Ki lettem pécézve :)

Sziasztok!

Ha hiszitek, ha nem Emma Írogat kipécézett! :)

Ez azt jelenti, hogy:
1. Linkelem azt, aki kipécézett.
2. Megosztok magamról hét dolgot.
3. Kipécézek hét embert, és értesítem őket.

Hét dolog rólam:
1. Zene nélkül nem tudok élni.
2. Szeretek zumbázni. (az már más kérdés, hogy jó is vagyok-e)
3. Árnyvadász vagyok. :)
4. Kedvenc színem a kék ( és a zöld kékes árnyalatai )
6. Imádom a pupusast ( ez a specialitásom, bár a receptet nem tudom fejből xD)
7. Szeretnék egy (két, három?) husky-t. :)

Akiket kipécéztem:
Tita
www.redmoontrilogy.blogspot.hu
Jazz
www.photos-about-us.blogspot.hu

Julie Kagawa - The Iron Queen • Vaskirálynő rajongói fordítás 2

Sziasztok!
Tudom már nagyon rég ígérgetem, de végre sikerült befejeznem a fordítást. Tudom nem tökéletes, ne is várjátok tőlem, hogy az legyen. A félrefordításokért előre is elnézést kérek, igyekeztem kihozni magamból a legtöbbet. :)
Egyszer már megírtam, de ha nem látta volna valaki, újból szólok, hogy a könyv október 31.-én jelenik meg. Ha szeretnétek írjátok meg, hogy tetszett a könyv, mert én sajnos csak december körül vagy jövőre tudom megszerezni :( Spoilert légyszi ne! :)
Ebből adódóan nem tudom, hogy nekiálljak-e a következő fejezetnek. Mellesleg most el is fogok utazni, iskolakezdés is itt lesz, és amíg nincs meg a vizsgám biztos, hogy nem tudok fordítani. Na majd meglátjuk. :)
Még egyszer elnézést az esetleges hibákért, és jó olvasást! :)
Denny

Julie Kagawa - The Iron Queen

Vaskirálynő

2. fejezet

Tantuszokról és gyászos templomokról

Bármilyen valamire való idegenvezető elmondaná, hogy ne csavarogj egyedül New Orleans utcáin az éjszaka közepén. A Francia Negyed szívében, ahol az utcai lámpák és a turizmus megszilárdította a hatalmat, viszonylag biztonságos, de a kerületen kívül, a sötét éjszakai sikátorok elrejtették a bandákat, orgyilkosokat és a ragadozókat.

Nem aggódtam az emberi ragadozók miatt.(?) Nem láttak minket, kivéve egy fehér hajú hajléktalant, aki a falhoz préselődött és kántálni kezdte, hogy "Nincsenek itt, nincsenek itt", ahogy elhaladtunk. De a sötétség elrejtett más dolgokat is, mint egy őrülten vigyorgó kecskefejű púkát, aki az utca túloldalán lévő sikátorból figyelt minket, és egy vörös sapkás bandát, akik több városrészen át követtek minket, amíg ránk nem untak és könnyebb zsákmány után nem néztek. New Orleans mesebeli város; rejtély, fantázia és régi hagyományok keveredtek itt tökéletesen, és több tucat száműzött tündér került erre a helyre.

Ash mellém lépett, csöndes, éber árnyékként, egyik kezét lazán kardja markolatán pihentetve. A szeme, ahogy a levegő lehűlt, a nyugodt letalitás(?) az arcán, minden figyelmeztetés volt: valaki nem csak játszadozni akart velünk. Annak ellenére, hogy száműzték, és már nem volt többé az Árnyudvar hercege, még mindig lenyűgöző harcos volt, Mab királynő fia, és csak kevesen merték kihívni őt. Legalábbis ezt mondogattam magamnak, ahogy mélyebbre hatoltunk a Francia Negyed hátsó sikátoraiban, folyamatosan mozgásban lévő célunk felé. De a szűk sikátor bejáratánál, a vörös sapkás banda -  akikről azt hittem már föladták -  elzárta a kijáratot. Alacsonyak és zömökek voltak, gonosz törpék vérvörös sapkában; szemük és érdes fogaik villogtak a sötétben.

Ash megállt, egy lágy mozdulattal maga mögé húzott, és kivonta a kardját, villogó kék fénnyel árasztva el a sikátort. Ökölbe szorítottam a kezemet, összegyűjtve a ragyogást a levegőből, félelmet, szorongást, és egy árnyalatnyi erőszakot érezve. Ahogy magamhoz hívtam a bűbájt, hányinger és szédülés fogott el, küzdenem kellett, hogy talpon tudjak maradni.

Egy pillanatig senki sem mozdult.

Aztán Ash keserűen felnevetett, és előrelépett.

- Állhatunk itt egymást bámulva egész éjszaka. - mondta, a legnagyobb vörös sapkásra nézve, aki vörös fejkendőt viselt, és hiányzott az egyik szeme. - Vagy azt akarod, hogy lemészároljalak?

Félszemű kivillantotta a fogát. - Tartsd magad kordában, herceg. - kiköpött; érdes hangja, mint egy kutya morgása. - Nem verekedni jöttünk. - Szipogott, és megdörgölte görbe orrát. - Csak hallottuk, hogy a városban vagytok, tudod, és váltani akartunk néhány szót a hölggyel, mielőtt távoztok, ennyi az egész.

