Chapter Nine - Lázadójátszma

Sziasztok!
Nos ez a fejezet rendesen föladta a leckét, így két dologra is rájöttem az írása közben:
1. a Gangnam Style tényleg mindenre jó (+ Coldplay - Princess of China)
2. és megérte annyi The Walking Dead-et nézni :)
Ettől eltekintve a fejezet, megint egy olcsó hulladék, de lehet, hogy csak a vacsi mellé megivott két pohár víz beszél belőlem.
Na jó, félretéve az esti Denny nénit, jó olvasást mindenkinek! :D
...esti Denny néni...^^

Mély levegőt veszek, majd tekintetemet erőszakkal szakítom el a könyvtől. Hiszen ez már nem is egy könyv, ez egy kísértés, egy borzalom! És az övé...

Minden, ami hozzá kapcsolódik, romlott és gonosz. És maga Damian is az!  

És hiába állítja azt, továbbra sem hiszek az angyalokban. Kár is próbálkoznia!

Újból a könyvre pillantok, és a betűket fürkészem.

Fekete és ezüst tintával írt kacskaringós, túldíszített betűk, melyek a szavakat alkotják, és a szavak mellett vörös rózsaszirmok játszadoznak a pergamen öregségével. Mintha szél fújná őket, végiglibbennek az egész oldalon, és a betűk köré tömörülnek.

Mégis mi ez a könyv? Mert semmi tánc nincs benne! Semmi vidámság. Csak merő gyűlölet.

És akárhányszor rá nézek, tudom, hogy ez Damiané. És azt is tudom, hogy sokaknak okozott már fájdalmat az idők során ez a papírkupac.

De vajon hányan látták már előttem? És mi lett azokkal, akik a kezükbe vették?

Nagyot nyelek; egyre szörnyűségesebb gondolataim vannak. Egy könyv nem tud ártani senkinek, de az biztos, hogy ez nem egy átlagos kötet. Jobb félni, mint megijedni.

Összecsapom a könyvet, és megforgatom a kezemben. Az emlékezetembe akarom vésni, mert most látom utoljára.

Egy nagy sóhajjal ismét a borítójára emelem a tekintetemet. A szalagon lévő csat lágyan himbálódzik a levegőben, egészen addig, még meg nem fogom.

Tapintása a hideg, megmunkálatlan fém érzését kelti, mégis egyszerre bizsergető. Ujjaimmal játszadozni kezdek vele, fölfedezem minden kis rejtett szegletét, majd középső és gyűrűsujjammal végigsimítok a szalagon.

Egy hirtelen mozdulattal megemelem és áthúzom a csaton, majd hallom, hogy kattan a zár, ahogy a fém összeér.

Nekem már többet nem fog kinyílni ez a zár...

- Az enyém. – rideg hangjától kiráz a hideg; nincs benne semmi, csak elutasítás.

- Tudom.

- Tudod?

- Igen. Tudom. – nem fordulok hátra, csak a szemem sarkából nézek rá.

- Beleolvastál?

- Nem volt rá szükség.

- Nem volt rá szükség? – kérdezi hitetlenkedve. – Jenessa! Ez a könyv több egy átlagos irománynál! Ez az enyém! Rólam szól!

- És? Ha a tiéd, miért nincs nálad? – fordulok meg, és döbbenten veszem észre, hogy megváltozott. Gyökeresen. Már nem az a fiú, aki tegnap volt, már nem az a szenvedélyes srác, aki meg akart csókolni.

- Ha én adom a kezedbe, elfogadtad volna? – néz a szemembe keserűen.

Egy pillanatig rábámulok, majd lepillantok a könyvre. Vajon megtettem volna?

- Miért olyan fontos ez neked?

- Nekem nem az. Neked annál inkább, kicsim!

- Hogy nekem? – ráncolom döbbenten a homlokom. – Mi közöm nekem ehhez?

- Csak annyi, hogy ebből a könyvből megtudod a történetem. Hogy mi voltam, és mivé lettem. Hogy kik voltak az elődeid, hogy kikre vigyáztam ezelőtt. Vagy kikre nem. – válaszolja, és ellöki magát a szekrénytől, aminek eddig támaszkodott. Közelebb lép hozzám, szemét a könyvre szegezi, majd gyengéden megfogja a kezemet, hogy még csak véletlenül se tudjam letenni.

- Nem biztos, hogy tudni akarom. – válaszolom lehajtott fejjel.

- Akkor sokkal nehezebb lesz. – figyelmeztet.

- Ugyan mi? – fúrom bele a tekintetemet az övébe. Nem látok mást benne csak a sötétséget, és a lángokat, amik néha megölnek, néha pedig fölperzselnek.

- Megvédeni magad.

- Ne szórakozz, Damian! Mégis kitől kéne megvédenem magam? – kérdezem, mire a fülemhez hajol.

- Tőlem. – suttogja.

Elvesztem a türelmemet, és talán az ép eszemet is. Kitépem magam a kezei közül, és villámló tekintettel meredek rá.

- Elég... – suttogom, pedig legszívesebben ordítanék vele. – Elég volt! Nem! Ne közelíts, Damian! Maradj csak ott. – emelem föl a hangom, mikor utánam nyúl. Egészen az asztalig hátrálok, majd ledobom rá a könyvet. – Nem akarok többet hallani! Elegem van belőled, és a hülyeségeidből is! A rohadt életbe már, ez nem valós, csak kitaláció! És azt hiszed, hogy beveszem a mesédet az angyalokról, meg a pokolról és a fene tudja miről? Hol élsz te? Ez itt a huszonegyedik század, nem pedig a középkor! Nőj föl végre, Damian! – kiáltom, és elrohanok mellette.

Meglep, hogy nem mond semmit, nem üvölt, nem ragad meg, hogy visszatartson, csak elenged. Én pedig minden erőmmel próbálok kijutni a szekrények és polcok sűrűjéből, de minél jobban akarom, annál jobban eltévedek.

Megyek előre, amerre a kis folyosó visz, és nem érdekel, hogyha beléfutok, csak menekülni szeretnék. El innen minél messzebb, el Londonból.

Vagy húsz percig bolyongok az átkozott polcok között, mire megtalálom a bejárati ajtóhoz vezető folyosót. Szedem a lábamat, hogy még azelőtt kiérjek, hogy bárki meglátna. Főleg Damian...

Föltépem az ajtót, majd kiviharzok a zuhogó esőbe. Érzem, ahogy a víz az ereszről a nyakamba csöpög, végigfolyik a bőrömön, egészen a ruhám alá.

Az esernyőm után kapok, de nem találom. Egészen a táskám aljáig túrok, de nincs meg. Otthagytam! Ottmaradt Damiannal.

Visszamenjek érte? Vissza kéne mennem érte?

Kétségbeesve ácsorgok a bolt előtt, és nem tudom mitévő legyek. Nem akarok Damiannal újra találkozni, soha, soha többé! De az esernyőm nélkül elázok; szükségem van rá!

Lenézek a macskakövekre a talpam alatt, és látom, ahogy kopognak rajta az esőcseppek. Látom, ahogy a tócsák egyre csak dagadnak, és azon vannak, hogy utat találjanak a balerinacipőm belsejébe. Hogy még vizesebb legyek...

Már így is eláztam, nincs értelme visszamenni a boltba és megkeresni.

Kisöpröm nedves tincseimet az arcomból, és körülnézek az utcában. Ide a szívem vezetett – és Damian – de vajon ki hogyan jutok majd?

Ez egy zsákutca – nézek balra. Látom a szürke és vörös téglából kirakott nyolcméteres kőfalat, amelyen csupán egy fakeretes ablak van. Az is olyan kicsi, hogy csak fürdőszoba-ablak lehet. Semmi egyéb.

És ez a komor fal mondja meg nekem, hogy merre is menjek.

