Chapter Eight - Egy bukott angyal naplója

Heyy!

Megérkezett a nyolcadik fejezet is. Többet nem is fűznék hozzá csak még annyit: a június 15. nekem ezután ünnep! Ezt is csak Jazz érti. :DD

Puszilok mindenkit,

Denny :)

2010. Július 27.

Egy hét. Egy hetet töltöttem eddig Londonban, és az életem máris fenekestül felfordult...

Találkoztam egy fiúval, aki sejtelmesebb, mint bárki más a Földön, és olyan ijesztő, hogy magát az ördögöt, Lucifert is kiugrasztaná a Pokolból, de mégis a szívemig hatol.

Aztán közölte velem, hogy ő egy bukott angyal. Méghozzá az én bukott angyalom! Miért nem lehetett ennyi sokkot szétoszlatni 18 év alatt? Miért kellett besűríteni egy hétbe?

Lassan ébredezek, és nyomban azon kapom magam, hogy a mai éjszaka nem voltak rémálmaim. Damian beváltotta két nappal ezelőtt tett ígéretét.

De miket is beszélek? Nem ő irányítja az álmaimat! Vagy mégis?

Kinyitom a szememet és körülnézek a csendes szobában. Belle szó szerint elveszett a takarója alatt, csak sötétbarna haja látszik ki az egyik ránc mögül.

Izette pedig...Izette nincs itt.

Fölemelem a fejemet, hogy jobban lássam, de az ágya üres. Hová lett?

Aztán meghallom a halk dallamot a fürdőszoba felől, és kissé megnyugszom. Nem veszett el, csak zuhanyozik.

Valahogy nem akarom a tudtára adni, hogy fölébredtem, ezért visszabújok a takaróm biztonságos takarásába, és megpróbálok visszaaludni. Ki tudja Damian véglegesíti-e a rémálom mentességet? Van egy olyan érzésem, hogy nem.

Fölpillantok az éjjeliszekrényem tetején árválkodó éjfekete rózsára, és akaratlanul is elmosolyodom. Már egy hete nem cseréltem rajta tiszta vizet, mégis annyira gyönyörű és friss, mintha csak most lett volna levágva.

Aztán visszagondolok az első alkalomra, amikor megpillantottam. Kirázott tőle a hideg. De most már úgy gondolom, hogy szebb, mint bármilyen más ajándék. Egy fekete rózsa Damiantól. Ritka, mint a fehér holló.

Nagyot sóhajtok és behunyom a szemem. Jaj, Damian! Miért én? Miért engem választottál? És vajon tényleg angyal vagy? Az én angyalom?

Minden annyira zavaros, és értelmetlen, hogy már kezdek megbolondulni. Ez annyira valószínűtlen! Egyedül Damian a biztos pont. Ő valóságos, és nem kitalált.

Észre sem veszem, hogy megérintettem az ajkaimat, és azonnal a tegnapi jelenet ugrik be.

Mit tettél?

Azt felelte ő a bukott angyal...és nem egy közülük. Azt mondta ő az egyetlen.

És mit tett?

Megpróbált megcsókolni! De nem, Damian! Abból ugyan nem kapsz!

Egy újabb sóhajjal megfordulok, és tekintetem találkozik Izzie-ével.

- Szia! – üdvözöl.

- Szia.

- Fölébresztettelek?

- Nem. Már...nem tudtam aludni. – felelem szórakozottan. Belle is mozgolódni kezd, ezért úgy döntök, elfoglalom a fürdőt.

Nem telik bele húsz perc már készen is vagyok. Egyedül csak egy dolgot nem intéztem el.

Mikor Belle is végez a zuhanyzóban, megfogom és óvatosan a hátam mögé, rejtem a rózsát.

Kiöntöm a pohárból a – kissé szennyeződött, de – meglepően tiszta vizet, és megengedve a csapot, újat eresztek a helyére.

A rózsám vígan bontogatni kezdi szirmait, mikor megérzi a friss víz érintését. Önkéntelenül mosolyogni kezdek, mert egy rózsa nem tud ilyet. De ez az én rózsám, és nagyon különleges...

***

Fejemet a busz ablakának döntöm, és nézem, ahogy az esőcseppek végigfolynak az üvegen. Már volt rossz idő, amióta itt vagyunk, de kizárólag csak éjszaka esett. Ma pedig az eső tönkretette az egész napi programot...

Ez van.

A busz még egy erőteljes rándulással befordul a helyére, és megáll. Fölemelem a fejemet, itt az ideje leszállni.

Fölkapom a holmimat és Izette után, sietek, majd, ahogy leszállok, beleugrom egy pocsolyába.

- Hogy szakadna rá az ég! – nézek le lucskos balerinacipőmre.

- Nem kéne. – rázza a fejét Avalon. – Már így is eléggé esik.

- Hjajj, tudom! De akkor is! – méltatlankodom. Előveszem az ernyőmet a táskámból, és a fejem fölé emelem. Hallom, ahogy lágyan kopognak rajta az esőcseppek, és érzem, hogy ez olyan, mint a démonok éneke. Könnyű és dallamos.

Az Oxford Street-en még ilyen pocsék időben is hatalmas a tömeg. Emberek jönnek, mennek, néhányuk csak rám pillant, de van, akitől még egy kedves mosolyt is kapok Először csodálkozva tekintek az emberekre, majd szívesen viszonzom a mosolyukat.

- Jenessa, ha abbahagytad a fölösleges mosolygást, talán ránk is figyelhetnél!

- Mi van Belle? – kapom felé a fejemet.

- Elmegyünk egy-két üzletbe. Nem jössz? – kérdezi, mire megrázom a fejemet. Micsoda? Ezt most miért csináltam?

- Rendben, akkor egy óra múlva itt találkozunk, jó?

- Oké. – bólintok, és nem értem, miért nem tartok velük. Mi lelt? Aztán újra belém hasít az észtveszejtő vágyódás valami után. Valami után, amiről nem tudom, hogy micsoda.

A szívem azt mondja, menjek és keressem meg.

Talán Damian az?

Magamon kívül cselekszem, olyan, mintha egy külső szemlélődő lennék a testembe zárva. Kívülről figyelem az eseményeket; ahogy megfordulok, és elindulok az Oxford Street belseje felé.

Lassú léptekkel kerülgetem az embereket, miközben elszántan kutatok valami után. Istenem, olyan vagyok, mint egy holdkóros!

Csak megyek a szívem és a vágyaim után...

Magam sem tudom, hogy kerültem be a szűk kisutcába, de itt vagyok. Megállok és fölnézek az előttem lévő üzlet cégérére. Angels Again Régiségkereskedés. 

Hogymivan? Mit akarok én itt?

El akarok menni, de az a furcsa vágy nem hagy nyugodni. És most már kíváncsi is vagyok. Mi lehet itt, amit annyira szeretnék?

Föllépek a szürke kőlépcsőkön, és megfogom a sárgaréz kilincset. Vidám csilingelés hallatszik, mikor kinyitom a nyikorgó ajtót, és azonnal megcsap a régi tárgyak jellegzetes illata. Az ajtó halkan becsukódik mögöttem, de nem foglalkozom vele.

Összecsukom az ernyőt, és a boltost keresem, de csak néhány kósza vásárlót látok.

Az egész bolt tele van régi fabútorokkal, melyek egészen a plafonig érnek. Mindegyik tíz széles, vastag polcból áll, telezsúfolva mindenféle könyvvel, levéllel, pergamennel és hasonlókkal. Van itt középkori iránytű, egy reneszánsz női ruhát viselő próbababa, kalózkalap és még sok egyéb.

Csak nézem ezt a rengeteg holmit, miközben egyre beljebb megyek. Olyan ez a hely, mint egy könyvtár.

A bejárati ajtó falán hatalmas, félköríves ablakok engedik be a világosságot, és kilátást nyújtanak a szemközti ház falára. Olyan ez, mint az Abszol Út a Harry Potterben.

Az üzlet másik felében, elrejtve található az eladópult. Egy mosolygós, szemüveges öregember int nekem mögüle, hogy nyugodtan nézelődjek.

Megeresztek egy kedves mosolyt és bólintok.

Elrejtőzöm a polcok hosszú sorában, és már azt sem veszem észre, hogy egyre kevesebb a fény. A helyiség bal felében, két hatalmas szekrény közé bezsúfolva egy kis asztal áll, rajta mindenféle könyv szétdobálva. Az egyik kinyitva fekszik másik kettő tetején. Öreg, sárga lapjait már megfakította az idő, de a tinta így is jól kivehető. Egyszerű bőrkötéses darab, nincs benne semmi, ami érdekelhetné az embert. Ugyan mit kezdjek én egy ilyennel?

Óvatosan megérintem ujjaimmal a szélét, de azonnal el is kapom.

Olyan érzésem van, mintha figyelnének, pedig közel, és távol egy lélek sincs. Takarnak a szekrények és polcok, itt nem láthat senki.

Még fölfelé is nézek, de tényleg egyedül vagyok.

Üldözési mániám van – mosolygok saját gondolatomon, aztán visszafordulok az asztal felé.

Kezembe veszem a könyvet és lefújom róla a port, ami csak úgy száll. Erős ingert érzek, hogy tüsszentsek, de visszatartom.

Mikor jobban megnézem a könyvet, észreveszem, hogy érthetetlen az írás, és a feljegyzések és ábrák alapján, valószínűleg egy alkimistáé lehetett. Hasznavehetetlen.

Lapozok egyet a könyvben, mire megtalálok valami furcsa írást a gyémántok tulajdonságairól. De miért lenne a drágaköveknek tulajdonságuk?

Aztán jobban megnézem a tintával készített rajzot, és egyből látom, hogy a vonalak, és kacskaringók sűrűjében egy toll van. Egy toll és egy gyémánt. De ez nem egy madártoll...

Összecsapom a könyv lapjait, amiből méretes porfelhő száll fel, majd az asztalka sarkába dobom.

Megrázom a fejem, és hátat fordítok, de alig teszek meg egy lépést, úgy érzem valami nem hagy elmenni. Úgy érzem nem találtam még meg, amit keresek...

