Díj - Dorien-től :)

Köszönöm szépen a díjat Dorien-nek! ^^

Írj magadról 11 dolgot!

1. Idén kezdtem a gimnáziumot.
2. Utálom a reál tárgyakat. :)
3. Kedvenc állatom a ló.
4. Két keresztnevem van. :)
5. Állatorvosnak készültem, de lebeszéltek róla.
6. Végtelenül imádom az Éhezők Viadalát.
7. Kedvenc filmem a Star Wars. (ez volt az első xd )
8. The Mortal Instruments és Eragon rajongó vagyok.
9. Imádok fotózni és röplabdázni.
10. Kevés barátom van, de őket nagyon szeretem.
11. Júniusban fogok öt éve először találkozni Jazz-zel. ^^

Válaszolj 11 kérdésre!

1. Hány éves vagy?

15 éves vagyok. :)

2. Mióta írsz blogot?

Ha jól számolom, akkor már 7 hónapja. :)

3. Van testvéred?

Nincs. Legalábbis vér szerinti. :-D

4. Szeretsz olvasni?

Most hogy kérdezhetsz ilyet? :-D Élni nem tudok nélküle, bár a Rómeó és Júliát nem vagyok hajlandó elolvasni! xd

5. Milyen nyelvet tanulsz?

Angolul és németül tanulok.

6. Mikor szoktál blogot írni?

Hét közben esténként, hétvégén meg délután, vagy amikor rám jön. :-)

7. Elakadtál már a blogod írása közben?

Szerencsére még nem.

8. Van háziállatod?

De van ám! Van két őrjítően rosszcsont papagájom, akiket ébresztőórának is lehet használni. De legalább nem kések el a suliból. :-DD

9. Van legjobb barátnőd?

Az is van. ;-)

10. Van valamilyen rossz szokásod?

Nem is egy.

11. Nézel valamilyen sorozatot?

Nézek hát...kedvencem a Once Upon A Time. :-))

Írj 11 kérdést!

1. Miről írsz szívesen?
2. Van valamilyen beceneved?
3. Van valamilyen titkos vágyad?
4. Kedvenc filmed / sorozatod?
5. Van olyan személy, aki befolyásolni tud téged?
6. Van kedvenc városod/ országod?
7. Mit csinálsz szívesen szabadidődben?( íráson, olvasáson kívül)
8. Szoktál sportolni? Ha igen, mit?
9. Milyen zenei irányzatokat szeretsz?
10. Volt már olyan, hogy nem volt kedved az íráshoz?
11. Ha lehetne egy kívánságod, mi lenne az?

Nekik küldöm:

Jazz

Elizabeth Angel

A díjért még egyszer köszönet Dorien-nek! :DD

Chapter Four - Ki ő valójában?

Szép estét mindenkinek, itt Denny egy újabb résszel.^^
Próbáltam egy kicsit hosszabbra írni, izgalmasabbra, de, hogy milyen lett döntsétek el ti. Btw, a helyszínen még nem jártam, így próbáltam a magam képzeletére formálni, a hasonlóság vagy megegyezés csak a véletlen műve! Remélem azért tetszeni fog...:)

Mély levegőt veszek és hátradöntöm a fejem, ami így enyhén koppan a csempén. Szememet a fehérre meszelt plafonra emelem és bámulom egy rövid ideig.

Mivel nem túl érdekes, tekintetem újból a telefonom kijelzőjére siklik. Alig két perce tette le anya a telefont. Jó volt hallani a hangját, bár csak két napja utaztam el, máris hiányzott egy kicsit. Még az öcséim vad, zajos kiabálása is.

Lezárom a billentyűket és visszacsúsztatom a készüléket a farmerem zsebébe.

Nem értem miért vagyok ilyen állapotban. Csak nem azért, mert anya első kérdése nem az volt: na milyen London? Ugyan! Az első kérdése az volt: Nos, felszedtél már valami helyes angol srácot? Ez kiborított. Tudja, hogy nem vagyok az a pasizós lány, kissé szégyenlem bevallani, de még egy fiúm sem volt és csupán egyszer voltam szerelmes. Egyetlen egyszer. Haboztam, mielőtt nemmel feleltem, anya pedig tovább kérdezősködött:

Mi volt ez a kis szünet? Csak nem tetszik valaki? És a szállodában nincsenek helyes pasik? Akár alkalmazottak is! Gyerünk, kicsim, szedj fel végre valakit és érezd jól magad!

Olyan, aki anyának mondja magát, hogy mondhat ilyet a lányának? Hát nem érti, hogy én akkor érzem jól magam, ha nincs fiúm?

Egy pillanat! – hirtelen fölkapom a fejem, és szemeim kitágulnak. Mi volt ez a dolog az alkalmazottakkal?

Damian! Őt is csak a szállodában látom, és mielőtt iderepültünk volna, mondták, hogy kapunk egy kísérőt. Szóval ő lenne az? Csak egy szállodai alkalmazott, aki ide-oda kísérget minket?

Majd’ beleőrülök a gondolatba, hogy ez a londoni utazás mennyire megváltoztatta az életemet. És még mit tartogat a számomra?

Már alig vártam, hogy ide jöhessek és megismerjek az országomon kívül valami mást is. Valami egészen újat. Nem hittem volna, hogy ez az újdonság ennyire különbözni fog tőlem! London tartogatott számomra meglepetések és abba már bele sem merek gondolni, hogy mit fog még hozni a sors?

Előbb Izette betegedett le, oké, valljuk be, ez előfordul. Nem bírja a gyomra a repülőutakat. Teljességgel természetes!

Majd jött Damian, aki enyhén szólva megváltoztatta a mindennapjaimat. Na, ő már tényleg nem a véletlen műve! És miközben velem ’szemez’, összeszűri a levet az osztályom ribancával – aki a maga módján tényleg dögös.

És ha még nem szerzett volna nekem valami csodás első estét itt, akkor már a többiről nem is beszélnék. A csukott ajtón át jött be a szobánkba!

Tegnap este átgondoltam ezt a dolgot, és pontosan tudom, hogy miután kinyitottam a kulcsommal az ajtót a kis előszobában lévő polcra tettem. Nem maradt a zárban! Ő mégis azt állította. És persze az is alátámasztja, hogy bejött az ajtón, másképp nem is nagyon tudott volna!

Ez még nem lenne elég? Küldött nekem rózsát! Méghozzá feketét! Miért küldene nekem rózsát, miközben másik lánnyal kavar? Ja, igen el is felejtettem: mert szívtiprónak gondolja magát, aki minden lányt meghódít! De velem rossz lóra tett. Én nem adom be a derekam!

De ez még mind semmi; azt mire véljem, hogy mindig olyan hideg a bőre, nem lélegzik és mikor tegnapelőtt el akartam lökni magamtól, nem éreztem a szívverését? Ki ez az ember? De ez is csak az én képzeletem szüleménye. Legalábbis nagyon remélem!

És hát a mai nap? Arra már tényleg nem tudok mit mondani! Ma kedves volt! Nagyon is. Egy teljesen másik oldalát ismertem meg, amit eddig rejtegetett! De még mindig nem volt hajlandó elárulni, mit is akar tőlem. De azt legalább már tudom, hogy meg akar ismerni. De miért engem? Miért nem Belle-t vagy Avalont? Ők sokkal vonzóbb lányok, ráadásul igazi bulizós típusúak!

Mit gondoljak róla? Már magam sem tudom! Ellentétek mestere ez a srác! Sötét és kedves én. Ördögi és angyali egyszerre. Erre nincs jobb kifejezés.

Örülök, hogy nem szóltam semmit róla anyának. Jobb, ha nem tud róla. Már előre elborzaszt a gondolat, hogy egy kicsit is bejön. Mi lesz velem? Ha továbbra is ezt teszi, komolyan elcsábít!

Vigyázz, Jenessa, ne dőlj be minden jöttment pasinak!

Kifújom a levegőt, észre sem vettem, hogy benn tartottam. Föltápászkodom a padlóról és kinyitom a vécé ajtaját.

A Madame Tussauds tágas női mosdójában találom magam. A falakat halványsárga és krémszínű mintás csempék borítják, a mosdók fölött tükrök; meg kell, mondjam, hogy eléggé luxus kivitelű ez a mosdó. Még egy szépen gondozott páfrány is van a sarokban!

És ide beengedtek minket csupán egy csoportos jegy megvásárlásával?

Leteszem a mosdó szélére a táskámat, és megnyitom a csapot. Hagyom, hogy folyjék a víz, majd alányúlok és megtöltöm a tenyerem. Percekig élvezem a vizet, elmerülök előbbi gondolataimban, nem is veszem észre, hogy Belle bejött.

