Season Two • Chapter Two - Damian visszatér

Sziasztok!
Végre sikerült befejeznem a fejezetet. Hát nem lett olyan jó, mint képzeltem, és későn is jött, de a lényeg, hogy itt van. Lényegében azért késett, mert mostanában nagyon rákaptam az Odaátra, szóval ha tehetem azt nézem. A másik meg, hogy tegnap volt, a kedvenc bandám, és a TLD múzsájának, a Within Temptation-nek a budapesti koncertje. Amin sajnos nem voltam. :-( Tényleg valaki volt?
Hát akkor jó olvasást! :D
Denny

Egy pillanatra kihagy a szívverésem.

Nem akarom elhinni, de, ahogy besétál az osztályba, arcán a nagymenők mosolyával, már tudom, hogy nem vicc.

Ez tényleg ő! Itt van!

Megáll zsebre dugott kézzel Mrs. Morison mellett, és körbenéz az osztályban. Mintha csak keresne valakit, szeme gyorsan végigsiklik az arcokon, majd...majd megpihen rajtam.

Szenvtelenül nézek vissza rá, mire ő csak még szélesebben mosolyog.

Hogy kerül ő ide? Londonban kéne lennie! Miért van mégis itt?

Végigmérem.

Szokásos fekete farmer, fekete póló, és egy szürke öv van rajta. Táskáját lazán átvetette egyik vállán, amiben alig lehet több egy doboz tízórainál.

Fekete haja a szemébe lóg, és kissé kócos, mintha reggel nem fésülködött volna.

Mintha...megváltozott volna. De nem tudom pontosan, mi lehet olyan szokatlan rajta, de valami nem stimmel.

Pedig ugyanazt a szögletes állat, sápadt, fehér bőrt, és kiemelkedő arccsontot látom, mint egy hónappal ezelőtt. Még mélységes fekete szeme is ugyanaz.

Várjunk csak...nem.

Nem az.

Csillog. A szeme csillog, Damian tekintete vidám! De minek örül ennyire?

Az egész lénye megváltozott, a kisugárzása. Teljesen eltűnt az a gonosz, borús srác, akit Londonban megismertem, és a helyét átvette valami új.

Csak azt nem tudom, hogy ez jó vagy rossz.

Valószínűleg csak trükk az egész. Leplezés. Nagyon okos!

- Nos, Mr. Crusader foglaljon helyet! – szól Mrs. Morison, mire Damian bólint.

Elindul az Izette felőli sorban és leül két paddal mögénk. De jó, hogy nem ültettek szét minket!

Halkan megkönnyebbülök, és hátrasandítok rá.

Damian ledobja a táskáját, és megtámaszkodik a padon. Engem figyel, tekintetünk találkozik.

Gúnyos tekintetére, csak egy gyilkos pillantással válaszolok, majd visszafordulok a tanárnőm felé.

- Ekkora parasztot! Még csak nem is köszönt. – súgom oda Izzie-nek.

- Ühmm... – válaszolja, és mocorogni kezd.

Ránézek.

- Izette, valami baj van?

Felém fordul, és megrázza a fejét.

- Nincs semmi baj. Miért? Mi lenne?

- Hát nem tudom. Sápadt vagy és remegsz.

Kinyitja a száját, majd visszacsukja.

- Csak egy kicsit melegem van, ennyi az egész.

- Attól inkább kipirulnál. Talán...ismered őt?

Óvatosan teszem föl a kérdést, Izzie mégis halálra rémülve csattan rám.

- Mi?! Dehogy! Hogy ismerném már, Jen? Az életben nem láttam még.

- Jól van. Nem kell így kiakadni, csak egy sima kérdés volt. – Próbálom adni a félénket, és a semmit sem sejtőt, de Izzie viselkedése kezd gyanússá válni.

- Nem akadtam ki. – válaszolja nyugodtan.

- Oké, ne haragudj, hogy rákérdeztem, csak érdekelt.

- Nem haragszom, Jen. Rád sose! – mosolyog rám, én pedig viszonzom.

Izette valamit titkol! Talán Damian bántotta? Ott volt a hotelszobában, mikor Izzie beteg volt? Meglátogatta őt? Ki kell derítenem!

Annyi biztos, hogy Izzie fél tőle. Libabőrös, és kiverte a víz, mikor belépett a terembe. Nyugtalan lett, és ez engem is aggaszt. Oda kell figyelnem. Mindkettőjükre.

Mrs. Morison utoljára olvassa föl a házirendet, és közöl némi változást, a tanulást illetően. Elmondja az érettségi menetét, meghirdet számos versenyt, és az idén is induló szakköröket.

Úgy érzem, ha jelentkezek néhányra, és folytatom az edzést Luke-kal, Damianra egy perc szabad időm, és energiám sem marad!

Az ügy letudva.

Két hosszú, és végtelenül unalmas osztályfőnöki óra megy el így.

Az ebédszünetet követően viszont már megkezdődnek az óráink. Az első mindjárt angol lesz.

Fogom a táskámat, és egy pillantást sem vetve Damian-ra, kimegyek az osztályból, és azonnal belerohanok valakibe.

- Jaj, ne hara...Marshall?

- Szia Jennykém! – ölel meg, és egy perc habozás után, boldogan ölelem vissza. – Olyan rég láttalak, már úgy hiányoztál!

- Te is nekem, el sem tudod képzelni mennyire! Olyan régen volt az a tegnapeste, mikor együtt buliztunk. – mondom, és szarkasztikusan grimaszolok hozzá.

- Istenemre mondom, úgy röpül az idő. – emeli mellkasához a kezét Marshall, és nagyot sóhajt, mire kitör belőlem a nevetés.

- Hagyd már ezt a hülyeséget!

- Bocs, ha kicsit megnevettettelek.

- Hol van Michael? – kérdezem két nyekkenés között.

- Háát... – fordul hátra, de nem bírja befejezni a mondatot.

Valaki hirtelen átkarolja hátulról a vállamat, és erősen magához húz.

Egy pillanatra halálra rémülök, hátha Damian, de mikor oldalt nézek, Avalon vigyorog vissza rám.

Hogy is gondolhattam, hogy ő az? Damiannak fent kell tartania a látszatot, hogy teljesen idegen az osztályban, és nem ismer engem sem. Pláne azt az új külsejét, amit magára varázsolt.

Komolyan azt hitte, hogy egy kis mosolygás, és máris olyan lesz, mint egy átlagos végzős gimnazista fiú?

Nem gondoltam volna, hogy a Pokol egyik Hercege ennyire ostoba!

- Szia Marshall! – szorongat még mindig Ava. – Idetaláltál? Már kezdtünk félni, hogy eltévedtetek!

- Tessék? Dehogy! Csak hűek akartunk maradni a hagyományunkhoz.

- Jövőre már úgy sem lesz ilyen szerencsétek. – adja meg Avalon a kegyelemdöfést.

- Azt gondolod, hogy az egyetemről nem fogunk késni első nap?

- Hmmm...igen.

- Szóval, hol van Mike? – vágok közbe, mielőtt eldurvulna a dolog.

- Hát az ebédlőben.

- És te miért nem vagy vele? – szólal meg mögöttünk valaki.

Hála a jóistennek csak Belle az és a lányok.

- Féltem, hogy nem találtok oda.

- Nagyon vicces. – ragadja meg a kezemet Avalon, és maga után húz.

Egyenesen az ebédlőbe vezet, ahol már a gimi valamennyi osztálya egybegyűlt. Az elsősök még a mi helyünket is elfoglalták.

Apropó, elsősök! Hol vannak az öcséim?

Körülnézek, de nem találom őket a nagy tömegben. Aztán az egyik sarokban meglátom Jared fejét, ahogy hevesen magyaráz valamit egy csapat fiúnak.

Oké, akkor még sincs annyira elveszve. De már hogy is lenne? Jared?

Miután mindenki kért magának ebédet, kivonulunk az udvarra enni, mert bent már nincs hely. A sportpálya melletti egyik padot foglaljuk el.

Elég szűkösen vagyunk, a pad elég kicsi, így beszorulok Izette és Belle közé. Még a karomat sem tudom letenni az asztalra!

- Ti tudtátok, hogy új osztálytársunk lesz? – fordul Belle a fiúkhoz, mire mindketten fölkapják a fejüket.

- Új osztálytárs? Remélem valami dögös csajszi. – bökdösi meg Mike a testvérét.

- Ki kell, hogy ábrándítsalak titeket. Fiú. – kortyol az üdítőjébe Avalon.

Mike és Marshall csalódottan dobják le a villájukat, mire fölnevetünk.

- Nagyszerű! Legalább valami stréber gyík?

- Nem. Dögös csávó. Méghozzá nagyon! – Hát igen, a bandánkból Luce az, aki minden egyes pasiba képes belezúgni. Úgy érzem ez alól Damian sem lesz kivétel.

És ha ez így van, Luce rá fog hajtani.

Ajjaj!

Itt el is kezdődnek a gondok. Mivel Damian gonosz – hiába az álca, én átlátok rajta – bántani fogja Luce-t, és mindenki mást is! Te jó isten, hogy mehet egyáltalán emberek közé?

Ráadásul egy iskolába!

Beszélnem kell vele, bármennyire nem szeretném. Sőt. Nem is beszélni, elérni, hogy elmenjen innen, vissza oda, ahonnan jött! És távol tartani tőle mindenkit, ami azt jelenti, hogy valamennyi időt vele kell töltenem.

A francba!

Miután megebédeltünk, a többiek visszamennek az osztályba, én viszont a szekrényemhez megyek. Ideje újra telepakolni könyvekkel, és egyéb cuccokkal.

Ahogy lefoglal a pakolás, észre sem veszem, hogy a folyosó kihalt lett körülöttem, és egészen elsötétült.

Majdnem olyan mintha éjszaka lenne, pedig még csak kora délután van.

Fölkapom a fejemet. Nagy a csönd. Túl nagy. Damian biztos itt van!

Arra számítok, hogy a nyitott szekrényajtó mögött lesz, mint a filmekben, de mikor becsapom nem áll ott senki.

Körülnézek az üres folyosón, és eltűnödöm azon, hogy mikor is csöngetnek? Lehet, hogy késésében vagyok? Talán elfelejtettek volna csöngetni?

Aztán meglátom őt az egyik ablaknál, ahogy lazán nekidől a keretnek. Hátulról világítja meg az a kevés fény, ami beáramlik kintről, és így szinte teljesen árnyékban marad.

Nem tudok olvasni az arcáról, de mintha mosolyogna.

Rábámulok, és ő vissza rám. Nem vártam ezt a pillanatot! Azt hittem egy életre megszabadultam tőle, és most mégis itt van.

Nem szólok semmit, még csak nem is mozdulok. Hosszú percekig csak hallgatunk, aztán ő szólal meg először.

- Hiányoztál.

Nem válaszolok azonnal, ami egy kicsit bosszantja.

- Te nem. – felelem végül.

Hú, hát ilyen újra látni valakit?

- Azt sejtettem. – löki el magát a faltól, és közelebb lép hozzám. Végigmérem, de nem látok nála semmiféle fegyvert. – Azt hiszem, rosszul mutatkoztam be Londonban. Biztos nem vagyok túl népszerű a számodra.

Fölhorkanok.

Meg akartál ölni, és most azzal jössz, hogy nem lehetsz túl népszerű?! Te beteg vagy!

- Mit akarsz Damian? Minek jöttél ide? – szegezem neki a kérdést.

- Lassíts, angyalom! Ez nekem túl gyors tempó! – vigyorog.

- Halljam!

- Jól van. – emeli fel a kezeit, mintegy védekezésképp. – Azt hittem, újra kezdhetjük...

- Újra kezdeni? Mit?! Damian, neked teljesen elment az eszed! Jobban tennéd, ha eltűnnél innen, mert látni sem akarlak!

- Gondoltam, hogy így fogsz reagálni, de hallgass meg! – nyomul hozzám egyre közelebb.

- Nem Damian. Elég volt belőled, menj el innen, menj vissza Londonba!

- Muszáj meghallgatnod, Jenessa! Addig nem megyek el.

- Oké, szóval, ha meghallgatom, hogy mit akarsz mondani, akkor végre elmész innen, és békén hagysz?

Bólint.