Azonnal gyanakodtam. Sose szerettem a vörös sapkásokat; azokba, akikbe eddig belefutottam, megpróbáltak elrabolni, megkínozni vagy megenni. Ők voltak az Árnyudvar zsoldosai és orgyilkosai, és a száműzöttek még annál is rosszabbak. Bár semmi közöm ne lenne hozzájuk.
Ash fölemelte a kardját, szemét le sem véve a vörös sapkásokról, szabad kezével hátranyúlt és megragadta az enyémet.
- Rendben. Mondd, amit mondani akarsz, és távozz.
Félszemű rásziszegett, aztán felém fordult.
- Csak tudatni akartam veled, Hercegnő. - hangsúlyozta a szót foghíjas(?) vigyorral. - Hogy egy csomó Vastündér szimatol a város körül. Egyikük még jutalmat is ajánlott bármilyen információért a hollétedről. Szóval, nagyon óvatos lennék a helyedben. - Félszemű lehúzta a kendőjét, és nevetségesen, gúnyosan meghajolt. - Csak gondoltam, tudni szeretnéd.
Megpróbáltam elrejteni a meglepetésemet. Nem azt, hogy a Vastündék engem kerestek, az nem meglepő, de egy vörös sapkás sosem szánná rá magát, hogy figyelmeztessen.
- Miért mondod el ezt nekem?
- És hogy lehetünk biztosak abban, hogy nem futsz el hozzájuk a tartózkodási helyünkkel? - szólt közbe Ash; hangja sima és hideg.
A vörös sapkások vezére félig utálatosan, félig félelmetesen pillantott Ash-re.
- Azt gondolod, hogy akarom, ezeket a Vasrohadékokat a területemen? Tényleg azt gondolod, hogy alkudozni akarok velük? Azt akarom, hogy mindegyik elpusztuljon, vagy legalább eltakarodjanak a területemről!Biztos vagyok benne, hogy a pokol nem adja meg nekik pontosan azt, amit akarnak.(?) Ha bármi mód van rá, hogy szabotáljam a tervüket, megteszem, még ha ez azt is jelenti, hogy figyelmeztetnem kell titeket ellenükre. És ha sikerül mindet megölnötök őket nekem, hé - az földobná az estémet.
Reményteljesen bámult rám. Kényelmetlenül feszengtem. - Nem ígérhetek semmit. - figyelmeztettem . - szóval jobb, ha leállsz a fenyegetőzéssel.
- Ki mondta hogy fenyegetőzöm? - Félszemű felemelte a kezét egy gyors pillantást vetve Ash-re. - Ez csak egy baráti jó tanács volt. Azt gondoltam, hé, ő ölte meg a Vasrohadékokat korábban. Talán újra meg akarja tenni.
- Ki mondta ezt neked?
- Ó, kérlek! Szerte az utcákról. Minden tudunk rólad - rólad és a te Téltündér-barátodról. - Fölkunkorodott a szája Asnél, aki sztoikus nyugalommal nézett vissza.  - Hallottunk a jogarról, és arról, hogyan ölted meg a Vasringyót, aki ellopta. Tudjuk, hogy visszaadtad Mab-nak, hogy megállítsd a háborút Nyár és Tél között, és, hogy száműztek titeket a gondotok miatt. - Félszemű megrázta a fejét és már majdnem szimpatikusan tekintett rám. - A hírek gyorsan terjednek az utcákon, Hercegnő, főleg, ha a Vastündérek úgy rohangálnak körbe, mint a lefejezett csirkék, és vérdíjat tűznek ki a Nyárkirály Lányára. Tehát, a hátam mögé néznék, ha a helyedben lennék.
Felhorkant, majd megfordult és kiköpött az egyik szolgája cipőjére. A másik vörös sapkás vicsorgott és káromkodott, de Félszemű észre sem vette. - Különben is, ez van. Amikor utoljára néztem, a rohadékok a Bourbon Street környékén szaglásztak. Ha sikerül végezni velük, Hercegnő, mondd meg nekik, hogy Félszemű Jack üdvözletét küldi. Gyerünk, fiúk.
- Öööm, főnök - A vörös sapkás, akire ráköpött, rám mosolygott és megnyalta a fogait. - Nem dumcsizhatnánk a Hercegnővel, egy kicsit?(ez szó szerint rágcsálni a Hercegnőt lenne)
Félszemű Jack fejbe csapta a vétkes tündért, anélkül, hogy ránézett volna. - Idióta. - csattant fel. - Nem vágyom rá, hogy fölszedjem az összefagyott beleidet a járdáról. Indulj, te nagyon hülye.Mielőtt elvesztem a fejem.
A vörös sapkások vezetője rám vigyorgott, rávillantott Ash-re egy utolsó gúnyos mosolyt, majd hátrálni kezdett. Hirtelen és vitatkozva a vörös sapkás banda elcammogott a sötétbe, és eltűnt szem elöl.
Ash-re pillantottam. - Tudod, volt idő, amikor azt kívántam, bárcsak népszerű lennék.
Visszacsúsztatta a hüvelyébe a kardját. - Meg kéne állnunk éjjelre?
- Nem. - megdörgöltem a karom, csökkentve a ragyogást és az émelygést ami vele jött, kinéztem az utcára.
- Nem fogok futni és elrejtőzni, csak mert a Vastündérek engem keresnek. Sose kaptak el még sehol. Induljunk.
Ash bólintott - Már majdnem ott vagyunk.
Megérkeztünk a célunkhoz minden további incidens nélkül. A New Orleans-i Történelmi Voodoo Múzeum úgy nézett ki, ahogy emlékeztem, kifakult fekete ajtók süllyedtek a falba. A fa szimbólum fölöttünk nyikorgott a láncain.
- Ash - motyogtam, ahogy csöndben az ajtók felé sétáltunk. - Gondolkodtam. - A találkozás a pók-boszorkákkal és a vörös sapkásokkal, csak megerősítették az elméletemet, és kész voltam hangot adni a tervemnek. - Azt akarom, hogy tegyél meg nekem valamit, ha szeretnéd.
- Amit csak szeretnél. - Elértük az ajtókat, és Ash benézett az ablakon. A múzeum belsejében sötét volt. Leellenőrizte a területet körülöttünk, mielőtt megfordult, hogy egyik kezét az ajtóra tegye. - Hallgatlak, Meghan. - mormogta. - Mit akarsz, mit tegyek?
Levegőt vettem - Taníts meg harcolni.
Felvont szemöldökkel fordult felém. Kihasználtam a pillanatnyi csendet és belekezdtem, mielőtt tiltakozhatott volna.
- Komolyan mondom, Ash. Belefáradtam, hogy csak álljak oldalt semmit se csinálva, azt nézve, hogy értem harcolsz. Meg akarom tanulni megvédeni magam. Megtanítasz rá? - A homlokát ráncolta, és már nyitotta a száját, de mielőtt megszólalt volna, még hozzátettem. - És ne gyere nekem semmilyen szarsággal, a becsületem védelméről, vagy, hogy egy lány nem képes fegyvert használni, vagy azzal, hogy túl veszélyes, hogy harcoljak. Hogy fogom legyőzni a hamis királyt, ha még egy kardot sem tudok forgatni?
- Azt akartam mondani - folytatta már majdnem ünnepélyes hangon, ha nem lett volna egy bágyadt mosoly az ajkán - hogy azt gondolom ez jó ötlet. Sőt, már javasolni is akartam, hogy fegyvert ragadj, miután itt végeztünk.
- Ó - mondtam halkan. Ash felsóhajtott.
- Sok ellenségünk van - folytatta - És bármennyire is utálom, előfordulhat olyan idő, amikor nem leszek ott, hogy segítsek neked. Megtanulni harcolni és a varázserődet használni elengedhetetlen ebben az időben. Próbáltam olyan módot találni, hogy anélkül tanítsalak, hogy fölrobbantanád az arcomat(ez nem volt egészen világos). - Elmosolyodott, egy apró rándulással az ajkán, majd megrázta a fejét. - Azt hiszem kudarcra voltam ítélve mindkét szempontból.
- Ó - mondtam újra, még halkabban - Hát...jó. Amíg megértjük egymást.  - Örültem, hogy a sötétség eltakarja égő arcomat, azonban ismerve Ash-t, valószínűleg látta.
Még mindig mosolyogva, Ash visszafordult az ajtó felé, és egyik kezét a megfakult fára helyezve, elmormolt pár szót az orra alatt. Az ajtó kattant egyet, és lassan kitárult.
A múzeum belseje dohos és meleg volt. Ahogy keresztülléptünk az ajtón, megbotlottam a szőnyeg egyik gyűrődésében, ott ahol egy évvel ezelőtt is, Ashnek tántorodtam. Ő sóhajtva támasztott meg, mint egy éve. Csak most lehajolt, megérintette a kezem, és közelebb húzódva a fülembe suttogott.
- Első lecke - mondta, és még a sötétben is hallottam a szórakozást a hangjában - Mindig nézz a lábad elé.
- Kösz - mondtam szárazom - Nem felejtem el.
Elfordult és létrehozott egy tűzlabdát. Az izzó, kékesfehér gömb a fejünk felett lebegett, megvilágította a szobát, és a hátborzongató voodoo tárgyak gyűjteményét körülöttünk.  A cilinderes csontváz és a manöken az aligátor fejjel még mindig vigyorgott ránk a fal mellett. De most egy ősi, múmiaszerű figurával is bővül a duó, egy üreges szemgödrű, törékeny botkarú, fonnyadt öregasszonnyal.
Ezután fonnyadt arca rám mosolygott, mire visszanyeltem egy kiáltást.
-Hello Meghan Chase - suttogta az Orákulum és elsiklott a faltól és két kísérteties testőrétől. - Tudtam, hogy visszatérsz.
Ash nem nyúlt a kardjáért, de éreztem az izmok feszülését a bőre alatt. Vettem egy mély lélegzetet, hogy megnyugtassam lüktető szívemet és előléptem. - Akkor tudod, miért vagyok itt.
Az Orákulum szem nélküli tekintete az arcomat kémlelte.
- Az a célod, hogy visszavedd, amit elajándékoztál egy éve. Az, ami akkor nem tűnt olyan fontosnak, most már nagyon kedves számodra. Mint mindig. Ti, haladók nem is sejtitek, minek a birtokában vagytok, amíg el nem veszítitek.
- Az apám emlékét - eltávolodtam Ash-től, csökkentve a távolságot köztem és az Orákulum között. Követett üres tekintetével, és, ahogy közeledtem orrom és szám megtelt poros újságokra emlékeztető szagával. - Vissza akarom kapni. Szükségem van rá ha...ha ismét látom Leanansidhe-nél. Tudnom kell mit jelent ő nekem. Kérlek.
A tudat a tévedésemről még mindig fájdalmas volt. Amikor először kerestem az öcsémet, az Orákulumhoz jöttünk segítségért. Beleegyezett, hogy segít nekünk, de egy emléket kért cserébe; akkor jelentéktelennek hangzott. Megegyeztünk az árban, és azután már nem volt nyoma, melyik emlékemet vette el.
Azután találkoztunk Leanansidhe-del, aki számos embert megőrzött az otthonában, Félúton. Minden embere valamilyen művész volt, briliáns, tehetséges és kissé őrült a Félúton eltöltött hosszú időtől. Egyikük, a tehetséges zongorista iránt meglehetősen érdeklődtem, bár fogalmam sem volt ki ő. Csak azt követően tudtam meg,hogy elhagytam a kastélyt, és már túl késő volt visszamenni.
Az apám. A halandó apám, vagy legalábbis a férfi, aki hat éves koromig nevelt, aztán eltűnt. Ez volt az az emlék, amit az Orákulum elvett; az összes emlékemet a halandó apámról. És most vissza kell, hogy kapjam.
Ha visszatérek Leanansidhe-hez, azt akarom, hogy az apám emléke sértetlen legyen, amikor tudni akarom, miért kellett neki elsősorban.
- A te apád Oberon, a Nyárkirály. - suttogta az Orákulum, vékony száját mosolyra húzva. - Ez a férfi, akit keresel, ez az ember nincs vérségi kapcsolatban veled. Csak egy egyszerű halandó. Miért érdekel?
- Nem tudom. - mondtam szerencsétlenül. - Nem tudom miért kellene érdekelnie, de biztos akarok lenni benne. Ki volt ő? Miért hagyott el minket? Miért van most Leanansidhe-del? - Elhallgattam, és csak néztem az Orákulumot, érezve, hogy Ash mögém lép, néma támogatásként. - Tudnom kell. - suttogtam. - Vissza kell emlékeznem.
Az Orákulum összeérintette csillogó körmeit. - Tisztességes alku volt. - recsegte - Egy cserébe egyért, mindketten elfogadtuk ezt. Egyszerűen nem tudom, megadni azt, amit keresel. - Szipákolt, és egy pillanatra fölháborodottan nézett. - Már adtam valamit cserébe.
Gondoltam. Nem várható el egy tündértől, hogy szívességet tegyen, az ár megnevezése nélkül. Legyűrtem a bosszúságomat, egy pillantást vetettem Ash-re, és láttam, hogy bólint. Ő is számított rá. Sóhajtottam, és visszafordultam az Orákulumhoz. - Mit akarsz?
Megérintette a körmével az állát, elmozdítva néhány pehely elhalt bőrt vagy port. Az orromat ráncoltam és hátraléptem egyet. - Hmmm, lássuk csak. Mit ajánlhatna föl a lány? Talán...a jövőbeli gyermekedet.
- Nem. - mondtuk Ash-sel kórusban. Fölhorkant.
- Nem hibáztathatsz, hogy megpróbáltam.Nagyon jó. - Előre hajolt, engem tanulmányozva az üres lyukakkal az arcában. Éreztem jelenlétének finom ecsetét(?) a fejemben, és visszahőköltem, hogy megállítsam.
Az Orákulum sziszegett, megtöltve a levegőt a bomlás szagával. - Milyen...érdekes. - tűnődött. Vártam, de nem részletezte, majd egy pillanat múlva visszahúzódott egy furcsa mosollyal fonnyadt arcán. - Nagyon jó, Meghan Chase, ezt kérem. Utálsz feladni bármit, amit szeretsz, és időfecsérlés lenne hasonlót kérni. Tehát, valójában, azt kérném, hozz valamit, valakitől, kedvesem.
Rápislogtam. - Mit?
- Azt szeretném, hogy hozz el egy Tantuszt. Biztos nem túl nagy kérés.
- Öömm... - egy pillantást vetettem Ash-re. - Mi az a Tantusz?
Az Orákulum felsóhajtott. - Még mindig olyan naiv. - Szinte anyaian ráncolta a homlokát Ashre - Bízom benne, hogy jobbra tanítod őt a jövőben, ifjú herceg. Most pedig, jól figyelj Meghan Chase, egy kis tündér oktatásban részesítelek. A legtöbb tétel - folytatta, fölvéve egy koponyát az asztalról csontos ujjaival. - csak ez. Hétköznapi, közönséges, általános. Semmi különös. Azonban... - Visszatette a koponyát egy puffanással, és óvatosan felvett egy bőrből készült kis táskát, egy bőr szíjjal átkötve.Hallottam a csörgő kavicsokat, vagy csontokat, ahogy felemelte. - bizonyos tételeket annyira szeretnek és nagy becsben tartanak a halandók, hogy átváltoznak valami mássá - az érzés szimbólumává, legyen az szerelem, gyűlölet, büszkeség vagy félelem. A legkedvesebb baba, vagy egy művész remekműve. És néha, bár ritkán, a tétel olyan fontossá válik, hogy önálló életre kel. (?) Ez olyan, mintha az ember lelkének egy kis darabja hátramaradt volna, ragaszkodva az egykori hétköznapi mivoltjukhoz. Mi Tündérek, ezeket a dolgokat Tantuszoknak hívjuk, és nagyon keresettek, mert különleges bűbájt sugároznak, ami soha nem halványul el. - Az Orákulum hátralépett, látszólag beleolvadva a falon lévő kellékebe. - Keress nekem egy Tantuszt Meghan Chase - suttogta - és visszaadom az emlékedet.
Aztán elment.
Megdörgöltem a karom, aztán Ash-hez fordultam, aki elgondolkodva nézett. Az eltűnt Orákulum után bámult. - Nagyszerű - motyogtam - Szóval, találnunk kell egy ilyen Tantusz dolgot. Gondolom nem hevernek körülöttünk szanaszét, hogy elvigyük, mi? Van ötleted?
Összerezzent és lenézett rám. - Talán tudom, hol találunk egyet. - tűnődött, hirtelen ünnepéllyel, újra. - De ez nem olyan hely, amit az emberek látogatni szeretnek, különösen nem éjszaka.
Nevettem. - Mi az, csak nem azt gondolod, hogy nem fog menni? - Fölvonta a szemöldökét, és én összevontam az enyémet. - Ash, már megjártam Árkádiát, Tír Na Nógot, a Briars-ot, a Félutat, a Vaskirályságot, Masina Tornyát és a Gyilkos Mezőket Tündérországban. Ne hiszem, hogy van olyan hely, ami képes a frászt hozni rám többé.
Humor szikrája villant a szemében, a csendes kihívásé. - Akkor jó. - mondta, kifelé vezetve - Kövess.

