A magányos villanyvezetéken, ami a ház tetején feszült, három gumós(?) teremtmény gubbasztott nyurga lábain a holdfényben. Hevesen dobogott a szívem, mikor az egyik leugrott a vezetékről, halk dobbanással landolva a kavicsokon. Kiegyenesedett, majd lehajolt hozzám.Visszahőköltem, csak még jobban belegabalyodtam a hálóba. Most, hogy tisztán láttam őket, leginkább óriás pókokra emlékeztettek, vagy valami még szörnyűbbre. Nyurga lábaik hatalmasak és tűhegyesek voltak, fénylettek, ahogy szedték a lábukat a földön.(?) A felsőtestük vékony volt, csont sovány nők sápadt bőrrel és kidülledő fekete szemekkel. Karjuk drótból volt, tűhegyes ujjaik egyenesek, mint a karmok, és ahogy közeledtek, lábuk kopogott a kavicson.
- Itt van, hát. - sziszegte egyikük, miközben vigyorogva körülvettek. - Mint, ahogy a király megjósolta.
- Túl könnyű volt - recsegte egy másik, végigmérve fekete szemeivel.
- Én inkább csalódott vagyok. Azt hittem nemes zsákmány lesz, de csak egy kis, vézna bogár, egy háló csapdájában. Mitől fél úgy a király?
- A király - mondtam, mire mindhárman meglepetten pislogtak, hogy hozzájuk szólok, ahelyett, hogy megalázkodnék félelmemben. - Úgy értitek a hamis király, nem? Még mindig üldöz.
A pókboszorkák fölszisszentek, kivillantva tűhegyes fogaikat.
- Ne szidalmazd őt, gyermekem! - visította egyikük és megragadva a hálót, előrerántott. - Ő nem a hamis király! Ő a Vaskirály, a Vastündérek igazi uralkodója!
- Nem, ahogy én halottam.(?) - vágtam vissza, miközben találkozott a tekintetem a lángoló fekete szemekkel. - Találkoztam a Vaskirállyal, az igazi Vaskirállyal, Masinával. Vagy már elfelejtettétek őt?
- Természetesen nem. - sziszegte az idősebbik boszorkány. - Soha nem is fogjuk. Azt akarta, hogy a királynéja legyél, a Vastündérek királynője, de te megölted őt ezért.
- Elrabolta a testvéremet, és azt tervezte, hogy elpusztítja Sohaföldet! - csattantam fel - De eltérünk a lényegtől. A király akit szolgáltok, aki megszerezte a trónt, egy csaló! Nem ő az igazi örökös. Egy hamis királyt szolgáltok.
- Hazugság! - rikácsolták a boszorkányok, miközben megragadták a hálót; éles karmaik kiserkentették a véremet. - Ki mondta ezt neked? Ki merészelte becsmérelni az új királyt?
- Vasparipa - feleltem remegve, ahogy egyikük megragadva a hajamat, megrázott. - Vasparipa mondta, Masina főhadnagya.
- Az áruló! Ő és a lázadók elpusztulnak, miután a király gondoskodott rólad!
A pók-boszorkák sikoltozva, átkokat és fenyegetéseket kiabálva ráncigáltak a dróthálón keresztül. Egyikük marka megfeszült a hajamon, és fölemelt a levegőbe. Ziháltam, a fájdalom könnyei égették a szememet, ahogy az arcomba sziszegtek.
Hideg kék fény lobbant közöttünk. A Vastündér sikított, és...ezernyi apró ezüstfoszlányra robbant szét, szétszóródva körülöttem. A tűk csillogtak a holdfényben, ahogy a banya távozott a világból - a maga módján. A másik két boszorkány jajveszékelt, és elhátrált, ahogy valami közénk lépett és letépte rólam a hálót.
- Jól vagy? - morogta Ash, ahogy megtántorodtam, tekintetét le sem véve a banyákról. A fejbőröm égett, az ujjaim véreztek, és egy tucat apró karcolás borította a karomat, ott ahol megkarmoltak, de nem tűnt vészesnek.
- Jól vagyok. - mondtam, lassan épülő(?) haraggal a mellkasomban. Éreztem, ahogy a bűbáj növekszik, mint egy tornádó, kavargó érzelmekkel és energiával. Amikor először találkoztam Mab-bal, a Télkirálynővel, félve a hatalmamtól, lepecsételte a mágiámat, de a pecsét megszűnt, és újra éreztem a bizsergést. Mindenhol ott volt, Oberon és a Nyártündérek szédítő mágiája.
- Megölted a nővérünket! - rikácsolták hajukat tépve a banyák. - Darabokra fogunk szaggatni! - sziszegték, és felemelt karmokkal felénk száguldottak.
Éreztem, Ash ragyogásának hullámzását, hűvösebben, mint a perzselő Nyárvarázst, és a Télherceg lesújtott.
Kék fény villant, jégdárdák záporoztak, szétszaggatva egyiküket, mint a srapnel. Sikított és összeomlott, több ezer ragyogó darabra hullva a fűben. Ash meglendítette a kardját és az utolsónak támadt.
A banya sikoltott dühében, és felemelte a karját. Tíz csillogó vezeték lövellt ki tűhegyes ujjaiból. Ash felé vágott, aki lebukott, mire a vezetékek darabokra szaggattak egy közeli facsemetét. Ahogy körülötte táncolt, letérdeltem, tenyeremet a koszba temetve szólítottam a mágiámat. Éreztem a mélyben lévő élőlények pulzálását, és hívtam őket, hogy segítsenek legyőzni a felszínen lévő vasszörnyet. A pók-rémet annyira lefoglalta, hogy darabokra szaggassa Ash-t, hogy teljesen meglepődött, mikor váratlanul megnyílt alatta a föld. Fű és gyom, indák és gyökerek kúsztak fel nyurga lábain a felsőtestére.
Sikoltott, és csapkodott halálos vezetékeivel, úgy szeletelve a növényeket, mint egy dühös gyomirtó, de még több ragyogást töltöttem a földbe, és a növények válaszoltak, ahogy gyorsabban törtek előre. (ez egy kicsit értelmetlen mondat volt). Pánikba esett és menekülni próbált, a növényeket hasítva, amik egyre lejjebb húzták.
Egy sötét alak homályosította el a levegőt fölötte, ahogy Ash felé lendült, előreszegezett pengével. Lesújtott a tündér felsőtestére, egy pillanatra a földhöz szegezve őt, mielőtt egy hatalmas tűhalommá nem vált volna a földön.
Megkönnyebbülten fölsóhajtottam, és felálltam, de hirtelen a földre rogytam. A fák forogni kezdtek, nem éreztem a kezeimet és a lábaimat, és a következő dolog, amire emlékeztem, hogy a föld rám rohant.(hmm?)
A hátamon fekve ébredtem, kifulladtan és gyengén, mintha lefutottam volna a maratont. Ash lenézett rám, ezüst szeme aggodalomtól csillogott.
- Meghan, jól vagy? Mi történt? - A szédülés kezdett elmúlni. Vettem néhány mély lélegzetet, hogy megbizonyosodjak arról, hogy ami a gyomromban volt, az ott is marad, majd felültem, hogy szembenézzek vele.
- Nem...nem tudom. A bűbájomat használtam és aztán...elájultam. - A fenébe is, még mindig forgott velem a világ. Odahajoltam Ash-hez, aki olyan óvatosan tartott, mintha attól félne, összetörhet. - Ez normális? - motyogtam a mellkasának.
- Nem, ahogy tudom. - Gondterheltnek hangzott, de igyekezett nem mutatni. - Lehet, hogy ez az utóhatása, annak, hogy olyan hosszú ideig elzárták a mágiádat.
Egy újabb dolog, amit megköszönhetek Mab-nak. Ash fölállt, óvatosan magával húzva engem is. A karom fájt, az ujjaim pedig ragadósak voltak, ott, ahol megvágtam magam a dróthálóval. Ash letépett egy csíkot az ingéből, és körbetekerte vele a kezemet, csöndesen és precízen, de az érintése szelíd volt.
- Vártak rám. - motyogtam, és a több ezer szétszóródott tűt bámultam, melyek csillogtak a holdfényben. Még több probléma, amit a tündérek a családomra hoztak. Anya és Luke alaposan meglepődnek majd, és kétségbeesetten reméltem, hogy Ethan még csak véletlenül sem lép majd rá, mielőtt lenne esélyük eltüntetni.
- Tudják, hol lakom. - folytattam, figyelve, ahogy a maradványok rám kacsintanak a fűben. - A hamis király tudta, hogy hazajövök, és ő küldte őket. - Tekintetem a házra siklott, az ablakon át figyeltem,ahogy a családom a házban járkál, mit sem tudva a káoszról idekint.
Fáztam. Beteg voltam. - Nem jöhetek haza - suttogtam, érezve Ash tekintetét magamon. - Nem most. Nem hozhatom haza ezt az őrületet. - Újra a házra pillantottam még egyszer, majd becsuktam a szememet. - A hamis király nem fogja feladni. Továbbra is utánam küldi a szolgáit, és a családom lesz a középpontban. Nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen. El...el kell mennem. Most.
- Hová mész? - tört át Ash szilárd hangja a kétségbeesésemen.
- Nem tudunk visszamenni Tündérföldére, és a Vastündérek mindenütt ott vannak az emberi világban.
- Nem tudom. - Eltakartam az arcomat a kezeimmel. Annyit tudok, hogy nem lehetek a családommal, nem jöhetek haza, nem lehet normális életem. Addig nem, amíg a hamis király le nem mond a felkutatásomról, vagy a csodával határos módon meg nem hal. Vagy amíg én meg nem halok. - Már nem számít, igaz? - Nyögtem a kezeim közt. - Nem számít, hová megyek, követni fognak.
Erős ujjak kulcsolódtak a csuklóm köré, és elrántották a kezemet. Megborzongtam és fölnéztem ezüst szemeibe. - Harcolni fogok érted. - mondta Ash halkan, de hevesen. - Tedd, amit tenned kell. Én itt leszek, akárhogy is döntesz. Ha egy vagy ezer évig is tart, vigyázni fogok rád.
Hevesen vert a szívem. Ash elengedte a csuklómat, és a karom alá csúsztatta a kezét, közelebb húzva magához. Belemélyedtem az ölelésébe, arcomat a mellkasába temetve, úgy használva őt, mint egy pajzsot a csalódás és a bánat ellen, tudva, hogy a bolyongás még nem ért véget. A választás fölém tornyosult. Ha valaha is azt akartam, hogy ennek a végtelen hajszának és harcnak vége legyen, le kellett győznöm a Vaskirályt.
Megint.
Kinyitottam a szemem, és azt a helyet bámultam, ahol a Vastündérek apró, csillogó fémszeletkékre hullottak szét a növényzetben. A gondolatra, hogy ilyen szörnyek ólálkodjanak a szobámban, gyilkos szemüket Ethan-ön vagy anyán tartva, hideg harag járt át. Jól van,gondoltam, és ökölbe szorítottam a kezemet Ash ingén, a hamis király háborút akar? Megkapja.
Nem álltam készen. Még nem. Meg kellett, hogy erősödjek.Meg kellett tanulnom, hogyan irányítsam a mágiámat, mind a Nyárvarázs, mind a Vasbűbájt, ha lehetséges, hogy mindkettőt megtanuljam. És végezetül, időre volt szükségem. Kellett egy hely, ahová a Vastündérek nem követhettek. És volt egy hely, amiről tudtam, hogy biztonságos, és a hamis király szolgái sose találnak ott meg.
Ash megérezte a változást. - Hová megyünk? - mormolta a hajamba.
Vettem egy mély lélegzetet és hátrahúzódtam, hogy a szemébe nézhessek. - Leanansidhe-hez.(ezt hogy kell kimondani?)
Meglepetés és vibrálás(?) suhant át az arcán. - A Számkivetettek Királynőjéhez? Biztos vagy benne, hogy segíteni fog?
Nem voltam. A Számkivetettek Királynője, ahogy többek között hívták, szeszélyes és kiszámíthatatlan volt, és őszintén szólva elég félelmetes. De már segített nekem korábban, és az otthona - Félúton volt a Tündérvilág és a halandó világ között - volt az egyetlen lehetséges menedék.
Különben is, volt egy rendezetlen adósságom Leanansidhe-del, és több kérdést meg kellett válaszolnia.(meg kellett válaszolnom).
Ash továbbra is engem figyelt, ezüst szemeiben aggodalom villant. - Nem tudom. - válaszoltam őszintén. - De ő az egyetlen, azt hiszem, aki segíteni tud, és szenvedélyesen gyűlöli a Vastündéreket. Azonkívül, ő a Száműzöttek Királynője. Ez azt jelenti, hogy jogosultak vagyunk rá, igaz?
- Te mondtad. - Ash keresztbe fonta a karját, és nekitámaszkodott egy fának. - Még nem volt szerencsém találkozni vele. Bár hallottam történeteket. Félelmetesek voltak. Egy apró barázda jelent meg a homlokán. - Ez nagyon veszélyes lesz, nem igaz?
- Lehetséges.
Bánatos mosolyra húzódott a szája. - Először hová menjünk?
A hideg elhatározás összeszorította a gyomromat.Visszanéztem a házra, a családomra - olyan közel voltak - és lenyeltem a gombócot a torkomban. Még nem, ígértem,de hamarosan.Hamarosan újra láthatom őket.
- New Orleans-ba. - feleltem Ash felé fordulva, aki türelmesen várt, le sem véve a szemét az arcomról. - A Történelmi Voodoo Múzeumba. Van, ott valami, amit vissza kell szereznem.