Az előttem magasodó óriási szekrényt bámulom, amely csaknem faltól falig ér. Félhomály és csend vesz körül, tisztára olyan, mint egy lakatlan szigeten. Pedig ez csak egy bolt!

És ebben a boltban van valami, ami Damiané. Egy angyalé.

A bukott angyalomé.

De mi lehet az, és hol keressem?

A szívem ide vezetett, ehhez a könyvhöz, de ez biztosan nem lehet az övé! Hát akkor meg hol van? És ami a legjobban érdekel, mi az?

Az érzés kés módjára szúr belém, mire lassú mozdulatokkal ismét az asztalka felé fordulok. A papírok, és ritka könyvek sűrűjében ott van az a két könyv. A két könyv, amely tetején az alkimistáé volt.

A fölsőért nyúlok egy élénkzöld csatos, szalaggal körbefuttatott fekete borítású könyvért. Látszik rajta, hogy

új, maximum két – három éves lehet

Félreteszem és a papírhalom mélyén lévő alsó könyv után nyúlok. De vajon akarom-e?

Biztosan ez az, amit keresek?

Félresöpröm a papírokat és leveleket, melyek közül néhány a földre hullik, majd két kézzel ragadom meg a titkos könyvet.

Nincs rajta semmilyen cím, csak az öreg, kifakult, egykoron mélyvörös szalag, melyet óriási díszes csat fog össze.

A könyv vastag; öreg, világos sárgásbarna teteje megkopott már a hosszú idők alatt, és oldalából néhány kiszakadt lap széle lóg ki.

A szíj után nyúlok, és alig érek hozzá a jól összezárt csathoz, az lehullik a földre.

Ujjaimmal megragadom a könyv foszló gerincét, és a közepénél kinyitom.

Szöveg és szöveg, melyek érthetetlenek számomra, mégis tudom, mit jelentenek. Minden oldalon vörös tintás ábrák vannak máglyákról, háborúkról, gyerekekről, asszonyokról, férfiakról, különböző szent tárgyakról, és...természetfeletti lényekről.

Elmerülök benne, és a feljegyzéseket nézem. Dátumok, helyek, aláírások és rövidebb-hosszabb szövegek szerepelnek benne, de nem egy ember írta őket. Aztán van még itt egy másik szöveg, ami talán leírás lehet, és az egész könyvben megtalálható.

Óvatosan pörgetem a sárga pergamenlapokat az ujjaim között, amíg az elejére nem érek.

Az első oldalon koromfekete tintával egy férfi van rajzolva.

Fekete csizmát és nadrágot visel, ugyanolyan színű, kigombolt inggel, ami szabaddá teszi felsőtestét.

Enyhén féloldalt áll, és lefelé néz valamire. Hátából irdatlan nagy éjfekete szárnyak nőnek, és legnagyobb meglepetésemre a kép kezd megtelni színnel.

Az eddig fekete minta élénkebbé válik, megjelennek az árnyékok, a férfi bőre színe és vörös ajkai.

De a lapon nem csak az angyal kel életre, hanem az üres lap megtelik mással is. Tintapacák, melyek végigfolynak, és tekergőznek, alakokat vesznek fel, és játszadoznak egymással.

Mintha egy történetet mesélnének el. De lehet, hogy az egész könyv egy titokzatos történet.

Megragadom a lap szélét, és csigalassúsággal hajtok egyet. A következő lap üres, majd halványan megjelenik rajta valami.

Egy szöveg, ami egyre erősebben kivehető.

Egy szöveg, ami lassan értelmezhetővé válik.

Egy szöveg, mely nem más, mint The Last Dance.

Díjözön :)

Nagyon nagyon köszönöm a díjat Doriennek! Két bejegyzéssel ezelőtt már lerítam, hogy kinek küldöm tovább, úgyhogy, most nem ismételném. :))

Nagyon szépen köszönöm a díjat Bebuskaa-nak!! :))

Szabályok:

1. Írj magadról 11 dolgot!

1. Imádok lovagolni.

2. Zene nélkül nem tudok élni.

3. Tegnap volt az első elsősegély-nyújtó 'kiképzésem.'

4. Ha ideges vagyok, akkor röhögni szoktam. :))

5. Utálok szóban felelni.

6. Nem vagyok egy izgulós típus ( kivételek!) :)

7. Imádok a barátaimmal lógni.

8. Egy éve járok úszásra.

9. Odavagyok a magas sarkú cipőkért, de a telitalpasakat nem szeretem annyira. :)

10. Rohadtul tetszik a francia manikűr. :-)

11. Még nem kezdtem el írni a következő fejezetet. (ezértmostkapok? :-33 )

2. A jelölő minden kérdésére őszintén kell válaszolni!

1. Mi a kedvenc ételed?

Ez egy nagyon jó kérdés! :-D Almás pite (anyukámé :D) és melegszendvics. Nem tudok választani.

2. Hova szeretnél eljutni egyszer?

New York...és úgy még mindenhová. :) Imádok utazni.

3. Miért szeretsz blogolni?

Mert ez mindig kikapcsol, és ilyenkor megszűnik az összes problémám. :-3

4. Mi a kedvenc könyved?

Suzanne Collinstól az Éhezők Viadala, de nagy Végzet Ereklyéi és Eragon rajongó is vagyok. :-DD

5. Mi a legnagyobb vágyad?

Ezt még magam sem tudom, de amint rájövök, megmondom.

6. Kedvenc városod? Miért pont az?

Kettő is van. Az első New York, több szempontból is. Egy: amiért olyan különleges. Kettő: itt játszódik a Végzet Ereklyéi, a harmadikat pedig később megtudjátok, ha olvassátok a blogot...:)

A másik kedvenc városom Steveston ( British Columbia, Kanada) Először is, mert itt játszódik a kedvenc sorozatom és nagyon megtetszett. Kettő, egyszer el akarok ide menni, három, mert kisváros. :)

7. Miért kezdtél blogolni?

Mert úgy gondoltam, valahova le kell írnom, azt ami a fejemben van...nem jó csak a gépen tárolni.

8. Ki a példaképed?

Az nincs...de szívesen hasonlítanék egy kicsit Katniss Everdeen-re, és Hilly Hindire. Az számít? :)

9. Vannak terveid a jövőre?

Vannak hát. Ne kérd, hogy mindet fölsoroljam! :)

10. Melyik a kedvenc bandád?

Within Temptation. :)

11. Mi a kedvenc dalod?

Ezt inkább linkelem...érdekes, nem a kedvenc bandámé. :)

Joey Graceffa - The Arena

3. Tegyél fel 11 kérdést saját jelöltjeidnek!

1. Melyik a kedvenc évszakod?

2. Mi motivál téged?

3. Milyen történeteket szeretsz írni?

4. Mit csinálsz legszívesebben szabadidődben?

5. Jártál már külföldön? Ha igen, hol?

6. Hány blogod van/ volt?

7. Hány történetbe kezdtél bele eddig?

8. Szerinted milyen egy igaz barát?

9. Honnan szoktál ihletet meríteni?

10. Kedvenc könyved/ könyveid?

11. Mit fogsz csinálni idén nyáron?

4. Küldd tovább max. 11 embernek!

Titania

Judit

Chapter Seven - Démonok az égben

Sziasztok!
Azt hiszem már illett hoznom a hetediket két díj után, és, mert addig úgy sem hagytatok volna élni. :-) Szóval itt van, bár talán nem lett olyan jó, mint amilyennek elképzeltem, igyekeztem mindent leírni benne.
Jó olvasást! :-)
Denny

„Akkor én sem hagyom, hogy megtörj!” – visszhangzik a fejemben, és egy pillanatra megrémülök saját szavaimtól. Úgy érzem, mintha lassan megfagynék, de lehet, hogy ez csak azért van, mert csurom víz vagyok. Iszonyatosan fázom, és remegni kezdek. Próbálom takarni, ezért még jobban belesimulok a törülközőmbe és összehúzom magam.

De leginkább az ijeszt meg, hogy Damian nem mozdul. Most vajon fölmérgesítettem?

Remegve nézem, ahogy háttal áll nekem, és izmai lassú táncot járnak a fekete póló alatt. Nem fordul meg, csak bámul előre, és kezét lassan ökölbe szorítja.

Alsó ajkam megremeg, amikor oldalra fordítja a fejét és szeme sarkából rám, pillant. Elmosolyodik, de ez nem a szokásos mosolya. Ez egy kedves mosoly!

- Nem hagyod? – suttog, hogy alig értem. Olyan lassan fordul felém, hogy fáj nézni. – Én nem akarlak megtörni, Jen. Csak te gondolod ezt. – feleli.

Erőt veszek magamon, és a szemébe nézek, pedig alig bírom elviselni éjfekete szeme mélységeit.

- Másképp fogalmazok, hogy megértsd: nem fogod tönkretenni az életemet! – nem felel, csak közelebb lép hozzám, megragadja a derekam, és magához húz. Fölemeli egyik kezét és óvatos mozdulatokkal kisimítja a homlokomból nedves tincseimet.

- Édes, kicsi Jenessa, én mindig is azon leszek, hogy tönkretegyem az életedet.

- Ne nyúlj hozzám! – tépem ki magam a szorításából, mire megrándul az arca.

- Jen... – érinti meg a karomat, de elkapom.

- Miért én? Miért nem más?

- Mondtam már, én vagyok a te..

- Ne gyere nekem ezzel a hülyeséggel! – fakadok ki. – Angyalok nincsenek! Sem jók, sem gonoszak, sem bukottak, sem őrangyalok! – ordítom, és félve veszem észre, hogy Damian szeme elsötétül, majd vasmarokkal megragadja a csuklómat és a hátam mögé csavarja, hogy mozdulni se tudjak. Csípőm nekinyomódik az övének, és úgy érzem innen már nincs menekvés.

- Ne mondj ilyet! – haragja hevesebb, mint egy épp kitörni készülő vulkán, mégis annyira jól áll neki. Legszívesebben fölpofoznám magamat, hogy tetszik az érintése, még ha nem is gyengéd. Fáj kimondani, de élvezem, hogy érzem teste melegét, szíve robaját és minden lélegzetvételét.

- Miért?