***

A Holtak Városa ridegen és sötéten terült el előttem a megnövekedett sárga Hold alatt, gőzölögve a párás levegőben. Kripták egymás hegyén-hátán, sírok, és mauzóleumok sorakoztak a keskeny utcácskákban, néhányuk szép virágokkal, gyertyákkal és plakettekkel díszítve, mások a kortól és az elhanyagoltságtól omladozva. Néhányuk úgy nézett ki, mint aprócska házak, vagy akár parányi katedrálisok, tornyokkal és kőkeresztekkel gereblyézve az eget. Angyalszobrok és zokogó nők pillantottak le a háztetőkről, némelyik szigorúan, vagy a kín agóniájában. Üreges szemeik, mintha követtek volna a sírokkal körülvett sikátorokban.
Tényleg meg kell tanulnom befogni a számat, gondoltam, Asht követve a szűk utcákon, minden egyes zajra, s gyanús árnyékra, libabőrös lettem. Meleg szellő zúgott a kripták között, fölkapva a port és a lehullott leveleket a földről. Élénk képzeletem fénysebességgel szárnyalt, elképzelve, ahogy élőholtak csoszognak elő a sorok között, s, ahogy a sírok ajtajai csikorogva kitárulnak, csontvázak kezei nyúlnak ki értünk. Összerezzentem, s szorosabban simultam Ash-hez, aki, a fene essen belé, egyáltalán nem tűnt idegesnek amiatt, hogy átsétáljunk a New Orleans-i temetőben az éjszaka közepén. Éreztem rejtett szórakozottságát az én káromra, és segítene, ha bármit mondott volna, arról, amit mondtam, szóval most meg akarom ütni. (WTF?!)
Itt nincsenek szellemek, mondtam magamnak, tekintetemmel pásztázva a sírkamrák sorait. Nincsenek szellemek, sem zombik, sem kampókezű férfiak, akik arra várnak, hogy tőrbe csalják az ostoba tizenéveseket, akik a temetőbe jönnek éjjel. Ne légy paranoiás.
Elcsíptem egy villanást a kripták között, valami fehér és kísérteties lebegést, egy nőt vérfoltos csuklyában, ahogy a föld fölött lebeg. Majd' megállt a szívem, és egy nyikkanással, megragadtam Ash hüvelyét, addig rángatva, amíg meg nem állt. Megfordult, és a karjaiba vetettem magam, arcomat a mellkasába temetve. Francba a büszkeséggel, majd később megölöm, hogy idehozott!
- Meghan? - aggodalmasan húzott magához - Mi a baj?
- Szellem. - suttogtam, kétségbeesetten mutatva a kísértet irányába - Láttam egy szellemet. Arra.
Abba az irányba fordult, s éreztem, hogy ellazul. -  Egy tündérasszony ( Bean Si vagy banshee, ha így jobb) - dünnyögte; úgy hangzott, mintha megpróbálná elrejteni a szórakozást a hangjában. - Nem szokatlan, itt látni őket. Gyakran kószálnak temetőkben, miután eltemették a halottakat. - Kikukucskáltam, figyelve, ahogy a tündérasszony elúszik a sötétben. Akkor nem szellem. Egy felháborodott morgással visszahúzódtam, de nem eléggé ahhoz, hogy elmenjek - A tündérasszonyoknak nem kellene siránkozniuk valahol? - motyogtam, homlokomat ráncolva a szellemszerű hasonmásra. - Miért kószál ott?
- Rengeteg a bűbáj a régi temetőkben. Érzed, ugye?
Most, hogy említette, már éreztem. Bánat, félelem és kétségbeesés vékony, szürke ködként borított be mindent, megkapaszkodva a köveken végigkúszott a földön. Vettem egy lélegzetet, és a ragyogás elárasztotta az orromat és a számat. Nyers könnyek sós ízét éreztem, az elmérgesedő bánatét, a halálfélelemmel és az ismeretlentől való rettegéssel keveredve.
- Borzasztó - birkóztam meg vele, öklendezve.
Ash bólintott - Engem nem nagyon érdekel, de néhány közülünk inkább a bánatot és a félelmet részesíti előnyben bármi másnál. Tehát a temetők vonzzák őket, különösen éjszaka.
- Mint a tündérasszonyt?
- A tündérasszonyok a halál előjelei és néha azon a helyen kószálnak, ahol utoljára fölbukkantak(gondolom élve). - Ash még mindig nem engedett el a karjaiból. Úgy tűnt elégedett, hogy a karjában tarthat, és én elégedett voltam, hogy ott lehetek. - De vannak mások is, mint koboldok, szellemcsontvázak(szó szerint gályakoldus), akiknek egyetlen céljuk az életben, hogy megrémisszék a halandókat. Vannak itt néhányan, de nem fognak zavarni, ha nem félsz.
- Túl késő - motyogtam, és éreztem, hogy csendesen kuncog. Megfordultam, és dühösen meredtem rá, mire ő ártatlanul nézett vissza rám. - Csak, hogy tudd - böktem meg a mellkasát - Később még megöllek azért, hogy idehoztál.
- Már alig várom.
-Várj csak. Megbánod még, amikor valami megragad, és olyan hangosan sikítozok majd, hogy felébresztem vele a holtakat.
Ash mosolygott és elengedett.- Előbb át kell, hogy jussanak rajtam. - ígérte acélos csillogással a szemében. - Különben is, a legtöbb dolog, ami megragadhat, gyerekek koboldjai - idegesítőek, de ártalmatlanok. Csak meg akarnak ijeszteni.-  Megkomolyodott, és összehúzva a szemét, körbekémlelt a temetőben. - Az igazi veszélyt a Fekete Kutya(Grim, a Harry Potterben ez a Zordó) jelenti, feltételezve, hogy van egy ebben a temetőben.
- Mi az a Fekete Kutya? - Rögtön Kacorra gondoltam, az nagyszájú macskára, aki mindig akkor bukkan fel, amikor a legkevésbé számítunk rá, szívességet követelve a segítségéért cserébe. Kíváncsi voltam, hogy visszatért-e az erdejébe az utolsó kalandunk után. Persze egy temetőben, a Fekete Kutya egy vicsorgó csontváz is lehetne, kaszával a kezében úszva a sikátorok között. Megborzongtam,és átkoztam élénk képzelőerőmet. (Isten) úgy segéljen, ha itt van Ash ha nincs, ha látom, hogy közeledik, az emberek a város másik felében is hallják majd a sikolyom.
Kísérteties üvöltés hasított az éjszakába, megriasztva engem. Ash megdermedt, a szikár izmok összehúzódtak az inge szövete alatt. Arca halálosan nyugodt volt: egy gyilkos maszkja. A temető kihalt, mintha még a szellemek és a koboldgyerekek se mertek volna mozdulni.
- Had találjam ki. Ez volt a Fekete Kutya.
Ash hangja halk volt, ahogy megfordult. - Mozgás.
Folytattuk utunkat lefelé a folyosókon, kő mauzóleumokkal kísérve. Aggodalmasan kémleltem a sírok között, óvakodva a koboldoktól, a szellemcsontvázaktól és bármi mástól, ami rám ugorhat. Kerestem a titokzatos Fekete Kutyát, elképzelve, ahogy kitépett agyú(?) vérfarkasok, élőholt kutyák és kaszás csontvázak követnek minket az utcákon.
Végre, megérkeztünk egy nem túl elegáns, egyszerű faajtós kő mauzóleumhoz, régi kereszttel a tetején. Az apró emléktábla a falon, annyira kifakult, hogy lehetetlen volt elolvasni. Már továbbmentem volna, ha Ash meg nem állít.
- Kié ez a sír? - Kérdeztem, visszahőkölve az ajtótól, ahogy az nyikorogva kinyílik, hogy felfedje szörnyű tartalmát. Ash föllépett az omladozó lépcsőfokokra, kezét a fára tapasztva.
- Egy idős házaspáré, senki fontosé. - válaszolta, lefuttatva ujjait a kifakult felületen, mintha érezné mi van a túloldalon. Összeszűkült szemmel pillantott vissza rám. - Meghan, gyere ide, most.
Összerezzentem. - Bemegyünk?
- Ha egyszer kinyitom az ajtót, a Fekete Kutya tudni fogja, hogy itt vagyunk. Az a kötelessége, hogy védje a temetőt, és az ittlévők maradványait, így nem fog örülni, hogy zargatjuk a holtakat. Hidd el, nem akarsz itt lenni, amikor jön.
Dobogó szívvel iszkoltam föl a lépcsőn, és a hátához simultam, a temetőt kémlelve.- Mi ez az izé egyáltalán? - kérdeztem - Ami azt illeti, nem tudod szétszabdalni vagy eltüntetni a nyomunkat?
- Ez nem olyan egyszerű. - magyarázta Ash türelmesen - Az egyházi Fekete Kutyák immúnisak a varázslatra és a bűbájra - átlátnak rajtuk. És ha meg is ölsz egyet, nem hal meg. Hogy elpusztíts egy Fekete Kutyát, el kell ásnod, és elégetned az igazi testét, amire nincs időnk. - Visszafordult az ajtó felé, elmormolt egy csendes szót, és kinyitotta az ajtót.
