Chapter Seven - Démonok az égben

Sziasztok!
Azt hiszem már illett hoznom a hetediket két díj után, és, mert addig úgy sem hagytatok volna élni. :-) Szóval itt van, bár talán nem lett olyan jó, mint amilyennek elképzeltem, igyekeztem mindent leírni benne.
Jó olvasást! :-)
Denny

„Akkor én sem hagyom, hogy megtörj!” – visszhangzik a fejemben, és egy pillanatra megrémülök saját szavaimtól. Úgy érzem, mintha lassan megfagynék, de lehet, hogy ez csak azért van, mert csurom víz vagyok. Iszonyatosan fázom, és remegni kezdek. Próbálom takarni, ezért még jobban belesimulok a törülközőmbe és összehúzom magam.

De leginkább az ijeszt meg, hogy Damian nem mozdul. Most vajon fölmérgesítettem?

Remegve nézem, ahogy háttal áll nekem, és izmai lassú táncot járnak a fekete póló alatt. Nem fordul meg, csak bámul előre, és kezét lassan ökölbe szorítja.

Alsó ajkam megremeg, amikor oldalra fordítja a fejét és szeme sarkából rám, pillant. Elmosolyodik, de ez nem a szokásos mosolya. Ez egy kedves mosoly!

- Nem hagyod? – suttog, hogy alig értem. Olyan lassan fordul felém, hogy fáj nézni. – Én nem akarlak megtörni, Jen. Csak te gondolod ezt. – feleli.

Erőt veszek magamon, és a szemébe nézek, pedig alig bírom elviselni éjfekete szeme mélységeit.

- Másképp fogalmazok, hogy megértsd: nem fogod tönkretenni az életemet! – nem felel, csak közelebb lép hozzám, megragadja a derekam, és magához húz. Fölemeli egyik kezét és óvatos mozdulatokkal kisimítja a homlokomból nedves tincseimet.

- Édes, kicsi Jenessa, én mindig is azon leszek, hogy tönkretegyem az életedet.

- Ne nyúlj hozzám! – tépem ki magam a szorításából, mire megrándul az arca.

- Jen... – érinti meg a karomat, de elkapom.

- Miért én? Miért nem más?

- Mondtam már, én vagyok a te..

- Ne gyere nekem ezzel a hülyeséggel! – fakadok ki. – Angyalok nincsenek! Sem jók, sem gonoszak, sem bukottak, sem őrangyalok! – ordítom, és félve veszem észre, hogy Damian szeme elsötétül, majd vasmarokkal megragadja a csuklómat és a hátam mögé csavarja, hogy mozdulni se tudjak. Csípőm nekinyomódik az övének, és úgy érzem innen már nincs menekvés.

- Ne mondj ilyet! – haragja hevesebb, mint egy épp kitörni készülő vulkán, mégis annyira jól áll neki. Legszívesebben fölpofoznám magamat, hogy tetszik az érintése, még ha nem is gyengéd. Fáj kimondani, de élvezem, hogy érzem teste melegét, szíve robaját és minden lélegzetvételét.

- Miért?

- Miért te? – néz le rám, és egy apró mosoly jelenik meg szája sarkában. Állát a fejemnek támasztja, miközben szorosan fog hátulról, másik kezével pedig vizes hajamat babrálja.

- Mindig is tudtam, hogy különleges vagy. Eddig minden halandó, akire vigyáztam, gyenge volt és hitt bennem. De te más vagy.

- Sosem fogok hinni benned! – csak most kapok észbe, hogy egyik kezem még mindig szabad. Tenyeremet a mellkasára támasztom, és keményen meglököm, de mintha meg sem érezné.

- Ne is. Úgy túl egyszerű lenne. – úgy látszik, belefeledkezik az időbe. Behunyja a szemét, és rezzenéstelenül tűri, hogy mocorgok a karjaiban, és minden kísérletemet elhárítja a szabadulásra. Egy idő után feladom, kezemet már csak pihentetem a testén, és jéghideg nyugalommal tűröm az érintését.