- Miért te? – néz le rám, és egy apró mosoly jelenik meg szája sarkában. Állát a fejemnek támasztja, miközben szorosan fog hátulról, másik kezével pedig vizes hajamat babrálja.

- Mindig is tudtam, hogy különleges vagy. Eddig minden halandó, akire vigyáztam, gyenge volt és hitt bennem. De te más vagy.

- Sosem fogok hinni benned! – csak most kapok észbe, hogy egyik kezem még mindig szabad. Tenyeremet a mellkasára támasztom, és keményen meglököm, de mintha meg sem érezné.

- Ne is. Úgy túl egyszerű lenne. – úgy látszik, belefeledkezik az időbe. Behunyja a szemét, és rezzenéstelenül tűri, hogy mocorgok a karjaiban, és minden kísérletemet elhárítja a szabadulásra. Egy idő után feladom, kezemet már csak pihentetem a testén, és jéghideg nyugalommal tűröm az érintését.

Percekig vagy órákig állunk így, a nap a szobát már aranyozott vörösre festi, és én tudom, hogy hamarosan visszajönnek a többiek. Mi lesz, ha így találnak itt minket?

- És az álmok? – szólalok meg hirtelen, de nincs kedvem megmozdulni. Jól esik Damian ölelése, még ha tudom is, hogy rosszat akar nekem.

- Ma nem lesznek. – súgja vissza, és beletemeti arcát a hajamba. – Tudod mi a legnagyobb büntetés nekem, hogy elbuktam?

- Nem.

- Az, hogy minél többet vagyok veled, annál jobban ragaszkodom hozzád. – szavaira megremegek, és szívem őrült módjára kezd verni.

- Hiányoztál. – suttogja.

Nem tudok mit felelni, csak annyit tudok, hogy legszívesebben elaludnék a karjaiban.

- Most már hiszel nekem?

Pár másodpercig habozok mielőtt bármit is felelnék.

- Nem.

- A szíved mélyén úgyis elhiszed!

- Angyalok nincsenek.

- Akkor mivel magyarázod a Madame Tussauds-ban történteket? – fölemeli, és oldalra fordítja a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni. Fölnézek rá, és úgy válaszolok.

- Leestem a lépcsőn.

- Nem, kicsikém, nem estél le! Te is tudod, hogy ez csak kitaláció. Félrevezetés.

- De...és a mai?

- Az az én hibám. Miattam ájultál el. – feleli, mire erős késztetést érezek arra, hogy kinevessem.

- Mégis hogyan..?

- Hatalmam van feletted, mint minden őrangyalnak. – ennél a mondatnál már tényleg elszakad az a bizonyos cérna, és ismét kitépném magam a szorításából, de nem érek föl erejével.

- Cssssss! – olyan szorosan tart, hogy hiába szedem össze minden erőmet, még így sem érek vele semmit. Néhány percnyi harc után abba hagyom, és fortyogó dühvel megadom magam ölelésének.

Ezt a csatát ő nyerte és ki is használja. Csuklómat kényelmetlenül hátraszorítja, és azzal húz közelebb magához. Másik karjával a derekamat öleli, míg állát továbbra is a fejemen nyugtatja.

- Megmutatom. – suttogja, mire érzem, hogy valami melegség satuba fog, és kezd elbódítani.

- Ne harcolj ellene. Nincs értelme.

De én azért is szembeszállok az akaratával, és nem hagyom, hogy összeessek ott a lábai előtt. Megfeszülök, hogy tartani tudjam magam, de ez fölemészti minden erőmet.

Behunyom a szemem, és mikor újból kinyitom már sötét, van. Időközben éjszaka lett.

Damian lassan előrehúzza a hátraszorított kezemet, és a csípőjéhez dörgöli a kézfejemet.

Vajon tudja, hogy félig magamnál vagyok?

Nem mozdulok, mikor fölcsúsztatja a hátán, és hozzászorítja a bőréhez, mire én lassan belekapaszkodom a pólójába, de nem saját akaratomból.

Irányít engem! – hasít belém a felismerés, de pillanatnyilag nem is igazán érdekel.

Kezét végighúzza a karomon, másik kezével pedig a bal kezemet ragadja meg, mely kettőnk közé szorult.

Egy határozott mozdulattal kiszabadítja, lassan körözni kezd ujjaival a kézfejemen, majd óvatosan összefonja az ujjainkat, mire halkan fölnyögök.

Érzem a bőrömön, hogy elmosolyodik, és azt méregeti, milyen kicsi a kezem az övéhez képest.

Megriadok, és figyelni kezdek, mikor vidáman fölnevet, és átöleli a derekam. Arcát az arcomhoz szorítja, és az ágyamhoz hátrál velem.

Hallom, hogy nyűgösen nyöszörögni kezdek, mikor óvatosan lefektet az ágyra és egy pillanatig, sem fordul meg a fejemben, hogy azt akarná tenni velem.

Lassú mozdulatokkal meglazítja rajtam a szorosan összefogott törülközőt, de nem húzza le rólam.

Mellém, ül, és játszadozni kezd a hajammal, miközben nagyon közel hajol.

- Bebizonyítom neked, hogy angyal vagyok. Bebizonyítok mindent. – leheli, és addig simogatja a hajamat, míg el nem alszom.

***

Izette gyengéd rázogatására ébredek, mire álmosan kinyitom az egyik szememet.

- Ébredj, Jen! Ha jobban vagy velünk jöhetsz. – mosolyog.

- Mi? – kérdezem, mert hirtelen nem értem mi történt, hol van Damian?

- Gyere, siess! Vagy inkább maradnál?

- Nem, nem! – szólalok meg rekedten és kikászálódom a takaró alól. A törülköző lassan lecsúszik a mellkasomon, és csak az utolsó pillanatban tudom elkapni.

- Miért vagy...egy szál törülközőben? – néz rám Izzie.

- Én csak..csak...véletlen...elaludtam zuhanyozás után. – mentegetőzöm. Előkapok valami hordható göncöt a bőröndömből, miközben nagyon ügyelek rá, hogy ne nyíljon szét az anyag.

- Tíz perc. – rohanok a fürdő felé, úgy viselkedek, mintha menekülni akarnék barátnőm, elöl. Berontok és becsapom magam mögött az ajtót.

- Jól vagy, Jen? – kopog be.

- Hogyne! Soha jobban. Miért? – A szentségit! Talán meglátott Damiannal? Istenem, csak szóba ne hozza!

- Tegnap elájultál, emlékszel? – olyan sóhaj szakad fel belőlem, mint még soha.

- Igen, Izette. Jól vagyok. – felelem, és elkezdek fölöltözni. Nem éppen megfelelő ruhákat vettem elő: egy szürke, farmerszerű leggings, csipkés, mélyen kivágott blúz, és piros tornacipő. Egész jó összeállítás...egy házibulira!

De nem ez a legnagyobb problémám jelenleg. Mikor jöhettek vissza Izette-ék? Látták – e Damian-t, ahogy az ágyamon ül? Vagy egyáltalán bármit is?

- Izette? – szólok ki sminkelés közben.

- Igen?

- Mikor jöttetek vissza? Nem hallottalak titeket.

- Mert már aludtál. De talán éjfél is lehetett, nem akartunk felébreszteni.

- Aha! – dobom le a szemceruzát, és megigazítom a hajamat. Tökéletes!

- Mehetünk? – néz rám Izzie, mikor kilépek a fürdőből.

Bólintok, és gondosan bezárom magunk mögött az ajtót. Odalent az ebédlőben hatalmas volt a ricsaj, de mikor beléptünk már szinte fülsiketítő lett. Marshall szinte a nyakamba ugrik, és ezerszer közli velem, hogy nélkülem a tegnapi nap olyan volt, mint óvodásnak a kínai nagy-piaci bevásárlás.

Mrs. Morison kedvesen megérinti a vállamat, és a felől érdeklődik, hogy jobban vagyok-e, tudok-e menni velük, mire biztosítom, hogy már nincs semmi bajom.

Elég kétkedő arcot vág, de a végén beleegyezik.

Kilenc óra körül elindulunk a Benjamin Franklin Házba, a mai nap első célállomására. Gépemet készenlétbe helyezem, de nem fotózok, hanem...keresek valakit.

Samantha egyedül ül, és épp telefonál. Hol hagyta Damiant? Vagy már nem érdekli?

Utolsó gondolatomra melegség tölt el, és borzadva gondolok vissza a tegnap történtekre. Így utólag visszatekintve, nagyon abszurdnak tűnik a helyzet, és Damian valószínűleg csak kihasznált. Elérte azt, amit az első naptól kezdve, hogy megláttam kerülni akartam. Damian, ezért megfizetsz!

Mit csináltál miután elaludtam? Talán...? Jézus! Add, hogy ne!

Próbálok nem dühös, bosszús arcot vágni, de nem nagyon sikerül, és egész nap ez a nyomorult gondolat foglalkoztat. Amint megtalálom, kivallatom!

A Benjamin Franklin Ház nem nagyon izgatja a többieket se engem, így aztán néhány kép készítése után, Avalonék elmesélik a tegnapi napot és megmutatják a képeket. Olyan izgalmas dolgokról maradtam le, mint egyetemlátogatás, múzeumjárás és hasonló szórakoztató dolgok. Még a szállodában maradni is izgalmasabb volt.

A délutáni program a Trafalgar Square-i séta, amire mindig is vágytam. Izgatottan szállok le a buszról és az első, amit megpillantok...Damian!

Ott áll a tér közepén, zsebre tett kézzel, és engem bámul, de még nem mehetek oda hozzá.

Mrs. Morison mindenkit egy csoportba sorakoztat, és ismerteti a szabályokat, de alig tudok figyelni rá. Mikor és hol fogunk találkozni? Majd Izette megmondja!

Damian felé kapom a fejem, de már nincs ott. Eltűnt! Hol lehet?

Mire osztályfőnököm szabad utat ad nekünk, már el is vegyülök a tömegben és Damian-t kutatom. Félrelökdösök mindenkit az utamból, átverekszem több turistacsoporton, de csak nem kerül elő.

Miért csinálja ezt velem? Legszívesebben elordítanám magam, hogy merre van, de a végén még hülyének néznek.

