Chapter Nine - Lázadójátszma

Sziasztok!
Nos ez a fejezet rendesen föladta a leckét, így két dologra is rájöttem az írása közben:
1. a Gangnam Style tényleg mindenre jó (+ Coldplay - Princess of China)
2. és megérte annyi The Walking Dead-et nézni :)
Ettől eltekintve a fejezet, megint egy olcsó hulladék, de lehet, hogy csak a vacsi mellé megivott két pohár víz beszél belőlem.
Na jó, félretéve az esti Denny nénit, jó olvasást mindenkinek! :D
...esti Denny néni...^^

Mély levegőt veszek, majd tekintetemet erőszakkal szakítom el a könyvtől. Hiszen ez már nem is egy könyv, ez egy kísértés, egy borzalom! És az övé...

Minden, ami hozzá kapcsolódik, romlott és gonosz. És maga Damian is az!  

És hiába állítja azt, továbbra sem hiszek az angyalokban. Kár is próbálkoznia!

Újból a könyvre pillantok, és a betűket fürkészem.

Fekete és ezüst tintával írt kacskaringós, túldíszített betűk, melyek a szavakat alkotják, és a szavak mellett vörös rózsaszirmok játszadoznak a pergamen öregségével. Mintha szél fújná őket, végiglibbennek az egész oldalon, és a betűk köré tömörülnek.

Mégis mi ez a könyv? Mert semmi tánc nincs benne! Semmi vidámság. Csak merő gyűlölet.

És akárhányszor rá nézek, tudom, hogy ez Damiané. És azt is tudom, hogy sokaknak okozott már fájdalmat az idők során ez a papírkupac.

De vajon hányan látták már előttem? És mi lett azokkal, akik a kezükbe vették?

Nagyot nyelek; egyre szörnyűségesebb gondolataim vannak. Egy könyv nem tud ártani senkinek, de az biztos, hogy ez nem egy átlagos kötet. Jobb félni, mint megijedni.

Összecsapom a könyvet, és megforgatom a kezemben. Az emlékezetembe akarom vésni, mert most látom utoljára.

Egy nagy sóhajjal ismét a borítójára emelem a tekintetemet. A szalagon lévő csat lágyan himbálódzik a levegőben, egészen addig, még meg nem fogom.

Tapintása a hideg, megmunkálatlan fém érzését kelti, mégis egyszerre bizsergető. Ujjaimmal játszadozni kezdek vele, fölfedezem minden kis rejtett szegletét, majd középső és gyűrűsujjammal végigsimítok a szalagon.

Egy hirtelen mozdulattal megemelem és áthúzom a csaton, majd hallom, hogy kattan a zár, ahogy a fém összeér.

Nekem már többet nem fog kinyílni ez a zár...

- Az enyém. – rideg hangjától kiráz a hideg; nincs benne semmi, csak elutasítás.

- Tudom.

- Tudod?

- Igen. Tudom. – nem fordulok hátra, csak a szemem sarkából nézek rá.

- Beleolvastál?

- Nem volt rá szükség.

- Nem volt rá szükség? – kérdezi hitetlenkedve. – Jenessa! Ez a könyv több egy átlagos irománynál! Ez az enyém! Rólam szól!

- És? Ha a tiéd, miért nincs nálad? – fordulok meg, és döbbenten veszem észre, hogy megváltozott. Gyökeresen. Már nem az a fiú, aki tegnap volt, már nem az a szenvedélyes srác, aki meg akart csókolni.

- Ha én adom a kezedbe, elfogadtad volna? – néz a szemembe keserűen.

Egy pillanatig rábámulok, majd lepillantok a könyvre. Vajon megtettem volna?

- Miért olyan fontos ez neked?

- Nekem nem az. Neked annál inkább, kicsim!

- Hogy nekem? – ráncolom döbbenten a homlokom. – Mi közöm nekem ehhez?

