Chapter Thirteen - Kék Angyal

Sziasztok!
Ugye ígértem én valamit? Igen? Bizony ám! Azt ígértem, ha Magnus megnyeri a KÁP 2013-at, akkor előbb hozom a következő fejezetet. Elvileg már a győzelem utáni nap hoztam volna, de mint tudjátok gondok adódtak a gépemmel. Lehet, hogy közrejátszott az is, hogy győzelmi mámoromban, ráborítottam egy pohár vizet ( persze nem a gépházra). De most már minden rendben van, legalábbis nagyon remélem, úgyhogy itt is van a friss! :)
Aztán van még egy bejelenteni valóm is: nem tudom, kinek tűnt fel, de már augusztus van ( brühühü ) és ugye..még kimondani is rémes. Na szóval van egy csomó elintéznivalóm, esszék, naplók, kötelező olvasmányok...borzalmas! Fúj utálom! Ami azt jelenti, hogy ritkábban jön majd a friss. Gondoltam arra is, hogy megírom előre őket, hogy a sulis szezonban többet tudjak hozni, de ez azt jelenti, hogy ebben a hónapban már nem lesz fejezet. Na most választhattok: vagy hozom a következőt még most, és akkor szeptemberben csak egy lesz, vagy vártok szeptemberig, és akkor 2-3 fejez is lesz. Ahogy tudom, írom. Na, írjátok meg kommentben, mindenki véleményére kíváncsi vagyok! :)
Huh írtam ám, akkor most essünk neki, olvasni!
Szeretet van. :)
Denselle

U.I: Allergia ellen tud valaki valami jó módszert? Nagyon megköszönném neki! :)
U.I 2: Amúgy észrevettétek hogy '13. aug. 13.-án hoztam a 13. fejezetet? Tuti, Damian keze van a dologban! :D

Úgy érzem, majd szétrobban a fejem, mikor megszólal Izette ébresztőórája. Szinte le sem hunytam a szemem egész éjszaka! Mégis mennyit aludhattam?

Fölemelem álomtól súlyos fejemet, és erőszakkal nyitom ki az egyik szememet. A telefonom után kotorászok, de mindenféle kacatba, és furcsa tárgyba ütközik a kezem.

Aztán meglököm a poharat, amiben a rózsa van; a víz ide-oda lötyög, és majdnem kifolyik az üvegből.

Fölemelem jobban a fejemet, nem hiszem el, hogy ez a rondaság még mindig itt van!

Egy sóhaj kíséretében megragadom a telefonomat, és bekapcsolom a kijelzőt.

Hét óra múlt pár perccel.

Ó édes Istenem, hiszen akkor alig több mint egy órát aludtam!

Az ágyra dobom a telefont, és a másik oldalamra fordulok, hogy vissza tudjak aludni.

Már majdnem sikerül, mikor Izette meglepett hangja visszarángat az éberség határára.

- Jen? – néz rám, miközben frissen mosott haját dörgöli egy törülközővel.

- Mmmm. – mondom, és nyújtózkodom egy hatalmasat.

- Jen? Mi a fene történt veled? – kérdezi.

- Hmmm.

- Ne morogj itt nekem! Hol voltál? És mi ez a gönc rajtad? – sipítja vészjóslóan.

- Hagyj már! – nyögöm erőtlenül. Az egész beszélgetés alatt ki sem nyitottam a szememet, nehogy az álmosság egyetlen morzsáját is elveszítsem.

- Te kilógtál az éjjel? Tudod te, mit fogsz ezért kapni?

- Semmit.

- Semmit? Ha ezt Mrs. Morison meglátja, azonnal hazaküld! És még egy intőt is kaphatsz! – Izette hangjában keveredik a düh, az aggodalom, és a sértettség. De jelenleg annyira fáradt vagyok, hogy nem tudok foglalkozni ezzel. Csak had aludhassam ki magam!

- Hallod? – mordul rám ismét.

- Csak hagyj aludni.

- Nem, Jen! Tiszta mocsok vagy! Hol jártál? – kérdezi és izzó vasszemeit rám, szegezi. – Csak nem bántott valaki? – hallom, ahogy elfúl a hangja. Aggódik értem.

Lassan kinyitom a szememet, és mikor a ködfoltok eloszlanak, észreveszem, hogy a sötétítő függöny még be van húzva, így nincs túl világos a szobában. Szemem szinte azonnal alkalmazkodik a félhomályhoz, de még így is alig tudom nyitva tartani.

- Ébredj már! Bántott valaki? – Izzie fölöttem áll, és aggódva néz le rám.

Most mondjam azt, hogy majdnem elütött egy busz? Hogy Damian kilökött elé? Hisz még a létezéséről sem tud! Mellesleg nagyon dühös lenne, ha megtudná, hogy már több mint másfél hete ismerem, és nem szóltam neki egy szót sem.

- Nem. – pislogok föl rá, mire leül mellém.

- Akkor meg mi van veled? Tegnap is nagyon furcsán viselkedtél, most meg ez. Talán valami baj van?

- Nem, nincs semmi...- mondom, és fölülök. – Furcsán? Ezt hogy érted? – nézek nagyot.

- Ne mondd már! Tegnap nem is érdekelt a fotózás! Úgy bántál velünk, mint a kivert kutyákkal. Mintha nem is te lettél volna. – Igazad van, tényleg nem én voltam.

- Ne haragudj! Azt hiszem... én csak fáradt voltam.

- Azt látom. – mosolyodik el. – Na menj és szedd rendbe magad, mielőtt még meglát valaki így. Addig én kirángatom az ágyból Belle-t. – mutat a szoba túlsó felén, a párnája alá bújt lányra.

Bólintok, és lekászálódom az ágyról, majd néhány tiszta ruhadarabbal a kezemben a tusoló felé veszem az irányt.

A szennyes fedelére teszem a ruháimat, és a hátammal nekidőlök az ajtónak.

Tényleg nagyon rosszul festek. Az eső által elázott ruhám még mindig nem száradt meg, és most nedves, mocskos rongyokban tapad a testemhez. A hajam merő gubanc, szétfolyt sminkem pedig az arcomra száradt.

Jó, hogy Izette nem sikított a látványomtól. Annyi biztos, hogy ezt a beszélgetést még nem zártuk le. Ahogy ismerem, addig vallat majd, amíg ki nem szedi belőlem, hogy mi is történt.

De mi történt pontosan?

Homlokráncolva próbálok visszaemlékezni a tegnapi napra, de mintha szürke köd fedné az agyamat.

Homályosan felrémlik előttem, ahogy Damian berángat a kis helyiségbe, majd minden feltűnés nélkül, kivisz az épületből. A Tower Bridge, ahogy tépi a szél a hajamat. London utcái.

És az a végzetes pillanat, ahogy a busz közeledik...

Úgy érzem, mint akit gyomorszájba vágtak, és fölnyögve levegő után kapkodok. Minden annyira távolinak tűnik, mintha évekkel ezelőtt történt volna.

De mi történt azután? Ha a busz elütött, hogy kerülök ide? Vagy sikerült fölállnom, és megmenekülnöm? Vagy megmentett valaki?

Hiába erőltetem az agyamat, teljes homály fedi az az után történteket. Mintha valaki kivágta volna az emlékezetemből.

Talán elütött a busz, ezért nézek így ki.

Hirtelen lekapkodom magamról a ruháimat, és sebeket, sérüléseket keresgélek magamon, de még csak egy karcolást sem találok. Hogy lehet, hogy egyetlen apró heg nélkül megúsztam?

Aztán fölfedezek valamit.

Egészen vékony, halványpiros, már félig begyógyult apró sebhely fut végig sima, fehér bőrömön, a medencecsontom fölött, a jobb oldalamon. Ahol a busz hűtőrácsa ért.

Tehát mégis elütött!

Mély lélegzetet veszek, és végighúzom az ujjamat a karcolásszerű seben. Szúró fájdalmat érzek, és azonnal el is kapom a kezem.

Ha gyógyulni is kezdett, de fáj. Még friss a seb.

Megrázom a fejem. Nem élhettem túl egy olyan balesetet egyetlen kis karcolással. Biztos valahol máshol szereztem, mondjuk, mikor Damian a falnak szorított.

Vagy mikor széttépett belülről. De ami a legbiztosabb, hogy Másik Jen szerezte, és most én viselem a nyomát.

A forró zuhany segített, hogy kissé összeszedjem magam, de akármennyire jólesett, gyorsan kiszálltam a víz alól. Rettenetesen álmos vagyok. Úgy érzem, ha egy percig is tovább álltam volna a zuhany alatt, biztosan elaludtam volna – ezzel is csak egy újabb lehetőséget adva Damiannak, hogy megöljön.

Felöltözöm, rendbe szedem a sminkemet és az arcomat, majd kifésülöm nedves tincseimet.

Azon gondolkodom, hogy miért csak halvány képekre emlékszem abból, ami tegnap történt. És miért emlékszem alig-alig abból, amit Másik Jen csinált, miközben helyettesített engem.

Csak néhány kép villan az agyamba: ahogy távolról a Big Bent figyeli, egy töredék kép, ahogy Izette rá(m)mosolyog, és, ahogy Damian gyengéden, szinte szenvedélyesen végigsimít a karomon.

Az egészet annak tudom, be, hogy nem teljesen én voltam egyik fél sem. Csak egy kis részem szorult mindkét hasonmásomba, és én valahol mélyen mindkettőjükben ott voltam.

Kibotorkálok a fürdőből, és tekintetem azonnal az ágyamra téved.

Összekuszálódott az ágynemű, a takaró gyűrött és nedves, és olyan a szaga, mint a rothadó halnak.

Megragadom és a szennyesbe dobom. Mindent lerángatok az ágyról, a lepedőt, a párnát, a takarót, ha tehetném még a matracot is.

Csak el ne felejtsek új ágyneműt kérni.

Aztán fölemelem a tekintetemet és rápillantok a vészjóslóan illatozó éjfekete rózsára.

Közelebb lépek hozzá, és leguggolok, hogy szemem egy vonalba kerüljön vele. Ahogy szemem issza a látványt, észreveszem, hogy a vize egy árnyaltnyival megváltozott. Mintha vöröses színt kapott volna, a színtiszta, átlátszó víz.

Pislantok egyet, és a rémkép eltűnik, a víz ugyanolyan tökéletesen tiszta, mint előtte volt.

Nem értem mi folyik itt, nem értem, miért engem szemelt ki, és nem értem, miért adott nekem rózsát!