Fáradtan megállok a borús angliai ég alatt, és a közeli házakat nézem. Először semmi szokatlan nem tűnik föl, aztán mintha valami mozgást látnék az oromzaton. Mi a franc az ott fönn?

Összehúzom a szemöldököm, és meresztgetni kezdem a szemem, de csak nem veszem észre. Biztos hallucinálok. Megrázom a fejem és megfordulok, majd szembe találom magam azzal, amire nem számítottam.

Az előttem magasodó régi ház tetején, egy szörnyen csúnya, szárnyas kődémon vicsorog le rám, de nem a kinézete a legfurcsább benne...hanem az, hogy él!

Szó szerint leesik az állam, és bambán bámulok, a nyakát nyújtogató valamire.

Amint észreveszi, hogy őt figyelem, kitárja kőszárnyait és valami túlvilági visítást hallat. Néhányat csap, majd a levegőbe emelkedik és felém, közelít. Körülbelül négyszer akkora lehet, mint egy szokásos vízköpő, és ez az óriási lény most felém, közelít!

Karmai súrolják az emberek fejét, de azok mintha meg sem éreznék; mancsait felém, nyújtja, hogy fölkapjon, és magával vigyen, de ekkor valami erős hátulról megragad, és én nekiütközöm Damian-nak. Bal kezével leszorít, és egészen közel húz magához, még jobb karját a démon felé tartva jelez neki. A kőszörny suhint egyet, és emelkedni kezd, miközben egyfolytában vinnyog.

- Csak nem megijedtél? – nevet, és rám néz pokoli szemeivel. Ekkor kapok csak észbe, hogy remegek.

- Mi volt ez? – nézek utána, és látom, hogy ez a gonosz valami a Nelson’s Column tetején landol a társai mellett. Nincs egyedül – hasít belém a felismerés. A távolban több százan röpködnek

- Egy démon. – feleli nyugodtan Damian, és észreveszem, hogy nincs kedve elengedni. Keze lassú köröket jár a csípőmön, és be kell, valljam, nagyon jól esik.

- Nézz körül. – suttogja a fülembe. Elfordítom a fejem, és nem csak a kődémonokat pillantom meg...az oroszlánok, a sellők a szökőkútban, mind - mind életre keltek.

- Mi folyik itt?

- Az angyalok műve. Életet tudnak adni.

- Bárkinek?

- Nem, csak azoknak a dolgoknak, amik nem élnek vagy éltek. Vagyis a tárgyaknak.

- És azoknak, akik meghaltak? Őket miért nem hozzátok vissza?

- Mert, mikor a halandók meghalnak, már nem vagyunk az őrangyalaik. Akkor egy újszülött lesz a védencünk. És ez így megy évezredeken át. – közelebb hajol és beletemeti arcát a hajamba. – Veled is így volt, és így is lesz! Meghalsz még ha nem is akarom.

- Vagy mégis? – húzódom el.

- Vagy mégis. – nyugtázza. – Nagyon csinos vagy ma. Csak nem az én kedvemért?

- Ne is álmodj róla! – figyelmeztetem remegve. Földúlt az előbbi beszélgetés, a démonokról már nem is beszélve. Mind egyszerre kezd visítani, és azt hiszem már megőrülök tőlük.

A szökőkút széléhez megyek és nekitámaszkodom.

- Őket is irányítod? – nézek Damian szemébe.

- Ők azt tesznek, amit akarnak. Teljesítik a parancsaimat, de nem irányítom őket.

- Mondd nekik, hogy hallgassanak! – sivítom dühösen.

- Nem! Pssszt! – lép közelebb és olyan gyorsan ragad meg, hogy tiltakozni sem marad időm. Fölültet a szökőkút szélére, elém áll, majd két oldalamról megtámaszkodik, így közrefogva engem. – Csak hallgasd őket, és figyelj! – suttogja és fölnéz rájuk. Mégis hogyan tudnék nyugodtan ülni és hallgatni őket, mikor majd szétrobban a fejem, éles hangjuktól?

De aztán csak tűröm és tűröm; összeszorítom a fogam, és próbálok uralkodni a fejfájáson. Magam is alig akarom elhinni, hogy egy idő után a szörnyű ricsaj, csendesedni kezd, már- már dallamos melódia lesz. Mint a madarak éneke, olyan lágy és érzéki. Olyan, mint egy túlvilági beszélgetés közöttük...

- Hogy csináltad?

- Nem én. Te!

- Hogy én? – képedek el.

- Csak figyeltél rájuk, és meghallottad az igazi dalukat.

- De miért hallom őket?

- Azért, mert látod is őket.

- És miért látom őket?

- Mert én úgy akarom!

- És mit akarsz Damian? – kérdezem, és kezd idegesíteni ez a párbeszéd.

- Mit is akarhat egy bukott angyal, kicsim? Megszabadulni a védencétől. – hajol közelebb.

- Vagyis tőlem. – bólintok és belenézek a szemébe, melyben visszatükröződik a lenyugvó nap, és így úgy tűnik, mintha éjfekete szeme tűzbe borult volna.

- De ez nem megy olyan könnyen. Nem mehetek csak úgy el. – mondja, mintha olvasna a gondolataimban. Összeráncolom a homlokomat, mire fölnevet.

- Majd egyszer megérted, de még olyan új neked ez a dolog.

Belenézek gyönyörű szemeibe, és elnézem, ahogy lángokban áll. Egyszerűen megőrjít.

Nem hiszek neki, de minden percemet vele tölteném. Miért van ez így?

Nekitámasztom homlokomat a homlokának, mire lehunyja a szemét...

- Ki vagy te, Damian? – suttogom.

Még ki sem mondom teljesen a kérdést, megragadja a derekam, és leránt a földre. Nekiszorulok a kőfalnak, de ő szorosan tart. Fölemeli a fejét, miközben kinyitja a szemét, és mélyen az enyémbe néz.

- Egy bukott angyal? – emelem föl a fejem.

- Nem! – szorítja meg gyengéden a kezem, és lágyan hozzáérinti ajkát az enyémhez. – A bukott angyal.

Újabb meglepi :-D

A mai szörnyűséges nap után hazajövök, és egy újabb díj vár rám. Ezer és még egy köszönet érte TitaJones-nak; most már tudom, miért siettem annyira haza! :-DD

Szabályok és válaszok:

1. Tedd ki a képet!

2. Írj magadról 11 dolgot.

1. Kicsit szétszórt ember vagyok

2. Néha elfelejtek reggel sminkelni :))

3. Általában a borítója és nem a fülszövege alapján ítélek meg egy könyvet

4. Imádom a fantasy-t :)

5. 5 évig röplabdáztam

6. Szeretem a rock és metál zenét, bár nem tetszik mindegyik szám :)

7. Kedvenc együttesem a Within Temptation :D

8. Ízig-vérig pesszimista vagyok

9. Általában beleélem magam a történetekbe :)

10. Nem szeretek diszkóba járni, de egy jó bulit ki nem hagynék :)

11. Gyerekkori vágyam, hogy egy mozgó vonat tetején "rohangáljak" :) (ez nagyon idézőjeles)

3. Válaszolok 11 kérdésre:

1. Milyen témájú történeteket/könyveket szeretsz olvasni?
Élek-halok a fantasy könyvekért és blogokért, az ilyenek mindig le tudnak kötni. De mostanában nagyon rákaptam a középkori romantikus regényekre is. :)
2. Mikor kezdtél írással foglalkozni?
Évek óta írogatok, de úgy 8-9 hónapja publikálom csak őket.
3. Vannak olyan dolgok, amiket kifejezetten utálsz?
Már, hogy ne volna? Kapásból ide sorolnám, a matekot...és a fizikát. :) Na, de komolyan azt utálom nagyon, ha valaki lenézi a másikat azért, mert nem úgy öltözködik/viselkedik, vagy nem olyan társadalmi helyzetű, mint ő. És még csak meg sem próbálja megismerni, hanem lekezelően bánik vele!
Még azt is utálom, ha valaki libáskodik...ilyen szép szóval. És még van egy regiment dolog, de nem akarom mindet fölsorolni. :)
4. Mi/ki a múzsád/ihletforrásod?
Atyavilág! :) Csak néhány példa: zene, képek, érzések, különböző helyzetek...nekem még a tantárgyak is ihletet adnak. Deee! Múzsámat majd kirakom az oldalra. :)
5. Mik azok a dolgok, amiktől soha nem tudnál megválni?
Ivóvíz..:) Jó komolyan. Barátaim, szüleim, könyveim, fényképezőgépem, háziállatkáim...alapjában véve nagyon ragaszkodó típus vagyok. :)
6. Hogyan szeretsz inkább írni? Hagyományosan vagy számítógéppel?
Próbálkoztam a hagyományossal, de az nekem valahogy nem jött össze, egy egész fejezetet törölnöm kellett, mert elrontottam. Valahogy csak gépen tudok jól írni.:)
7. Mit gondolsz a hangoskönyvekről?
Eddig még egyet sem használtam...:)
8. Mi a kedvenc könyved?
Most soroljam föl mindet? :) Suzanne Collins Éhezők Viadala :D
9. Fanfiction vagy saját történet?
Saját történet, fanfic már túl sok van.
10. Kint a természetben lenni, vagy bent a lakásban?
Is-is. Imádom a természetet, nagyon szeretek kint lenni, de néha jobb bent a lakásban.
11. Vannak kedvenc blogjaid? Melyek ezek?
Hűűűű...fogós kérdés! :) Túl sok van..:)

11 kérdés:
1. Olyankor is szoktál írni, ha nincs rá időd?
2. Mit tennél, ha hirtelen egy lakatlan szigeten lennél?
3. Honnan vannak karaktereid nevei?
4. Ha kérdeznék, mi lenne az első könyv, amit ajánlanál?
5. Legszívesebben hova mennél nyaralni?
6. Nagyvárosban vagy kisvárosban élsz?
7. Titkolod a barátaid/családod előtt, hogy írsz?
8. Kedvenc együttesed/ énekesed?
9. Követed a divatot vagy saját stílusod van?
10. Van valamilyen házi állatod?
11. Elolvassa valaki az írásaid, mielőtt publikálod őket?