Keresem: Anita Gayn - Senkinek sem kellesz! c. könyvét

Sziasztok!
Egy kéréssel szeretnék hozzátok fordulni. Keresek egy könyvet, amit Molyon találtam, de jobban szeretném a kezembe fogva olvasni. A bökkenő csak az, hogy nem találom a könyvesboltokban, rendelésre linket sem találtam, de még a kiadó webshopjában sincs feltüntetve.
Esetleg nem tudja valaki hol lehet mégis megrendelni, vagy megvásárolni valahol? Vagy látta valaki valamelyik könyvesboltban, antikváriumban, kócerájban, akárhol?
Erről a könyvről lenne szó:

Remélem tud róla valaki valamit, mert engem nagyon érdekelne a könyv.
Előre is köszi! :D

Season Two • Chapter Four - Bűnhődj

Sziasztok!
Itt a következő fejezet, összecsapottan, teljesen értelmetlenül, minden kreativitást mellőzve. Hát igen, erről ezt lehetne elmondani. De haladnia kell a történetnek, és ugyebár kellenek ilyen részek is. Vagy nem. :)
Puszi,
Denny

Nem volt időm beszélni Luke-kal. Nem is mentem át hozzá, pedig megígértem. Eddig csak négyszer hívott, de egyszer sem vettem föl. Túlságosan magam alatt voltam.

Miért is gondoltam azt, hogy szembe tudok szállni Damiannal? Nem vagyok sem elég erős, sem elég bátor hozzá. És ez azt jelenti, hogy megint ő fog győzni, úgy, mint Londonban. Pedig ezt most nem hagyhatom.

Azt mondta a segítségemre van szüksége, de nem árulhatja el, hogy mihez kell. Azt mondta, bízzak benne. De hogy bízzak benne, azok után, hogy Londonban úgy bánt velem, ahogy? Nem örülök annak, hogy viszont látom, és csak most fogom föl igazán, mennyire rettegek még tőle.

Ő mégis csak Azazel, a Pokol második Hercege! Már ha hihetek neki. De ezt Luke is alátámasztja, akkor igaznak kell lennie.

És tegnap...tegnap ez a herceg megfenyegetett engem, hogy kényszeríteni fog, hogy segítsek neki. De mégis miben? És hogyan fog kényszeríteni?

Szinte fuldoklottam a dühtől, miközben farkasszemet néztem vele a kijelentése után. Óráknak tűnő percekig meg sem tudtam szólalni, majd arra eszméltem föl, hogy kitépem magam a szorításából, és egy szó nélkül otthagyom. Hazajöttem, bezárkóztam a szobámba, és azóta ki sem mozdultam innen.

Jobb lenne beszélni Luke-kal. Talán ő tudja, mihez kell Damiannak a segítségem.

Átfordulok a másik oldalamra, és a reluxa résein beáramló reggeli fényben meglátom azt, amit a legkevésbé nem szerettem volna...

A fekete rózsa!

Ott van az éjjeliszekrényemen. Abban a pohárban, amiben, Londonban is. És a víz még most is halványpiros a véremtől.

Elönt a düh és a kétségbeesés.

Ha a rózsa itt van, az azt jelenti, hogy Damian nem megy el. Itt marad, amíg meg nem kapja, amit akar.

Említettem már, hogy gyűlölöm a rózsákat? És mindennél jobban gyűlölöm ezt a rózsát!

Kiugrom az ágyamból, fölrántom a reluxát, és fölkapva a poharat, kihajítom a rózsát poharastul, mindenestül a nyitott ablakon át.

Bár van egy olyan érzésem estére megint itt lesz a szobámban. Hiszen próbálkoztam már mindennel, hogy megszabaduljak tőle. Már egyszer kidobtam, lehúztam a vécén, megpróbáltam kirohasztani, de semmi sem használt.

Arról már nem is beszélek, hogy New Yorkban szigorúan tilos bármit is kihajítani az ablakon. Főleg nem a huszonötödik emeletről!

Ajjaj!

Gyorsan visszahúzom a fejemet, és elrohanok az ablaktól. Megláthatott valaki? Remélem, nem vágtam agyon vele senkit. De mi van, ha mégis? Mostanában úgy is szerencsétlenségek történnek velem, miért ne lehetnék már gyilkos is? Meg kéne nézni, hogy nem fekszik-e valaki a járdán. Ha igen, rohadt nagy bajban vagyok.

Nem merek visszamenni.

Inkább nyugalmat erőltetek magamra és bevonulok a fürdőszobámba. Fél óra múlva fölfrissülve, de az idegösszeomlás határán támolygok be a szobába.

Ha megöltem valakit, akkor már valószínűleg elszállították a holttestet, nem? De a rendőrök még itt lennének.

Nézz már ki azon az átkozott ablakon! Úgysem öltél meg senkit!