- Jen? Már megint a vízzel játszol? – kérdezi és hallom a jókedvet a hangjában.

- Csak kezet mosok!

- Azt gyorsabban is lehet.

- De egy mini vízesésben jobb, mint egy csapban! – vágok vissza és megtörlöm a kezem.

- Siethetnél, a csoport már elindult.

- Sietek, nem látod? – dobom ki a kéztörlőt és felkapva a táskámat a nyomába eredek. Belle elindul egy sötét, vörös és fehér égőkkel megvilágított folyosón.

- Hova tűntek?

- Én tudjam? Te mondtad, hogy már elindultak!

- Igen, de...ott vannak! – bök előre és megszaporázza lépteit. Gyorsabb sebességre kapcsolok, hogy tudjam követni őt, de előre félek, mit fog szólni az osztályfőnököm.

Legnagyobb meglepetésemre nem teszi szóvá, de még csak rám sem néz. Ennyire leköti az idegenvezető prédikációja?

Egy magas, vézna, kopaszodó – talán úgy negyven éves lehet – férfi hadovál a panoptikum értékeiről és a kiállított tárgyakról.

Meg kell, mondjam, elég szigorúnak tűnik. Őszintén örülök, hogy nem ő az egyik tanárom, és annak még jobban, hogy nem az osztályfőnököm.

Mikor meglát, bosszúsan mered rám, de tovább magyaráz. Hát igen, ez jár annak, aki késve jön!

A csoport nagy része már nem is figyel rá, mindenki elnézelődik, egyedül Mrs. Morison tünteti ki figyelmével. Ekkor olyat tesz, amit nem néztem volna ki belőle, főleg, hogy egy panoptikumban vagyunk!

- Volnának olyan, kedvesek és rám figyelnének végre? – emeli meg a hangját, hogy már szinte kiabál. – Ha nem érdekli magukat a magyarázatom, akkor el is mehetek, de önök is! Nem kötelező végigjárni a termeket!

Mindenki döbbenten kapja felé a fejét, a beszélgetések elcsendesülnek, és lassan mindenki újból csak rá figyel. Ez az ember nagyon szeret a középpontban lenni!

- Akkor talán el is indulhatnánk! – simul ki ismét az arca, majd újból magyarázásba kezd, miközben lassan hátrál. A csoport szófogadóan követi, mikor besétál az első terembe, ahol egy csomó vörös bársonykötelekkel elkülönített viaszszobor áll.

- Ezek a figurák tuti az őskorból vannak! – súgja oda nekem Izzie. – Nézd azt a táncoló ősmajmot!

- Az nem egy ősmajom...az egy ősember. – javítom ki. – Elolvastad a bejárat fölötti feliratot? Az volt ráírva, hogy az Őskor Terme!

Izette egy pillanatra eltátja a száját, majd legyint.

- Hát akkor örülök, hogy nem az őskorban élek.

A második terem már az ókoré volt, és így jött sorba a többi, míg föl nem jutottunk a második emeletre. Itt is időrendben voltak a szobrok, de ezek már sokkal érdekesebbek voltak.

Már kezdett mindenki elfáradni és unni a vezetőnk monológját, mikor szabad utat adott nekünk. Azt mondta nyugodtan, megnézhetjük közelebbről a szobrokat, le is fotózhatjuk őket, de semmi esetre sem mehetünk föl a tetőtérbe! De mégis miért? Mi lehet ott? A kíváncsiság őrült vágy módjára lepi el az agyamat, és nem tudok ellenállni neki.

Befejezi a mondandóját és – szinte vigyázzállásban – tekintetével ide – oda cikázik közöttünk.

Úgy vettem észre, örül, hogy megszabadul tőlünk, és túl van az idegenvezetés nagy részén. Nem lehet könnyű munkája! Főleg ilyen kölykökkel, mint mi!

Arra eszmélek fel, hogy Izette karon ragad.

- Gyere, Jen! Szabad program!

- Izette, csak ésszel! - szól hátra a tanárunk, mire Izzie megnyugtatja, hogy vigyázni fog mindenre. Na persze, majd pont Izette!

- Kapd elő a gépedet, drága! – öleli át a vállamat Avalon. – Most jön a műsor!

Először nem értem, mire akar kilyukadni, de hamar rájövök. Belle és Izzie szorosan hozzábújnak Daniel Radcliffe viaszszobrához, és követelik, hogy kapjam le őket.

Már vagy a huszadik képet csinálom, mikor én is odaállhatok az egyikhez. Átadom a gépet Marshall-nak, és odarohanok Napóleonhoz. Én jobbról, Avalonék balról, Michael pedig hátulról sündörög be a képbe.

Oké, bevallom a mi kis társaságunk, egyszerűen botrányos! Úgy viselkedünk, mint az ötévesek! Sosem fog benőni a fejünk lágya.

Marshall fölveti, hogy menjünk le az ősemberekhez néhány képet készíteni. Mindenki jó ötletnek tartja, én is szívesen mennék, de még meg akarom nézni, mi van a tetőtérben.

- Megszeged a szabályokat?

- Egyszer el kell kezdeni. – mondom. – Megfognád a táskám? Nem akarom, hogy aggasson odafenn! – alig mondom ki, Marshall helyeslően bólint, és ördögien vigyorogni kezd, de ez a vigyor meg sem közelíti Damianét. Az övében százszor több gonoszság rejlik, Marshallé a nyomába sem ér.

- Miért érdekel, hogy mi van fent? Ilyen jó kislány, mint te igazán nem keveredhet bajba!

- Jajj, fogd be, és figyelj! – mondom és körülnézek. Mrs. Morison már rég a többiek után indult, csak az idegenvezető lézeng még a teremben. Gondolom, megvizsgálja, hogy nem tettünk tönkre egy szobrot sem.

Marshall bólint, mire odaadom neki a gépet, de figyelmeztetem, ha bármi baja lesz, halott ember!

Megnyugtat, hogy vigyázni fog rá, de amilyen hülye, nem bízom meg teljesen benne. Futva indul a többiek után, a vézna vezetőnk rosszalló pillantásától kísérve. Nem is tétovázik sokat, utána indul, hogy jól kioktassa. Úgy kell neked, Marshall! De most kivételesen valami jót tettél.

Hátat fordítok a kijáratnak és a sarokban lévő ingatag falépcsőre, pillantok. Átlépem a kötélen himbálódzó tiltótáblát, majd a lábamat a harmadik lépcsőfokra teszem, ami megnyikordul a súly alatt. A lépcsők vékonyak, csúszósak és nagyon meredekek, kénytelen vagyok végig kapaszkodni.

Lent még megvilágította a fokokat a terem lámpáinak fénye, de följebb egyre sötétebb van, míg el nem érem a korhadt ajtót. Minden erőmet össze kell szednem, hogy ki tudjam nyitni, de végül is megadta magát a nyomásnak.

Odabenn sötétség fogad, a nagy boltíves ablakokon keresztül csekély fény szűrődik be. Mikor jobban körülnézek, látom, hogy idefenn is szobrok vannak. Néhány le van takarva, mások viszont nem, így vagy ujjnyi porréteg van rajtuk.

A szobrok között van néhány kacat is, olajlámpák, vésőeszközök, és még ki tudja mik. A falakról mállik a vakolat, és néhol lóg róluk a tapéta. Az egész helyiséget betölti a por és a füst szaga. Az ablakok vaskeretei megrozsdásodtak, az üvegek koszosak voltak, a függönyök félig letépve.

Már értem miért tilos ide feljönni.

A sarokban áll egy instabil könyves szekrény, amelyről félig lerámolták a könyveket és a szekrény előtt, szétdobálták.

Most komolyan, ide egy elmebeteget zártak be? Mert úgy néz ki ez a hely!

Lépek egyet, és a padló keservesen megnyikordul alattam. Lenézek és egy csomó levelet, látok. Valamelyik megégett, valamelyik ép, vagy csak egy papírfoszlány maradt belőle. A nyikorgás erősödik, pedig meg sem mozdultam! Talán jár itt rajtam kívül más is?

Körülnézek, de nem látok senkit, de a nyikorgás már - már ütemes robajjá erősödik. Hogyhogy ezt nem hallják odalent?

Azt gondolom, megijedek ettől a helytől, de nem így van. Vonz, és mérhetetlen kíváncsiságot érzek, hogy fölfedezzem. Mélyen legbelül, valami az súgja, kövessem a hangot, a robajt, mely nem akar szűnni. Annyira kísérteties, hogy föláll a szőr a hátamon!

Elindulok a zaj irányába és mikor már elég közel, vagyok, érzem, hogy ez nem robaj, hanem ütemes szárnycsapkodás. Mintha egy óriási madár készülne fölszállni.