Percekig vagy órákig állunk így, a nap a szobát már aranyozott vörösre festi, és én tudom, hogy hamarosan visszajönnek a többiek. Mi lesz, ha így találnak itt minket?

- És az álmok? – szólalok meg hirtelen, de nincs kedvem megmozdulni. Jól esik Damian ölelése, még ha tudom is, hogy rosszat akar nekem.

- Ma nem lesznek. – súgja vissza, és beletemeti arcát a hajamba. – Tudod mi a legnagyobb büntetés nekem, hogy elbuktam?

- Nem.

- Az, hogy minél többet vagyok veled, annál jobban ragaszkodom hozzád. – szavaira megremegek, és szívem őrült módjára kezd verni.

- Hiányoztál. – suttogja.

Nem tudok mit felelni, csak annyit tudok, hogy legszívesebben elaludnék a karjaiban.

- Most már hiszel nekem?

Pár másodpercig habozok mielőtt bármit is felelnék.

- Nem.

- A szíved mélyén úgyis elhiszed!

- Angyalok nincsenek.

- Akkor mivel magyarázod a Madame Tussauds-ban történteket? – fölemeli, és oldalra fordítja a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni. Fölnézek rá, és úgy válaszolok.

- Leestem a lépcsőn.

- Nem, kicsikém, nem estél le! Te is tudod, hogy ez csak kitaláció. Félrevezetés.

- De...és a mai?

- Az az én hibám. Miattam ájultál el. – feleli, mire erős késztetést érezek arra, hogy kinevessem.

- Mégis hogyan..?

- Hatalmam van feletted, mint minden őrangyalnak. – ennél a mondatnál már tényleg elszakad az a bizonyos cérna, és ismét kitépném magam a szorításából, de nem érek föl erejével.

- Cssssss! – olyan szorosan tart, hogy hiába szedem össze minden erőmet, még így sem érek vele semmit. Néhány percnyi harc után abba hagyom, és fortyogó dühvel megadom magam ölelésének.

Ezt a csatát ő nyerte és ki is használja. Csuklómat kényelmetlenül hátraszorítja, és azzal húz közelebb magához. Másik karjával a derekamat öleli, míg állát továbbra is a fejemen nyugtatja.

- Megmutatom. – suttogja, mire érzem, hogy valami melegség satuba fog, és kezd elbódítani.

- Ne harcolj ellene. Nincs értelme.

De én azért is szembeszállok az akaratával, és nem hagyom, hogy összeessek ott a lábai előtt. Megfeszülök, hogy tartani tudjam magam, de ez fölemészti minden erőmet.

Behunyom a szemem, és mikor újból kinyitom már sötét, van. Időközben éjszaka lett.

Damian lassan előrehúzza a hátraszorított kezemet, és a csípőjéhez dörgöli a kézfejemet.

Vajon tudja, hogy félig magamnál vagyok?

Nem mozdulok, mikor fölcsúsztatja a hátán, és hozzászorítja a bőréhez, mire én lassan belekapaszkodom a pólójába, de nem saját akaratomból.

Irányít engem! – hasít belém a felismerés, de pillanatnyilag nem is igazán érdekel.

Kezét végighúzza a karomon, másik kezével pedig a bal kezemet ragadja meg, mely kettőnk közé szorult.

Egy határozott mozdulattal kiszabadítja, lassan körözni kezd ujjaival a kézfejemen, majd óvatosan összefonja az ujjainkat, mire halkan fölnyögök.

Érzem a bőrömön, hogy elmosolyodik, és azt méregeti, milyen kicsi a kezem az övéhez képest.

Megriadok, és figyelni kezdek, mikor vidáman fölnevet, és átöleli a derekam. Arcát az arcomhoz szorítja, és az ágyamhoz hátrál velem.