Az a rózsa valószínűleg el sem érte a földet.

Mély levegőt veszek, és kidugom a fejemet a szeptemberi szélbe. Az emberek apró pontokként cikáznak az utcákon, mint a hangyák, az autók dudálása és a város forgalmának zaja messze hallatszik, de látszólag minden nyugodt. Ilyen messzeségből nem tudom megállapítani, de mintha nem lenne semmi törött az aszfalton. Vagy már eltakarították volna?

Az éjjeliszekrényre nézek, de nincs ott a rózsa. Akkor meg hol van? Eltűnt? Damian naplója szerint az ő rózsáinak külön akarata van. Ezek szerint képesek csak úgy fölszívódni?

Még egy pillantást vetek az utcára, de még a legapróbb jelét sem látom annak, hogy történne odalent bármi szokatlan.

Kezdek megnyugodni, bár nem vagyok biztos benne, hogy megszabadultam a rózsától. De ez holnap reggel úgy is kiderül, nemde?

Fölveszem a cuccaimat, és lerobogok a konyhába.

- Jó reggelt, kicsim! Hogy aludtál? – köszön anya mosolyogva. Egy tányér jó illatú palacsinta van a kezében.

- Kösz, anya, kitűnően. – válaszolom, és fölkapok egy narancsot.

- Nem jöttél le este vacsorázni. Jól érzed magad?

- Persze. – bólintok. – Csak nem voltam éhes.

- Vagy úgy. Luke már egy csomószor telefonált. Vissza kéne hívnod, vagy legalább felvenned a telefont.

Abbahagyom az evést.

- A francba! Luke. – suttogom.

- Mit mondtál?

- Semmit, anya, semmit. Csak azt, hogy majd reggeli után fölhívom.

- Jól van, drágám.

Belapátolom a palacsintát, majd otthagyom anyát és a testvéreimet. A mobilom után kutatok a táskámban. Egy újabb nem fogadott hívás.

Ismeretlen szám.

Talán Luke egy másik számról is próbálkozott? Vagy megkérte az egyik barátját, hogy hívjon föl? Mondjuk Zoe-t?

Zoe az a lány, akivel még Londonban ismerkedtem meg. Együtt kriketteztünk vele egy egész délutánon át, egy kis parkban. És akár az ikertestvére is lehetett volna Avalonnak.

Megkeresem Lucas számát, és tárcsázok. Egy kettő, három, négy csörgés, de nem veszi fel.

Még egyszer próbálkozok, de most sem szól bele. Talán haragszik rám, és ezért nem válaszol?

Ugyan! Valószínűleg más dolga van.

Ha nem veszi fel, hát délután átmegyek hozzá. Már ha megérem a délutánt, és Damian nem nyír ki az iskolapadban.

Anya elkészíti az ebédünket, és utunkra bocsát. Ma jelentősen kisebb a forgalom a Central Körúton, mint tegnap, így alig negyedóra múlva az iskola folyosóját koptatjuk.

Még csak véletlen sem nézek arra a folyosószakaszra, ahol tegnap az az ’incidens’ történt. Bevonulok az osztályba és leülök a helyemre.

Damian még nincs itt.

Talán a tegnapi végképp arra szánta el, hogy adja föl a tanulmányait. Már ha vannak neki tanulmányai.

Két perc múlva Izette csüccsen le mellém.

- Hello, Jen! Na, mi volt tegnap?

- Szia. Hát...- mit mondjak? Nem mondhatom el az igazat! - ...nem sok. Körbevezettem és ennyi.

- Körbevezetted és ennyi? – hökken meg. Füle mögé tűri világosbarna haját, és megnedvesíti a száját. – Minden rendben?

- Persze. Miért? Mi lenne?

- Hát csak...gondoltam... – Úgy látszik még ő sem tudja mit gondol.

- Mit? Hogy rám mászik? – Még a gondolattól is kiráz a hideg.

- Nem. Nem! Dehogy! Csak, olyan furcsa volt, hogy...áh hagyjuk.

- Mi van Izzie?

Rejtegetsz előlem valamit?

- Mondtam, hagyjuk. Teljesen hülyeség.

- Mondd már! – emelem meg a hangomat.

Izette sóhajt és körbenéz, mintha kihallgatna minket valaki.

- Jól van. De ez őrültség... Szóval, tudom, hogy csak most ismerted meg...hogy most találkoztatok először... de mintha ő már ismerne téged.

Ledöbbenek. Mi van?!

- Igen, tudom, Jenny, hogy hülyeség...de tényleg úgy néz rád. Szerintem Mrs. Morison is látta, és ezért választott téged.

Nem tudok mit mondani. Izette tudja?!

- Hogy...mi van?!

- Látod, én mondtam! De szerintem légy óvatos vele. Nem néz ki komplettnek a pasi... – mondja, szeme aggodalomtól csillog.

Nem tudom túltenni magamat a sokkon. Izette ismeri Damiant?! Hogy lehet ez? A londoni látomásomhoz lehet köze? Mégis igaz volt? Izette valójában nem volt beteg, hanem csak azért maradt a hotelben, hogy Damiannal tudjon beszélni?

Te tök hülye vagy, Jenessa Cox! Honnan ismerné már Izzie Őt? Hiszen Avalon látta nem ő!

De mi van ha...?

A csöngő éles sikolya szakítja félbe gondolatmenetemet, és egy éles bökés az oldalamban. Nyomban hallom is Izette suttogását a fülemben.

- Itt van.

Mi? Ki...?

Fölemelem a tekintetemet, ami találkozik Damian sötét pillantásával. Megáll Izette mellett, és egy hosszú percig lenéz rám.

Tekintetemet nem tudom elszakítani az övétől, egészen addig, míg ő meg nem teszi. Utánanézek, de ő már nem néz rám.

Miért van még mindig itt?

Ó hát persze! Hogy kényszerítsen valamire, amit nem szeretnék megtenni. Hogy is felejthettem el?

Ma nem az osztályfőnökömmel van az első órám, és ennek egy bizonyos mértékig örülök is. Így nem kell a kérdéseire válaszolnom, hogy megmutattam-e az új diáknak teljesen az iskolát. Az összes zugot, rejtekhelyet és porcicát.

A délelőtti tanítási órák szokásos ütemben telnek, nem történik semmi, de nem is számítok rá. Damian valószínűleg az ebédszünetben veti majd be magát. Mikor kicsöngetnek, majd kiugrik a szívem a helyéből. A barátaim már kezdik összeszedni a könyveiket, de én csak ülök a helyemen. Felé sandítok.

Mozdulatlanul ül, és engem néz. Pillantása majd’ hátba döf, alig tudom megállni, hogy ráordítsak, hagyja már abba. Fölkelek a helyemről, és a többiek után sietek.

Mikor kimegyek a teremből, még mindig látom, hogy Damian nem mozdul, csak a szemével követ engem. Különös...vajon mit tervez?

Az ebéd most valahogy nem tud érdekelni, pedig anya az egyik kedvencemet csomagolta. Mégsem érzem az ízét. Damiant keresem a zsúfolt ebédlőben, de hiába kapom ide-oda a pillantásomat, nem találom.

- Jen! – hallom valahonnan távolról.

Hol van?

- Jen!

Hol vagy Damian?

- Jenessa! Jól vagy?

Hol a francban vagy már?

- Jenny! – fakad ki Avalon.

- Mi van?

- Minden oké? Olyan furcsán viselkedsz!

- Persze. Minden oké.

- Keresel valakit? – néz körül Izzie.

- Nem.

- Talán ezt az új fiút? – rántja föl komiszul egyik szemöldökét Ava.

Levegő után kapkodok.

- Történt valami, ugye? – néz rám haragosan Izzie. – Történt valami, és nem akarod elmondani! – vádol meg.

Igen, történt! De azt mégis, hogy mondhatnám el? Egyikőtök sem hinne nekem!

- Nem történt semmi. – bizonygatom.

- Akkor meg miért vagy ilyen? Talán bántott? Összevesztetek? Behúztál neki egyet? – faggat tovább Avalon. Találj ki valamit!

- Nem. – Gyerünk már, Jen!

- Akkor miért érdekel úgy a srác?

- Nem érdekel...

- De igen! – mondják kórusban.

Mondj valami frappánsat! Gyerünk! Innen nem szabadulsz.

- Csak annyi, hogy...ő...Luke távoli unokatesója.

Bocsáss meg nekem ezért, Luke!

- Tessék?!

- Igen. És megkért, hogy tartsam rajta a szemem. Bajos srác.

- Hát azt látom.

- De miért nem szólt róla? És mit keres itt?

- Csak rövid ideig marad. – felelem. – Azt hiszem a félév végén el is megy, vissza...a régi iskolájába.

Próbálok mosolyogni, de Izette olyan kétkedően néz rám, mintha elment volna az eszem. Egy kicsit tényleg úgy érzem, mintha megbolondultam volna.

Avalon a délutáni órákon végig Damianról próbál kifaggatni, Izzie viszont szinte egy szót sem szól hozzám.

Hagyom had, főjön a saját levében, előbb-utóbb úgy is megbékél.

A legfurcsább viszont az, hogy Damian egyáltalán nem próbálkozik semmivel. Még csak a közelembe sem akar kerülni. És ez rosszat sejtet.

