Chapter Eight - Egy bukott angyal naplója

Heyy!

Megérkezett a nyolcadik fejezet is. Többet nem is fűznék hozzá csak még annyit: a június 15. nekem ezután ünnep! Ezt is csak Jazz érti. :DD

Puszilok mindenkit,

Denny :)

2010. Július 27.

Egy hét. Egy hetet töltöttem eddig Londonban, és az életem máris fenekestül felfordult...

Találkoztam egy fiúval, aki sejtelmesebb, mint bárki más a Földön, és olyan ijesztő, hogy magát az ördögöt, Lucifert is kiugrasztaná a Pokolból, de mégis a szívemig hatol.

Aztán közölte velem, hogy ő egy bukott angyal. Méghozzá az én bukott angyalom! Miért nem lehetett ennyi sokkot szétoszlatni 18 év alatt? Miért kellett besűríteni egy hétbe?

Lassan ébredezek, és nyomban azon kapom magam, hogy a mai éjszaka nem voltak rémálmaim. Damian beváltotta két nappal ezelőtt tett ígéretét.

De miket is beszélek? Nem ő irányítja az álmaimat! Vagy mégis?

Kinyitom a szememet és körülnézek a csendes szobában. Belle szó szerint elveszett a takarója alatt, csak sötétbarna haja látszik ki az egyik ránc mögül.

Izette pedig...Izette nincs itt.

Fölemelem a fejemet, hogy jobban lássam, de az ágya üres. Hová lett?

Aztán meghallom a halk dallamot a fürdőszoba felől, és kissé megnyugszom. Nem veszett el, csak zuhanyozik.

Valahogy nem akarom a tudtára adni, hogy fölébredtem, ezért visszabújok a takaróm biztonságos takarásába, és megpróbálok visszaaludni. Ki tudja Damian véglegesíti-e a rémálom mentességet? Van egy olyan érzésem, hogy nem.

Fölpillantok az éjjeliszekrényem tetején árválkodó éjfekete rózsára, és akaratlanul is elmosolyodom. Már egy hete nem cseréltem rajta tiszta vizet, mégis annyira gyönyörű és friss, mintha csak most lett volna levágva.

Aztán visszagondolok az első alkalomra, amikor megpillantottam. Kirázott tőle a hideg. De most már úgy gondolom, hogy szebb, mint bármilyen más ajándék. Egy fekete rózsa Damiantól. Ritka, mint a fehér holló.

Nagyot sóhajtok és behunyom a szemem. Jaj, Damian! Miért én? Miért engem választottál? És vajon tényleg angyal vagy? Az én angyalom?

Minden annyira zavaros, és értelmetlen, hogy már kezdek megbolondulni. Ez annyira valószínűtlen! Egyedül Damian a biztos pont. Ő valóságos, és nem kitalált.

Észre sem veszem, hogy megérintettem az ajkaimat, és azonnal a tegnapi jelenet ugrik be.

Mit tettél?

Azt felelte ő a bukott angyal...és nem egy közülük. Azt mondta ő az egyetlen.

És mit tett?

Megpróbált megcsókolni! De nem, Damian! Abból ugyan nem kapsz!

Egy újabb sóhajjal megfordulok, és tekintetem találkozik Izzie-ével.

- Szia! – üdvözöl.

- Szia.

- Fölébresztettelek?

- Nem. Már...nem tudtam aludni. – felelem szórakozottan. Belle is mozgolódni kezd, ezért úgy döntök, elfoglalom a fürdőt.

Nem telik bele húsz perc már készen is vagyok. Egyedül csak egy dolgot nem intéztem el.

Mikor Belle is végez a zuhanyzóban, megfogom és óvatosan a hátam mögé, rejtem a rózsát.

Kiöntöm a pohárból a – kissé szennyeződött, de – meglepően tiszta vizet, és megengedve a csapot, újat eresztek a helyére.

A rózsám vígan bontogatni kezdi szirmait, mikor megérzi a friss víz érintését. Önkéntelenül mosolyogni kezdek, mert egy rózsa nem tud ilyet. De ez az én rózsám, és nagyon különleges...

***

Fejemet a busz ablakának döntöm, és nézem, ahogy az esőcseppek végigfolynak az üvegen. Már volt rossz idő, amióta itt vagyunk, de kizárólag csak éjszaka esett. Ma pedig az eső tönkretette az egész napi programot...

Ez van.

A busz még egy erőteljes rándulással befordul a helyére, és megáll. Fölemelem a fejemet, itt az ideje leszállni.

Fölkapom a holmimat és Izette után, sietek, majd, ahogy leszállok, beleugrom egy pocsolyába.