Robbanásszerű forró levegő áradt ki a nyitott kriptából, valamint dohos por, penész és pusztulás szaga. Öklendeztem, és Ash vállához nyomtam az arcomat, ahogy bementünk, és becsukta mögöttünk az ajtót.
A kis szoba olyan volt, mint a kemence, azonnal kivert a verejték, és bepréseltem az ingem ujját a számba. Beleziháltam a szövetbe, próbáltam nem rosszul lenni a szoba közepén.
Egy emelt kőasztalon két csontváz feküdt egymás mellett. A szoba olyan kicsi volt, hogy nem volt elég hely az asztal szegélye körül, így a testek nagyon közel voltak egymáshoz. Túlságosan is közel, véleményem szerint. A csontok megsárgultak az idővel, és már semmi nem tapadt hozzájuk - sem bőr, sem haj, vagy hús - szóval már itt lehettek egy ideje.
Észrevettem, hogy a csontvázak egymás kezét fogják, hosszú, csontos ujjak borították be egymást a szeretet egy rémisztő paródiájaként. Egy bütykös, dísztelen számjegyű, megfeketedett gyűrű csillant meg a homályban.
A kíváncsiságom küzdött az ellenérzéssel, és Ashre néztem, aki komoly arckifejezéssel bámulta a párt. - Kik ezek? - suttogtam az ingujjamba. Ash habozott, aztán csendesen levegőt vett.
- Van egy történet - kezdte ünnepélyes hangon - egy tehetséges szaxofonjátékosról, aki elment a Húshagyókeddre egy éjszaka, és egy mesebeli Tündérkirálynő pillantást vetett rá. A királynő azt ajánlotta neki, hogy menjen vele, mert fiatal volt, jóképű és bájos, és a zenéjére tűz gyúlt az emberek lelkében. De a szaxofonos elutasította, mert már nős volt, és az iránta érzett szerelme nagyobb volt, mint a legszebb Tündérkirálynő. Tehát, dühösen és elutasítva, a királynő magával hurcolta, és Tündérföldön tartotta számtalan napon át, arra kényszerítve, hogy szórakoztassa. De nem számít mit látott a fiatalember Tündérföldén, és az sem, hogy mennyire próbálta rávenni a királynő a saját érdekeire, s bár elfelejtette a saját nevét, a feleségét nem feledte a halandó világban.
Ash arcát néztem, az árnyékokat a szemében, s az az érzésem támadt, hogy ezt a történetet nem hallotta valahol. Ez egy mese, amit átélt. Tudott a tantuszról, és, hogy hol találjuk, mert emlékezett a szaxofonjátékosra a királynő udvarából; egy újabb halandó esett csapdában a kegyetlen Tündérvilágban.
- Telt az idő - folytatta Ash - és a királynő végül elengedte, mert túlságosan mulattatta. És amikor a fiatalember, tele valós és kitalált emlékekkel, visszatért szeretett feleségéhez, ő már a hatvanas éveiben járt, míg ő egy napot sem öregedett, mióta eltűnt a halandó világból. Még mindig viselte a gyűrűjét, nem ment újra férjhez, nem volt udvarlója, mert mindig azt hitte, hogy visszatér.
Ash elhallgatott; arra használtam a szabad kezemet, hogy megtöröljem vele a szememet. A csontvázak most nem tűntek olyan hátborzongatónak, ahogy mozdulatlanul feküdtek az asztalon. Legalábbis anélkül rájuk tudtam nézni, hogy ne kavarogna a gyomrom. - Mi történt azután? - suttogtam, reménykedve pillantottam Ashre, azért könyörögve, hogy a mesének boldog befejezése legyen. Vagy legalábbis ne legyen túl szörnyű. Mostanra már jobban kellett volna tudnom. Ash megrázta a fejét és felsóhajtott.
- A szomszédok találták meg őket napokkal később, az ágyban fekve; egy fiatal férfit és egy összeaszott nőt, arcukkal egymás felé fordulva, törhetetlenül összefonódó ujjakkal. A vérük a csuklójukból rászáradt a lepedőkre.
Lenyeltem a torkomban lévő gombócot, és újra a csontvázakra néztem, halálban összefonódó ujjaikra, úgy, ahogy az életben. És azt kívántam, most az egyszer, hogy a tündérmeséknek - az igazi tündérmeséknek, nem a Disney-féléknek - bár boldog befejezése lenne.
Kíváncsi vagyok én hogy végzem? A gondolat a semmiből jött, mire összerándultam. Ashre néztem az asztal fölött; ezüst tekintete találkozott az enyémmel, és úgy éreztem, a szívem megduzzad a mellkasomban. Én is egy tündérmesében vagyok, nem? Játszom a szerepemet a történetben, a halandó lányt, aki beleszeretett a mesebeli hercegbe. Az ilyen történetek ritkán végződnek jól. Még ha végeznék is ezzel a hamis király dologgal, és visszamennék a családomhoz, hogy normális életet éljek, hol jönne Ash a képbe? Én ember voltam, ő halhatatlan, egy lelketlen tündér. Milyen jövőnk lenne együtt? Én végül megöregednék és meghalnék; Ash örökké élne, vagy legalábbis addig, amíg az emberi világ túl sok lenne neki, és egyszerűen megszűnne létezni.
Behunytam a szemem, a szívem sajgott a keserű igazságtól. Ő nem ide tartozik, a halandó világba. Ő a Tündérvilághoz tartozott, más mitikus lénnyel, rémálommal és képzelgéssel együtt. Ash egy gyönyörű, lehetetlen álom: egy tündérmese. Én, az apám vérének ellenére, halandó maradtam.
- Meghan? - hangja lágy volt, puhatolózó. - Mi az?
Hirtelen dühvel, elszakadtam sivár gondolataimtól. Nem. Én ezt nem fogadom el. Ez az én történetem, a mi történetünk. Megtalálom a módját, hogy mindketten boldogan éljünk. Túl sokkal tartoztam Ashnek.
Valami a tetőn landolt egy tompa puffanással, por záporozott rám. Köhögve, a kezemmel legyezgettem a szemem előtt, hunyorogva a hirtelen mocsokzáporban.
- Mi volt ez?
Ash a tetőre pillantott, szemei összeszűkültek. - A jel arra, hogy távozzuk. Tessék. - Valamit felém dobott, az asztal fölött. Röviden megcsillant, ahogy elkaptam - a patinás aranygyűrű a csontváz ujjáról. - Ez a tantuszod. - Morogta, és láttam, ahogy a kezét a kabátzsebébe dugta, szinte túl gyorsan, hogy észrevegyem, mielőtt ellépett az asztaltól. - Tűnjünk el innen.
Kinyitotta az ajtót, és intett nekem.Ahogy átbújtam a kereten, valami a vállamra csöpögött föntről, valami meleg, nedves és nyálkás. A nyakamhoz érintettem a kezem, és beborította a habzó nyál.
A szívemmel a torkomban fölpillantottam.
Egy szörnyűséges alak kuporgott a mauzóleum tetején, körvonalai kirajzolódtak a holdfényes égen, valami sovány, izmos és határozottan természetellenes. Remegve, fölnéztem a hatalmas fekete kutya égő bíbor szemeibe, ami akkor volt, mint egy tehén, ajkait visszahúzta, hogy felfedje fogait, amik olyan hosszúak voltak, mint a konyhakés.
- Ash - visítottam és elhátráltam. A kutyaszörnyeteg tekintete követett, égő szemei a kezemre tapadtak, ahol a gyűrűt szorongattam. - Ez a...?
Ash hangja csikorogva szabadult. - A Fekete Kutya. - A Fekete Kutya ránézett és vicsorgott, megremegtetve a földet, majd félelmetes tekintetét újból rám szegezte. Izmai hullámoztak sima szőre alatt, ahogy egyre lejjebb kuporodott, a nyál csillogó szalagokként csöpögött szájából. Ash meglengette a kardját, úgy beszélve hozzám, hogy közben le sem vette a szemét a Fekete Kutyáról. - Meghan, amikor azt mondom, hogy fuss, rohanj előre, és ne el tőle. Érted?
Ez nagyon hasonlított egy öngyilkossághoz, de én megbíztam Ashben. - Igen. - suttogtam. Szorosabban fogva a gyűrűt, éreztem, hogy szélei belenyomódnak a tenyerembe. - Készen állok.
A Fekete Kutya vonyított, olyan fülsiketítő csaholással, hogy majd' szétrepedt a fejem, és be akartam fogni a fülemet és behunyni a szemem. Ugrott, és lefagytam volna, ha Ash kiabálása nem ráz föl. - Menj! - az akción fölbuzdulva, előre ugrottam, el a fejem fölött száguldó kutya alatt, és éreztem, hogy a Fekete Kutya oda csapódik, ahol még az előbb én álltam.
- Fuss! - kiáltott rám Ash - El kell hagynunk a temetőt, most!
Mögöttünk a Fekete Kutya üvöltött dühében és támadott. 