- Kapsz öt percet. – lépek hátrébb, mert ő csak egyre közelít felém. Szinte észrevétlenül szorított maga és a szekrény közé, ahonnan már nincs kiút.

Jaj, Istenem, jöjjön már valaki és mentsen meg!

De ahogy általában lenni szokott, senki nem jön. Magamnak kell kitalálnom valamit.

Miért is mondtam öt percet? Miért nem csak kettőt?

- Szeretném elölről kezdeni. Nem azért vagyok itt, hogy bántsalak. Figyelj, Jen, szükségem van a segítségedre! Adj még egy esélyt nekem, hogy helyrehozzam a hibáimat. Ígérem, nem fogsz csalódni bennem!

- Mennyit adhatok egy gyilkos szavára?

- Nem vagyok gyilkos! – mondja, és látom, hogy ez rosszul esett neki. Megfeszül az állkapcsa.

- De igen az vagy, Damian. Nem bízok benned, és ezt te is tudod nem? Akkor meg miért vagy még itt?

- Csak had kezdjem elölről. Nem foglak bántani sem téged, sem a családodat, és a barátaidat sem. Még Lucast is békén hagyom, rendben?

- Őket hagyd ki ebből! – mordulok rá.

- Akkor meg kell engedned, hogy veled maradjak. Hogy jobban megismerjelek.

Damian nekinyom a szekrénynek, fölém, tornyosul, és egy pillanatra elönt a rémület. Hiábavaló volt az a kemény kiképzés, amit Luke adott nekem, mert most elszáll minden bátorságom.

Damian megfogja a kezemet, és gyengéden megszorítja.

Kérdőn néz rám.

Csapdába estem! Mi lesz, ha nemet mondok? Legjobb esetben is csak nekem támad, rosszabb esetben meg is öl.

Damian tekintete fájdalmas, szinte könyörögve néz rám.

Megmarkolja a kezemet, és a fejem mellett két oldalt a szekrényhez szorítja, míg csípőjét nekem nyomja.

A francba, ez már nem játék!

- Mondj valamit! – suttogja, és a nyakamhoz hajtja a fejét.

Hogy mondhatnék bármit is, ha ilyen közel vagy hozzám?!

Újra előtör belőlem a régi érzés, és mintha tőrök döfködnének belülről.

- Mondj igent! – orrával a bőrömet csiklandozza, majd egy puha csókot nyom a nyakam külső részére.

Sikítani akarok, ez kínzás!

Próbálok kiszabadulni, mielőtt igent mondanék, de nem enged. Erősen tart.

- Hagyd abba! – alig tudom kinyögni ezt a két szót, de nem fejezi be.

Egyre följebb halad a nyakamon, ajka alig érinti a bőrömet, mégis mintha tűz égetne.

- Kérlek, Jen! Kérlek, mondj igent. Kérlek!

- Ne... – összeszorítom a szemem, próbálom megrúgni, de már mozdulni se tudok.

- Ne ellenkezz. Csak mondj igent. Kérlek!

Furcsa fény csillog fekete szemeiben, és attól tartok rabul ejt. Minden férfi ezt csinálja?

Fogadjunk, hogy a sötét angyaloktól tanulták!

- Kérlek!

Csípőjét teljesen nekem nyomja, térdét meg a lábaim közé, teljesen elvágva a menekülési utakat.

- Kérlek! – ismételgeti lágyan.

Nem bírom már tovább...

- Engedj el... – suttogom. Csak most veszem észre, hogy zihálok.

- Kérlek, Jenessa...

Sötét szemei az enyémbe fúródnak, már csak egy lehelet választ el attól, hogy megcsókoljon...

Ne! Elég!

- Jen? – az egész folyosó kong ettől az üres hangtól.

Mindketten arra kapjuk a fejünket. Úgy érzem, mintha kábulatból ébrednék, a fejem zúg, és mintha a gyomrom tájékán kést döftek volna belém.

A folyosó végén, a homályban egy alak áll. Egy kisfiú.

Ronny!

Damian arca alig fél centire van az enyémtől, és még mindig szorít, de az, hogy bánthatja az öcsémet, új erőt ad, és kitisztítja a fejemet.

Ellököm magamtól, és Ronny felé rohanok, aki bénultan bámul ránk.

- Jól van, Ronny! Gyere! Miért nem vagy órán? – fogom meg a kezét, és magam után húzva, szabályosan elrohanok Damian égető tekintete, elöl.

Még hallom, ahogy egy hatalmasat üt a szekrénybe, de azután teljes csend lett.

Ahogy befordulok a sarkon Ronny-val, a folyosó ismét megtelik élettel. Diákok jönnek-mennek, beszélgetnek mindenhol.

- Ki volt az a fiú? – rántja meg a karomat.

- Figyelj, Ronny! Amit most láttál senkinek, nem mondhatod el, jó? Főleg nem anyáéknak! Érted?

Bólint.

- Megígéred, hogy titokban tartod?

Ismét bólint.

- Mit akart tőled? – kérdezi.

- Csak elcsúszott és elkaptam mielőtt elesett volna.

Az istenit, de átlátszó!

- Nem vagyok hülye, Jen! Ezt nem veszem be. Rád mászott igaz?

- Miért érdekel? Nem is láttál semmit.

- De neked Luke a pasid!

- Luke nem a pasim.

- De igen.

- De nem.

Sóhajtok.

- Oké, most menj órára, jó? Délután gyere föl a szobámba, és elmondom. Így jó lesz?

Elmosolyodik és bólint, majd a társai után rohan.

Miután eltűnik a lépcsőnél, az osztályom felé veszem az irányt.

Levetem magam a székemre, és szinte abban a pillanatban be is csöngetnek.

Végignézek a többieken. Marshall és Mike talán azt sem vette észre, hogy bejöttem, egyedül Avalon pillant rám gyanakodva.

Damian a tanár előtt pár másodperccel lép be az osztályba, és el is megy néhány perc azzal, hogy bemutatkoznak egymásnak.

Nem tanulunk – szerencsére. Most úgy sem lennék rá képes.

Angol után jön egy biológia, majd egy dráma, és illemtan.

Az utolsó óráról kicsöngetve, szinte kirohanok az osztályból. Fullasztó majd négy órán át Damiannal egy levegőt szívni.

Az iskola előtt megvárom a barátaimat, és elbúcsúzom tőlük.

- Jen? Várj egy pillanatot! – Avalon fut utánam.

Anyu autójára nézek, és intek neki, hogy mindjárt megyek.

- Ismered ezt az új srácot? Ugye igen? – néz mélyen a szemembe.

- Nem, Avalon, mégis honnan ismerném?

- Jen, kérlek! Ne hazudj! Londonban találkoztatok igaz?

Izette-re és a barátaimra nézek. Damian nincs sehol, szerencsére.

- Igen, ott. De csak látásból ismerem.

- Látásból? Ő szorított a falnak abban a sikátorban? – Avalon kezd erőszakossá válni.

Te jó isten! Most megrémültem.

- Uram-atyám Ava! Mégis hogy...persze, hogy nem ő volt.

Avalon arcán megrándul egy izom, de nem szól közbe.

- Biztos?

- Persze. Ha ő lenne, elmondanám, esküszöm.

- Jól van. Ne haragudj, csak aggódom. Nem úgy nézett rád, mint aki csak meg akar ismerni. – feleli.

Tessék? Ezt mégis, hogy érti?

- Semmi baj. Rendes vagy, hogy törődsz velem! – ölelem meg, majd az autónkhoz szaladok.

Jared és Ronny már a kocsiban ülnek. És ki ül megint az anyósülésen?

Hátrasandítok Ronny-ra, de ő nem néz rám.

Egész úton hazafelé csöndben marad, még Jareddel sem beszél. Csak anyának válaszol, ha kérdezgeti.

Otthon egyből fölmegyek a szobámba, de Ronny nem jön. Hiába várok rá, majd két órán át, mégsem jön. Netalán Damian meglátogatta őt? És bántotta is?

Bepakolok és tanulok holnapra, majd lemegyek.

Anyu nincs itthon, és az öcséim sem. Tehát azért nem jött, mert anya elvitte őket. De miért nem szólt?

Fölkapom a kulcsomat és egy kis pénzt, majd elmegyek otthonról. Egy félórányi kóválygás után az utcán, Lucashoz vezet az utam. Bekopogok az ajtaján, mire ő szinte azonnal kinyitja.

Boldog mosollyal fogad, és utat enged nekem.

Belépek. Becsukom magam mögött az ajtót, és nekidőlök.

Luke engem fürkész, majd odalép elém, és megsimogatja a karomat.

- Baj van? Vagy még mindig másnapos vagy a tegnapi buli után? – vigyorog rám, és a kezemmel játszadozik.

- Luke...

- Hmm? – simít végig az arcomon. – Pedig ma azt terveztem, hogy keményebb edzésben részesítelek. Mit szólnál egy kis víváshoz?

- Luke!

- Mi az?

Fölnézek rá.

- Damian visszatért!

Season Two • Chapter One - Új osztálytárs

Sziasztok!
Megérkezett a második évad első fejezete.Remélem örültök neki! Nem tartogattam benne nagy meglepetéseket, de ezt majd az évad többi részében bepótolom. :D
Jó olvasást! :D
Denny

Az ébresztőóra csörgése felér egy bombarobbanással. Szinte teljesen elszoktam attól, hogy korán keljek, ráadásul erre az őrjítő hangzavarra!

Nyűglődve kinyújtom a karomat, és a padlóra lököm az órát. Végre egy kis csönd!

Átfordulok a másik oldalamra, és fél szemmel az ablakomra lesek. A behúzott függönyök közötti kis résen vidáman süt be az őszi nap, ami a tudtomra adja, hogy ideje fölkelnem és elkészülődnöm.

Hatalmasat ásítok, majd nyújtózkodom egyet. Nem akarok még fölkelni! Legalább délig ágyban akarok maradni. De nem lehet.

Kikászálódom az ágyból, és bevetem magam a fürdőszobába.

Életemben nem láttam még magamon ezt az őszinte ’nem akarom’ arcot. Komolyan úgy nézek ki, mint akin átment egy úthenger. A hajam borzas, fura hegyomlásként meredezik a fejem tetején, a szemem alatt maradt egy kis szemceruza, és elfelejtettem kivenni a fülbevalót a fülemből.

Magyarul a tegnapi nyárbúcsúztató házibuli – amit Luke szervezett – fantasztikusan sikerült! Bár anya nagyon rosszallta, hogy elmegyek, de csak engedett az unszolásnak.

Végül is nem egy szórakozó helyre mentünk, csak Luke lakásába. És nem csak ketten voltunk. Ott voltak a barátaim, Luke barátai...vagy angyalai, ki tudja melyik ember, és melyik angyal? A lényeg, hogy megismerkedtem egy csomó emberrel, akik szerintem nagyon kedvesek, és még jó barátok lehetünk.

Apropó, Luke lakása...hát igen, kiderült, hogy ő is idevalósi.

Amióta elkezdett edzeni velem, azóta sokkal szorosabb lett a kapcsolatunk. Luke tanít meg mindarra, amit az angyalokról tudnom kell. Bár az első néhány alkalom nagyon nehéz volt számomra. Luke egyfolytában hajszolt, több száz könyvet olvastatott velem, szellemileg és fizikailag is megpróbált erősebbé tenni. Többször gondoltam már arra, hogy föladom, de mikor egy csapat huszonéves srác próbált meg leszólítani az utcán, hogy egy kicsit játsszanak velem, megértettem mi is a lényege.

Az a néhány srác az óta se próbál a közelembe kerülni, pedig azt sem tudom pontosan, hogy mit csináltam! De azt tudom, hogy csak eleinte féltem, aztán átvette a helyét valami. Valami nagyon erős, és onnantól kezdve még keményebben edzettem.

Most már fölkészültebb vagyok, és nem csak egy rettegő kislány a sarokban. Ha kell meg tudom védeni magamat.

És Lucas is büszke rám, de azt mondja, a foglalkozásnak még koránt sincs vége. Még nagyon az elején járunk.

Szóval egy hónapja, minden áldott nap több órát töltök vele, és azzal, hogy kőkeménnyé neveljen. Nem is gondoltam volna, hogy tud szigorú és akaratos is lenni.

