Season Two • Chapter One - Új osztálytárs

Sziasztok!
Megérkezett a második évad első fejezete.Remélem örültök neki! Nem tartogattam benne nagy meglepetéseket, de ezt majd az évad többi részében bepótolom. :D
Jó olvasást! :D
Denny

Az ébresztőóra csörgése felér egy bombarobbanással. Szinte teljesen elszoktam attól, hogy korán keljek, ráadásul erre az őrjítő hangzavarra!

Nyűglődve kinyújtom a karomat, és a padlóra lököm az órát. Végre egy kis csönd!

Átfordulok a másik oldalamra, és fél szemmel az ablakomra lesek. A behúzott függönyök közötti kis résen vidáman süt be az őszi nap, ami a tudtomra adja, hogy ideje fölkelnem és elkészülődnöm.

Hatalmasat ásítok, majd nyújtózkodom egyet. Nem akarok még fölkelni! Legalább délig ágyban akarok maradni. De nem lehet.

Kikászálódom az ágyból, és bevetem magam a fürdőszobába.

Életemben nem láttam még magamon ezt az őszinte ’nem akarom’ arcot. Komolyan úgy nézek ki, mint akin átment egy úthenger. A hajam borzas, fura hegyomlásként meredezik a fejem tetején, a szemem alatt maradt egy kis szemceruza, és elfelejtettem kivenni a fülbevalót a fülemből.

Magyarul a tegnapi nyárbúcsúztató házibuli – amit Luke szervezett – fantasztikusan sikerült! Bár anya nagyon rosszallta, hogy elmegyek, de csak engedett az unszolásnak.

Végül is nem egy szórakozó helyre mentünk, csak Luke lakásába. És nem csak ketten voltunk. Ott voltak a barátaim, Luke barátai...vagy angyalai, ki tudja melyik ember, és melyik angyal? A lényeg, hogy megismerkedtem egy csomó emberrel, akik szerintem nagyon kedvesek, és még jó barátok lehetünk.

Apropó, Luke lakása...hát igen, kiderült, hogy ő is idevalósi.

Amióta elkezdett edzeni velem, azóta sokkal szorosabb lett a kapcsolatunk. Luke tanít meg mindarra, amit az angyalokról tudnom kell. Bár az első néhány alkalom nagyon nehéz volt számomra. Luke egyfolytában hajszolt, több száz könyvet olvastatott velem, szellemileg és fizikailag is megpróbált erősebbé tenni. Többször gondoltam már arra, hogy föladom, de mikor egy csapat huszonéves srác próbált meg leszólítani az utcán, hogy egy kicsit játsszanak velem, megértettem mi is a lényege.

Az a néhány srác az óta se próbál a közelembe kerülni, pedig azt sem tudom pontosan, hogy mit csináltam! De azt tudom, hogy csak eleinte féltem, aztán átvette a helyét valami. Valami nagyon erős, és onnantól kezdve még keményebben edzettem.

Most már fölkészültebb vagyok, és nem csak egy rettegő kislány a sarokban. Ha kell meg tudom védeni magamat.

És Lucas is büszke rám, de azt mondja, a foglalkozásnak még koránt sincs vége. Még nagyon az elején járunk.

Szóval egy hónapja, minden áldott nap több órát töltök vele, és azzal, hogy kőkeménnyé neveljen. Nem is gondoltam volna, hogy tud szigorú és akaratos is lenni.

És persze kénytelen voltam bemutatni őt a családomnak. Anya persze egyből azt a következtetést vonta le a dologból, hogy járunk. Pedig nem!

Mi csak barátok vagyunk, és hát Luke az őrangyalom. Vagyis én annak tekintem, és ő is magát.

Bár bevallom, mikor anyáék szóba hozták megfordult a fejemben, mi lenne, ha együtt lennénk? Ugyanolyan lenne? Vagy más? Az biztos, hogy változna valami, de pontosan nem tudom mi.

De az ő segítségével fogadtam el, hogy angyalok és más zord teremtmények igen is léteznek! És segített földolgozni a Londonban történteket. Ahogy utólag elmondta, ő befolyásolt, hogy ne omoljak össze miatta.

De őt már el is felejtettem. Csak egy őrült nyári emlék maradt csupán.

És most már csak fejcsóválva és hitetlenkedve gondolok vissza rá, és a saját hülyeségemre.

Azazel!

Röhej!

Fölkötöm hosszú sötét, napszítta hajamat egy kontyba, és megmosom az arcomat. Lezuhanyozok, némi smink, és fésülködés és már majdnem készen is vagyok.

A gardróbomhoz megyek, hogy keressek valami használható ruhát. Még sem nézhetek ki holmi utcagyerekként az első napon a suliban. Vagyis az utolsó első napon a gimiben.

El sem hiszem, hogy már végzős vagyok! Idén érettségizni fogok, lesz egy csodás – vagyis valamilyen – szalagavatóm, elballagok a suliból, és utána irány az egyetem.

Egy újabb nagy lépés a felnőtté válás felé.

Jaj Istenem!

Mivel odakint jó idő van, és valószínűleg napközben még melegebb lesz, egy fehér top és egy vörös ing mellett döntök. Húzok hozzá egy rövidnadrágot, és a tornacipőmet, és máris senki nem gondolná rólam, hogy nem egy egyszerű diáklány vagyok.

Fölkapom az iskolatáskámat, és lerobogok a lépcsőn.

- Jó reggelt! – üvöltök be a konyhába, ahol anya veszekszik Jared-del.

Jared az idősebbik öcsém, és a mai nappal kezdi meg gimnáziumi tanulmányait.

- Szia, kicsim! – mosolyog rám anya. – Az ebédlőasztalon van a reggeli, és egy kis pénz tízóraira.

- Kösz, anya! – kutatok egy pohár után a szekrényben, majd narancslevet töltök magamnak. – Hol van apa?

- Korán be kellett mennie, dolgozni, de vacsorára már itthon lesz.

Jellemző. Apa általában mindig túl korán megy dolgozni, hogy együtt reggelizzen velünk.

Miközben reggelizek, hallgatom, ahogy Jared és anya azon veszekednek, hogy miért anya visz minket iskolába.

Bár anya mindig az év első napján elvisz minket kocsival, úgy látszik Jared ezt, elfelejti. És ez megy már évek óta. Minden évben a tanév első napján ezt a hisztizést hallgatom, amit az öcsém levág itt. Már kezdem megszokni, de mégsem tudom megérteni, miért nem fogja már föl végre, hogy anya ebből úgy sem enged?

Néhány perc múlva füstölögve vonul föl a lépcsőn a fürdőszobába, amin a másik öcsémmel, Ronny-val osztozik.

El sem tudom képzelni, mi lehet abban a helyiségben. Mivel nekem a tetőtérben van a szobám, nekem külön fürdőszoba jár. Persze elég kicsi, de nekem pont megfelelő.

- Mi baja van Jarednek? – kérdezem, miközben a pirítósomon rágódom.

- Az iskolabusszal akar menni, mert a barátai is azzal mennek. – válaszolja anya és elrakja a táskájába a kulcsait. – Ronny! Gyere, már fiam!

Befejezem az evést, és elpakolok az asztalról. Fogom a hátizsákomat, és kivonulok a nappaliba Jared mellé.

- Már megint minek veszekedtél anyával? – dörrenek rá.

- Mert nem akarom, hogy ő vigyen! Már nagyfiú vagyok, csak a kisgyerekeket viszi az anyjuk iskolába.

- Tudod, hogy ez nála családi hagyomány. Kár cirkuszolnod miatta.

- Akkor vigyen téged, meg Ronny-t! Az elég családi hagyománynak. – tárja szét a karját.

- Akkor te mostantól nem lennél a családunk tagja.

- Akkor nem lennék, és aztán?

- Nem élhetnél itt. – felelem.

- Mi? – húzza össze a szemét.

- Ha nem lennél családtag, nem lakhatnál velünk. Szóval ezt az egy napot ki fogod bírni, öcskös! – vigyorgok rá.

- Mióta lettél te ilyen okos? – kapja föl a táskáját.

- Amióta tudom, hogy te az öcsém vagy! – vágok vissza, és kiviharzok az ajtón a folyosóra.

- Jared! Ne a nővéreddel veszekedj, inkább menj és hívd a liftet! – hallom anyám hangját odabentről. – Ronny!

Jared elvonul mellettem, és eltűnve a sarkon a liftekhez siet.

Valójában nem rossz gyerek, csak túlságosan szeszélyes. A hangulat változásai pedig egyenesen kiszámíthatatlanok.

Anyunak végre sikerül előkerítenie Ronny-t a lakásból, hogy őt is iskolába tudja vinni.

Hármunk közül Ronny a legfurcsább gyerek. És nem csak külsőre. Én és Jared sötét, majdnem hollófekete hajúak vagyunk, ellentétben velünk Ronny világos, szinte fehérszőke hajú fiú.

Anya azt mondja az ő leánykori haját örökölte, mert, hogy anya is ilyen szőke.

És persze Ronny-nak a szeme is egészen világoskék, és a család többi tagjához viszonyítva túlságosan alacsony, és vékony. Persze ez lehet, azért van, mert még csak tízéves.

Természetét tekintve meg inkább rám hasonlít, mint a bátyjára. Míg Jared tűzrőlpattant, minden hülyeségben benne lévő gyerek, Ronny visszahúzódó, túl érzékeny.

És persze ki nem állhat iskolába járni. Úgy, ahogy Jared. Legalább valami közös van bennük.

Jarednek meg nekem viszont egészen sötétkék a szemünk, helyenként ezüstös-szürke részekkel. Emellett magasak és vékonyak vagyunk.

Néhányan már kérdezték tőlem, hogy Ronny valóban az öcsém-e, annyira nem hasonlítunk egymásra.

Nekünk kerekebb, neki viszont szögletes arca van. Ugye mik vannak egy családon belül?

Ronny elém, vág a folyosón, majd beszáll a liftbe Jared mellé.

A kocsiig egyetlen egy szót sem szólunk egymáshoz, anya magában bosszankodik, majd betessékel minket az autóba.

Mint mindig most is én ülök, elöl, az anyósülésen, ami Jarednél csak még egy lapáttal rak a tűzre. Ha nem utazok velük, akkor is hátul kell ülnie.

Valójában még sosem ülhetett előre.

- Anya! Már gimnazista vagyok, nem ülhetek én előre?

- Nem, Jared, ott maradsz hátul! – indítja be anya a kocsit.

- De miért? Mindig Jen ül, elöl.

- Ne hisztizz, inkább kösd be magad!

- De akkor majd ülhetek visszafelé, én, elöl?

- Majd meglátjuk. – kezd tolatni a kocsival.

Egy mély sóhajt veszek, és megtámasztva a fejemet a kezemen, kibámulok az ablakon.

A parkolóház szinte teljesen üres, csak a gazdagabb családok ráérős anyukáinak vannak még itt az autói. Általában így megy ez itt.

Ezek a családok nagyon jómódúak, annyira, hogy a nőknek nem is kell dolgozniuk. Kora reggel elküldik a férjeiket a midtown-i irodanegyedbe, ahol üzletemberként dolgoznak, és csak este térnek haza. Eközben ők otthon lebzselnek, ugráltatják a házvezetőnőjüket, vagy szidják a gyerekeik magántanárait. De van néhány olyan család, ahol maga az anya tanítja a gyerekeket.

El is lehet képzelni milyenek azok a lányok és fiúk!

A túlszedett szemöldökű, agyonkozmetikázott anyjuk természetismeretre, matematikára, vagy franciára tanítja őket.

Nem is tudom, mi lehet azoknak az anyáknak a fejében!

Oké, a mi anyukánk is otthon maradt velünk, amikor kicsik voltunk, és nem kezdtük el a sulit. Nálam például, úgy volt, hogy amint iskolás leszek, anya visszamegy dolgozni, de időközben megszületett Jared.

Jared idejében meg Ronny.

Most pedig anya reggelente dolgozni jár, és mire hazaérünk meleg vacsorával vár.

Apa viszont reggel elmegy az irodába, és csak délután jön haza. De az is előfordult már nem egyszer, hogy túlórázott.

Én és Jared már megszoktuk, hogy apánk ilyen életet él, de Ronny ezt sokkal nehezebben emészti meg. Hiszen ő még kicsi, szüksége van szülőkre!

Anya kihajt a parkolóból, és elindul a forgalmas körúton. Ha nem kerülünk dugóba, körülbelül 15 perc múlva ott vagyunk az iskolában.

Általában évente csak egyszer visznek minket autóval gimibe. Az első tanítási napon az évben. Többször azért nem, mert akkora a forgalom az utakon, hogy egy óra alatt se érnénk be, csodálom, hogy az iskolabusz be tud érkezni időben.

Legtöbbször gyalog megyünk, ami kb. 10 percig tart, ha élve átjutunk a kereszteződéseken.

Mehetnénk taxival is, de tapasztalatból mondom, hogy a taxisok rühellik az iskolába igyekvő gyerekeket. Főleg hármat egyszerre!