Fölkapom a poharat, és a szemetes felé közelítek. A rózsa – megérezvén sorsát – szinte kitépi magát a kezemből, de nem engedem el. Mintha hurrikán söpörne végig a szobán, a csillár meglibben a mozdulatlan levegőben, a hajamat tépi a mozdulatlan szél, és villámok lövellnek a plafonból. Mennydörgés hallatszik, és fémes szag tölti be a szobát.

A kuka az egyetlen fénylő pont a viharban. Fölcsapom a fedelét, és fölé tartom a rózsát.

Egy pillanatig habozom, lehunyom a szemem, hogy ne is lássam a sötétségbe burkolózó helyiséget, a villámokat, és fekete füstfelhőket a fejem fölött.

A rózsa kicsúszik a kezemből, és egy hangos koppanással landol a szemetes mélyén.

Egyszerre minden megszűnik: a mennydörgés, a villámlás, a szél, még az elektromos vihar fémes, véres szaga is.

A rózsa ott pihen a szemétben, levelei hervadni kezdenek, szirmai kiszáradnak, ahogy szétfolyt az életet jelentő víz a zsákban. Elengedem a fedőt, mire az egy hangos csattanással bezárul, és a rózsa eltűnik a szemem elöl.

Eddig nem is vettem észre, hogy farkaséhes vagyok, és, hogy utoljára több mint két napja ettem. Úgy faltam a reggelit, mintha kiéheztettek volna. Nem tehettem róla, tényleg így volt. A mámorítóan csábító sült bacon illata egyszerűen megőrjített.

Izette és Belle váltott néhány sokatmondó pillantást, mikor elkértem a maradékukat. Sőt. Még néhány vajas kiflit is csomagoltam a mai kirándulásra.

Most pedig itt ülök a buszon, és figyelem, ahogy elsuhannak mellettünk London házai.

A busz fölső emeletén, a leghátsó ülésen foglaltunk helyet. Én ülök közvetlen a korlátnál, mellettem Izette ült, őmellé pedig Belle furakodott be.

Néhány perccel indulás után ő el is tűn, és kettesben maradtunk Izzie-vel. És akkor már tudtam, hogy nincs menekvés, be kell számolnom az éjszakáról, hogy miért néztem ki úgy, mint egy rothadó boszorkány.

Ki kellett találnom valami épkézláb hazugságot, hogy nyugton tartsam barátnőmet. És Izzie-nek nem olyan könnyű bemesélni, hogy csak egy ártatlan séta volt.

Mikor meggyőződött róla, hogy minden rendben van, nem kell azonnal pszichológushoz rohannia velem, elment, hogy Belle-lel töltsön egy kis időt.

Tudom, hogy ő az egyik legjobb barátnőm, de néha jobb egy kis magány. Mint most.

Fáradtan pislogok, közben pedig egyre lejjebb csúszok a kanapészerű ülésen. A folyosóról dübörgés hallatszik, és én kikukucskálok az előttem lévő néhány üres szék támlája mögül.

Marshall és Michael ismét megviccelte a lányokat, és most nevetve rohannak le a lépcsőn, hogy lent is fölfordulást csináljanak.

Visszahúzom a fejemet, és ismét az utcát nézem.

Egy idő után a színek egybeolvadnak, az autók dudálása és a forgalom zaja tompa morajjá szelídül, és csak most döbbenek rá, hogy mindjárt elnyom az álom. De hiába harcolok már ellene, érzem, hogy lassan eldőlök, fejem épphogy csak érinti a busz bélelt oldalát.

Néhány másodperc múlva magával ragad a sötétség, és Avalon vidám sikolya beleveszik az időbe...

Egy férfi száll föl a buszra. Fekete pólót, fekete farmert és bakancsot visel. Kusza, fekete haját szétfújta a szél, és a bágyadt angliai napfényben szinte kéken tündököl.

Megragadja a lépcsőkorlátot, és fölsétál az emeletre. Nem. Nem is sétál. Inkább végiglibben a fokokon.

Kezét a farmere zsebébe dugja, és elindul felém. Még nem lát. Az utolsó ülésen vagyok, a busz leghátuljában. Nincs már itt rajtam kívül senki, akkor meg mit akarhat? Talán elbújni valami elöl?

De nem. Nem áll meg. Lépései puhák és hangtalanok, belevesznek a rohanó busz zajába.

Ideér és megáll mellettem, majd lenéz rám. Közelebb lép, hozzám, és leguggol mellém. Bal kezét lassan kihúzza a zsebéből, míg jobbján megtámaszkodik.

Érzem, ahogy engem néz, ahogy a szél belekap elszabadult tincseimbe. Halványan elmosolyodik. Suttog valamit, de nem értem mi az. Ajkai szinte nem is mozognak, ahogy beszél. De lehet, hogy nem is szól, csak én hiszem azt?

Abbahagyja, és tovább figyel. Tekintete mintha megtelne melegséggel, ahogy az arcomat fürkészi, az ide-oda röppenő tincsek körében.

Fölemeli a bal karját, és kisöpör egy kósza hajfürtöt az arcomból, majd tovább simogat, játszadozik a hajammal, és babusgat.

Ha nem ismerném, azt gondolnám, olyan, mint egy átlagos szerelmes fiú, aki sosem kaphatja meg a kiszemelt lányt.

Érzem, ahogy a keze beletúr a hajamba, ujjai követik a tincsek hullámzását, majd lágyan elrendezgeti azokat.

- Csak nem álmában akarod megölni? – kérdezi egy hang. Ő fölkapja a fejét, és a válla fölött hátrasandít az idegenre. Álmában? Hogyhogy álmában?

- Abban mi élvezet lenne? – kérdez vissza zengő hangján. Nyugodtan válaszolt, de látom, ahogy mellkasa megfeszül.

- Gondoltam gyorsan és egyszerűen akarod elintézni.

- A nyílt utcán? Nem is vagy annyira hülye, mint amennyire gondoltam! – morog. Az idegen nagyot sóhajt és leül mellém, mire ő egy ingerült pillantást vet rá,de egy percre sem hagyja abba a hajammal való babrálást.

- Tőled kitelik, L...

- Ne. Vedd. A szádra. A nevem! – sziszegi dühödten, mire az idegen vidáman felnevet.

- Már nem is bírod elviselni? Ennyire szégyenled?

- Az én dolgom, hogy mit szégyenlek, és mit nem. – válaszol, majd visszafordul hozzám. A szél ismét az arcomba fújt pár tincset, amit most gondosan kezelésbe vesz.

- Tegnap majdnem elcsapta az a busz...te... – szólal meg halkan az idegen.

- Kész szerencse, hogy ilyen tökéletes őrangyala van, nem? Ha én nem vigyáznék rá, már nem élne! – feleli gúnyosan.

- Te lökted ki elé! – sziszegi vissza a másik. – Nem is tagadod?

- Minek? – horkan fel vidáman.

- Tudod te milyen következménye lesz ennek, ha ezt a Mennyekben megtudják? – néz le rá fél szemmel az idegen. Ő megint gúnyosan felhorkan, majd lenézően rápillant a mellette ülő srácra.

- Komolyan azt gondolod, hogy érdekel, mit gondolnak a Mennyekben? Már több mint ezerötszáz éve, hogy elhagytam azt a nyomortanyát. Neked is ezt kéne tenned, Kék Angyal! El sem tudod képzelni, milyen az élet idelent. És odalenn. – hangsúlyozza az utolsó mondatot.

- Hogy maradhattál mégis őrangyal? – kezdi hitetlenkedve a másik, de ő félbeszakítja.

- Harcoltam érte. És te is tudod, hogy a győzteseké minden.

- És látod mi lett belőle. Megkeseríted az életüket! Vagy öngyilkosságba hajszolod őket, vagy magad végzel velük.

- Vagy ráveszek valakit, hogy ölje meg őket. – helyesel mosolyogva.

- Te ezt élvezed? – kiált a másik.

- Ne olyan hangosan, Kék Angyal! – suttog – Még felébreszted!

Szinte látom magam előtt, ahogy fekete szeme fölizzik.

- Hagyd őt! – szólal meg hosszabb szünet után a Kék Angyalnak nevezett srác. – Add át nekem! Csak mutasd meg, hogy csináljam végig, amit elkezdtél, és megteszem! De ő had legyen az enyém. – hajol közelebb, mire ő fölnevet. Hangosan, élesen, jókedvűen.

- Tényleg azt hitted beveszem ezt, Kék Angyal? – nevet – Te nem buktál el. Nem megölni akarod őt, hanem megmenteni. Tőlem.

- És ha így van?

- Ő az enyém! – hirtelen minden jókedv kiveszik a hangjából. Fenyegetővé és pengeélessé válik, ahogy nekitámad ellenfelének. – Senki nem veheti el tőlem! – fröcsögi.

- Hát majd meglátjuk. – felei a másik. – Majd meglátjuk.

Erős szélroham csapja meg az arcomat, és már csak azt érzem, hogy a Kék Angyal már nincs itt. Pár pillanatig ő még utána néz, majd egészen közel hajol az arcomhoz.

- Az enyém vagy. És örökké az leszel!

Egy sóhajjal ébredek, és döbbenten állapítom meg, hogy a busz üres. Hol van Damian...és az a másik?
Aztán megnyugodva tapasztalom, hogy az egészet csak álmodtam. Nem létezik semmilyen Kék Angyal, és Damian sosem járt itt.

Kipislogom a szememből az álom utolsó darabját is, és fölülök. Már nem utazunk, a busz benn áll a szálloda parkolójában.

Már vége is a kirándulásnak? És én átaludtam az egészet?

Kábán nézek körbe, és látom, hogy már alkonyodik. Izette-ék itt hagytak!

Föltápászkodom, és végigrohanok a buszon, le a lépcsőn, és ki az ajtón.  Szálloda mozgalmas életet él, mint mindig. Elvegyülök a befelé tartó párocskák tömegében, és a liftek felé indulok.

Az emelet szokatlanul csendes, csak egy öreg nő tart a szobája felé, mikor a liftajtó kinyílik. Kilépek a kabinból, mire az ajtó becsukódik, hogy továbbvigye utastársaimat a fölsőbb szintekre.

Végigszáguldok a folyosón és berontok a szobánkba, készen arra, hogy jól leteremtsem barátaimat. De nincs benn senki...

A szoba üres, és kihalt, csak a lenyugvó napfény teszi kicsit hangulatosabbá a helyet.

A bőröndöket betolták az ágyak alá, és valaki rendet rakott.

Csak nem? Ó, Istenem, ugye nem?

Megpördülök a tengelyem körül, és benyitok a fürdőbe, hogy megbizonyosodjam róla.