És persze kénytelen voltam bemutatni őt a családomnak. Anya persze egyből azt a következtetést vonta le a dologból, hogy járunk. Pedig nem!

Mi csak barátok vagyunk, és hát Luke az őrangyalom. Vagyis én annak tekintem, és ő is magát.

Bár bevallom, mikor anyáék szóba hozták megfordult a fejemben, mi lenne, ha együtt lennénk? Ugyanolyan lenne? Vagy más? Az biztos, hogy változna valami, de pontosan nem tudom mi.

De az ő segítségével fogadtam el, hogy angyalok és más zord teremtmények igen is léteznek! És segített földolgozni a Londonban történteket. Ahogy utólag elmondta, ő befolyásolt, hogy ne omoljak össze miatta.

De őt már el is felejtettem. Csak egy őrült nyári emlék maradt csupán.

És most már csak fejcsóválva és hitetlenkedve gondolok vissza rá, és a saját hülyeségemre.

Azazel!

Röhej!

Fölkötöm hosszú sötét, napszítta hajamat egy kontyba, és megmosom az arcomat. Lezuhanyozok, némi smink, és fésülködés és már majdnem készen is vagyok.

A gardróbomhoz megyek, hogy keressek valami használható ruhát. Még sem nézhetek ki holmi utcagyerekként az első napon a suliban. Vagyis az utolsó első napon a gimiben.

El sem hiszem, hogy már végzős vagyok! Idén érettségizni fogok, lesz egy csodás – vagyis valamilyen – szalagavatóm, elballagok a suliból, és utána irány az egyetem.

Egy újabb nagy lépés a felnőtté válás felé.

Jaj Istenem!

Mivel odakint jó idő van, és valószínűleg napközben még melegebb lesz, egy fehér top és egy vörös ing mellett döntök. Húzok hozzá egy rövidnadrágot, és a tornacipőmet, és máris senki nem gondolná rólam, hogy nem egy egyszerű diáklány vagyok.

Fölkapom az iskolatáskámat, és lerobogok a lépcsőn.

- Jó reggelt! – üvöltök be a konyhába, ahol anya veszekszik Jared-del.

Jared az idősebbik öcsém, és a mai nappal kezdi meg gimnáziumi tanulmányait.

- Szia, kicsim! – mosolyog rám anya. – Az ebédlőasztalon van a reggeli, és egy kis pénz tízóraira.

- Kösz, anya! – kutatok egy pohár után a szekrényben, majd narancslevet töltök magamnak. – Hol van apa?

- Korán be kellett mennie, dolgozni, de vacsorára már itthon lesz.

Jellemző. Apa általában mindig túl korán megy dolgozni, hogy együtt reggelizzen velünk.

Miközben reggelizek, hallgatom, ahogy Jared és anya azon veszekednek, hogy miért anya visz minket iskolába.

Bár anya mindig az év első napján elvisz minket kocsival, úgy látszik Jared ezt, elfelejti. És ez megy már évek óta. Minden évben a tanév első napján ezt a hisztizést hallgatom, amit az öcsém levág itt. Már kezdem megszokni, de mégsem tudom megérteni, miért nem fogja már föl végre, hogy anya ebből úgy sem enged?

Néhány perc múlva füstölögve vonul föl a lépcsőn a fürdőszobába, amin a másik öcsémmel, Ronny-val osztozik.

El sem tudom képzelni, mi lehet abban a helyiségben. Mivel nekem a tetőtérben van a szobám, nekem külön fürdőszoba jár. Persze elég kicsi, de nekem pont megfelelő.

- Mi baja van Jarednek? – kérdezem, miközben a pirítósomon rágódom.

- Az iskolabusszal akar menni, mert a barátai is azzal mennek. – válaszolja anya és elrakja a táskájába a kulcsait. – Ronny! Gyere, már fiam!

Befejezem az evést, és elpakolok az asztalról. Fogom a hátizsákomat, és kivonulok a nappaliba Jared mellé.

- Már megint minek veszekedtél anyával? – dörrenek rá.

- Mert nem akarom, hogy ő vigyen! Már nagyfiú vagyok, csak a kisgyerekeket viszi az anyjuk iskolába.

- Tudod, hogy ez nála családi hagyomány. Kár cirkuszolnod miatta.

- Akkor vigyen téged, meg Ronny-t! Az elég családi hagyománynak. – tárja szét a karját.

- Akkor te mostantól nem lennél a családunk tagja.

- Akkor nem lennék, és aztán?

- Nem élhetnél itt. – felelem.

- Mi? – húzza össze a szemét.

- Ha nem lennél családtag, nem lakhatnál velünk. Szóval ezt az egy napot ki fogod bírni, öcskös! – vigyorgok rá.

- Mióta lettél te ilyen okos? – kapja föl a táskáját.

- Amióta tudom, hogy te az öcsém vagy! – vágok vissza, és kiviharzok az ajtón a folyosóra.

- Jared! Ne a nővéreddel veszekedj, inkább menj és hívd a liftet! – hallom anyám hangját odabentről. – Ronny!

Jared elvonul mellettem, és eltűnve a sarkon a liftekhez siet.

Valójában nem rossz gyerek, csak túlságosan szeszélyes. A hangulat változásai pedig egyenesen kiszámíthatatlanok.

Anyunak végre sikerül előkerítenie Ronny-t a lakásból, hogy őt is iskolába tudja vinni.

Hármunk közül Ronny a legfurcsább gyerek. És nem csak külsőre. Én és Jared sötét, majdnem hollófekete hajúak vagyunk, ellentétben velünk Ronny világos, szinte fehérszőke hajú fiú.

Anya azt mondja az ő leánykori haját örökölte, mert, hogy anya is ilyen szőke.

És persze Ronny-nak a szeme is egészen világoskék, és a család többi tagjához viszonyítva túlságosan alacsony, és vékony. Persze ez lehet, azért van, mert még csak tízéves.

Természetét tekintve meg inkább rám hasonlít, mint a bátyjára. Míg Jared tűzrőlpattant, minden hülyeségben benne lévő gyerek, Ronny visszahúzódó, túl érzékeny.

És persze ki nem állhat iskolába járni. Úgy, ahogy Jared. Legalább valami közös van bennük.

Jarednek meg nekem viszont egészen sötétkék a szemünk, helyenként ezüstös-szürke részekkel. Emellett magasak és vékonyak vagyunk.

Néhányan már kérdezték tőlem, hogy Ronny valóban az öcsém-e, annyira nem hasonlítunk egymásra.

Nekünk kerekebb, neki viszont szögletes arca van. Ugye mik vannak egy családon belül?

Ronny elém, vág a folyosón, majd beszáll a liftbe Jared mellé.

A kocsiig egyetlen egy szót sem szólunk egymáshoz, anya magában bosszankodik, majd betessékel minket az autóba.

Mint mindig most is én ülök, elöl, az anyósülésen, ami Jarednél csak még egy lapáttal rak a tűzre. Ha nem utazok velük, akkor is hátul kell ülnie.

Valójában még sosem ülhetett előre.

- Anya! Már gimnazista vagyok, nem ülhetek én előre?

- Nem, Jared, ott maradsz hátul! – indítja be anya a kocsit.

- De miért? Mindig Jen ül, elöl.

- Ne hisztizz, inkább kösd be magad!

- De akkor majd ülhetek visszafelé, én, elöl?

- Majd meglátjuk. – kezd tolatni a kocsival.

Egy mély sóhajt veszek, és megtámasztva a fejemet a kezemen, kibámulok az ablakon.

A parkolóház szinte teljesen üres, csak a gazdagabb családok ráérős anyukáinak vannak még itt az autói. Általában így megy ez itt.

Ezek a családok nagyon jómódúak, annyira, hogy a nőknek nem is kell dolgozniuk. Kora reggel elküldik a férjeiket a midtown-i irodanegyedbe, ahol üzletemberként dolgoznak, és csak este térnek haza. Eközben ők otthon lebzselnek, ugráltatják a házvezetőnőjüket, vagy szidják a gyerekeik magántanárait. De van néhány olyan család, ahol maga az anya tanítja a gyerekeket.

El is lehet képzelni milyenek azok a lányok és fiúk!

A túlszedett szemöldökű, agyonkozmetikázott anyjuk természetismeretre, matematikára, vagy franciára tanítja őket.

Nem is tudom, mi lehet azoknak az anyáknak a fejében!

Oké, a mi anyukánk is otthon maradt velünk, amikor kicsik voltunk, és nem kezdtük el a sulit. Nálam például, úgy volt, hogy amint iskolás leszek, anya visszamegy dolgozni, de időközben megszületett Jared.

Jared idejében meg Ronny.

Most pedig anya reggelente dolgozni jár, és mire hazaérünk meleg vacsorával vár.

Apa viszont reggel elmegy az irodába, és csak délután jön haza. De az is előfordult már nem egyszer, hogy túlórázott.

Én és Jared már megszoktuk, hogy apánk ilyen életet él, de Ronny ezt sokkal nehezebben emészti meg. Hiszen ő még kicsi, szüksége van szülőkre!

Anya kihajt a parkolóból, és elindul a forgalmas körúton. Ha nem kerülünk dugóba, körülbelül 15 perc múlva ott vagyunk az iskolában.

Általában évente csak egyszer visznek minket autóval gimibe. Az első tanítási napon az évben. Többször azért nem, mert akkora a forgalom az utakon, hogy egy óra alatt se érnénk be, csodálom, hogy az iskolabusz be tud érkezni időben.

Legtöbbször gyalog megyünk, ami kb. 10 percig tart, ha élve átjutunk a kereszteződéseken.

Mehetnénk taxival is, de tapasztalatból mondom, hogy a taxisok rühellik az iskolába igyekvő gyerekeket. Főleg hármat egyszerre!

Két éve volt, hogy elaludtunk, lekéstük a buszt, és anyáék se voltak otthon, hogy elvigyenek minket. És azon a héten, pont aszfaltozták a járdát a körúton, így gyalog sem tudtunk menni, így leintettünk egy taxit.

A fickó meg bénultan bámult hátra ránk a döbbenettől. Mi meg csak szorongattuk az ölünkben a táskánkat, és próbáltunk elhelyezkedni az ülésen, mert a New York-i taxik igen szűkösek három gyereknek.

És a sofőr csak bámult ránk tovább még rá nem ordítottam, hogy: „Gyerünk már!”

Aztán persze dupla annyi árat fizettetett velünk, amire nem voltam hajlandó, így leállt velem kiabálni. És időközben becsöngettek az órára.

Azóta egyszer sem mentem taxival iskolába.

Anya bekanyarodik az iskola utcájába, és pár perc múlva megáll a hatalmas parkolóban.

Megfogom a táskám pántját, és kinyitom a kocsiajtót.

- Szia, anyu! – adok puszit neki, és kiugrok a kocsiból.

Nem is nézek hátra a testvéreimre, csak becsukom a kocsiajtót, és Avalon felé szaladok. A diákok tömegében még így is képes vagyok megtalálni túlságosan föltűnő szőke fürtjeit.

- Szia Jennykém! Képes voltál fölkelni ma azért, hogy iskolába jöhess? – vigyorog rám.

- Ah Ava! Ne hívj Jennynek! – lököm oldalba bosszúsan.

- Semmi szia, csak ne hívj Jenny-nek, Ava?

- Szia Avalon! Így jobb?

- Sokkal!

- Hol vannak a többiek? – nézek körül a fiúk és lányok tömegén.

- Nem tudom. Mike-ék szokás szerint késni fognak. Ne menjünk be az osztályba?

- De. – mondom és elindulok a bejárat felé.

A mi osztálytermünk az első emeleten van, ahogy fölmegyünk a lépcsőn, jobbra fordulva, a második ajtó. Tehát könnyű megtalálni.

Eredetileg a harmadik emeleten lett volna a termünk, de a gimi második osztályában leköltöztettek minket ide.

Mint mindig most is Izette lesz a padtársam, de ő még nincs itt.

Ledobom a táskámat a harmadik padba, és leülök szokásos helyemre. Avalon a mellettem lévő ablakfelőli padsorban foglal helyet.

Csak néhány osztálytársam van itt. A fiúbanda két főguruja, néhány gyíknak nevezett matekzseni, a pompon csapat négy tagja, és Judith, aki örökké egyedül van, mert nem mer megszólalni.

- Szóval, Jennykém? Mi a helyzet Luke-kal?