Az utca szűk, olyan, mint az otthoni sikátorok, csak tisztább és rendezettebb. Mindenütt téglafal – mely talán az égig ér, ha nem tovább – és csak néhány helyen látszódik egy – egy ablak vagy ajtó. Az biztos, hogy ez a hely nem lakóövezet. Talán raktárak lehetnek.

Minden esetre jól el van dugva ez a hely.

A fejem fölött egy híd köti össze a két szomszédos épületet, némi védelmet nyújtva a zuhogó eső ellen. Aláállok, és várok, hogy mi lesz. Damian talán kijön? Vagy inkább benn marad? Talán már el is ment.

Remélem, hogy így van, és egy kicsit kifújhatom magam. A bolt falának támaszkodom, és hagyom, hogy a földig csússzak.

Nem érdekel, hogy piszkos leszek, vagy beleülök a lefolyóba, így is elég bajom van már a mai nap. Ezzel nem akarok foglalkozni. Nézzenek csak meg az emberek az utcán!

Kezembe temetem az arcom, és hátrasimítom vizes hajamat. Hihetetlen, hogy pár perc alatt, hogy elázott az ember!

Behunyom a szemem, és arcomat a térdeim közé fúrom.

Ez nem lehet igaz! Nem és nem! Miért kellett így történnie? Hiszen angyalok nincsenek, akkor meg mit akar tőlem ez a hibbant? Ó, Jézus, most segíts!

- Még mindig nem hiszel nekem. – a váratlan hangra fölkapom a fejemet, és érzem, ahogy kiül a döbbenet az arcomra.

- Sosem hittem! – vágok vissza, mire megragadja a karomat, és durván fölránt. Megfordul és elindul az utcát lezáró fal felé, maga után húzva engem is.

Újra érzem, ahogy az eső az arcomba vág; látom, ahogy áztatja Damian fekete haját, de ez őt nem zavarja. Csak megy előre céltudatosan, mintha átléphetne a falon túlra.

Az utolsó pillanatban megáll, és a falnak lök, majd két oldalamról lezárja a menekülést jelentő utat.

- Akkor áruld el, mivel bizonyítsam! Mivel? – hangja ostorcsapásként ér. Kegyetlen hangleejtése, olyan, mintha egy tőrt döfnének a szívembe. – Nem volt elég a Halálangyal? Nem voltak elegek a démonok? Mi kell még, hogy higgy nekem? Mi? Mondd meg!– érzem, ahogy közelebb lép, de nem ér hozzám.

- Hagyd abba, Damian! – szólok fojtott hangon.

Valahol mélyen tudtam, hogy ez lesz. Hogy nem szabad megbíznom benne, mert veszélyes! De eddig nem akartam elhinni. Most viszont itt áll, a falhoz szorít, és nem hagyja, hogy elmenjek. Nem ad még egy lehetőséget.

Nem nézek rá, úgy mondom.

- Engedj el, és hagyj békén örökre! Keress mást, akivel játszadozhatsz!

- Játszadozni? Megőrültél, Jenessa? Én nem játszadozni akarok veled, hanem megvédeni, amíg lehet!

- Nem, Damian, te őrültél meg! Nem megvédeni akarsz, hanem...sosem akartál! – ordítok rá.  – Te magad mondtad, hogy veszélyes vagy!

- Egyszer majd az leszek. – nyomul közelebb, így kénytelen vagyok a szemébe nézni.

Újra látom benne a kegyetlenséget, a gonoszságot, az érzelemmentes vad énjét, és azt a fenséges csodát, ami annyira vonz. Minden egy lélekben. És megbabonáz.

Észre sem veszem, hogy a szívem lassabban kezd verni, a légzésem normálissá válik, és elmerülök ebben az igéző sötét szempárban. Már nem félek tőle...

- Miért lennél? – kérdezem csendesen.

- Mert ezt teszik a bukott angyalok. – feleli. Észrevette, hogy lassan megnyugszom a karjaiban. Talán azt reméli, hogy megint olyan engedelmes leszek, mint előtte voltam, de...

Fölemeli a bal karját, és simogatni kezdi az arcomat, hogy visszaszerezze a bizalmamat, de a csípőjével továbbra is a falnak szorít.

- Mi volt ez? Miért lázadtál? – néz mélyen a szemembe.

- Nem lázadtam.

- De igen! Ellent mondtál az angyalodnak. Ez lázadás. – az arcát fürkészem. A szemét, ahogy megülnek a szempilláin az esőcseppek, ahogy végigfolynak a nyaka vonalán. Nézem, ahogy átázott haja, az arcához tapad, és fekete tincsekben a szemébe lóg.

Hogy lehet valaki, még így is őrjítően vonzó?

Előírás, hogy az angyalok, csak jóképűek lehetnek?

- De még nincs vége. – suttogom, és egyszerre rúgok felé és lököm el.

Hátratántorodik, de legnagyobb sajnálatomra nem esik el. Csak fájó lábát fogja.

Kihasználom az időt, és ellököm magam a faltól. Amilyen gyorsan csak tudok, futásnak eredek, és remélem, hogy Damiant lassítja egy kicsit a rúgásom.

Csúszva állok meg a síkos macskaköveken, és meg kell kapaszkodnom a ház oldalában, nehogy elessek.

Az Oxford Street-en még mindig jönnek-mennek az emberek; esernyővel a fejük fölött a dolgukra igyekeznek.

És én úgy futok el közöttük, mintha tűz kergetne. Néhányan bosszankodva néznek rám, mások észre sem veszik, hogy elrohanok mellettük, de nem érdekel. Csak annyit akarok, hogy sose lássam Damiant.

Olyan nagy kérés ez?

Kifulladva állok meg az esőkabátos, ernyős, morajló tömeg közepén és visszafordulok.

A londoniak jönnek, mennek, és színpompás maskarájuk között sehol sem látom Damian fekete öltözékét.

***

A kopogás folytonossá válik, mire elveszítem a türelmem.

- Mindjárt, Belle! Sietek! – ordítok ki.

- Már egy órája bent vagy. – jön a felháborodott válasz.

- Igen, de nem te áztál ronggyá odakinn! – feleselek, és a vállamra terítem a törülközőt.

Amint kinyitom az ajtót, a kopogás megszűnik, és Belle fáradt arcával találom szemközt magam.

- Végeztél? – emeli föl a fejét.

Bólintok, és beengedem őasszonyságát a fürdőszobába.

- Remélem, hagytál melegvizet! – ordít ki Belle.

- Csak egy csöppet. – vágok vissza és leülve az ágyamra törölgetni, kezdem frissen mosott hajamat.

Bőrig áztam odakinn, az összes ruhámból csurgott a víz, rólam már nem is beszélve. Mrs. Morison jól meg is szidott, hogy ilyen óvatlan voltam.

Teljesen elmerülök a gondolataimban, és kis híján szívrohamot kapok, mikor nagy robajjal kivágódik a bejárati ajtó.

Istenem, Damian az – gondolom remegve.

- Megjöttem emberek! – üvölti Avalon, és ledobja magát Izette ágyára. – Hogy s mint, ázott galamb? – néz rám.

- Már megkezdtem a szárítkozást. – könnyebbülök meg Avalon vidám arcát látva.

- Úgy látom nem sokat értél el eddig. – vigyorog, mire hozzávágom a törülközőmet.

- Ezért megfizetsz, Ava! Tudd meg, Jenessa Cox-szal nem jó ujjat húzni! – ugrok át hozzá.

- Tudd meg Avalon Greed állja a sarat, asszony!- kapja le a fejéről a nedves holmit, és csapkodni kezd vele.

- Háborút akarsz? Legyen! – kiáltom, és fölkapok egy párnát.

- Tudod – kezdi – Izette meg fog ölni minket, amiért szétburhányoltuk az ágyát.

- Ez igaz! Majd azt mondjuk neki, két ötéves volt.

- Vagyis mi.