Season Two • Chapter Six - Múló percek

Sziasztok!
Volt egy kis szabadidőm, és úgy gondoltam még vizsga előtt hozom a friss fejezetet, hogy ne utána kelljen összecsapnom. A helyzet az, hogy még mindig nincs pontos vizsgaidőpontom, úgyhogy a fordítást nem tudom mikor hozom. De mivel a Vaskirálynőt hamarosan kiadják, ezért nem fogom végig lefordítani, de azért kíváncsi vagyok, hogy van-e olyan könyv amit szívesen olvasnátok a fordításomban? :D
Nos, ebben a fejezetben pedig nem történik semmi izgalmas, múlnak a percek, mint, ahogy a cím is mutatja, de azért a következő fejezetekben már szeretnélek meglepni titeket. Sajnos nem tudom, hogy engedi majd a szabadidőm, mindenesetre, azokat nem akarom annyira összecsapni, mint ezt. :D

Izette ismét nem jött iskolába. Ahogy Damian sem. Pedig meg akartam ajándékozni a legönelégültebb mosollyal, amit valaha csak látott.

Tegnap este tovább kutattam az alkimista után. A neve Guillaume Gabriel Nado volt, és szintén Damian volt az őrangyala az 1400-as évek körül. Sőt. Ami azt illeti, Damian nem akarta őt megölni, mivel Guillaume a szolgálatában állt. Ő készítette a tőrt, aminek az eredeti rendeltetése, az volt, hogy végezzen a fölsőbb rendű lényekkel. De nem csak egy tőrt készített Damian számára. Számos más dolgot is, amiről senki más nem tud. És Guillaume mindent feljegyzett a naplójában, ami most ott fekszik az íróasztalomon.

Az egyetlen probléma az egésszel csupán annyi, hogy nem tudom az alkimista vajon használta-e Damian ellen a tőrt? Megsebezte vele?

Minden bizonnyal ellene fordult, mert Damian végzett vele, de még mindig nem találtam semmit ezzel kapcsolatba.

Vajon miért árulta el az angyalát? És azért olyan különleges az a tőr, mert tényleg képes végezni Damiannal, vagy csak azért kell neki, hogy azzal gyilkoljon?

Az alkimista könyvében nem találtam erről semmit. A könyv minden egyes lapja, mérhetetlen hűségről számol be Damian iránt. Ez a férfi egyszerűen rajongott érte! Akkor meg mégis mi történt vele? Miért készített számára pusztító fegyvereket, hogy utána szembeszálljon vele? Tudva, hogy az ő által alkotott fegyvereket ellene fordíthatja.

Vagy Damian befolyásolta őt? Elnyomta a szabad akaratát?

Bár tudnék olvasni a fejében! Akkor megszerezhetném a szükséges információkat.

De ha még tudnék is, Damian akkor sincs itt. Valószínűleg a péntek esti programját tervezgeti. Azt, hogy hogyan szabaduljon meg tőlem a színházi előadás után. De én is felkészült leszek.

- Jen? – suttog egy vékony hang mögöttem. – Jen!

Ez kizökkent gondolatmenetemből. Egy pillanatig azt hiszem Mrs. Morison volt, és most nagyon le leszek szidva, hogy nem a tananyagra figyelek.

- Jen!

Hátrafordulok.

- Hol van Izzie? Beteg? – húzza föl egyik szemöldökét Avalon.

- Nem tudom. – suttogom vissza. – Nem vette föl a mobilját.

Az igazság az, hogy annyira el voltam foglalva a tegnapi felfedezésemmel, hogy eszembe sem jutott fölhívni Izzie-t. Az is lehet, hogy valami komolyabb baja van.

- És a szépfiú?

- Ha?! – kapom hátra ismét a fejemet.

- Az a Damian gyerek. Ő hol van?

- Nem tudom.

- Ne add itt az ártatlant! Tudom, hogy tegnap elhívott valahová!

A rohadt életbe! Ezt meg honnan tudja?

- Mi?

- Láttam milyen fejet vágtál, miután elment. És azt is láttam, ő hogy nézett rád.

- Hallgatóztál?!

- Dehogy! Csak épp arra jártam.

Érdekes. Nem is láttam arra Avalont. Hiszen Avalon már nem is tanul franciát! Mit keresett ott?

- Nem is velem jársz franciára. – sziszegem vissza.

- És? Akkor már föl sem kísérhetem egy barátomat?

- Nem hívott el sehova. Csak beszélgettünk.

- Tényleg?

- Tényleg.

Annyira el lettem volna foglalva Damiannal, hogy Avát észre sem vettem? Hogy lehet ez?

A kicsöngetés ment meg a további kérdésektől. Mikor Ava utánam szól, kivágom magam azzal, hogy újra fölhívom Izzie-t. Biztos rosszul érzi magát, hogy nem hívtam eddig még.

A lány WC-be menekülök, bezárkózom az egyik fülkébe, és előveszem a mobilomat.

Mi van ha, nem csak Avalon látott? Ha ő látta, valószínűleg tudnak róla a többiek is. És Luce még szemet is vetett a „szépfiúra”! Vajon ezek után azt gondolja majd, hogy lenyúlom a kiszemeltjét?

Csak hét kicsöngés után veszem észre, hogy túl sokáig tárcsázok. Izette a második hívásomra sem válaszol. Azzal nyugtatom magam, hogy még biztosan alszik, vagy nem hallotta, hogy csörög a telefonja.

Hazafelé menet ismét próbálkozom vele, de megint nem válaszol. De ami a legrosszabb, hogy Avalon csatlakozott hozzánk. Pedig annyira igyekeztem elkerülni őt!

Ronny és Jared elöl, mennek, mi pedig hátra maradunk.

- Szerintem tetszel ennek a Damiannak. – jelenti ki, amivel szépen mellbe vág.

- Ezt...mi...ezt mégis honnan veszed?

- Csak úgy mondom. Látok dolgokat. – vonja meg a vállát.

- Szerintem meg a Luce típusú lányok jönnek be neki.

- Hát én még nem láttam Luce-val, vagy hozzá hasonló lánnyal beszélni.

Várjunk! És mi van Sammel? Samantha az egész londoni utazás alatt meg volt őrülve érte! Hogyhogy most rá se hederít?

- Jen? – szól, egy pillanatnyi tétovázás után.

Az elhaladó taxikat és autókat figyelem a körúton. Ilyenkor, késő délután mindig zsúfolva van, a hazaigyekvők autóitól.

- Hmm?

- Minden rendben van?

Odakapom a fejem.

- Miért ne lenne?

- Ez a Damian...olyan furcsa. Szerintem nem kéne megbíznod benne!

- Nem is bízom benne. – felelem nyugtalanul.

- Akkor bármit is mondott neked tegnap ne tedd! Biztos, hogy veszélybe akar sodorni. És nem is ismered!

Hitetlenkedve meredek rá.

- Honnan tudod, hogy mit akar? – kérdezem összeráncolt homlokkal. Talán tud valami, amit én nem?

Visszahőköl, és elkapja a tekintetét.

- Csak...nem tudom, csak azt, hogy nem kéne megbíznod benne. Kérlek, Jen, ne menj vele, ha elhívott valahova! Lehet, hogy...lehet, hogy...be fog gyógyszerezni, vagy fölrángat a lakásába, ahol már várnak a haverjai. – nagy levegőt vesz. – Érted mire gondolok?

- Rosszfiú. Értem én. – bólintok. – Amúgy sem mennék vele sehova. Nem az esetem.

- Szóval akkor maradsz Luke-kal?

- Nem járunk, Ava! És ez a Damian sem téma többé, oké? – emelem meg az egyik szemöldökömet.

- Oké. – feleli, és mintha mi sem történt volna, vidáman fütyörészve felszáll az iskolabuszra, ami hazaviszi.

Most már mindenki meghibbant? Előbb Izette, most meg ő. Talán tudnak arról, hogy ő angyal? Minden esetre ezt a különös viselkedést meg kell említenem Lucas-nak.

Hátha tudja törölni az emlékeiket.