A hang egy pódiumra vezet, ahol egy letakart szobor van. Körülötte láncok, és az egyiken egy megkopott táblán a szobor neve, akit megtestesít: A Halál Angyala.

Mivan?

Hitetlenkedve bámulok, de valahogy érzem, hogy ez nem kitaláció, hanem igaz személyről mintázott figura van a lepedő alatt.

A csábítás egyre erősebb, már nem tudok neki ellenállni, ezért átmászok a láncokon. Lehajolok és megfogom a lepedő megperzselődött alját, és egy rántással lehúzom...

Abban a pillanatban, hogy a lepedő lekerül, óriási porfelhő keletkezik, és a fejem fölött lévő rohadt gerendákról több száz denevér száll föl.

Betöltik az egész termet, össze-vissza verdesnek, nekem jönnek, és belém csípnek.

Rémülten húzom le a fejemet, és karjaimmal próbálom védeni, mire egy idő után már nem érzek semmilyen fájdalmat a kis bestiák által.

Lassan fölemelem a fejem és látom, hogy körülöttem és a szobor körül köröznek, de nem érnek hozzánk. Óvatosan fölállok, és ujjaim elengedik a lepedőt.

Amit látok, az félelmetesebb, mint a denevérek...

Sikítani akarok, de egy hang sem jön ki a torkomon, csak állok megfagyva, a vér jegesen lüktet az ereimben.

A szobor egy fekete páncélban és vértben álló férfit formáz. Magas, izmos, és vékony, olyan, mint egy középkori lovag, vagy egy gróf. Nyakában egy ezüstlánc van, rajta egy fekete rózsát formázó medál. Kezeit összefonja a hasa előtt és ujjai tompán rásimulnak egy ezüst tőrre. Markolata szépen kidolgozott, cifra, gótikus hangulatú, rubinokkal ékesített. Pengéje hosszú és kétfelé csiszolt.

A férfi arca hidegségről, mégis hatalmas szenvedélyről árulkodik, amibe beleszövődik még valami más is....a gyilkolni akarás! Szeme sötét, üveges, és éjfekete, fekete haja egészen a tarkójáig ér és szépen kiemeli az arcát.

Megfogott. Sötét, gonosz, haragos és eszméletlenül jóképű! És egy angyal...

Mégis félek...megfeledkezem a denevérekről, és csak az előttem magasodó angyalra meredek. Hátából, hatalmas koromfekete szárnyak nőnek, melyeket puha fekete és hosszú tollak borítanak.  Káprázatos, hogy a szárnyai hátborzongatóak, de milyen lenyűgözőek.

Megbabonázva állok, észre sem veszem, hogy elnyomom magamban a félelmem, egészen addig, amíg a szobor kitárja vagy ötméteres szárnyait. Arca életre kel, szeme tűzben ég, keze mozdul, hogy a tőrrel lesújtson rám...

Földbe gyökerezik a lábam. Egészen eddig nem ismertem föl...

Damian!

Chapter Three - Egy hullámhosszon

Sziasztok!
Kisebb csodának számít, hogy ilyen gyorsan megírtam az új részt, jó rövid lett. Igen, itt van a friss, remélem örültök neki. Nem lopom itt tovább a szót, faljátok a betűket. :)

2010. Július 23. 

Olyan érzésem van, mintha egy börtönbe lennék bezárva; egy olyan börtönbe, aminek se eleje, se vége. Fogalmam sincs, hogy kerültem ide. Az egyik pillanatban még a szobámban voltam, a másikban pedig már itt álltam a folyosón. Nincs itt más csak a kézzel fogható sötétség és számtalan tükörképem.

Az egész helyen nincs egy nyamvadt csillár se, így a folyosó vége és az eleje – ahonnan valószínűleg jöttem – sötétségbe veszik. Egyedül a kezemben tartott fáklya ad némi világosságot. Fényénél megfigyelhetem a helyet, ahol vagyok.

Furcsa és hátborzongató ez az egész, legszívesebben sikítva menekülnék innen, de nincs szabadulási lehetőségem. A padlót fekete tükör járólapok borítják, ahogy a falakat is fekete tükrök. Ezeket ezüstből kifaragott indák és más díszítések választják el, de két tükör között alig öt centi a távolság.

Fölnézek és látom, hogy az ezüst a tükrök fölött összeér és egy szárnyait kitáró angyalformában végződnek. A szobrok feje fölött a plafon is fekete tükrökből áll és csúcsívet zárnak a fejem fölött. Így minden oldalról láthatom magamat.

Egyszerre tölt el félelemmel és kíváncsisággal ez a hely.

Teszek egy lépést és figyelem, ahogy a tükörképeim követnek. Majd még egyet, és még egyet és a végén már futni kezdek. A fáklya lángja lobogni kezd és a tükörben olyan hatást kelt, mintha futótűz szabadult volna el.

Érzékeim becsapnak, azt hiszem órákig, futok így, de még csak el sem fáradok. Mégis olyan sok időnek tűnik, mire elérek a folyosó végére. Megállok, és akkor már érzem; majd szétszakad a tüdőm, a szívem a torkomban dobog, és alig kapok levegőt.

Egy óriási fekete faragott vaskapu előtt állok. Nincs rajta se fogó, se kopogtató, csak egy vízszintes vasrúd, ami zárva tartja. Ezért jöttem el eddig? Akár már most visszafordulhatnék!

Még át sem gondolom teljesen, mikor a kapu fülsiketítő nyikorgás közepette kinyílik előttem. Azt várom, hogy valami különleges lesz mögötte, valami olyan, amit sosem láttam, de nem látok mást csak a sötétséget. Aztán fölcsapnak a padlóból a lángok és egészen a plafonig érnek. Látom, hogy egy óriási vascsipkés, faragott oszlopos és tükörpadlós terembe jutottam. A terem közepén egy fekete trón áll és valaki ül benne, de nem tudom kivenni az arcát.

Közelebb lépek, annyira, hogy már perzselni kezdi a tűz a bőrömet és végignézek a termen. Nincs benne semmi különös, de először a padló fogja meg a tekintetemet.

Nem is teljesen fekete, hanem...úszik rajta a tűz, miközben lángok törnek elő belőle. A lapok ezernyi lángoló testet rajzolnak ki, akik felém kapnak, megpróbálnak elérni, hogy maguk közé rántsanak, és én fölsikoltok. Sosem hallottam még magamat ilyen vérfagyasztóan sikítani.

Még mielőtt hátralépnék, hogy meneküljek, egy lángcsóva indul el felém, hogy porrá égessen, de ekkor...fölriadok.

Hajam csatakos, fürdök a verejtékben, és szaporán veszem a levegőt.

A homlokomhoz nyúlok, és megpróbálok megnyugodni. Csak egy álom volt. Egy nagyon rossz álom.

Kinyitom a szemem, és oldalra nézek. Belle és Izette még alszik, de már reggel van.

Sikerül valamennyire megnyugodnom, légzésem lassan helyreáll, de mielőtt bármit tehetnék, újból elakad.

A fekete rózsa ott virít az éjjeliszekrényemen, egymagában de most már egy fényes zöld levele is van, amelyen lassan egy vörös vércsepp folyik le a vízbe, amiben van.

Figyelem, ahogy a szabályos csepp a vízbe csöppen, és kavarogni kezd, majd teljesen eltűnik. Átkozott növény!

Már nyúlok, hogy kidobjam vagy a kukába, vagy az ablakon, de valami azt súgja, hogy nem kéne megtennem. Megrémít a gondolat, hogy hozzá kell érnem ehhez a bizarr növényhez.

Visszahúzom a kezem és fölállok. Fölkapok néhány tiszta ruhát és berohanok a fürdőbe.

***

Mire a szobatársaim fölkelnek, már készen is vagyok. Rákérdeznek, de csak annyit felelek, hogy már izgatottan várom a mai napot, hiszen London annyira más az otthonomhoz képest. Na jó, nem sokban.

Mrs. Morison nem hagy minket nyugodtan reggelizni, egyfolytában beszél és követeli, hogy figyeljünk rá. Aha, szóval ma nem városnézésre megyünk, hanem már meglátogatjuk a nevezetességeket is.

Ahogy fölszállok a buszra, egy csapásra elfelejtem reggeli szörnyű élményemet. A fényképezőm újból a kezemben van, és én eszeveszettül fókuszálok vele.

Csak mikor visszanézem a képeket, veszem észre, hogy átjöttünk a Temzén. Csináltam a hídon pár jó képet a folyóról és a városról. Eszeveszett, hogyha fotózok mennyire, nem figyelek a külvilágra.