4. Nekik küldöm:
Elizabeth
Jazz
Dorien

Award :-))

Nagyon nagyon szépen köszönöm a díjat Titania Willis Jones-nak és Dorien-nek!

Szabályok

1. Megemlítjük, hogy kitől kaptuk a díjat!

A díjat TitaJones-tól és Dorienemtől kaptam, aminek nagyon örülök! Köszönöm, hogy az én blogomra gondoltatok.Örülök, hogy tetszik a történet és a kinézet is. :-D

2. Felsorolunk 4 bloggert, akinél 200-nál kevesebb a (feliratkozott) rendszeres olvasók száma.

- Mizao  - te jutottál először eszembe, hogy kinek küldjem tovább a díjat. Először is, mert eszméletlenül tetszik a fejléc, amit készítettél, másodszor pedig, mert az egyik legizgalmasabb történet, amit olvasok a tiéd! Volt, amikor éjfélig is itt ültem, és olvastam a blogodat. :-))

- Elizabeth & Lina blogja - nagyon tetszik, hogy két szemszögből írjátok le a történetet, és mindig kitaláltok valami csavart, hogy izgalmasabb legyen. :-)

- HappyGirl - mikor először olvastam, már akkor is megfogott a történeted. Főleg, azt szeretem benne, hogy olyan dolgokról írsz, ami a való világban is megtörténhet.

- Dina - bár még csak néhány fejezetet tudtam elolvasni a blogodból, odavagyok érte, és igyekszem minél előbb elolvasni mindet. Külön tetszik, a design, egyszerű mégis megfogja a látogatót. :-D

3. Kommentet hagyunk a kiválasztott blogokon a díjazásról.

Chapter Six - Maga az ördög

Sziasztok kicsikéim!
Gondoltam hozom a frisset így szombat este, had örüljenek a népek. Sajnos eddig nem volt túl sok időm írni, osztálykirándulás, el is utaztunk így aztán félbemaradt a fejezet. Általában este írtam, elég fáradtan így nem tudom milyen lett, talán kicsit erőltetett is lett.
Miközben írtam, ezt a dalt hallgattam.Nekem nagyon tetszett, hallgassátok meg ti is!:))
A dal

2010. Július 25.

Nem vagyok egy vallásos ember, de most már komolyan el kéne mennem egy templomba gyónni. Vagy egy ördögűzőhöz, hogy kikergesse belőlem a gonoszt. Vagy csak szimplán egy pszichológushoz.

Arra, hogy már harmadszorra álmodom ugyanazzal a hellyel, nem mondhatom, hogy pusztán véletlen!

De aztán még a pap megkérdezné, hogy miért mentem oda? És én válaszoljam azt, hogy meggyónni bűneimet, mert beütött a mennykő és elment a józan eszem? Mondjam azt, hogy láttam a Halál Angyalát, aki megpróbált megölni? És amire mindenki azt mondta, hogy csak leestem a lépcsőn?

Fogadni mernék, hogy azonnal orvoshoz küldene! Vagy egy elmegyógyintézetbe.

És akkor a pszichológus szépen végighallgatna, én meg elmondanám neki, hogy mit éltem át Damian-nal, a rózsával, az álmokkal, és, hogy mi történt a Madame Tussauds-ban. És ő bólogatna, és kedvesen mosolyogna. Majd fölírna szépen nekem egy gyógyszert, és azt mondaná, hogy nagyon sokat kell pihennem és terápiára járnom. Aztán pedig sürgősen fölhívná a szüleimet! Kinek lenne az jó? Mert nekem nem!

Akkor most mondja meg nekem valaki, hogy mit tegyek! Mi a lószart tegyek?

Csak ne mondja nekem senki, hogy szokásos rémálom, hogyha az embert megsütik álmában!

Beszélnem kell Damian-nal! Azóta vannak rémálmaim, mióta ismerem őt!

De mégis, hogyan tegyem meg ezt? Tegnap nem láttam. Tegnapelőtt is csak...

Ó, Istenem! Mit tettél velem?

Fölemelem a kezem és végigdörgölöm vele az arcom. Csak ekkor jut el a tudatomig, hogy borzasztóan fáradt vagyok, és rémesen fáj a fejem. Nem is csodálkozom ezen, ilyen éjszaka után képtelenség kipihenten ébredni.

A lehető legnagyobb csendben kikászálódom az ágyból és megpróbálok fölállni, de visszazuhanok az ágyra. Úgy érzem, forog velem a világ, hihetetlenül szédülök, mindenhol csillagokat látok. Belekapaszkodom a takarómba és várom, hogy elmúljon, de nem akar szűnni.

A fejem zúg, és iszonyatosan sajog, végtagjaim elgyengültek, és nincs erőm, hogy kimenjek a mosdóba. Mikor megérintem a fejemet, egy méretes kinövést érzek. Mi a franc ez..?

- Izette! – nyögöm, de nem mozdul.

- Izzie, kelj fel! – szólongatom. – Belle!

Újból megpróbálkozok felkelni, de csak még jobban forog velem a világ. Belekapaszkodom az éjjeliszekrényem sarkába, és közelebb húzom magam. Megtámaszkodom mindkét kezemmel, de úgy érzem az ájulás, környékez.

- Izette! Izette, ébredj! Izzie! Belle, keljetek fel! – zihálom. Teszek Izette ágya felé egy lépést, és égő szemeimmel látom, hogy aprót mozdul, majd álmosan felém, fordítja a fejét.

- Izette! – nyújtom felé a kezem. Már csak néhány centi választ el tőle, de egyre sűrűbb a köd a szemeim előtt, a zúgás a fülemben erősödik, és a szoba túlsó végében a bútorok elmosódnak. Barátnőm halálra rémülve néz rám, mint aki szellemet lát, majd föltérdel és felém, kap...

- Nem vagyok jól – suttogom mielőtt az ágyába, zuhanok...

A sötétség fekete örvénye magával ragad, és egyre mélyebbre húz. Hihetetlen sebességgel zuhanok, hogy már hányingerem lesz, és levegőt is alig kapok. Valami iszonyatosan nehéz nyomja a mellkasomat, olyan, mintha a fejembe ezer szöget vertek volna, a szemeim szárazak és égnek, és olyan nehéznek érzem az egész testemet, mint egy darab sziklát.

Sikítani, ordítani, hisztizni akarok, hogy szűnjön a kín, pedig nem érzek, csak a fejemben fájdalmat. Valahol mélyen, tudat alatt. Mégis ez rosszabb, mint a fájdalom, és egy egyszerű rosszullét. Ez valami teljesen más.

Szabadulni próbálok a hurrikán fogságából; megmozdítom nehéz fejemet, de csak villámok kezdenek cikázni előttem, úgyhogy inkább lehunyom a szemeimet, és hirtelen megszűnik minden.

Csak a lüktető fájdalom és a mardosó rosszullét marad.

Valami jóleső, valami nedves van a homlokomon, ami borzasztóan hideg! Szinte már fáj, ahogy hozzá ér érzékeny bőrömhöz.

Föl akarom kapni a kezem és lerántani magamról, de nincs hozzá erőm. Még ahhoz sincs elég, hogy kinyissam a szemem.

- Jen? – hallom a suttogást mellőlem. Izette az, ez az ő hangja!

- Szerinted magához tért? – kérdezi Belle.

- Úgy látom, ébredezik. – feleli egy harmadik.

- Talán, hagyni kéne pihenni. – mondja Luce.

Megpróbálom kinyitni a szemem, de ismét kóvályogni kezd a fejem, és csak egy nyögésre telik az erőmből.

- Jenny? Jól vagy? – hallom az aggódó hangokat.

- Avalon? – magam is meglepődöm azon, hogy milyen cérnavékony a hangom.

- Igen? – furakszik közelebb.

- Ne hívj Jenny-nek! – suttogom, mire fölnevetnek.

- Szóval nincs komoly bajod, édes? – érdeklődik Luce.

- Mondhatom alaposan rám, hoztad a frászt reggel! – kezdi Izette, és gyengéden megfogja a kezemet, mire sikerül résnyire kinyitnom a szemem. Lassan kezd visszatérni belém az élet. – Úgy megijesztettél! Olyan volt az arcod, mint egy halotté...

- Nézzétek! Még most is olyan! – szól közbe Avalon és fölém hajol.

- Jajj, hagyd már te hülye! Nincs is most másra szüksége, mint a fárasztásodra. – üti vállba Izzie, mire ismét nevetni kezdenek.

- Bocsi, Jen. De azért jól áll.

- Avalon! – kiáltanak a lányok, mire újból rám tör a szörnyű érzés.

- Halkabban... – nyöszörgöm.

- Bocs, Jenessa. Szóval ott tartottam, hogy alaposan berezeltem, mikor megláttam a képedet. Falfehér voltál, és olyan csapzott, mint egy esőben ázó kutya. – Izette kedves szavaira halványan elmosolyodom.

- Örülök, hogy tetszettem.

- Igen! – bólint és folytatja. – Jézus! Le sem tudlak írni szavakkal. A szemeid teljesen feketék voltak, mint egy mély kút feneke.

- Mint akit megszállt a gonosz. – veti közbe Avalon.

- Csss, Avalon! És tántorogtál, alig tudtad tartani magad...ha nem zuhanyoztál volna két hete, és szakadt ruhában lettél volna, komolyan azt hiszem, hogy eljött értem a csaj a Körből! – nevet, mire újból elmosolyodom.

- Szóval, kábé úgy szokásosan festettél. – bólint Avalon.

- Köszi, Ava! Én is szeretlek ám téged. – vigyorgok bágyadtan.

- Szóval, bejött a szállodadoktor és azt mondta a mai napot mindenképp ágyban, kell töltened. Megerőltetted magad.

- Hogy erőltette volna már meg magát alvás közben?

- Elfelejted, Avalon, hogy tegnapelőtt két emeletet gurult a lépcsőn! És a tegnapi napot végigcsinálta.

- Mrrr. Jó, akkor én be is fogom!

- Az a baj, hogy nem pihentem? – kérdezem.