Már lemondtam arról, hogy elhitessem vele, nem járunk.

- Semmi. Mi lenne?

- Jaj, ne mond már, hogy a semmiért rendezett egy partyt a lakásában, ha nem miattad!

- Miattam? Az egy nyárbúcsúztató buli volt.

- Fedőnévnek nem is rossz. – emeli meg a szemöldökét, és odaül mellém.

- De te is ott voltál, Avám! Láttad, hogy nem történt semmi.

- Hogyne. Amikor legutóbb együtt buliztatok Londonban, végigcsókolóztatok hat remixet.

Hogy mi?

- Ez nem igaz! Csak te találtad ki!

- Kérdezd meg Izzie-t. Ő is azt fogja mondani, hogy így volt!

- Mert összebeszéltetek!

- Nem beszéltünk össze. Ha nem hiszed el, kérdezd meg őt. – feleli sértetten.

- Izzie-t?

- Dehogy! Luke-ot.

Persze, csak úgy odaállok elé, és: hé, Luke, ugye nem csókolóztunk hat remixen át a Den és Centroban?

- Miért nem valljátok már be, hogy együtt vagytok? – kérdezi nyugodtan Ava.

- Mert nem vagyunk. Londonban...az csak egy futó kaland volt.

- Igen? És ez után a futó kaland után kiderül, hogy ő is New Yorkban lakik! Teljesen véletlen! És persze föl is keres téged.

Persze. Még mindig emlékszem, amikor megláttam az ajtónkban, ahogy nekitámaszkodik a falnak, és úgy néz rám. Azt a döbbenetet sosem felejtem el. Egyből arra gondoltam, hogy üldöz engem.

- Ha itt lakik miért ne?

- Honnan tudta?

- Én mondtam neki.

- És ő miért nem mondta, hol lakik?

- Avalon! Ezt már megbeszéltük egy párszor. Nem bízol benne, tudom, de nem rossz srác, hidd el! – mondom megnyugvást színelve.

Miért hozta ezt most föl?

- És mi van azzal a másikkal?

Hát itt van a kutya elásva! Ez az oka.

- Milyen másikkal?

Vele?

- Aki a sikátorban volt veled. P is idevalósi? Itt van? Utánad jött?

- Jaj, dehogy! – nyögöm riadtan. – Ava, ne rontsd már el a napomat, kérlek! Róla már réges-rég elfeledkeztem!

Miért kellett ezt most fölhoznod?!

- Jól van. – erőltet egy ragyogó mosolyt az arcára. – Tehát akkor még nem jártál soha senkivel.

- Nem.

- Pedig már ideje volna! – áll föl mellőlem, és megkerülve a saját padjához lép.

- Szia Jen. – dobja le a táskáját Izette, és lerogy a székre. – Jaj Istenem, alig bírtam felkelni!

- Sziasztok. – köszönök oda Belle-nek, és Luce-nak is.

Lassan az osztály megtelik, és néhány perc múlva be is csöngetnek.

A tanév hivatalosan is megkezdődött. Jaj, mikor lesz már nyári szünet?

Mrs. Morison belép a terembe, arcán hatalmas mosollyal, kezében töméntelen aktákkal, vidáman üdvözöl minket.

- Jó reggelt! Látom mind, itt vagytok, Michael és Marshall kivételével.

- Majd befutnak. – súgom Avalonnak, és összenevetünk.

- Nos, diákok, van örömöm bejelenteni, hogy új tanuló érkezik az osztályba!

Hogy? Ki? És miért csak most tudjuk meg?

Látszólag az osztálytársaimnak sem tetszik a dolog, mert fölhördülnek, és összesúgnak.

- Legalább fiú? – emeli fel, agyonplasztikázott fejét Samantha.

Na nézd már, ő még mindig itt van?

- Igen, Samantha, fiú. – mosolyog rá Mrs. Morison. – Osztály, had mutassam be az új osztálytársat!

A tanárnő a folyosó felé a fordul, és kinyújtja a karját.

- Mr. Damian Crusader.

Chapter Twenty - Otthon, édes otthon

Helló kedveskéim!

Tádáááám! Íme az évadzáró fejezet. Remélem örültök neki. :D Úgy gondoltam, ha már idén elkezdtem, idén be is fejezem, magyarul összecsaptam, majd kijavítom. :D

Nem is dumálok tovább, jó olvasást! :)

Denny

Szörnyű fejfájással ébredek. A fejemhez emelem a kezem, és vágok egy fintort. Ez nem lehet igaz, miért zúg ennyire a fülem? És ami a legfontosabb: mi a fene történt tegnap? Vagy ma? Vagy ki tudja már?

Hogy kerültem vissza? És mi van Luke-kal?

Fölülök és körülnézek. Belle és Izette ágya üres, odakint halványan süt a nap, világossá téve a szobát. A fürdőszobából zene hallatszik. Biztosan Belle hallgatja az MP3 lejátszóját.

Mikor fölállok szédülés fog el és meg kell egy pillanatra támaszkodnom. Összeszorítom a szemem, és veszek pár mély levegőt.

Tehát ilyen másnaposnak lenni?

- Izzie? – szólok halkan. Nem érkezik válasz.

- Belle? – kopogok be a fürdőszoba ajtón, mire jókedvű válasz érkezik.

- Hahó, aranyom! Föl találtál ébredni? – hirtelen kivágódik az ajtó és barátnőm sugárzó arccal, néz rám. – Na, hogy érzed magad?

- Jobban. – felelem bágyadtan.

- Emlékszel rá mi történt? – fogja két kézre az arcomat.

- Hát, bulizni mentünk. – vágom rá.

- Igen, igen, és azután?

- Össze akartatok hozni azzal a sráccal.

- Tovább, tovább!

- De én megléptem Luke-kal.

- Ühüm.

- És táncoltunk.

- Csak tánc volt? – emeli meg a szemöldökét.

- Azt hiszem... – válaszolom kelletlenül, mire Belle arca grimaszba rándul.

- Most tagadni próbálod, vagy nem emlékszel?

Jó ég! Belle látta, hogy megcsókolt?!

- Mi?...

- Hát a csókra! Nagyon elvoltatok.

Tűzforró lesz az arcom, és érzem, hogy a hajam vonaláig elvörösödöm.

Belle önelégülten vigyorog.

- Jól láttam, amit láttam. Avalon alig tudott szétválasztani titeket egymástól.

- Hogy?!

- Ha ő nincs, szerintem még mindig ott lennél. – válaszolja, és előhúzza a bőröndjét. – Hoztam föl neked reggelit. Már nincs időd lemenni.

A tányérra nézek az éjjeliszekrényén. Sajtos-sonkás kifli. Leülök az ágyára, és falatozni kezdek, mégsem mehetek haza éhgyomorral.

Miközben reggelizek – vagyis inkább pótolom a reggelit – Belle beszámol mit is csináltak ők a buliban, és mit én. Csak addig rémlik a dolog, hogy rájöttem, Lucas adta vissza az életemet. És nem várja el, hogy hálás legyek érte, de én a sírig is üldözni fogom vele. Ha egyáltalán az angyalok meghalnak.

Te jó ég, Lucas angyal!

És ha ő az, többé nem kell félnem Damiantól. Ő megtaníthat, hogyan védjem meg magam.

Föllélegzem, mintha ez lenne életem legszebb napja.  Többé már nem árthat nekem.

Zuhanyzás közben észreveszek valami különös, elmosódott írást a bal alkaromon. Mikor jobban szemügyre veszem, látom, hogy számok.

Ez nem lehet más, csak Luke telefonszáma. Amint végeztem a fürdőszobai teendőimmel, és eltűntettem a másnaposság nyomait, beírom a mobilomba.

- Mrs. Morison nagyon mérges volt? – kérdezem csak úgy mellékesen, és elkezdek bepakolni.

- Avának köszönhetően nem is tud róla. Hihetetlen mennyire át tudja verni a felnőtteket.

Ez igaz – gondolom. Avalonnak semmi sem lehetetlen.

Összeszedem a holmimat a szobából, a fürdőből, és ahol még találok elvétve, és mindent az ágyra dobálok. Már épp hozzákezdenék a csomagolásnak, mikor Izette beront az ajtón.

- Ó, szia Jen...azt hittem még alszol.

- Szia Izzie! Nem...már nem. – mosolygok, és legnagyobb meglepetésemre Izzie megölel.

- Minden rendben? Semmi baj nincs?

- Azon kívül, hogy másnapos vagyok?

- Igen, azon.

- Semmi. De mi lenne?

Hirtelen elenged.

- Én csak...csak... – úgy tűnik, ő sem tudja, miért is aggódik – azt hittem, hogy...bele tettek valamit az italodba.

- Hogyan?

- Luke. Azt hittem, csak...tudod...te nem vagy egy bulizós típus, és most berúgtál...én tényleg azt gondoltam, rosszabb a helyzet.

- Luke?! –egy angyal? – Ugyan már!

Miért van olyan érzésem, hogy Izzie valójában nem a miatt aggódott?

- De akkor ti most jártok? – vág közbe Belle.

- Én...nem tudom.. – vallom be.

- Megcsókolta! Hogy a fenébe ne járnának?! – hallatszik Avalon hangja az ajtóból.

- Jenny drágám, csak gratulálni akartunk első részeg estédhez! – repül felém Michael, és a karjaiba zár.

- Kösz Mike.

Most még a Jenny-t is elnézem neki, tekintve, hogy mindjárt megfojt. De, amint elenged, Marshall ölelget laposra.

A helyi party után mindenki elindul elcsomagolni, és mi hárman egyedül maradunk.

A ruhakupacra nézek az ágyamon.

Ez hosszabb lesz, mint gondoltam.

Két óra múlva indulásra készen állunk. Levisszük a bőröndünket és táskáinkat az aulába, ahol gyülekezünk.

Tekintetem Sam-et kutatja, de vagy nagyon jól elbújt, vagy nincs itt.

- Jól van. Mindenki itt van? – csapja össze a kezeit az osztályfőnököm. – Igen? Akkor induljunk!

De hát Sam nincs itt!

Mrs. Morison a buszhoz terel minket, ahol a szállodai alkalmazottak fölpakolják a cuccunkat, és fölszállunk. De hol van Samantha?

Az ablak mellé ülök, és Izzie mellém, ül. Nem enged ki.

Lehet, hogy ő hamarabb hazament már? Biztos így van.

A busz elindul, és én figyelem, ahogy London elsuhan mellettem. Talán utoljára látom.

A Heathrow-i reptér talán a világon a legnagyobb. Másodszorra vagyok itt, de még mindig úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban elveszhetek.

A repülőgépünk csak fél óra múlva indul, így helyet foglalunk a váróban, amíg nem szólítanak minket.

Az 5-ös terminál lassan megtelik emberekkel, így alig látom már az osztálytársaimat. Közelebb húzódóm a barátaimhoz.

Remélem, nem fogok elveszni!

Végtelennek tűnő várakozás után bemondják, hogy a gépünk indulásra kész.

Fölkapjuk a táskáinkat, és Mrs. Morison vezénylésével a kapu felé igyekszünk. A tanárnőm még egyszer ellenőrzi, hogy mindenki megvan-e.

Sam?

A gépünk fehér, vörös és kék, az oldalán egy hatalmas British Airways felirattal.

Egyesével odaadjuk a jegykezelőnek a jegyünket, és fölszállunk a repülőre.

Mellettem Izette levegő után kap.

- Nyugi! Nem lesz semmi baj. – szorítom meg a kezét.

Egészen addig nem engedem el, amíg helyet nem foglalunk. Tudom, hogy Izzie halálosan fél a repüléstől.

- Bevetted a gyógyszert? – Bólint.

Becsatolja magát, én pedig követem a példáját.

Én ülök az ablaknál, Izzie középen, a másik oldalán pedig Belle. Most tőle vár egy-két megnyugtató szót.

Kikapcsolom a mobilomat, anyáék már tudják mikor érkezünk. Hogy fogom kibírni a 8 órás repülőutat?

Becsukják az ajtót, és mindenkit megkérnek, hogy kapcsolják be magukat. Kellemes utat kívánnak.

Hogy lenne már kellemes, mikor minden percben azon aggódik az ember, hogy mikor zuhanunk le?