Mikor fölnézek döbbenten, fogom fel, hogy a London Eye magasodik előttem. Egészen hátra kell döntenem a fejemet, hogy föl tudjak nézni rá. Szóval most az óriáskereket fogjuk megnézni...vagy ki is próbálhatjuk? Akaratlanul is egy óriási mosoly terül szét az arcomon, és a szememhez emelem a gépet. Három, négy jó képet is készítek róla, és ezzel úgy érzem, a mai boldogságadagomat teljes mértékben megkaptam.

Mrs. Morison rikácsoló hangja azonban megszólal a busz hangszóróin, és nekem azonnal eltűnik az arcomról a mosoly. Arról beszél, hogy mi is a múltja a világ legnagyobb óriáskerekének. Jó, jó, tudjuk, de nem ülhetünk föl rá?

A tíz perces kiselőadás után már biztosra veszem, hogy a busz folytatja tovább az útját, de még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy a tanárom azt mondja, mindenki szálljon le a járműről. Apropó, álmok...a rózsának és a vércseppnek köze lehet a folyosóhoz és a tűzteremhez? És hol van Damian?

Nem sok időm van agyalni rajta, mert Izette jön ide hozzám és ragad meg a karomnál fogva. Közben arról beszél, hogy fölülhetünk a London Eye-ra.

- Micsoda? Mit mondtál? Megismételnéd? – nyögöm, és újból elterül az arcomon a mosoly. Izzie lerángat a buszról, majd egy csoportba vergődve csatlakozunk a többiekhez. Belle, Luce és még Avalon is – akire ez egyáltalán nem jellemző – majd kiugrik a bőréből az izgatottságtól, én viszont azt sem tudom, hol vagyok.

A bejárat előtt hatalmas a tömeg, az osztályom egy turistacsoporttal, néhány vakációzó családdal és több helyi emberrel vegyül. Kétségbeesetten kapok Izette után, mikor két termetes férfi tolakszik közénk. Kedvem lenne  rájuk ordítani, hogy figyeljenek már, ne lökjék föl a másikat, de inkább visszanyelem.

A barátaim eltűntek. Hiába kutatom őket, nem találom sehol. Mélyet sóhajtok, hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Alig fél óra alatt elveszítettem az egész csoportomat! Mrs. Morison? A közelben van?

Idegesen kapom oldalra a fejem, mikor az egyik alkalmazott kedvesen megérinti a vállam és szól, hogy szálljak be. Egy percig habozom, majd teljesítem a kérését. De hol vannak a többiek?

Az előttem lévő fülkében egy házaspár ül, a mögöttem lévőben pedig egy nagydarab ember – hát mellé biztosan nem ül már senki.

Tehát enyém az utolsó fülke. Talán mégis van egy kis szerencsém ezen a napon.

Kíváncsian vizsgálom át a többi kapszulát is, hátha meglátom a barátaimat, és nem is számítok arra, hogy nem egyedül fogok utazni. Mikor záródik a kordon, összerezzenek, de nem nézek oda. Érzem, hogy ül mellettem valaki. Remek! Pont egy vadidegent ültettek be mellém!

- Helló újra. – vigyorog rám, bár az arcán örömnek nyoma sincs.

- Damian?! – képedek el. Csak bólint, és úgy látszik, jól szórakozik a reakciómon. – Te hogy kerülsz ide?...Akarom mondani, nem láttalak a buszon. – javítom ki magam.

- Mert a busz belsejében ültem.

- Értem. – mondom és elkapom róla a tekintetemet. Nem szólunk egymáshoz, a fülke lassan elindul, és úrrá lesz rajtam az élvezet. Damian az ő oldalán nézelődik, így megkockáztatok néhány gyors kattintást a fényképezővel. Annyira belejövök, hogy észre sem veszem, hogy már engem figyel. Visszahúzódom és leengedem a karomat.

- Helló. – mondom és rápillantok. Fölhúzza a szemöldökét, mintha nem értené, miért mondom. – Még nem köszöntem. – végre leesik neki a tantusz, és már szinte ott tart, hogy fölnevessen.

- Hol hagytad Samanthát?

- Nem érzi jól magát. Úgy döntött a szállodában marad.

- Egyedül jöttél? Vagyis Mrs. Morison megengedte? Hiszen nem is vagy az osztályunk tagja! – fakadok ki, mire csak mosolyog. Szeme jégszikrákat szór, és úgy érzem, megfagyaszt.

- Van egy titkom, de nem mondom meg. Majd megtudod, ha eljön az ideje. – suttogja sejtelmesen.

- Ezt mintha már tegnap is említetted volna! – mondom.

- Az más. – veti oda, és tovább nézelődik. Nem tudom ennyiben hagyni a dolgot, muszáj megtudnom tőle mi a fenét akar tőlem?

- Szóval most már hajlandó vagy elárulni, hogy mit akarsz tőlem? – nem válaszol azonnal.

- Még nem. – nem néz rám, csak a vakvilágnak suttog.

- És esetleg később? – kérdezem.

- Ha eljön az ideje! – válaszolja nyomatékosan.

- Csak tudod... – kezdek bele – ha megtudom, mit szeretnél, talán tudnám teljesíteni. – vetem föl, mire jóízűen felnevet. Alig egy perccel később sötét és komor tekintete, amibe most némi érdeklődés is vegyül, rám szegeződik:

- Ezt nem tudod! Majd én megoldom. Csak hagyj nekem időt! – elfordul, és nem beszélünk többet, mindketten el vagyunk foglalva a saját gondolatainkkal.

- Szóval...vannak testvéreid? – kérdezi bátortalanul. Először hallom így beszélni, és ez meglep. Beszélgetni akar, csak nem tudja, hogyan! Elmosolyodom, mire egy győzedelmes pillantást lövell felém.

- Végre megmosolyogtattalak! – kiált büszkén, és szeme csillog – látok ott büszkeséget, érdeklődést, és valami ördögi dolgot is, amire nem vagyok kíváncsi.

- Vannak. – felelem – Kettő is. Van két öcsém. Neked?

- Nekem nincsenek. De jobb nekem így. Mindig is magányos farkas típus voltam.

- Sosem szerettél volna testvéreket?

- Nem. Sosem. – hajtja le a fejét és lenéz a mélybe. Követem a pillantását, és ekkor beugrik még valami.

- És háziállataid? – nem értem miért, de ezen megint nevet. Összevonom a szemöldökömet, mire magyarázni kezd.

- Ha elmondanád, nem hinnéd el.

- Azért megpróbálhatnád!

- De nem most. Még nem ismerlek elég jól.

- Szóval meg akarsz ismerni? – kérdezem, és tudom, hogy most elárulta magát. Tehát csak ismerkedni akar! De vajon ez minden? És legfőképp ez az igazság? Ezért jár a nyomomban?

- Is. – feleli egy titokzatos vigyorral az arcán. Bólintok és ismét kinézek. Már a London Eye tetején járunk és innen egyszerűen lenyűgöző a kilátás! Damian hagyja, hogy kattogtassak egy párat, hagy nézelődni, élvezni a tájat, majd ismét fölveszi a beszélgetés fonalát. Ezúttal már nem csak a családomról kérdez. Hihetetlen, hogy mennyi mindenről tud az ember beszélni, és mennyire gyorsan repül az idő, ha jól érzi magát az ember. Szinte végigmosolygom az egész utat, és mikor megáll a kerék, Damian száll ki elsőnek, majd a kezét nyújtja.

Habozom, majd elfogadom a segítségét. Érintése finom, segítőkész, nem úgy, mint tegnap...de bőre jéghideg. Nem rémít meg, a fönti hűvös levegőnek tulajdonítom.

Megköszönöm egy hálás mosoly kíséretében, majd körülnézek a többiek után. Visszafordulok, hogy magammal hívjam a barátaimhoz – ne kelljen már egyedül lennie – de már nincs mellettem. Egyszerűen fölszívódott.

Kutatom a tekintetemmel, de nem látom sehol. Olyan, mint egy szellem, egyik pillanatban itt, a másikban ott. Félelmetes!
A távolban meglátom Izette és Belle integető alakját, és elindulok feléjük. Közben azon gondolkodom, hogy most szereztem egy új barátot?

Elizabeth-től :))

Ezer és egy köszönet a díjért Elizabeth Angel-nek! :))

Szabályok:

a) Köszönd meg a díjat annak akitől kaptad (ez alap)!

b) Tedd ki a díj képét az oldaladra bármilyen formában, majd másold át a kérdéseket a díj adójának oldaláról!

c) Válaszolj az eredeti kérdésekre (szám szerint öt darab)

d) Küldd tovább maximum öt blogírónak (fanfictinök tulajdonosának, valamint minden kreativitást mellőző blognak ne)!