- Jelen pillanatban. – küld egy erős ütéssel az ágytakaróra.

- Éééés Avalon Greed megnyeri a játszmát, hölgyeim és uraim! Nagy tapsot neki! – ugrik le az ágyról, meglengetve a törülközőt.

- Hülyék vagytok. – halljuk Belle hangját.

- Tudod, Belle, jó tanárunk volt. – felesel vele Avalon.

Megigazítom vizes hajamat, és a hajszárító után kezdek kutatni, mikor Avalon leül velem szemben.

- Hol jártál ma, Jen? – válik hirtelen nagyon komollyá.

- Az Oxford Street-en ahogy ti is. Miért?

- Mert, ha csak ott lettél volna, mint ahogy mondtad, nem hagytad volna el az esernyődet! Még megvolt, amikor elváltunk.

- Igen, de én is bementem egy-két üzletbe.

- Jöhettél volna velünk is. Mi is ezt csináltuk! Vagy nem akartál velünk lenni?

- Micsoda? Dehogy! Veletek lenni, minden másnál jobb! Hogy mondhatsz ilyet?

- Akkor meg? Mi volt ez ma? – néz mélyen a szemembe, úgy, ahogy pár órája Damian tette. Megborzongok, és lesütöm a szemem.

- Tinikori idiótaság. – felelem somolyogva, mire Avalon fölnevet.

- Persze.- mosolyog, majd megint elkomorodik. – Jen?

- Hmm?

- Láttalak. – böki ki végre, mire fölkapom a fejemet.

- Tessék?

- Láttalak. Abban a kis utcában. Láttalak ott téged. – mondja, és tudom, hogy nincs értelme letagadni.

- Igen. Volt ott egy bolt. Oda mentem.

- Nem, Jen! Egy férfival voltál – mondja, mire ledermedek. Látta őt! Látta Damiant! – És nagyon durván bánt veled! Bántott?

- Nem, Avalon, nem bántott.

- Akkor meg? Mi történt? Kérlek, Jen, mondd el! Ki volt ez a fickó?

- Ööö. Ő csak egy...csak egy...egy srác, aki itt dolgozik.

- Itt dolgozik? Na ne röhögtess már! És mégis mit keresett ott veled?

- Avalon, kérlek...

- Nem, Jenessa, nem hagyjuk! Láttam, hogy bánt veled. Láttam, hogyan rángatott, és hogyan szorított a falhoz! Ne is tagadd! – vágja rá, és szeméből süt a bosszúvágy. – Ha bántott, Jen, mondd meg! Ígérem többet nem fog előfordulni, gondoskodom róla!

- Nem, Avalon...ő nem... – kezdem, de megállok. Akarom? Szóljak neki Damian-ról? – Mi...randiztunk. – nyögöm ki, és tudom, hogy ez a legelképzelhetetlenebb kifogás, amit valaha is mondtam. Még, hogy randi!

Avalon arcára ráfagy a döbbenet, percekig csak mered rám.

- Te...? És egy srác?

- Ühüm. Anya mondta, hogy ismerkedjek meg valakivel.

- És pont egy sikátorban kellett találkoznotok? Miért nem egy kávézóban?

- Az olyan, mindennapos randi lett volna. Tudod, hogy szeretem a különlegességeket! Egy kávézós randi olyan hétköznapi. – felelem, mire Avalon jóízűen felnevet.

- De miért rángatott? És...miért nyomott a falhoz? – kérdezi, mire próbálok sejtelmes választ adni. Avalon szemei hirtelen kitágulnak, és a szája elé kapja a kezét.

- Ó, Jen. De hát miért nem mondtad?

- Ha mondom, akkor nem kémkedtek utánam?

- Jogos. – bólint, de látom a szemében a kételyt.

- Ava! Megkérhetlek, hogy ne szólj erről senkinek? Nem akarom, hogy tudják, mert kérdezősködnének. És ez még egy elég....friss kapcsolat. Még nem biztos, hogy összejön. – mondom, mire megint bólint, és biztosít róla, hogy megtartja a titkom. Hálásan elmosolyodom, majd Avalon kiszambázik az ajtón, magamra hagyva a gondjaimmal.

U.I: Gondolom, már mindenki hallotta, hogy megszűnik a Google Reader(??). Nos, ezentúl majd nem kaptok frissítéseket a blogbejegyzésekről, ezért aki mégis szeretne, az kattintson a bloglovin'-es gombocskára az oldal szélén. :) Vagy, ha nem akarsz bloglovin' fiókot,szólj, vagy keress meg Twitteren. :)
Na jó éjszakát...:)

Chapter Eight - Egy bukott angyal naplója

Heyy!

Megérkezett a nyolcadik fejezet is. Többet nem is fűznék hozzá csak még annyit: a június 15. nekem ezután ünnep! Ezt is csak Jazz érti. :DD

Puszilok mindenkit,

Denny :)

2010. Július 27.

Egy hét. Egy hetet töltöttem eddig Londonban, és az életem máris fenekestül felfordult...

Találkoztam egy fiúval, aki sejtelmesebb, mint bárki más a Földön, és olyan ijesztő, hogy magát az ördögöt, Lucifert is kiugrasztaná a Pokolból, de mégis a szívemig hatol.

Aztán közölte velem, hogy ő egy bukott angyal. Méghozzá az én bukott angyalom! Miért nem lehetett ennyi sokkot szétoszlatni 18 év alatt? Miért kellett besűríteni egy hétbe?

Lassan ébredezek, és nyomban azon kapom magam, hogy a mai éjszaka nem voltak rémálmaim. Damian beváltotta két nappal ezelőtt tett ígéretét.

De miket is beszélek? Nem ő irányítja az álmaimat! Vagy mégis?

Kinyitom a szememet és körülnézek a csendes szobában. Belle szó szerint elveszett a takarója alatt, csak sötétbarna haja látszik ki az egyik ránc mögül.

Izette pedig...Izette nincs itt.

Fölemelem a fejemet, hogy jobban lássam, de az ágya üres. Hová lett?

Aztán meghallom a halk dallamot a fürdőszoba felől, és kissé megnyugszom. Nem veszett el, csak zuhanyozik.

Valahogy nem akarom a tudtára adni, hogy fölébredtem, ezért visszabújok a takaróm biztonságos takarásába, és megpróbálok visszaaludni. Ki tudja Damian véglegesíti-e a rémálom mentességet? Van egy olyan érzésem, hogy nem.

Fölpillantok az éjjeliszekrényem tetején árválkodó éjfekete rózsára, és akaratlanul is elmosolyodom. Már egy hete nem cseréltem rajta tiszta vizet, mégis annyira gyönyörű és friss, mintha csak most lett volna levágva.

Aztán visszagondolok az első alkalomra, amikor megpillantottam. Kirázott tőle a hideg. De most már úgy gondolom, hogy szebb, mint bármilyen más ajándék. Egy fekete rózsa Damiantól. Ritka, mint a fehér holló.

Nagyot sóhajtok és behunyom a szemem. Jaj, Damian! Miért én? Miért engem választottál? És vajon tényleg angyal vagy? Az én angyalom?

Minden annyira zavaros, és értelmetlen, hogy már kezdek megbolondulni. Ez annyira valószínűtlen! Egyedül Damian a biztos pont. Ő valóságos, és nem kitalált.

Észre sem veszem, hogy megérintettem az ajkaimat, és azonnal a tegnapi jelenet ugrik be.

Mit tettél?

Azt felelte ő a bukott angyal...és nem egy közülük. Azt mondta ő az egyetlen.

És mit tett?

Megpróbált megcsókolni! De nem, Damian! Abból ugyan nem kapsz!

Egy újabb sóhajjal megfordulok, és tekintetem találkozik Izzie-ével.

- Szia! – üdvözöl.

- Szia.

- Fölébresztettelek?