- Csak annyi, hogy ebből a könyvből megtudod a történetem. Hogy mi voltam, és mivé lettem. Hogy kik voltak az elődeid, hogy kikre vigyáztam ezelőtt. Vagy kikre nem. – válaszolja, és ellöki magát a szekrénytől, aminek eddig támaszkodott. Közelebb lép hozzám, szemét a könyvre szegezi, majd gyengéden megfogja a kezemet, hogy még csak véletlenül se tudjam letenni.

- Nem biztos, hogy tudni akarom. – válaszolom lehajtott fejjel.

- Akkor sokkal nehezebb lesz. – figyelmeztet.

- Ugyan mi? – fúrom bele a tekintetemet az övébe. Nem látok mást benne csak a sötétséget, és a lángokat, amik néha megölnek, néha pedig fölperzselnek.

- Megvédeni magad.

- Ne szórakozz, Damian! Mégis kitől kéne megvédenem magam? – kérdezem, mire a fülemhez hajol.

- Tőlem. – suttogja.

Elvesztem a türelmemet, és talán az ép eszemet is. Kitépem magam a kezei közül, és villámló tekintettel meredek rá.

- Elég... – suttogom, pedig legszívesebben ordítanék vele. – Elég volt! Nem! Ne közelíts, Damian! Maradj csak ott. – emelem föl a hangom, mikor utánam nyúl. Egészen az asztalig hátrálok, majd ledobom rá a könyvet. – Nem akarok többet hallani! Elegem van belőled, és a hülyeségeidből is! A rohadt életbe már, ez nem valós, csak kitaláció! És azt hiszed, hogy beveszem a mesédet az angyalokról, meg a pokolról és a fene tudja miről? Hol élsz te? Ez itt a huszonegyedik század, nem pedig a középkor! Nőj föl végre, Damian! – kiáltom, és elrohanok mellette.

Meglep, hogy nem mond semmit, nem üvölt, nem ragad meg, hogy visszatartson, csak elenged. Én pedig minden erőmmel próbálok kijutni a szekrények és polcok sűrűjéből, de minél jobban akarom, annál jobban eltévedek.

Megyek előre, amerre a kis folyosó visz, és nem érdekel, hogyha beléfutok, csak menekülni szeretnék. El innen minél messzebb, el Londonból.

Vagy húsz percig bolyongok az átkozott polcok között, mire megtalálom a bejárati ajtóhoz vezető folyosót. Szedem a lábamat, hogy még azelőtt kiérjek, hogy bárki meglátna. Főleg Damian...

Föltépem az ajtót, majd kiviharzok a zuhogó esőbe. Érzem, ahogy a víz az ereszről a nyakamba csöpög, végigfolyik a bőrömön, egészen a ruhám alá.

Az esernyőm után kapok, de nem találom. Egészen a táskám aljáig túrok, de nincs meg. Otthagytam! Ottmaradt Damiannal.

Visszamenjek érte? Vissza kéne mennem érte?

Kétségbeesve ácsorgok a bolt előtt, és nem tudom mitévő legyek. Nem akarok Damiannal újra találkozni, soha, soha többé! De az esernyőm nélkül elázok; szükségem van rá!

Lenézek a macskakövekre a talpam alatt, és látom, ahogy kopognak rajta az esőcseppek. Látom, ahogy a tócsák egyre csak dagadnak, és azon vannak, hogy utat találjanak a balerinacipőm belsejébe. Hogy még vizesebb legyek...

Már így is eláztam, nincs értelme visszamenni a boltba és megkeresni.

Kisöpröm nedves tincseimet az arcomból, és körülnézek az utcában. Ide a szívem vezetett – és Damian – de vajon ki hogyan jutok majd?

Ez egy zsákutca – nézek balra. Látom a szürke és vörös téglából kirakott nyolcméteres kőfalat, amelyen csupán egy fakeretes ablak van. Az is olyan kicsi, hogy csak fürdőszoba-ablak lehet. Semmi egyéb.

És ez a komor fal mondja meg nekem, hogy merre is menjek.

Az utca szűk, olyan, mint az otthoni sikátorok, csak tisztább és rendezettebb. Mindenütt téglafal – mely talán az égig ér, ha nem tovább – és csak néhány helyen látszódik egy – egy ablak vagy ajtó. Az biztos, hogy ez a hely nem lakóövezet. Talán raktárak lehetnek.