Hallom, hogy nyűgösen nyöszörögni kezdek, mikor óvatosan lefektet az ágyra és egy pillanatig, sem fordul meg a fejemben, hogy azt akarná tenni velem.

Lassú mozdulatokkal meglazítja rajtam a szorosan összefogott törülközőt, de nem húzza le rólam.

Mellém, ül, és játszadozni kezd a hajammal, miközben nagyon közel hajol.

- Bebizonyítom neked, hogy angyal vagyok. Bebizonyítok mindent. – leheli, és addig simogatja a hajamat, míg el nem alszom.

***

Izette gyengéd rázogatására ébredek, mire álmosan kinyitom az egyik szememet.

- Ébredj, Jen! Ha jobban vagy velünk jöhetsz. – mosolyog.

- Mi? – kérdezem, mert hirtelen nem értem mi történt, hol van Damian?

- Gyere, siess! Vagy inkább maradnál?

- Nem, nem! – szólalok meg rekedten és kikászálódom a takaró alól. A törülköző lassan lecsúszik a mellkasomon, és csak az utolsó pillanatban tudom elkapni.

- Miért vagy...egy szál törülközőben? – néz rám Izzie.

- Én csak..csak...véletlen...elaludtam zuhanyozás után. – mentegetőzöm. Előkapok valami hordható göncöt a bőröndömből, miközben nagyon ügyelek rá, hogy ne nyíljon szét az anyag.

- Tíz perc. – rohanok a fürdő felé, úgy viselkedek, mintha menekülni akarnék barátnőm, elöl. Berontok és becsapom magam mögött az ajtót.

- Jól vagy, Jen? – kopog be.

- Hogyne! Soha jobban. Miért? – A szentségit! Talán meglátott Damiannal? Istenem, csak szóba ne hozza!

- Tegnap elájultál, emlékszel? – olyan sóhaj szakad fel belőlem, mint még soha.

- Igen, Izette. Jól vagyok. – felelem, és elkezdek fölöltözni. Nem éppen megfelelő ruhákat vettem elő: egy szürke, farmerszerű leggings, csipkés, mélyen kivágott blúz, és piros tornacipő. Egész jó összeállítás...egy házibulira!

De nem ez a legnagyobb problémám jelenleg. Mikor jöhettek vissza Izette-ék? Látták – e Damian-t, ahogy az ágyamon ül? Vagy egyáltalán bármit is?

- Izette? – szólok ki sminkelés közben.

- Igen?

- Mikor jöttetek vissza? Nem hallottalak titeket.

- Mert már aludtál. De talán éjfél is lehetett, nem akartunk felébreszteni.

- Aha! – dobom le a szemceruzát, és megigazítom a hajamat. Tökéletes!

- Mehetünk? – néz rám Izzie, mikor kilépek a fürdőből.

Bólintok, és gondosan bezárom magunk mögött az ajtót. Odalent az ebédlőben hatalmas volt a ricsaj, de mikor beléptünk már szinte fülsiketítő lett. Marshall szinte a nyakamba ugrik, és ezerszer közli velem, hogy nélkülem a tegnapi nap olyan volt, mint óvodásnak a kínai nagy-piaci bevásárlás.

Mrs. Morison kedvesen megérinti a vállamat, és a felől érdeklődik, hogy jobban vagyok-e, tudok-e menni velük, mire biztosítom, hogy már nincs semmi bajom.

Elég kétkedő arcot vág, de a végén beleegyezik.

Kilenc óra körül elindulunk a Benjamin Franklin Házba, a mai nap első célállomására. Gépemet készenlétbe helyezem, de nem fotózok, hanem...keresek valakit.

Samantha egyedül ül, és épp telefonál. Hol hagyta Damiant? Vagy már nem érdekli?

Utolsó gondolatomra melegség tölt el, és borzadva gondolok vissza a tegnap történtekre. Így utólag visszatekintve, nagyon abszurdnak tűnik a helyzet, és Damian valószínűleg csak kihasznált. Elérte azt, amit az első naptól kezdve, hogy megláttam kerülni akartam. Damian, ezért megfizetsz!