- Hogy szakadna rá az ég! – nézek le lucskos balerinacipőmre.

- Nem kéne. – rázza a fejét Avalon. – Már így is eléggé esik.

- Hjajj, tudom! De akkor is! – méltatlankodom. Előveszem az ernyőmet a táskámból, és a fejem fölé emelem. Hallom, ahogy lágyan kopognak rajta az esőcseppek, és érzem, hogy ez olyan, mint a démonok éneke. Könnyű és dallamos.

Az Oxford Street-en még ilyen pocsék időben is hatalmas a tömeg. Emberek jönnek, mennek, néhányuk csak rám pillant, de van, akitől még egy kedves mosolyt is kapok Először csodálkozva tekintek az emberekre, majd szívesen viszonzom a mosolyukat.

- Jenessa, ha abbahagytad a fölösleges mosolygást, talán ránk is figyelhetnél!

- Mi van Belle? – kapom felé a fejemet.

- Elmegyünk egy-két üzletbe. Nem jössz? – kérdezi, mire megrázom a fejemet. Micsoda? Ezt most miért csináltam?

- Rendben, akkor egy óra múlva itt találkozunk, jó?

- Oké. – bólintok, és nem értem, miért nem tartok velük. Mi lelt? Aztán újra belém hasít az észtveszejtő vágyódás valami után. Valami után, amiről nem tudom, hogy micsoda.

A szívem azt mondja, menjek és keressem meg.

Talán Damian az?

Magamon kívül cselekszem, olyan, mintha egy külső szemlélődő lennék a testembe zárva. Kívülről figyelem az eseményeket; ahogy megfordulok, és elindulok az Oxford Street belseje felé.

Lassú léptekkel kerülgetem az embereket, miközben elszántan kutatok valami után. Istenem, olyan vagyok, mint egy holdkóros!

Csak megyek a szívem és a vágyaim után...

Magam sem tudom, hogy kerültem be a szűk kisutcába, de itt vagyok. Megállok és fölnézek az előttem lévő üzlet cégérére. Angels Again Régiségkereskedés. 

Hogymivan? Mit akarok én itt?

El akarok menni, de az a furcsa vágy nem hagy nyugodni. És most már kíváncsi is vagyok. Mi lehet itt, amit annyira szeretnék?

Föllépek a szürke kőlépcsőkön, és megfogom a sárgaréz kilincset. Vidám csilingelés hallatszik, mikor kinyitom a nyikorgó ajtót, és azonnal megcsap a régi tárgyak jellegzetes illata. Az ajtó halkan becsukódik mögöttem, de nem foglalkozom vele.

Összecsukom az ernyőt, és a boltost keresem, de csak néhány kósza vásárlót látok.

Az egész bolt tele van régi fabútorokkal, melyek egészen a plafonig érnek. Mindegyik tíz széles, vastag polcból áll, telezsúfolva mindenféle könyvvel, levéllel, pergamennel és hasonlókkal. Van itt középkori iránytű, egy reneszánsz női ruhát viselő próbababa, kalózkalap és még sok egyéb.

Csak nézem ezt a rengeteg holmit, miközben egyre beljebb megyek. Olyan ez a hely, mint egy könyvtár.

A bejárati ajtó falán hatalmas, félköríves ablakok engedik be a világosságot, és kilátást nyújtanak a szemközti ház falára. Olyan ez, mint az Abszol Út a Harry Potterben.

Az üzlet másik felében, elrejtve található az eladópult. Egy mosolygós, szemüveges öregember int nekem mögüle, hogy nyugodtan nézelődjek.

Megeresztek egy kedves mosolyt és bólintok.

Elrejtőzöm a polcok hosszú sorában, és már azt sem veszem észre, hogy egyre kevesebb a fény. A helyiség bal felében, két hatalmas szekrény közé bezsúfolva egy kis asztal áll, rajta mindenféle könyv szétdobálva. Az egyik kinyitva fekszik másik kettő tetején. Öreg, sárga lapjait már megfakította az idő, de a tinta így is jól kivehető. Egyszerű bőrkötéses darab, nincs benne semmi, ami érdekelhetné az embert. Ugyan mit kezdjek én egy ilyennel?

Óvatosan megérintem ujjaimmal a szélét, de azonnal el is kapom.

Olyan érzésem van, mintha figyelnének, pedig közel, és távol egy lélek sincs. Takarnak a szekrények és polcok, itt nem láthat senki.

Még fölfelé is nézek, de tényleg egyedül vagyok.

Üldözési mániám van – mosolygok saját gondolatomon, aztán visszafordulok az asztal felé.