- Az, drágaságom, az! Úgyhogy ma pihi van. És talán holnap már velünk jöhetsz. Mrs. Morison azt mondta, soha többet nem engedi, hogy velünk jöjjön bárki is ekkora esés után.

- Igaza volt.

- Igen. De nekünk mennünk kell. A busz nem vár – áll fel az ágyamról Luce.

- Akarod, hogy maradjunk?

- Nem engednék. Tudod, Izette, már megkérdeztük egyszer az orvost.

- De nem kell neki szót fogadnunk! – tudtam, hogy ebből vita lehetne, ezért még idejében félbeszakítottam.

- Elég! Menjetek csak. Én úgyis átalszom az egész napot.

- Biztos, ne maradjon itt valaki?

- Biztos.

- Hát jó. – áll fel Izzie csalódottan az ágyamról. – Akkor jó legyél, és tessék pihenni, nem pedig rohangálni!

- Rendben. – mondom és figyelem, ahogy sorban kimennek, közben pedig mindenfélét ordibálnak búcsúzásképp.

- Sziasztok! – intek, mikor már csak Izette marad. – Izzie?

- Mégis maradjak? – perdül meg.

- Csak kérdezni akarok valamit.

- Kérdezz.

- Mi volt a Madame Tussauds utolsó termében, a sarokban? Ahol szabad programot adtak nekünk?

- Hmm. – fintorog. – Talán egy márványlépcső fölfelé. Nem emlékszel? Azzal a szép díszítéssel, ami a falban is folytatódott.

- Nem

- Nagy kár, de azt hiszem le is fényképezted. – ennél a mondatnál nagyot dobban a szívem.

- Tényleg?

- Igen!...biztos ne maradjak itt?

- És akkor ki nézi meg helyettem Londont, he?

- Akkor megyek. – mosolyog. – És készítek képeket – kapja fel a saját gépét. – Aztán jó legyél!

- Az leszek, szia, Izzie! – intek, és megvárom, míg csapódik az ajtó, majd az oldalamra fordulok, és addig kotorászok, még el nem érem a gépemet.

Bekapcsolom, és lázasan kutatok a kép után. Mikor megtalálom az első képet, ami a Madame Tussauds-ban készült, elmosolyodom.

A csoportkép Daniel Radcliffe-fel.

Pár percig nézem, és azon gondolkozom, hogy igaz volt-e? Úgy volt-e ahogy emlékszem, vagy hazudnak az emlékeim? Aztán továbblépek, és végignézem az összeset. Mind megvan...és az utolsó is.

A gyönyörű bronzos lépcső, a faragott indákkal és a falon folytatódó díszítéssel. Nincs ott semmilyen falépcső.

A Halál Angyala nem létezik...és én leestem azon a lépcsőn.

Valami hangos morgásra ébredek föl, és először azt hiszem valaki bejött a szobába. Nem nyitom ki a szemem, legszívesebben tovább aludnék, de a morgás egyre hangosabb.

A közelből jön. Talán itt van mellettem? Vagy rajtam?

Lassan kinyitom a szemem, és pislogok az erős fényben – már délután van. Átaludtam az egész délelőttöt. Végre kipihentem magam!

Lenézek a hasamra és látom, ahogy lassan emelkedik és süllyed rajtam a fényképezőgép.

Elaludtam a képek nézegetése közben – morfondírozom, majd újból hallom az erős morgást, és valami sürgető érzést érzek.

A felismeréstől majdnem felnevetek.

Óvatosan az éjjeliszekrényre rakom a gépet, és benyúlok az alsó fiókba, valami ehető után kutatva.

Ahogy elfordulok, leesik a homlokomról egy törülközőbe csavart jéggel teli zacskó. Szóval mégis járt valaki a szobában! Ez reggel még nem volt itt.

Félredobom és előhalászok egy zacskó mézes kekszet. Arra nem gondoltak, hogy egy lábadozó embernek ennie is kell? Vagy rólam teljesen megfeledkeztek?

Miután ettem sokkal, jobban érzem magam. Bár nem a legfinomabb étel volt, amire most vágytam, de mégis több a semminél.

Kezdem unni magam, ezért bekapcsolom a kis tévénket, de mindenhol reklám, híradó és vetélkedő show megy. Ezeken csak újból elalszom.

Vagy egy órán át semmittevéssel töltöm az időt, fekszem az ágyamon és pislogok, pihengetek, vagy inkább csak szenvedek a tehetetlenségtől.

Sokkal jobban vagyok, a jeges borogatásnak hála a pukli is kezd leapadni, és a fejfájás is alábbhagyott, csak külsőleg vagyok egy romhalmaz. Tegnap este óta nem néztem tükörbe.

Kimászok az ágyból és elbotorkálok a fürdőig, de mielőtt belépnék, elgondolkodom: meg akarom én nézni, hogy hogy nézek ki?

Nem, de egyszer úgyis, muszáj.

Közelebb megyek a tükörhöz és sokkol a látvány. Ez a lány biztosan nem én vagyok! Az nem lehet!

A hajam kócos, és mosatlan, az arcom nyúzott és sápadt, szemeim alatt hatalmas karikák, a tekintetem furcsán üres...és a szemem tényleg olyan, mint egy kísérteté.

A ruha csak lóg rajtam és az egész testem libabőrös.

Behunyom a szemem; kezdenem kell magammal valamit.

Leveszem magamról a pizsamámat és a szennyesbe dobom, majd, úgy ahogy vagyok, kimegyek és összeszedem a holmikat, amire szükségem lesz.

Megengedem a kádban a vizet és telerakom fürdősóval, habfürdővel és minden más löttyel, amit csak találok.

Tíz perc múlva már benne ülök és élvezem a forró vizet. Megmosom a hajamat és az egész testemet, ledörgölöm valami szappannal.

Annyira jólesik, hogy el sem tudnám mondani. Ennyi izgalom és elmegyötrés után megérdemlem a relaxációt.

Hátradöntöm a fejem, belesüllyedek a vízbe, és lehunyt szemmel hallgatom a zenét, amit még akkor kapcsoltam be, mielőtt csobbantam volna egyet.

Észre sem veszem, hogy lekapcsolódnak a villanyok, és csak a tükör fölötti kis fali lámpa világít, és így félhomály telepedik a helyiségre.

- Talán zavarok? – a hangra felkapom a fejemet, és hirtelen elakad a lélegzetem. Magam sem tudom, hogy mit tegyek most: sikítsak, kiabáljak, vagy csak tátsam a számat? Attól félek, hogy ha ordítani kezdenék, még újból megfájdulna a fejem, és berohanna valaki, hogy mi történt, és miért nem vagyok inkább az ágyamban?

- Mondjuk, szerintem pont jókor jöttem. – rám villantja leggúnyosabb mosolyát és szemei vadul villognak. Lazán nekitámaszkodik a vállával az ajtófélfának, hátát a csukott ajtónak vetve.

Még mindig meg sem tudok szólalni, csak bámulok rá, mintha szellemet látnék.

- Damian! – suttogom elborzadva.

- Hiányoztam? – löki el magát az ajtótól.

- Nem! – vágom rá azonnal.

- Milyen kár! – sóhajt színpadiasan, miközben végigmér a tekintetével. – Pedig nekem nagyon hiányoztál, Jen!

- Hogy a fenébe jöttél be? Azonnal menj ki! – mondom haragosan, miközben lenézek. Áldom az eszemet, hogy túlhabosítottam a vizet, és most nem látszik semmi belőlem.

- Menjek ki? Azt már nem! Inkább maradok.

- Tűnj el, Damian!

- Nem. Nincs kedvem.

- Eleve már be sem kellett volna jönnöd! Hogy jutottál be? – kérdezem ingerülten – És még mielőtt azzal jönnél, hogy a zárban felejtettem a kulcsot, közlöm veled, hogy az ajtó be volt zárva! – csak vigyorog, miközben tüzetesen végigmér.

- Kicsit följebb emelkedhetnél abban a kádban! – mondja, és én érzem, hogy egyszerre kezdek vörösödni és elsápadni.

- Elég ebből! Azonnal menj el!

- Nem, Jenessa, nem megyek el. – lép közelebb az MP3 lejátszóhoz és kikapcsolja. Abban a pillanatban halotti csend telepedik a fürdőre. Kihasználom, hogy hátat fordít, és a törülközőm után kapok, de nincs a helyén.

- Ezt keresed? – emeli fel a kezét.

- Add vissza! – nyújtom ki a kezemet, és erősen ügyelek arra, hogy mélyebbre süllyedjek a vízben.

- Ahhoz közelebb kell mennem, ugye tudod?

- Akkor dobd ide.

- Még mit nem. – dobja le a padlóra, távol tőlem. Mi a francért nincs ebben a hülye fürdőszobában zuhanyfüggöny?

- Damian! Add ide a törülközőmet.

- Nem adom. – fordul ismét felém.

- Te csak ne élvezd a helyzetet, hanem add ide azt a nyomorult rongyot! – már- már ordítok.

- Ha odaadom, végighallgatsz?

- Ne kérdezősködj, csak add ide!

- Akkor itt marad. – feleli és leül a fürdőszobaszekrényre felém fordulva.

- Jólvan. Halljuk, mit akarsz? Mi olyan fontos, hogy rám törj fürdés közben? – nem válaszol azonnal, csak elismerően méreget ragyogó tekintetével, ami egyre jobban idegesít.

- Megmondtam, hogy ne élvezd a helyzetet! Sokkal jobban tudnék figyelni rád, ha nem a fürdőben kéne beszélgetnem veled! – csattanok föl.

- Szerintem így is jó vagy. Sőt.

- Na ide figyelj, Crusader... – kezdem – nyögd, ki mit akarsz, vagy menj innen a pokolba és hagyj engem békén! – jót mulat a kitörésemen, és csak azért sem válaszol.

Lehunyom a szemem, és halkan megszólalok:

- Legalább had vegyek föl valamit.

- Nem Jenessa, így tökéletes vagy egy kis beszélgetésre! – feleli, mire olyan szitokáradatot zúdítok rá, amilyet még soha senkire.

- Hol is kezdjem? – töpreng, és én alig bírom elviselni fürkésző tekintetét. Csak még mélyebbre csúszok a kádban, mire fölnevet.