Mit csináltál miután elaludtam? Talán...? Jézus! Add, hogy ne!

Próbálok nem dühös, bosszús arcot vágni, de nem nagyon sikerül, és egész nap ez a nyomorult gondolat foglalkoztat. Amint megtalálom, kivallatom!

A Benjamin Franklin Ház nem nagyon izgatja a többieket se engem, így aztán néhány kép készítése után, Avalonék elmesélik a tegnapi napot és megmutatják a képeket. Olyan izgalmas dolgokról maradtam le, mint egyetemlátogatás, múzeumjárás és hasonló szórakoztató dolgok. Még a szállodában maradni is izgalmasabb volt.

A délutáni program a Trafalgar Square-i séta, amire mindig is vágytam. Izgatottan szállok le a buszról és az első, amit megpillantok...Damian!

Ott áll a tér közepén, zsebre tett kézzel, és engem bámul, de még nem mehetek oda hozzá.

Mrs. Morison mindenkit egy csoportba sorakoztat, és ismerteti a szabályokat, de alig tudok figyelni rá. Mikor és hol fogunk találkozni? Majd Izette megmondja!

Damian felé kapom a fejem, de már nincs ott. Eltűnt! Hol lehet?

Mire osztályfőnököm szabad utat ad nekünk, már el is vegyülök a tömegben és Damian-t kutatom. Félrelökdösök mindenkit az utamból, átverekszem több turistacsoporton, de csak nem kerül elő.

Miért csinálja ezt velem? Legszívesebben elordítanám magam, hogy merre van, de a végén még hülyének néznek.

Fáradtan megállok a borús angliai ég alatt, és a közeli házakat nézem. Először semmi szokatlan nem tűnik föl, aztán mintha valami mozgást látnék az oromzaton. Mi a franc az ott fönn?

Összehúzom a szemöldököm, és meresztgetni kezdem a szemem, de csak nem veszem észre. Biztos hallucinálok. Megrázom a fejem és megfordulok, majd szembe találom magam azzal, amire nem számítottam.

Az előttem magasodó régi ház tetején, egy szörnyen csúnya, szárnyas kődémon vicsorog le rám, de nem a kinézete a legfurcsább benne...hanem az, hogy él!

Szó szerint leesik az állam, és bambán bámulok, a nyakát nyújtogató valamire.

Amint észreveszi, hogy őt figyelem, kitárja kőszárnyait és valami túlvilági visítást hallat. Néhányat csap, majd a levegőbe emelkedik és felém, közelít. Körülbelül négyszer akkora lehet, mint egy szokásos vízköpő, és ez az óriási lény most felém, közelít!

Karmai súrolják az emberek fejét, de azok mintha meg sem éreznék; mancsait felém, nyújtja, hogy fölkapjon, és magával vigyen, de ekkor valami erős hátulról megragad, és én nekiütközöm Damian-nak. Bal kezével leszorít, és egészen közel húz magához, még jobb karját a démon felé tartva jelez neki. A kőszörny suhint egyet, és emelkedni kezd, miközben egyfolytában vinnyog.

- Csak nem megijedtél? – nevet, és rám néz pokoli szemeivel. Ekkor kapok csak észbe, hogy remegek.

- Mi volt ez? – nézek utána, és látom, hogy ez a gonosz valami a Nelson’s Column tetején landol a társai mellett. Nincs egyedül – hasít belém a felismerés. A távolban több százan röpködnek

- Egy démon. – feleli nyugodtan Damian, és észreveszem, hogy nincs kedve elengedni. Keze lassú köröket jár a csípőmön, és be kell, valljam, nagyon jól esik.

- Nézz körül. – suttogja a fülembe. Elfordítom a fejem, és nem csak a kődémonokat pillantom meg...az oroszlánok, a sellők a szökőkútban, mind - mind életre keltek.