Aztán a döbbenet gyötrő hulláma suhan át rajtam, és mérhetetlen lassúsággal visszafordulok.

Szemem megakad rajta, ott, ahol reggel állt. Pedig biztosan...! Nem, biztos, hogy!

A fekete rózsa ott virít az éjjeliszekrényemen, mintha hozzá sem nyúltam volna.

Nagy baj van

Sziasztok!
Most egy kis segítséget szeretnék kérni.
A mai nap folyamán furcsa dologra lettem figyelmes a számítógépemmel kapcsolatban. Tegnap, mikor kikapcsoltam, semmi baja nem volt, rendesen működött meg minden, és a mai napra teljesen meghülyült. Mikor bekapcsoltam, nem töltötte be a személyes beállításaimat, és valami hibaüzenetet küldött, hogy " A Windows nem tudta betölteni a személyes beállításait, ha továbbra is fennáll ez a hiba, akkor forduljon szolgáltatójához."
Eddig még nem tapasztaltam ilyet, ezért újraindítottam. Nagy nehezen betöltötte a fiókot, de a hátteret, és a parancsikonokat meglátva, nagyon megrémültem. A Windows teljesen alaphelyzetbe állt. Eltűntek a dokumentumaim, a képeim, a zenék és a videók, de még néhány program is. Persze ezeket utóbb megtaláltam, a merevlemezen, de a Dokumentumok mappa teljesen üres.
A böngészőm is eltűnt, nincsenek meg az előzmények, és a kedvencek sem. Újra le kellett töltenem az egészet.
Ráadásul a Word ( amiben eddig írtam ) is eltűnt, és vele együtt a történet fejezetei is!
Eddig négyszer indítottam újra a gépet, váltottam felhasználói fiókot, kitakarítottam a gépházat - hátha az volt a gond. De semmi. Kétszer indítottam víruskeresést, de a vírusirtó szerint nincs kártevő a gépen.
Akkor mi lehet a gond?
Van valakinek valami ötlete, vagy tapasztalt már valaki hasonlót? Kérlek segítsetek, ha ez továbbra is fennáll, kénytelen leszek szüneteltetni a blogot.



UI.: Gratulálok Árnyvadász társaimnak a tegnapi Magnus győzelemhez! :))

Chapter Twelve - Elveszve Londonban

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet is. Bocsánat a késésért tudom, hogy tegnapra ígértem, de közbejött valami. Ígérem következőnek tartani fogom magam az időponthoz! :)
Nem tudom milyen lett a fejezet, nem olvastam vissza, de remélem, hogy nincsenek benne hibák.
És még egy kis Végzet Ereklyéis ajándékkal is megleplek titeket:
" We can say it is called the first chapter of COHF?” Prologue :)
Cassie mindenkit beoltott xD :)
Denny

Az idő lelassul, majd megáll. Minden olyan lassan történik, hogy azt hiszem ez nem is valós, csak megint álmodom.

Az eső még mindig zuhog, belefolyik a szemembe, így csak elmosódva látom felém közeledő végzetem.

Olyanok, mint egy ragadozó szemei. Kiéhezetten figyelnek, nincs bennük semmi, csak üresség, és azt lesik, mikor kaparinthatnak meg maguknak.

Aztán egyre közelebb érnek, és már látható a busz sötétsége, a hűtőrács, ahogy felém közeledik, és azzal fenyeget, hogyha hozzám ér, megragad, és elvisz innen messze. Messze, a Pokolba.

Annyira ledöbbenek, hogy még megijedni is elfelejtek. Tehetetlenül nézem, ahogy a száguldó busz felém közeledik, a lámpák fénye elvakít, és azzal kecsegtet, hogy örökre megszabadít Damian gondolatától. És mástól is...

Hirtelen valami megragadja a karomat, és olyan erővel ránt fel, hogy majdnem kiszakítja a helyéről.

Megmentőm épp időben jött a segítségemre...érzem, hogy a busz elcsapja a hajamat, ami mögöttem, lebeg, csuromvizesen, apró tincsekben.

- Jól vagy? – néz rám szürkéskék szemeivel. Arra sincs erőm, hogy válaszoljak, csak tátogok, mint egy hal; fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem vagy mondanom. Szemem előtt zavaros képek jelennek meg, a világ olyan sebességgel gyorsul fel, hogy nem tudom követni. Érzem, hogy az idegen gyengéden megráz, és kedvesen beszél hozzám, de nem értem, mit mond.

Mégis ki vagy te?

Aztán bal karomon enyhül a szorítás, és már csak lágyan fog, immár mindkét kezével. A tekintetemet keresi, de minduntalan elnézek.

Minden olyan furcsa. A külvilágot valaki tripla sebességre kapcsolta, olyan sebesen haladnak el mellettünk az emberek, mintha egy filmet pörgetnének fel. Az eső már úgy zuhog, mintha egy soha ki nem ürülő dézsából öntenék.

És én, én ezzel a fickóval belefagytam az időbe. Csigalassúsággal mozgunk, talán ezért érzem a rázogatást olyan gyengédnek, de lehet, hogy valójában iszonyatos erővel ráz.

A busz felé fordítom a fejem, és azt várom, hogy a sofőr üvöltözve szálljon ki. Jelenleg nincs ehhez semmi lélekjelenlétem. Hiszen majdhogynem elütöttek!

De hiába keresem a nagy piros járművet a szememmel, nincs sehol. Mintha fölszívódott volna. Lehet, hogy csak elképzeltem? Nem is volt semmilyen busz?

Akkor viszont ki ez a férfi?

Tekintetemet visszaerőszakolom rá, és a szemébe nézek. Ázott haja mögül, kíváncsian és aggodalommal fürkészi az arcomat, amitől – magam sem tudom miért – kiráz a hideg.

Nem kérdez semmit, csak végigmér tekintetével, miközben erősen tart a vállamnál fogva.

Fogalmam sincs ki ő, de biztos látta Damiant! Bárcsak látta volna Damiant! Hol van Damian?

Megrémülök még a gondolattól is, hogy az előbb megpróbált megölni. Erre akart hát figyelmeztetni, ezért akarta, hogy elolvassam a könyvét. Mert végezni akar velem.

De miért? Mit ártottam én neki? Talán Damian egy sorozatgyilkos, akit régóta köröznek? Biztosan nem! Akkor valószínűleg bujkálna, nem pedig engem kergetne.

De ha mégis az?

El kell mennem a rendőrségre! Ezt már nem hagyhatom szó nélkül! Hiszen kilökött az útra egy busz elé. És feltehetőleg most is figyel engem. Minket.

Elkapom a tekintetemet róla, és a zuhogó esőben, és az angolok tömegében Damiant kutatom. Hol lehet?

De szemem hiába keresi, nem találja. Csak a színes forgatagot látom, a kopogó esőt az aszfalton, az elázott angol zászlókat fölöttem, amiből a nyakamba csöpög a víz. Az emberek jönnek-, mennek, tele van velük az utca, színpompás esőkabátjuk földobja ezt az átkozott viharos időjárást. Lassan már arra sem emlékszem, hogy megmentőm még mindig előttem áll, és engem mustrál.

Még az emlékét is ki akarom űzni az agyamból! De persze ez nem az ő hibája, csak rosszkor volt rossz helyen. És rossz embert mentett meg.

Csak nem akarja föladni, most valami olyasmiről beszél, hogy el kéne mennem egy kórházba... Annyira megrémülök, még az ötlettől is, hogy kis híján felé kapom a fejemet, de az utolsó pillanatban a piros, kék, zöld és sárga színek között kitűnik a fekete.

Damian fekete pólójának a színe. Fekete haja, gonosz, fekete szeme, és egész lényéből áradó, kegyetlen fekete aura. Ott van, ott áll karba tett kézzel, leszegett fejjel, és ázott tincsei mögül engem figyel, amint az idegen mellől észreveszem őt.

Tökéletesen sima arca most bosszúszomjasan mered rám, és szemeiből süt az elkeseredett kudarc érzése. Mintha bánná, hogy megmentettek.

Reggel még elolvadtam volna Damiantól, szenvedélyes tekintetétől, de most... Most rettegek tőle.

El kell menekülnöd, Jen! Keress egy rendőrt! Menj, és ne fordulj vissza! Mi lesz? Menj már!

Hátralépek, és az ideges szorítása megenyhül, majd elenged, de nem mozdul mellőlem. Arra néz, amerre én, keresi, hogy kit nézhetek, de nem találja. Nem látja.

Elvesztem az irányítást a testem fölött, valami sötét, titokzatos erő veszi át fölöttem a hatalmat, és késztet futásra. Futok, de nem Damian elöl.

Damian felé.

Meg kell tennem azt a húsz métert, el kell érnem őt, és... És mi? Mi lesz, ha elérem? Valószínűleg saját kezével fojt meg. De akkor miért futok felé? A halálba rohanok!

Állj! – kiáltok valahol mélyen – Állj meg! Lassíts!

De nem lassítok, csak futok egyenesen felé, magam mögött hagyva a srácot, aki megmentett, Damian karjaiba rohanva. Nem szabadna a rosszat választanom a jó helyett!

Jenessa! – sikítok föl az agyam mélyén, és ebben a pillanatban lefékezek. Azon a helyen, ahol Damian állt. De ő nincs már itt. Eltűnt.

Megpördülök a tengelyem körül, kapkodom a fejemet, de nincs sehol. Elment. Elment, talán örökre. És engem itt hagyott, széttépve, megalázva és elgyengítve.

Annyira remélem, hogy örökre!

Az ég már teljesen besötétedett, az eső elállt, de még mindig tombolnak odafenn a viharfelhők.

Elgyötörten sétálok a londoni utcákon, már az sem érdekel, hogy merre vagyok. Az utca lassan kiürül, már csak néhány késő dolgozó siet haza, néha elhalad mellettem egy-egy velem egyidős lány vagy fiú, és persze jól megbámul. Hát, bámulj csak, ilyet többet úgy sem látsz!

Megállok. Egy kis utcában találom magam, ahol az egyik oldalon lakóházak a másikon egy irodaépület van. Fönt lampionokat kötöttek az út fölé, ami így megvilágítja az egész utcát, barátságossá téve azt.

Nem tudom, hogy kerültem ide. De nem is érdekel.

Kilépek az útra, és leülök a patkára. Damian vezetett ide, mint ahogy a boltba is, de nincs aki hazavigyen! Elvesztem! Elvesztem Londonban!

Végignézek magamon. Mindenemből csöpög az esővíz, a ruhák lógnak rajtam, a hajam kócosan, és ázottan tapad a fejemhez, a sminkem pedig elfolyt. Magyarul úgy nézek ki, mint egy szörny. Remek!