Két éve volt, hogy elaludtunk, lekéstük a buszt, és anyáék se voltak otthon, hogy elvigyenek minket. És azon a héten, pont aszfaltozták a járdát a körúton, így gyalog sem tudtunk menni, így leintettünk egy taxit.

A fickó meg bénultan bámult hátra ránk a döbbenettől. Mi meg csak szorongattuk az ölünkben a táskánkat, és próbáltunk elhelyezkedni az ülésen, mert a New York-i taxik igen szűkösek három gyereknek.

És a sofőr csak bámult ránk tovább még rá nem ordítottam, hogy: „Gyerünk már!”

Aztán persze dupla annyi árat fizettetett velünk, amire nem voltam hajlandó, így leállt velem kiabálni. És időközben becsöngettek az órára.

Azóta egyszer sem mentem taxival iskolába.

Anya bekanyarodik az iskola utcájába, és pár perc múlva megáll a hatalmas parkolóban.

Megfogom a táskám pántját, és kinyitom a kocsiajtót.

- Szia, anyu! – adok puszit neki, és kiugrok a kocsiból.

Nem is nézek hátra a testvéreimre, csak becsukom a kocsiajtót, és Avalon felé szaladok. A diákok tömegében még így is képes vagyok megtalálni túlságosan föltűnő szőke fürtjeit.

- Szia Jennykém! Képes voltál fölkelni ma azért, hogy iskolába jöhess? – vigyorog rám.

- Ah Ava! Ne hívj Jennynek! – lököm oldalba bosszúsan.

- Semmi szia, csak ne hívj Jenny-nek, Ava?

- Szia Avalon! Így jobb?

- Sokkal!

- Hol vannak a többiek? – nézek körül a fiúk és lányok tömegén.

- Nem tudom. Mike-ék szokás szerint késni fognak. Ne menjünk be az osztályba?

- De. – mondom és elindulok a bejárat felé.

A mi osztálytermünk az első emeleten van, ahogy fölmegyünk a lépcsőn, jobbra fordulva, a második ajtó. Tehát könnyű megtalálni.

Eredetileg a harmadik emeleten lett volna a termünk, de a gimi második osztályában leköltöztettek minket ide.

Mint mindig most is Izette lesz a padtársam, de ő még nincs itt.

Ledobom a táskámat a harmadik padba, és leülök szokásos helyemre. Avalon a mellettem lévő ablakfelőli padsorban foglal helyet.

Csak néhány osztálytársam van itt. A fiúbanda két főguruja, néhány gyíknak nevezett matekzseni, a pompon csapat négy tagja, és Judith, aki örökké egyedül van, mert nem mer megszólalni.

- Szóval, Jennykém? Mi a helyzet Luke-kal?

Már lemondtam arról, hogy elhitessem vele, nem járunk.

- Semmi. Mi lenne?

- Jaj, ne mond már, hogy a semmiért rendezett egy partyt a lakásában, ha nem miattad!

- Miattam? Az egy nyárbúcsúztató buli volt.

- Fedőnévnek nem is rossz. – emeli meg a szemöldökét, és odaül mellém.

- De te is ott voltál, Avám! Láttad, hogy nem történt semmi.

- Hogyne. Amikor legutóbb együtt buliztatok Londonban, végigcsókolóztatok hat remixet.

Hogy mi?

- Ez nem igaz! Csak te találtad ki!

- Kérdezd meg Izzie-t. Ő is azt fogja mondani, hogy így volt!

- Mert összebeszéltetek!

- Nem beszéltünk össze. Ha nem hiszed el, kérdezd meg őt. – feleli sértetten.

- Izzie-t?

- Dehogy! Luke-ot.

Persze, csak úgy odaállok elé, és: hé, Luke, ugye nem csókolóztunk hat remixen át a Den és Centroban?

- Miért nem valljátok már be, hogy együtt vagytok? – kérdezi nyugodtan Ava.

- Mert nem vagyunk. Londonban...az csak egy futó kaland volt.

- Igen? És ez után a futó kaland után kiderül, hogy ő is New Yorkban lakik! Teljesen véletlen! És persze föl is keres téged.

Persze. Még mindig emlékszem, amikor megláttam az ajtónkban, ahogy nekitámaszkodik a falnak, és úgy néz rám. Azt a döbbenetet sosem felejtem el. Egyből arra gondoltam, hogy üldöz engem.

- Ha itt lakik miért ne?

- Honnan tudta?

- Én mondtam neki.

- És ő miért nem mondta, hol lakik?

- Avalon! Ezt már megbeszéltük egy párszor. Nem bízol benne, tudom, de nem rossz srác, hidd el! – mondom megnyugvást színelve.

Miért hozta ezt most föl?

- És mi van azzal a másikkal?

Hát itt van a kutya elásva! Ez az oka.

- Milyen másikkal?

Vele?

- Aki a sikátorban volt veled. P is idevalósi? Itt van? Utánad jött?

- Jaj, dehogy! – nyögöm riadtan. – Ava, ne rontsd már el a napomat, kérlek! Róla már réges-rég elfeledkeztem!

Miért kellett ezt most fölhoznod?!

- Jól van. – erőltet egy ragyogó mosolyt az arcára. – Tehát akkor még nem jártál soha senkivel.

- Nem.

- Pedig már ideje volna! – áll föl mellőlem, és megkerülve a saját padjához lép.

- Szia Jen. – dobja le a táskáját Izette, és lerogy a székre. – Jaj Istenem, alig bírtam felkelni!

- Sziasztok. – köszönök oda Belle-nek, és Luce-nak is.

Lassan az osztály megtelik, és néhány perc múlva be is csöngetnek.

A tanév hivatalosan is megkezdődött. Jaj, mikor lesz már nyári szünet?

Mrs. Morison belép a terembe, arcán hatalmas mosollyal, kezében töméntelen aktákkal, vidáman üdvözöl minket.

- Jó reggelt! Látom mind, itt vagytok, Michael és Marshall kivételével.

- Majd befutnak. – súgom Avalonnak, és összenevetünk.

- Nos, diákok, van örömöm bejelenteni, hogy új tanuló érkezik az osztályba!

Hogy? Ki? És miért csak most tudjuk meg?

Látszólag az osztálytársaimnak sem tetszik a dolog, mert fölhördülnek, és összesúgnak.

- Legalább fiú? – emeli fel, agyonplasztikázott fejét Samantha.

Na nézd már, ő még mindig itt van?

- Igen, Samantha, fiú. – mosolyog rá Mrs. Morison. – Osztály, had mutassam be az új osztálytársat!

A tanárnő a folyosó felé a fordul, és kinyújtja a karját.

- Mr. Damian Crusader.

Chapter Twenty - Otthon, édes otthon

Helló kedveskéim!

Tádáááám! Íme az évadzáró fejezet. Remélem örültök neki. :D Úgy gondoltam, ha már idén elkezdtem, idén be is fejezem, magyarul összecsaptam, majd kijavítom. :D

Nem is dumálok tovább, jó olvasást! :)

Denny

Szörnyű fejfájással ébredek. A fejemhez emelem a kezem, és vágok egy fintort. Ez nem lehet igaz, miért zúg ennyire a fülem? És ami a legfontosabb: mi a fene történt tegnap? Vagy ma? Vagy ki tudja már?

Hogy kerültem vissza? És mi van Luke-kal?

Fölülök és körülnézek. Belle és Izette ágya üres, odakint halványan süt a nap, világossá téve a szobát. A fürdőszobából zene hallatszik. Biztosan Belle hallgatja az MP3 lejátszóját.

Mikor fölállok szédülés fog el és meg kell egy pillanatra támaszkodnom. Összeszorítom a szemem, és veszek pár mély levegőt.

Tehát ilyen másnaposnak lenni?

- Izzie? – szólok halkan. Nem érkezik válasz.

- Belle? – kopogok be a fürdőszoba ajtón, mire jókedvű válasz érkezik.

- Hahó, aranyom! Föl találtál ébredni? – hirtelen kivágódik az ajtó és barátnőm sugárzó arccal, néz rám. – Na, hogy érzed magad?

- Jobban. – felelem bágyadtan.

- Emlékszel rá mi történt? – fogja két kézre az arcomat.

- Hát, bulizni mentünk. – vágom rá.

- Igen, igen, és azután?

- Össze akartatok hozni azzal a sráccal.

- Tovább, tovább!

- De én megléptem Luke-kal.

- Ühüm.

- És táncoltunk.

- Csak tánc volt? – emeli meg a szemöldökét.

- Azt hiszem... – válaszolom kelletlenül, mire Belle arca grimaszba rándul.

- Most tagadni próbálod, vagy nem emlékszel?

Jó ég! Belle látta, hogy megcsókolt?!

- Mi?...

- Hát a csókra! Nagyon elvoltatok.

Tűzforró lesz az arcom, és érzem, hogy a hajam vonaláig elvörösödöm.

Belle önelégülten vigyorog.

- Jól láttam, amit láttam. Avalon alig tudott szétválasztani titeket egymástól.

- Hogy?!

- Ha ő nincs, szerintem még mindig ott lennél. – válaszolja, és előhúzza a bőröndjét. – Hoztam föl neked reggelit. Már nincs időd lemenni.

A tányérra nézek az éjjeliszekrényén. Sajtos-sonkás kifli. Leülök az ágyára, és falatozni kezdek, mégsem mehetek haza éhgyomorral.

Miközben reggelizek – vagyis inkább pótolom a reggelit – Belle beszámol mit is csináltak ők a buliban, és mit én. Csak addig rémlik a dolog, hogy rájöttem, Lucas adta vissza az életemet. És nem várja el, hogy hálás legyek érte, de én a sírig is üldözni fogom vele. Ha egyáltalán az angyalok meghalnak.

Te jó ég, Lucas angyal!

És ha ő az, többé nem kell félnem Damiantól. Ő megtaníthat, hogyan védjem meg magam.

Föllélegzem, mintha ez lenne életem legszebb napja.  Többé már nem árthat nekem.

Zuhanyzás közben észreveszek valami különös, elmosódott írást a bal alkaromon. Mikor jobban szemügyre veszem, látom, hogy számok.

Ez nem lehet más, csak Luke telefonszáma. Amint végeztem a fürdőszobai teendőimmel, és eltűntettem a másnaposság nyomait, beírom a mobilomba.

- Mrs. Morison nagyon mérges volt? – kérdezem csak úgy mellékesen, és elkezdek bepakolni.

- Avának köszönhetően nem is tud róla. Hihetetlen mennyire át tudja verni a felnőtteket.

Ez igaz – gondolom. Avalonnak semmi sem lehetetlen.

Összeszedem a holmimat a szobából, a fürdőből, és ahol még találok elvétve, és mindent az ágyra dobálok. Már épp hozzákezdenék a csomagolásnak, mikor Izette beront az ajtón.

- Ó, szia Jen...azt hittem még alszol.

- Szia Izzie! Nem...már nem. – mosolygok, és legnagyobb meglepetésemre Izzie megölel.

- Minden rendben? Semmi baj nincs?

- Azon kívül, hogy másnapos vagyok?

- Igen, azon.

- Semmi. De mi lenne?

Hirtelen elenged.

- Én csak...csak... – úgy tűnik, ő sem tudja, miért is aggódik – azt hittem, hogy...bele tettek valamit az italodba.

- Hogyan?

- Luke. Azt hittem, csak...tudod...te nem vagy egy bulizós típus, és most berúgtál...én tényleg azt gondoltam, rosszabb a helyzet.

- Luke?! –egy angyal? – Ugyan már!

Miért van olyan érzésem, hogy Izzie valójában nem a miatt aggódott?

- De akkor ti most jártok? – vág közbe Belle.

- Én...nem tudom.. – vallom be.

- Megcsókolta! Hogy a fenébe ne járnának?! – hallatszik Avalon hangja az ajtóból.

- Jenny drágám, csak gratulálni akartunk első részeg estédhez! – repül felém Michael, és a karjaiba zár.

- Kösz Mike.

Most még a Jenny-t is elnézem neki, tekintve, hogy mindjárt megfojt. De, amint elenged, Marshall ölelget laposra.

A helyi party után mindenki elindul elcsomagolni, és mi hárman egyedül maradunk.

A ruhakupacra nézek az ágyamon.

Ez hosszabb lesz, mint gondoltam.

Két óra múlva indulásra készen állunk. Levisszük a bőröndünket és táskáinkat az aulába, ahol gyülekezünk.

Tekintetem Sam-et kutatja, de vagy nagyon jól elbújt, vagy nincs itt.

- Jól van. Mindenki itt van? – csapja össze a kezeit az osztályfőnököm. – Igen? Akkor induljunk!

De hát Sam nincs itt!

Mrs. Morison a buszhoz terel minket, ahol a szállodai alkalmazottak fölpakolják a cuccunkat, és fölszállunk. De hol van Samantha?

Az ablak mellé ülök, és Izzie mellém, ül. Nem enged ki.

Lehet, hogy ő hamarabb hazament már? Biztos így van.

A busz elindul, és én figyelem, ahogy London elsuhan mellettem. Talán utoljára látom.