Az utolsó óráról kicsöngetve, kezdek aggódni. Damian összekapkodja a holmiját, és elsőként viharzik ki a teremből. Nem tudom mit tervez, és ez aggaszt.

Az utolsók egyikeként hagyom el az iskolát, hogy biztos legyek abba, Damian már régen elment. Nem érzem a közelségét, mégis alaposan körülnézek.

Néhány lézengő, beszélgető diákot kivéve az iskola előtti tér teljesen üres.

Megpillantom Jaredet és Ronny-t, ahogy rám várnak, és elindulok feléjük. Közben azon gondolkodom, Damian azért hagyott békén, mert valami nagyobb dologra készül? Valószínűleg igen. De jöjjön bármi, én felkészültem. Már nem árthat nekem.

Amikor Jared meglát, dühösen pattan föl, a kőkerítésről, amin eddig ült.

- Hol a fenében voltál? Már majdnem tíz perce várunk rád!

Megrántom a vállamat.

- És?

Jared láthatóan mégjobban begurul a közönyömet látva.

- Mit és? – Ez láthatóan nem úgy sült el, mint szerette volna.

- Nem haltál bele, ahogy látom. Tíz perc még nem a világ vége.

- Nekem az! Hülyének néznek, hogy itt ülök, és várok a nagy tesómra, mint egy kisgyerek!

- Örülj neki, hogy nem látták, hogy engem vársz. Ha látták volna, most pisisnek néznének! – vágok vissza. – Gyere Ronny.

Elindulok Ronny-val az oldalamon, Jared pedig durcásan követ, mint egy kétéves kislány.

Délután lévén a sugárutakon sokkal nagyobb a forgalom, mint szeretném, így kétszer is meg kell gondolnom, hogy átmegyek-e az úton.

Tulajdonképpen Jarednek, meg Ronny-nak csak azért kell megvárniuk engem, mert hazafelé még elüttetnék magukat. Jared nem tud magára vigyázni, Ronny pedig még túl kicsi, hogy egyedül kószáljon New Yorkban. Legalábbis anya szerint.

Körülnézek az úton, és amint elhaladt előttünk egy sárga taxi, kilépek az úttestre. Ronny szorosan mellettem, jön, Jared viszont lemaradozva bukdácsol mögöttünk.

Alig értünk át az egyik sávon, a következőben elhaladó negyvenéves veterán kocsi máris fenyeget bennünket.

Gyalog átmenni New York valamelyik sugárútján életveszélyes. Még a zebrán is!

Mikor föllépek a járdára megkönnyebbülök. Szerencsére nem ütött el senki. Úgy látszik mellettem az öcsém is ugyanígy érez. Jó néhány autó túl közel volt.

Kifújom magam. Dudálást hallok.

Oldalra nézek és meglátom azt a kamiont, amelyikkel karamboloztunk Angliában.

Egy hatalmas amerikai kamion, amelynek majdnem négy méter magasan van a vezetőfülkéje.

Kihagy a szívem egy ütemet.

Ez a kamion most teljes sebességgel tart Jared felé.

- Jared! – sikítom, és kiugrom az útra. Ő fölnéz rám a telefonjából, értetlenül, mintha nem látná a felé közeledő veszélyt.

Abban a pillanatban ragadom meg a karját, és rántom félre az útból, mikor a kamion elcsapná őt.

Az aszfaltra zuhanok, ő meg rám. Bevágok a fejemet a kőkemény betonba, de nem érdekel.

- Jared! Jól vagy? – nyögöm.

Ő bólogat. Kissé sokkos állapotban van.

A kamion után nézek, de csak egy taxit látok. És azt, ahogy a sofőr mutogat nekünk a lehúzott ablakon.

- A rohadék! – morgom, és föltápászkodok. Ronny odaugrik mellém.

- Jól vagytok? Megsérültél, Jen? – Mindig is ő törődött a legtöbbet másokkal.

- Nem. Minden oké. – leporolom a ruhámat, miközben több arra járó is odajön segíteni.

Hálásan mosolygok rájuk, aztán meg hevesen tiltakozok, amikor az egyikük arról kezd kioktatni, hogy jobban kéne vigyáznom a fiaimra.

Tessék?!

Látja ez, hogy hány éves vagyok?

- Gyertek... – szólok erőtlenül. Elég nagyot koppant a fejem, annyi biztos!

Nem tudom, hogy a fejfájástól hallucinálok-e, de erős szorítást érzek a derekamon. Lepillantok.

Jared átölelt, és most magához szorít. Halkan motyog valamit, amit nem értek. Talán azt, hogy köszönöm, nem tudom.

Mintha elűzték volna a fájdalmat, visszaölelem. Mintha büszkeséget éreznék.

És valami baljóslatút.

Fölpillantok Jaredről. Az a Kenworth majdnem elütötte Jaredet, aztán eltűnt a semmiben. Úgy, mint akkor.

Damian!

Most már nem rám vadászik, hanem azokra, akiket szeretek.

Ez az ellenszegülésem ára. Ez a büntetésem.

Season Two • Chapter Three - A tűzzel játszani

Sziasztok!
Először is, sajnálom, hogy ilyen későn, de meghoztam a frisset. Másodszor pedig, Boldog Nyuszit, minden drága olvasómnak! :D Legyen sok locsolótok, és kapjatok sok csokitojást. :D
Úgy gondoltam, így Húsvét alkalmából hozom a következő fejezetet. Eddig sajnos nem tudtam, mert szabadidőmben vagy közmunkán voltam, vagy tanultam, vagy ünnepségre készültem, vagy rendezvényen voltam vagy vagy vagy...itt van.
Jó olvasását!
Denny

Nem változott itt semmi, amióta utoljára itt jártam. Ugyanazokat a fekete kőből faragott falakat látom, a kő – és vascsipkéket, a kitárt szárnyú angyalokat a fekete tükrök csúcsánál, ahogy üres tekintetükkel lenéznek rám.

A folyosó vége, és az eleje sötétségbe vész, de már tudom mi vár rám, ha a vaskapuhoz érek.

Megint nem világít itt semmi, csak az az egy fáklya, ami valahogy a kezembe került.

Lenézek a talpam alatti fényesre csiszolt, tükörszerű fekete kőre. Látom, ahogy magamra nézek. Látom a hátragumizott hajamat, az alvástól kótyagossá vált arcomat, és gyűrött pizsamámat.

Már megint itt! Nagyszerű!

Lassan elindulok a folyosón, hogy minél előbb szembenézzek azzal, amivel szembe kell. Árnyékaim a fekete tükrök végtelen sorában követnek. Mindig újak. Ahogy az egyik tükörben fölbukkan egy, végigkísér a hatalmas tükör széléig, majd a következőben már egy másik lép a helyébe.

Mintha mellém szegődnének, majd megérezvén mi vár rám, el is hagynának.

Az angyalokra nézek, amik a tükrök csúcsban összeérő tetején ülnek. Mindegyik kitárt szárnyú, de mást ábrázolnak.

Az előttem lévő éppen boldog. Kinyújtott karjában egy kehely van, és mosolyogva nyújtja valakinek. A következő a harcias. Egy hatalmas kardot tart a feje fölé, mintha lesújtani készülne valakire.

A tükröket egy vastag vascsipkés keret választja el, aminek csipkéi végigfutnak a falon, és gótikus csúcsos lezárást adnak a térnek. A csúcsív közepén egy vékony láncon egy óriási fekete kristálycsillár lóg. És ez húszlépésenként ismétlődik.

De a csillárok nem égnek, és nem tudom, hogyan nyújthatnám meg őket.

Nagyot sóhajtok, és továbbmegyek.

Már elég rég gyalogolhatok, mert mindjárt lefagy a lábam. Talán tél lehet a Pokolban, hogy ilyen hideg van?

De akkor eszembe jut a szél, ami arra kényszerít, hogy a kapu felé haladjak.

Jaj ne! Megint?

Gyorsabb tempóra kapcsolok, és hiába fut végig a hideg a hátamon, nem érdekel mi lesz. Csak ne jöjjön a szél!

A távolban föltűnik a vascsipkékkel kivert, és körbefuttatott, szépen kidolgozott kapu köralakja. Az indák komótos aggastyánokként, ide-oda tekeregnek, visszahúzódnak, vagy kinyúlnak.

Zárva van.

A vasrúd az ajtó közepén megmozdíthatatlanul fekszik a helyén.

Aztán az indák lassan letekerednek róla, és a rúd kettéválik, a kapu pedig fülsiketítő csikorgással kinyílik.

A visszhangos, kőoszlopos Fekete Terem – aminek Damian naplójából tudom a nevét – ott van a kapu mögött.

A kőlapokat itt is tükörsimára és fényesre csiszolták, az oszlopok szálkásak és égbetörők, a plafon fekete, és alatta viharfelhők gyülekeznek. Vörös, és lávaszínű villámok lobbannak fel és alszanak ki a fekete felhők között.

A terem közepén, egy indás emelvényen, ott van a trón. Három lépcsőfok vezet föl, a Pokol Három Hercegére utalva – ezt is Damian könyvéből tudom. De mintha a lépcső megolvadt volna, helyenként tűszerűen rányúlik a padlóra.