Bár arról hazudtam Avalonnak, hogy nem megyek vele sehova. Még mindig azt tervezem, hogy elmegyek Damiannal pénteken színházba. És megszerzem tőle a tőrt.

De ezt még ki kell dolgoznom. Amint észreveszi, hogy a tőr eltűnt, tudni fogja, hogy én voltam, és azonnal eltesz láb alól. Nem vihetem haza, mert csak bajba sodornám a családomat.

Az egyetlen megoldás az, ha már akkor végzek vele, amikor megszerzem a tőrt.

De előbb még meg kell szereznem, ugyebár.

Egész éjszaka és másnap reggel is ezen gondolkodom. Damian biztos nem lesz olyan hülye, hogy magával hozza az egyetlen fegyvert, amivel meg lehet ölni. De akkor mégis hol rejtegeti? A lakásában? Egy bank széfjében? Elrejtve a Pokolban? Vagy mégis magával hordja?

Úgy tervezem, hogy ma kiderítek valamit a tőrről és Damianról. Talán ha eléggé puhatolózok, megmondja.

De ugyan már! Damian nem dől be ilyesminek. Valami jobb módszert kell kitalálnom.

És ahogy belépek az osztályba újabb probléma, merül fel. Damian ma sem jött iskolába. Akkor meg mégis hol a fenében van?

Leülök a helyemre, és csöndesen várom a becsöngetést – na meg Izzie-t. De Izette sem jön.

Avalon szerencsére egész nap békén hagy, és nem hozza föl a Damian témát.

Mikor kicsöngetnek az utolsó óráról is, a könyvtárba megyek. Leülök az egyik hátsó számítógépnél, és belépek a keresőrendszerbe.

Bármi apró kis információ hasznos lehet. De nem találok semmit.

A tőrt teljes rejtély övezi.

Mit is gondoltam, hogy bármit is találok egy majd’ hétszáz éves tőrről a neten?

Csalódottan indulok haza, hogy újraolvassam a naplókat.

Az alkimista könyvéből még mindig nem tudok kivenni egy szót sem. Még azt sem bírom kibetűzni, milyen nyelven van megírva. Megsemmisülten forgatom lapjait az ujjaim között, mikor egy olyan oldalra tévedek, ahol egy megfakult tusrajz egy angyalt ábrázol.

Kezében vértől csöpögő tőr.

Közelebb hajolok, előbb a rajzra, majd az írásra meredek. Csak a szavak kacskaringós összevisszaságát látom, semmi értelmeset.

Aztán megpillantom azt, ami mégis a segítségemre lehet.

A rajz alatt egy széljegyzet van.

Franciául.

Elhajítom a könyvet, és föltépem az egyik fiókot, a nagyító után kutatva. Végre valami! Valami, ami hasznos!

A nagyító alatt rájövök, hogy, amit eddig széljegyzetnek véltem, valójában egy versike.

„A tőr hatalma, akkor a legnagyobb,

Mikor a Kiválasztott vérétől ragyog.”

Mi van?!

Mégis mit jelentsen ez? Kiválasztott?

Talán Guillaume volt az? Damian ezért ölte meg? Hogy még nagyobb hatalmat szerezzen a tőrnek? Hiszen ez merő hülyeség! Guillaume ezután még vagy tíz évig élt.

Csalódottan sóhajtok. Mégsem volt hasznos, de legalább azt már tudom, mitől erősödik meg a tőr. És ha nagyobb a hatalma, talán már egy kis vágás is elég lesz, hogy végezzen Damiannal.

Még másnap is ezen töröm a fejem. A barátaim hangját is alig hallom meg. Nem akarok mást csak bezárkózni a szobámba a problémáimmal, és megoldást találni rájuk.

Túl kevés az időm. Holnap, holnap minden elválik.

Amint hazaérek ismét belevetem magam a kutatásba.

Eredménytelenül.

Lehangolva dőlök hátra a székemben, mikkor megakad a szemem, a nyitott szekrényemen. Odabent szépen sorakoznak vállfára akasztva a ruhák.

Pólók, pulcsik, elegáns blúzok, ünneplők, néhány szoknya és még kevesebb nadrág, amit inkább összehajtva pakolok el. De nem is a változatosság kelti fel az érdeklődésemet, hiszen jól ismerem már ezt a ruhatárat.

A szemem egy pontra szegeződik.

Egy vékony vörös sávra, helyenként feketével átszőve.

Fölállok és a szekrényemhez lépek. Az a vörös anyag csak kétszer volt rajtam: a próbán, és londoni diszkóban.

Óvatosan végigsimítok rajta, majd kiemelem a szekrényből.

A teljes alakos tükörhöz lépek vele, és magam elé tartom.

Újra látom magam a Den és Centro-ban. A táncolók tömegében, ahogy Luke-kal csókolózok. Damian féltékeny pillantásaitól kísérve.

Ez a ruha arra fogja emlékeztetni. Egész péntek este, annak a londoni éjszakának az emléke fog derengeni benne, ha csak rám néz.

Ez a ruha erőt ad nekem. Minden téren.

Ó, Damian, ha tudnád: a játszma csak most kezdődik!

Jó hír! Julie Kagawa - Vaskirálynő kiadás

Sziasztok!
Nemrég találtam a Molyon egy új karcot, amiben megemlítik a Vaskirálynőt. Alig akartam hinni a szememnek mikor megláttam. :D
Novemberben már bizony könyv formájában olvashatjuk a Vaskirálynőt! Ugye mondtam,hogy valamikorra őszre tervezik a kiadást? :) A pontos kiadás: október 31.-e.
De lessétek meg ti is:
http://konyvmolykepzo.hu/products-page/konyv/julie-kagawa-the-iron-queen-vaskiralyno-6967

Addig is hamarosan hozom a 2. fejezetet. :D

Bejelentenivaló + részlet

Sziasztok!
Tudom, hogy már rég hoznom kellett volna a fordítást is és az új fejezetet is, és kérlek ne haragudjatok ezért, de még egy kicsit késni fogok vele. Ne aggódjatok az új fejezet fele már készen van, a fordításból még kb.  5-6 oldal hiányzik, úgyhogy hamarosan jön, megígérem.
Sajnos muszáj halasztanom egy kicsit, mert közeleg a KRESZ-vizsgám, és tanulnom kell rá. Amint letettem, hozom a frisset és a fordítást is.
Szorítsatok nekem, hogy átmenjek a vizsgán! :D
Legyetek még egy kis türelemmel, addig is itt egy kis részlet a Vaskirálynő 2. fejezetéből. :D
Tényleg bocsi, és sok sok puszi,
Denny


"Egy pillanatig senki sem mozdult.

Aztán Ash keserűen felnevetett, és előrelépett.

- Állhatunk itt egymást bámulva egész éjszaka. - mondta, a legnagyobb vörös sapkásra nézve, aki vörös fejkendőt viselt, és hiányzott az egyik szeme. - Vagy azt akarod, hogy lemészároljalak?

Félszemű kivillantotta a fogát. - Tartsd magad kordában, herceg. - kiköpött; érdes hangja, mint egy kutya morgása. - Nem verekedni jöttünk. - Szipogott, és megdörgölte görbe orrát. - Csak hallottuk, hogy a városban vagytok, tudod, és váltani akartunk néhány szót a hölggyel, mielőtt távoztok, ennyi az egész.

Azonnal gyanakodtam. Sose szerettem a vörös sapkásokat; azokba, akikbe eddig belefutottam, megpróbáltak elrabolni, megkínozni vagy megenni. Ők voltak az Árnyudvar zsoldosai és orgyilkosai, és a száműzöttek még annál is rosszabbak. Bár semmi közöm ne lenne hozzájuk.
Ash fölemelte a kardját, szemét le sem véve a vörös sapkásokról, szabad kezével hátranyúlt és megragadta az enyémet."

Túl a 10.000 látogatáson!

Sziasztok!
Már régóta lesem a statisztikát, hogy mikor lesz meg a bűvös kerek szám, de sajnos nem sikerült elcsípni. Épp csak egy picivel maradtam le 10.000. oldalmegjelenítésről! :)
Mikor elkezdtem a blogot, nem is gondoltam volna, hogy meglesz, de most már túl is vagyunk rajta. :) Nagyon, nagyon köszönöm Nektek, hogy megélte az oldal ezt a szép számot. Köszönöm, hogy olvassátok a blogot, és akkor is ránéztek, amikor épp nincs friss. :D Nagyon jól esik ez nekem, még ha nem is minden úgy alakul,ahogy eltervezem.
Még egyszer köszönöm, hogy látogatjátok az oldalt! Remélem a 20.000 oldalmegjelenítésnek is így örülhetünk. :D
Puszi,
Denny

Season Two • Chapter Five - Ellenséges tervek

Sziasztok!
Egy kicsivel - sokkal - később, mint ígértem de itt van az új fejezet. Előre szólok, sajnos mostanában nem tudok annyit hozni, mint szeretném, mert sok a dolgom. Közösségi munka, és még vezetni is tanulok, úgyhogy leginkább azokra koncentrálok. De ne aggódjatok, nem hagylak titeket friss nélkül! :D
Ezt a fejezetet meg eléggé összecsaptam, de alakulgat a történet. Legalábbis remélem. :)
Akkor jó olvasását!
Denny

- New York utcái veszélyesek.

- Damian volt! – jelentem ki erélyesen. – Láttál te egy, egyetlen egy kamiont is Manhattanben?

- Az elmúlt száz évben nem sokat.

- Tessék! Ez is azt bizonyítja, hogy ő tette!

- Senki nem látott kamiont.

- Én láttam. – erősködöm. – Láttam azt a Kenworth-ot. El akarta ütni vele az öcsémet!

- Nem hozhatta be Manhattanbe. Te magad mondtad.

- De én láttam! Ugyanaz a kamion volt, mint akkor, Londonban.