A Heathrow-i reptér talán a világon a legnagyobb. Másodszorra vagyok itt, de még mindig úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban elveszhetek.

A repülőgépünk csak fél óra múlva indul, így helyet foglalunk a váróban, amíg nem szólítanak minket.

Az 5-ös terminál lassan megtelik emberekkel, így alig látom már az osztálytársaimat. Közelebb húzódóm a barátaimhoz.

Remélem, nem fogok elveszni!

Végtelennek tűnő várakozás után bemondják, hogy a gépünk indulásra kész.

Fölkapjuk a táskáinkat, és Mrs. Morison vezénylésével a kapu felé igyekszünk. A tanárnőm még egyszer ellenőrzi, hogy mindenki megvan-e.

Sam?

A gépünk fehér, vörös és kék, az oldalán egy hatalmas British Airways felirattal.

Egyesével odaadjuk a jegykezelőnek a jegyünket, és fölszállunk a repülőre.

Mellettem Izette levegő után kap.

- Nyugi! Nem lesz semmi baj. – szorítom meg a kezét.

Egészen addig nem engedem el, amíg helyet nem foglalunk. Tudom, hogy Izzie halálosan fél a repüléstől.

- Bevetted a gyógyszert? – Bólint.

Becsatolja magát, én pedig követem a példáját.

Én ülök az ablaknál, Izzie középen, a másik oldalán pedig Belle. Most tőle vár egy-két megnyugtató szót.

Kikapcsolom a mobilomat, anyáék már tudják mikor érkezünk. Hogy fogom kibírni a 8 órás repülőutat?

Becsukják az ajtót, és mindenkit megkérnek, hogy kapcsolják be magukat. Kellemes utat kívánnak.

Hogy lenne már kellemes, mikor minden percben azon aggódik az ember, hogy mikor zuhanunk le?

Izette belém kapaszkodik, mikor a repülő megindul, és kigurul a kifutóra.

Kinézek az ablakon. Heathrow egyre gyorsabban távolodik, az irányítótorony megadja a felszállási engedélyt, és néhány perc múlva már a levegőben is vagyunk.

Mikor már a reptér is csak egy apró pontocska, és London is csak egy szőrcsomónak látszik a világban, furcsa gondolat jut eszembe.

Isten Veled, Damian! Ha sosem találkozunk többet, az is túl hamar lesz.

Furcsa módon egy kicsit hiányozni fog. Ha úgy vesszük vele, sokkal érdekesebb volt ez az út, mintha nem is találkoztam volna vele. Ki tudja? Talán nem adja föl, és valamikor megkeres. De azt hiszem, inkább itt marad Londonban, és új lány után néz.

Ő már nem más csak egy emlék. Egyben borzasztó és nagyszerű emlék. És ez a nyaralás életem legjobb és legszörnyűbb nyaralása volt.

Meg akart ölni, vagyis meg is ölt, de nélküle nem határoztam volna el, hogy keményebb leszek. Hogy nem riadok meg semmitől. És nélküle nem találkoztam volna Lucas-sal.

Talán ennek így kellett lennie.

Hiába Damian az őrangyalom, valahogy Luke-ot tekintem annak.

Bár arra kíváncsi vagyok, miért végzett velem. Miért jó ez neki? Kedvtelésből?

Vagy, hogy bosszantson más angyalokat? Mert az biztos, hogy ő és Lucas ellenségek.

De ez már lezárult. Sosem tudom meg.

A Nap lassan lebukik a horizonton, és csak ekkor kapok észbe, hogy már túl vagyunk az út felén. Néhány óra és otthon leszek. A családom biztonságában. És elmesélhetem nekik ezt az utat. A jó, és kevésbé jó részeket.

Az út további részében Izzie-vel összeborulva aludtam. Csak akkor ébredtem föl, mikor megszólalt a síp, és a nő bemondta, hogy csatoljuk be magunkat a leszálláshoz.

Álomtól súlyos fejjel engedelmeskedtem az utasításnak, miközben Izette kezét szorongatva kibámultam az ablakon.

Újra itthon! Már hiányzott ez a nyüzsgés.

Amerre csak néztem végtelen fényeket, és távoli autók suhanását láttam az éjszakában. De jó újra itt lenni!

A gép keményen landol a La Guardia reptér kifutóján. Egyre jobban lassulunk, majd egy kanyar után megállunk.

A gép ajtaja kinyílik, és mi hosszas nyújtózkodás, és ellenőrzés után kiszállunk a gépből.

Amint kilépek, egy pillanatra megcsap az öböl jellegzetes illata.

Bár a La Guardia sokkal kisebb, mint a John F. Kennedy repülőtér, úgy érzem ez Heatrow után nem hátrány.

Még egy órás lépcsőzés, ellenőrzés, és várakozás után megkapjuk a csomagjainkat és elindulunk kifelé.

Izette hangosan fölsikít, és a családjához rohan, úgy, ahogy a többiek is.

Hol van az én családom?

Keresgélek a tömegben, hogy megtaláljam aput, anyut és a tesóimat, de nem találom őket.

Aztán megakad a szemem egy feliraton:

Miss Jenessa Cox

Elmosolyodom, ahogy apa a kezében tartja a kartonlapot, és tekintetével engem keres a kiszállók között. Nem lát, pedig ott vagyok előtte.

A csomagjaimat magam után vonszolva rohanok feléjük, boldogságtól kipirult arccal, és a szüleimre vetem magam. Kis híján fel is döntöm őket.

- Annyira hiányoztatok! – szorítom őket magamhoz.

Miután az öcséimet is megöleltem, apa fogja a bőröndömet és elindul a kocsi felé. Anyával összeölelkezve követjük őt, az öcséimmel együtt.

Anya elmondja, hogy nagy családi vacsorával ünnepeljük meg a hazatérésemet.

Az egész úton hazafelé csendben ülök, és azt hallgatom, hogy a családom a képeimen és Londonon elmélkedik.

Engem valahogy jobban leköt az otthonom.

A hatalmas felhőkarcolók, az emberek, a negyedek, minden. Mintha örök időkig távol lettem volna, úgy hiányzott ez a hely.

Éjszaka van, és minden ki van világítva. Egyszerűen lenyűgöző.

Átmegyünk a Queensboro-hídon, és megérkezünk Manhattanba, New York szívébe.

Innen már nincs messze az otthonom.

Midtown szinte semmit sem változott azóta, hogy nem láttam.

Apa lelassít az óriási felhőkarcoló előtt, ahol lakunk, és beáll a parkolóba.

Az épület tényleg hatalmas, 25 emeletes, és mi éppen a tetőtérben lakunk.

Miután kipakoltunk a kocsiból beszállunk a márványozott liftbe, és fölmegyünk. A folyosó kihalt, egy árva lélek sem áll a királykék szőnyegen.

A mi lakásunk ajtaja a folyosó végén van. Egy sötétbarna, gyönyörűen faragott ajtó a miénk, rajta arannyal a Cox felirat.

Anya lép be elsőnek, és fölkapcsolja a villanyokat.

Olyan jó végre itthon lenni!

Az egész házat valami ínycsiklandó ételnek az illata lengi körbe, amitől azonnal összefut a nyál a számban.

- Mindjárt eszünk. – mondja anya egy mosoly kíséretében és eltűnik a konyhában. Ledobom a táskámat a kanapéra, és kibámulok az ablakon.

New York. Az én városom.

- Éhes vagy? – lép mögém anya. Bólintok.

- Gyere, együnk.

Apa és a tesóim már az asztalnál ülnek, és engem várnak.

Kacsasült van, az egyik kedvencem.

- Mmmmmm. – mondom, és helyet foglalok. Anya nekem vág le egy darabot elsőnek.

Az étel isteni finom, de alig tudok enni, mert a szüleim folyton faggatnak.

Milyen volt London? Mit csináltatok? Találkoztál fiúkkal?

Alig győzök a kérdésekre válaszolni.

Majd” egy órával később végre elszabadulok az asztaltól. Anyáék azt mondták, menjek csak föl kipakolni, ők leszedik az asztalt.

Fogom a bőröndömet és a táskámat, és fölvonulok az emeletre a szobámba.

Tényleg hiányzott a családom. Már el is felejtettem milyen az, mikor az agyamra mennek.

Benyitok a szobámba, és szinte azonnal megcsap a friss levegő. Az ablak nyitva, az ágy bevetve, minden meg van, ami egy hazatérő, fáradt utazónak kellhet.

A bőröndömet az ágynak támasztom, és az ablakhoz lépek.

Innen a legszebb a kilátás. Rálátni a Brooklyn és Manhattan-hídra és egész Manhattanre. Még Brooklynra is.

Mélyet szippantok az éjszakai levegőből, és becsukom az ablakot.

Leülök az ágyamra, és kicipzárazom a bőröndömet.

Egy pillanatra megüt a guta, mikor belenézek. A ruháim tetején, két könyv fekszik, összeszalagozva.

Hiszen ez eddig nem volt benne!

Uram atyám, elcseréltem a bőröndömet? De az ott alatta az én pólóm!

Percekig dermedten ülök, tudom, hogy ez Damian műve. Ő tette be a könyveket, csak tudnám mikor.

A reptéren? A repülőn? Vagy itthon?!

A könyvek után nyúlok, és kioldozom a szalagot.

A fölső az a darab, amelyiket megnéztem az Angels Again Régiségkereskedésben. Az alkimista könyve.

Az alsó viszont. Damian könyve.

The Last Dance, az utolsó tánc.

Megragadom a könyvet, és a falhoz vágom.

Le kell nyugodnom. Damian nincs itt! És nem is lesz soha!

A könyveit pedig bedobom a kandallóba. Igen, ez az.

Átvágok a szobán, és fölveszem az időközben kinyílt könyvet. A könyv lapja üres, de, ahogy visszasétálok vele az ágyhoz, megjelenik rajta valami.

Úgy, ahogy a múltkor tintapacák folynak szét rajta, lassan egy ember alakját öltve.

Egy férfiét.

Damianét.

Nem is emberét, egy angyalét.

A srácon csak egy fekete farmer van, cipő és póló nem. Kezeit az ágyékánál tartja, összekulcsolva azon a tőrön, amivel le akart szúrni.

Hatalmas, éjfekete szárnyai, kitárja, néhány tolla kihullik, ahogy lassan mozgatja őket.

Néhány vércsepp csorog végig és hullik le a tőr hegyéről, mintha most ölt volna vele.

A srác arcán gonosz mosoly jelenik meg. Vidám. Elégedett.

A vércseppek a lap alján összemosódnak, és egy szöveget formáznak:

A Halál Angyala, a Pokol Hercege, Inferorum Trónörököse...

És egy név.

Tehát...tehát Damian nem más, mint...mint...

Azazel.

Chapter Nineteen - Angyaltánc

Sziasztok!
Meglepetés! Íme az utolsó előtti fejezet, Karácsony alkalmából. Elvileg már tegnap hoztam volna, de mint mindig közbejött valami, de azért itt van. Szóval ezzel a fejezettel kívánok nektek Boldog Karácsonyt...így a vége felé is. :D
És elérkezett az a bizonyos dolog is, amire vártatok, de hogy ne unatkozzatok, ebbe is belecsempésztem valamit. :D
Jó olvasást!
Denselle
Ja, és még valami. Hallgassátok meg olvasás közbenmire táncolt Luke és Jen. :D
Katt

Lucas hideg keze az enyémre siklik, és megragadja. Maga után húz a táncolók tömegébe, és én egy percig sem tiltakozok ez ellen. Bár még diszkóban sem voltam szinte soha, akkor hogy is táncolhatnék jól? Remélem nem fog kinevetni.

A galéria irányába pillantok, de Damian már nincs ott, mégis magamon érzem bűnös pillantását. Szinte érzem, ahogy rám vadászik.

Ha Luke nem fogná erősen a kezemet, biztos elveszítenénk egymást. Ahogy egyre beljebb haladunk, az emberek összemosódnak, és csak a vonagló tömeg látszódik.

Néha egy könyök, egy váll, vagy egy térd csapódik nekem, de mire oda néznék már nem tudom ki volt az.

Ez normális?

Luke a DJ pult elé vezet, de nem túl közel hozzá. A lézerek fényei most pont a fejünk fölött és a két oldalunkon vannak, így csak akkor világítanak meg minket mikor forogni kezdenek, vagy a tömeget pásztázzák.

Sötétben vagyok. Ez jó, legalább Lucas nem látja mennyit, bénázok.

Egyáltalán miért egyeztem bele?

Mert meg akartad mutatni Damiannak, hogy te győztél! – sikítja valami a fejemben.

Én erre nem vagyok képes!

Luke elengedi a kezemet, és velem szembe fordul, de a sötétségben nem látom az arcát, pedig közel áll hozzám. Mond valamit, de nem értem.

- Mi? – ordítom, mire csak nevet.

Vagyis azt gondolom, hogy nevet.

Valami robbanásszerűség hallatszik, egyszerre villannak föl a fények, és mindenki a levegőbe ugrik. Lucas is.

Kezek emelkednek a magasba és nyúlnak a DJ felé.