A finoman faragott, csipkés trónon megint ott ül az ismeretlen alak. Hatalmas fekete uszályos ruhája eltakarja, de legalább az öltözetéből már tudom, hogy nő.

Talán Damian anyja?

Lehajtja a fejét, amit fekete ékköves korona díszít. Haját hátrafogta, és hagyta, hogy merész hullámokban végigomoljon a hátán. Csak most veszem észre, hogy a sötét fürtök között ezüst, és fehér drágakövek csillognak, mintha gyémántok volnának.

Még nem vett észre, de ahogy kifújom a benntartott levegőt, lassan fölemeli a fejét.

De nincs időm szemügyre venni őt, mert azonnal lángok borítják el a termet. Előtörnek a padlóból, vagy a semmiből, fölperzselik a levegőt, nyaldossák a falakat, majd megjennek a tűzből született holtak szellemei.

Sikoltozva, ordítozva kapnak utánam, hogy a mélybe rántsanak, de mielőtt megtörténne, zihálva riadok föl...

Kinyitom a szememet, és kissé lehiggadva nyugtázom, hogy a szobámban vagyok, és Damian nincs sehol.

Megkeresem a telefonomat, és megnézem az időt. Még csak hajnali három óra van.

Visszadőlök az ágyamba, és a nyakamig húzom a takarót, pedig nagyon meleg az éjszaka.

A rémálomra gondolok, ami Londonban kezdődött, mikor először találkoztam Damiannal. Most, hogy ismét fölbukkant, a rémálom is visszatért.

Beszélnem kell Lucas-szal, hátha tud ellene valami hatásos megoldást. Mondjuk eltenni Damiant láb alól. Úgy is az adósa vagyok még neki, az autóbalesetért.

De hogy gondolhatok ilyesmire? Megölni valakit, csupán azért, mert ő is meg akar?

Neked elment az eszed Jenessa! – vakarózik a tudatalattim.

De miért ne? Még néhány hónap edzés, vagy egy fél év, és már képes leszek ártani neki.

A lelkem mélyén lakó kis szörny most gonosz vidámsággal lassú mosolyra húzza a száját.

Annyira élvezem a gondolatot, hogy én is mosolyogni kezdek, majd hirtelen kipattannak a szemeim.

A telefonom pityegése zavarja meg a nyugalmamat.

Mi az már?

Lenyúlok érte, és látom, hogy az ébresztő az. Mi a fene? Elaludtam volna?

Kinyomom, és visszateszem az éjjeliszekrényre. Kipattanok az ágyból, és a fürdőbe sietek, hogy lezuhanyozzak. Alig fél órán belül kész vagyok mindennel; felkapva a táskámat levágtatok a lépcsőn a nappaliba, majd onnan a konyhába.

Anya hagyott egy üzenetet a pulton, miszerint ma nem tud elküldeni minket az iskolába, mert be kellett mennie a munkahelyére.

Apa szokás szerint nincs itthon.

Elkészítem a müzlimet, és már végzek vele, mire Jared álmosan levonszolja magát a lépcsőn.

- Szia! – köszönök neki, mire rám emeli a tekintetét.

- Mi a kaja? – kérdezi két szusszanás között.

- Hát neked is jó reggelt.

- Jó reggelt! – ugrik be Ronny is az étkezőbe. Készít magának egy adag müzlit, majd kiéhezve enni kezdi.

Csodálkozom, hogy nem szól semmit, hiszen tegnap nem tudtuk megbeszélni a dolgokat. Valamikor este tíz körül jöttem haza Luke-tól. Eléggé dühös volt, mikor megtudta, hogy Damian beiratkozott az osztályomba.

El is maradt az edzés, pedig kíváncsi lettem volna a vívásra. Helyette jó tanácsokat osztogatott a káromkodássorozatai között, hogyan védekezhetek ellene.

A faliórára pillantok, és fölkapom a cókmókomat.

- Indulnunk kell. – szólok az öcséimnek.

- Miért? Még tök korán van. – nyavalyog Jared.

- Tényleg? És tudod milyen a forgalom odakint?

Jared grimaszolni kezd, majd elteszi a tányérját.

Tíz perc múlva kint állunk az utcán, és a szokatlanul nagy autós forgalmat figyeljük.

Oké, New York nem éppen kisváros, de ez azért mégis csak brutál sok autó!

Alig jutunk át eddig két zebrán, anélkül, hogy ránk ne dudált volna valaki.

Az út az iskoláig beletelik vagy negyven percbe. Épp csöngetés előtt csak egy kicsivel zuttyanok le a helyemre.

Izette kérdőn néz rám, mikor kifulladva kapkodom a levegőt.

- Mi történt?

- Csak New York. – felelem. Mindig ezt mondom, ha a város valamelyik hibájával van bajom. Lassan már Őt is ide lehetne sorolni.

Hátrafordulok, hogy itt van-e már, de a helye üres.

Tehát betartotta az ígéretét? Meghallgattam, mit akar, és többet nem zargat? Nagyon helyes!

Alig jutok a gondolatom végére, már be is csöngetnek.

Előkapkodom a könyveimet, és a füzetemet, majd várakozóan nézek a tanár helyére.

Mrs. Morison alig két perc múlva fut be. Damian sehol.

Valami furcsa megelégedést tapasztalok mélyen legbelül a hiányával. De alig jelenne meg a mosoly az arcomon, mikor kopognak az ajtón, és Damian lép be rajta.

Csábító vigyorgással az arcán elnézést kér a késésért, és a helyére megy.

Nem nézek rá, de tudom így is le, tudja olvasni az arcomról az érzelmeket.

Dögölj meg! – gondolom magamban. – Megígérted!

Az első óra a szokásos ütemben telik le, majd a második is.

Az ebédszünet előtti óra végén, Mrs. Morison vidám mosollyal fordul Damian felé.

- Mr. Crusader megmutatták már magának az iskolát?

- Nem, asszonyom. – válaszol mély hangon, amitől csak mégjobban fokozódik a dühöm.

- Nos, akkor kérnék egy jelentkezőt, aki megmutatja Mr. Crusadernek, hogy mi hol van.

Samantha azonnal jelentkezik, és legnagyobb döbbenetemre Luce is.

Ne, Luce, ne!

Mrs. Morison végignéz rajtuk, majd megállapodik a tekintete...rajtam.

- Miss Cox?

- Igen tanárnő? – kérdezek vissza óvatosan. Remélem, érzi, hogy nem akarom körbevezetni őt a suliban.

- Körbevezetné Mrs. Crusadert az iskolában?

A rohadt életbe!

- Öhhmmm...

- Miss Cox? Megkérhetem?

A tanárnőről, Samre pillantok, aki ádáz tekintettel néz vissza rám. Nyoma sincs már annak a lánynak, akivel együtt szenvedtem autóbalesetet.

- Igen, tanárnő. – mondom automatikusan.

Micsoda?! Hogy mondhatok ilyet?  Nem, nem és nem!

- Köszönöm Miss Cox, akkor órák után legyen szíves megmutatni neki a gimnáziumot.

- Jó.

Nyelek egyet és Damian felé fordulok, aki gúnyosan vigyorogva viszonozza a pillantásomat.

Ezért még megfizetsz! – tátogom neki, de őt látszólag ez még inkább mulattatja.

Biztos vagyok benne, hogy ő befolyásolta a tanárnő választását. Aztán pedig engem.

Egész szünet alatt kerülöm, és még csak véletlenül sem maradok egyedül, hogy ne tudjon a közelembe férkőzni. Még csak az hiányzik, hogy megismételjük a tegnapi ’jelenetet’.

Az a gondolat pedig még ijesztőbb számomra, hogy még nem adtam választ a kérdésére.

A matematika és a francia szokásosan unalmasan telik. A tanár magyaráz, de én oda sem figyelek, és csak hébe-hóba jegyzetelek. Egész végig azon kattog az agyam, hogyan fogom megúszni vagy végigszenvedni az elkövetkezendő időt. Damiannal.

Mi lenne, ha rosszullétre hivatkozva hazamennék? Hm, Mrs. Morison kapásból azt vonná le belőle, hogy el akarom lógni a körbevezetést.

És ha fölajánlanám a segítségemet az egyik tanárnak? Mondjuk pakolásban?

Damian megvárna!

A francba, ez alól nincs kibúvó!

A kicsöngetés most nekem nem a megváltást jelenti, hogy végre hazamehetek. Nekem azt jelenti, hogy még legalább egy órát itt kell maradnom, legádázabb ellenségemmel karöltve. Pazar.

Összedobálom a cuccaimat, mindent begyömöszölök a táskámba, és fölállok a helyemről.

Izette részvétteljesen néz rám.

- Sajnálom, Jen. – simítja meg a karomat.

- Kösz. – suttogom.

- Akkor, szia.

- Szia.

Izzie küld felém még egy szomorú mosolyt, majd lassan kimegy a többiek nyomában a teremből.

A hátamra veszek a batyumat, de ekkor valaki megfogja a kezemet.

Damian! Most véged van!

Már épp az arcába ordítanám, hogy ne nyúljon hozzám, de ekkor a szemem egy pár szórakozott, de mégis aggódó szürke szempáron akad meg.