Válaszaim:

1. Mi/ki ösztönzött arra, hogy elkezdj írni?

Magam is alig akarom elhinni azt, amit most írni fogok, de az iskola. Már évek óta írogatok - eddig csak Wordben - kisebb történeteket, tulajdonképpen ide menekülök a rengeteg tanulnivaló elöl. És van egy személy is, ő pedig Connie. 

2. Mi volt az első történeted?

Az első történetem az a She Wolf - Farkasvadász című iromány. Úgy béna, ahogy van, de én szeretem írni.

3. Mióta írsz? Mióta publikálod az írásaid?

Tavaly októberben kezdtem "hivatalosan is hobbiszinten" foglalkozni vele, de úgy januártól vált igazán véglegessé a dolog. 

4. Van valami komolyabb szándékod az írással vagy csak hobbi szinten űzöd?

Jelenleg csak hobbi szinten űzöm az írást. Korábban már gondoltam egy esetleges könyvre, de nem tudnám megvalósítani. Nekem fura lenne ha a saját könyvemet látnám a könyvesbolt polcain. Inkább maradok a hobbinál.

5. Mit csinálsz olyankor, ha ihlethiányod van, ha van?

Először is keresek YouTube-on egy jó számot és rongyosra hallgatom. Ha ez nem segít fölmegyek egy képmegosztó portálra és elkezdek keresgélni. Ez általában be szokott jönni. De leginkább este, elalvás előtt jön rám az ihlet, és akkor tudnék írni agyba-főbe. :)

Akiknek továbbküldöm:

HappyGirl

Dorien

Kérdéseim:

1. Mi ihlette a történetedet?

2. Van másik blogod?

3. Inkább a valóságos vagy a kitalált történeteket szereted?

4. Voltál már úgy, hogy nem tudtad, hogyan folytass egy blogot?

5. Szerinted mi a legfontosabb egy történetben?

A díjat pedig még egyszer köszönöm Elizabeth-nek! :)

Chapter Two - Fekete rózsa

Helló!
Meghoztam a második fejezetnek nevezett szörnyűséget, ami szerintem jóval az átlag alatt van. A helyzet az, hogy már megint beteg vagyok, így se kedvem, se energiám nem volt írni, de mivel már régen hoztam az elsőt, összecsaptam valamit.A nyelvtani hibákért előre is bocsi! :)

2010. Július 22.

Épp csak átfordulok a másik oldalamra, mikor valami súlyos csapódik mellettem az ágyba. Rögtön utána hallom Izette vidám reggeli köszöntőjét:

- Ki az ágyból, kislány! Ezer ágra süt a nap!

Rosszkedvűen fölmordulok, és a fejemre húzom a párnámat, mire Izzie ugrálni kezd.

- Mozogj már, Jen! Ha nem jössz, itt hagyunk. – emeli fel a párnát és vág fejbe vele.

- Hagyj már! – nyögöm és fölemelem a fejem. Belle is fölkelt már? Még nem. Akkor még aludhatok!

- Gyerünk lányok! Belle! – rohan át a másik ágyhoz. Álmos vagyok és zavar a kiabálása. Utálom, ha nem hagynak aludni. Ilyenkor gyilkolni tudnék!

Hallom, ahogy Belle álmosan mérgelődik, és odacsap néhányat Izette-nek, mire visszajön hozzám.

- Ébresztő, Jenny! – húzza le rólam a takarót. Az utolsó pillanatban megragadom, és teljes erőmből megrántom.

- Ne nevezz így! – sziszegem. Ki nem állhatom, ha valaki Jenny-nek hív.

- El fogunk késni! Halljátok? – szól. Leszáll az ágyamról, és az ablakhoz megy. Fél szemmel követem őt, mikor széthúzza a függönyöket és beáramlik a reggeli napfény. Kész csoda, hogy jó idő van!

- Még öt perc. – hallom Belle hangját. Izette megadóan fölsóhajt és a fürdőbe megy, mire mi még lustálkodhatunk egy kicsit. Nem élvezhetem sokáig, a fény nem hagy aludni. Nyűglődve megpróbálok fölkelni, majd az ablakhoz lépek és berántom a függönyöket. Nem használ. Már túl világos van. Ráadásul már szinte teljesen éber vagyok.

- Pokolba! – mondom, és visszadobom az ágyamra a leesett takarót. – Kelj fel Belle. Ne késsünk el máris az első nap. – mondom és elindulok, hogy keressek magamnak valami ruhát. Belle csak int, hogy hagyjam békén, majd szuszogva átfordul a bal oldalára.

- Kit érdekel?

- Nem vagy kíváncsi a városra? – kérdezem, és előkotrok egy farmert és egy blúzt. Sosem voltam valami nagy divatbolond, és nem is leszek már az. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy megvan a saját ízlésem, amit nem vagyok hajlandó megváltoztatni, senki kedvéért!

- Lesz még két hetünk megnézni.

- Szóval akkor ma nem is reggelizel? Milyen kár! – felelem. Belle szemei kipattannak, és úgy ül föl, mint a cövek. Ez a hatásos módszer! Belle olyan, mint egy medve: bármit, bárhol és bármikor megeszik, fő, hogy kaja legyen! Ha már ez sem használ, akkor nagy baj van.

- Siess, Jen! Lemaradunk a reggeliről. – olyan lendülettel ugrik föl, hogy elesik a saját lábában.

- Azért lassíts, még összetöröd magad! – figyelmeztetem.

Mire Izette kijön a fürdőből, már készen is van. Bezzeg én – lassú csiga – még a felénél sem tartok! Bevonulok a fürdőbe, megmosom az arcom, és elkezdek sminkelni, de félúton megáll a szempillaspirál a kezemben...

Eddig észre sem vettem, hogy itt van. Pedig itt van! Ott virít a mosdó szélén, egy félig teli pohárban, és mintha megpróbálna egyre közelebb kerülni hozzám.

Nem gondoltam teljesen bele, hogy London ennyire furcsa lesz!

Előbb az a tegnapi srác, aki a frászt hozta rám, majd ez! Mondjuk ebben nincs semmi különös, miért is ne lehetne itt? De azért ki tart egy fürdőszobában rózsát?

Mégis itt van, egy szál magában, tövisesen – szúrósan, koromfeketén. Úgy bizony! Ez egy fekete rózsa. Egy óriási fekete rózsa!

És valószínűleg Izette-é.

Megrázom a fejem és folytatom azt, amit elkezdtem, de nem hagy nyugodni ez a növény. Nem túl nagy, mégis az az érzésem, hogy belenő az arcomba; egyszerűen bántja a szememet a látványa. Leteszem a spirált – már amúgy is végeztem – és egy mozdulattal megfogom, hogy a kukába dobjam. Nem volt túl jó ötlet: hegyes tüskéje beleáll az ujjamba, amiből vér szivárog, de nem ez a legrosszabb, ami történik.

Rá emlékeztet. A fiúra, aki visszahozta a kulcsomat.

Egy jeges fuvallat járja át a fürdőt, és akkor ott újra érzem a hideget, a közelségét, de most reményvesztettség is kapcsolódik hozzá. A lámpák pislákolni kezdenek, kintről mennydörgés hallatszik, mintha vihar készülne, és a rózsa hervadni kezd. Mi folyik itt? Mi ez?

Összeszorítom a szemem, elengedem a szárat, és hirtelen minden visszaáll a rendes kerékvágásba. A nap ragyog, a szél sem fúj, csak az ujjamból csordogál a vér.

- Jenessa! – kopog be Izette. – Készen vagy?

- Egy perc. – mondom és hallom, ahogy benyit.

- Minden rendben? – kérdezi, mikor meglátja a csapban a vörös folyadékot.

- Semmi baj! Csak megszúrtam az ujjam.

- Ugyan mivel? – néz körül. Hogyhogy mivel? Úgy nézhetek rá, mintha egy bolondra, mert mentegetőzve szól:

- Jó, hagyjuk, siess. – becsukja az ajtót, de én nem veszem le róla a szemem. Ugyanaz a kérdés játszódik le a fejembe újra és újra: Hogyhogy mivel? A rózsával! Mégis mi mással? A rózsáddal Izette!

Ekkor döbbenek rá, hogy nem az övé. Nem látta. Nem is láthatta...Akárki is hagyta itt a rózsát, biztosan nekem szánta!

♫♪♫♪

Kilépek a reggeli hűvös levegőbe, és nagyot szippantok belőle. Nem őrültem meg, de egész reggeli alatt alig szóltam valamit. Még mindig a rózsán járt az eszem.

A többiek azt gondolták, talán én is rosszul lettem, úgy, mint tegnap Izette. Persze ő már a makkegészségesnél is jobban van, de nekem nincs semmi bajom! Csak kezd elmenni a józan eszem. Az még nem olyan nagy baj!