- Legjobb lesz, ha nem húzod az időt. Kezdd a közepén!

- Oké. – bólint. – Akarod tudni, miért szeretnék veled lenni? – hajol közelebb, mire kíváncsian ránézek fél szememmel.

- Na miért?

- Úgy hallottam a minap nagyon estél a lépcsőn. Emlékszel rá, hogy történt?

- Hogy jön ez ide?! – csattanok föl, és majdnem fölállok a vízben, hogy jól kiosszam, de ekkor ismét eszembe jut, hogy tök pucér vagyok. A picsába is!

- Nagyon is sok köze van hozzá, Jen! Emlékszel vagy nem?

- Nem fontos. Megcsúsztam. – felelem kelletlenül, és kutatni kezdek a tekintetemmel a ruháim után.

- Megcsúsztál?

- Hol vannak a ruháim, Damian? – kiáltom, forrongó dühvel.

- Nem akarod tudni!

- De akarom!

- Akkor sem fogod. Szóval, megcsúsztál?

- És ha igen, akkor mi van?

- Az, hogy én tudom, hogy nem csúsztál meg. – feleli gonosz mosollyal.

- Hogy?

- Mi volt a padláson, Jenessa? Mit találtál ott? Csak nem a Halál Angyalát? A pontos másomat? – szavai hallatán, kifut minden szín az arcomból, és a hideg kezd fölkúszni a gerincem mentén.

A félhomályban olyan az arca, mint magáé az ördögé, ahogy a szemembe néz, és minden percét kiélvezi, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetben lát.

- Szóval igen. – állapítja meg elégedetten. – Ne is tagadd, rá van írva az arcodra!

- Igen, Jen, tudom. Tudom, hogy megtaláltad az angyalt odafönn. Szerinted mégis ki akarta így?

- Te. – kockáztatom meg.

- Nagyon ügyes! Én voltam.

- Miért?

- Láttad az angyalt nem? Akkor meg tudod.

- Te vagy?

- Igen, angyalom, én vagyok. Én vagyok a Halál Angyala! Damian Crusader a pokolból. Jól hangzik, nem?

- Csöppet sem! Nem hiszek neked Damian! Angyalok nem léteznek!

- Pedig nekem elhiheted, hogy angyalok igenis léteznek! Jók és gonoszak egyaránt. Még a mai csodás, modern világunkban is!

- Gonoszak? És jók? – suttogom. – És te? Gonosz vagy? – kérdezem, mire föláll és odalép a kád mellé. Leguggol, mire én elhúzódom, de csak pár centit tudok arrébb csúszni.

Elvigyorodik, és mosolyában minden benne van: gonoszság, kegyetlenség, gúny és valami fenséges.

Fölemeli jobb kezét, és könyökéig belemártja a kádba, mire a meleg víz azonnal hűlni kezd.

- Jó meleg.

- Hagyd ezt abba! A frászt hozod rám!

- Ugyan, kicsim! Én nem bántalak... – feleli, de érzem, hogy befejezetlen a mondat. Damian végig a keze által kavargó vizet nézi, és én nem tudom, mit csináljak.

Hát minden igaz volt! Minden.

- Meg akartál ölni! – suttogom remegve, és egy félelmetes gondolat suhan át az agyamon. Újból elmosolyodik, és kezével a csípőmhöz ér, és lágyan cirógatni kezd, mire libabőrös leszek. Megpróbálom eltolni a kezét, de megfogja a karomat, és nem enged el.

- Úgy véled letettem a szándékomról? – úgy tudtam! Jelenleg nagyon is sebezhető vagyok!

- Nem fogom hagyni magam! – sziszegem a képébe, mire fölemeli a fejét, és belenéz a szemembe. Keze továbbsiklik fölfelé, és már a derekamnál érzem a lágy mozgást.

- Ne is. Nem szeretem a gyenge védenceket.

- Mivan? – lepődöm meg.

- Mit vártál, kicsikém? Azt hiszed az angyalok szórakozni, járnak a halandókhoz? Nem, Jen! Mi vigyázunk rátok. Mi angyalok. Legalábbis a jók. – hajol közelebb. Érzem bódító illatát, és ebben a percben nincs kedvem vitatkozni vele.

- És a gonoszak?

- A gonoszak? A bukottak? Ők nem vigyáznak senkire. Ők csak élni akarnak, és bajt okozni. De hozzá vannak kötve egy halandóhoz, akit életük végéig szolgálniuk kell. De mi nem vagyunk szolgák! Mi bukott angyalok vagyunk! Az ördög szövetségesei!

- Tudod mi vagy Damian? – kérdezem, mire olyan közel hajol, hogy csak pár centikre van tőlem. Nem nézek a szemébe, csak szabadulni akarok.

- Az angyalod. A bukott angyalod, akinek halálodig szolgálnia kéne...! – suttogja, és egyre közelebb hajol. Homloka hozzá ér az enyémhez, ajka vészesen közelít.

- Nem! – ordítom, és minden erőmet összeszedve ellököm magamtól – Nem vagy más csak egy idióta! Egy elmebeteg gyilkos, semmi több! – üvöltöm, és már nem érdekel, hogy meglát meztelenül. De még mielőtt sikerülne megmozdulnom, újból ott terem mellettem, és egészen hátraszorít. Karjaival lefog, és magához húz, majd addig szorít, még abba nem hagyom a kapálózást és kiáltozást.

- Nem Jenessa! Az angyalod vagyok, és ha úgy akarom, meg is ölhetnélek itt és most! De tanultam némi tisztességet az évezredek alatt, amíg szolgáltam a halandókat. Nem akarom, hogy így legyen vége! Hiszen még nem is játszottam veled.

- És soha nem is fogsz! – ordítom vissza, mire még szorosabban ölel, vizes mellkasom az övéhez nyomódik és egyedül a kád fala választ el minket.

- De igen, fogok! – kiált rám, majd csend lesz. Csak a zihálásom hallatszik és a víz lágy ritmusának hangja. Lehunyom a szemem és próbálom elhitetni magammal, hogy ez nem valós.

Hagyom, hogy Damian keze végigcsússzon a derekamon le a csípőmre; karjaimmal megtámasztom magam a karjain, és ő egy mozdulattal kiemel a kádból.

Csöpög rólam a víz, és hirtelen rettentő hideg lesz; szégyenérzet fog el. Damian egészen a fürdőszobaszekrényig hátrál velem, majd nekidönt és becsavar egy törülközőbe.

Fészkelődni kezdek, de újból elkapja a derekam.

- Nem győzhetsz le! Érted? – leheli, és hozzányomja homlokát az enyémhez. Szeme csukva, és – nagy meglepetésemre – élettelen testéből árad a forróság; szíve hevesen ver – akárcsak az enyém!

- Sosem hagyom, hogy nyerj! – suttogja, és apró csókot nyom a homlokomra. Ellép tőlem, és én szorosabbra fogom magamon a törülközőt.

Mire kinyitom a szemem már nincs itt, hiába kapkodom a fejemet.

Erőt vesz rajtam a fáradság, de még tartom magam. Nem engedek a zokogásnak.

Damian nem az őrangyalom! Ő az ellenségem! És nem fogja hagyni, hogy nyugodtan éljek.

Föltépem az ajtót és kirontok rajta, mire visszafordul, és gonoszan rám mosolyog.

- Nem hagysz nyerni? – szólok utána. – Akkor én sem hagyom, hogy megtörj!

U.I- Jazz drágám remélem a terjedelem kielégíti igényeidet. :-DD

Chapter Five - Eltűnt, elveszett

Szép estét for everyone! :)
Mára ígértem, és ugyan elég későn, meg is hoztam a következő fejezetet. Bevallom, alig 4 órája kezdtem el írni, úgyhogy azt hittem nem fogom ma föltenni - elég rövid is lett. De csodák még mindig vannak! :)
Jó olvasást!^^
Denselle

2010. Július 24.

 A fáklya egyre nagyobb lánggal ég, mikor friss oxigén áramlik át a folyosón. Egyre vadabbul, egyre mohóbban falja a fát, és a rá öntött olajt. Ha nem vigyázok, hamarosan futótüzet indít el, és azt ugye senki sem akarja? De mit is érdekel engem? Elvégre ez az én álmom, csak én sérülhetek meg, nem?

Lassan fölemelem a fejemet, és megtapogatom a homlokomat. Csak remélni tudom, hogy nem látszódik rajta a térdem nyoma, aminek eddig támasztottam.

Hirtelen összerázkódom, és karjaim libabőrösek lesznek. Fázom!

Már nem csak oxigén, hanem hűvös szél járja át a helyet, mintha egy szélvihar közeledne. Előbb gyengén, majd egyre hevesebben fújva.

Érzem, ahogy belekap a hajamba, és lobogtatja a fáklyám lángját. Nem maradhatok itt!

Fölállok és nekitámasztom a hátamat a hideg tükörnek.

Már megint ugyanaz az álom. Most már biztos vagyok benne, hogy ez egy rémálom! Vége az én csodás, nyugodt életemnek, ez örökké kísérteni fog!

A légmozgás egyre erősebb, jeges ostorként éri a bőrömet, amitől egyre jobban reszketek. Közelebb húzom magamhoz a fáklyát, hátha ad valami meleget, és a fal mellett csúszva elindulok az ellenkező irányba, miközben arra nézek ahonnan a szél, fúj.

Nem látok mást csak koromfekete sötétséget, csak a fekete, kristályos tükröket világítja meg a fáklyám fénye. Nem látom, honnan jön a cudar idő.

Egy perc múlva már futni kezdek, úgy ahogy a lábam bírja. Ez már kínzás! Hát már álmában sem hagyják békén az embert?

Ahogy távolodom, úgy a szél is alábbhagy, már csak jeges lüktetésként érzem. Lassítok, és hátranézek. Nem látok mást, csak amit a tűz megvilágít. Miért nem álmodom meg úgy ezt a helyet, hogy legyen valami világosság?

Végignézek magamon és látom, hogy kirázott a hideg. Sápadt vagyok, fehér és libabőrös. Bőröm jeges, mintha egy befagyott tóban lennék. Megdörzsölöm a karomat, hátha fölmelegszem egy kicsit, de nem sokat használ. Fenébe!