Hogy segítene így nekem bárki is? Azt fogják hinni holmi drogos kiskölyök vagyok, akit kidobtak a szülei. Mit érne, ha elmondanám nekik, hogy csak eltévedtem és jól megáztam? Lenéző, undorodó tekinteteket kapnék csak. Az meg nem kell, a legkevésbé sem.

Lehajtom a fejem, és megborzongok a hűvös, esti levegőben. Nem csoda, hogy fázok. Mindenem csupa víz, beleértve vékony pólómat és a kardigánomat is. Azon sem lennék meglepve, ha a bugyimból egy egész patak csorogna majd ki.

- Szia! – hallom a hátam mögül, mire ijedten kapom oda a fejemet. Csak nem Damian jött vissza értem? Ugye nem? Most nem bírnám elviselni a közelségét, akár jó hangulatban van – amit kétlek – akár nem. De ez nem ő.

Magas, félig elázott, farmerdzsekis srác áll előttem, de az arcát nem látom, mert hátulról világítják meg az utcai lámpák.

Nagyszerű! Egy újabb gúnyolódni vágyó gazdag csemete!

- Megijesztettelek? – kérdezi, de csak bámulok rá nagy szemekkel. – Öhh...szóval ezt vehetem egy igennek. – bólint, mikor nem felelek semmit. – Ne haragudj, nem akartam. – von vállat, és egy kicsit még el is pirul.

- Leülhetek? – néz rám érdeklődőn. Először föl sem fogom a kérdést; ugyan miért akarna egy ilyen srác egy kidobott, lúzer kiscsaj mellé ülni? De aztán aprót bólintok; mégis mi baj lehetne belőle? Damian úgyis mindenről gondoskodott.

- Szóval...áhh nem is tudom, hogy kezdjek bele. – kezdi, néhány perces hallgatás után. – Tudod, nem vagyok jó az ilyesmiben.

- Ki vagy te? – kérdezem váratlanul, mire döbbenten tekint rám.

- Lucas a nevem. De hívhatsz nyugodtak Luke-nak. – nyújtja felém a kezét, mire vonakodva, de megfogom.

- Ismerjük egymást? – hunyorgok rá bizalmatlanul, mire őszintén elmosolyodik. – Komolyan nem emlékszem, hogy találkoztunk volna valaha is.

- Talán, mert sokkos állapotban voltál. – bólogat.

- Mi van?

- Hidd el, én sem emlékeznék rám, ha majdnem elütött volna egy busz. Bár, lehet, hogy a megmentőm arcát azért megjegyeztem volna. – mosolyog, látva döbbent arckifejezésemet.

- Ne aggódj, nem neheztelek rád. Megértem, milyen szörnyű érzés lehetett.

- Kösz. – nyögöm ki végül. – Mármint köszönöm, hogy....hogy

- Ugyan. Örülök, hogy végül nem vasalt ki az a busz.

- De én tényleg. Nem is tudom, hogy köszönjem meg.

- Mondjuk így: köszönöm.

- Köszönöm.

- És amúgy mi a neved? – vet rám egy oldalpillantást. Ki nem állhatom, hogy jól szórakozik a szerencsétlenségemen!

- Jenessa a nevem. A barátaimnak csak Jen.

- Hát, örülök, hogy megismerhetlek, Jenessa. – mosolyog rám. És ez mosoly őszinte és barátságos, nem úgy, mint Damiané. – Amúgy mit csinálsz errefelé? Kicsit elveszettnek tűnsz.

- Nem is kicsit. Ugyanis szó szerint elvesztem. – mondom, mire halkan fölnevet. Sötét pillantást vetek rá, mire arcára fagy a mosoly.

- Oké, bocs. Nem akartalak kinevetni. – masszírozza meg az orrát. – Szóval honnan jössz?

- Valahonnan a túloldalról. Átjöttünk a Tower Bridge-en.

- Jöttünk? – néz rám összehúzott szemmel, mire legszívesebben a földhöz csapnám magamat. Én és Damian. Jöttünk. Nem pedig jöttem.

- Igen...egyik barátommal. – nyelem le a kínt.

- És ő hol van most? – Bár abbahagynád a kérdezősködést!

- Itt hagyott. – jelentem ki minden kertelés nélkül.

- Aha. – áll föl hirtelen. Nem csodálkoznék rajta, ha ő is itt hagyna. Megérdemelném, azok után, ahogyan vele bántam. – Akkor gyerünk!

- Hová? – kapom föl a fejemet zavartan.

- Hát át a hídon! – nyújtja a kezét. – Nem maradhatsz itt. Már biztos hiányolnak.

Döbbenten bámulok Lucasra, nem is akarom elhinni, hogy segít nekem visszajutni a szállodába. Előbb megmenti az életem, most pedig hazavezet! Hogy fogom mindezt meghálálni neki?

A kinyújtott kezére pillantok, majd óvatosan belehelyezem a sajátomat.

- Akkor rajta! – mondja és elindul visszafelé, miközben a kezében tartja a kezemet. Így úgy tűnök, mintha a barátnője lennék. Bár nem is bánnám.

Hosszú utat teszünk meg a hídig, de, hogy elüsse az időt, Lucas alaposan kivallat. Kénytelen vagyok elmondani neki, hogy nyári vakáción vagyok itt, és, hogy hogyan kerültem ide. Persze neki is azt a mesét adtam be, mint Avalonnak. Randizni jöttem ide, de a srác meglépett.

Lucas gyaníthatja, hogy nem így van, mert egy pillanatig ferdén mered rám, de utána ismét kisimul az arca, majd rám villant egy szívemig hatoló vigyort.

- Amúgy...te követtél engem? – nézek rá.

- Nem hagyhattalak olyan állapotban elkóborolni! Még a végén tényleg elütöttek volna! – néz vissza rám, és erőteljes lépésekkel továbbhalad.

- Biztos lett volna jobb dolgod is.

- Éppenséggel nem volt. – vigyorog ismét rám, azzal a csábos mosolyával.

- Szóval te már szinte mindent tudsz rólam, de én rólad alig valamit. – kezdek bele.

- Mire vagy kíváncsi? – kérdezi, és meglátom előttünk a Tower Bridge kivilágított képét.

- Például...hmm...itt laksz? Londonban?

- Nem. Látogatóban vagyok itt. Apámhoz jöttem, aki itt él, már vagy öt éve. Tizennégy éves voltam, amikor úgy döntöttek anyámmal, hogy elválnak, és apám elköltözött tőlünk. Szörnyű volt. A húgom és én nem értettük miért teszik ezt velünk. Ő szinte összetört. – mered a távolba, és hirtelen az az érzésem támad, bár ne kérdeztem volna rá semmire.

Lenézek az odalent hömpölygő szürke, és fekete színben játszó vízre; nem is tudom, hogy erre mit feleljek. Egyáltalán mit kéne erre felelni?

A Tower Bridge lámpáinak fényei visszatükröződnek a folyón, így olyan mintha aranyport szórtak volna felszínre. Arany, ezüst és bronz port.

London olyan mesés este! Minden ki van világítva, a színek, a fények, a figurák olyan intenzívek, teljesen más, mint otthon. London olyan vibráló nagyváros jelleg. Egyszerűen fantasztikus!

- Hahó! – suhint a szemem előtt Lucas – Visszatértél?

Döbbenten kapom a fejemet felé, egy pillanatra még azt is elfelejtettem, hogy itt van.

- Igen...ne haragudj...én csak, elbambultam. – magyarázkodom.

- Azt látom. –mosolyog – Akkor hát, itt volnánk. Visszatalálsz egyedül? – fordul felém.

- Igen. Innen már ismerős. Köszönöm! – mondom hálásan. Lucas zsebre vágja a kezét, és kitárja a karjait, majd hátrálni kezd.

- Akkor jó éjt, Jenessa! És el ne üttesd magad! – búcsúzik, mire elnevetem magam.

- Nem fogom. Jó éjt Lucas. – szólok utána, és figyelem, ahogy távolodik.

Ő az első normális ember, akivel itt tartózkodásom alatt találkoztam. És talán az utolsó is. Elmosolyodom és elindulok visszafelé, de néhány méter után visszafordulok.

Még így éjszaka is nagy a forgalom a hídon, legfőképp autók jönnek-mennek, de akad néhány járókelő is. Kevesen vannak, de már nem látom köztük Lucast, akármennyire is keresem. Mintha elnyelte volna a föld.

Egy pillanatra borzalmas gondolat jut az eszembe, de gyorsan el is hessegetem. Lucas biztosan nem játszik össze Damiannal! Az lehetetlen.

Megrázom a fejem, és továbbindulok. Körülbelül két órás út áll még előttem, jobb, ha nem húzom tovább az időt.

Fáradtan esek be a szálloda bejáratán, és nyomban el kell rejtőznöm, nehogy az éjszakai recepciós és biztonsági őr kiszúrjon.

Ahogy kinézek biztosan nem állíthatom azt, hogy a diákcsapattal vagyok. Egy páfrány mögé osonok, és a halványan megvilágított előcsarnokon át a lépcsőhöz osonok.

Az éjjeli őr, épp az egyik fotelban üldögél, és újságot olvas, néha-néha fölpillantva. A recepciós pedig elmerül valamiben – akármiben. Jelenleg nem is érdekel.

Csak most veszem észre mennyire kimerített a mai nap. Mérhetetlen fáradságot és gyengeséget érzek, azt gondolom, bármelyik percben összeeshetek a kimerültségtől.

Damian tényleg jól eltervezett mindent. Ha a busz nem is üt el, kettészakítva, majd a kimerülés végez velem. Agyafúrt, mondhatom.

Leveszem a cipőmet, és sietősen fölosonok a lépcsőn, majd a fordulóban meglapulok a sötétben.

Az éjjeli őr fölpillant, összehúzott szemöldöke alul pásztázza a lépcsőt, mozgást keresve.

Hiába keresed, pajtás! Túl sok filmet láttam én, ahhoz, hogy most mutassam meg magam.

 - Van ott valaki? – szól, mire mégjobban összehúzom magam. Föláll, és egy zseblámpát vesz elő, majd párszor végigpásztázza a lépcsőházat vele.

Alig pár centire tőlem halad el a fénynyaláb, és nekem gombóc nő a torkomban, hátha visszatér. 

Majd valahonnan távolról a recepciós szólal meg, és az őr elmegy. Nekem se kell több, fölpattanok, és a szobámig rohanok, majd óvatosan lenyomom a kilincset.

Nincs bezárva. Mekkora szerencse!