Oké, ez az egész meg sem történt! Csak az időeltolódás miatt van. Megviselt az utazás, ennyi! Tegnap nem láttam azt a fiút, a szálloda nem lett egyik percről a másikra Drakula kastélya, és a kulcsom sem maradt a zárban. Nem hozta vissza nekem senki! Az a srác nem is létezik, úgy, mint a villogó fények se.

Azt is csak álmodtam, hogy miután kiment a szobából, a villanyok teljes mértékben működtek, a fürdőszoba ajtó be volt csukva és Izette bentről ordibált ki nekem, hogy jól van, nem kell segítség.

Már nem hiszem el magamnak, hogy minden rendben. Lehet, hogy az utazás előtt lebetegedtem, és most egy kórházban fekszem negyvenöt fokos lázzal. Ez pedig csak hallucináció. Igen! Ez van, beteg vagyok és megőrültem.

Egyik mély levegőt veszem a másik után, ami lassacskán észhez térít. Mire megjelennek a nagy, piros londoni buszok a szálloda előtt, már teljesen nyugodt vagyok.

Ezekkel, a járművekkel fogjuk a mai nap bejárni Londont. Az első napra mindig városnéző körutat szerveznek. Örültem, hogy nem múzeumlátogatásra megyünk; a városnézés elvonja a figyelmemet, és addig sem gondolok ezekre, a szörnyű dolgokra.

Hátrafordulok, hogy jönnek-e már a többiek, de az üvegajtón keresztül látom, hogy se hírük, se hamvuk. Mi tart már ennyi ideig?

- Elfelejtettem bemutatkozni – riadtan fordulok a hang irányába, és azzal találom szemközt magam, akit sosem szerettem volna újra látni....ennyit arról, hogy ő nem is létezik.

- Már megint te? – kimondom azt, ami legelőször az eszembe jut.

- Méghozzá teljes életnagyságban! – feleli és találkozásunk óta, először elmosolyodik, kivillantva hófehér fogait. Lenne számára néhány szép szavam, de nem vagyok annyira neveletlen, hogy ki is mondjam őket. Csak bólintok, és azt kívánom, hogy bárcsak itt lennének már a barátaim!

- Még nem tudom a nevedet – zsebre dugja a kezét, és az arcomat fürkészi.

- Hm? – kapom felé a fejemet, és olyan érzésem támad, mintha megpróbálna átdöfni a pillantásával. Megfeszül az állkapcsa; fölidegesítettem talán?

- Damian vagyok. Damian Crusader. – nyújtja felém a kezét. Egy percig habozom, majd bátorságot merítve, megfogom.

- Jenessa. Jenessa Cox. – érzem, ahogy megszorítja a kezem. Már nem olyan hideg a bőre, csupán hűvös, mintha pár perce hideg zuhanyt vett volna.

- Szép neved van.

- Kösz. A tiéd se csúnya. – Most mégis mit kéne mondanom? Még sosem dicsérték meg a nevemet! Na jó, ez lehet, hogy bunkóság volt.

- Mármint...úgy értem, hogy...

- Tudom, hogy érted – csitít el. Megint csak bólogatok. Egyre nehezebb elviselnem a közelségét. Ilyenkor miért nincs itt senki?

- Készülsz valahova?

- Hah? – zavarban vagyok, még mindig a kezében tartja a kezemet, és egyre hevesebben markolja. A buszok felé bök.

- Ja, igen. Városnézésre megyünk.

- Megyünk?

- Az osztályommal. – felelem egyre idegesebben. Már a másik kezével is a kezemet fogja, és egyre közelebb húzza a testéhez. Önkéntelenül is ökölbe szorítom.

- Az osztályoddal. – ismétli – Ismered Samantha-t, ugye?

- Ismerem. Talán...?

- Én vele megyek városnézésre.

- Ragyogó! Akkor talán most már..?

- Veletek. – hajol közelebb és suttog. Megdermedek. Pont egy ilyen srácnak kellett kinéznie magának?

- Szóval akkor? Visszakaphatom a kezemet? – rántom meg. Lenéz, és vigyorogni próbál, mintha nem szándékosan tartaná a markában. Mikor elengedi, megdörzsölgetem.

- Bocs. Megszokás. – Megszokás mi? Minden lánnyal ezt teszi, aki nem akarja, hogy máris ágyba vigye?

- Mindenkivel ezt csinálod? – mondom inkább magamnak, mint neki.

- Csak veled – feleli, és sötét szemében megcsillan valami. Kezdek félni tőle. – Tetszett az ajándékom?

- Mi..?

- A rózsa! A legszebb volt, mind közül. – válaszolja egy gúnyos mosoly kíséretében. – Úgy látom okozott egy kis sérülést. – ragadja meg ismét a kezem, és az ujjamon lévő sebre irányul figyelme.

- Nem szeretem a feketét. – hálát adok a jó istennek, amikor megjelenik Samantha a képben. Bár ki nem állhatom, most neki is örülni tudok. Mikor meglát Damian mellett, egy gyilkos pillantást vet rám.

- Kár. Majd még beszélünk, Jen! – búcsúzik és átöleli Sam derekát, aki belekapaszkodik a nyakába. Jobb is így. Legyenek boldogok egymással! Oh, és ha lehet, engem hagyjanak békén!

Sam motyog valamit Damian fülébe, miközben egyre közelednek a buszok felé. Én meg csak állok ott a járdán és révületbe esve figyelem kettősüket.

Föl sem szállnak még a járműre, de máris egymást csókolgatják. Fúj! Undorító.

Hirtelen kivágódik az üvegajtó és megjelenik Mrs. Morison – az osztályfőnököm. Mögötte sorba jönnek a barátaim.

Öt perccel előbb nem tudtak volna fölbukkanni?

Izette ideszalad hozzám, és izgatottan átöleli a vállamat. Valamit magyaráz, de képtelen vagyok rá figyelni. Csak egy dolog jár az eszemben: azt a rózsát Damian hagyta ott nekem! Hogy juthatott be a szobába? És mi a fenéért küldene nekem virágot?

Oké, biztosan hazudik. De a rózsa ott volt!

Megrázom a fejem, és dörzsölni kezdem a homlokomat. Lassan tényleg elmegy a józan eszem.

Izzie föltessékel a buszra, és én engedelmesen hagyom. Azt viszont nem engedi meg, hogy a beltérben üljek le, hanem az emeletre parancsol.

Jó érzés megszabadulni végre a hoteltől, a rózsától és ettől az új sráctól. Úgy érzem fényévekre, vannak tőlem.

Magam mellé dobom a táskámat az ülésre, majd előkotrom belőle a fényképezőgépemet. Ha ez a tárgy a kezemben van, rajtam kívül nincs más a világon. Csak én és a gép. Bekapcsolom majd a szememhez emelem, és kijelzőn keresztül figyelem London nyüzsgését, majd mikor egy hangulatos, szűk utcába érünk, fókuszálni kezdek vele.

Talán a legjobb pillanatkép lett mind közül.

Nem is veszem észre az idő múlását, a busz hangszóróinak recsegését, miközben Mrs. Morison beszél, csak megszállottan fényképezek.

Hirtelen azon kapom magam, hogy a busz lassít és egy rekedtes női hang bemondja a mikrofonba, hogy eljött az ebéd ideje. Kábultan pillantok föl és nézek körül. Izette már nem ül mellettem; néhány üléssel odébb Luce és Avalon majszolja az ebédjét; a busz pedig beáll egy parkolóba.

Nem vagyok éhes, valahogy jobban érdekelnek a készített képek. Már alig várom, hogy megmutassam a szüleimnek, vagy, hogy leadjam őket a fotós szakkörön.

Az ölembe helyezem a gépet, és lassan végignézem az összeset. Még mindig a legelső kép tetszik a legjobban. Egyszerűen fantasztikus lett! Aztán még egy pár: egy londoni kávéház, a Temze, a Big Ben, London Eye, a Towel Bridge...és egy másik személyes kedvenc: egy lány egy piros telefonfülkével.

Halványan elmosolyodok, majd továbblépek. Látszólag jó a kép, de kissé túl szokványos, már-már unalmas, csak egy átlagos fotó Londonról, de mégis van benne valami. Valami, ami nem tetszik.

Damian és Sam!

Hogy fényképezhettem le őket? Érzem, hogy szaporábban veszem a levegőt és a pulzusom nőni kezd. Ez egy pazar kép róluk! Botrányosan jó.

Magam sem értem, miért rémültem meg, vagy mitől, csak fölnézek, és tekintetem összetalálkozik az övével. Még a délutáni napfényben is sötét a kisugárzása. Szeme éjfekete és jéghideg, arca gonoszságot tükröz. Mit eszik rajta Sam? Mert engem halálra rémít!