Izette belém kapaszkodik, mikor a repülő megindul, és kigurul a kifutóra.

Kinézek az ablakon. Heathrow egyre gyorsabban távolodik, az irányítótorony megadja a felszállási engedélyt, és néhány perc múlva már a levegőben is vagyunk.

Mikor már a reptér is csak egy apró pontocska, és London is csak egy szőrcsomónak látszik a világban, furcsa gondolat jut eszembe.

Isten Veled, Damian! Ha sosem találkozunk többet, az is túl hamar lesz.

Furcsa módon egy kicsit hiányozni fog. Ha úgy vesszük vele, sokkal érdekesebb volt ez az út, mintha nem is találkoztam volna vele. Ki tudja? Talán nem adja föl, és valamikor megkeres. De azt hiszem, inkább itt marad Londonban, és új lány után néz.

Ő már nem más csak egy emlék. Egyben borzasztó és nagyszerű emlék. És ez a nyaralás életem legjobb és legszörnyűbb nyaralása volt.

Meg akart ölni, vagyis meg is ölt, de nélküle nem határoztam volna el, hogy keményebb leszek. Hogy nem riadok meg semmitől. És nélküle nem találkoztam volna Lucas-sal.

Talán ennek így kellett lennie.

Hiába Damian az őrangyalom, valahogy Luke-ot tekintem annak.

Bár arra kíváncsi vagyok, miért végzett velem. Miért jó ez neki? Kedvtelésből?

Vagy, hogy bosszantson más angyalokat? Mert az biztos, hogy ő és Lucas ellenségek.

De ez már lezárult. Sosem tudom meg.

A Nap lassan lebukik a horizonton, és csak ekkor kapok észbe, hogy már túl vagyunk az út felén. Néhány óra és otthon leszek. A családom biztonságában. És elmesélhetem nekik ezt az utat. A jó, és kevésbé jó részeket.

Az út további részében Izzie-vel összeborulva aludtam. Csak akkor ébredtem föl, mikor megszólalt a síp, és a nő bemondta, hogy csatoljuk be magunkat a leszálláshoz.

Álomtól súlyos fejjel engedelmeskedtem az utasításnak, miközben Izette kezét szorongatva kibámultam az ablakon.

Újra itthon! Már hiányzott ez a nyüzsgés.

Amerre csak néztem végtelen fényeket, és távoli autók suhanását láttam az éjszakában. De jó újra itt lenni!

A gép keményen landol a La Guardia reptér kifutóján. Egyre jobban lassulunk, majd egy kanyar után megállunk.

A gép ajtaja kinyílik, és mi hosszas nyújtózkodás, és ellenőrzés után kiszállunk a gépből.

Amint kilépek, egy pillanatra megcsap az öböl jellegzetes illata.

Bár a La Guardia sokkal kisebb, mint a John F. Kennedy repülőtér, úgy érzem ez Heatrow után nem hátrány.

Még egy órás lépcsőzés, ellenőrzés, és várakozás után megkapjuk a csomagjainkat és elindulunk kifelé.

Izette hangosan fölsikít, és a családjához rohan, úgy, ahogy a többiek is.

Hol van az én családom?

Keresgélek a tömegben, hogy megtaláljam aput, anyut és a tesóimat, de nem találom őket.

Aztán megakad a szemem egy feliraton:

Miss Jenessa Cox

Elmosolyodom, ahogy apa a kezében tartja a kartonlapot, és tekintetével engem keres a kiszállók között. Nem lát, pedig ott vagyok előtte.

A csomagjaimat magam után vonszolva rohanok feléjük, boldogságtól kipirult arccal, és a szüleimre vetem magam. Kis híján fel is döntöm őket.

- Annyira hiányoztatok! – szorítom őket magamhoz.

Miután az öcséimet is megöleltem, apa fogja a bőröndömet és elindul a kocsi felé. Anyával összeölelkezve követjük őt, az öcséimmel együtt.

Anya elmondja, hogy nagy családi vacsorával ünnepeljük meg a hazatérésemet.

Az egész úton hazafelé csendben ülök, és azt hallgatom, hogy a családom a képeimen és Londonon elmélkedik.

Engem valahogy jobban leköt az otthonom.

A hatalmas felhőkarcolók, az emberek, a negyedek, minden. Mintha örök időkig távol lettem volna, úgy hiányzott ez a hely.

Éjszaka van, és minden ki van világítva. Egyszerűen lenyűgöző.

Átmegyünk a Queensboro-hídon, és megérkezünk Manhattanba, New York szívébe.

Innen már nincs messze az otthonom.

Midtown szinte semmit sem változott azóta, hogy nem láttam.

Apa lelassít az óriási felhőkarcoló előtt, ahol lakunk, és beáll a parkolóba.

Az épület tényleg hatalmas, 25 emeletes, és mi éppen a tetőtérben lakunk.

Miután kipakoltunk a kocsiból beszállunk a márványozott liftbe, és fölmegyünk. A folyosó kihalt, egy árva lélek sem áll a királykék szőnyegen.

A mi lakásunk ajtaja a folyosó végén van. Egy sötétbarna, gyönyörűen faragott ajtó a miénk, rajta arannyal a Cox felirat.

Anya lép be elsőnek, és fölkapcsolja a villanyokat.

Olyan jó végre itthon lenni!

Az egész házat valami ínycsiklandó ételnek az illata lengi körbe, amitől azonnal összefut a nyál a számban.

- Mindjárt eszünk. – mondja anya egy mosoly kíséretében és eltűnik a konyhában. Ledobom a táskámat a kanapéra, és kibámulok az ablakon.

New York. Az én városom.

- Éhes vagy? – lép mögém anya. Bólintok.

- Gyere, együnk.

Apa és a tesóim már az asztalnál ülnek, és engem várnak.

Kacsasült van, az egyik kedvencem.

- Mmmmmm. – mondom, és helyet foglalok. Anya nekem vág le egy darabot elsőnek.

Az étel isteni finom, de alig tudok enni, mert a szüleim folyton faggatnak.

Milyen volt London? Mit csináltatok? Találkoztál fiúkkal?

Alig győzök a kérdésekre válaszolni.

Majd” egy órával később végre elszabadulok az asztaltól. Anyáék azt mondták, menjek csak föl kipakolni, ők leszedik az asztalt.

Fogom a bőröndömet és a táskámat, és fölvonulok az emeletre a szobámba.

Tényleg hiányzott a családom. Már el is felejtettem milyen az, mikor az agyamra mennek.

Benyitok a szobámba, és szinte azonnal megcsap a friss levegő. Az ablak nyitva, az ágy bevetve, minden meg van, ami egy hazatérő, fáradt utazónak kellhet.

A bőröndömet az ágynak támasztom, és az ablakhoz lépek.

Innen a legszebb a kilátás. Rálátni a Brooklyn és Manhattan-hídra és egész Manhattanre. Még Brooklynra is.

Mélyet szippantok az éjszakai levegőből, és becsukom az ablakot.

Leülök az ágyamra, és kicipzárazom a bőröndömet.

Egy pillanatra megüt a guta, mikor belenézek. A ruháim tetején, két könyv fekszik, összeszalagozva.

Hiszen ez eddig nem volt benne!

Uram atyám, elcseréltem a bőröndömet? De az ott alatta az én pólóm!

Percekig dermedten ülök, tudom, hogy ez Damian műve. Ő tette be a könyveket, csak tudnám mikor.

A reptéren? A repülőn? Vagy itthon?!

A könyvek után nyúlok, és kioldozom a szalagot.

A fölső az a darab, amelyiket megnéztem az Angels Again Régiségkereskedésben. Az alkimista könyve.

Az alsó viszont. Damian könyve.

The Last Dance, az utolsó tánc.

Megragadom a könyvet, és a falhoz vágom.

Le kell nyugodnom. Damian nincs itt! És nem is lesz soha!

A könyveit pedig bedobom a kandallóba. Igen, ez az.

Átvágok a szobán, és fölveszem az időközben kinyílt könyvet. A könyv lapja üres, de, ahogy visszasétálok vele az ágyhoz, megjelenik rajta valami.

Úgy, ahogy a múltkor tintapacák folynak szét rajta, lassan egy ember alakját öltve.

Egy férfiét.

Damianét.

Nem is emberét, egy angyalét.

A srácon csak egy fekete farmer van, cipő és póló nem. Kezeit az ágyékánál tartja, összekulcsolva azon a tőrön, amivel le akart szúrni.

Hatalmas, éjfekete szárnyai, kitárja, néhány tolla kihullik, ahogy lassan mozgatja őket.

Néhány vércsepp csorog végig és hullik le a tőr hegyéről, mintha most ölt volna vele.

A srác arcán gonosz mosoly jelenik meg. Vidám. Elégedett.

A vércseppek a lap alján összemosódnak, és egy szöveget formáznak:

A Halál Angyala, a Pokol Hercege, Inferorum Trónörököse...

És egy név.

Tehát...tehát Damian nem más, mint...mint...

Azazel.

Chapter Nineteen - Angyaltánc

Sziasztok!
Meglepetés! Íme az utolsó előtti fejezet, Karácsony alkalmából. Elvileg már tegnap hoztam volna, de mint mindig közbejött valami, de azért itt van. Szóval ezzel a fejezettel kívánok nektek Boldog Karácsonyt...így a vége felé is. :D
És elérkezett az a bizonyos dolog is, amire vártatok, de hogy ne unatkozzatok, ebbe is belecsempésztem valamit. :D
Jó olvasást!
Denselle
Ja, és még valami. Hallgassátok meg olvasás közbenmire táncolt Luke és Jen. :D
Katt

Lucas hideg keze az enyémre siklik, és megragadja. Maga után húz a táncolók tömegébe, és én egy percig sem tiltakozok ez ellen. Bár még diszkóban sem voltam szinte soha, akkor hogy is táncolhatnék jól? Remélem nem fog kinevetni.

A galéria irányába pillantok, de Damian már nincs ott, mégis magamon érzem bűnös pillantását. Szinte érzem, ahogy rám vadászik.

Ha Luke nem fogná erősen a kezemet, biztos elveszítenénk egymást. Ahogy egyre beljebb haladunk, az emberek összemosódnak, és csak a vonagló tömeg látszódik.

Néha egy könyök, egy váll, vagy egy térd csapódik nekem, de mire oda néznék már nem tudom ki volt az.

Ez normális?

Luke a DJ pult elé vezet, de nem túl közel hozzá. A lézerek fényei most pont a fejünk fölött és a két oldalunkon vannak, így csak akkor világítanak meg minket mikor forogni kezdenek, vagy a tömeget pásztázzák.

Sötétben vagyok. Ez jó, legalább Lucas nem látja mennyit, bénázok.

Egyáltalán miért egyeztem bele?

Mert meg akartad mutatni Damiannak, hogy te győztél! – sikítja valami a fejemben.

Én erre nem vagyok képes!

Luke elengedi a kezemet, és velem szembe fordul, de a sötétségben nem látom az arcát, pedig közel áll hozzám. Mond valamit, de nem értem.

- Mi? – ordítom, mire csak nevet.

Vagyis azt gondolom, hogy nevet.

Valami robbanásszerűség hallatszik, egyszerre villannak föl a fények, és mindenki a levegőbe ugrik. Lucas is.

Kezek emelkednek a magasba és nyúlnak a DJ felé.

Én is kinyújtom a kezemet, és ekkor látom, hogy az ő keze is nyújtva van. Mögötte fehér fény ragyog, teljesen megvilágítva az arcát.

Egy pillanatig azt hiszem, hogy Damian az, de a következőben – mikor elpárolog a rémületem – már látom, hogy a DJ nő.

Szinte megkönnyebbülök.

A következő pillanatban a fények kialszanak, és teljes sötétség borul a klubra.

A táncolók fölsikítanak, és velük együtt sikítok én is.

Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen jó.

Neonszínű, fluoreszkáló foltok jelennek meg a tömegben és indulnak el felénk. Nem telik el két perc, én is rózsaszín, kék és fehér színű leszek.

Mégis ki festett össze?

Aztán az egyik reflektor fordul egyet, és a tömeg egy testként villan föl; a plafonon látom ezüst árnyékomat. Mintha ott lennék a fejem fölött is, egyszerre két helyen.

De fura!