A hátamat éri a fuvallat, így újból elindulok, de most csak sétálok. Ennek a folyosónak nem egyhamar lesz vége, így van időm fölébredni. Még csak végig se kell mennem.

De ezt sem gondoltam komolyan. Úgy érzem már egy órája lépkedek, amikor megpillantom a vaskapu távoli, szürke körvonalait. Megállok, én még egyszer a közelébe nem megyek!

Valahogy a csábítás mindig erősebb, és most sem hagy nyugodni. Kísértést érzek, hogy odamenjek és kitárjam.

Nem, Jenessa! Nem mész oda! – korholom magam, és megpróbálok ellenállni. Még el is fordulok, hogy véletlenül se lássam, de ekkor a szél újra megrohamoz. Olyan erővel csap az arcomba,, mint eddig még soha. Behunyom a szemem, ellenállok, amíg erőmből telik, de hamar rájövök, hogy nincs értelme. Valami, vagy valaki azt akarja, hogy kinyissam a kaput.

Sarkon fordulok és odarohanok a vaskapuhoz. Remélem, vágyom rá, hogy kinyíljon, de nem történik semmi.

Na mi lesz? Nyílj már ki! – szeretném ordítani.

Ráz a hideg, félelem kerít hatalmába és tudom, hogy a széllel sokkal veszélyesebb dolog jár, mint ami az ajtó mögött van. Inkább a tüzet választom!

Kétségbeesek, szinte már toporzékolok, de nem történik semmi, csak a szél süvít egyre erősebben, hogy már megfagyaszt. Kezemmel a vasra csapok, és ekkor csikorogva kitárul előttem.

Odabenn meleg van és sötét, látom a tükörképemet a fekete üvegpadlón. Belépek, de tudom, hogy csak azért, mert menekülni akarok a vihar elől.

Az egész terem hatalmas, a túlsó falon egy széles márványlépcső van, fekete korláttal, amit faragott indák öveznek. A korlát faragott kardpengékkel csatlakozik a lépcsőbe, és a pengéket növényindák és száraz levelek fogják körbe. A plafon sötét, egyszerű, már – már fekete lyuk. Az egész termet fekete kő – és vasoszlopok tartják, melyeket szépen díszítettek. És ott van középen a magas trón is, és az a személy, aki múltkor benne ült. Fekete köpenyben van, arcát fekete csuklya takarja, de érzem, hogy engem néz.

Szólásra nyitom a számat, de ekkor újból lángok csapnak fel, égetik, perzselik a bőrömet. Az idegen elmosolyodik, úgy tűnik, jól szórakozik a szenvedésemen.

Megjelennek a ’tűzemberek’ is, olyanok, mint Fáklya a Fantasztikus Négyesből, csak gonoszabbak. Kinyújtják felém karjukat, megragadják a ruhámat, és lefelé húznak, mire fölsikoltok...

Izzadtan ébredek, bőröm perzsel, a szemem ég. Csak kapkodom a levegőt, úgy érzem valami fojtogat belülről, valami nehéz terpeszkedik a mellkasomon, és nem hagy lélegzethez jutni. Levetem magamról a takarót és fölülök, hogy kitisztuljon a fejem.

Olyan vagyok, mint egy csapzott kutya. Hajam nedvesen tapad a homlokomra, pizsamám átázott, nyakam verejtékes. Fölállok, és botorkálva eljutok Izette ágyáig, aki békésen alszik. Örülök, hogy nem ébresztettem fel őt és Belle-t.

Ránézek az éjjeliszekrénye fölött lógó órára, és a homályban látom az időt. 4:24 van.

Egyhamar nem fognak fölkelni, én pedig nem akarok visszaaludni! Kimegyek a fürdőbe, és hideg vízzel megmosom az arcomat, a kezemet, és a karomat. Még a nyakamat is. Valamivel jobban érzem magam, de a szorongató érzés még nem múlt el.

Ledőlök az ágyamra és bámulom a plafont; nézem, ahogy London fényei játszanak rajta. Magam sem értem miért, de oldalra fordítom a fejem.

Az az átkozott rózsa!

Még mindig itt van, és úgy látszik, nagyon jól érzi magát mellettem. Nem mertem megkérdezi Izzie-t és Belle-t a rózsáról, nehogy őrültnek tartsanak. Bár már én is kételkedem az épelméjűségemben.

Elnézem, ahogy ez a fura növény, vígan bontogatja a szirmait, nyújtogatja a levelét és a tüskéit, és arra gondolok, hogy előbb – utóbb csak megposhad a vize és kirohad. Vagy ha nem is, haza már nem jön velem!

Aztán eszembe jut a tegnapi nap. A London Eye. A Madame Tussauds. De legfőképp a Madame Tussauds. Uramatyám! Miért is mentem én oda föl?

Úgy érzem ez már egy nagyon régi emlék, mintha évekkel ezelőtt történt volna, pedig csak tegnap volt. Homályos ugyan, de ott él az emlékezetemben, ahogy fölmentem a lépcsőn és belöktem az ajtót.

Fölpattanok az ágyról, és a tolóajtóhoz megyek. Óvatosan kinyitom és kiosonok.

Odakinn hűvös van, enyhe szél fúj, amitől újra félelem jár át, de nem törődök vele. Kihajolok a korláton és lenézek. Pár perc múlva azon kapom magam, hogy már ott ülök és a csillagokat és London fényeit figyelem. Olyan, mint otthon.

Vajon mi történt? Mi történt velem? Miért én? Miért voltam olyan őrült, hogy odamenjek? És miért engem választott? Annyi kérdésem van! Tényleg Damian a Halál Angyala? Ő tényleg az?

Nem! Nem az! Ember, mint a többiek, és te Jen megőrültél! – ordítok magamban. Összeszorítom a szemem, és újra látom magam előtt a szobrot. A kést. A vonásait. Élettelen szemét, ahogy megtelik tűzzel. Szenvedélyes, kegyetlen arcát. Ahogy fölemeli a pengét...

Újra hallom rémült kiáltásomat. Újra érzem, ahogy hátravágódom és keresztülesem a láncokon. Újra érzem az éles fájdalmat, ahogy beverem a fejem.

Újra eltűnik minden és Mrs. Morison aggódó arccal, tekint rám.

Elcsúsztam és leestem a lépcsőn! Na persze! Nem csúsztam el, és nem estem le a lépcsőn! Tudom, hogy odafönn voltam, de nem mondhatom meg! Az orvos azt mondta így is emlékezet-kihagyásom, van. De nekem nincs! Nincs és nincs! Tudom, mit láttam!

Aztán persze hazahoztak és egész napomat, benn tölthettem az ágyamban egy zacskó jéggel a fejemen.

Na jó, talán tényleg leestem azon a lépcsőn. Biztos nem láttam a Halál Angyalát...

Kinyitom a szemem, és döbbenten veszem tudomásul, hogy reggel van. Izette telefonja megcsörren, hogy ébresszem minket, és ő morogva elhallgattatja.

Leugrom, és berontok a szobába. Belle kinyúlva fekszik, megpróbálja nyitva tartani a szemét, mire fölnevetek.

- Neked is szép reggelt! – sziszegi.

- Azzá tetted. – vigyorgok, és egyszerre elfelejtek mindent.

- Hogyhogy fönt vagy? – érdeklődik Izette és megpróbál fölkelni.

- Nem tudtam aludni a horkolásodtól – felelem, mire hozzám vágja a párnáját. Ügyesen elugrom előle, és fölkapom a mára kikészített ruháimat.

- Hogy van a fejed? – kérdezi Belle két ásítás között.

- Kicsit még lüktet, de már jól – mondom és bevonulok a fürdőbe.

- Nem lenne jobb, ha itt maradnál? – ordít utánam Izzie.

- Nem! – kiáltom, pedig én magam is úgy gondolom, hogy jobb lenne pihenni, és kihagyni a mai napot. De meg kell tudnom az igazságot Damian-ról!

Lezuhanyzom, felöltözök, készítek egy visszafogott sminket és kivonulok a fürdőből. Alig fél óra múlva már lenn is vagyunk. Mindenki azt kérdezgeti, hogy hogy vagyok, jobb-e már. Sikerül mindenkit megnyugtatnom, hogy nincs semmi baj, de nem nagyon hisznek nekem. Mrs. Morison nem tartja jó ötletnek, hogy velük menjek, de én ragaszkodom hozzá.

A délelőtt második felében már majd’ fölrobban a fejem, de még ez sem tántorít el. Alig tudok odafigyelni az idegvezetőnkre, aki a Westminster Palotában kalauzol minket.

Készítek néhány képet, de egyre csak azon kapom magam, hogy nem a fotózásra figyelek. Szemem folyton Damiant keresi, de sosem találja. Hol lehet?

Az egész napot a Palotában töltjük, föllátogattunk a Big Benre, ott is csinálok néhány csodálatos képet, de valahogy nem tudom beleélni magam.

Hol lehet? Hol van Damian?

Már visszaindulunk a szállodába, mikor szemeim rátalálnak...Samantha-ra. Egyedül van. Damian nincs vele.

Fölszállok a buszra, és egyre csak őt figyelem. Damian elhagyta?

Megengedek magamnak egy apró mosolyt, de magam sem értem miért reagálok így. Ez félelmetes! Én nem vagyok ilyen!

Két óra múlva ismét az ágyamban találom magam, és megint azon pörög az agyam, hogy igaz-e? Damian tényleg valós személy, vagy csak az én agyam szüleménye? De hát Sam is látta! Édes Istenem! Mi lett velem?

Izette fürdik, Belle pedig átment Avalonékhoz, így teljesen egyedül vagyok. Nyugodtan tudok gondolkodni.

Újból a rózsára emelem a tekintetemet. A lemenő nap furcsa színt ad neki. Mintha tűzbe borult volna.

Kinyúlok és megérintem puha szirmait. Talán nem kell félnem tőle. Talán nem is árt nekem. Lehet, hogy Damian nem is létezik. Vagy csak egy rózsa. Kitaláció. De az is lehet, hogy csak egy halvány, régi emlék...