- Nem. Már...nem tudtam aludni. – felelem szórakozottan. Belle is mozgolódni kezd, ezért úgy döntök, elfoglalom a fürdőt.

Nem telik bele húsz perc már készen is vagyok. Egyedül csak egy dolgot nem intéztem el.

Mikor Belle is végez a zuhanyzóban, megfogom és óvatosan a hátam mögé, rejtem a rózsát.

Kiöntöm a pohárból a – kissé szennyeződött, de – meglepően tiszta vizet, és megengedve a csapot, újat eresztek a helyére.

A rózsám vígan bontogatni kezdi szirmait, mikor megérzi a friss víz érintését. Önkéntelenül mosolyogni kezdek, mert egy rózsa nem tud ilyet. De ez az én rózsám, és nagyon különleges...

***

Fejemet a busz ablakának döntöm, és nézem, ahogy az esőcseppek végigfolynak az üvegen. Már volt rossz idő, amióta itt vagyunk, de kizárólag csak éjszaka esett. Ma pedig az eső tönkretette az egész napi programot...

Ez van.

A busz még egy erőteljes rándulással befordul a helyére, és megáll. Fölemelem a fejemet, itt az ideje leszállni.

Fölkapom a holmimat és Izette után, sietek, majd, ahogy leszállok, beleugrom egy pocsolyába.

- Hogy szakadna rá az ég! – nézek le lucskos balerinacipőmre.

- Nem kéne. – rázza a fejét Avalon. – Már így is eléggé esik.

- Hjajj, tudom! De akkor is! – méltatlankodom. Előveszem az ernyőmet a táskámból, és a fejem fölé emelem. Hallom, ahogy lágyan kopognak rajta az esőcseppek, és érzem, hogy ez olyan, mint a démonok éneke. Könnyű és dallamos.

Az Oxford Street-en még ilyen pocsék időben is hatalmas a tömeg. Emberek jönnek, mennek, néhányuk csak rám pillant, de van, akitől még egy kedves mosolyt is kapok Először csodálkozva tekintek az emberekre, majd szívesen viszonzom a mosolyukat.

- Jenessa, ha abbahagytad a fölösleges mosolygást, talán ránk is figyelhetnél!

- Mi van Belle? – kapom felé a fejemet.

- Elmegyünk egy-két üzletbe. Nem jössz? – kérdezi, mire megrázom a fejemet. Micsoda? Ezt most miért csináltam?

- Rendben, akkor egy óra múlva itt találkozunk, jó?

- Oké. – bólintok, és nem értem, miért nem tartok velük. Mi lelt? Aztán újra belém hasít az észtveszejtő vágyódás valami után. Valami után, amiről nem tudom, hogy micsoda.

A szívem azt mondja, menjek és keressem meg.

Talán Damian az?

Magamon kívül cselekszem, olyan, mintha egy külső szemlélődő lennék a testembe zárva. Kívülről figyelem az eseményeket; ahogy megfordulok, és elindulok az Oxford Street belseje felé.

Lassú léptekkel kerülgetem az embereket, miközben elszántan kutatok valami után. Istenem, olyan vagyok, mint egy holdkóros!

Csak megyek a szívem és a vágyaim után...

Magam sem tudom, hogy kerültem be a szűk kisutcába, de itt vagyok. Megállok és fölnézek az előttem lévő üzlet cégérére. Angels Again Régiségkereskedés. 

Hogymivan? Mit akarok én itt?

El akarok menni, de az a furcsa vágy nem hagy nyugodni. És most már kíváncsi is vagyok. Mi lehet itt, amit annyira szeretnék?

Föllépek a szürke kőlépcsőkön, és megfogom a sárgaréz kilincset. Vidám csilingelés hallatszik, mikor kinyitom a nyikorgó ajtót, és azonnal megcsap a régi tárgyak jellegzetes illata. Az ajtó halkan becsukódik mögöttem, de nem foglalkozom vele.

Összecsukom az ernyőt, és a boltost keresem, de csak néhány kósza vásárlót látok.

Az egész bolt tele van régi fabútorokkal, melyek egészen a plafonig érnek. Mindegyik tíz széles, vastag polcból áll, telezsúfolva mindenféle könyvvel, levéllel, pergamennel és hasonlókkal. Van itt középkori iránytű, egy reneszánsz női ruhát viselő próbababa, kalózkalap és még sok egyéb.

Csak nézem ezt a rengeteg holmit, miközben egyre beljebb megyek. Olyan ez a hely, mint egy könyvtár.

A bejárati ajtó falán hatalmas, félköríves ablakok engedik be a világosságot, és kilátást nyújtanak a szemközti ház falára. Olyan ez, mint az Abszol Út a Harry Potterben.

Az üzlet másik felében, elrejtve található az eladópult. Egy mosolygós, szemüveges öregember int nekem mögüle, hogy nyugodtan nézelődjek.

Megeresztek egy kedves mosolyt és bólintok.

Elrejtőzöm a polcok hosszú sorában, és már azt sem veszem észre, hogy egyre kevesebb a fény. A helyiség bal felében, két hatalmas szekrény közé bezsúfolva egy kis asztal áll, rajta mindenféle könyv szétdobálva. Az egyik kinyitva fekszik másik kettő tetején. Öreg, sárga lapjait már megfakította az idő, de a tinta így is jól kivehető. Egyszerű bőrkötéses darab, nincs benne semmi, ami érdekelhetné az embert. Ugyan mit kezdjek én egy ilyennel?

Óvatosan megérintem ujjaimmal a szélét, de azonnal el is kapom.

Olyan érzésem van, mintha figyelnének, pedig közel, és távol egy lélek sincs. Takarnak a szekrények és polcok, itt nem láthat senki.

Még fölfelé is nézek, de tényleg egyedül vagyok.

Üldözési mániám van – mosolygok saját gondolatomon, aztán visszafordulok az asztal felé.

Kezembe veszem a könyvet és lefújom róla a port, ami csak úgy száll. Erős ingert érzek, hogy tüsszentsek, de visszatartom.

Mikor jobban megnézem a könyvet, észreveszem, hogy érthetetlen az írás, és a feljegyzések és ábrák alapján, valószínűleg egy alkimistáé lehetett. Hasznavehetetlen.

Lapozok egyet a könyvben, mire megtalálok valami furcsa írást a gyémántok tulajdonságairól. De miért lenne a drágaköveknek tulajdonságuk?

Aztán jobban megnézem a tintával készített rajzot, és egyből látom, hogy a vonalak, és kacskaringók sűrűjében egy toll van. Egy toll és egy gyémánt. De ez nem egy madártoll...

Összecsapom a könyv lapjait, amiből méretes porfelhő száll fel, majd az asztalka sarkába dobom.

Megrázom a fejem, és hátat fordítok, de alig teszek meg egy lépést, úgy érzem valami nem hagy elmenni. Úgy érzem nem találtam még meg, amit keresek...

Az előttem magasodó óriási szekrényt bámulom, amely csaknem faltól falig ér. Félhomály és csend vesz körül, tisztára olyan, mint egy lakatlan szigeten. Pedig ez csak egy bolt!

És ebben a boltban van valami, ami Damiané. Egy angyalé.

A bukott angyalomé.

De mi lehet az, és hol keressem?

A szívem ide vezetett, ehhez a könyvhöz, de ez biztosan nem lehet az övé! Hát akkor meg hol van? És ami a legjobban érdekel, mi az?

Az érzés kés módjára szúr belém, mire lassú mozdulatokkal ismét az asztalka felé fordulok. A papírok, és ritka könyvek sűrűjében ott van az a két könyv. A két könyv, amely tetején az alkimistáé volt.

A fölsőért nyúlok egy élénkzöld csatos, szalaggal körbefuttatott fekete borítású könyvért. Látszik rajta, hogy

új, maximum két – három éves lehet

Félreteszem és a papírhalom mélyén lévő alsó könyv után nyúlok. De vajon akarom-e?