Minden esetre jól el van dugva ez a hely.

A fejem fölött egy híd köti össze a két szomszédos épületet, némi védelmet nyújtva a zuhogó eső ellen. Aláállok, és várok, hogy mi lesz. Damian talán kijön? Vagy inkább benn marad? Talán már el is ment.

Remélem, hogy így van, és egy kicsit kifújhatom magam. A bolt falának támaszkodom, és hagyom, hogy a földig csússzak.

Nem érdekel, hogy piszkos leszek, vagy beleülök a lefolyóba, így is elég bajom van már a mai nap. Ezzel nem akarok foglalkozni. Nézzenek csak meg az emberek az utcán!

Kezembe temetem az arcom, és hátrasimítom vizes hajamat. Hihetetlen, hogy pár perc alatt, hogy elázott az ember!

Behunyom a szemem, és arcomat a térdeim közé fúrom.

Ez nem lehet igaz! Nem és nem! Miért kellett így történnie? Hiszen angyalok nincsenek, akkor meg mit akar tőlem ez a hibbant? Ó, Jézus, most segíts!

- Még mindig nem hiszel nekem. – a váratlan hangra fölkapom a fejemet, és érzem, ahogy kiül a döbbenet az arcomra.

- Sosem hittem! – vágok vissza, mire megragadja a karomat, és durván fölránt. Megfordul és elindul az utcát lezáró fal felé, maga után húzva engem is.

Újra érzem, ahogy az eső az arcomba vág; látom, ahogy áztatja Damian fekete haját, de ez őt nem zavarja. Csak megy előre céltudatosan, mintha átléphetne a falon túlra.

Az utolsó pillanatban megáll, és a falnak lök, majd két oldalamról lezárja a menekülést jelentő utat.

- Akkor áruld el, mivel bizonyítsam! Mivel? – hangja ostorcsapásként ér. Kegyetlen hangleejtése, olyan, mintha egy tőrt döfnének a szívembe. – Nem volt elég a Halálangyal? Nem voltak elegek a démonok? Mi kell még, hogy higgy nekem? Mi? Mondd meg!– érzem, ahogy közelebb lép, de nem ér hozzám.

- Hagyd abba, Damian! – szólok fojtott hangon.

Valahol mélyen tudtam, hogy ez lesz. Hogy nem szabad megbíznom benne, mert veszélyes! De eddig nem akartam elhinni. Most viszont itt áll, a falhoz szorít, és nem hagyja, hogy elmenjek. Nem ad még egy lehetőséget.

Nem nézek rá, úgy mondom.

- Engedj el, és hagyj békén örökre! Keress mást, akivel játszadozhatsz!

- Játszadozni? Megőrültél, Jenessa? Én nem játszadozni akarok veled, hanem megvédeni, amíg lehet!

- Nem, Damian, te őrültél meg! Nem megvédeni akarsz, hanem...sosem akartál! – ordítok rá.  – Te magad mondtad, hogy veszélyes vagy!

- Egyszer majd az leszek. – nyomul közelebb, így kénytelen vagyok a szemébe nézni.

Újra látom benne a kegyetlenséget, a gonoszságot, az érzelemmentes vad énjét, és azt a fenséges csodát, ami annyira vonz. Minden egy lélekben. És megbabonáz.

Észre sem veszem, hogy a szívem lassabban kezd verni, a légzésem normálissá válik, és elmerülök ebben az igéző sötét szempárban. Már nem félek tőle...

- Miért lennél? – kérdezem csendesen.

- Mert ezt teszik a bukott angyalok. – feleli. Észrevette, hogy lassan megnyugszom a karjaiban. Talán azt reméli, hogy megint olyan engedelmes leszek, mint előtte voltam, de...

Fölemeli a bal karját, és simogatni kezdi az arcomat, hogy visszaszerezze a bizalmamat, de a csípőjével továbbra is a falnak szorít.

- Mi volt ez? Miért lázadtál? – néz mélyen a szemembe.

- Nem lázadtam.