Végignézek magamon: a kezemen, a ruhámon, az egész testemen végigfolyik ez furcsa anyag, de meglepő módon nem is érzem.

Hirtelen nagy kedvem támad bulizni. Vagy csak a koktél tette meg a hatását, magam sem tudom.

Együtt mozgok a tömeggel, és Luke-ról szinte teljesen meg is feledkezem.

Egyedül biztos nem táncoltam volna.

Az utolsó számnak is vége és a remix elhal, majd a csaj egy mikrofonba beszélve búcsúzik tőlünk.

Csalódott vagyok. Ennyi volt? Ugye most csak viccel, hogy elmegy?

De nem, mert betesz valami vinnyogós számot, amire mindenki rángani kezd, és egyszerűen lesétál az emelvényről.

Egy kéz érinti meg a karomat és valaki a fülembe, suttog.

- Nem iszunk valamit?

Odakapom a fejem és látom, hogy Luke az. Szemeiben visszatükröződik a zöld neon fénye.

Bólintok, és ő ismét kézen fog.

A bárpultnál elég nagy a tömeg, a négy srác és a két lány eléggé el vannak foglalva, ezért várnunk kell egy kicsit.

- Nem is tudtam, hogy ilyen jól táncolsz. – fordul felém.

- Én sem tudtam. – vallom be, és érzem, hogy a gyomrom forrong.

Ez most az Appletinitől van, vagy valami mástól?

- Ez most komoly? – nevet Lucas. – Biztos, hogy táncoltál már valahol!

- Igen. Az igazság az, hogy nyolc évig jártam balettozni. – mondom vidoran, mire Luke fölnevet.

- Úgy látszik jó hasznát vetted. – vigyorog.

- De! – kezdem – Nem is láttad, hogy táncolok. Sötét volt!

- Azt te csak hiszed.

- Hogy sötét volt? Ne mondd már, a saját szememmel láttam! – nevetek föl.

- Igen, de te nagyon is feltűnő voltál. – vigyorog rám, és szemében megcsillan a gúny.

Először nem értem, de aztán ujjai finoman fölfelé bandukolnak a karomon, és...Elakad a lélegzetem. Látta! A fluoreszkálós folyadék...a neon...

Legszívesebben sikítanék. Látta az én béna táncomat!

- Néztél? – fakadok ki kétségbeesve.

Lucas csak nevet, és megragadja a kezemet.

- Nyugi, Jen, nem volt olyan rossz!

- Nem volt olyan rossz?

- Nem. Nagyon jól táncolsz, mondtam, nem? – vigyorog rám sunyin, mire kirobban belőlem a röhögés.

- Csak viccelsz! – mondom nevetve.

- Dehogy! – feleli, aztán a pultoshoz fordul – Két Pina Coladat.

- Szereted? – kérdezi tőlem, mire jámboran bólintok. Sose ittam még olyat. Vajon milyen lehet?

- Két pina colada – lök elénk a csaj két poharat, melyekben valami fehér színű ital van.

- Igyál, Jenny! – nyújtja oda nekem az egyiket Luke.

Morcosan pislogok föl rá.

- Ne szólíts így.

- Hogy? Jenny? Hiszen olyan aranyos!

- Akkor se!

Beleszimatolok az italba, aminek kókuszos aromája van. Ahogy belekortyolok, fanyargok egy kicsit. Elsőre nem fog meg, túl tömény kókusz, túl édes nekem. Főleg az Appletini után.

Másodszorra már sokkal jobb, kezdem megszokni az ízét.

Két perc múlva a poharam kiürül.

- Hű, te aztán szomjas voltál! – viccelődik velem Luke. – Még egyet?

- Inkább valami kevésbé édeset. – teszem le a poharat.

- Két Appletinit! – mutatja föl két ujját a pultosnak.

Honnan tudta?

Négy másik vodka-koktéllal később már eléggé kótyagosnak érzem magam. Gyanítom, hogy Lucas terve csak az volt, hogy leitasson. Méghozzá rendesen.

- Jen? – érinti meg valaki a vállam.

Hátrafordulok és Belle néz vissza rám.

- Mit művelsz? – néz rám szörnyülködve.

- Beszélgetek. – felelem drámai hangon.

- Részeg vagy?! – néz mélyen a szemembe.

- Mi?! Dehogy! – legyintek.

Belle nem hagyja, hogy elnézzek, így kénytelen vagyok fönntartani a szemkontaktust.

- Te részeg vagy. – állapítja meg, és ekkor észreveszem, hogy a hangja remeg. Ő is ivott. Nem is keveset. És még ő oktat ki engem!

- Te is ittál. – mondom nagyon komoly arccal.

- De nem annyit, mint te!

- Azt sem tudod mennyit, ittam.

- Abban biztos vagyok, hogy sokkal kevesebbet, mint te! Mit ittál?

- Hagyj már! – nyögök föl.

- Jen! – Ó, igen és most jön az anyai fejmosás...Várjunk csak! Ez nem Izzie volt?

Megpördülök a tengelyem körül, és Luke mellett meglátom Izette alakját.

Ő is részeg.

- Mióta szereted te a piát? – lóbálja meg a kezében tartott whisky-s poharat.

- Amióta te. – mondom nyugodtan.

Izette egy percig zavarodottan bámul rám, majd megnyugszik az arca. Egyszer mindenkinek el kell kezdeni...

- Épp ideje volt. – szólal meg aztán, és nagyon igyekszik, hogy ne hallatszódjon a hangján, hogy ivott.

- Ő ki? – bök Belle Luke-ra.

Luke elmosolyodik, és illően bemutatkozik. Nem is hallatszik a hangján, hogy részeg. Mintha nem is ivott volna egy korty alkoholt sem.

Na jó, talán egy kicsit.

Ledönti a maradék italát, és felém nyúl. A legnagyobb bizalommal fogom meg a kezét, és lépek oda, mikor maga mellé húz.

Az a srác tűnik föl Izette mögött, akit nekem szántak. Most részeg vigyorra húzza a száját, és kedélyesen átkarolja Izzie és Belle vállát.

- Helló! Mi újság? Kevin vagyok. – vigyorog rám, és feltűnően végigmér.

- Jenessa. – mondom.

- Jenessa. – ismétli. – Rohadtul csinos vagy. – lép oda hozzám és magához ölel, majd vigyorogva visszalök Luke karjaiba.

Ledöbbenek. Ez itt így szokás? Vagy minden klubban?

Mégis mi volt ez?

Részeg fejem kezd tisztulni, hogy az agyam megjegyezhesse Kevin arcát, de a fogaskerekek a fejemben nem akarnak működni.

Érzem, hogy Lucas karja megfeszül a csípőmön, és erősen magához ölel.

- Ti együtt vagytok? – érdeklődik Kevin. – Csak, mert Izzie barátnőd azt mondta nincs fiúd.

- Luke és én...- kezdem, de Luke félbeszakít.

- Igen. Együtt vagyunk.

Hogy? Köpni-nyelni nem tudok.

- Tessék? – döbben le Izzie és Belle is. – De Jen, miért nem mondtad?

- Én akartam...de...

- Csak most lett hivatalos. – segít ki Luke, és lefegyverzően vigyorog barátnőimre.

Luke keze fölcsúszik a csípőmről a vállamra, és magához szorít, hogy a fejem a mellkasát veri.

Oldalra nézek, hozzáérintem arcomat a karjához; az izmaihoz.

Először csak bámulok rá, majd a távolba réved a tekintetem. A kék neonfény és a fekete árnyak sűrűjében...Damian! Jaj ne!

A pohara fölött metszően néz rám. Talán ennél dühösebb már nem is lehetne, de az alkohol ködén át nem igazán tudom kivenni.

De már így is eléggé fölbosszantottam. Hiszen már megölt egyszer, aztán megmentette az életemet; mit akar még? Miért nem hagy már békén?

A szemébe nézek, és ő nem kapja el. Hosszú percekig bámulunk egymásra, amíg egy igazán csinos lány hozzá nem simul a hátához.

Először a reakcióját fürkészi, majd arra néz, amerre ő. Rám.

És ekkor fölismerem a lányt.

Sam!

Mit keres még mindig vele?

Damian elégedett vigyorra húzza a száját, megrökönyödésemet látva, majd kiissza az italát. Beletúr Sam vörös hajába, majd maga után húzza táncparkettre.

Döbbenten nézek utánuk.

Hogy teheti ezt? Hiszen megölt mindkettőnket! Vagy az ő életét megkímélte? Törölte az emlékeit?

De már nem számít. Gyűlölöm Damiant. Gyűlölöm, és remélem elfelejtem örökre.

- Táncolunk, Jen? – néz le rám Luke, én pedig bólintok.

Ismét megragadja a kezemet, és behúz a táncolók közé, most messzebb a DJ-től. Pont a lézersugár vonalába.

A fehér fény villogva világítja meg a teret, és ez által őt is, ami rejtélyessé, és vaddá teszi. Valami egészen földöntúlivá.

Egy pillanatra valami rossz érzés támad bennem, de a bizalmam ezt elnyomja. Igen, bízom benne.

A DJ pultnál álló srác új számot indít, és a fények a zene ütemére villódznak. Minden fekete, ezüst és fehér. Minden.

Csak ekkor veszem észre, hogy a neon eltűnt. Még arra sem marad időm, hogy megdöbbenjek, már tudom, hogy csak vetítették. Nem volt igazi.

A szám eleje lassabb, fokozatosan gyorsul, így Luke megragadja a derekamat, és szorosan magához húz. Egyik kezével a derekamnál fogva tart, a másik kezét a zene ütemére lóbálja.

Vele együtt mozgok én is, minden érzékszervemet betölti a dübörgő zene, és Luke.

Olyan mintha egyek lennénk.

A remix eléri a csúcspontját és egy furcsa ritmust ad nekünk.

Túl közel van hozzám, de nem zavar.

A vállaira helyezem a kezeimet, és a nyaka mögött összekulcsolom.

Lucas elmosolyodik, megváltozik; keze lecsúszik a fenekemhez, és még jobban magához szorít.

A zene veszít lendületéből, és ezt Luke ki is használja, hogy mégjobban magához láncoljon.

- Bocs, hogy azt mondtam, járunk. Csak menteni akartam a helyzetet. Az a srác csak kihasznált volna – szólal meg, leheletén érzem az alkohol szagát. Te is csak kihasználsz?

Megrázom a fejem, ezzel jelezve neki, hogy nem zavar.

Képtelen vagyok megszólalni, túl közel van hozzám, és az ital eltompítja az érzékeimet és az agyamat is.

- Tényleg sokat ittál. – vigyorog le rám, és mosolya csábító.

- Lehet. – dorombolom.

- De nem eleget, ugye?

Szeme elsötétedik, végigmér. Mit akar csinálni? Ez a tánc már túl meghitt!

A zene ismét gyorsul, de mi ugyanazt a lassú keringőt járjuk. Ringatózunk. Élvezzük egymás érintését.

- Ne húzódj el. – szól rám, mikor fölemelem a fejem. – Azt hiszik a pasid, vagyok. Maradjon is így.

Száját féloldalas mosolyra húzza, és homlokát az enyémnek támasztja.

- Maradjon? – lehelem.

- Szeretnéd? – kérdezi, és egyre közelebb tolakszik, de nem erőszakosan.

Lehunyom a szemem, fülembe zúg Dimitri Vegas remixe, ami fölgyorsítja a szívem lüktetését.

A gyomromban az alkohol mellett megjelenik valami más is, amit nem tudok mihez hasonlítani.

Luke keze megfeszül a csípőmön, míg másik kezével fölemeli az állam, és mire észbe kapnék már meg is, csókol. Nem erőszakosan, csak olyan tudakozóan, kíváncsian, mintha meg akarna ismerni.

Aztán mikor átölelem, és magamhoz húzom, erélyesebb lesz, szenvedélyesebb, mindent betöltő.

Még sosem csókoltak meg így. Sőt, sehogy. És ez annyira jó!

Elfúl a lélegzetem, és Luke elszakad tőlem, de csak azért, hogy újra birtokba vegye az ajkaimat. Nyelve behatol a számba, és birtokába veszi.

Ha más csinálná előttem, undorodnék tőle, de ez isteni érzés. Már értem mit áradoznak róla annyit a barátnőim.

Beletúrok Luke hajába és visszacsókolom. Labilis helyzetemben ő az egyetlen biztos pont.