Biztosan ez az, amit keresek?

Félresöpröm a papírokat és leveleket, melyek közül néhány a földre hullik, majd két kézzel ragadom meg a titkos könyvet.

Nincs rajta semmilyen cím, csak az öreg, kifakult, egykoron mélyvörös szalag, melyet óriási díszes csat fog össze.

A könyv vastag; öreg, világos sárgásbarna teteje megkopott már a hosszú idők alatt, és oldalából néhány kiszakadt lap széle lóg ki.

A szíj után nyúlok, és alig érek hozzá a jól összezárt csathoz, az lehullik a földre.

Ujjaimmal megragadom a könyv foszló gerincét, és a közepénél kinyitom.

Szöveg és szöveg, melyek érthetetlenek számomra, mégis tudom, mit jelentenek. Minden oldalon vörös tintás ábrák vannak máglyákról, háborúkról, gyerekekről, asszonyokról, férfiakról, különböző szent tárgyakról, és...természetfeletti lényekről.

Elmerülök benne, és a feljegyzéseket nézem. Dátumok, helyek, aláírások és rövidebb-hosszabb szövegek szerepelnek benne, de nem egy ember írta őket. Aztán van még itt egy másik szöveg, ami talán leírás lehet, és az egész könyvben megtalálható.

Óvatosan pörgetem a sárga pergamenlapokat az ujjaim között, amíg az elejére nem érek.

Az első oldalon koromfekete tintával egy férfi van rajzolva.

Fekete csizmát és nadrágot visel, ugyanolyan színű, kigombolt inggel, ami szabaddá teszi felsőtestét.

Enyhén féloldalt áll, és lefelé néz valamire. Hátából irdatlan nagy éjfekete szárnyak nőnek, és legnagyobb meglepetésemre a kép kezd megtelni színnel.

Az eddig fekete minta élénkebbé válik, megjelennek az árnyékok, a férfi bőre színe és vörös ajkai.

De a lapon nem csak az angyal kel életre, hanem az üres lap megtelik mással is. Tintapacák, melyek végigfolynak, és tekergőznek, alakokat vesznek fel, és játszadoznak egymással.

Mintha egy történetet mesélnének el. De lehet, hogy az egész könyv egy titokzatos történet.

Megragadom a lap szélét, és csigalassúsággal hajtok egyet. A következő lap üres, majd halványan megjelenik rajta valami.

Egy szöveg, ami egyre erősebben kivehető.

Egy szöveg, ami lassan értelmezhetővé válik.

Egy szöveg, mely nem más, mint The Last Dance.

Díjözön :)

Nagyon nagyon köszönöm a díjat Doriennek! Két bejegyzéssel ezelőtt már lerítam, hogy kinek küldöm tovább, úgyhogy, most nem ismételném. :))

Nagyon szépen köszönöm a díjat Bebuskaa-nak!! :))

Szabályok:

1. Írj magadról 11 dolgot!

1. Imádok lovagolni.

2. Zene nélkül nem tudok élni.

3. Tegnap volt az első elsősegély-nyújtó 'kiképzésem.'

4. Ha ideges vagyok, akkor röhögni szoktam. :))

5. Utálok szóban felelni.

6. Nem vagyok egy izgulós típus ( kivételek!) :)

7. Imádok a barátaimmal lógni.

8. Egy éve járok úszásra.

9. Odavagyok a magas sarkú cipőkért, de a telitalpasakat nem szeretem annyira. :)

10. Rohadtul tetszik a francia manikűr. :-)

11. Még nem kezdtem el írni a következő fejezetet. (ezértmostkapok? :-33 )

2. A jelölő minden kérdésére őszintén kell válaszolni!

1. Mi a kedvenc ételed?

Ez egy nagyon jó kérdés! :-D Almás pite (anyukámé :D) és melegszendvics. Nem tudok választani.

2. Hova szeretnél eljutni egyszer?

New York...és úgy még mindenhová. :) Imádok utazni.

3. Miért szeretsz blogolni?

Mert ez mindig kikapcsol, és ilyenkor megszűnik az összes problémám. :-3

4. Mi a kedvenc könyved?

Suzanne Collinstól az Éhezők Viadala, de nagy Végzet Ereklyéi és Eragon rajongó is vagyok. :-DD

5. Mi a legnagyobb vágyad?

Ezt még magam sem tudom, de amint rájövök, megmondom.

6. Kedvenc városod? Miért pont az?

Kettő is van. Az első New York, több szempontból is. Egy: amiért olyan különleges. Kettő: itt játszódik a Végzet Ereklyéi, a harmadikat pedig később megtudjátok, ha olvassátok a blogot...:)

A másik kedvenc városom Steveston ( British Columbia, Kanada) Először is, mert itt játszódik a kedvenc sorozatom és nagyon megtetszett. Kettő, egyszer el akarok ide menni, három, mert kisváros. :)

7. Miért kezdtél blogolni?

Mert úgy gondoltam, valahova le kell írnom, azt ami a fejemben van...nem jó csak a gépen tárolni.

8. Ki a példaképed?

Az nincs...de szívesen hasonlítanék egy kicsit Katniss Everdeen-re, és Hilly Hindire. Az számít? :)

9. Vannak terveid a jövőre?

Vannak hát. Ne kérd, hogy mindet fölsoroljam! :)

10. Melyik a kedvenc bandád?

Within Temptation. :)

11. Mi a kedvenc dalod?

Ezt inkább linkelem...érdekes, nem a kedvenc bandámé. :)

Joey Graceffa - The Arena

3. Tegyél fel 11 kérdést saját jelöltjeidnek!

1. Melyik a kedvenc évszakod?

2. Mi motivál téged?

3. Milyen történeteket szeretsz írni?

4. Mit csinálsz legszívesebben szabadidődben?

5. Jártál már külföldön? Ha igen, hol?

6. Hány blogod van/ volt?

7. Hány történetbe kezdtél bele eddig?

8. Szerinted milyen egy igaz barát?

9. Honnan szoktál ihletet meríteni?

10. Kedvenc könyved/ könyveid?

11. Mit fogsz csinálni idén nyáron?

4. Küldd tovább max. 11 embernek!

Titania

Judit

Chapter Seven - Démonok az égben

Sziasztok!
Azt hiszem már illett hoznom a hetediket két díj után, és, mert addig úgy sem hagytatok volna élni. :-) Szóval itt van, bár talán nem lett olyan jó, mint amilyennek elképzeltem, igyekeztem mindent leírni benne.
Jó olvasást! :-)
Denny

„Akkor én sem hagyom, hogy megtörj!” – visszhangzik a fejemben, és egy pillanatra megrémülök saját szavaimtól. Úgy érzem, mintha lassan megfagynék, de lehet, hogy ez csak azért van, mert csurom víz vagyok. Iszonyatosan fázom, és remegni kezdek. Próbálom takarni, ezért még jobban belesimulok a törülközőmbe és összehúzom magam.

De leginkább az ijeszt meg, hogy Damian nem mozdul. Most vajon fölmérgesítettem?

Remegve nézem, ahogy háttal áll nekem, és izmai lassú táncot járnak a fekete póló alatt. Nem fordul meg, csak bámul előre, és kezét lassan ökölbe szorítja.

Alsó ajkam megremeg, amikor oldalra fordítja a fejét és szeme sarkából rám, pillant. Elmosolyodik, de ez nem a szokásos mosolya. Ez egy kedves mosoly!

- Nem hagyod? – suttog, hogy alig értem. Olyan lassan fordul felém, hogy fáj nézni. – Én nem akarlak megtörni, Jen. Csak te gondolod ezt. – feleli.

Erőt veszek magamon, és a szemébe nézek, pedig alig bírom elviselni éjfekete szeme mélységeit.