- De igen! Ellent mondtál az angyalodnak. Ez lázadás. – az arcát fürkészem. A szemét, ahogy megülnek a szempilláin az esőcseppek, ahogy végigfolynak a nyaka vonalán. Nézem, ahogy átázott haja, az arcához tapad, és fekete tincsekben a szemébe lóg.

Hogy lehet valaki, még így is őrjítően vonzó?

Előírás, hogy az angyalok, csak jóképűek lehetnek?

- De még nincs vége. – suttogom, és egyszerre rúgok felé és lököm el.

Hátratántorodik, de legnagyobb sajnálatomra nem esik el. Csak fájó lábát fogja.

Kihasználom az időt, és ellököm magam a faltól. Amilyen gyorsan csak tudok, futásnak eredek, és remélem, hogy Damiant lassítja egy kicsit a rúgásom.

Csúszva állok meg a síkos macskaköveken, és meg kell kapaszkodnom a ház oldalában, nehogy elessek.

Az Oxford Street-en még mindig jönnek-mennek az emberek; esernyővel a fejük fölött a dolgukra igyekeznek.

És én úgy futok el közöttük, mintha tűz kergetne. Néhányan bosszankodva néznek rám, mások észre sem veszik, hogy elrohanok mellettük, de nem érdekel. Csak annyit akarok, hogy sose lássam Damiant.

Olyan nagy kérés ez?

Kifulladva állok meg az esőkabátos, ernyős, morajló tömeg közepén és visszafordulok.

A londoniak jönnek, mennek, és színpompás maskarájuk között sehol sem látom Damian fekete öltözékét.

***

A kopogás folytonossá válik, mire elveszítem a türelmem.

- Mindjárt, Belle! Sietek! – ordítok ki.

- Már egy órája bent vagy. – jön a felháborodott válasz.

- Igen, de nem te áztál ronggyá odakinn! – feleselek, és a vállamra terítem a törülközőt.

Amint kinyitom az ajtót, a kopogás megszűnik, és Belle fáradt arcával találom szemközt magam.

- Végeztél? – emeli föl a fejét.

Bólintok, és beengedem őasszonyságát a fürdőszobába.

- Remélem, hagytál melegvizet! – ordít ki Belle.

- Csak egy csöppet. – vágok vissza és leülve az ágyamra törölgetni, kezdem frissen mosott hajamat.

Bőrig áztam odakinn, az összes ruhámból csurgott a víz, rólam már nem is beszélve. Mrs. Morison jól meg is szidott, hogy ilyen óvatlan voltam.

Teljesen elmerülök a gondolataimban, és kis híján szívrohamot kapok, mikor nagy robajjal kivágódik a bejárati ajtó.

Istenem, Damian az – gondolom remegve.

- Megjöttem emberek! – üvölti Avalon, és ledobja magát Izette ágyára. – Hogy s mint, ázott galamb? – néz rám.

- Már megkezdtem a szárítkozást. – könnyebbülök meg Avalon vidám arcát látva.

- Úgy látom nem sokat értél el eddig. – vigyorog, mire hozzávágom a törülközőmet.

- Ezért megfizetsz, Ava! Tudd meg, Jenessa Cox-szal nem jó ujjat húzni! – ugrok át hozzá.

- Tudd meg Avalon Greed állja a sarat, asszony!- kapja le a fejéről a nedves holmit, és csapkodni kezd vele.

- Háborút akarsz? Legyen! – kiáltom, és fölkapok egy párnát.

- Tudod – kezdi – Izette meg fog ölni minket, amiért szétburhányoltuk az ágyát.

- Ez igaz! Majd azt mondjuk neki, két ötéves volt.

- Vagyis mi.

- Jelen pillanatban. – küld egy erős ütéssel az ágytakaróra.

- Éééés Avalon Greed megnyeri a játszmát, hölgyeim és uraim! Nagy tapsot neki! – ugrik le az ágyról, meglengetve a törülközőt.

- Hülyék vagytok. – halljuk Belle hangját.

- Tudod, Belle, jó tanárunk volt. – felesel vele Avalon.

Megigazítom vizes hajamat, és a hajszárító után kezdek kutatni, mikor Avalon leül velem szemben.