Lucas egy mélyet sóhajt, és fáradtan megdörgöli a tarkóját.

- Jen. – Máris rosszul kezdted!

- Ne Jenezz itt nekem! Hiába adta a szavát, még mindig meg akar ölni!

- Az öcsédet. – javít ki.

- Őt is. És ezt nem engedhetem! Mi van, ha legközelebb sikerül neki? És ha Ronny-ra is rátámad? Vagy anyáékra? Ők a családom! Nem hagyom, hogy bántsa őket.

- És mit akarsz tenni? – emeli rám a tekintetét.

Megállok. Észre sem vettem, hogy eddig fel-alá járkáltam Luke lakásában.

- Meg kell halnia. – jelentem ki. Annyit gyakoroltam magamban, annyiszor ismételgettem ezt a mondatot, de valahogy nem lett jobb. Ugyanolyan szörnyűséges maradt, mint eddig.

Luke újra sóhajt.

- Meg akarsz ölni egy angyalt. Méghozzá nem is akármilyet! A Pokol egyik hercegéről beszélünk, Jen!

- Tudom. – nyelem le a torkomban lévő gombócot. Lélekben úgy éreztem, fölkészültem erre a beszélgetésre, de most, hogy eljött az ideje, úgy érzem mégsem. - De tennem kell valamit. Damiant nem lehet csak úgy elkergetni, nem fog békén hagyni, amíg el nem éri a célját. Csak egy mód van rá. Meg kell halnia. – Vagy nekem.

Luke mellé ülök a kanapéra, és mélyen a szemébe nézek.

- Ez az egyetlen lehetőség. Hidd el, nekem sem tetszik, de mi mást tehetnék még? Mit? Mondd meg! – tárom szét a karomat.

Nem mozdul. Talán percekig sem. Úgy tűnik, mérlegeli a helyzetet, de a szemében látom, hogy egyetért velem.

- És mégis, hogy akarod ezt véghezvinni? Damian nagyon erős, nem árt neki szinte semmi. – mondja - Le akarod lőni? Valószínűleg másnap újra a nyomodban lesz. Talán lelököd valahonnan? Tud repülni! Képes eltűnni. Lehetetlent kívánsz.

Előrehajol, a kezébe temeti az arcát. Közelebb húzódom hozzá, és átölelem.

- Nem. Luke! Segíts nekem! Te vagy az egyetlen, aki tud róla. Szükségem van rád. Te tudod, hogyan ölhetem meg.

- Jen, nem tehetem...

- De igen. Kérlek, Luke! Nélküled nem fog menni.

- Jen, ez egy lepecsételt titok...ha megszegem...nem árulhatom el, hogyan ölhetsz meg egy angyalt.

- Mert akkor bármelyiket megölhetném?

- Igen. – olyan halkan mondja, hogy alig értem. Mindjárt megtörik.

- Ha elárulnád, meg kell, hogy ölj?

- Igen.

- De nem fogsz.

- Nem tudlak. Nem tudnálak. – szólal meg elkeseredett hangon. Még sosem hallottam ilyennek. Valahol mélyen fájdalmat érzek, hogy így látom őt. Mert miattam ilyen. De a felszínen csak hatalmat érzek.

- Akkor segítened kell. Te is tudod, és én is, hogy vagy veled, vagy nélküled, de meg fogom találni a módját. Kérlek, Luke! Kérlek!

- Jenessa...

- Eltitkolhatnánk. Senkinek sem kell tudnia. És ha végeztünk, egyszerűen kitörölhetnéd az emlékeimből. Ha kell mindent. Úgy sem akarok emlékezni Rá.

Lucas megmerevedik. Túl messzire mentem volna?

- Nem adod föl, igaz?

- Nem.

- Adj egy kis időt...hogy átgondoljam.

Bólintok. Mit kell ezen átgondolni?!

- Holnap átjövök. – szorítom meg a vállát, majd fölállok. – Jó legyél! – mondom, azzal becsukom az ajtót.

Csak másnap döbbenek rá, hogy mit tettem. Választás elé állítottam őt. Vagy én, vagy az angyalok, akik súlyosan megbüntetik, ha ellenszegül nekik. Luke az életével játszik – miattam.

Hogy tehettem? Ennyire kegyetlen volnék? Hiszen ez nem én vagyok! Nem akarom, hogy Luke-nak bármi baja legyen.

Kipattanok az ágyból, fölöltözöm, és átrohanok hozzá. A családom még alszik, még csak észre sem vették, hogy elmentem.

Amikor belépek a lakásba – azzal a kulccsal, amit tőle kaptam – Luke már ébren van. A nappali túlsó végében áll, egy szál alsónadrágban.

Nem egyszer láttam már így, mégis kicsit elpirulok.

Rám néz, én meg visszanézek rá. Nem tudom, mit mondhatnék; az se tudom mi ütött belém tegnap.

- Luke... – kezdem.

- Nem számítottam rá, hogy ilyen korán jössz. – szólal meg. Az órára pillantok; még hét óra sincs.

- Én csak...

- Készen állsz?

- Nem. Én...mire? – kérdezem döbbenten, mire egy hirtelen mozdulattal felém, hajít valamit. Annyira hirtelen történik az egész, hogy reagálni is alig van időm.

Kinyúlok és elkapom a felém hajított hosszú valamit. Érzem, hogy mennyire nehéz, szinte húzza a kezemet lefelé. Mi az isten ez?

Megfeszítem az izmaimat, hogy föl tudjam emelni a kezemben tartott...kardot?!

- Ez meg mégis mit jelentsen?

Luke gonoszul rám vigyorog, a kezében egy hasonló kardot tart. A legkisebb nehézség nélkül emeli fel, majd elindul felém.

- Kibúvót.

- Kibúvót?

- Bizony ám.

- Luke, figyelj, én...- kezdem, és már épp a kanapéra raknám a kardot, mikor közbevág.

- Hallgass! – emeli meg a hangját. Ezt a modort csak akkor használja, ha épp tanít. – Nos, kis diákom, ma meg tanulunk vívni. Megmutatom, hogyan sebezhetsz meg egy angyalt. Ezt akartad vagy nem?

- Igen, de...

- Akkor rajta! – emeli meg a kezét, és vívópózba áll. Egy percig tétovázom, majd követem a példáját.

Luke lecsap, alig tudom hárítani; a kard iszonyatos súllyal húzza a vállamat, mikor Luke pengéje hozzácsapódik. Két kézre markolom a kardot, és a bejárati ajtó felé hátrálok. Luke lendületet vesz, megcsavarja a saját kardját, ezzel kiröpítve az enyémet a kezemből, majd a kardot tartó karjával mögém nyúl, és magához húz.

Mozdulni se tudok. A kard pengéje a csípőmhöz ér; Luke ezzel szorít magához.

Vigyorogva megszólal.

- Elsőszámú lecke; az angyalokat csakis karddal lehet megölni, mivel nem vagyunk képesek lőfegyvert használni. Második: csakis olyan karddal ölhetsz meg minket, ami már látott háborút, vagyis csatában öltek már vele.

Megdöbbenek, úgy látszik Luke jól, szórakozik. Levegő után kapkodva nézek föl rá, mire egy gyors csókot nyom a számra.

- Gyerünk kislány! Büntess meg érte. – visszadobja a kardomat.

Összezárom az ujjaimat a markolat körül, mintha már nem is lenne olyan nehéz.

Tehát Damiant egy karddal lehet megölni. Méghozzá egy háborús karddal. De honnan szerezzek én olyat? Lopjak egyet egy múzeumból? Vagy az, amit most a kezemben tartok, már egy ilyen kard?

Luke kihívóan bámul rám, nem támad, várja, hogy én tegyem meg elsőként. Egy pillanatig ismét habozok, aztán olyan hirtelen mozdul a karom, hogy még én is meglepődök. Először jobbról, majd balról támadok, Lucas mindkétszer hárítja. Csak védekezik, de nem támad. Úgy tűnik, megadja nekem az esélyt.

Nem tudom, meddig harcolok ellene, mikor kilöki a kezemből a kardot – ismét. Zihálok, a vállamban és a karomban égnek az izmok, és rettenetesen elfáradtam.

- Nem is volt rossz. Egy kezdőhöz képest semmiképp. – Biccent és az enyém mellé dobja a sajátját.

- Tehát...Damiant le tudom szúrni egy ilyennel?

Bólint.

- De miért nem lőhetem le? Ha nem tud használni fegyvereket, az még nem azt jelenti, hogy ellenállni is tud nekik. Nem?

- Jenny – lép közelebb hozzám, és megsimítja az arcomat – Amikor ő született még nem léteztek pisztolyok, meg puskák, tehát nem is lehet vele megsebezni. A golyó valószínűleg égetni fogja, és lassítja majd, de nem tudod vele legyőzni.

- És a kard?

- Mivel azt jól ismeri, halálos is lehet számára.

- Halálos is lehet? – kérdezem döbbenten. – Nem azt mondtad, hogy ezzel meg tudom ölni?

- Nem tudom milyen hatással lesz rá. Ha megsebzel egy angyalt egy háborús karddal, a seb nem fog begyógyulni.

A kardokra pillantok. Ez csak egy lehetőség. És ha Damian halhatatlan?

- Eddig csak egy ember próbálta meg meggyilkolni Azazelt. De nem élte túl. Azazel viszont igen.

- Egy ember? Ki?

Luke megvonja a vállát, és a kardok mellé telepszik a kanapéra. – Ezt nagyon jól titkolja. Senki sem tudja.

Én viszont kiderítem! Ha ezzel a módszerrel próbálta meg meggyilkolni, és nem sikerült, akkor nálam is hatástalan lesz az egész. Tehát új megoldást kell keresnem.

- És mikor?

Remélem, legalább ezt tudja.