- Másképp fogalmazok, hogy megértsd: nem fogod tönkretenni az életemet! – nem felel, csak közelebb lép hozzám, megragadja a derekam, és magához húz. Fölemeli egyik kezét és óvatos mozdulatokkal kisimítja a homlokomból nedves tincseimet.

- Édes, kicsi Jenessa, én mindig is azon leszek, hogy tönkretegyem az életedet.

- Ne nyúlj hozzám! – tépem ki magam a szorításából, mire megrándul az arca.

- Jen... – érinti meg a karomat, de elkapom.

- Miért én? Miért nem más?

- Mondtam már, én vagyok a te..

- Ne gyere nekem ezzel a hülyeséggel! – fakadok ki. – Angyalok nincsenek! Sem jók, sem gonoszak, sem bukottak, sem őrangyalok! – ordítom, és félve veszem észre, hogy Damian szeme elsötétül, majd vasmarokkal megragadja a csuklómat és a hátam mögé csavarja, hogy mozdulni se tudjak. Csípőm nekinyomódik az övének, és úgy érzem innen már nincs menekvés.

- Ne mondj ilyet! – haragja hevesebb, mint egy épp kitörni készülő vulkán, mégis annyira jól áll neki. Legszívesebben fölpofoznám magamat, hogy tetszik az érintése, még ha nem is gyengéd. Fáj kimondani, de élvezem, hogy érzem teste melegét, szíve robaját és minden lélegzetvételét.

- Miért?

- Miért te? – néz le rám, és egy apró mosoly jelenik meg szája sarkában. Állát a fejemnek támasztja, miközben szorosan fog hátulról, másik kezével pedig vizes hajamat babrálja.

- Mindig is tudtam, hogy különleges vagy. Eddig minden halandó, akire vigyáztam, gyenge volt és hitt bennem. De te más vagy.

- Sosem fogok hinni benned! – csak most kapok észbe, hogy egyik kezem még mindig szabad. Tenyeremet a mellkasára támasztom, és keményen meglököm, de mintha meg sem érezné.

- Ne is. Úgy túl egyszerű lenne. – úgy látszik, belefeledkezik az időbe. Behunyja a szemét, és rezzenéstelenül tűri, hogy mocorgok a karjaiban, és minden kísérletemet elhárítja a szabadulásra. Egy idő után feladom, kezemet már csak pihentetem a testén, és jéghideg nyugalommal tűröm az érintését.

Percekig vagy órákig állunk így, a nap a szobát már aranyozott vörösre festi, és én tudom, hogy hamarosan visszajönnek a többiek. Mi lesz, ha így találnak itt minket?

- És az álmok? – szólalok meg hirtelen, de nincs kedvem megmozdulni. Jól esik Damian ölelése, még ha tudom is, hogy rosszat akar nekem.

- Ma nem lesznek. – súgja vissza, és beletemeti arcát a hajamba. – Tudod mi a legnagyobb büntetés nekem, hogy elbuktam?

- Nem.

- Az, hogy minél többet vagyok veled, annál jobban ragaszkodom hozzád. – szavaira megremegek, és szívem őrült módjára kezd verni.

- Hiányoztál. – suttogja.

Nem tudok mit felelni, csak annyit tudok, hogy legszívesebben elaludnék a karjaiban.

- Most már hiszel nekem?

Pár másodpercig habozok mielőtt bármit is felelnék.

- Nem.

- A szíved mélyén úgyis elhiszed!

- Angyalok nincsenek.

- Akkor mivel magyarázod a Madame Tussauds-ban történteket? – fölemeli, és oldalra fordítja a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni. Fölnézek rá, és úgy válaszolok.

- Leestem a lépcsőn.

- Nem, kicsikém, nem estél le! Te is tudod, hogy ez csak kitaláció. Félrevezetés.

- De...és a mai?

- Az az én hibám. Miattam ájultál el. – feleli, mire erős késztetést érezek arra, hogy kinevessem.

- Mégis hogyan..?

- Hatalmam van feletted, mint minden őrangyalnak. – ennél a mondatnál már tényleg elszakad az a bizonyos cérna, és ismét kitépném magam a szorításából, de nem érek föl erejével.

- Cssssss! – olyan szorosan tart, hogy hiába szedem össze minden erőmet, még így sem érek vele semmit. Néhány percnyi harc után abba hagyom, és fortyogó dühvel megadom magam ölelésének.

Ezt a csatát ő nyerte és ki is használja. Csuklómat kényelmetlenül hátraszorítja, és azzal húz közelebb magához. Másik karjával a derekamat öleli, míg állát továbbra is a fejemen nyugtatja.

- Megmutatom. – suttogja, mire érzem, hogy valami melegség satuba fog, és kezd elbódítani.

- Ne harcolj ellene. Nincs értelme.

De én azért is szembeszállok az akaratával, és nem hagyom, hogy összeessek ott a lábai előtt. Megfeszülök, hogy tartani tudjam magam, de ez fölemészti minden erőmet.

Behunyom a szemem, és mikor újból kinyitom már sötét, van. Időközben éjszaka lett.

Damian lassan előrehúzza a hátraszorított kezemet, és a csípőjéhez dörgöli a kézfejemet.

Vajon tudja, hogy félig magamnál vagyok?

Nem mozdulok, mikor fölcsúsztatja a hátán, és hozzászorítja a bőréhez, mire én lassan belekapaszkodom a pólójába, de nem saját akaratomból.

Irányít engem! – hasít belém a felismerés, de pillanatnyilag nem is igazán érdekel.

Kezét végighúzza a karomon, másik kezével pedig a bal kezemet ragadja meg, mely kettőnk közé szorult.

Egy határozott mozdulattal kiszabadítja, lassan körözni kezd ujjaival a kézfejemen, majd óvatosan összefonja az ujjainkat, mire halkan fölnyögök.

Érzem a bőrömön, hogy elmosolyodik, és azt méregeti, milyen kicsi a kezem az övéhez képest.

Megriadok, és figyelni kezdek, mikor vidáman fölnevet, és átöleli a derekam. Arcát az arcomhoz szorítja, és az ágyamhoz hátrál velem.

Hallom, hogy nyűgösen nyöszörögni kezdek, mikor óvatosan lefektet az ágyra és egy pillanatig, sem fordul meg a fejemben, hogy azt akarná tenni velem.

Lassú mozdulatokkal meglazítja rajtam a szorosan összefogott törülközőt, de nem húzza le rólam.

Mellém, ül, és játszadozni kezd a hajammal, miközben nagyon közel hajol.

- Bebizonyítom neked, hogy angyal vagyok. Bebizonyítok mindent. – leheli, és addig simogatja a hajamat, míg el nem alszom.

***

Izette gyengéd rázogatására ébredek, mire álmosan kinyitom az egyik szememet.

- Ébredj, Jen! Ha jobban vagy velünk jöhetsz. – mosolyog.

- Mi? – kérdezem, mert hirtelen nem értem mi történt, hol van Damian?

- Gyere, siess! Vagy inkább maradnál?

- Nem, nem! – szólalok meg rekedten és kikászálódom a takaró alól. A törülköző lassan lecsúszik a mellkasomon, és csak az utolsó pillanatban tudom elkapni.

- Miért vagy...egy szál törülközőben? – néz rám Izzie.

- Én csak..csak...véletlen...elaludtam zuhanyozás után. – mentegetőzöm. Előkapok valami hordható göncöt a bőröndömből, miközben nagyon ügyelek rá, hogy ne nyíljon szét az anyag.

- Tíz perc. – rohanok a fürdő felé, úgy viselkedek, mintha menekülni akarnék barátnőm, elöl. Berontok és becsapom magam mögött az ajtót.

- Jól vagy, Jen? – kopog be.

- Hogyne! Soha jobban. Miért? – A szentségit! Talán meglátott Damiannal? Istenem, csak szóba ne hozza!