- Hol jártál ma, Jen? – válik hirtelen nagyon komollyá.

- Az Oxford Street-en ahogy ti is. Miért?

- Mert, ha csak ott lettél volna, mint ahogy mondtad, nem hagytad volna el az esernyődet! Még megvolt, amikor elváltunk.

- Igen, de én is bementem egy-két üzletbe.

- Jöhettél volna velünk is. Mi is ezt csináltuk! Vagy nem akartál velünk lenni?

- Micsoda? Dehogy! Veletek lenni, minden másnál jobb! Hogy mondhatsz ilyet?

- Akkor meg? Mi volt ez ma? – néz mélyen a szemembe, úgy, ahogy pár órája Damian tette. Megborzongok, és lesütöm a szemem.

- Tinikori idiótaság. – felelem somolyogva, mire Avalon fölnevet.

- Persze.- mosolyog, majd megint elkomorodik. – Jen?

- Hmm?

- Láttalak. – böki ki végre, mire fölkapom a fejemet.

- Tessék?

- Láttalak. Abban a kis utcában. Láttalak ott téged. – mondja, és tudom, hogy nincs értelme letagadni.

- Igen. Volt ott egy bolt. Oda mentem.

- Nem, Jen! Egy férfival voltál – mondja, mire ledermedek. Látta őt! Látta Damiant! – És nagyon durván bánt veled! Bántott?

- Nem, Avalon, nem bántott.

- Akkor meg? Mi történt? Kérlek, Jen, mondd el! Ki volt ez a fickó?

- Ööö. Ő csak egy...csak egy...egy srác, aki itt dolgozik.

- Itt dolgozik? Na ne röhögtess már! És mégis mit keresett ott veled?

- Avalon, kérlek...

- Nem, Jenessa, nem hagyjuk! Láttam, hogy bánt veled. Láttam, hogyan rángatott, és hogyan szorított a falhoz! Ne is tagadd! – vágja rá, és szeméből süt a bosszúvágy. – Ha bántott, Jen, mondd meg! Ígérem többet nem fog előfordulni, gondoskodom róla!

- Nem, Avalon...ő nem... – kezdem, de megállok. Akarom? Szóljak neki Damian-ról? – Mi...randiztunk. – nyögöm ki, és tudom, hogy ez a legelképzelhetetlenebb kifogás, amit valaha is mondtam. Még, hogy randi!

Avalon arcára ráfagy a döbbenet, percekig csak mered rám.

- Te...? És egy srác?

- Ühüm. Anya mondta, hogy ismerkedjek meg valakivel.

- És pont egy sikátorban kellett találkoznotok? Miért nem egy kávézóban?

- Az olyan, mindennapos randi lett volna. Tudod, hogy szeretem a különlegességeket! Egy kávézós randi olyan hétköznapi. – felelem, mire Avalon jóízűen felnevet.

- De miért rángatott? És...miért nyomott a falhoz? – kérdezi, mire próbálok sejtelmes választ adni. Avalon szemei hirtelen kitágulnak, és a szája elé kapja a kezét.

- Ó, Jen. De hát miért nem mondtad?

- Ha mondom, akkor nem kémkedtek utánam?

- Jogos. – bólint, de látom a szemében a kételyt.

- Ava! Megkérhetlek, hogy ne szólj erről senkinek? Nem akarom, hogy tudják, mert kérdezősködnének. És ez még egy elég....friss kapcsolat. Még nem biztos, hogy összejön. – mondom, mire megint bólint, és biztosít róla, hogy megtartja a titkom. Hálásan elmosolyodom, majd Avalon kiszambázik az ajtón, magamra hagyva a gondjaimmal.

U.I: Gondolom, már mindenki hallotta, hogy megszűnik a Google Reader(??). Nos, ezentúl majd nem kaptok frissítéseket a blogbejegyzésekről, ezért aki mégis szeretne, az kattintson a bloglovin'-es gombocskára az oldal szélén. :) Vagy, ha nem akarsz bloglovin' fiókot,szólj, vagy keress meg Twitteren. :)
Na jó éjszakát...:)