Minden megszűnik létezni, ahogy újult erővel válaszol, és a terem forogni kezd; az idő lelassul.

Zihálva válunk el egymástól, az ajkam ég, duzzadt, és a melegség nem akar elmúlni.

Milyen varázslat volt ez?

Luke ismét a homlokomnak támasztja a homlokát, és úgy próbálja csillapítani a légzését.

Nem kérdezek, és nem mondok semmit.

Mire új szám kezdődik, Luke fölemeli a fejét, de én még mindig valami kábulatban vagyok. Homlokon csókol, és ez valahonnan olyan ismerős...

- Vigyázz magadra! – suttogja vágytól elfúló hangon. – Én is vigyázok rád.

Elakad a lélegzetem.

Uram isten...uram isten...uram isten...

Fölnézek rá, a szemébe, és ő visszanéz rám, de mielőtt bármit mondhatnék, újból megcsókol.

Belenyögök a csókba.

Ő volt. Tudom.

Nem Damian mentett meg. Hanem Lucas.

Ő is angyal.

Chapter Eightteen - Valaki más...

Sziasztok!
Megérkezett az utolsó előtti, előtti fejezet. Remélem vártátok már. Bocsánat, hogy ennyi ideig tartott, de így félév előtt nagyon bele kellett húznom, de most már itt vagyok, ne aggódjatok! A fejezetről pedig annyit, hogy nem történnek benne nagy dolgok, pedig tudom azt mondtam. De majd a következő! Ezt is mondtam. :)
Nem is szaporítom tovább a szót, élvezzétek! :D
Denny

- Izzie? – próbálom rejtegetni az aggodalmat a hangomban, de nem nagyon sikerül. Szinte berontok a közös szobánkba, amikor fölengednek minket a vacsoráról.

Barátnőm az ágyán ül, pizsamában és éppen valami esti műsort néz a tévén. Mikor megállok mellette, kíváncsian emeli föl a fejét.

- Szia, Jen! Megjöttetek? – hangja könnyed, már-már vidám.

- Jól vagy Izzie? – kérdem, és megölelem. – Nem volt semmi baj?

- Mégis mi lett volna? Azon kívül, hogy mindjárt megfojtasz! – válaszolja elfúló lélegzettel. Észre sem vettem, hogy kis híján agyonszorítom.

- Jen csak aggódott, mert tudja, hogy nem vagy normális. – lép be a szobába Avalon is.

- Fogd be, Ava! – sziszegi megjátszott sértettséggel.

- Jobban vagy? – kérdezem, mintha a miatt aggódnék. Pedig valójában teljesen más foglalkoztat.

- Látod, nem? Kutya baja! – borzolja össze Avalon Izette lófarokba fogott haját, mire fölugrik, és kergetni kezdi a szobában.

- Ezt még megbánod! – üvölti, és kirohannak a folyosóra.

Belle levegő után kapkodva dől le mellém az ágyra.

- Nem elég, hogy Marshall és Mike futkosnak folyton, mint a kerge marhák, már ezek ketten is kezdik? – liheg. – Úgy látom Izzie rendbe jött. Jót tett neki a pihenés, reggel sokkal rosszabb állapotban volt. – Na igen, vagy valaki segített neki.

De hogy is juthat ilyesmi az eszembe? Izette még csak nem is ismeri Damiant! Sose találkozott vele. És Damian sem egy segítőkész ember...vagy angyal, vagy akármi.

- Gondolom Izzie is jön holnap. – jegyzi meg, amivel kirángat gondolatmenetemből.

- Ki nem hagyná.

- Mindjárt gondoltam.

Belle elfoglalja a fürdőszobát, én pedig valami tiszta és fölhúztató gönc után kutatok a bőröndömben. Semmi olyasmit nem hoztam, amit fölvehetnék egy buliban. Mégsem mehetek farmerben, és kötött kardigánban!

- Holnap el kell mennünk, vásárolni! Láttam egy szuper butikot a téren! – újságolja Izette. Teljesen belelovallta magát ebbe a diszkó témába.

Nekem viszont valahogy nincs kedvem menni. Nem szeretem a diszkókat, sose szerettem őket. Muszáj mennem?

De úgy érzem Izette és Belle kinyírnának, ha itt maradnék.

- Mindjárt jövök! – kiáltok oda a többieknek, és kirohanok a folyosóra.

Ajjaj, majdnem megfeledkeztem róla!

Megállok Sam szobájának ajtaja előtt, és bekopogok. Mikor nem érkezik válasz, benyitok, és bekukucskálok a résen.

A szobában csönd van és sötétség, Sam már vagy alszik, vagy nincs itt.

- Jenessa! Menj vissza a szobádba, kérlek! Lámpaoltás tíz perc múlva! – szól rám Mrs. Morison, mire összerándulok. Jézusom! Észre se vettem, hogy itt van!

Visszaosonok a szobánkba, és beugrom az ágyba.

Izette és Belle arról beszélgetnek, milyen ruhát szeretnének fölvenni holnap. Nekem viszont nincs is elképzelésem.

- Jó éjt, lányok. – mondom, és hamar el is alszom.

Mikor fölébredek a lányok még alszanak; alig hallom halk szuszogásukat. Olyan kipihentnek érzem magam, mintha hónapokat aludtam volna, pedig csak pár óra volt. Pár óra gondok, aggodalmak és Damian nélkül. A mai nap erről fog szólni.

Megfordulok, és a plafont kezdem bámulni. A gondolataim visszaterelődnek rá.

Egy angyal. – tudatalattim gúnyosan húzza a száját. – Komolyan elhiszed ezt?

Végül is. Pokollá tette a nyaralásomat, sőt. Szó szerint voltam a Pokolban, és még a Csónakossal is beszéltem! Alig két napja. Szóval miért ne hinném el?

De mi van, ha az egészet csak kitaláltam? Ha Damian nem is létezik, csak a képzeletem szüleménye? Mert, ki élne túl egy olyan balesetet, amiben egy kamion porrá zúzta az autót, amiben ült? Jó, mondjuk én nem is éltem túl. De Damian visszahozott!

Ezt még egy pszichológus se hinné el! Ugyan már, Damian nem is létezik!

Lehunyom a szemem; ez valóban így van?

És mi van Izette-tel? Találkozott már vele? Mi volt ez vele tegnap? Tényleg itt volt?

Istenem, annyi kérdés van, amire nincs válasz!

De mintha azt mondtam volna magamnak, hogy ma nem aggódom. Az elmúlt két hétben csak azt tettem, ma élvezni akarom Londont, a nyaralást, mindent.

Megnézem a telefonomon az időt. Nyolc óra múlt, ideje lenne készülődni.

Halkan fölkelek az ágyból, összeszedem a cókmókom, és bevonulok a fürdőszobába, közben azon töprengek, hogy tizenkét óra múlva egy diszkóban fogok ülni. Valószínűleg unatkozva.

A fonott kosár tetejére teszem a ruháimat, majd kibontom, és alaposan kifésülöm, hosszú, sötét hajamat.

Megmosom az arcomat, lezuhanyozom, és hajat mosok.

Ha már el kell mennem abba a klubba, nézzek ki jól. Nem sminkelem agyon magamat. Némi szemceruza és spirál, és már kész is vagyok.

Belle és Izzie még alszanak – vagyis szerintem csak megjátsszák – ezért lemegyek reggelizni.

Mire visszaérek, Avalon csatarendbe állítja őket, indulásra készen.

- De még nem is reggeliztem! – nyavalyog Belle.

- Majd megállunk valahol. Most ruhát kell vennünk estére. Gyerünk, lányok, már fél tizenegy van! – tolja ki őket az ajtón Luce.

Marshall és Michael még tegnap este kijelentették, hogy nem tartanak velünk. Talán jobb is, hogy nem jönnek velünk, hiszen ez olyan csajos dolog.

Miközben végigmegyek a folyosón, és a liftet hívom, lopva Sam szobájának ajtajára nézek.

Hol lehet? Még fel sem kelt? Azért a diszkót biztos nem hagyja ki! Az is lehet, hogy már elment ruhát venni. De ugyan már! Biztos hozott ő magának!

De neki mindig kell egy új!

Elhatározom, hogy visszafelé bekopogok hozzá, hátha tudunk egy kicsit beszélni. Vagy talán Damian törölte az emlékeit?

Jaj, felejtsd már el Damiant!

Odakint pompás idő van, süt a nap, de nincs nagyon meleg, csupán kellemes augusztusi pezsgés. Ahogy az utcán lépkedek, érzem, hogy fölforrósodik a bőröm, ott ahol a nap rásüt. Egészen jó érzés, rég nem éreztem már ilyet.

A butik, amit Izette látott, elég drágának tűnik. Már a kirakatban is szebbnél szebb ruhák vannak, bár én sosem szerettem az ilyen rongyokat.

Luce – aki kinevezte magát a csapat vezérévé – elegáns mozdulattal benyit az üzletbe, és széles mosollyal köszön az eladónőnek.

Mögötte Izette is ugyanígy tesz, majd Belle is. Csak én lógok ki a sorból, Avalonnal az oldalamon.

- Nem hiszem, hogy bármit is venni fogok. – súgja oda nekem.

- Én sem. –súgom vissza, majd összenevetünk.

Ez a hely tényleg túl drága lenne nekem! Az egész üzlet, annyira elegáns és márkás, hogy talán Angelina Jolie is ide jár vásárolni, ha Angliában jár.

Mindenhol márvány, és arany beütéses keretek, a ruhák szépen elrendezve, fehér fogasokon lógnak. A próbafülkék tágasak, és földig érő vörös függönnyel vannak eltakarva.

Kész csoda, hogy beengedtek minket ide!

Úgy látom Belle, Luce és Izette jól tudják, mit csinálnak. Otthonosan mozognak a sorok között, és kellően megvitaják, melyik ruha lenne a legjobb.

Én és Avalon csak leülünk a kanapéra és nézzük őket. Ha annyira vásárolni akarnak, hát tegyék! Nekem erre nincs pénzem!

- Ó, nézzétek! Hát nem tökéletes? – emel fel egy koktélruhát Izette. Nem mondom tényleg lenyűgöző darab! Szívalakú dekoltázs, a fölső része csillogó, a derekánál egy vékony törtfehér szalaggal. A derekától lefelé combközépig fokozatosan jön lefelé a ’fűszoknya’. Persze nem fűből van, hanem halvány arany, és ezüstös fehér rojtokból. Az egész ruha halvány aranyszínű, és tökéletesen illő Izzie-hez.

Mikor fölpróbálja, nem is csalódom, Tökéletesen áll rajta, egyszerűen meseszép benne!

Belle ruhája fekete, húzott, szív alakú dekoltázzsal, és mély, majdnem a hasáig érő kivágással. A nyakrészénél csipke, úgy ahogy a pántok is, és az egész háta.

Luce egy finom rózsaszín ruhát válasz, a mellrészénél ezüst csillámokkal. Komolyan úgy néz ki benne, mint egy habcsók!

- És most te jössz! – ragadja meg Izzie a kezemet.

- Ne! Nem akarom! – mondom, de nincs menekvés. Az eladónő nagyon kedves, több ruhát is mutat, de egyik sem igazán én vagyok.

Három óra elteltével, még Avalon is talált magának valamit, de én nem. Üres kézzel távozom.

A többiek próbálnak vigasztalni, hogy majd csak lesz valami, benézünk máshová is, de én nem reménykedem.

Pontosabban reménykedem. Abban, hogy nem találok sehol.

Beülünk egy kis étkezőbe ebédelni, mert már Belle nem hagy békén minket.

Baconos-sajtos kiflit kérek, egy nagy pohár mentás vízzel, és helyet foglalok az ablakkal szemben, hogy ki tudjak nézni rajta.

Beleharapok a kiflimbe, és fölpillantok. Ki az ablakon. Át az úttesten. A szemközti kis üzlet kirakatába.

Elvesztettem a reményt.

Befejezzük az evést, kifizetjük a számlát, és visszaindulunk, mert már majdnem három óra van, de engem nem hagy nyugodni az a jószág.

- Hé, lányok, ti menjetek előre, én még körülnézek. – szólok utánuk. Tudom azzal, hogy elhagyom őket, azt kockáztatom, hogy Damian a közelembe kerülhessen. De most nem érdekel.