Elkapom a tekintetemet és újból a képet, tanulmányozom. Vívódni kezdek magammal; e miatt a hiba miatt kell kitörölnöm a legszuperebb képemet! Ujjam lassan a törlés gomb felé siklik, de mielőtt végleg eltüntetném a memóriából, meg akarok bizonyosodni valamiről.

Szememmel Damiant keresem, de már nem találom. Egy perce pedig még ott ült előttem három sorral, és megpróbált megölni a tekintetével.

Lassan megnyugszom; még Samantha sincs itt. Nomeg amúgy sem tudják, hogy készült róluk fotó!

- Jó kép lett – a szívem majd’ kiugrik, mikor meghallom a hangját. Odakapom a fejem, és megütközve veszem észre, hogy mellettem ül.

- Megnézhetem? – meg sem várja, mit válaszolok, csak kiveszi a kezemből a gépet. Pillanatok múlva elismerően bólint. – Végre van közös képünk Sammel! Ugye megkaphatom?

Egészen a sarokig húzódok tőle, majd a gépem után nyúlok. Úgy veszem a levegőt, mintha lefutottam volna a Marathont.

- Majd elküldöm. – felelem kurtán.

- Talán megijesztettelek?

Nem akartam bevallani, mégis sikerült:

- Ma már másodszorra hozod rám frászt! – csattanok föl. – És még délután három sincs!

Csak vigyorog, mintha élvezné, hogy ezt teheti velem. Miközben elnéz mellettem, jobban megfigyelhetem őt. Arcát félhosszú, fekete haj keresztezi, szeme sötét és úgy csillog, mint egy bogár páncélja. Arccsontja széles, álla markáns – szinte igazi férfi! Egyszerűen nem akarom tudomásul venni mekkora hatással, van rám, annak ellenére, hogy árad belőle a gonoszság, a bűn és még valami más, amit nem tudnék megnevezni. Vagy ezek tettek volna rám akkora benyomást?

Ha nem csinálok valamit sürgősen, tényleg elcsábít! Pedig az ő célja – az egyetlen célja – hogy ágyba vihessen. De abból ugyan nem kap! Egyetlen megoldás van; távol kell őt tartanom magamtól, és ennek a legjobb módja, ha megutál. De abból ugyan meg mi sülne ki? Lehet, hogy pokollá tenné az ittlétem további részét.

- Nos, Damian, kérdezhetek valamit? – veszek egy nagy levegőt és mellé még egy adag bátorságot is. Belenézek a szemeibe, ami most érdeklődéssel figyel.

- Mire vagy kíváncsi?

- Elárulnád, mit akarsz tőlem? – kérdezem nem éppen kedvesen, mire ördögien elmosolyodik. Szemei még a szokásosnál is sötétebben ragyognak, és úgy érzem, ha nem szabadulok meg tőle hamar, hatalmas bajban leszek.

- Megtudod...ha eljön az ideje.

Chapter One – Sötétség Londonban

Good evening everybody!
Hát akkor meg is hoztam az első részt. Nem ragozom itt az igét, jó olvasást! :-D

2010. Július 21. 

- Jobban vagy? – kérdezem. Izette csak rám néz, de továbbra is a gyomrára szorítja a kezét. – Kell még gyógyszer?

- Nem. Már jobb. – mondja, és lassan feláll.

- Oké. – felelem és elrakom a gyógyszeres dobozt.

- Utálom a repülőket! – nyögi és leül a fürdőszobaszekrényre.

- Nem inkább a repülést? – kérdezem mosolyogva.

- Azt is, mindent! – válaszol és előregörnyed. Azt hittem megint öklendezni fog, de csak levegőért kapkod. Már vagy két órája a szállodában vagyunk, de még mindig nagyon rossz bőrben van. És ha még az utat is beleszámoljuk a reptértől a szállodáig, akkor az legalább még egy óra.

- Hozzak neked valamit? – ajánlom föl, mire csak a fejét rázza.

- Nem, köszi. Menj le vacsorázni! – utasít.

- Inkább itt maradok veled.

- Ne! Menj csak, én meg leszek. – feleli.

- Biztos?

- Persze! – mondja és még a kezével is legyint.

- Hát jól van. - állok föl és az ajtó felé indulok, de kezemben a kilinccsel, még visszafordulok.

- Tutira megleszel? – aggodalmaskodom.

- Naná. Kitűnő formában vagyok, nem látod? – kérdezi és kitárja a karját, hogy bebizonyítsa nekem. Csak a fejemet ingatom, tudom, hogy csak azért küld el, mert nem akarja, hogy ilyen állapotban lássam.

Lenyomom a kilincset és kilépek a fürdőből. A szobánkban találom magam, amin én, Izette és Belle, a másik legjobb barátnőm osztozunk. Kis szoba ugyan, de nagyon szépen van berendezve. Bal oldalamon van a bejárati ajtó, amit egy kis folyosó csatol a szobánkhoz. Ezen az oldalon van még az én ágyam és Izette ágya, egymás mellett. Izzie-é az ajtófelőli, enyém az ablakfelőli. Az én ágyammal szemben van Belle-é. Mindegyiken vörös ágynemű van, és mindhez tartozik egy kis háromfiókos éjjeliszekrény. Belle ágya mellett található egy nagyobb szekrény is, amibe kényelmesen bepakolhattuk a cuccainkat. Közvetlenül mellette van egy tolóajtó, amin keresztül az erkélyünkre lehet jutni. Szemben velem vannak az ablakok, ahonnan csodás kilátás nyílik Londonra.

Szeretem ezt a szobát, mert olyan barátságos. Ez a szoba lesz az otthonunk két hétig, amíg itt tartózkodunk. Hagyomány az iskolánkban, hogy minden évben a harmadikos osztályokat elviszik egy londoni útra. Amolyan tanulmányi kirándulásra.

Persze ez nem olcsó mulatság: a repülőjegyek, a szállás, a kaja, belépőjegyek, költőpénz stb. Anyáék rendesen megdolgoztak ezért az útért, amiért nagyon hálás vagyok nekik. London egyszerűen lenyűgöző!

Bezárom magam mögött a bejárati ajtót és végigsietek a folyosón. Lebattyogok a lépcsőn és elindulok az ebédlő felé.

Senki sem foglalkozik velem, mikor belépek a hatalmas terembe. Nem is baj, a turistacsaládok csak foglalkozzanak a maguk dolgával, de azért az osztálytársaim idebagózhatnának! Hogy találjam meg őket egy ekkora helyen?

- Jen! – hallom a kiáltást. Belle az, de nem látom, hol van.

Az első, amit észreveszek az Samantha, az osztályunk legribancosabb csaja. Ki nem állhatom őt, annyira beképzelt! Most is egy – valószínűleg helyi – fiúval cseveg, miközben ’csorog a nyála’. És pont a mi asztalunk mellett!

Odamegyek a társaimhoz és leülök Belle mellé.

- Ha nem baj, kértem neked vacsit. – ejti vissza a villát a tányérjába.

- Mi ez? – nézek le az ételre.

- Igazi angol specialitás! – mosolyog – Cornish pasty.

Fogalmam sincs, hogy mi az de jól néz ki. Nem is tétovázom, hogy megkóstoljam. A végén már majdnem Belle nyakába borultam, hogy ilyen finomat választott nekem.

- Hogy van Izzie? – érdeklődik.

- Jobban – felelem teli szájjal.

A cornish pasty igazából egy töltött péksütemény. Tészta, benne krumplival és marhahússal. Nagyon finom! Kaptam hozzá még valami kapros öntetet is, amivel még nagyszerűbb volt az íze. Desszertként pedig csoki – és vaníliapudingot adtak.

Mindenki jól érzi magát, a hangulat az asztalunknál már a tetőfokára hágott. Belle és Luce egymást piszkálják, míg én, Michael, Marshall és Avalon kajacsatázunk. Na jó, igazából csak a pudingunkat dobáljuk a kanállal – az még nem számít kajacsatának!

Avalon sikítása betölti a termet, mikor Michael ledönti a székéről. Nevetek. Talán a mi ’bandánk’ a leghülyébb az egész világon.

Mindenki minket bámul, persze csak egy pillanatig. A tanárok meg már nem is törődnek velünk. Igazuk is van, reménytelenek vagyunk! Egy javíthatatlan bagázs, kilencedik óta.

Ekkor veszem észre Samantha-át és az újdonsült barátját. Sam háttal ül nekünk, csak egy percig néz ránk – gúnyosan, megvetően. A fiú viszont egészen más...végig rajtunk – pontosabban rajtam – tartja a szemét. Sam próbál flörtölni vele, de csak néhány pillanatra tudja magára vonni a figyelmét. Továbbra is engem néz.