Én is kinyújtom a kezemet, és ekkor látom, hogy az ő keze is nyújtva van. Mögötte fehér fény ragyog, teljesen megvilágítva az arcát.

Egy pillanatig azt hiszem, hogy Damian az, de a következőben – mikor elpárolog a rémületem – már látom, hogy a DJ nő.

Szinte megkönnyebbülök.

A következő pillanatban a fények kialszanak, és teljes sötétség borul a klubra.

A táncolók fölsikítanak, és velük együtt sikítok én is.

Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen jó.

Neonszínű, fluoreszkáló foltok jelennek meg a tömegben és indulnak el felénk. Nem telik el két perc, én is rózsaszín, kék és fehér színű leszek.

Mégis ki festett össze?

Aztán az egyik reflektor fordul egyet, és a tömeg egy testként villan föl; a plafonon látom ezüst árnyékomat. Mintha ott lennék a fejem fölött is, egyszerre két helyen.

De fura!

Végignézek magamon: a kezemen, a ruhámon, az egész testemen végigfolyik ez furcsa anyag, de meglepő módon nem is érzem.

Hirtelen nagy kedvem támad bulizni. Vagy csak a koktél tette meg a hatását, magam sem tudom.

Együtt mozgok a tömeggel, és Luke-ról szinte teljesen meg is feledkezem.

Egyedül biztos nem táncoltam volna.

Az utolsó számnak is vége és a remix elhal, majd a csaj egy mikrofonba beszélve búcsúzik tőlünk.

Csalódott vagyok. Ennyi volt? Ugye most csak viccel, hogy elmegy?

De nem, mert betesz valami vinnyogós számot, amire mindenki rángani kezd, és egyszerűen lesétál az emelvényről.

Egy kéz érinti meg a karomat és valaki a fülembe, suttog.

- Nem iszunk valamit?

Odakapom a fejem és látom, hogy Luke az. Szemeiben visszatükröződik a zöld neon fénye.

Bólintok, és ő ismét kézen fog.

A bárpultnál elég nagy a tömeg, a négy srác és a két lány eléggé el vannak foglalva, ezért várnunk kell egy kicsit.

- Nem is tudtam, hogy ilyen jól táncolsz. – fordul felém.

- Én sem tudtam. – vallom be, és érzem, hogy a gyomrom forrong.

Ez most az Appletinitől van, vagy valami mástól?

- Ez most komoly? – nevet Lucas. – Biztos, hogy táncoltál már valahol!

- Igen. Az igazság az, hogy nyolc évig jártam balettozni. – mondom vidoran, mire Luke fölnevet.

- Úgy látszik jó hasznát vetted. – vigyorog.

- De! – kezdem – Nem is láttad, hogy táncolok. Sötét volt!

- Azt te csak hiszed.

- Hogy sötét volt? Ne mondd már, a saját szememmel láttam! – nevetek föl.

- Igen, de te nagyon is feltűnő voltál. – vigyorog rám, és szemében megcsillan a gúny.

Először nem értem, de aztán ujjai finoman fölfelé bandukolnak a karomon, és...Elakad a lélegzetem. Látta! A fluoreszkálós folyadék...a neon...

Legszívesebben sikítanék. Látta az én béna táncomat!

- Néztél? – fakadok ki kétségbeesve.

Lucas csak nevet, és megragadja a kezemet.

- Nyugi, Jen, nem volt olyan rossz!

- Nem volt olyan rossz?

- Nem. Nagyon jól táncolsz, mondtam, nem? – vigyorog rám sunyin, mire kirobban belőlem a röhögés.

- Csak viccelsz! – mondom nevetve.

- Dehogy! – feleli, aztán a pultoshoz fordul – Két Pina Coladat.

- Szereted? – kérdezi tőlem, mire jámboran bólintok. Sose ittam még olyat. Vajon milyen lehet?

- Két pina colada – lök elénk a csaj két poharat, melyekben valami fehér színű ital van.

- Igyál, Jenny! – nyújtja oda nekem az egyiket Luke.

Morcosan pislogok föl rá.

- Ne szólíts így.

- Hogy? Jenny? Hiszen olyan aranyos!

- Akkor se!

Beleszimatolok az italba, aminek kókuszos aromája van. Ahogy belekortyolok, fanyargok egy kicsit. Elsőre nem fog meg, túl tömény kókusz, túl édes nekem. Főleg az Appletini után.

Másodszorra már sokkal jobb, kezdem megszokni az ízét.

Két perc múlva a poharam kiürül.

- Hű, te aztán szomjas voltál! – viccelődik velem Luke. – Még egyet?

- Inkább valami kevésbé édeset. – teszem le a poharat.

- Két Appletinit! – mutatja föl két ujját a pultosnak.

Honnan tudta?

Négy másik vodka-koktéllal később már eléggé kótyagosnak érzem magam. Gyanítom, hogy Lucas terve csak az volt, hogy leitasson. Méghozzá rendesen.

- Jen? – érinti meg valaki a vállam.

Hátrafordulok és Belle néz vissza rám.

- Mit művelsz? – néz rám szörnyülködve.

- Beszélgetek. – felelem drámai hangon.

- Részeg vagy?! – néz mélyen a szemembe.

- Mi?! Dehogy! – legyintek.

Belle nem hagyja, hogy elnézzek, így kénytelen vagyok fönntartani a szemkontaktust.

- Te részeg vagy. – állapítja meg, és ekkor észreveszem, hogy a hangja remeg. Ő is ivott. Nem is keveset. És még ő oktat ki engem!

- Te is ittál. – mondom nagyon komoly arccal.

- De nem annyit, mint te!

- Azt sem tudod mennyit, ittam.

- Abban biztos vagyok, hogy sokkal kevesebbet, mint te! Mit ittál?

- Hagyj már! – nyögök föl.

- Jen! – Ó, igen és most jön az anyai fejmosás...Várjunk csak! Ez nem Izzie volt?

Megpördülök a tengelyem körül, és Luke mellett meglátom Izette alakját.

Ő is részeg.

- Mióta szereted te a piát? – lóbálja meg a kezében tartott whisky-s poharat.

- Amióta te. – mondom nyugodtan.

Izette egy percig zavarodottan bámul rám, majd megnyugszik az arca. Egyszer mindenkinek el kell kezdeni...

- Épp ideje volt. – szólal meg aztán, és nagyon igyekszik, hogy ne hallatszódjon a hangján, hogy ivott.

- Ő ki? – bök Belle Luke-ra.

Luke elmosolyodik, és illően bemutatkozik. Nem is hallatszik a hangján, hogy részeg. Mintha nem is ivott volna egy korty alkoholt sem.

Na jó, talán egy kicsit.

Ledönti a maradék italát, és felém nyúl. A legnagyobb bizalommal fogom meg a kezét, és lépek oda, mikor maga mellé húz.

Az a srác tűnik föl Izette mögött, akit nekem szántak. Most részeg vigyorra húzza a száját, és kedélyesen átkarolja Izzie és Belle vállát.

- Helló! Mi újság? Kevin vagyok. – vigyorog rám, és feltűnően végigmér.

- Jenessa. – mondom.

- Jenessa. – ismétli. – Rohadtul csinos vagy. – lép oda hozzám és magához ölel, majd vigyorogva visszalök Luke karjaiba.

Ledöbbenek. Ez itt így szokás? Vagy minden klubban?

Mégis mi volt ez?

Részeg fejem kezd tisztulni, hogy az agyam megjegyezhesse Kevin arcát, de a fogaskerekek a fejemben nem akarnak működni.

Érzem, hogy Lucas karja megfeszül a csípőmön, és erősen magához ölel.

- Ti együtt vagytok? – érdeklődik Kevin. – Csak, mert Izzie barátnőd azt mondta nincs fiúd.

- Luke és én...- kezdem, de Luke félbeszakít.

- Igen. Együtt vagyunk.

Hogy? Köpni-nyelni nem tudok.

- Tessék? – döbben le Izzie és Belle is. – De Jen, miért nem mondtad?

- Én akartam...de...

- Csak most lett hivatalos. – segít ki Luke, és lefegyverzően vigyorog barátnőimre.

Luke keze fölcsúszik a csípőmről a vállamra, és magához szorít, hogy a fejem a mellkasát veri.

Oldalra nézek, hozzáérintem arcomat a karjához; az izmaihoz.

Először csak bámulok rá, majd a távolba réved a tekintetem. A kék neonfény és a fekete árnyak sűrűjében...Damian! Jaj ne!

A pohara fölött metszően néz rám. Talán ennél dühösebb már nem is lehetne, de az alkohol ködén át nem igazán tudom kivenni.

De már így is eléggé fölbosszantottam. Hiszen már megölt egyszer, aztán megmentette az életemet; mit akar még? Miért nem hagy már békén?

A szemébe nézek, és ő nem kapja el. Hosszú percekig bámulunk egymásra, amíg egy igazán csinos lány hozzá nem simul a hátához.

Először a reakcióját fürkészi, majd arra néz, amerre ő. Rám.

És ekkor fölismerem a lányt.

Sam!

Mit keres még mindig vele?

Damian elégedett vigyorra húzza a száját, megrökönyödésemet látva, majd kiissza az italát. Beletúr Sam vörös hajába, majd maga után húzza táncparkettre.

Döbbenten nézek utánuk.

Hogy teheti ezt? Hiszen megölt mindkettőnket! Vagy az ő életét megkímélte? Törölte az emlékeit?

De már nem számít. Gyűlölöm Damiant. Gyűlölöm, és remélem elfelejtem örökre.

- Táncolunk, Jen? – néz le rám Luke, én pedig bólintok.

Ismét megragadja a kezemet, és behúz a táncolók közé, most messzebb a DJ-től. Pont a lézersugár vonalába.

A fehér fény villogva világítja meg a teret, és ez által őt is, ami rejtélyessé, és vaddá teszi. Valami egészen földöntúlivá.

Egy pillanatra valami rossz érzés támad bennem, de a bizalmam ezt elnyomja. Igen, bízom benne.

A DJ pultnál álló srác új számot indít, és a fények a zene ütemére villódznak. Minden fekete, ezüst és fehér. Minden.

Csak ekkor veszem észre, hogy a neon eltűnt. Még arra sem marad időm, hogy megdöbbenjek, már tudom, hogy csak vetítették. Nem volt igazi.

A szám eleje lassabb, fokozatosan gyorsul, így Luke megragadja a derekamat, és szorosan magához húz. Egyik kezével a derekamnál fogva tart, a másik kezét a zene ütemére lóbálja.

Vele együtt mozgok én is, minden érzékszervemet betölti a dübörgő zene, és Luke.

Olyan mintha egyek lennénk.

A remix eléri a csúcspontját és egy furcsa ritmust ad nekünk.

Túl közel van hozzám, de nem zavar.

A vállaira helyezem a kezeimet, és a nyaka mögött összekulcsolom.

Lucas elmosolyodik, megváltozik; keze lecsúszik a fenekemhez, és még jobban magához szorít.

A zene veszít lendületéből, és ezt Luke ki is használja, hogy mégjobban magához láncoljon.

- Bocs, hogy azt mondtam, járunk. Csak menteni akartam a helyzetet. Az a srác csak kihasznált volna – szólal meg, leheletén érzem az alkohol szagát. Te is csak kihasználsz?

Megrázom a fejem, ezzel jelezve neki, hogy nem zavar.

Képtelen vagyok megszólalni, túl közel van hozzám, és az ital eltompítja az érzékeimet és az agyamat is.

- Tényleg sokat ittál. – vigyorog le rám, és mosolya csábító.

- Lehet. – dorombolom.

- De nem eleget, ugye?

Szeme elsötétedik, végigmér. Mit akar csinálni? Ez a tánc már túl meghitt!

A zene ismét gyorsul, de mi ugyanazt a lassú keringőt járjuk. Ringatózunk. Élvezzük egymás érintését.

- Ne húzódj el. – szól rám, mikor fölemelem a fejem. – Azt hiszik a pasid, vagyok. Maradjon is így.

Száját féloldalas mosolyra húzza, és homlokát az enyémnek támasztja.

- Maradjon? – lehelem.

- Szeretnéd? – kérdezi, és egyre közelebb tolakszik, de nem erőszakosan.

Lehunyom a szemem, fülembe zúg Dimitri Vegas remixe, ami fölgyorsítja a szívem lüktetését.

A gyomromban az alkohol mellett megjelenik valami más is, amit nem tudok mihez hasonlítani.

Luke keze megfeszül a csípőmön, míg másik kezével fölemeli az állam, és mire észbe kapnék már meg is, csókol. Nem erőszakosan, csak olyan tudakozóan, kíváncsian, mintha meg akarna ismerni.

Aztán mikor átölelem, és magamhoz húzom, erélyesebb lesz, szenvedélyesebb, mindent betöltő.

Még sosem csókoltak meg így. Sőt, sehogy. És ez annyira jó!

Elfúl a lélegzetem, és Luke elszakad tőlem, de csak azért, hogy újra birtokba vegye az ajkaimat. Nyelve behatol a számba, és birtokába veszi.