- Minden oké, Jen? Ne maradjak itt veled? – kérdezi halkan Avalon.

- Persze, minden rendben. – Dehogy van! Minden egyre rosszabb lesz!

- Biztos?

- Igen. – Nem.

- Elkísérjelek?

- Elbírok vele. Csak körbevezetem a suliban – Könyörgöm, gyere velem! Ne hagyj minket kettesben!

- Oké. Akkor majd hívj, ha végeztél. – erőltet magára mosolyt, majd elbúcsúzik tőlem.

Ne! Ne hagyj itt! Avalon! Gyere vissza!

Nagy levegőt veszek, és Damian felé fordulok. Ő nyugodtan ül a padjában és komótosan pakol be a táskájába.

Odalépek mellé, és megköszörülöm a torkomat.

- Mehetünk?

Felnéz rám, pillantása kissé zavarodott, majd gonosz elégedettség csillan meg benne.

- Megvársz? Haza akarsz jönni velem? Ez igazán csábító!

- Körbevezetlek az iskolában. – jelentem ki szenvtelen hangon.

- Nem érdekel az iskola, Jenessa. Csak te.

Fölvonom az egyik szemöldökömet.

- Oké, akkor holnap találkozunk. – mondom, de elkapja a kezemet, mielőtt elmehetnék.

- Nem mehetsz el!

- Ha nem akarod, hogy körbevezesselek, akkor nincs miért maradnom.

- Maradj. – szorítja meg a kezemet.

Belesöpri a táskájába a padján lévő könyveket, és várakozóan néz rám.

Elindulok kifelé, közben halkan beszélek.

- Gondolom az osztályba, már idetalálsz.

- Megoldom. – szorítja meg bőrtáskája pántját.

Elindulok a folyosón, ő pedig követ. Egy ideig némán haladunk, amíg föl nem érünk a harmadik emeletre.

Egészen a folyosó végig vezetem, ahol a kémia labor van.

- Jen?

- Mi van? – kérdezem kissé indulatosabban, mint ahogy szeretném.

- Gondolkodtál a tegnapin?

- Kellett volna? – lépkedek lefelé a lépcsőn.

- Csak szerettem volna időt hagyni neked, hogy átgondold.

- Időt hagyni?! – fakadok ki – Időt akartál hagyni nekem, miközben nekiszorítottál a szekrénynek, és könyörögtél, hogy mondjak igent?! – sikítom.

- Én sosem könyörgök. És amúgy is nekem jól esett, hogy csapdába estél köztem és a szekrény között. – vonja meg széles vállait, miközben féloldalasan vigyorog.

- Menj a picsába!

- Naa! Ilyet nem illik mondani. Főleg nem egy hercegnek. – ingatja a fejét.

- Itt nem vagy herceg. Itt te egy senki vagy.

- Igen. Egy senki, aki bármikor elrabolhat, megsebesíthet, vagy megölhet. – vigyorog rám.

Megrémülök.

- Ezek szerint beismered végre, hogy ez a szándékod? – fordulok el tőle.

- Mondtam már, hogy nem akarlak bántani.

- Hát az előbb nem éppen ezt mondtad. – fuldoklom. Légy erős, Jen!

- Sajnálom. Így jó? Tényleg nem akarom, hogy bajod essen. Nézd, Londonban tényleg nagyon rossz utat választottam, de azért jöttem, hogy helyrehozzam. Komolyan szükségem van rád. – arcáról leolvad a gúny, és szinte könyörögve néz rám. Arca teljesen őszinte, de én tudom, hogy csak álca. Hazugság.

- A fiú WC. – mutatok a szembe lévő ajtóra. Damian bosszúsan néz a mosdó ajtajára.

- Jen, kérlek! Kell még idő?

Elfordulok tőle, és lemegyek a földszintre. Nem is nézek hátra, hogy követ-e.

Damian nem hozza szóba a dolgot, ahogy megmutatom neki a fizika, biológia előadót, a nyelvi labort, a tanárit, és különböző más helyeket.

Nem beszélünk. Csak akkor szólal meg újra, mikor a tornacsarnokba érve mutatom meg neki mit hol talál.

- Még sosem jártam iskolába. – sóhajt, hangja őszinte. – Bonyolultabb, mint gondoltam.

- És most miért vagy itt?

Fekete szemével zavarodottan pislog le rám, mint egy ártatlan kisfiú.

- Miért kezdtél iskolába járni? Csak azt ne mondd, hogy tudásvágyból!

- Miattad.

- Vicces vagy. – lököm ki a tolóajtót.

- Komolyan beszélek! – kapja el a karomat, és maga felé fordít a folyosó félhomályában.

Csak őt látom magam előtt, és ez megrémiszt.

Maradj erős, Jen!

- Tudnom, kell. Tudnom kell, hogy számíthatok-e rád?

- Miben?

Próbálom kiszabadítani a kezemet, de erősen tart. Csillog a szeme, légzése reszelős.

- Abban, hogy segítesz-e nekem?

- Minek kéne neked az én segítségem?

- Nem mondhatom meg. Még nem. Csak arra kérlek, bízz bennem!

- Azok után, hogy megpróbáltál...

- Jajj, kérlek felejtsd már el! Koncentrálj a jelenre! Látod, ez a baj az emberekkel, hogy mindig a múlton rágódnak!

Fújtatok. Megint kezdi.

- Engedj el!

- Válaszolj!

- Damian, engedj el!

- Válaszolj a kérdésre!

- Nem! – kiáltom dühösen az arcába.

Damian megdöbben.

- Nem? Úgy érted nem válaszolsz a kérdésre, vagy a válaszod a kérdésre nem?

- Ezt a Pokol Hercegének igazán kéne tudnia, nem? – sziszegem neki. A tűzzel játszok.

Damian reszelősen szívja be a levegőt, a vállában rángatóznak az izmok.

- Ne mondd ezt, Jenessa.

- Nem. A válaszom nem.

- Ne tedd ezt!

Hangja fenyegető, de nem érzek félelmet. Bátornak érzem magam. Luke tanítása kifizetődik.

Egészen közel hajolok hozzá, a szemébe nézek.

- Már megtettem.

Damian arca elborul, szeme elsötétedik, szinte túlnő a helyiségen.

Lehullik az álca, olyanná válik, mint Londonban.

Kegyetlenné. Gonosszá. Erőssé és vonzóvá.

- Akkor kényszeríteni foglak.

Season Two • Chapter Two - Damian visszatér

Sziasztok!
Végre sikerült befejeznem a fejezetet. Hát nem lett olyan jó, mint képzeltem, és későn is jött, de a lényeg, hogy itt van. Lényegében azért késett, mert mostanában nagyon rákaptam az Odaátra, szóval ha tehetem azt nézem. A másik meg, hogy tegnap volt, a kedvenc bandám, és a TLD múzsájának, a Within Temptation-nek a budapesti koncertje. Amin sajnos nem voltam. :-( Tényleg valaki volt?
Hát akkor jó olvasást! :D
Denny

Egy pillanatra kihagy a szívverésem.

Nem akarom elhinni, de, ahogy besétál az osztályba, arcán a nagymenők mosolyával, már tudom, hogy nem vicc.

Ez tényleg ő! Itt van!

Megáll zsebre dugott kézzel Mrs. Morison mellett, és körbenéz az osztályban. Mintha csak keresne valakit, szeme gyorsan végigsiklik az arcokon, majd...majd megpihen rajtam.

Szenvtelenül nézek vissza rá, mire ő csak még szélesebben mosolyog.

Hogy kerül ő ide? Londonban kéne lennie! Miért van mégis itt?

Végigmérem.

Szokásos fekete farmer, fekete póló, és egy szürke öv van rajta. Táskáját lazán átvetette egyik vállán, amiben alig lehet több egy doboz tízórainál.

Fekete haja a szemébe lóg, és kissé kócos, mintha reggel nem fésülködött volna.

Mintha...megváltozott volna. De nem tudom pontosan, mi lehet olyan szokatlan rajta, de valami nem stimmel.

Pedig ugyanazt a szögletes állat, sápadt, fehér bőrt, és kiemelkedő arccsontot látom, mint egy hónappal ezelőtt. Még mélységes fekete szeme is ugyanaz.

Várjunk csak...nem.

Nem az.

Csillog. A szeme csillog, Damian tekintete vidám! De minek örül ennyire?

Az egész lénye megváltozott, a kisugárzása. Teljesen eltűnt az a gonosz, borús srác, akit Londonban megismertem, és a helyét átvette valami új.

Csak azt nem tudom, hogy ez jó vagy rossz.

Valószínűleg csak trükk az egész. Leplezés. Nagyon okos!

- Nos, Mr. Crusader foglaljon helyet! – szól Mrs. Morison, mire Damian bólint.

Elindul az Izette felőli sorban és leül két paddal mögénk. De jó, hogy nem ültettek szét minket!

Halkan megkönnyebbülök, és hátrasandítok rá.

Damian ledobja a táskáját, és megtámaszkodik a padon. Engem figyel, tekintetünk találkozik.

Gúnyos tekintetére, csak egy gyilkos pillantással válaszolok, majd visszafordulok a tanárnőm felé.

- Ekkora parasztot! Még csak nem is köszönt. – súgom oda Izzie-nek.