Elkapom a tekintetemet, mert nem akarom látni, ahogy Sam hozzá dörgölődzik, miközben ez a srác meg simogatja őt. Undorítóak! És pont vacsora közben. Fölfordul a gyomrom!

Azt hittem, hogy az angolok jó modorúak, de már kételkedem benne, hogy ez a fiú idevalósi lenne.

- Fölmegyek. – jelentem ki hirtelen. A többiek döbbenten merednek rám; igazuk is van, miért hagynám itt őket a legnagyobb őrület közepén? – Megnézem, hogy van Izette. – adom meg a választ a kérdő tekintetekre. Fölállok, fölkapom a tálcámat és visszaviszem.

Miközben megfordulok, rápillantok Sam-ék kettősére. Nagyon el vannak foglalva egymással, de a srác még mindig bámul. Mit akar ez tőlem?

 Hirtelen ideges leszek és kirohanok a zsúfolt helyiségből. Mindvégig a hátamban érzem a srác perzselő tekintetét.

Mikor kijutok, próbálok megnyugodni. Remélem, nem kell mind a két hétben őket bámulnom. Vagy legalább ez a pasi ne bámuljon engem!

Elindulok föl a szobánkba, és végig azon gondolkodom, hogy mi a franc volt ez? Majdnem keresztüldöfött a pillantásával! De azt még én is alig akartam beismerni magamnak, hogy eszelősen helyes volt! Ijesztő, de helyes.

Ha nem nézett volna olyan sötéten, talán még tetszett is volna.

A lépcső tetején lecövekelek. Csend van. Halotti csend. Mi ez? Körülnézek: sehol senki. Üres az egész folyosó. Furcsa. Teszek egy lépést, mire teljes sötétség borul a folyosóra. Megriadok, talán áramszünet van vagy valaki szórakozik velem?

Nyugtalanul körülnézek, de csak az ajtók alatt szűrődik ki némi világosság. Odabent a lámpák pislákolnak, néha fölvillannak, néha nem. Az egész szálloda egy kísértetkastélyra emlékeztet....

Csak áramszünet – nyugtatom magamat.

Nagy lépésekkel elindulok a szobánk felé, de a sötétben alig látok. Érzem, hogy összeszorult a gyomrom, a vacsorám kikívánkozik és a félelem, egyre följebb kúszik a gerincem mentén.

A szobánkban már biztonságban leszek, de mikor benyitok, teljes sötétség fogad. Becsukom az ajtót és sóhajtok egyet. Talán Izzie lefeküdt már.

- Izette? – szólítom, de nem érkezik válasz. Lerúgom a cipőmet és berontok a szobába.

Az ablakon keresztül látom London házainak fényeit, ami halványan megvilágítja a szobát. Izette nincs az ágyban. Félelmetes ez a kinti-benti sötétség és csend. Még az autók zaja sem hallatszódik.

- Izette? Hol vagy? – kérdezem és közelebb lépek az ágyához. – Izzie?

Arra gondolok, talán még mindig a fürdőben van, de már akkor láttam, hogy nincs ott, mikor bejöttem. Az ajtó nyitva, csak a kád fehér oldala látszik.

- Izette! Ne szórakozz, gyere elő! – emelem meg a hangom. – Ez nem vicces!

Föladom. Nincs itt. Megfordulok, hogy visszamenjek az ebédlőbe, de ekkor...

- Helló – suttogja. A srác az ebédlőből! Hogy kerül ide?

- Helló – mondom riadtan. Alig egy centire áll tőlem, érzem a testéből áradó...hát mit is? Hideget?

- Te...? Hogyan? – nézek az ajtóra, de az még mindig be van zárva.

- A barátnődet keresed? – továbbra is suttog. Ez nem a válasz a kérdésemre! Bólintok.

- Hogy jutottál be? – húzom ki magam. Még mindig nagyon közel áll.

Aham! Már értem, mindent értek! Ez a srác csak játszadozik a lányokkal, gondolom mindegyiknél, eléri a kívánt hatást. Hogy engedjék, hogy fogdoshassa őket, vagy – adj Isten, ne úgy legyen! – lefeküdjenek vele! Előbb Sam-nél akart bevágódni, de mikor látta, hogy ő túl könnyű préda, és már amúgy is megszerezte tőle, amit akart, engem szemelt ki magának! De ezt most benézte!

Nem válaszol. Csak ekkor veszem észre, hogy be vagyok szorítva közé és az ágy közé. Ajjaj!

- Süket vagy? – rivallok rá, mire belefúrja fekete szemeit az enyémbe. – Hogy jöttél be?

Még mindig nem hajlandó válaszolni, ami kezd megrémiszteni. Kezdem elveszíteni a magabiztosságomat. Továbbra is csak bámul, ahogy az ebédlőben tette, csak most sokkal közelebbről teheti ezt meg.

- Figyelj! Nem tudom, mit akarsz, de ez nem a te szobád, szóval most menj el! – megpróbálom eltolni magamtól, hogy nyerjek egy kis teret, de mintha a padlóhoz ragasztották volna. Meg sem mozdul.

De ez nem is lett volna akkora baj, ugyan dehogy!

A fekete pólón – ami tökéletesen kiemeli izmos mellkasát – keresztül érzem, hogy jéghideg a teste! Egy pillanatra rajta felejtem a kezem, és akkor észreveszek még mást is. Hiszen ez az ember nem is lélegzik! És hol marad a szívverése?

Hátrahajtom a fejem, és nagy levegőt veszek, hogy sikítsak egy óriásit, de megakadályoz benne. Villámgyorsan fölemeli a karját és befogja a számat, miközben a másik kezével fölemel egy apró, csillogó tárgyat.

 - A zárban felejtetted a kulcsot. – lóbálja meg. Ijedten veszem észre, hogy koromfekete szemei gúnyosan és – elégedetten? – méregetnek. Hogy merészel így nézni rám? Mondjuk ebben a lelki állapotban, nem tudnék vele emiatt kiabálni.

Kissé meglepődve nézhettem rá, mert elengedett és odanyújtotta a kulcsot.

- Azért még nem kell lekiabálni egy jótevőről a haját! – húzza fel a szemöldökét. Elveszem tőle a kulcsot és szorongva az arcába nézek.

- Bocs. És kösz a kulcsot!

Bólint és továbbra is engem nézve elhátrál.

- Akkor jó éjt! – mondja és kimegy.

- Neked is. – felelem elgyötörten. Ilyen nincs! Én most szemmel lettem verve? Ez nagyon durva volt. Ennek a csávónak valami baja van, mert az biztos, hogy nem az élet napos oldalát nézi! Ez kimondhatatlanul félelmetes volt! Nem is hallottam, amikor bejött...de azt sem, amikor kiment.

Mégis...hiába keltett bennem őrült rettegést, egyszerűen elvarázsolt. Nem egy mindennapi fiúval van dolgom! Azok az éjfekete szemek, a hosszú szempillák, és a rövid, hullámos fekete haj...tökéletesen passzolnak fehér bőréhez.

Akkor meg mégis miért remegek? Talán azért, mert nem lélegzik és nincs szívverése! Ráadásul jéghideg volt! – üvölt az agyam mélyén valami.

Lehajtom a fejem és végignézek magamon. Libabőrös vagyok. Ettől a sráctól kiráz a hideg!

Előzmények

Sziasztok!
Épp irodalomórán ültem - és csak részben figyeltem a tanárra - mikor elkezdett egy számomra érdekes dologról beszélni. Én és a nagy fantáziám - ott helyben kikerekedett belőle egy sztori! És hát ez lenne az...:)

The Last Dance prológus– Jenessa Cox

Hiszel a mesékben? Nem? És az angyalokban? Bennük se? Pedig nekem elhiheted, hogy angyalok igenis léteznek! Jók és gonoszak egyaránt. Még a mai csodás, modern világunkban is!

A jó angyalok vigyáznak a világra, és harcolnak gonosz társaikkal, ha kell. Ők mentik meg az univerzumot a sötétség átkaitól. És én mondom, minden embernek van egy angyala, mindenkire egy angyal vigyáz! Távolról figyelnek minket, megóvnak a bűnöktől és a bajoktól, és ha elzüllenénk, a helyes útra terelnek minket.

De mi van, ha a Te angyalod elbukott? Ha nincs már ott, hogy vigyázzon rád? Mit tennél, ha, az akire tudtod nélkül rábíztad az életedet, ellened fordul? Ha a te angyalod elárulta társait, és a sötétség útjára lépve, a Pokolba került? Mit éreznél, ha tudnád, hogy az, akit ezer lánc, és a Cocitus jege őrzött, kiszabadult? És ha az egykoron leggyönyörűbb, de most leggonoszabb angyal lenne a sajátod?

Én sem hittem benne, de ez az én történetem. Az enyém és a bukott angyalomé...