Ha más csinálná előttem, undorodnék tőle, de ez isteni érzés. Már értem mit áradoznak róla annyit a barátnőim.

Beletúrok Luke hajába és visszacsókolom. Labilis helyzetemben ő az egyetlen biztos pont.

Minden megszűnik létezni, ahogy újult erővel válaszol, és a terem forogni kezd; az idő lelassul.

Zihálva válunk el egymástól, az ajkam ég, duzzadt, és a melegség nem akar elmúlni.

Milyen varázslat volt ez?

Luke ismét a homlokomnak támasztja a homlokát, és úgy próbálja csillapítani a légzését.

Nem kérdezek, és nem mondok semmit.

Mire új szám kezdődik, Luke fölemeli a fejét, de én még mindig valami kábulatban vagyok. Homlokon csókol, és ez valahonnan olyan ismerős...

- Vigyázz magadra! – suttogja vágytól elfúló hangon. – Én is vigyázok rád.

Elakad a lélegzetem.

Uram isten...uram isten...uram isten...

Fölnézek rá, a szemébe, és ő visszanéz rám, de mielőtt bármit mondhatnék, újból megcsókol.

Belenyögök a csókba.

Ő volt. Tudom.

Nem Damian mentett meg. Hanem Lucas.

Ő is angyal.

Chapter Eightteen - Valaki más...

Sziasztok!
Megérkezett az utolsó előtti, előtti fejezet. Remélem vártátok már. Bocsánat, hogy ennyi ideig tartott, de így félév előtt nagyon bele kellett húznom, de most már itt vagyok, ne aggódjatok! A fejezetről pedig annyit, hogy nem történnek benne nagy dolgok, pedig tudom azt mondtam. De majd a következő! Ezt is mondtam. :)
Nem is szaporítom tovább a szót, élvezzétek! :D
Denny

- Izzie? – próbálom rejtegetni az aggodalmat a hangomban, de nem nagyon sikerül. Szinte berontok a közös szobánkba, amikor fölengednek minket a vacsoráról.

Barátnőm az ágyán ül, pizsamában és éppen valami esti műsort néz a tévén. Mikor megállok mellette, kíváncsian emeli föl a fejét.

- Szia, Jen! Megjöttetek? – hangja könnyed, már-már vidám.

- Jól vagy Izzie? – kérdem, és megölelem. – Nem volt semmi baj?

- Mégis mi lett volna? Azon kívül, hogy mindjárt megfojtasz! – válaszolja elfúló lélegzettel. Észre sem vettem, hogy kis híján agyonszorítom.

- Jen csak aggódott, mert tudja, hogy nem vagy normális. – lép be a szobába Avalon is.

- Fogd be, Ava! – sziszegi megjátszott sértettséggel.

- Jobban vagy? – kérdezem, mintha a miatt aggódnék. Pedig valójában teljesen más foglalkoztat.

- Látod, nem? Kutya baja! – borzolja össze Avalon Izette lófarokba fogott haját, mire fölugrik, és kergetni kezdi a szobában.

- Ezt még megbánod! – üvölti, és kirohannak a folyosóra.

Belle levegő után kapkodva dől le mellém az ágyra.

- Nem elég, hogy Marshall és Mike futkosnak folyton, mint a kerge marhák, már ezek ketten is kezdik? – liheg. – Úgy látom Izzie rendbe jött. Jót tett neki a pihenés, reggel sokkal rosszabb állapotban volt. – Na igen, vagy valaki segített neki.

De hogy is juthat ilyesmi az eszembe? Izette még csak nem is ismeri Damiant! Sose találkozott vele. És Damian sem egy segítőkész ember...vagy angyal, vagy akármi.

- Gondolom Izzie is jön holnap. – jegyzi meg, amivel kirángat gondolatmenetemből.

- Ki nem hagyná.

- Mindjárt gondoltam.

Belle elfoglalja a fürdőszobát, én pedig valami tiszta és fölhúztató gönc után kutatok a bőröndömben. Semmi olyasmit nem hoztam, amit fölvehetnék egy buliban. Mégsem mehetek farmerben, és kötött kardigánban!

- Holnap el kell mennünk, vásárolni! Láttam egy szuper butikot a téren! – újságolja Izette. Teljesen belelovallta magát ebbe a diszkó témába.

Nekem viszont valahogy nincs kedvem menni. Nem szeretem a diszkókat, sose szerettem őket. Muszáj mennem?

De úgy érzem Izette és Belle kinyírnának, ha itt maradnék.

- Mindjárt jövök! – kiáltok oda a többieknek, és kirohanok a folyosóra.

Ajjaj, majdnem megfeledkeztem róla!

Megállok Sam szobájának ajtaja előtt, és bekopogok. Mikor nem érkezik válasz, benyitok, és bekukucskálok a résen.

A szobában csönd van és sötétség, Sam már vagy alszik, vagy nincs itt.

- Jenessa! Menj vissza a szobádba, kérlek! Lámpaoltás tíz perc múlva! – szól rám Mrs. Morison, mire összerándulok. Jézusom! Észre se vettem, hogy itt van!

Visszaosonok a szobánkba, és beugrom az ágyba.

Izette és Belle arról beszélgetnek, milyen ruhát szeretnének fölvenni holnap. Nekem viszont nincs is elképzelésem.

- Jó éjt, lányok. – mondom, és hamar el is alszom.

Mikor fölébredek a lányok még alszanak; alig hallom halk szuszogásukat. Olyan kipihentnek érzem magam, mintha hónapokat aludtam volna, pedig csak pár óra volt. Pár óra gondok, aggodalmak és Damian nélkül. A mai nap erről fog szólni.

Megfordulok, és a plafont kezdem bámulni. A gondolataim visszaterelődnek rá.

Egy angyal. – tudatalattim gúnyosan húzza a száját. – Komolyan elhiszed ezt?

Végül is. Pokollá tette a nyaralásomat, sőt. Szó szerint voltam a Pokolban, és még a Csónakossal is beszéltem! Alig két napja. Szóval miért ne hinném el?

De mi van, ha az egészet csak kitaláltam? Ha Damian nem is létezik, csak a képzeletem szüleménye? Mert, ki élne túl egy olyan balesetet, amiben egy kamion porrá zúzta az autót, amiben ült? Jó, mondjuk én nem is éltem túl. De Damian visszahozott!

Ezt még egy pszichológus se hinné el! Ugyan már, Damian nem is létezik!

Lehunyom a szemem; ez valóban így van?

És mi van Izette-tel? Találkozott már vele? Mi volt ez vele tegnap? Tényleg itt volt?

Istenem, annyi kérdés van, amire nincs válasz!

De mintha azt mondtam volna magamnak, hogy ma nem aggódom. Az elmúlt két hétben csak azt tettem, ma élvezni akarom Londont, a nyaralást, mindent.

Megnézem a telefonomon az időt. Nyolc óra múlt, ideje lenne készülődni.

Halkan fölkelek az ágyból, összeszedem a cókmókom, és bevonulok a fürdőszobába, közben azon töprengek, hogy tizenkét óra múlva egy diszkóban fogok ülni. Valószínűleg unatkozva.

A fonott kosár tetejére teszem a ruháimat, majd kibontom, és alaposan kifésülöm, hosszú, sötét hajamat.

Megmosom az arcomat, lezuhanyozom, és hajat mosok.

Ha már el kell mennem abba a klubba, nézzek ki jól. Nem sminkelem agyon magamat. Némi szemceruza és spirál, és már kész is vagyok.

Belle és Izzie még alszanak – vagyis szerintem csak megjátsszák – ezért lemegyek reggelizni.

Mire visszaérek, Avalon csatarendbe állítja őket, indulásra készen.

- De még nem is reggeliztem! – nyavalyog Belle.

- Majd megállunk valahol. Most ruhát kell vennünk estére. Gyerünk, lányok, már fél tizenegy van! – tolja ki őket az ajtón Luce.

Marshall és Michael még tegnap este kijelentették, hogy nem tartanak velünk. Talán jobb is, hogy nem jönnek velünk, hiszen ez olyan csajos dolog.

Miközben végigmegyek a folyosón, és a liftet hívom, lopva Sam szobájának ajtajára nézek.

Hol lehet? Még fel sem kelt? Azért a diszkót biztos nem hagyja ki! Az is lehet, hogy már elment ruhát venni. De ugyan már! Biztos hozott ő magának!

De neki mindig kell egy új!

Elhatározom, hogy visszafelé bekopogok hozzá, hátha tudunk egy kicsit beszélni. Vagy talán Damian törölte az emlékeit?

Jaj, felejtsd már el Damiant!

Odakint pompás idő van, süt a nap, de nincs nagyon meleg, csupán kellemes augusztusi pezsgés. Ahogy az utcán lépkedek, érzem, hogy fölforrósodik a bőröm, ott ahol a nap rásüt. Egészen jó érzés, rég nem éreztem már ilyet.

A butik, amit Izette látott, elég drágának tűnik. Már a kirakatban is szebbnél szebb ruhák vannak, bár én sosem szerettem az ilyen rongyokat.

Luce – aki kinevezte magát a csapat vezérévé – elegáns mozdulattal benyit az üzletbe, és széles mosollyal köszön az eladónőnek.

Mögötte Izette is ugyanígy tesz, majd Belle is. Csak én lógok ki a sorból, Avalonnal az oldalamon.

- Nem hiszem, hogy bármit is venni fogok. – súgja oda nekem.

- Én sem. –súgom vissza, majd összenevetünk.

Ez a hely tényleg túl drága lenne nekem! Az egész üzlet, annyira elegáns és márkás, hogy talán Angelina Jolie is ide jár vásárolni, ha Angliában jár.

Mindenhol márvány, és arany beütéses keretek, a ruhák szépen elrendezve, fehér fogasokon lógnak. A próbafülkék tágasak, és földig érő vörös függönnyel vannak eltakarva.

Kész csoda, hogy beengedtek minket ide!

Úgy látom Belle, Luce és Izette jól tudják, mit csinálnak. Otthonosan mozognak a sorok között, és kellően megvitaják, melyik ruha lenne a legjobb.

Én és Avalon csak leülünk a kanapéra és nézzük őket. Ha annyira vásárolni akarnak, hát tegyék! Nekem erre nincs pénzem!

- Ó, nézzétek! Hát nem tökéletes? – emel fel egy koktélruhát Izette. Nem mondom tényleg lenyűgöző darab! Szívalakú dekoltázs, a fölső része csillogó, a derekánál egy vékony törtfehér szalaggal. A derekától lefelé combközépig fokozatosan jön lefelé a ’fűszoknya’. Persze nem fűből van, hanem halvány arany, és ezüstös fehér rojtokból. Az egész ruha halvány aranyszínű, és tökéletesen illő Izzie-hez.

Mikor fölpróbálja, nem is csalódom, Tökéletesen áll rajta, egyszerűen meseszép benne!

Belle ruhája fekete, húzott, szív alakú dekoltázzsal, és mély, majdnem a hasáig érő kivágással. A nyakrészénél csipke, úgy ahogy a pántok is, és az egész háta.

Luce egy finom rózsaszín ruhát válasz, a mellrészénél ezüst csillámokkal. Komolyan úgy néz ki benne, mint egy habcsók!

- És most te jössz! – ragadja meg Izzie a kezemet.

- Ne! Nem akarom! – mondom, de nincs menekvés. Az eladónő nagyon kedves, több ruhát is mutat, de egyik sem igazán én vagyok.

Három óra elteltével, még Avalon is talált magának valamit, de én nem. Üres kézzel távozom.

A többiek próbálnak vigasztalni, hogy majd csak lesz valami, benézünk máshová is, de én nem reménykedem.

Pontosabban reménykedem. Abban, hogy nem találok sehol.

Beülünk egy kis étkezőbe ebédelni, mert már Belle nem hagy békén minket.

Baconos-sajtos kiflit kérek, egy nagy pohár mentás vízzel, és helyet foglalok az ablakkal szemben, hogy ki tudjak nézni rajta.

Beleharapok a kiflimbe, és fölpillantok. Ki az ablakon. Át az úttesten. A szemközti kis üzlet kirakatába.

Elvesztettem a reményt.

Befejezzük az evést, kifizetjük a számlát, és visszaindulunk, mert már majdnem három óra van, de engem nem hagy nyugodni az a jószág.

- Hé, lányok, ti menjetek előre, én még körülnézek. – szólok utánuk. Tudom azzal, hogy elhagyom őket, azt kockáztatom, hogy Damian a közelembe kerülhessen. De most nem érdekel.

- Veled tartunk.

- Nem kell! Menjetek vissza, és készülődjetek! Titeket ismerve az fél napig is eltarthat. – próbálkozom.

- Biztos ne segítsünk?

- Már annyit segítettetek! – felelem, és megölelem őket.

- Hát jó, de hívj, ha találsz valamit!

- Ígérem. – mondom, és integetek utánuk.

Mikor befordulnak a sarkon, átvágtatok az úton, és benyitok a kis üzletbe.

Egy kedves, göndör hajú nő néz föl, zsúfolt pultja mögül, és mosolyog rám.