- Tegnap elájultál, emlékszel? – olyan sóhaj szakad fel belőlem, mint még soha.

- Igen, Izette. Jól vagyok. – felelem, és elkezdek fölöltözni. Nem éppen megfelelő ruhákat vettem elő: egy szürke, farmerszerű leggings, csipkés, mélyen kivágott blúz, és piros tornacipő. Egész jó összeállítás...egy házibulira!

De nem ez a legnagyobb problémám jelenleg. Mikor jöhettek vissza Izette-ék? Látták – e Damian-t, ahogy az ágyamon ül? Vagy egyáltalán bármit is?

- Izette? – szólok ki sminkelés közben.

- Igen?

- Mikor jöttetek vissza? Nem hallottalak titeket.

- Mert már aludtál. De talán éjfél is lehetett, nem akartunk felébreszteni.

- Aha! – dobom le a szemceruzát, és megigazítom a hajamat. Tökéletes!

- Mehetünk? – néz rám Izzie, mikor kilépek a fürdőből.

Bólintok, és gondosan bezárom magunk mögött az ajtót. Odalent az ebédlőben hatalmas volt a ricsaj, de mikor beléptünk már szinte fülsiketítő lett. Marshall szinte a nyakamba ugrik, és ezerszer közli velem, hogy nélkülem a tegnapi nap olyan volt, mint óvodásnak a kínai nagy-piaci bevásárlás.

Mrs. Morison kedvesen megérinti a vállamat, és a felől érdeklődik, hogy jobban vagyok-e, tudok-e menni velük, mire biztosítom, hogy már nincs semmi bajom.

Elég kétkedő arcot vág, de a végén beleegyezik.

Kilenc óra körül elindulunk a Benjamin Franklin Házba, a mai nap első célállomására. Gépemet készenlétbe helyezem, de nem fotózok, hanem...keresek valakit.

Samantha egyedül ül, és épp telefonál. Hol hagyta Damiant? Vagy már nem érdekli?

Utolsó gondolatomra melegség tölt el, és borzadva gondolok vissza a tegnap történtekre. Így utólag visszatekintve, nagyon abszurdnak tűnik a helyzet, és Damian valószínűleg csak kihasznált. Elérte azt, amit az első naptól kezdve, hogy megláttam kerülni akartam. Damian, ezért megfizetsz!

Mit csináltál miután elaludtam? Talán...? Jézus! Add, hogy ne!

Próbálok nem dühös, bosszús arcot vágni, de nem nagyon sikerül, és egész nap ez a nyomorult gondolat foglalkoztat. Amint megtalálom, kivallatom!

A Benjamin Franklin Ház nem nagyon izgatja a többieket se engem, így aztán néhány kép készítése után, Avalonék elmesélik a tegnapi napot és megmutatják a képeket. Olyan izgalmas dolgokról maradtam le, mint egyetemlátogatás, múzeumjárás és hasonló szórakoztató dolgok. Még a szállodában maradni is izgalmasabb volt.

A délutáni program a Trafalgar Square-i séta, amire mindig is vágytam. Izgatottan szállok le a buszról és az első, amit megpillantok...Damian!

Ott áll a tér közepén, zsebre tett kézzel, és engem bámul, de még nem mehetek oda hozzá.

Mrs. Morison mindenkit egy csoportba sorakoztat, és ismerteti a szabályokat, de alig tudok figyelni rá. Mikor és hol fogunk találkozni? Majd Izette megmondja!

Damian felé kapom a fejem, de már nincs ott. Eltűnt! Hol lehet?

Mire osztályfőnököm szabad utat ad nekünk, már el is vegyülök a tömegben és Damian-t kutatom. Félrelökdösök mindenkit az utamból, átverekszem több turistacsoporton, de csak nem kerül elő.

Miért csinálja ezt velem? Legszívesebben elordítanám magam, hogy merre van, de a végén még hülyének néznek.

Fáradtan megállok a borús angliai ég alatt, és a közeli házakat nézem. Először semmi szokatlan nem tűnik föl, aztán mintha valami mozgást látnék az oromzaton. Mi a franc az ott fönn?

Összehúzom a szemöldököm, és meresztgetni kezdem a szemem, de csak nem veszem észre. Biztos hallucinálok. Megrázom a fejem és megfordulok, majd szembe találom magam azzal, amire nem számítottam.

Az előttem magasodó régi ház tetején, egy szörnyen csúnya, szárnyas kődémon vicsorog le rám, de nem a kinézete a legfurcsább benne...hanem az, hogy él!

Szó szerint leesik az állam, és bambán bámulok, a nyakát nyújtogató valamire.

Amint észreveszi, hogy őt figyelem, kitárja kőszárnyait és valami túlvilági visítást hallat. Néhányat csap, majd a levegőbe emelkedik és felém, közelít. Körülbelül négyszer akkora lehet, mint egy szokásos vízköpő, és ez az óriási lény most felém, közelít!

Karmai súrolják az emberek fejét, de azok mintha meg sem éreznék; mancsait felém, nyújtja, hogy fölkapjon, és magával vigyen, de ekkor valami erős hátulról megragad, és én nekiütközöm Damian-nak. Bal kezével leszorít, és egészen közel húz magához, még jobb karját a démon felé tartva jelez neki. A kőszörny suhint egyet, és emelkedni kezd, miközben egyfolytában vinnyog.

- Csak nem megijedtél? – nevet, és rám néz pokoli szemeivel. Ekkor kapok csak észbe, hogy remegek.

- Mi volt ez? – nézek utána, és látom, hogy ez a gonosz valami a Nelson’s Column tetején landol a társai mellett. Nincs egyedül – hasít belém a felismerés. A távolban több százan röpködnek

- Egy démon. – feleli nyugodtan Damian, és észreveszem, hogy nincs kedve elengedni. Keze lassú köröket jár a csípőmön, és be kell, valljam, nagyon jól esik.

- Nézz körül. – suttogja a fülembe. Elfordítom a fejem, és nem csak a kődémonokat pillantom meg...az oroszlánok, a sellők a szökőkútban, mind - mind életre keltek.

- Mi folyik itt?

- Az angyalok műve. Életet tudnak adni.

- Bárkinek?

- Nem, csak azoknak a dolgoknak, amik nem élnek vagy éltek. Vagyis a tárgyaknak.

- És azoknak, akik meghaltak? Őket miért nem hozzátok vissza?

- Mert, mikor a halandók meghalnak, már nem vagyunk az őrangyalaik. Akkor egy újszülött lesz a védencünk. És ez így megy évezredeken át. – közelebb hajol és beletemeti arcát a hajamba. – Veled is így volt, és így is lesz! Meghalsz még ha nem is akarom.

- Vagy mégis? – húzódom el.

- Vagy mégis. – nyugtázza. – Nagyon csinos vagy ma. Csak nem az én kedvemért?

- Ne is álmodj róla! – figyelmeztetem remegve. Földúlt az előbbi beszélgetés, a démonokról már nem is beszélve. Mind egyszerre kezd visítani, és azt hiszem már megőrülök tőlük.

A szökőkút széléhez megyek és nekitámaszkodom.

- Őket is irányítod? – nézek Damian szemébe.

- Ők azt tesznek, amit akarnak. Teljesítik a parancsaimat, de nem irányítom őket.

- Mondd nekik, hogy hallgassanak! – sivítom dühösen.

- Nem! Pssszt! – lép közelebb és olyan gyorsan ragad meg, hogy tiltakozni sem marad időm. Fölültet a szökőkút szélére, elém áll, majd két oldalamról megtámaszkodik, így közrefogva engem. – Csak hallgasd őket, és figyelj! – suttogja és fölnéz rájuk. Mégis hogyan tudnék nyugodtan ülni és hallgatni őket, mikor majd szétrobban a fejem, éles hangjuktól?