Sötétség és csönd fogad, mikor belépek, a többiek valószínűleg már lefeküdtek.

Ledobom a cipőmet, majd lekapom magamról a kardigánomat, és behajítom a szennyesbe.

Izette és Belle mélyen alszanak, de a klónom...A klónom az ágyam szélén ül, kezeit a térdein nyugtatva, és ráérősen vigyorog rám.

- Azt hittem nem jössz vissza. – szólal meg. – Damian azt mondta, most már én leszek az egyetlen Jenessa Cox. Te pedig meghalsz. – jelenti ki. Úgy érzem, mintha szíven szúrtak volna. Ez nem lehetek én! Ez nem én vagyok, csak egy sötét másolatom, akit megszállt Damian!

- Nem. Damian halt meg. – hazudom, de érzem az enyhe remegést a hangomban. Másik Jen fölvonja egyik szemöldökét, és ragyogó gonosz tekintetét rám szegezi.

- Valóban? Én úgy gondolom, hogy nagyon is él.

- Fogd be, és tűnj el! – sziszegem.

- Nem tehetem – ránt vállat végtelen nyugalommal. – Te vagyok. Nem hagyhatlak el. Mostantól együtt kell élnünk.

- Frászt! – vetem oda. – Azt mondtam, menj el, és ne gyere vissza! Legyetek boldogak Damiannal!

- Nem megyek el. – áll föl és lép oda hozzám. – Nem hallottad, amit az előbb mondtam? Én a te részed vagyok! Egyek vagyunk. – néz le rám furcsán fénylő szemeivel.

- És hogy lehet megölni, testvérkém?

- Ha én meghalok te is. – mondja, és rám villant egy könyörtelen mosolyt.

- És ha én meghalok, akkor te is? Mintha azt mondtad volna te maradtál volna az egyetlen, ha Damian megöl engem. – fröcsögöm dühösen.

- Nem egészen. Te vagy a gyengébbik fél. Nélkülem nem élsz. De én nélküled...igen.

- Ez nem igaz! – sziszegem, de látom a szemében, hogy igazat mond. – És most tűnj el! – lököm meg, pontosan a szíve felett.

Olyan érzésem támad, mintha villám vágna belém, majd az egész testemen jéghideg borzongás fut végig. Homályosuló tekintetemmel látom, ahogy Másik Jen lassan cseppfolyóssá, majd légnemű fekete gázzá válik, és gomolyogva elindul a mellkasom felé.

Aztán valaki vagy valami mintha egy olvadt kardot szúrna a szívembe, elgyengülök, és percekre csak sötétséget látok...

A padlón térek magamhoz, és bár még mindig rettenetesen fáradt és gyenge, végre csak egy vagyok.

Igazad van. Egyek vagyunk.

Föltápászkodom, és az ágyamhoz lépek, majd végignyúlok rajta.

Az álmosság foltjain át, látom az éjjeliszekrényen elárvult illatos, tündöklő fekete rózsát, amint egy vörös vércsepp egyensúlyoz az egyik dús szirmán, majd hullik a vízbe. 

Chapter Eleven - Elrabolva

Helló, helló kiscsibéim!

Oké így teljes vasárnap este nem igazán vagyok magamnál, nézzétek el nekem...:) 

Szóval a rosszul járó ( számítógépes ) órám szerint jelenleg pontosan éjfél van, szóval, már valamilyen szinten hétfő. Azaz jövő hét, és mit ígértem én? Hogy valamikor jövő héten hozom a friss fejezetet. 

Oké, még tudom, hogy nincs jövő hét, de ez most kit érdekel? :D

Szóval meg is hoztam ezt a frissecskét, és még van egy meglepim is! :)

Mivel hamarosan ( nem mondom meg mikor ) névnapom lesz, azt gondoltam megajándékozlak titeket valamivel. Végül is arra jutottam, hogy az első kommentelők mondhatják meg, mikor hozzam a friss fejezetet. :) Azért ne felejtsetek el véleményt mondani se, nekem sokat jelent, mint minden bloggernek. :)

Gondolom jól is fog jönni ez a kis ajándék, főleg ilyen befejezés után...:D

Szóval izzanak azok a billentyűk, és válasszatok egy dátumot, amikor a frisset szeretnétek olvasni!

Puszi.:

Denny :)

Egyre szaporábban kapkodom a levegőt, ahogy próbálom tartani Damian gyors tempóját. Már órák óta kénytelen vagyok kis híján futni utána az irdatlan londoni tömegben.

A tempó és a sok gyaloglás meg se kottyanna, főleg egy lánynak, aki olyan helyen nőtt föl, mint én, de, most, hogy Damian szó szerint kettészakított...

Gyenge lettem.

Damian hirtelen megáll, és én majdnem nekiütközöm a hátának. Csak az utolsó pillanatban veszem észre, és térek ki.

Lihegve állok meg mellette, és megpróbálom legalább egy pillanatra kifújni magam, mielőtt Damian újra nekilódul.

- Te... – kezdek bele – lemásoltál engem! – nézek rá vádlón.

- Nem hagytál más választást. – úgy mondja, hogy közben rám se néz.

- Pedig lett volna...

- Az, hogy békén hagylak, tudom. – nyugtázza – De ezt nem tehetem!

- Miért nem? Talán az...jobb megoldás, hogy...klónt készítesz rólam?

- Klónt? – megrázza a fejét, és egy sóhaj kíséretében rám néz. – Én nem készítettem rólad klónt, kicsim. Szimplán csak szétszakítottalak. – felel olyan nyugalommal, amilyen még a holtaknak sincs.

- Szimplán...csak...szétszakítottál? – kapkodom a levegőt, most már nem csak azért, mert kifulladtam. – Szimplán csak szétszakítottál? – ordítom dühösen, hogy a közelben lévők mind odakapják a fejüket. – Hahh! Erre már...tényleg nem tudok mit mondani! Neked ez...lehet, hogy egyszerű, de most belőlem kettő rohangál a városban! Egyáltalán, hogy mondhatod azt, hogy ’szimplán csak szétszakítottál’? Ha? Mert ez...olyan mindennapos mi? – kezdem egyre jobban belelovallni magam, és érzem, hogy egyre nagyobb hangerőre kapcsolok. Sőt. Már haragomban toporzékolok is. – Tényleg! Miért is ne? Szakítsuk ketté Jenessát, hogy legyen belőle egy sötét, gonosz én, és egy gyenge, félénk, aki, még arra sem képes, hogy ellenkezzen, amikor akarata ellenére elviszik! Mert ez így jó! Igen, hölgyeim és uraim, így van, Jenessa Cox-ból most kettő van! Van egy cuki démoni énje is, aki tudta nélkül, lehet, hogy bankot rabol, vagy nem is tudom...hmm, lehet, hogy estére, egy börtönben találja majd saját magát? Mert ugyebár nem tudom, mit csinál szeretett sötét énem, de amilyen gonosz, tuti, hogy elkövet legalább egy gyilkosságot! És ezt kinek is köszönhetjük? Had gondolkozzam! Ó, megvan: Damian Crusader-nek, aki volt olyan tündéri, hogy létrehozzon belőlem egy pokolian gonosz lényt, és minderre csak annyit felelt...idézem! „Szimplán csak szétszakítottalak”... – mondandóm végére jobban kifulladok, mint a soha véget nem érő séta végére.

Újból kapkodom a levegőt, de belül még mindig tombolok, és, úgy érzem, mintha a Vezúv készülne kitörni a szívem mélyén.

Fölpillantok Damianra; azt hiszem sötéten, és kegyetlenül fog lenézni rám, és ott helyben meggyilkol, de nem. Mosolyog, és jót mulat rajtam!

- Te ezt szórakoztatónak találod? – emelem föl ismét a hangomat.

- Nagyon is. Kétszáz éve nem volt ilyen szórakoztató védencem. – vigyorog le rám, és szemei fölcsillannak. – El sem tudod képzelni, mennyire aranyos vagy, amikor haragszol! Többet foglak bosszantani – söpör ki egy hajtincset az arcomból.

Dühödten fújtatok; legszívesebben beverném Damian képét, de biztos olyan kőkemény az arca is, mint a szorítása.

Aztán valami kattan az agyamban, és már csak azt veszem észre, hogy iszonyatosan sajog az öklöm, és csúnyán kivörösödik.

Fájdalmamban rázogatom, majd Damian-ra pillantok, aki az arcára szorítja a kezét. Szeme elsötétül, és egy gyilkos pillantást vet rám, majd azt hiszem, nyomban megragad, és úgy vonszol végig Londonon, hogy a legmegalázóbb legyen.

Elkapja a kezét, és én látom a vörös folton a szeme alatt. Valószínűleg be is fog kékülni.

Ledermedek. Sosem akartam bántani Damiant, kivéve, amikor jól belérúgtam tegnap, de azon kívül mást nem. Reméltem, hogy ért a szóból, és sose látom többé. Most pedig itt állok, sajgó kezemet rázogatom, és Damian monoklis arcába bámulok. Erre még én sem számítottam.

Már majdnem bocsánatot kérek tőle, amikor megszólal...

- Erősebb vagy, mint hittem – hangja érzelemmentes. – Még így is.

Tudom, mire érti. Azzal, hogy kettészakított, a rosszabbik énemet, amelyik képes ellenállni neki, a másik Jenessába száműzte, és belőlem egy engedelmes, szófogadó ént faragott.

De nem végzett elég alapos munkát.

- Megérdemelted. – felelem fenyegetően.

- Ezt eddig még senki sem merte megtenni...!

- Örülök, hogy én lehettem az első!

- Tudod, te, mit fogok veled tenni? – kérdezi, és megrémülök. Nem is a kérdés maga ijesztett meg, hanem, ahogy kérdezte. Remélem, nem látja rajtam, hogy rettegek tőle.

- Rám nyitsz, amikor zuhanyozok? – kérdezem gúnyosan, és a szemébe nézek.

Érdekes, hogy eddig mindig magával ragadott Damian éjfekete szeme, de most semmi reakciót nem vált ki belőlem. Pedig most különösen tüzes a tekintete, és mégsem...

Damian nem válaszol, csak megragadja a kezemet, és magával rángat, úgy, ahogy az előbb.

Emberektől hemzsegő utcákon megyünk végig, tereken, olyan helyeken, ahol túl sokan lennének szemtanúi, ha Damian meg akarna kísérelni valamit.

Aztán azon kapom magam, hogy a Tower Bridge-en vagyunk. A szél lehűti kimelegedett testemet, és tépi a hajamat, de Damian nem is foglalkozik vele. Azon gondolkodom, hogy vajon belelökne-e a vízbe, hogy a folyó elsodorjon?