- Jó napot! – köszönök vidáman.

- Jó napot! Segíthetek valamiben? – kérdezi a nő, elém lépve.

- Megtetszett a kirakatban az a ruha, és meg szeretném kérdezni, hogy fölpróbálhatnám-e? – kezdem.

A nő egy pillanatra meglepődik, majd őszinte boldogsággal az arcán, bólint.

- Természetesen, máris hozom! – feleli óriási mosollyal.

Amíg ő a ruhát szedi le a báburól, jobban körül nézek. Apró, tömött helyiség a bolt, és mikor jobban megnézem, látom, hogy egy varroda. Nyilván ez a nő varrja a ruhákat, és adja el őket.

- Tessék. - Adja a kezembe a ruhát, majd a próbafülkeként szolgáló sarokhoz vezet.

- Köszönöm. – mondom. Nos, nem épp a legfényűzőbb bolt, de talán jobb, mint az a sok csicsa, és ócska rongy, ami a másikban volt. Értem én, hogy azok a ruhák márkásak, és divatosak, de ez egyedi, és kihangsúlyozza az egyéniségemet.

A ruha tökéletesen áll, még a varrónő is el van ájulva tőle.

El sem hiszem, hogy ez én vagyok! Annyira tökéletes, annyira lélegzetelállító! Le sem akarom venni.

Az eladónő becsomagolja és ad egy névjegykártyát is. Nyílván nem megy túl jól az üzlet.

Megköszönöm és kisietek a boltból.

Annyira örülök a ruhámnak, és annak, hogy volt rá pénzem!

Szabályosan rohanok a szállodába, és épp három órakor érkezem meg. Berontok a kapun, kis híján elcsapva az őrt, és lefékezek a lift előtt.

Most csak én érzem úgy, vagy tényleg sugárzik belőlem az öröm?

Kivágom a szobánk ajtaját, és lihegve állok meg.

- Jen? Jól vagy? – kérdezi Izette zavartan.

- Hogyne! – mondom két lélegzetvétel között, majd végigdőlök az ágyamon.

- Az egy ruha? Találtál? – csodálkozik Belle, és azonnal a zacskó után kap, de én elrántom.

- Majd magamon megmutatom! – mondom, és a mellkasomhoz szorítom a csomagot.

- Ne már, Jenny, mutasd meg!

- Nem!

- Na, kérlek! – unszol.

- Mondtam, hogy nem.

- Most miért vagy ilyen kegyetlen?

- Mert meglepetésnek szánom!

- Akkor kapd föl gyorsan, mert még sosem láttunk koktélruhában! Ugye azt vettél? – kérdezi Izzie.

- Aha.

- Akkor gyerünk!

- Nem! Majd, türelem! – suttogom.

Izzie és Belle összenéz, majd folytatják az előkészülést. Kiterítik a ruháikat, beizzítják a hajvasalókat, előkotorják a parfümüket. És mindeközben én csak fekszem az ágyamon, valami különös eksztázisban.

- Öltözz, Jenny, már fél öt van. – kiált ki a fürdőből Belle. Törülközővel a fején bukkan elő, ingben és rövidnadrágban.

Fölkapom a fejemet; már ennyi lenne az idő?

A fürdőbe megyek, és újra lezuhanyozom, megmosom az arcomat, kifestem a körmömet, és rendbe szedem magam.

A sminkkel nem sokat foglalkozom: némi alapozó, púder és rúzs. A szememet viszont a ruhához illően csinálom meg. Arany lesz, füstös, cicafarokkal kombinálva. Nagyon egyedi.

Izzie kölcsönadja a fekete nyakláncát, és parfümjét, behullámosítja a hajamat, és összeválogatja, hogy mit viseljek még.

Még a magas sarkú, amit viselek, az is az övé.

Úgy érzem ideje fölvennem a ruhámat.

Bevonulok a fürdőbe, és belebújok a kényelmes anyagba, majd üggyel-, bajjal fölhúzom a cipzárt. Ahogy a tükörbe nézek, nem is magamat látom.

Ez nem egy tizennyolc éves lány, ez egy nő! Egy gyönyörű, fiatal nő.

Kilépek a fürdőből, és barátnőim szava elakad.

Nem csak amiatt, hogy sosem láttak még koktélruhában, de amiatt, hogy milyen gyönyörű ez a ruha!

Vörös és fekete. Damian két kedvenc színe.

Combközépig érő vérvörös anyag, precízen elkészített fekete csipkével, a mellrész alatt egy csipkéből kivert szalaggal összefogva.

Még a ruha pántja is csipkéből van, és apró fekete kövek díszítik, úgy, ahogy a ruha alját is.

- Ez meseszép! – suttogja Izette lenyűgözve.

- Miért nem hordasz gyakrabban ilyet? Csodásan nézel ki! – csatlakozik Belle is.

- Tényleg tetszik? – érzem, ahogy elöntik a szememet a könnyek, és barátnőim körém gyűlnek és megölelnek.

Még Marshallnak és Michaelnek is tetszik. Mikor meglátnak éles füttyel, köszöntenek.

- Le vagyok nyűgözve! – mondja Mike. – Hozzám jössz?

- Hülye vagy! – nevetek fel.

Mindenkinek eláll tőle a szava, de vajon Damiannak tetszeni fog?

***

A The Den and Centro egy magas fekete – királykék épület a West Central Street-en. Igazi régimódi angolstílusban épült, és két bejárata van.

Magamtól biztos, hogy nem jöttem volna ide soha.

Meglepett, hogy mennyien vannak az épület előtt, és szinte mind úgy öltöztek, mint mi, így nem voltam feltűnő. Kicsit se.

Körülbelül húsz perces sorban állás után bejutunk.

Egy duplaszárnyú üvegajtón megyünk be, amire két biztonsági őr figyel. Kicsit se néznek minket hülyének, hogy a már majdnem ötvenéves osztályfőnökünkkel megyünk bulizni. Mert, hogy Mrs. Morison is itt van!

Az üvegajtó után egy kis fogadóba érkezünk, melyet vörös szőnyeg fed, ami egy újabb duplaszárnyú üvegajtóhoz vezet.

Az ajtó egy folyosóra nyílik, ami elvezet minket a klub belsejébe. A folyosón sötét van, csak a kristálycsillárok világítanak a fejünk felett, ahogy lefelé haladunk.

Elfordulunk balra és meglátom a villódzó rózsaszín, kék és ezüst fényeket. A zene hangosan bömböl a fülembe, kis híján beszakítva a dobhártyámat.

- Alkoholt csak mértékkel! – kiált vissza a tanárnőnk, majd eltűnik a folyosón.

- Úgy látszik egyedül maradtunk. – karol belém Izzie, és bevonszol. A Den & Centro egy boltíves, óriási helyiség, fekete, és sötétvörös falakkal, ezüstös mennyezettel, és számtalan diszkó gömbbel és reflektorral. Az egész helyet megtöltik az élénk színek, és a dübörgő zene.

Még a saját gondolataimat is alig hallom!

Lépcsőn megyünk le a tánctérre, ami szintén hatalmas és rengetegen vannak. Jobb oldalt van egy lépcsősor, ahova a kanapékhoz és asztalokhoz lehet menni. Bal oldalt pedig a bárpult helyezkedik el.

Észre sem veszem és Mike és Marshall Avalonnal és Luce-val együtt, eltűnnek. Hiába keresem őket a villódzó fények között az emberek egyformának, tűnnek. Főleg Avalon. Fekete, csipkés ruhájában tökéletesen beleolvad környezetébe.

Izzie az egyik kanapé felé terel és leültet rá, majd mellém telepedik.

- Most pedig keresünk neked egy fiút! – mondja csillogó szemekkel.

- Izzie, nekem nem kell pasi... – kezdem, de Belle félbeszakít.

- Dehogynem kell! Már mindannyian randiztunk csak te nem! Még Ava is!

- De én nem is akarok randizni. – mondom egyszerűen.

Ez tényleg így van?

- Hát most fogsz!

- Izzie!

- Mi az? Belle-lel kerítünk neked egy pasit. – feleli, és ismét megragadja a kezem.

- Már mondtam, Izette, nekem nem kell pasi! – jelentem ki erélyesebben, mint szeretném.

- Mit szólsz ahhoz a szőkés barnához? – bök a táncparkett felé Belle.

Odanézek, de nem látom kire, mutat.

- Nem.

- Ugyan már! Biztos jól kijönnétek! – erőlködik, és már föl is áll,hogy odamenjem hozzá.

Izette mellettem, marad, és gúnyosan vigyorog.

- Miért nem akarsz randizni? Talán találkoztál valakivel? – Jézusom! Ugye Ava nem mondta el neki, hogy látott engem D-vel?

- Nem.

- Akkor meg? Mi a baj?

- Semmi. Csak nekem....én...nem tudom...

- Hogy kell? – nevet föl. – Egyszerű. Most megtanulod. – áll föl ő is, és kézen fogva vezet le a táncolókhoz.

Most veszem csak észre a srácot. Belle mellett áll, és barátságosan mosolyog rá.

Nem túl magas, szőkésbarna hajú – inkább barna, bár a fények miatt nem tudom megmondani – sötét szemű, kissé izmos srác.

Nem az esetem.

Izette a tömegbe vezet, ahol mindenki nekem jön, de ő nem is törődik velük. Töretlenül megy előre, maga után húzva.

De egy ponton kénytelen elengedni a kezem, mert majdnem fellökték, és én kihasználom az alkalmat, és meglépek.

Nem tudom hová menjek. Talán a mosdó jó búvóhely lenne, de Izzie-ék ott keresnének először.

Ahogy átverekedem magam a tömegen, a bárpultnál lyukadok ki. Bizonytalanul támaszkodom neki, mire a pultos odalép hozzám.

- Mit adhatok?

Jó ég! Mit kérjek? Egyáltalán kérek valamit?

- Appletinit. – mondom, és csodálkozok, hogy nem remeg a hangom.

A srác elmosolyodik, és ellöki magát a pulttól, hogy elkészítse az italomat. Néhány másodperc múlva megáll előttem egy pohár világító zöld ital, kis esernyővel. A srác újból rám vigyorog, szeme csillog, majd a következő vevőhöz fordul.

- Mit kértél, szépségem? – dől le mellém valaki.

Egy pillanatra halálra rémülök, hogy valami részeg idióta próbál fölszedni, és tágra nyílt szemekkel fordulok felé. Az első pillanatban egy vadidegent látok, de másodszorra...

- Lucas! – Nem Damian.

Miért is érdekel Damian?

- Mit keresel itt?

- Bulizom, ahogy te. – mosolygok.

- Azt hittem már hazamentél, és sosem látlak többé. – biggyeszti az ajkát.

- De itt vagyok.

- Nagyon helyes! – kortyol bele az italába, ahogy én is.

Ledönti az egészet, és én követem a példáját. Érzem, ahogy a koktél végigégeti a torkomat, és melengeti a gyomromat.

- Nos, Jenessa, van kedved táncolni? – Vajon hányat ivott már előtte?

Elnézek mellette, föl a galéria irányába, és mintha Damiant látnám, ahogy engem figyel. Arcán fájdalom, harag és féltékenység tükröződik. Lassan fölemeli a poharát, és belekortyol az italába, majd ellöki magát a korláttól.

Pislogok. Damian itt van! És én másik fiúval vagyok.

Most nem csak magamra kell gondolnom, de rá is. Ha vele lát, biztosan bántani fogja, vagy ami rosszabb megöli!

Visszanézek rá. Arcán jóindulatú mosoly ül, és várakozás teljesen néz rám.

Leteszem a poharat.

Én győztem.

- Van.

( itt megnézhetitek Jen ruháját: xxx )

Chapter Seventeen - Nem menekülhetsz

Sziasztok!
Tudom, hogy nagyon soká, de megérkezett a friss fejezet. Utólag is bocsánat érte, de közbejött egy csomó minden. Először is egy esküvő, aztán egy helyesírási verseny, és egy nagyon fontos témazáró. Tényleg sajnálom, máskor tényleg tartom magam az ígértekhez! :D Cserébe elrejtettem a fejezetben egy spoilert, ami utal a következő tartalmára. Mondjuk nem foglak titeket izgalmak nélkül hagyni, annyi biztos! És egy páran szerintem már nagyon várjátok az a bizonyos 'first kiss'-t...:) És ez a mondatot nem fejezem be!
Apropó, tud valaki verset írni? Kéne egy kis segítség. :)
Szóval a fejezetről: újraírtam. Az első borzalmas, ez már egy fokkal jobb. :)
Na, szeretet van. :D
Denselle

Odabent nem fogadnak sem barátok, sem tanárok, de még csak a biztonsági őr sem. Az egész szálloda kihalt, csak az éjjeli lámpák világítanak, és halk zümmögés hallatszik az ebédlőből.

Sammel megállunk az aulában, és mindketten döbbenten nézünk körül.

Legalább arra számítottam, hogy az éjjeli őr itt lesz. De nincs.

- Hol van mindenki? – kérdezi Sam hitetlenkedve.