- Körülbelül hatszáz éve. Plusz – mínusz pár száz. Szóval, Azazel nagyon felkészült.

Azt sejtettem. De én hamarosan még felkészültebb leszek. Annyira, hogy legyőzzem Damiant.

Egész tanítási idő alatt ezen gondolkozom. Tegnap Luke megmutatta a vívás alapjait, és megígérte, hogy kiderít még többet Azazelről. De mégis mi olyat tudhat meg, ami nincs benne a naplójában? Már az egészet átböngésztem,de nincs benne semmi használható.

A helyemen ülve várom, hogy Izzie végre megérkezzen, de mikor a csöngetéskor sem jelenik, meg kezdek aggódni miatta. Hol van? Miért nem jött iskolába? Talán elaludt?

Bízom benne, hogy második órára ideér, de akkor sem ül le mellém senki.

Hatalmas szerencsémre az első három órám nem Damian-nal van. Már abban kezdek reménykedni, hogy ő sem jött iskolába. De ahogy szöget üt a fejembe a gondolat, megtorpanok. Izzie is hiányzik. És ma még Damiant sem láttam. Gyanús, hogy mindketten ugyanazon a napon, egyszerre nem jönnek iskolába. Talán Damian most a legjobb barátnőmet támadta meg? Vele akar zsarolni?

De amint belépek az ebédlőbe, meglátom Damiant, ahogy a pultnál állva épp egy adag spagettit méreget.

Valami különös érzés kezd kavarogni a gyomromnál, és csak percekkel később döbbenek rá, hogy a harag az. Haragszom rá, mert itt van, haragszom, mert ártani akar nekem, és a családomnak, de legfőképp azért, mert él. De már nem sokáig.

A gondolatra egy mosoly jelenik meg az arcomon. Megint azt a furcsa hatalmat érzem, mint szombaton Luke-kal. Mintha az érzés nem is az enyém, lenne.

Csöndben fogyasztom el az ebédemet, nem is figyelek oda a többiekre. Valami oknál fogva beszélni akarok Damiannal.

Őt keresem a diákok tömegében, de nem találom.

Pedig olyan szívesen beleröhögnék a képébe. Csak nem tudom miért. Visszaviszem a tálcámat, és a szekrényem felé veszem az irányt.

Fölmarkolom a franciakönyvemet és a nyelvi laborba megyek.

Eddig minden egyes évben Izette volt a párom a franciaórákon, de most, hogy nincs itt csak abban reménykedem, hogy nem az új fiút ültetik mellém.

A nyelvi labor a másodikon van, a főfolyosón. Tágas terem, mindenféle nyelvtanulási segédlettel felszerelve. Általában itt oktatják a franciát, a spanyolt, a németet és tavaly óta az oroszt is. Tavaly még nem tudtam eldönteni, hogy mit vegyek fel idén új nyelvként. Vagy, hogy akarok-e. Egy év alatt úgy sem lehet megtanulni egy nyelvet, még az alapokat se igazán. De mivel jó a nyelvérzékem, és már amúgy is van két nyelvvizsgám, úgy döntöttem idén fölveszem az oroszt.

És még azért is, mert Damiant németre osztották be, az előző bizonyítványa alapján. Bár ki tudja, honnan szerezte.

Épp a könyveimet rendezgetem, mikor valaki lehuppan a mellettem lévő székre. Döbbenten kapom oda a fejemet, mire Damian vigyorog le rám.

A padra könyököl, megtámasztja a kezén a fejét.

- Jól szórakoztatok? – kérdezi, és valahogy még érdeklődést is sikerül vegyítenie a hangjába.

Összeráncolom a homlokomat.

- Kékkel.

- Miért nem hívod egyszerűen Luke-nak? – Már régóta tudom, hogy Luke a Kék Angyal. Damian pedig a Halál Fekete Angyala.

- Te mondtad. Mert túl egyszerű lenne.

- Igen. Jól szórakoztunk. – felelem, és elfordulok tőle.Úgy döntök nem hozom szóba a pénteket; majd szép csöndben, váratlanul megfizet érte.

 Egy pillanatig nem válaszol, úgy tűnik, habozik. Oldalra sandítok, de nem látszik dühösnek.

- De nem annyira, mint velem fogsz. – dől hátra nyugodtan.

- Hogy? – emelem meg a szemöldökömet.

Meglepődik, mintha nem lenne számomra egyértelmű.

- Péntek este velem jössz. Elviszlek valahová.

Kis híján felnevetek.

- Komolyan azt gondolod, hogy bárhová is elmegyek veled?

Most ő sandít rám, egyik felhúzott szemöldöke alól.

Túl laza, túl laza!

- Mert ha igen, akkor nagyon tévedsz!

Megvonja a vállát.

- Én a helyedben eljönnék.

- De nem vagy a helyemben.

- Nagy kár.

Ismét összeráncolom a homlokomat. Tervezget valamit. Talán azt, hogy megöl? Máris?

Hátralöki a széket, és feláll mellőlem, majd fütyörészve körülnéz a teremben, hová is ülhetne.

- Várj! Hova akarsz vinni? – ragadom meg bőrdzsekije ujját.

Még úgy is tudom, hogy gonoszan mosolyog, hogy háttal áll nekem. Visszacsúszik mellém a padba, közelebb hozzám, mint, az előbb.

Valami szörnyűre számítok. Talán a kikötő egy elhagyatott részébe? A dokkokhoz? Egy öreg hajóra? Egy lepusztult gettóházba? Olyan helyre számítok, ahol biztosan nem zavarhat minket semmi. Semmi olyasmi, ami megakadályozhatja a likvidálásomban.

- Színházba.

Lebénulok a döbbenettől.

- Hogy mi? – nyögöm ki percekkel később.

Damian arcán látszik, hogy nagyon jól szórakozik.

- Színházba megyünk.

- Színházba?! – csattanok föl. – Minek?

Damian felnevet. – Majd meglátod, édes. Mutatni akarok valamit.

Arra vár, hogy válaszoljak valamit, de a bénultság nem akar oldódni.

- Mi a garancia arra, hogy biztosan színházba megyünk? És nem egy sötét sikátorba?

- Semmi.

Ne higgy neki! Ez csapda! – sikítja a tudatalattim. De aztán a péntekre gondolok. Arra, hogy majdnem elütötte az öcsémet, és, hogy nekem szánta-e? Az is lehet, hogy ki tudnék deríteni valamit. Hogy ki akarta megölni, és hogyan? Egyszer csak sikerülne.

Mintha olvasna a gondolataimban, mosolyra húzódik a szája.

- Akkor nyolcra érted megyek. – azzal rám villant egy gúnyos vigyort és otthagy.

Pénteken. Nyolckor. Damiannal. Ha ezt Luke megtudja. De nem tudhatja meg. Még anyáék se. Nem ismerhetik meg őt, a halálos ellenségemet!

De miért? Ezen rágódom, addig, míg haza nem érek. Ledobom a táskámat a sarokba, és az ágyra vetem magam. Miért akar Damian színházba vinni? Hogy megkedveltesse magát? Hogy bebizonyítsa, nem fog bántani? Mert ezt a lapot már kijátszotta.

Mit akarhat nekem mutatni?

Előveszem a laptopomat, és rákeresek, hogy mit adnak a színházakban péntek este, de egyik sem Damian stílusa. Gondolom nem a Baby Dolls-t akarja megmutatni.

Csalódottan teszem félre a gépezetet, mikor megakad a szemem Damian naplóján a sarokban, ahova hetekkel ezelőtt hajítottam. De aztán nem is az ragadja meg a figyelmemet. Hanem az alatta lévő bőrkötéses darab.

Az alkimista könyve. Eddig még csak egyszer néztem bele. A régiségkereskedésben. Nem foglalkoztam vele Damian miért, küldte el, mert nem értettem az írást. Egy szavát sem.

A kezembe veszem a könyvet, és óvatosan megforgatom. Jól vigyáztak rá, de már így is meglátszik rajta az idő. Legalább fél évezredes lehet, ha nem több.

Körülbelül hatszáz éves. - húzódik gonosz mosolyra a szám.

Magam sem tudom miért, de úgy érzem ez a könyv többet ér, minden kardnál.

Kinyitom, de nem az elején, hanem a végén.

Az utolsó tíz oldal teljesen üres. Előrébb lapozok, de csak újra érthetetlen nyelvű írást és tusrajzokat találok. Fekete rózsák. Medálok. Egy tőr.

Ismét ott vagyok a tollakat és gyémántokat ábrázoló oldalaknál. Aztán hirtelen visszahajtom a könyvet a tőrhöz.

A tusrajt szépen kidolgozott, bár már alig kivehető látom a díszesen faragott gótikus tőrt. A két pengére való élezést, mely halálosabbá teszi egy kardnál. A fekete domborműves markolatába süllyesztett drágaköveket – amikről tudom, hogy rubinok.

Ez Damian tőre! Az ezüst tőr, amellyel a Madame Tussauds-ban akart leszúrni.

A tőr melletti írás olvashatatlan betűit fürkészem. Mégis értem miről szólnak.

Az alkimista akarta megölni Damiant. Ő készítette a tőrt, és csak az képes végezni vele.

Ha sikerül megszereznem tőle, és leszúrnom vele, örökre vége lesz. Azazel nem létezne többé. Nem létezne Halál Angyala, Pokol Hercege, és nem lenne bukott őrangyalom se. Megfizetne azért, amit Londonban tett, a gyilkossági kísérletet, az utat a Pokolba. Hogy bántotta a barátaimat, és az öcsémet. A hazugságokat. Hogy emberek százait ölte meg már előttem.

Örökre vége lehetne. Csak a tőr kell.

- Akkor pénteken Damian. – suttogom. Pénteken megszerzem a tőrt. És akkor az lesz az utolsó napod.