Kettészakítva úgyis túl gyenge lennék küzdeni az árral, és valószínűleg elérné, hogy senki se jöjjön a segítségemre.

De nem ezt teszi. Áthaladunk a hídon, anélkül, hogy belelökne a Temzébe, és folytatjuk tovább – nekem már megerőltető – utunkat.

Úgy tűnik órák óta gyalogolunk már, a folyót már messze magunk mögött hagytuk, és nekem még mindig fogalmam sincs hova visz. Talán a rejtekhelyére? Vagy a társaihoz? Elrabol?

Végignézek a széles, emberektől nyüzsgő, tipikus londoni utcán, és nem tudom, hol vagyunk. Sosem jártam még itt, és az itt töltött idő alatt sem láttam még.

Ezek az utcák annyira egyformák!

Autók, buszok, taxik jönnek, mennek, a fejem fölött angol zászlók vannak kifeszítve, és a széles úton egy tábla sem jelzi merre kéne menni, vagy merre van a vissza.

Lelassítok, és érzem, hogy Damian egyre erősebben húz maga után, dühös lépésekkel vágva utat az emberek tömegében. Olyan erősen markolja a kezemet, hogy félek összeroppantja, és azt kívánom, bár engedne el!

Megtorpanok, mire Damian nagyot ránt rajtam. Kis híján elvesztem az egyensúlyom, de ő megtart, ezzel megfeszítve a csuklómat.

- Hol vagyunk? – kérdezem, mikor ismét biztosan állok a lábamon. Nem válaszol, csak türelmetlenül hátra néz rám, és ismét megránt, hogy induljak már, de én lecövekelek.

- Hol vagyunk, Damian? – kérdezem erélyesebben.

- Ne kérdezősködj! – veti oda, és a kezemnél fogva maga után húz. Annyira erősen cibál, hogy kénytelen vagyok megtenni néhány lépést, de nem akarom föladni harc nélkül.

- Tudni akarom! Hová viszel?

- Megmondtam, hogy ne kérdezősködj, csak gyere!

- Nem, Damian! Elég volt ebből! – kiáltok rá, és abban a pillanatban az agyam mélyén óvatosságra int valami, azt üvöltve, hogy hagyjam abba, és menjek vele. Nem szabad ellenkeznem Damiannal. De miért nem szabad? Mintha megszállta volna a fejemet, és elérte volna, hogy minden egyes szavára ügyeljek. A saját kénye-kedve szerint irányít. Ezt tette hát velem? Megfosztott az akaratomtól?

- Nem vagyok a bábúd, akit ide-oda rángathatsz! Tudni akarom, hova tartunk! – tépem ki magam a szorításából.

Megdördül az ég, majd érkező eső illatát hozz magával a szél.

Damian csigalassúsággal, veszedelmesen fordul szembe velem, olyan a szeme, mint az ég a vihar előtt. Mint most.

Vissza akarom szívni a szavaimat, a kedvére akarok tenni, hogy ne haragudjon rám, de kitartok. Szabad akaratom utolsó morzsájával, de kitartok!

Elnyomom magamban a vágyat, hogy csöndben maradjak, és vele menjek, akárhová vezet. Ha egyszer elindulok vele, azt tesz velem, amit csak akar, és a legrosszabb, hogy ezer örömmel hagynám. Ellenállnom kell a varázsának, vagy bárminek s, amit velem tett!

 - Egy helyre. Tetszeni fog. – válaszolja nyugodtan, de érzem a szavai mögött a türelmetlen feszültséget.

- Ez nem válasz! Azonnal mondd meg! – követelem. Megfeszül az állkapcsa, és most már tudom, hogy nagy önuralomra van szüksége, nehogy a legközelebbi ház falához vágjon.

Mégis milyen angyal az ilyen?

A szemembe néz, de nem válaszol. Talán azt reméli, hogy a tekintetétől, megint elolvadok, mint azelőtt, mikor egyek voltunk másik énemmel. De ezt most benézte!

Biztos rájött már, hogy az ’ elájulok egy érintésedtől’ érzelem a másik Jenessában maradt. Úgy, ahogy a Damian iránti bűnös szenvedély is. Együtt jár a gonosszal.

Percekig néz a szemembe, egészen addig, míg elered az eső. Nagy kövér cseppek ülnek meg az arcomon, a karomon, hajamon és a mellkasomon, majd egyre erősebben esik.

Aztán már csak zuhog.

Az emberek futva menekülnek a kitörő vihar, elöl, néhányuk esernyőt ragad, mások a kardigánjukkal, pulcsijukkal védekeznek.

Mi pedig csak ott állunk Damiannal, farkasszemet nézve. Egyikünk se mozdul, nem is szólal meg, csak azt várja, hogy a másik lesüsse a szemét.

Villám fényére leszek figyelmes, és csak ekkor jut el a tudatomig, hogy annyira besötétedett, hogy fölkapcsolódtak az utcai lámpák.

A következő mennydörgéssel Damian fölkap, megragadja a kezemet, és a vállára hajít, úgy visz tovább a zuhogó esőben.

Üvöltök, rugdosom, de leszorítja a lábam, hogy mozdulni se tudjak. Fölkapom a fejemet, és megpróbálok hátralesni a vállam felett.

A járókelők ügyet se vetnek ránk, azt gondolják csak egy civódó szerelmespár, vagyunk, de nincs igazuk! Néhány nap múlva itt hagyom Londont, és Damiant örökre elfelejtem...

Bőrig ázok. Hajam csuromvizes, rátapad az arcomra, az esővíz befolyik a ruhámba, annyira, hogy már látom a pólóm alatt a melltartómat.

Olyan sűrűn esik, hogy nem látok, így Damianra hagyatkozom, remélem, tudja, merre megy. Ezt akartad, nem, szépségem?

Ismét megtorpan, de nem értem miért. Talán megérkeztünk?

Aztán valami jéghideg ömlik a lábamra, eláztatva a nadrágomat és a cipőmet.

Legszívesebben ráordítanék a taxisra, hogy vigyázzon már; nem olyan élvezetes, ha egy autó lefröcsköli az embert! Főleg ha az a víz, egy koszos pocsolyából van!

Észreveszem, hogy Damian furcsán sunnyog, és halványan elmosolyodik.

Nagyon dühös leszek, és ismét ordítva kezdem ütni Damiant, ott ahol érem, de mintha meg se érezné.

Tehetetlen dühömben kiszabadítom a lábam, és teljes erőmből hasba rúgom, mire meggörnyed, és ledob.

Egy pocsolyában landolok, és azzal a lendülettel már föl is állok.

A döbbenettől bénultan, zihálva figyelem, ahogy a hasára szorítja a kezét, levegő után kapkod, és arca eltorzul a fájdalomtól. Ha eddig csak falhoz akart vágni, most biztosan végezni akar velem!

Hátralépek egyet, kezemmel valami támaszt keresek, de hogy találnék bármit is egy útkereszteződésben?

Damian hirtelen felegyenesedik, olyan dühösen fújtat, mint egy bika, szeme éktelen haragról árulkodik, ahogy megindul felém.

Még hátrálni sincs erőm, ahogy közvetlenül elém áll, és megragadja az államat. A szemébe nézek, és tudom, hogy most végem.

Az a tűz felemészt...

- Harcolni akarsz? – kérdezi alig titkolt indulattal – Akkor háború lesz! – mondja, és késve érzem meg az erőteljes lökést a mellkasomon.

Hátraesem, és a vizes betonon megcsúszva, kis híján kiterülök az úton. Megbotlok a saját lábamban, és mikor fölnézek...

...már csak két fényszórót látok.

Mim van nekem? + Mennyei Tűz Városa kiadás :D

Na mim van nekem? Elveszett Lelkek Városám van nekem! Na jó abbahagytam. :)
Épp ma reggel siettem el érte a könyvesboltba, és nagyon jól tettem, mert ez volt az utolsó darab!
Juce követtem a példádat, ha nem haragszol! :D
Azt hiszem a 11. fejezetre majd egy kicsit várni kell.

És majd elfelejtettem! Mit láttam én Twitteren? Nem tudom, hogy hivatalos-e, de ha már kiírták, biztos az!

"This is very exciting. The Mortal Instruments: City of Heavenly Fire will be released on May 6th 2014."
Ezek szerint májusban már olvashatjuk a befejező kötetet! Én nagyon várom, és ti? :D
Puszi Denny :)

Chapter Ten - Te vagyok

Sziasztok!
Elkészültem a tizedik fejezettel is, remélem épp annyira jó lett, mint szerettem volna. Sajnálom, hogy erre majdnem két hetet kellett várnotok, de voltak dolgaim. De most itt és teljesen a tiétek vagyok! :)
Remélem, hogy jól választottam meg a képeket ehhez a fejezethez, TJ direkt a te kedvedért vannak! :D
Jó olvasgatást!
Denny :)

 Az érkező viharfelhők eltakarják a Hold ragyogását, majd egy ezerágú villám hasít az éjszakába. Fekete alakjuk feltornyosul az égen, gomolyognak, verekednek egymással, vagy épp békét kötve egybeolvadnak, hogy együtt végezzenek pusztítást a földön.

Nézem a felhőket. Ők olyan mások. Néha háborúznak, vad csatákat vívnak, de mindig kibékülnek, és az egyezségüket vad esővel írják alá. Ez az ő védjegyük.

Csak most jövök rá, hogy ők a pusztítók. Károkat, és begyógyíthatatlan sebeket okoznak, miközben éltetnek is. Akárcsak Damian....

Újabb csodás villám szeli keresztül az eget, megvilágítva a felhők rengetegét.

Elmerülök a ragyogásban, az ezüstös és fekete színekben. Olyan nem mindennapi látvány ez! Annyira fantasztikus!

Aztán egy kövér esőcsepp csöppen a mellkasomra, majd lassan táncolva a nyakamba folyik, és ott megáll.

Már hallom az érkező eső moraját, érzem az illatát, a hideget, ami lehűti, az amúgy is hűvös éjszakai levegőt.

Fölemelem a fejemet a sínről, amin eddig pihentettem, és letörlöm az esőcseppet.

Ideje lenne indulni, ha nem akarok megázni. De hova menjek? Közel s távol semmi sincs, ami megvédhetne.

Fölállok, és leporolom hosszú, gyönyörű ruhámat. Nem szeretném bepiszkolni ezt a meseszép öltözéket, hiszen annyira tiszta, annyira hófehér!

Fölemelem az alját, és óvatosan haladva elindulok a sínek között.