- Talán fönt vannak. – tippelek, és elindulok a lift felé. Samantha követ, és közösen várjuk meg, amíg leér a lift a harmadikról.

Az ötödik emeleten kísérteties a csend, csak a lift kattanása hallatszik, ahogy kinyílik előttünk az ajtó.

Sam szobája az ellenkező irányban van, két ajtóval az osztályfőnökünké mellett.

Nem kell semmit mondania, már a nézéséből tudom, hogy váljunk szét, és úgy nézzünk körül.

Ő elindul Mrs. Morison szobája felé, míg én a sajátom felé lépkedek.

Vajon mi vár majd odabenn? Ébren találom majd a barátaimat? Vagy nyugtalanul forgolódnak álmukban? És miattam?

Nem merem lenyomni a kilincset. Pedig olyan könnyű lenne, de mégis annyira nehéz! De hiába habozok, egyszer úgy is meg kell tennem, és hát a közmondás szerint jobb előbb, mint utóbb.

A szobánkban teljes a sötétség, csak valami halk szuszogás hallatszik Izzie ágya, felöl. Ahogy rá nézek, látom, hogy békésen alszik. És Belle is.

Az én ágyam viszont...Mikor odanézek valami különös dolgot, veszek észre.

Valaki fekszik az ágyamban, és néha-néha megmoccan. Nem látom, ki lehet az, mert a takarót ráhúzta a fejére, de feltételezem, hogy valamelyik barátom akar megviccelni. Talán Mike.

Lassan elindulok felé, és megállok mellette. Nem szólok hozzá, megpróbálok a legnagyobb csendben lenni.

Kinyújtom felé a kezemet, mikor megmoccan, és a takaró kezd kisimulni, mintha eltűnne az alatta kuporgó személy.

Egy mozdulattal lerántom róla a takarót, és azonnal a szám elé kapom a kezemet.

Az ágyamban nem fekszik senki, csak egy kártyalap van a gyűrött lepedőn. Egyetlen kis lapocska, melyen csak két szó áll...

Azonnal Damian ugrik be róla.

Csak ő írhatta az üzenetet! De mit akar elérni vele? Hiszen meg akart ölni, és ma megmentette az életemet! Vagy talán a saját kezével akar majd végezni velem?

- Hagyd abba! – suttogom, majd kinyúlok a céduláért, és óvatosan megfogom a csücskénél fogva.

Nem kell tőle semmiféle üzenet, jól tudom, mit akar elérni! De azt ugyan nem kapja meg!

Nem tudom, mit tegyek. Földúltnak érzem magam; ma annyi minden történt. Nincs más vágyam csak bedőlni az ágyamba, és örök időkig aludni.

Lerántom a cipőmet, és teljesen felöltözve befekszem az ágyba. Magamra rántom a takarót, és megpróbálok elaludni, de valami nem hagy békén.

Túl sok volt a mai nap, hogy még valami más is történjen, de, ahogy lehunyom a szemem, azonnal rájövök mi zavar.

Damian itt járt!

Érzem az illatát a párnámon! Ő feküdt itt, mikor beléptem az ajtón! De akkor most hová tűnt?

Fölkapom a fejem, és hitetlenkedve bámulok le a párnámra. Az ugyanolyan, mint eddig volt, csak most tisztán érzem rajta Damian jellegzetes, férfias illatát. Azt a tömény fűszeres, mentolos illatot, ami elbódít minden egyes alkalommal.

De most nem fog.

Fölocsúdva kábulatomból fölkapom a vánkost, és minél messzebb tőlem, a szoba másik sarkába dobom. Ott jó helye lesz, nem fog ártani senkinek. De egy párna, hogy is bántana már bárkit?

Gondolkozom azon, hogy talán ki kéne ugranom az ágyból, de a fáradság visszahúz.

Visszafekszem a matracra, és Izette ágyát bámulom, mikor a szemem megakad valamin, amiről azt hittem már rég megszabadultam tőle.

Az éjjeli szekrényemen, ott virít a fekete rózsa frissebben, és illatosabban, mint bármikor. És ekkor rájövök: nem csak a párnám ontja magából Damian illatát, hanem a rózsa is.

Mintha Damian része volna ez az átkozott növény.

Ahogy nézem, még levegőt is elfelejtek venni.

A rózsa egyik szirmán egy méretes, sötét színű vércsepp jelenik meg, és - lenyomva a rózsa szirmát - pár másodpercig egyensúlyozva rajta, a pohárba hullik. Figyelem, ahogy a vízben kavarog, majd szinte teljesen eltűnik, csak jellegzetes halvány vörös színt hagy maga után a vízben.

Kitágult szemeim ismét a rózsára szegezem, mely egészen koromfekete, és szirmain apró, vörös vércseppek ülnek meg.

Csak most fogom föl igazán, mi is ez. A rózsa mindig akkor vérzett, mikor velem valami rossz, halál közeli élmény történt.

Mikor majdnem elütött a busz, mikor lezuhantam a lépcsőn – amire nem is emlékszem - és most, amikor tényleg meghaltam.

A rózsa a szenvedéseimből táplálkozik. Vagy inkább a halálomból. Ez élteti.

Amíg én meg nem halok – úgy istenigazából – addig a rózsa nem fogja teljesen kibontani a szirmait.

Vagyis Damian még mindig meg akar ölni.

De miért? Mit akar tőlem? És miért kínoz?

Lehunyom a szemem; érzem, ahogy egy könnycsepp gördül elő összezárt szempilláim közül, és folyik végig az arcomon.

Miért csinálod ezt? Miért nem hagysz végre békén? – üvöltöm magamban.

De már az sem segítene, ha békén hagyna. Hiszen már teljesen tönkretette az életemet! Erre a két hétre örök időkig emlékezni fogok; az érzésekre, a történtekre, mindenre. Szinte belevésődött az emlékezetembe, és semmi sem törölheti már ki onnan.

Mindig, majd ha ránézek egy virágra, a fekete rózsa fog eszembe jutni róla. Ha közel kerül hozzám egy elhaladó kamion, majd rettegve húzódom el. És ki tudja mi változott még? Mert már nem vagyok ugyanaz az ember.

Már nem.

Emlékszem az első napra itt, amikor megláttam Damiant Sammel. Ahogy bejutott a szobámba, ki tudja hogyan? Talán sosem fogom megtudni.

Tisztán látom magam előtt, ahogy az ágyhoz szorít, és meglóbálja előttem a kulcsot. És mikor megpróbálom ellökni, ráébredek, hogy nem ver a szíve. Nem lélegzik. Halott!

És én ezt közlöm is vele, mire egy gúnyos-gonosz mosoly jelenik meg az arcán, és megragadva a kezemet, elránt valami más helyre.

Kavargó színek jelennek meg előttem majd a kép változik, és egy kitárt szárnyú angyal áll előttem, kezében ékkővel kirakott tőrrel.

A feje fölé emeli a tőrt, és egyenesen a szívemre céloz, de én hátraugrom, megbotlom a láncban, és hatalmasat esek hátra.

Mindenem sajog, a nyakam nyíllal, de legalább még élek. Még igen.

Fölnézek rá, ő kissé csalódottan, de jókedvűen vigyorog rám, kezéből kiesik a tőr, majd suhint egyet a szárnyaival, mire szélvihar söpör végig a termen.

Mikor vége lesz, Londonban találom magam. Esik az eső, az arcomba vág, a csípős szél pedig a hajamat tépi. Fázom.

Két világító, fényes sárga folt jelenik meg a jobb oldalamnál, ami gyorsan közelít felém. Elvakítanak, úgy, hogy mozdulni se tudok...és ők csak jönnek tovább és tovább.

Csattanás hallatszik, majd tompa puffanás, és hirtelen rengeteg víz vesz körül.

Meleg, lágy, habfürdős víz.

Nem nyitom ki a szemem, tudom hol vagyok. A víz nem mozdul körülöttem, én pedig egyre mélyebbre süllyedek az elmémben. Tudom, hogy levegőt kéne vennem, de annyira egyszerű lenne örökre itt maradni a víz alatt.

Valami a vízbe csapódik mellettem, és hirtelen egy jéghideg kéz ragad meg a derekamnál fogva, és ránt ki a víz alól.

A hirtelen támadt hideg érzéstől sikítani tudnék, ahogy Damian jól szórakozva néz le rám, a kád pereméről.

Azután az arca semmivé foszlik, és sötétség veszi át a kivilágított fürdő helyét. Az eső a szélvédőre csap, és elhomályosítja a kilátást.

Megfagy bennem a vér. Az eső szürke foltján át is látom a közeledő fényszórókat, hallom, ahogy a motor egyre gyorsabban pörög az autóban, és csikorognak a kerekek a vizes aszfalton.

És a kamion ezüstfehér fényszórói mögött ott van Damian...

Fölriadok...szaporán veszem a levegőt, a szívem hevesen, szabálytalanul ver. A szememet forró könnyek öntik el, majd csorognak végig verejtékes bőrömön.

Nyugalom! Nyugalom Jen, ez csak egy rémálom volt! Egy nagyon rossz álom.

Fura hang hallatszik a fürdőszobából, mire még levegőt is elfelejtek venni. Valami van odabent!

Mérhetetlen lassúsággal fölemelem a fejem és fölülök az ágyban.

A hang nem szűnik meg; olyan, mint a halk nyöszörgés és a mély levegővételek keveréke.

Ebben is Damian keze van?

- Belle? – szólok neki. – Belle! Izzie! – Belle csak mordul egyet majd alszik tovább, Izette viszont meg sem mozdul. Takarója föltornyosulva hever az ágyon, teljesen eltakarva őt.

- Izette! – szólítom meg újra, de most sem hallja meg. Kénytelen vagyok egyedül utána járni a dolognak, de érzem, hogy a gyomromat valami elfojtja, és rettegés lesz úrrá rajtam.

Ha ez Damian, akkor ma még rosszabb is történhet, mint az éjszaka!

Óvatosan elindulok az ajtó felé, majd lenyomom a kilincset.

Odabent föl vannak kapcsolva a lámpák, de látszólag a helyiség üres. Majd észreveszem a kád előtti szőnyegen kuporgó alakot.

- Izette? – kerekednek el a szemeim. – Mit csinálsz? Rosszul vagy? – ugrom oda hozzá.

Izzie hamuszín arccal néz föl rám, szeme alatt hatalmas karikák éktelenkedtek, és a tekintetéből kiveszett minden fény.

- Beteg vagy? – simítom meg az arcát, de ő csak a fejét rázza.

- Semmi bajom. Csak egy kis fejfájás. – mondja, de látom rajta, hogy ez nem csak egy kis fejfájás.

- Kiszáradtál. – állapítom meg, majd fölugrok, és megtöltöm vízzel a fogmosó poharát.

- Nem kell víz! – utasítja el, mikor felé nyújtom.

- Idd meg! Addig nem megyek el, amíg meg nem iszod!

Izette kelletlenül elveszi tőlem a poharat, és megissza. Látszik rajta, hogy nem esett neki túl jól, de azért megpróbál egy savanyú mosolyt erőltetni az arcára.

- Azt hiszem a mai nap, inkább pihenek. Valószínű, hogy elrontottam a gyomromat a túrán.

- Gyomorrontás? Ugyan már! Mégis mi a baj? – nézek mélyen a szemébe.

- Kicsit rosszul vagyok ennyi.

- Ha elrontottad a gyomrodat, attól még nem kéne a fejednek is fájnia! – jegyzem meg, és a homlokára simítom a kezem, de nincs láza.

- Lehet, hogy megfáztam. Nem tudom pontosan. – vág vissza, és gyengéden eltolja a kezemet.

- Pihenj le! – mondom. – Ne ücsörögj itt.

Fölállok, és várom, hogy Izzie kövessen. Először kicsit vonakodik, de aztán föláll, és utánam, jön a szobába.

Tudom, hogy nem rajong azért, hogy megmondják neki, mit csináljon, de mikor beparancsolom az ágyába, nem ellenkezik.

Mikor megbizonyosodom róla, hogy nem lesz vele gond, összeszedem a ruháimat és bevonulok a fürdőbe.

Csodálkozom is azon, hogy Izette nem kérdezett rá, miért van már rajtam ruha. De azt hiszem nem ez az első alkalom, hogy ruhában lát kora reggel.

Éppen csak végzek, mikor Belle dörömböl az ajtón, és beordít nekem.

- Jen? Készen vagy?

- Gyere be! – húzom meg a tusvonalat. Belle kinyitja, majd becsukja maga mögött az ajtót, és megáll mellettem.

- Valami nincs rendben Izzie-vel! – suttogja. Szembe fordulok vele és leteszem a tust . Ha tudnád, hogy velem mi a helyzet!

- Erre a rejtélyes betegségére gondolsz?

- Igen. Azt mondja megfázott a túrán.

- Ezt nekem is említette. Meg az is, hogy szerinte gyomorrontása van.

Belle kétkedőn ráncolja a homlokát, és leteszi a ruháit.

- Nem tudom. Az biztos, hogy gyomorrontásra már a táborban is panaszkodott! Biztos, hogy nem ott szedte össze!