- Ühmm... – válaszolja, és mocorogni kezd.

Ránézek.

- Izette, valami baj van?

Felém fordul, és megrázza a fejét.

- Nincs semmi baj. Miért? Mi lenne?

- Hát nem tudom. Sápadt vagy és remegsz.

Kinyitja a száját, majd visszacsukja.

- Csak egy kicsit melegem van, ennyi az egész.

- Attól inkább kipirulnál. Talán...ismered őt?

Óvatosan teszem föl a kérdést, Izzie mégis halálra rémülve csattan rám.

- Mi?! Dehogy! Hogy ismerném már, Jen? Az életben nem láttam még.

- Jól van. Nem kell így kiakadni, csak egy sima kérdés volt. – Próbálom adni a félénket, és a semmit sem sejtőt, de Izzie viselkedése kezd gyanússá válni.

- Nem akadtam ki. – válaszolja nyugodtan.

- Oké, ne haragudj, hogy rákérdeztem, csak érdekelt.

- Nem haragszom, Jen. Rád sose! – mosolyog rám, én pedig viszonzom.

Izette valamit titkol! Talán Damian bántotta? Ott volt a hotelszobában, mikor Izzie beteg volt? Meglátogatta őt? Ki kell derítenem!

Annyi biztos, hogy Izzie fél tőle. Libabőrös, és kiverte a víz, mikor belépett a terembe. Nyugtalan lett, és ez engem is aggaszt. Oda kell figyelnem. Mindkettőjükre.

Mrs. Morison utoljára olvassa föl a házirendet, és közöl némi változást, a tanulást illetően. Elmondja az érettségi menetét, meghirdet számos versenyt, és az idén is induló szakköröket.

Úgy érzem, ha jelentkezek néhányra, és folytatom az edzést Luke-kal, Damianra egy perc szabad időm, és energiám sem marad!

Az ügy letudva.

Két hosszú, és végtelenül unalmas osztályfőnöki óra megy el így.

Az ebédszünetet követően viszont már megkezdődnek az óráink. Az első mindjárt angol lesz.

Fogom a táskámat, és egy pillantást sem vetve Damian-ra, kimegyek az osztályból, és azonnal belerohanok valakibe.

- Jaj, ne hara...Marshall?

- Szia Jennykém! – ölel meg, és egy perc habozás után, boldogan ölelem vissza. – Olyan rég láttalak, már úgy hiányoztál!

- Te is nekem, el sem tudod képzelni mennyire! Olyan régen volt az a tegnapeste, mikor együtt buliztunk. – mondom, és szarkasztikusan grimaszolok hozzá.

- Istenemre mondom, úgy röpül az idő. – emeli mellkasához a kezét Marshall, és nagyot sóhajt, mire kitör belőlem a nevetés.

- Hagyd már ezt a hülyeséget!

- Bocs, ha kicsit megnevettettelek.

- Hol van Michael? – kérdezem két nyekkenés között.

- Háát... – fordul hátra, de nem bírja befejezni a mondatot.

Valaki hirtelen átkarolja hátulról a vállamat, és erősen magához húz.

Egy pillanatra halálra rémülök, hátha Damian, de mikor oldalt nézek, Avalon vigyorog vissza rám.

Hogy is gondolhattam, hogy ő az? Damiannak fent kell tartania a látszatot, hogy teljesen idegen az osztályban, és nem ismer engem sem. Pláne azt az új külsejét, amit magára varázsolt.

Komolyan azt hitte, hogy egy kis mosolygás, és máris olyan lesz, mint egy átlagos végzős gimnazista fiú?

Nem gondoltam volna, hogy a Pokol egyik Hercege ennyire ostoba!

- Szia Marshall! – szorongat még mindig Ava. – Idetaláltál? Már kezdtünk félni, hogy eltévedtetek!

- Tessék? Dehogy! Csak hűek akartunk maradni a hagyományunkhoz.

- Jövőre már úgy sem lesz ilyen szerencsétek. – adja meg Avalon a kegyelemdöfést.

- Azt gondolod, hogy az egyetemről nem fogunk késni első nap?

- Hmmm...igen.

- Szóval, hol van Mike? – vágok közbe, mielőtt eldurvulna a dolog.

- Hát az ebédlőben.

- És te miért nem vagy vele? – szólal meg mögöttünk valaki.

Hála a jóistennek csak Belle az és a lányok.

- Féltem, hogy nem találtok oda.

- Nagyon vicces. – ragadja meg a kezemet Avalon, és maga után húz.

Egyenesen az ebédlőbe vezet, ahol már a gimi valamennyi osztálya egybegyűlt. Az elsősök még a mi helyünket is elfoglalták.

Apropó, elsősök! Hol vannak az öcséim?

Körülnézek, de nem találom őket a nagy tömegben. Aztán az egyik sarokban meglátom Jared fejét, ahogy hevesen magyaráz valamit egy csapat fiúnak.

Oké, akkor még sincs annyira elveszve. De már hogy is lenne? Jared?

Miután mindenki kért magának ebédet, kivonulunk az udvarra enni, mert bent már nincs hely. A sportpálya melletti egyik padot foglaljuk el.

Elég szűkösen vagyunk, a pad elég kicsi, így beszorulok Izette és Belle közé. Még a karomat sem tudom letenni az asztalra!

- Ti tudtátok, hogy új osztálytársunk lesz? – fordul Belle a fiúkhoz, mire mindketten fölkapják a fejüket.

- Új osztálytárs? Remélem valami dögös csajszi. – bökdösi meg Mike a testvérét.

- Ki kell, hogy ábrándítsalak titeket. Fiú. – kortyol az üdítőjébe Avalon.

Mike és Marshall csalódottan dobják le a villájukat, mire fölnevetünk.

- Nagyszerű! Legalább valami stréber gyík?

- Nem. Dögös csávó. Méghozzá nagyon! – Hát igen, a bandánkból Luce az, aki minden egyes pasiba képes belezúgni. Úgy érzem ez alól Damian sem lesz kivétel.

És ha ez így van, Luce rá fog hajtani.

Ajjaj!

Itt el is kezdődnek a gondok. Mivel Damian gonosz – hiába az álca, én átlátok rajta – bántani fogja Luce-t, és mindenki mást is! Te jó isten, hogy mehet egyáltalán emberek közé?

Ráadásul egy iskolába!

Beszélnem kell vele, bármennyire nem szeretném. Sőt. Nem is beszélni, elérni, hogy elmenjen innen, vissza oda, ahonnan jött! És távol tartani tőle mindenkit, ami azt jelenti, hogy valamennyi időt vele kell töltenem.

A francba!

Miután megebédeltünk, a többiek visszamennek az osztályba, én viszont a szekrényemhez megyek. Ideje újra telepakolni könyvekkel, és egyéb cuccokkal.

Ahogy lefoglal a pakolás, észre sem veszem, hogy a folyosó kihalt lett körülöttem, és egészen elsötétült.

Majdnem olyan mintha éjszaka lenne, pedig még csak kora délután van.

Fölkapom a fejemet. Nagy a csönd. Túl nagy. Damian biztos itt van!

Arra számítok, hogy a nyitott szekrényajtó mögött lesz, mint a filmekben, de mikor becsapom nem áll ott senki.

Körülnézek az üres folyosón, és eltűnödöm azon, hogy mikor is csöngetnek? Lehet, hogy késésében vagyok? Talán elfelejtettek volna csöngetni?

Aztán meglátom őt az egyik ablaknál, ahogy lazán nekidől a keretnek. Hátulról világítja meg az a kevés fény, ami beáramlik kintről, és így szinte teljesen árnyékban marad.

Nem tudok olvasni az arcáról, de mintha mosolyogna.

Rábámulok, és ő vissza rám. Nem vártam ezt a pillanatot! Azt hittem egy életre megszabadultam tőle, és most mégis itt van.

Nem szólok semmit, még csak nem is mozdulok. Hosszú percekig csak hallgatunk, aztán ő szólal meg először.

- Hiányoztál.

Nem válaszolok azonnal, ami egy kicsit bosszantja.

- Te nem. – felelem végül.

Hú, hát ilyen újra látni valakit?

- Azt sejtettem. – löki el magát a faltól, és közelebb lép hozzám. Végigmérem, de nem látok nála semmiféle fegyvert. – Azt hiszem, rosszul mutatkoztam be Londonban. Biztos nem vagyok túl népszerű a számodra.

Fölhorkanok.

Meg akartál ölni, és most azzal jössz, hogy nem lehetsz túl népszerű?! Te beteg vagy!

- Mit akarsz Damian? Minek jöttél ide? – szegezem neki a kérdést.

- Lassíts, angyalom! Ez nekem túl gyors tempó! – vigyorog.

- Halljam!

- Jól van. – emeli fel a kezeit, mintegy védekezésképp. – Azt hittem, újra kezdhetjük...

- Újra kezdeni? Mit?! Damian, neked teljesen elment az eszed! Jobban tennéd, ha eltűnnél innen, mert látni sem akarlak!

- Gondoltam, hogy így fogsz reagálni, de hallgass meg! – nyomul hozzám egyre közelebb.

- Nem Damian. Elég volt belőled, menj el innen, menj vissza Londonba!