A koromfekete éjszakában csak a vasúti sín mellett elhelyezett ős öreg lámpák világítanak, mint valami szellemek. Gyér fényük megvilágítja az előttem álló hosszú utat. Vajon meddig kell mennem?

Lassan lépkedek, már nem akarok bujkálni az eső, elöl. Hagyom, hogy elázzak, hagyom, hogy megbénítson a félelem, amikor eldördül egy-egy haragos mennydörgés.

Égi csata dúl – elmosolyodom a gondolatra. Olyan szép az égiek dallama, mint a démonok éneke. Földöntúli.

A ruhám már teljesen elnehezült az esővíztől – ami kegyetlenül ostoroz – olyannyira, hogy már alig tudom megtartani. Hajam vizes tincsekben omlik a vállamra, bőröm nyirkos és hideg, ahogy végigfolyik rajta az esővíz, és már tudom, hogy nincs miért menekülni.

Megállok. A lámpák fénye álmosan pislákol, és halványan megvilágít egy temetőt a vasúti sín mellett. Magányosan a semmiben.

Mindenütt puszta. Letaposott, kiszikkadt föld, elszáradt növények, és feketéllő fák. Tehát ez a fák paradicsoma? Itt csak fák élnek?

Lelépek a vágányról, és bevetem magam a halott növényzet közé. Lehunyom a szemem, ahogy, a fákról a nyakamba ömlik az eső, mégjobban eláztatva engem.

A temető halott, és üres, nincs megvilágítva, csak egy helyen ég gyertya.

Egy régmúlt századi sírhelynél, amit már kikezdett az idő, és számtalan természeti csapás érte. Ugyan miért pont ennél a helynél ég a mécses?

Jobban megnézem a sírt; a kőből kifaragott keresztre, egy halálfejet véstek a felirat mellé.

„Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,

én rajtam át oda, hol nincs vígasság,

Rajtam, a kárhozott nép városába.

Nagy Alkotóm vezette az igazság,

Isten Hatalma emelt égi kénnyel,

az ős Szeretet és a Fő Okosság,

Én nem vagyok egykorú semmilyen lénnyel,

Csupán örökkel, s én örökkön állok.

Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.”

Megbabonázva állok a szakadó esőben, és figyelem, ahogy az esőcseppek kereszttüzében a mécses fénye halványan megvilágítja a sírt.

Fölemelem a kezem, és csigalassúsággal megérintem a durva kőbe vésett feliratot, majd az egész tenyeremet ráfektetem a kőre.

Olyan üres így minden, olyan magányos. Mintha már nem is élnék, csak egy álombeli figura lennék, akit hamarosan elmos a víz. Talán nem is én vagyok, hanem egy kísértet.

Lehajtom a fejem, és azon töprengek, kié lehet ez a sír? Se név, se évszám, csak egy vészjósló koponya és egy felirat Dante Poklából.

Vagy még meg sem halt az, akinek ez készült? Esetleg máshova temették?

Túl öreg ez a hely, ahhoz, hogy az az ember még éljen! Több évszázados is lehet, vagy még annál is több.

Kinyitom a szemem és visszapillantok a sínekre. Nézem, ahogy teljes erővel dübörög rajta az eső, ahogy rongálja az ősi szerkezetet, és lemossa róla a múlt mocskát.

Vajon engem is megtisztít?

Négykézlábra támaszkodom, és óvatosan a sír márványlapjára helyezem a fejem.

Bármi történjen is, én itt várom! Nincs már hová mennem, ez az út vége.

A hátamra fordulok, és már az sem érdekel, ha bemocskolom hófehér báli ruhámat. Bár nem tudom, hogy került ez rám, nem is bánom, hogy rajtam van.

A jéghideg eső az arcomba vág, áztatja a fűzőmet, és szorosan rám tapasztja a ruhát, mégsem foglalkozom vele.

Ki tudja mi lesz velem? Lehet, hogy itt fogom bevégezni, a tomboló viharban, egy meseszép ruhában, a vasút menti temetőben fekve. Még tetszik is ez a halál.

Miért gondolok én ilyesmikre? Nem szabad, Jenessa, nem szabad! Térj észhez! – dorgálom magamat. – Élvezd inkább az esőt, és hagyd ezt!

Ahogy kinyitom a szemem, azonnal megtelik vízzel, így inkább ismét összeszorítom. Érzem, ahogy fölázik mellettem a föld, sáros masszává alakul, és befolyik a ruhám kis résein. Az ég csatornái csak nem akarnak elállni, így, hogy nem mozgok, pillanatok alatt csontig átfagyok.

Reszketni kezdek, remegnek az ajkaim, és kegyetlenül ráz a hideg.

Legyen már vége! – rimánkodom. – Csak legyen vége!

Akárhogy is fázom, és akármennyire vizes vagyok, meg sem moccanok. Még a karomat sem emelem fel, hogy védjem magamat. Kiterülve fekszem a sír tövénél, arcommal az ég felé, és várom, hogy eljöjjön értem a Halálangyal. De megvárat...

Megvárat az a nyomorult féreg! Nem jön értem, inkább hagy itt szenvedni! Élvezi, hogy ezt teheti velem, de még megbánja! Megbánod még ezt Halálangyal!

Már épp hangosan is kimondanám – ha nem ordítanám – ezeket, a szavakat, amikor valami melegség fonódik a derekamra, és megemel.

Nem nyitom ki a szememet, nem mozdulok, mikor átölel, és a mellkasához húz, még csak levegőt sem veszek.

- Ne félj! Már itt vagyok. – ringat. – Itt vagyok veled. Már nem vagy egyedül, szerelmem. – hangja lágy, szinte már érzéki.

Nem tudok, mit felelni csak szorosan hozzábújok és élvezem az érintését. Jólesik, a melegsége, a szavai, hogy a teste megvéd a fagyos esőtől, és, hogy végre itt van velem. Többé már nem kell aggódnom, hogy nem vigyáz rám, mert tudom ez nem így lesz.

- Tudtam, hogy eljössz. – suttogja. – Tudtam, hogy itt leszel.

Csak egy nyögésre telik az erőmből; nem hiszem el, hogy ennyire biztos volt a dolgában!

- Ennyire bíztál benne? – szólalok meg rekedten.

- Ennyire bízom benned. – szorítja az arcát a fejemhez, mire elégedetten a nyakába fúrom az arcom. Ilyenkor úgy érzem, kiveszik belőlem az ellenszegülés, az a vasakarat, amit ellene fogadtam.

Mert megfogadtam, hogy ellenállok neki, és erős leszek vele szemben. De ez most romba dőlt. Csak azt érzem, hogy ő kell nekem, az, hogy a karjaiban legyek, és ő magához öleljen. Egyszerűen elbódít, tompítja az érzékeimet, és én tehetetlen vagyok ellene.

- Ha itt vagy, minden olyan más.

- Mert már nem vagy egyedül. Én mindig itt leszek neked. – feleli. Nem pillantok rá, még mindig csukva tartom a szemem, de valahol mélyen legbelül tudom, hogy ördögien elmosolyodott. És ennek a mosolynak jelentősége van.

Úgy gondolja máris megkapott, és, hogy ha vele vagyok nem fogok vigyázni, mert rábízom magam. De ennek nem így kell lennie!

- Nem lenne szabad... – nyögöm, és kinyitom a szemem.

Damian egész teste csupa víz; nincs rajta más csak egy fekete nadrág, és engem hozzászorít csupasz mellkasához. Megrémülök, mégis tetszik, hogy érezhetem meztelen bőrét, még ha ezért nagyon megfizetek is.

- Csss kicsikém! Ne gondolj most semmire! Nézz rám! – hajol le. – Nézz a szemembe...! – kéri, mire fölnézek rá, és azonnal elveszek abban a mélységesen sötét szempárban. Nincs benne más csak a koromfekete sötétség és valami vad tűz, amivel magához láncol.

Még azt sem veszem észre, hogy kitárja fölöttem éjfekete szárnyait, ezzel elállítva körülöttünk a zuhogó esőt.

 - Ez vagyok én. Nem csak egy bukott angyal. A te Bukott Angyalod vagyok. Jó voltam, kedves és tisztaszívű. De megváltoztam, és te az enyém lettél. Nem másé, az enyém! Csakis az enyém...! – az utolsó mondatoknál lehajtja a fejét, egészen közel, hogy már az ajkaink összeértek, de az utolsó pillanatban...Mikor a közelsége már magával ragad, mikor elveszek az ölelésében, és átengedem magam neki....mikor az ajkai lágyan súrolják az enyémeket, és csókra készülnek, a szívem egy utolsó dobbanással megáll.

Többé már nem érezem azt a mámorító bizsergést a testemben, az érzékeim kitisztulnak, és már tisztán érzem, hogy megfulladok.

A közelében elfelejtek levegőt venni is...és hiába kapkodok már levegő után, a tüdőm megtelik az eső maró vizével, ami lassan, és kegyetlenül végez velem.

Damian ördögi mosolyával az arcán néz le rám, mire tudatosul bennem, hogy azért hozott ide, hogy elvegye tőlem, ami még megmaradt: az életem!

- Neem! – ordítom a sötétségbe, és érzem, hogy megragad. Fölránt a sírról, amin most már tökéletesen kivehető a név és az évszám.

Jenessa Cox. Élt 18 évet.

Egy könnycsepp gördül le az arcomon, és nyugszik meg az ajkaimon, miközben Damian rászorítja az övéit, ezzel átadva engem a halálnak...

Mint akit villámcsapás ért, ülök föl a kádban, és köpködöm-, kapkodom a vizet, majd a levegőt; már én sem tudom melyik a fontosabb.

Megragadom a kád szélét, és ijedten nézek körbe. A francos fenébe, elaludtam a kádban! Elaludtam és ez majdnem az életembe került.

A tüdőm majd szétszakad, az egész bensőm forrong, de a testem reszket.

A víz már rég kihűlt, és most jeges kézként szorítja satuba a testem. Ezt érzetem tehát az esőnek.

Mindez csak egy álom volt, egy rettentő rossz álom! Damian biztos ezzel büntet, amiért ellenszegültem az akaratának!

Reszkető, recés légzésem lassan helyreáll, az égető érzés szűnni kezd, mire óvatosan megpróbálok fölállni.

A kád szélébe kell kapaszkodnom, hogy meg tudjam tartani a testemet, de ez nem megy olyan könnyen, mint ahogy gondoltam. Szabályosan úgy kell átverekednem magam a kád falán, és erősen kell nyújtózkodnom, hogy elérjem a törülközőt.

Mikor megvan, magam köré tekerem, és letelepedem a fürdőkád szélére.