- Hogy mi? – döbbenek meg. Izzie már a táborban is beteg volt? Miért nem szólt róla?

- Emlékszel rá nem? Egész nap nem evett semmit. – magyarázza, mire csak bólintok, mintha teljes mértékben tudnám, miről beszél.

- Hívjuk föl hozzá az orvost! – javaslom.

- Nem akarja. Azt mondta, itt marad ma pihenni, de nem akarja, hogy lássa orvos. – fogja össze a haját.

- De lehet, hogy komolyabb baja van!

- Ezt mondtam én is, de nagyon erősködik!

- Tudod mit? – határozom el magam. – Figyelni fogjuk, és ha nem változik orvost, hívunk hozzá.

- Oké. De szerintem, titkol valamit. – mondja, és jelentőségteljesen a szemembe néz.

- Igen, ezt már én is észrevettem. – bólintok. De mit titkolhat? És miért nem árulja el?

- Hagyjuk? – kérdezi.

- Egyelőre. Lehet, hogy csak most ilyen. Várjunk, amíg hazaérünk, és meglátjuk mi lesz. – döntöm el. Belle bólint, majd kizavar, azzal az indokkal, hogy zuhanyozni szeretne.

Izette az ágyán ül, és egykedvűen bámulja a fényképezőgépemen a képeket.

- Ma is készítesz? – emeli fel.

- Azt terveztem, hogy itt maradok veled.

- Micsoda? – háborodik fel. – Dehogy maradsz itt! Elmész szépen és csinálsz néhány fotót! Olyan kevés van!

- Nincs kevés. És valakinek figyelnie kell rád. – mondom, mire nagyon csúnyán néz rám.

- Nem vagyok már kisgyerek! Tudok vigyázni magamra, nem kell a felügyelet! – nyomja a kezembe a gépet, majd visszafekszik az ágyba.

- Miért nem akarod, hogy maradjak? – kérdezem.

- Mert ez egy kirándulás! Idebentről a szobából semmit sem fogsz látni! És amúgy is az utóbbi néhány napban nem is jöttél velünk. – magyarázza fáradtan. Bólintok, majd...

- Várj csak! Az utóbbi napokban a túrán voltunk. Azt mondtad, emlékszel, hogy ott voltam veletek, most pedig azt mondod, hogy nem voltam ott?

Izzie arcán egy pillanatra a teljes leleplezettség fut át, de ez abban a pillanatban eltűnik, ahogy megjelent.

- Tessék? – habog. – Ott voltál velünk, te is jól tudod! Én a tegnapról beszéltem. Mrs. Morison azt mondta Samantha visszavitt a Trafalgar Square-re, mert elhagytál valamit. – mondja.

- Hogy? Mit hagytam el?

- Nekem is gyanús volt, de hát Mrs. Morison mondta!

- De... – kezdem, de ekkor csapódik az ajtó, és Belle lép mellém.

- Megyünk?

- Mindj...

- Igen! Gyerünk, menjetek! Engem pedig hagyjatok pihenni. Na, hess hess! – tuszkol ki minket Izette az ajtón.

- Izzie, minden rendben? – kérdezi Belle gyanakodva.

- Persze! És most estig ne is kerüljetek a szemem elé! – int majd becsapja az ajtót.

Egy pillanatig teljesen döbbenten bámulunk a fára, majd összenézünk.

- Ide több kell, mint egy orvos. – jegyzi meg, majd elindul lefelé. Követem őt, majd leülök mellé az ebédlőben.

A reggeli sonkás tojás és vajas kenyér, teával. Annyit eszek belőle, amennyi csak belém fér. Farkaséhes vagyok, és ez a többieknek is feltűnik.

- Mi van? Éhes vagyok! – mondom, a rám szegezett szempárok tulajdonosainak.

Mrs. Morison a csoport közepére lép, és szélesen elmosolyodik.

- Figyeljetek egy kicsit rám! Bejelentenivalóm van, utána folytathatjátok az evést. – megvárja, amíg mindenki rá néz, majd folytatja. – Szóval, a kirándulás előtt néhányan kértétek, hogy az utolsó itt töltött napon szórakozni menjünk, ne pedig városnézésre. Hogy mindenkinek meglegyen a kívánsága, úgy döntöttem, hogy holnap a szabad program csak délelőtt és kora délután lesz. Három órára mindenki visszajön a szállodába, értitek? – kérdezi, mire mindenki bólogat.

- Nos, este hétre mindenki elkészül, aki jönni akar, és együtt elmegyünk a The Den and Centro-ba! – jelenti ki, mire valamennyi osztálytársam hangosan éljenezni kezd.

- A tanárnő is jön? – röhög Michael, és oldalba böködi Marshallt.

- Amíg ésszerűen tudtok viselkedni, addig maradunk! Értve vagyok? – kérdezi ellentmondást nem tűrő hangon, mire mindenki csak bólogat, majd folytatódik a pusmogás. Ezúttal a buliról, nem pedig arról, hogy milyen unalmas is a városnéző körút.

- Nem is hoztam bulihoz ruhát. – szólal meg Luce.

- Nekem sincs. – helyesel Belle. – De majd elmegyünk reggel venni. Félnapnyi szabadságunk van!

- Jaj Belle! Te és a koránkelés! – legyint Avalon és visszaviszi a tálcáját.

Fél órával később már a buszban ülünk. Kész csoda volt, hogy eljutottam a járműig, anélkül, hogy szétrepedt volna a hasam a sok tojástól. Nem kellett volna annyit ennem!

Az utcát fürkészem, és lefényképezek egy – egy részletet London életéből, amíg csak eszembe nem jut mik is történtek ezeken, az utcákon.

Vajon Damian is itt van? Vagy valahonnan távolról figyel?

Körbenézek, de senki sem néz vissza rám. Mindenki el van foglalva azzal, hogy a társával beszélget, a telefonján pötyög, vagy nasival tömi a fejét.

Hiányzik mellőlem Izette.

De ekkor feltűnik, hogy Samantha sincs itt. Hol lehet? Csak nem ő is beteget jelentett?

Vagy visszavitte a kocsit? De akkor miért nem szólt nekem? De mintha már reggelinél se láttam volna.

A busz lassítani kezd, majd megáll, mi pedig leszállunk.

A városnak egy teljesen ismeretlen részében vagyunk. Néhol üzletházak magasodnak üvegből, máshol szűk utcák vannak, apró sütödékkel, és indiai éttermekkel. Egy téren állunk, aminek a közepén egy szökőkút van.

Mrs. Morison egybeterel minket és elindul az egyik macskaköves utca felé.

Boltok, kiállítótermek, magánemberek irodái, cukrászdák és egyéb érdekes dolgok vannak az utcában. Az utca végén, a baloldalon egy magas üvegfalú torony áll. Kék üvegfalán visszatükröződik a fény, és úgy csillog, mint valami kristály.

A tanárnő hagy némi időt arra, hogy megnézzük, majd lassan továbbsétál, de az osztály többsége még mindig ott ácsorog.

Készítek róla néhány fotót, majd közelebb megyek hozzá. Kezemet az üvegre teszem, és bekukkantok, hogy mi van benne.

Egy szépen kialakított, fekete és arany fából álló szobát látok, bőrkanapéval, és drága szőnyegekkel. Nincs odabenn senki, de mintha mozgásra lennék figyelmes.

Pislantok egyet, mert biztos vagyok benne, hogy rosszul láttam, de a következő pillanatban egy furcsán ismerős fej tapad az üveg túloldalára.

Damian!

Hátraugrom, mintha megrázott volna az áram, és elborzadva nézek az üvegre. Annak túloldalán már nincs semmi, a helyiség újra csendes és kihalt.

Megrázom a fejemet, biztos csak a képzeletem és az üldözési-mániám játszadozik velem.

Damian biztosan Sam-mal van. Próbálja megmagyarázni neki, hogy mi is történt tegnap. Tényleg, mit mondhat neki? Azt, hogy csak meg akart viccelni? Hogy az ellensége vagyok – ami valóban igaz is. Vagy csak bosszúállás volt?

Elűzöm magamtól a rémisztő gondolatokat, és a többiek után sietek. Fölzárkózok melléjük, és elhatározom, hogy sosem megyek tőlük túlságosan távolt.

Ha Damian mégis itt van, nem kaphat el. Nem fogom hagyni magam!

Az utca vége egy kis macskaköves terecskébe torkollik, ahonnan három út vezet tovább. Pontosabban három kőlépcső, ami három különböző irányba megy el.

Mrs. Morison a jobb oldali keleti irányba néző lépcső felé indul el, az osztály pedig követi őt.

Egy szűk, magas, karcsú házakból álló utcában járunk, ami tele van tömve boltokkal, éttermekkel, üzletekkel, de elvétve akad itt egy-két lakóház is.

Egy rozsdás, himbálódzó cégér alatt áll meg. A cégér szerint ez a Magyar Sárkány étterem. Az étterem neve alatt egy tűzokádó sárkány képe villan meg a napfényben.

Olyan furcsa. Mintha már láttam volna valahol.

A tanárnő mond valamit, majd bemegy az épületbe; mikor kinyitja az ajtót hangos csilingelés, hallatszik.

Odabent mindent fából, és kőből alakítottak ki. A padló, a bútorzat, a bokszok mind-mind fából vannak. A falak és a plafon pedig fa és kő egyvelege.

A hatalmas fa pult mellett egy óriási kőből készült kemence van. Benne ropog a tűz, és egy fekete bográcsban valami fő benne.

A tanárnő mosolyogva kezet ráz az egyik pult mögött álló nővel, aki az asztalainkhoz vezet minket.

Én, Avalon, Belle, Luce, Marshall és Mike egy bokszba kerülünk, aminek nagyon örülök. Így ha valami idegen járna a közelben, nem tud ártani nekem. Ugye?

A bokszok félkörívesek, és a kívül fa kanapét belül puha, és meleg fehér anyag fedi.

Kezdem megszeretni ezt az éttermet.

Ahogy az étlapot nézegetem, rájövök, hogy olyan ételek szerepelnek a menüben, amiről még sosem hallottam.

Mégis mi az a lecsó? Ki sem bírom mondani!

Aztán egy ínycsiklandónak kinéző étel mellett döntök.  Adnak még hozzá uborkát és rizst is. Bár az étel neve elég fura, valami pörkölt, azért piszok finom!

Már értem miért jöttünk ide. Mrs. Morison odavan a magyar ételekért, ebben az étteremben pedig csak magyar ételeket lehet enni.

Épp jóízűen iszogatom a limonádémat, és hallgatom barátnőim pletykálását, mikor valami szokatlan tűnik föl.

Az egyik pincér engem figyel.

Az egyik pincér, aki nem más, mint Damian!

Kiül az arcomra a döbbenet, ahogy gúnyosan vigyorogva néz rám, de szemében egy csöppnyi vidámság sincs.

Mélyről jövő csalódottság, bosszúvágy és hataloméhség csillog benne. Továbbra is engem akar. Meg akar ölni. De miért engem? És tegnap akkor miért mentett meg?

- Jen? Minden oké? – kérdezi Avalon, és azt keresi, hogy mit nézek. Egy pillanatra elkapom a fejem, de mikor visszanézek, Damian már sehol sincs. Eltűnt, úgy, ahogy órákkal ezelőtt.

- Persze. – válaszolom egy hamis mosoly kíséretében. – Csak azt hittem egy ismerőst látok.

- Miféle ismerőst? – kérdezi gyanakodva, majd közelebb hajol és odasúgja. – Őt? Aki bántott?

- Nem, dehogy! Egy másikat.

- Egy másikat? – néz körül újra. – És mi van Vele?

- Semmi. Már rég nem láttam. – felelem ránézve. Látom rajta, hogy nem hisz nekem, de azért békén hagy.

Mikor elhagyjuk az éttermet, szorosan Belle mellé szegődöm, és egy pillanatra sem megyek tőle távolabb húsz centinél.

Megnézzük a környéket, öt órakor elmegyünk teázni egy közeli teaházba, utána pedig visszaindulunk a buszhoz.

Kezdek reménykedni, hogy ezt a napot sikerült megúsznom Damian komolyabb akciója nélkül. Végre egy nyugis napom volt tőle. Eddig minden nap tett valamit, de ma... Ma itt voltak a barátaim, és akaratukon kívül is megvédtek engem tőle.

Épp a lépcsőn megyek lefelé, a kis terecskére, mikor a szemben lévő nyugati lépcsőn meglátom őt.

A nap éppen lebukik mögötte, vörös, és arany lángokba öltöztetve őt. Olyan mintha ő maga égne fekete ruhájában, és a nap csak egy lángcsóva lenne mögötte.

Karba tett kézzel, terpeszben áll, és egyenesen a szemembe néz. Pillantásától megdermedek.

Tudom, hogy nem menekülhetek. Már nem. Bárhová is megyek meg fog találni engem.

És ahogy engem néz egy jelenet, játszódik le a fejemben. Egy jelenet, ahogy Izette becsukja mögöttünk az ajtót, majd neki dőlve, hátra néz.

És pillantása találkozik Damianéval...