- Veled tartunk.

- Nem kell! Menjetek vissza, és készülődjetek! Titeket ismerve az fél napig is eltarthat. – próbálkozom.

- Biztos ne segítsünk?

- Már annyit segítettetek! – felelem, és megölelem őket.

- Hát jó, de hívj, ha találsz valamit!

- Ígérem. – mondom, és integetek utánuk.

Mikor befordulnak a sarkon, átvágtatok az úton, és benyitok a kis üzletbe.

Egy kedves, göndör hajú nő néz föl, zsúfolt pultja mögül, és mosolyog rám.

- Jó napot! – köszönök vidáman.

- Jó napot! Segíthetek valamiben? – kérdezi a nő, elém lépve.

- Megtetszett a kirakatban az a ruha, és meg szeretném kérdezni, hogy fölpróbálhatnám-e? – kezdem.

A nő egy pillanatra meglepődik, majd őszinte boldogsággal az arcán, bólint.

- Természetesen, máris hozom! – feleli óriási mosollyal.

Amíg ő a ruhát szedi le a báburól, jobban körül nézek. Apró, tömött helyiség a bolt, és mikor jobban megnézem, látom, hogy egy varroda. Nyilván ez a nő varrja a ruhákat, és adja el őket.

- Tessék. - Adja a kezembe a ruhát, majd a próbafülkeként szolgáló sarokhoz vezet.

- Köszönöm. – mondom. Nos, nem épp a legfényűzőbb bolt, de talán jobb, mint az a sok csicsa, és ócska rongy, ami a másikban volt. Értem én, hogy azok a ruhák márkásak, és divatosak, de ez egyedi, és kihangsúlyozza az egyéniségemet.

A ruha tökéletesen áll, még a varrónő is el van ájulva tőle.

El sem hiszem, hogy ez én vagyok! Annyira tökéletes, annyira lélegzetelállító! Le sem akarom venni.

Az eladónő becsomagolja és ad egy névjegykártyát is. Nyílván nem megy túl jól az üzlet.

Megköszönöm és kisietek a boltból.

Annyira örülök a ruhámnak, és annak, hogy volt rá pénzem!

Szabályosan rohanok a szállodába, és épp három órakor érkezem meg. Berontok a kapun, kis híján elcsapva az őrt, és lefékezek a lift előtt.

Most csak én érzem úgy, vagy tényleg sugárzik belőlem az öröm?

Kivágom a szobánk ajtaját, és lihegve állok meg.

- Jen? Jól vagy? – kérdezi Izette zavartan.

- Hogyne! – mondom két lélegzetvétel között, majd végigdőlök az ágyamon.

- Az egy ruha? Találtál? – csodálkozik Belle, és azonnal a zacskó után kap, de én elrántom.

- Majd magamon megmutatom! – mondom, és a mellkasomhoz szorítom a csomagot.

- Ne már, Jenny, mutasd meg!

- Nem!

- Na, kérlek! – unszol.

- Mondtam, hogy nem.

- Most miért vagy ilyen kegyetlen?

- Mert meglepetésnek szánom!

- Akkor kapd föl gyorsan, mert még sosem láttunk koktélruhában! Ugye azt vettél? – kérdezi Izzie.

- Aha.

- Akkor gyerünk!

- Nem! Majd, türelem! – suttogom.

Izzie és Belle összenéz, majd folytatják az előkészülést. Kiterítik a ruháikat, beizzítják a hajvasalókat, előkotorják a parfümüket. És mindeközben én csak fekszem az ágyamon, valami különös eksztázisban.

- Öltözz, Jenny, már fél öt van. – kiált ki a fürdőből Belle. Törülközővel a fején bukkan elő, ingben és rövidnadrágban.

Fölkapom a fejemet; már ennyi lenne az idő?

A fürdőbe megyek, és újra lezuhanyozom, megmosom az arcomat, kifestem a körmömet, és rendbe szedem magam.

A sminkkel nem sokat foglalkozom: némi alapozó, púder és rúzs. A szememet viszont a ruhához illően csinálom meg. Arany lesz, füstös, cicafarokkal kombinálva. Nagyon egyedi.

Izzie kölcsönadja a fekete nyakláncát, és parfümjét, behullámosítja a hajamat, és összeválogatja, hogy mit viseljek még.

Még a magas sarkú, amit viselek, az is az övé.

Úgy érzem ideje fölvennem a ruhámat.

Bevonulok a fürdőbe, és belebújok a kényelmes anyagba, majd üggyel-, bajjal fölhúzom a cipzárt. Ahogy a tükörbe nézek, nem is magamat látom.

Ez nem egy tizennyolc éves lány, ez egy nő! Egy gyönyörű, fiatal nő.

Kilépek a fürdőből, és barátnőim szava elakad.

Nem csak amiatt, hogy sosem láttak még koktélruhában, de amiatt, hogy milyen gyönyörű ez a ruha!

Vörös és fekete. Damian két kedvenc színe.

Combközépig érő vérvörös anyag, precízen elkészített fekete csipkével, a mellrész alatt egy csipkéből kivert szalaggal összefogva.

Még a ruha pántja is csipkéből van, és apró fekete kövek díszítik, úgy, ahogy a ruha alját is.

- Ez meseszép! – suttogja Izette lenyűgözve.

- Miért nem hordasz gyakrabban ilyet? Csodásan nézel ki! – csatlakozik Belle is.

- Tényleg tetszik? – érzem, ahogy elöntik a szememet a könnyek, és barátnőim körém gyűlnek és megölelnek.

Még Marshallnak és Michaelnek is tetszik. Mikor meglátnak éles füttyel, köszöntenek.

- Le vagyok nyűgözve! – mondja Mike. – Hozzám jössz?

- Hülye vagy! – nevetek fel.

Mindenkinek eláll tőle a szava, de vajon Damiannak tetszeni fog?

***

A The Den and Centro egy magas fekete – királykék épület a West Central Street-en. Igazi régimódi angolstílusban épült, és két bejárata van.

Magamtól biztos, hogy nem jöttem volna ide soha.

Meglepett, hogy mennyien vannak az épület előtt, és szinte mind úgy öltöztek, mint mi, így nem voltam feltűnő. Kicsit se.

Körülbelül húsz perces sorban állás után bejutunk.

Egy duplaszárnyú üvegajtón megyünk be, amire két biztonsági őr figyel. Kicsit se néznek minket hülyének, hogy a már majdnem ötvenéves osztályfőnökünkkel megyünk bulizni. Mert, hogy Mrs. Morison is itt van!

Az üvegajtó után egy kis fogadóba érkezünk, melyet vörös szőnyeg fed, ami egy újabb duplaszárnyú üvegajtóhoz vezet.

Az ajtó egy folyosóra nyílik, ami elvezet minket a klub belsejébe. A folyosón sötét van, csak a kristálycsillárok világítanak a fejünk felett, ahogy lefelé haladunk.

Elfordulunk balra és meglátom a villódzó rózsaszín, kék és ezüst fényeket. A zene hangosan bömböl a fülembe, kis híján beszakítva a dobhártyámat.

- Alkoholt csak mértékkel! – kiált vissza a tanárnőnk, majd eltűnik a folyosón.

- Úgy látszik egyedül maradtunk. – karol belém Izzie, és bevonszol. A Den & Centro egy boltíves, óriási helyiség, fekete, és sötétvörös falakkal, ezüstös mennyezettel, és számtalan diszkó gömbbel és reflektorral. Az egész helyet megtöltik az élénk színek, és a dübörgő zene.

Még a saját gondolataimat is alig hallom!

Lépcsőn megyünk le a tánctérre, ami szintén hatalmas és rengetegen vannak. Jobb oldalt van egy lépcsősor, ahova a kanapékhoz és asztalokhoz lehet menni. Bal oldalt pedig a bárpult helyezkedik el.

Észre sem veszem és Mike és Marshall Avalonnal és Luce-val együtt, eltűnnek. Hiába keresem őket a villódzó fények között az emberek egyformának, tűnnek. Főleg Avalon. Fekete, csipkés ruhájában tökéletesen beleolvad környezetébe.

Izzie az egyik kanapé felé terel és leültet rá, majd mellém telepedik.

- Most pedig keresünk neked egy fiút! – mondja csillogó szemekkel.

- Izzie, nekem nem kell pasi... – kezdem, de Belle félbeszakít.

- Dehogynem kell! Már mindannyian randiztunk csak te nem! Még Ava is!

- De én nem is akarok randizni. – mondom egyszerűen.

Ez tényleg így van?

- Hát most fogsz!

- Izzie!

- Mi az? Belle-lel kerítünk neked egy pasit. – feleli, és ismét megragadja a kezem.

- Már mondtam, Izette, nekem nem kell pasi! – jelentem ki erélyesebben, mint szeretném.

- Mit szólsz ahhoz a szőkés barnához? – bök a táncparkett felé Belle.

Odanézek, de nem látom kire, mutat.

- Nem.

- Ugyan már! Biztos jól kijönnétek! – erőlködik, és már föl is áll,hogy odamenjem hozzá.

Izette mellettem, marad, és gúnyosan vigyorog.

- Miért nem akarsz randizni? Talán találkoztál valakivel? – Jézusom! Ugye Ava nem mondta el neki, hogy látott engem D-vel?

- Nem.

- Akkor meg? Mi a baj?

- Semmi. Csak nekem....én...nem tudom...

- Hogy kell? – nevet föl. – Egyszerű. Most megtanulod. – áll föl ő is, és kézen fogva vezet le a táncolókhoz.

Most veszem csak észre a srácot. Belle mellett áll, és barátságosan mosolyog rá.

Nem túl magas, szőkésbarna hajú – inkább barna, bár a fények miatt nem tudom megmondani – sötét szemű, kissé izmos srác.

Nem az esetem.

Izette a tömegbe vezet, ahol mindenki nekem jön, de ő nem is törődik velük. Töretlenül megy előre, maga után húzva.

De egy ponton kénytelen elengedni a kezem, mert majdnem fellökték, és én kihasználom az alkalmat, és meglépek.

Nem tudom hová menjek. Talán a mosdó jó búvóhely lenne, de Izzie-ék ott keresnének először.

Ahogy átverekedem magam a tömegen, a bárpultnál lyukadok ki. Bizonytalanul támaszkodom neki, mire a pultos odalép hozzám.

- Mit adhatok?

Jó ég! Mit kérjek? Egyáltalán kérek valamit?

- Appletinit. – mondom, és csodálkozok, hogy nem remeg a hangom.

A srác elmosolyodik, és ellöki magát a pulttól, hogy elkészítse az italomat. Néhány másodperc múlva megáll előttem egy pohár világító zöld ital, kis esernyővel. A srác újból rám vigyorog, szeme csillog, majd a következő vevőhöz fordul.

- Mit kértél, szépségem? – dől le mellém valaki.

Egy pillanatra halálra rémülök, hogy valami részeg idióta próbál fölszedni, és tágra nyílt szemekkel fordulok felé. Az első pillanatban egy vadidegent látok, de másodszorra...

- Lucas! – Nem Damian.

Miért is érdekel Damian?

- Mit keresel itt?

- Bulizom, ahogy te. – mosolygok.

- Azt hittem már hazamentél, és sosem látlak többé. – biggyeszti az ajkát.

- De itt vagyok.

- Nagyon helyes! – kortyol bele az italába, ahogy én is.

Ledönti az egészet, és én követem a példáját. Érzem, ahogy a koktél végigégeti a torkomat, és melengeti a gyomromat.

- Nos, Jenessa, van kedved táncolni? – Vajon hányat ivott már előtte?

Elnézek mellette, föl a galéria irányába, és mintha Damiant látnám, ahogy engem figyel. Arcán fájdalom, harag és féltékenység tükröződik. Lassan fölemeli a poharát, és belekortyol az italába, majd ellöki magát a korláttól.

Pislogok. Damian itt van! És én másik fiúval vagyok.

Most nem csak magamra kell gondolnom, de rá is. Ha vele lát, biztosan bántani fogja, vagy ami rosszabb megöli!

Visszanézek rá. Arcán jóindulatú mosoly ül, és várakozás teljesen néz rám.

Leteszem a poharat.

Én győztem.

- Van.

( itt megnézhetitek Jen ruháját: xxx )