Érzem, ahogy a száraz törülköző fokozatosan átmelegíti hideg testemet, érzem, ahogy a vér lüktet az ereimben, és a szívem hevesen ver.

Ez is Damian műve! Minden az ő hibája. Miért nem tud már békén hagyni?

Óráknak tűnő percekig csak üldögélek ott magányosan, és elmerülök önző gondolataimban. Damian túlságosan beférkőzött már e fejembe, nem szabad hagynom, hogy a gondolataim csak körülötte forogjanak! Inkább élveznem kéne, hogy itt lehetek, és nem miatta aggódni!

Erősnek kell lennem. Nagyon erősnek.

Fölállok, és a tükör elé lépek. Megviseltnek, öregnek, nyúzottnak tűnök, de ennek most vége. Vissza kell, hogy térjen a régi Jenessa!

Leejtem a törülközőt, és a megnyitott csap alá tartom az arcomat. Váltogatom a hideg és a forró vizet, ami nem esik éppen jól, de ez segít most rajtam a legtöbbet.

Sietve öltözök föl és szedem magam rendbe. A sötét karikákat a szemem alatt épp, hogy csak el sikerült tüntetni, de még így sem tökéletes. De nem is ez a legfontosabb. Élvezem, hogy itt lehetek Londonban!

Mikor kilépek a fürdőből Izette-tel találom szemközt magam. Az arcára van írva, hogy nem aludt túl jól. Üdv a világomban!

- Jó reggelt! – köszön fásultan.

- Jó reggelt! Mi van veled?

- Mi lenne? Nem aludtam, csak ennyi. – nyit be a fürdőbe, mire utána fordulok.

- Talán rosszul vagy?

- Ugyan. Minden rendben, nincs semmi bajom!

- Ez biztos? Nagyon rosszul nézel ki!

- Csak kialvatlan vagyok. – legyint, és mosolyogni próbál. – És most kifelé! Fürödni szeretnék! Hess, hess! – zavar ki, és becsapja az orrom előtt az ajtót.

- De ha valami baj van, ugye szólsz? – kiáltok át az ajtón.

- Ez már csak természetes.

- Oké. – húzom a számat. Ez nem volt túl meggyőző.

A táskám és a fényképezőgépem után kapok, amit már jó ideje nem volt alkalmam használni. De ma végre lesz, mert egyszer s mindenkorra lezártam a Damian témát!

Az ágyra ülök, és nézegetni kezdem a képeket. Egyből az utolsóra ugrok, és jól megnézem. Trafalgar Square. Két napja. Vagy már három? Ki tudja?

Aztán elmosolyodom. Be kell pótolnom azt a pár napot, amit kihagytam. Hiszen az Oxford Street-ről nincsenek is képeim!

Az Oxford Street. Egyből az a tegnapi dolog jut az eszembe, amit nem lett volna szabad! De ezt el kell felejtenem, az agyam legtávolabbi kis zugába kell száműznöm.

Kikapcsolom a gépet, és az ajtó felé veszem az irányt, miközben visszaordítok Izette-nek.

- Lemegyek reggelizni, jó? Itt hagyhatlak egyedül?

- Menj csak! Kérj valamit nekem is!

- Oké. Nem lesz baj?

- Nem. Na menj már! – kiált, és egyből az az érzésem, hogy azt szeretné, ha elhúznám már végre a csíkot. Biztos van valami dolog, amiről nem szeretné, ha tudnék. Majd ha itt az ideje, elmondja.

Kilépek a folyosóra és elindulok a lépcső felé, bár mehetnék lifttel is. De valahogy a lépcső jobban vonz, és lépcsőzni egészségesebb is.

A folyosó kihalt, csak egy-két szobából szűrődik ki valamiféle zaj. A reggeli bágyadt napfény ellenére is félhomály van a folyóson, itt – ott pedig teljes sötétség.

A tegnapi borús idő megtette a hatását. Valószínűleg ma is esni fog.

Épp ráfordulnék a lépcsősorra, mikor a sarkot eltakaró, óriási vörös függöny mögül egy kéz nyúl ki értem, és tapasztja be a számat.

Egy másik kar megragadja a derekam és hozzászorít valami keményhez és hideghez.

A szívem majd’ kiugrik a helyéről, és legszívesebben fölsikítanék, ha tudnék, de a akárki is ez, túl szorosan tart ahhoz.

Hát nem volt elég az, hogy alig egy órája majdnem megfulladtam, még el is rabolnak?

Az idegen szorosan magához szorít, és elhúzza a függönyt, ami így teljesen elrejt minket, majd beljebb halad velem a sötét helyiségben.

Hiába kapálózok, ütöm-verem ahol érem, mintha meg sem érezné, csak egyre jobban szorít, hogy már levegőt is alig kapok.

Aztán egy apró, kis mozaikablakos helyiségben találom magam, ahol mindenütt vörös függönyök vannak.

Egyedül azon a falon nincs függöny, ahol az ablak van. A helyiség épp akkora, hogy ketten beférjünk, de még így is kissé szűk.

Támadóm egy hirtelen mozdulattal maga felé fordít, és a függönyök rengetegébe nyom, majd enged a szorításán. Egy pillanat múlva olyan gyorsan kapja el a kezét a számról, mintha attól félne, hogy megharapnám.

Megragadja a hajamat, és az egész fejemet a falhoz húzza, hogy kénytelen vagyok a szemébe nézni. De hiába látom már őt, annyira gyér a fény, hogy nem tudom kivenni a vonásait.

Ki lehet ő? És hová hozott?

Talán Damian...?

- Jobban kéne vigyáznod magadra! – suttogja, és hangjában keveredik a gúny a féltéssel.

- Damian! Te szemét...! – ordítok föl, és felé rúgok, karommal csapkodok, de nem érek el vele semmit, csak gúnyosan fölnevet.

- Tanultam a leckéből! – vigyorog rám sötéten, mire nyugton maradok, és csak dühödt zihálásom hallatszik.

- Reméltem, hogy legalább lesántulsz.

- Ahhoz több kell, kicsikém! Keményfából faragták a jó öreg Damian bácsit!

- El tudom képzelni...- felelem szarkasztikusan. – De ahhoz már nem volt merszed, hogy személyesen fojts vízbe, mi? – döbbenet suhan át az arcán, majd ismét fölveszi szokásos modorát.

- Azt gondoltam többet úgy sem engednél be a fürdőszobádba. Vagy talán tévedtem?

- A múltkor sem én engedtelek be!

- Azt meglepetésnek szántam.

- Nem volt túl nyerő. – válaszolom, miközben még hátrébb húzza a fejemet, majd egészen közel hajol.

- Ezt nem terveztem el. Csak magadnak köszönheted, hogy elaludtál fürdés közben!

- Á, szóval az én hibám volt? – Bólint. - És mi mást terveztél még el?

- Sok mindent. Például azt, hogy most velem jössz! – feleli, és sötét szemeit az enyémbe fúrja.

- Meg egy fenét! Nem megyek veled sehova, és szállj le rólam végre! Menj vissza Samantha-hoz! – vágom az arcába. Magam is meglepődöm rajta, honnan merítettem ennyi bátorságot ehhez.

- Ezt még meggondolom. De te most szépen velem jössz, ha tetszik, ha nem! – ránt meg.

- Úgyis észreveszik, hogy eltűntem!

- És? – néz rám a szeme sarkából.

- És a többiek tudják, hogy hol keressenek! Láttak téged! – kiáltom, majd legszívesebben felpofoznám magam, amiért eljárt a szám. Damian kételkedve mered rám, de az arca valami másról tanúskodik. Csak nem megijedtél?

- Láttak? Igazán? És mégis honnan tudnák, hogy hol keressenek?

- Ahol te vagy, ott vagyok én is!

- És tudják hová készülök? – kérdezi gúnyosan.

- Tudják! – vágom rá magabiztosan.

- Ez esetben... – mondja, majd visszaszorít a falhoz. Egy pillanatra megrémülök, hogy mit tervez, majd a keze – amivel eddig a fejemet tartotta – lecsúszik a nyakamon, a vállamon, majd a szívem fölött áll meg.

Fölháborodottan kapom le a fejemet, és a kezére nézek, követve a tekintetét.

- Ezt mégis, hogy merészeled? – ordítom dühösen, de ekkor rászorítja tenyerét a bőrömre, és nekem elakad a lélegzetem.

Valami furcsa égető dolog belülről kezd marcangolni, majd olyan érzésem támad, mintha kettétépnének. Már csak azt veszem észre, hogy egy árnyszerű lény hagyja el a testemet.

Megtántorodom, térdeim elgyengülnek, és Damiannak kell megtartania, nehogy elessek.

- Kicsikém – suttogja, mire fölnézek rá, de a mögötte álló alak elvonja a figyelmemet. A tökéletes hasonmásommal találkozik a tekintetem, aki komoran vigyorog le rám. – Had mutassam be téged!

Túl jól vagyok tartva :D

Köszönöm szépen a díjat Juce-nak! :)

10 dolog rólam:

1. Imádom a szódát.

2. Utálom a szénsavmentes ásványvizet.

3. Van egy titkos füzetem, amibe általában rajzolni szoktam ( de psssszt! )

4. Szeretnék egy lovat ( vagy többet ) <3

5. Kegyetlenül őszinte vagyok :)

6. Vérfarkaspárti vagyok. :)

7. Szeretnék egy husky-t. 

8. Nem szeretem a szappanoperákat ( pl. Marichui vagymi )

9. Még mindig el kéne menni fodrászhoz.

10. Allergiás vagyok :(

Válaszolok a feltett kérdésekre:

1. Olvasod a blogom v. tervezed, hogy elolvasod?

Igen, olvasom a blogodat. Amikor van időm el szoktam olvasni a frisset. :)

2. Milyen stílusú könyveket olvasol legszívesebben?

Fantasy. Imádom a fantasy-t. :D

3. Ki a legeslegjobban kedvelt karakter akiről valaha olvastál?

Katniss Everdeen az Éhezők Viadalából <3

4. Milyen háziállatod van?

Van két rosszcsont papagájom. :)

5. Milyen háziállatot fogadnál el szívesen? 

Lovat, meg kutyát..és degut. És jöhet egy szurikáta is :D

6. Tetoválás?

Nincs.

7. Milyen régóta csinálod a blogod?

Már több mint fél éve megvan, de csak márciusban kezdtem el írni. :)

8. Kedvenc blog?

Eddig még nincs.:)

9. Káros szenvedélyek?

A csokifogyasztás annak számít? :)

10. Mit tanulsz?

Ezt most hogy érted? :)

Küldöm 10 blognak:

Majd holnap elküldöm. :)