- Mi folyik itt?

- Az angyalok műve. Életet tudnak adni.

- Bárkinek?

- Nem, csak azoknak a dolgoknak, amik nem élnek vagy éltek. Vagyis a tárgyaknak.

- És azoknak, akik meghaltak? Őket miért nem hozzátok vissza?

- Mert, mikor a halandók meghalnak, már nem vagyunk az őrangyalaik. Akkor egy újszülött lesz a védencünk. És ez így megy évezredeken át. – közelebb hajol és beletemeti arcát a hajamba. – Veled is így volt, és így is lesz! Meghalsz még ha nem is akarom.

- Vagy mégis? – húzódom el.

- Vagy mégis. – nyugtázza. – Nagyon csinos vagy ma. Csak nem az én kedvemért?

- Ne is álmodj róla! – figyelmeztetem remegve. Földúlt az előbbi beszélgetés, a démonokról már nem is beszélve. Mind egyszerre kezd visítani, és azt hiszem már megőrülök tőlük.

A szökőkút széléhez megyek és nekitámaszkodom.

- Őket is irányítod? – nézek Damian szemébe.

- Ők azt tesznek, amit akarnak. Teljesítik a parancsaimat, de nem irányítom őket.

- Mondd nekik, hogy hallgassanak! – sivítom dühösen.

- Nem! Pssszt! – lép közelebb és olyan gyorsan ragad meg, hogy tiltakozni sem marad időm. Fölültet a szökőkút szélére, elém áll, majd két oldalamról megtámaszkodik, így közrefogva engem. – Csak hallgasd őket, és figyelj! – suttogja és fölnéz rájuk. Mégis hogyan tudnék nyugodtan ülni és hallgatni őket, mikor majd szétrobban a fejem, éles hangjuktól?

De aztán csak tűröm és tűröm; összeszorítom a fogam, és próbálok uralkodni a fejfájáson. Magam is alig akarom elhinni, hogy egy idő után a szörnyű ricsaj, csendesedni kezd, már- már dallamos melódia lesz. Mint a madarak éneke, olyan lágy és érzéki. Olyan, mint egy túlvilági beszélgetés közöttük...

- Hogy csináltad?

- Nem én. Te!

- Hogy én? – képedek el.

- Csak figyeltél rájuk, és meghallottad az igazi dalukat.

- De miért hallom őket?

- Azért, mert látod is őket.

- És miért látom őket?

- Mert én úgy akarom!

- És mit akarsz Damian? – kérdezem, és kezd idegesíteni ez a párbeszéd.

- Mit is akarhat egy bukott angyal, kicsim? Megszabadulni a védencétől. – hajol közelebb.

- Vagyis tőlem. – bólintok és belenézek a szemébe, melyben visszatükröződik a lenyugvó nap, és így úgy tűnik, mintha éjfekete szeme tűzbe borult volna.

- De ez nem megy olyan könnyen. Nem mehetek csak úgy el. – mondja, mintha olvasna a gondolataimban. Összeráncolom a homlokomat, mire fölnevet.

- Majd egyszer megérted, de még olyan új neked ez a dolog.

Belenézek gyönyörű szemeibe, és elnézem, ahogy lángokban áll. Egyszerűen megőrjít.

Nem hiszek neki, de minden percemet vele tölteném. Miért van ez így?

Nekitámasztom homlokomat a homlokának, mire lehunyja a szemét...

- Ki vagy te, Damian? – suttogom.

Még ki sem mondom teljesen a kérdést, megragadja a derekam, és leránt a földre. Nekiszorulok a kőfalnak, de ő szorosan tart. Fölemeli a fejét, miközben kinyitja a szemét, és mélyen az enyémbe néz.

- Egy bukott angyal? – emelem föl a fejem.

- Nem! – szorítja meg gyengéden a kezem, és lágyan hozzáérinti ajkát az enyémhez. – A bukott angyal.