Kezembe veszem a könyvet és lefújom róla a port, ami csak úgy száll. Erős ingert érzek, hogy tüsszentsek, de visszatartom.

Mikor jobban megnézem a könyvet, észreveszem, hogy érthetetlen az írás, és a feljegyzések és ábrák alapján, valószínűleg egy alkimistáé lehetett. Hasznavehetetlen.

Lapozok egyet a könyvben, mire megtalálok valami furcsa írást a gyémántok tulajdonságairól. De miért lenne a drágaköveknek tulajdonságuk?

Aztán jobban megnézem a tintával készített rajzot, és egyből látom, hogy a vonalak, és kacskaringók sűrűjében egy toll van. Egy toll és egy gyémánt. De ez nem egy madártoll...

Összecsapom a könyv lapjait, amiből méretes porfelhő száll fel, majd az asztalka sarkába dobom.

Megrázom a fejem, és hátat fordítok, de alig teszek meg egy lépést, úgy érzem valami nem hagy elmenni. Úgy érzem nem találtam még meg, amit keresek...

Az előttem magasodó óriási szekrényt bámulom, amely csaknem faltól falig ér. Félhomály és csend vesz körül, tisztára olyan, mint egy lakatlan szigeten. Pedig ez csak egy bolt!

És ebben a boltban van valami, ami Damiané. Egy angyalé.

A bukott angyalomé.

De mi lehet az, és hol keressem?

A szívem ide vezetett, ehhez a könyvhöz, de ez biztosan nem lehet az övé! Hát akkor meg hol van? És ami a legjobban érdekel, mi az?

Az érzés kés módjára szúr belém, mire lassú mozdulatokkal ismét az asztalka felé fordulok. A papírok, és ritka könyvek sűrűjében ott van az a két könyv. A két könyv, amely tetején az alkimistáé volt.

A fölsőért nyúlok egy élénkzöld csatos, szalaggal körbefuttatott fekete borítású könyvért. Látszik rajta, hogy

új, maximum két – három éves lehet

Félreteszem és a papírhalom mélyén lévő alsó könyv után nyúlok. De vajon akarom-e?

Biztosan ez az, amit keresek?

Félresöpröm a papírokat és leveleket, melyek közül néhány a földre hullik, majd két kézzel ragadom meg a titkos könyvet.

Nincs rajta semmilyen cím, csak az öreg, kifakult, egykoron mélyvörös szalag, melyet óriási díszes csat fog össze.

A könyv vastag; öreg, világos sárgásbarna teteje megkopott már a hosszú idők alatt, és oldalából néhány kiszakadt lap széle lóg ki.

A szíj után nyúlok, és alig érek hozzá a jól összezárt csathoz, az lehullik a földre.

Ujjaimmal megragadom a könyv foszló gerincét, és a közepénél kinyitom.

Szöveg és szöveg, melyek érthetetlenek számomra, mégis tudom, mit jelentenek. Minden oldalon vörös tintás ábrák vannak máglyákról, háborúkról, gyerekekről, asszonyokról, férfiakról, különböző szent tárgyakról, és...természetfeletti lényekről.

Elmerülök benne, és a feljegyzéseket nézem. Dátumok, helyek, aláírások és rövidebb-hosszabb szövegek szerepelnek benne, de nem egy ember írta őket. Aztán van még itt egy másik szöveg, ami talán leírás lehet, és az egész könyvben megtalálható.

Óvatosan pörgetem a sárga pergamenlapokat az ujjaim között, amíg az elejére nem érek.

Az első oldalon koromfekete tintával egy férfi van rajzolva.

Fekete csizmát és nadrágot visel, ugyanolyan színű, kigombolt inggel, ami szabaddá teszi felsőtestét.

Enyhén féloldalt áll, és lefelé néz valamire. Hátából irdatlan nagy éjfekete szárnyak nőnek, és legnagyobb meglepetésemre a kép kezd megtelni színnel.

Az eddig fekete minta élénkebbé válik, megjelennek az árnyékok, a férfi bőre színe és vörös ajkai.

De a lapon nem csak az angyal kel életre, hanem az üres lap megtelik mással is. Tintapacák, melyek végigfolynak, és tekergőznek, alakokat vesznek fel, és játszadoznak egymással.

Mintha egy történetet mesélnének el. De lehet, hogy az egész könyv egy titokzatos történet.

Megragadom a lap szélét, és csigalassúsággal hajtok egyet. A következő lap üres, majd halványan megjelenik rajta valami.

Egy szöveg, ami egyre erősebben kivehető.

Egy szöveg, ami lassan értelmezhetővé válik.

Egy szöveg, mely nem más, mint The Last Dance.