- Muszáj meghallgatnod, Jenessa! Addig nem megyek el.

- Oké, szóval, ha meghallgatom, hogy mit akarsz mondani, akkor végre elmész innen, és békén hagysz?

Bólint.

- Kapsz öt percet. – lépek hátrébb, mert ő csak egyre közelít felém. Szinte észrevétlenül szorított maga és a szekrény közé, ahonnan már nincs kiút.

Jaj, Istenem, jöjjön már valaki és mentsen meg!

De ahogy általában lenni szokott, senki nem jön. Magamnak kell kitalálnom valamit.

Miért is mondtam öt percet? Miért nem csak kettőt?

- Szeretném elölről kezdeni. Nem azért vagyok itt, hogy bántsalak. Figyelj, Jen, szükségem van a segítségedre! Adj még egy esélyt nekem, hogy helyrehozzam a hibáimat. Ígérem, nem fogsz csalódni bennem!

- Mennyit adhatok egy gyilkos szavára?

- Nem vagyok gyilkos! – mondja, és látom, hogy ez rosszul esett neki. Megfeszül az állkapcsa.

- De igen az vagy, Damian. Nem bízok benned, és ezt te is tudod nem? Akkor meg miért vagy még itt?

- Csak had kezdjem elölről. Nem foglak bántani sem téged, sem a családodat, és a barátaidat sem. Még Lucast is békén hagyom, rendben?

- Őket hagyd ki ebből! – mordulok rá.

- Akkor meg kell engedned, hogy veled maradjak. Hogy jobban megismerjelek.

Damian nekinyom a szekrénynek, fölém, tornyosul, és egy pillanatra elönt a rémület. Hiábavaló volt az a kemény kiképzés, amit Luke adott nekem, mert most elszáll minden bátorságom.

Damian megfogja a kezemet, és gyengéden megszorítja.

Kérdőn néz rám.

Csapdába estem! Mi lesz, ha nemet mondok? Legjobb esetben is csak nekem támad, rosszabb esetben meg is öl.

Damian tekintete fájdalmas, szinte könyörögve néz rám.

Megmarkolja a kezemet, és a fejem mellett két oldalt a szekrényhez szorítja, míg csípőjét nekem nyomja.

A francba, ez már nem játék!

- Mondj valamit! – suttogja, és a nyakamhoz hajtja a fejét.

Hogy mondhatnék bármit is, ha ilyen közel vagy hozzám?!

Újra előtör belőlem a régi érzés, és mintha tőrök döfködnének belülről.

- Mondj igent! – orrával a bőrömet csiklandozza, majd egy puha csókot nyom a nyakam külső részére.

Sikítani akarok, ez kínzás!

Próbálok kiszabadulni, mielőtt igent mondanék, de nem enged. Erősen tart.

- Hagyd abba! – alig tudom kinyögni ezt a két szót, de nem fejezi be.

Egyre följebb halad a nyakamon, ajka alig érinti a bőrömet, mégis mintha tűz égetne.

- Kérlek, Jen! Kérlek, mondj igent. Kérlek!

- Ne... – összeszorítom a szemem, próbálom megrúgni, de már mozdulni se tudok.

- Ne ellenkezz. Csak mondj igent. Kérlek!

Furcsa fény csillog fekete szemeiben, és attól tartok rabul ejt. Minden férfi ezt csinálja?

Fogadjunk, hogy a sötét angyaloktól tanulták!

- Kérlek!

Csípőjét teljesen nekem nyomja, térdét meg a lábaim közé, teljesen elvágva a menekülési utakat.

- Kérlek! – ismételgeti lágyan.

Nem bírom már tovább...

- Engedj el... – suttogom. Csak most veszem észre, hogy zihálok.

- Kérlek, Jenessa...

Sötét szemei az enyémbe fúródnak, már csak egy lehelet választ el attól, hogy megcsókoljon...

Ne! Elég!

- Jen? – az egész folyosó kong ettől az üres hangtól.

Mindketten arra kapjuk a fejünket. Úgy érzem, mintha kábulatból ébrednék, a fejem zúg, és mintha a gyomrom tájékán kést döftek volna belém.

A folyosó végén, a homályban egy alak áll. Egy kisfiú.

Ronny!

Damian arca alig fél centire van az enyémtől, és még mindig szorít, de az, hogy bánthatja az öcsémet, új erőt ad, és kitisztítja a fejemet.

Ellököm magamtól, és Ronny felé rohanok, aki bénultan bámul ránk.

- Jól van, Ronny! Gyere! Miért nem vagy órán? – fogom meg a kezét, és magam után húzva, szabályosan elrohanok Damian égető tekintete, elöl.

Még hallom, ahogy egy hatalmasat üt a szekrénybe, de azután teljes csend lett.

Ahogy befordulok a sarkon Ronny-val, a folyosó ismét megtelik élettel. Diákok jönnek-mennek, beszélgetnek mindenhol.

- Ki volt az a fiú? – rántja meg a karomat.

- Figyelj, Ronny! Amit most láttál senkinek, nem mondhatod el, jó? Főleg nem anyáéknak! Érted?

Bólint.

- Megígéred, hogy titokban tartod?

Ismét bólint.

- Mit akart tőled? – kérdezi.

- Csak elcsúszott és elkaptam mielőtt elesett volna.

Az istenit, de átlátszó!

- Nem vagyok hülye, Jen! Ezt nem veszem be. Rád mászott igaz?

- Miért érdekel? Nem is láttál semmit.

- De neked Luke a pasid!

- Luke nem a pasim.

- De igen.

- De nem.

Sóhajtok.

- Oké, most menj órára, jó? Délután gyere föl a szobámba, és elmondom. Így jó lesz?

Elmosolyodik és bólint, majd a társai után rohan.

Miután eltűnik a lépcsőnél, az osztályom felé veszem az irányt.

Levetem magam a székemre, és szinte abban a pillanatban be is csöngetnek.

Végignézek a többieken. Marshall és Mike talán azt sem vette észre, hogy bejöttem, egyedül Avalon pillant rám gyanakodva.

Damian a tanár előtt pár másodperccel lép be az osztályba, és el is megy néhány perc azzal, hogy bemutatkoznak egymásnak.

Nem tanulunk – szerencsére. Most úgy sem lennék rá képes.

Angol után jön egy biológia, majd egy dráma, és illemtan.

Az utolsó óráról kicsöngetve, szinte kirohanok az osztályból. Fullasztó majd négy órán át Damiannal egy levegőt szívni.

Az iskola előtt megvárom a barátaimat, és elbúcsúzom tőlük.

- Jen? Várj egy pillanatot! – Avalon fut utánam.

Anyu autójára nézek, és intek neki, hogy mindjárt megyek.

- Ismered ezt az új srácot? Ugye igen? – néz mélyen a szemembe.

- Nem, Avalon, mégis honnan ismerném?

- Jen, kérlek! Ne hazudj! Londonban találkoztatok igaz?

Izette-re és a barátaimra nézek. Damian nincs sehol, szerencsére.

- Igen, ott. De csak látásból ismerem.

- Látásból? Ő szorított a falnak abban a sikátorban? – Avalon kezd erőszakossá válni.

Te jó isten! Most megrémültem.

- Uram-atyám Ava! Mégis hogy...persze, hogy nem ő volt.

Avalon arcán megrándul egy izom, de nem szól közbe.

- Biztos?

- Persze. Ha ő lenne, elmondanám, esküszöm.

- Jól van. Ne haragudj, csak aggódom. Nem úgy nézett rád, mint aki csak meg akar ismerni. – feleli.

Tessék? Ezt mégis, hogy érti?

- Semmi baj. Rendes vagy, hogy törődsz velem! – ölelem meg, majd az autónkhoz szaladok.

Jared és Ronny már a kocsiban ülnek. És ki ül megint az anyósülésen?

Hátrasandítok Ronny-ra, de ő nem néz rám.

Egész úton hazafelé csöndben marad, még Jareddel sem beszél. Csak anyának válaszol, ha kérdezgeti.

Otthon egyből fölmegyek a szobámba, de Ronny nem jön. Hiába várok rá, majd két órán át, mégsem jön. Netalán Damian meglátogatta őt? És bántotta is?

Bepakolok és tanulok holnapra, majd lemegyek.

Anyu nincs itthon, és az öcséim sem. Tehát azért nem jött, mert anya elvitte őket. De miért nem szólt?

Fölkapom a kulcsomat és egy kis pénzt, majd elmegyek otthonról. Egy félórányi kóválygás után az utcán, Lucashoz vezet az utam. Bekopogok az ajtaján, mire ő szinte azonnal kinyitja.

Boldog mosollyal fogad, és utat enged nekem.

Belépek. Becsukom magam mögött az ajtót, és nekidőlök.

Luke engem fürkész, majd odalép elém, és megsimogatja a karomat.

- Baj van? Vagy még mindig másnapos vagy a tegnapi buli után? – vigyorog rám, és a kezemmel játszadozik.

- Luke...

- Hmm? – simít végig az arcomon. – Pedig ma azt terveztem, hogy keményebb edzésben részesítelek. Mit szólnál egy kis víváshoz?

- Luke!

- Mi az?

Fölnézek rá.

- Damian visszatért!