De aztán csak tűröm és tűröm; összeszorítom a fogam, és próbálok uralkodni a fejfájáson. Magam is alig akarom elhinni, hogy egy idő után a szörnyű ricsaj, csendesedni kezd, már- már dallamos melódia lesz. Mint a madarak éneke, olyan lágy és érzéki. Olyan, mint egy túlvilági beszélgetés közöttük...

- Hogy csináltad?

- Nem én. Te!

- Hogy én? – képedek el.

- Csak figyeltél rájuk, és meghallottad az igazi dalukat.

- De miért hallom őket?

- Azért, mert látod is őket.

- És miért látom őket?

- Mert én úgy akarom!

- És mit akarsz Damian? – kérdezem, és kezd idegesíteni ez a párbeszéd.

- Mit is akarhat egy bukott angyal, kicsim? Megszabadulni a védencétől. – hajol közelebb.

- Vagyis tőlem. – bólintok és belenézek a szemébe, melyben visszatükröződik a lenyugvó nap, és így úgy tűnik, mintha éjfekete szeme tűzbe borult volna.

- De ez nem megy olyan könnyen. Nem mehetek csak úgy el. – mondja, mintha olvasna a gondolataimban. Összeráncolom a homlokomat, mire fölnevet.

- Majd egyszer megérted, de még olyan új neked ez a dolog.

Belenézek gyönyörű szemeibe, és elnézem, ahogy lángokban áll. Egyszerűen megőrjít.

Nem hiszek neki, de minden percemet vele tölteném. Miért van ez így?

Nekitámasztom homlokomat a homlokának, mire lehunyja a szemét...

- Ki vagy te, Damian? – suttogom.

Még ki sem mondom teljesen a kérdést, megragadja a derekam, és leránt a földre. Nekiszorulok a kőfalnak, de ő szorosan tart. Fölemeli a fejét, miközben kinyitja a szemét, és mélyen az enyémbe néz.

- Egy bukott angyal? – emelem föl a fejem.

- Nem! – szorítja meg gyengéden a kezem, és lágyan hozzáérinti ajkát az enyémhez. – A bukott angyal.

Újabb meglepi :-D

A mai szörnyűséges nap után hazajövök, és egy újabb díj vár rám. Ezer és még egy köszönet érte TitaJones-nak; most már tudom, miért siettem annyira haza! :-DD

Szabályok és válaszok:

1. Tedd ki a képet!

2. Írj magadról 11 dolgot.

1. Kicsit szétszórt ember vagyok

2. Néha elfelejtek reggel sminkelni :))

3. Általában a borítója és nem a fülszövege alapján ítélek meg egy könyvet

4. Imádom a fantasy-t :)

5. 5 évig röplabdáztam

6. Szeretem a rock és metál zenét, bár nem tetszik mindegyik szám :)

7. Kedvenc együttesem a Within Temptation :D

8. Ízig-vérig pesszimista vagyok

9. Általában beleélem magam a történetekbe :)

10. Nem szeretek diszkóba járni, de egy jó bulit ki nem hagynék :)

11. Gyerekkori vágyam, hogy egy mozgó vonat tetején "rohangáljak" :) (ez nagyon idézőjeles)

3. Válaszolok 11 kérdésre:

1. Milyen témájú történeteket/könyveket szeretsz olvasni?
Élek-halok a fantasy könyvekért és blogokért, az ilyenek mindig le tudnak kötni. De mostanában nagyon rákaptam a középkori romantikus regényekre is. :)
2. Mikor kezdtél írással foglalkozni?
Évek óta írogatok, de úgy 8-9 hónapja publikálom csak őket.
3. Vannak olyan dolgok, amiket kifejezetten utálsz?
Már, hogy ne volna? Kapásból ide sorolnám, a matekot...és a fizikát. :) Na, de komolyan azt utálom nagyon, ha valaki lenézi a másikat azért, mert nem úgy öltözködik/viselkedik, vagy nem olyan társadalmi helyzetű, mint ő. És még csak meg sem próbálja megismerni, hanem lekezelően bánik vele!
Még azt is utálom, ha valaki libáskodik...ilyen szép szóval. És még van egy regiment dolog, de nem akarom mindet fölsorolni. :)
4. Mi/ki a múzsád/ihletforrásod?
Atyavilág! :) Csak néhány példa: zene, képek, érzések, különböző helyzetek...nekem még a tantárgyak is ihletet adnak. Deee! Múzsámat majd kirakom az oldalra. :)
5. Mik azok a dolgok, amiktől soha nem tudnál megválni?
Ivóvíz..:) Jó komolyan. Barátaim, szüleim, könyveim, fényképezőgépem, háziállatkáim...alapjában véve nagyon ragaszkodó típus vagyok. :)
6. Hogyan szeretsz inkább írni? Hagyományosan vagy számítógéppel?
Próbálkoztam a hagyományossal, de az nekem valahogy nem jött össze, egy egész fejezetet törölnöm kellett, mert elrontottam. Valahogy csak gépen tudok jól írni.:)
7. Mit gondolsz a hangoskönyvekről?
Eddig még egyet sem használtam...:)
8. Mi a kedvenc könyved?
Most soroljam föl mindet? :) Suzanne Collins Éhezők Viadala :D
9. Fanfiction vagy saját történet?
Saját történet, fanfic már túl sok van.
10. Kint a természetben lenni, vagy bent a lakásban?
Is-is. Imádom a természetet, nagyon szeretek kint lenni, de néha jobb bent a lakásban.
11. Vannak kedvenc blogjaid? Melyek ezek?
Hűűűű...fogós kérdés! :) Túl sok van..:)

11 kérdés:
1. Olyankor is szoktál írni, ha nincs rá időd?
2. Mit tennél, ha hirtelen egy lakatlan szigeten lennél?
3. Honnan vannak karaktereid nevei?
4. Ha kérdeznék, mi lenne az első könyv, amit ajánlanál?
5. Legszívesebben hova mennél nyaralni?
6. Nagyvárosban vagy kisvárosban élsz?
7. Titkolod a barátaid/családod előtt, hogy írsz?
8. Kedvenc együttesed/ énekesed?
9. Követed a divatot vagy saját stílusod van?
10. Van valamilyen házi állatod?
11. Elolvassa valaki az írásaid, mielőtt publikálod őket?

4. Nekik küldöm:
Elizabeth
Jazz
Dorien

Award :-))

Nagyon nagyon szépen köszönöm a díjat Titania Willis Jones-nak és Dorien-nek!

Szabályok

1. Megemlítjük, hogy kitől kaptuk a díjat!

A díjat TitaJones-tól és Dorienemtől kaptam, aminek nagyon örülök! Köszönöm, hogy az én blogomra gondoltatok.Örülök, hogy tetszik a történet és a kinézet is. :-D

2. Felsorolunk 4 bloggert, akinél 200-nál kevesebb a (feliratkozott) rendszeres olvasók száma.

- Mizao  - te jutottál először eszembe, hogy kinek küldjem tovább a díjat. Először is, mert eszméletlenül tetszik a fejléc, amit készítettél, másodszor pedig, mert az egyik legizgalmasabb történet, amit olvasok a tiéd! Volt, amikor éjfélig is itt ültem, és olvastam a blogodat. :-))

- Elizabeth & Lina blogja - nagyon tetszik, hogy két szemszögből írjátok le a történetet, és mindig kitaláltok valami csavart, hogy izgalmasabb legyen. :-)

- HappyGirl - mikor először olvastam, már akkor is megfogott a történeted. Főleg, azt szeretem benne, hogy olyan dolgokról írsz, ami a való világban is megtörténhet.

- Dina - bár még csak néhány fejezetet tudtam elolvasni a blogodból, odavagyok érte, és igyekszem minél előbb elolvasni mindet. Külön tetszik, a design, egyszerű mégis megfogja a látogatót. :-D

3. Kommentet hagyunk a kiválasztott blogokon a díjazásról.